Pufi, most eltaláltad a lényeget, akárhogy cifrázzuk, nagyjából erről van szó. Nekem folyton az jut eszembe, mikor olvastam, hogy Amerikában nem aratott sikert a Volt egyszer egy vadnyugat (a németeknél Játszd nekem a halál dalát címmel ment), Bronsonnal, Fondával, Cardinaléval, a jó öreg Leone rendezésében és Morricone felejthetetlen zenéjével. Nem értették, miért néznek hosszú percekig egymás szemébe, szemközelből felvéve. Nem értették a hatalmas drámát, ami a western-történetben feszült végig, és igazi happy end sem volt, csak rezignált befejezés, igazi európai szemléletű. Lehet, hogy Spankynak is igaza van, öregszünk, én már kifejezetten ideges leszek egy Terminátor stílusú-színvonalú filmtől, de ha az Amarcordot leadják Fellinitől, akkor újra meg újra megnézem. Pedig az előbbi az, amit el lehet adni és meg is vesznek, meg sok hasonló, amit azóta is ont az amerikai filmipar.
Lényeg: akárhogy is elmélkedünk, azt látni kell, hogy valamikor a 80-as évek táján elkezdett megfordulni az a tendencia szerte a világban - és nagyjából minden műfajban, filmben, zenében, színházban, képzőművészetben és az életben -, hogy a MINŐSÉG legyen a szempont, a minőség helyét egyre jobban átvette a MENNYISÉG, és ma egy minőség híján vergődő mennyiségi szemléletű világban kényszerülünk élni, és ez csak azért működik, mert kitermelte magának a saját silány és nagyszámú közönségét, a FOGYASZTÓT. Az a korszak, amit itt idézgetünk a kis provinciális, ideológiailag meghatározott televíziójával és hangulatos fekete-fehér filmjeivel (és tény, hogy főként a tévé, sok silányságot is termelt akkor), de összességében elmondható, hogy akik ezeket akkoriban készítették, még a korábbi korok hozadékaként élő minőségi elvárások jegyében igyekeztek a maguk műfajában megfelelőt, jót alkotni, ma már ezzel a szemlélettel aligha tudnának szponzort szerezni maguknak. És ne felejtsük: voltak iskolák! Nem abban az értelemben, ahogy ma is elvégezheti valaki a Színművészetit, hanem abban, hogy iskolateremtő egyéniségek és művészek voltak, akiket követni, utólérni szempont volt. Nem beszélve a befogadó közönségről, akik még szintén a távoli múltból hozott értékrendszerben való nevelkedés hatására elvártak bizonyos szellemi színvonalat egy-egy produkciótól, ráadásul lelkesedni sem volt szégyen akkoriban. Ez a látensen jelenlévő kultúr-történeti folyam, ami a dolgok minőségi voltát hozta létre (még Amerikában is, akkoriban sok értékes film készült ott is, Marlon Brandora, Spancer Tracyre vagy Orson Wellesre gondolok például hirtelenjében, de van még sok...) szakadt meg valahogy a mai világban és vette át helyét valami ördögi szempont, aminek kegyetlen törvényein keresztül nehéz átverekedi valami valóban értékeset. Viszont tömegével ontja a középszerűt vagy annál még sokkal rosszabbat, technikailag sokszor jó kivitelben, és ezt az amúgy semmitmondó bravúros technikai kivitelt időnként Oscarral jutalmazzák.
Az elmúlt évben a gyerekkori legjobb barátnőmmel elmentünk megnézni (ilyet egyébként nem szoktunk, egy váralan elhatározás volt), a Mister és Missis Smith című filmalkotást Angelina Jolieval és Brad Pittel. Hülye ötlet volt. Majdnem kiszédültem az unalomtól és a bántó hangzavartól, annyira rossz volt és annyira erőltetett és annyira élvezhetetlen, ráadásul fülsüketítő zajokkal, hogy az már szinte fájt. A mozi tele volt, szomorúan tapasztaltam, holott az a kevés film, amit az utóbbi időkben moziban néztem meg, és mind inkább művészfilmnek mondható, nem eredményezett ilyen teltházat. A szomorú valóban az, hogy az idióta, irreális történetek, drágán kivitelezhető technikai bravúrokkal fűszerezve eladhatóak.
Az Esős vasárnapot képes voltam megvenni videon abban a bizonyos Honvéd utcai csoda-boltban, amit Hahalmannak is ajánlottam, mert abban ráadásul - hogy magyar sztárszínésznőink feltűnésének kedves emléke ez a film - még a Koncz is szerepel rövid hajjal egy rövid jelenetben. Ilyen egy megszállott gyűjtő-archivátor.