Ha lemegy a Nap...( III. rész )
<TABLE cellSpacing=0 cellPadding=0 width=585 background=http://1.1.1.3/bmi/n.images.
www.tvn.hu/tvn/kepek/tvn_hu/blog/blog_18.jpg border=0><TBODY><TR><TD width="100%" background=http://1.1.1.4/bmi/n.images.
www.tvn.hu/tvn/kepek/tvn_hu/blog/blog_14.jpg height=45><TABLE cellSpacing=0 cellPadding=0 width="100%" border=0><TBODY><TR><TD style="PADDING-LEFT: 15px" width="80%">
Ha lemegy a Nap... III. rész </TD><TD align=middle width="20%">
2011-01-09 13:16:05
Vasárnap</TD></TR></TBODY></TABLE></TD></TR><TR><TD width="100%"><TABLE cellSpacing=0 cellPadding=0 width="100%" border=0><TBODY><TR><TD width="100%" colSpan=3> </TD></TR><TR><TD width="1%"> </TD><TD style="PADDING-RIGHT: 10px; PADDING-LEFT: 10px" width="98%">
B. Molnár Márta: Ha lemegy a Nap...( III. rész )
Elbeszélések.
A SZOMORÚSZEMŰ IZABELLA...
Izabella csendes volt, hallgatag.
Mindig az volt.
Csak hallgatott,....csak hallgatott, ...ránk nézett néha, - aztán ,,dolgozott" tovább. Nem lehetett tudni, hogy mit. Ő azonban, tudta.
A kezében nem volt semmi, - de kötött.
Máskor pedig varrt.
Néha megállt, elnézett a messzeségbe, - aztán, varrt tovább.
Egészen addig, amíg megbökte az ujját a tűvel, akkor hirtelen bekapta, és szopogatta. Aztán, megnézte az ujját, - ha már nem vérzett, akkor varrt megint tovább.
Néha úgy, mint egy profi szabó. Nagy lendülettel, messzire kihúzta a tűt, mert hosszú cérnát fűzött bele.
Gondosan, egyenletesen, kaszált a kezében a tűvel. Csendben, csak a munkára figyelve, szótlanul.
Most éppen nem varrt. Most, kötött.
Most éppen, - kötött.
Igen. Szegény.
Néha eltartotta a munkáját magától, hogy távolabbról is megszemlélje, - majd félrehajtott fejjel is megnézte, - aztán, sebesen kötött tovább.
Szinte, hallani lehetett a kötőtűk csattogását.
Amikor fonalat tekert az ujjára, olyankor mindig megállt egy-két pillanatra, ilyenkor ránk nézett, - majd kötött tovább. Tovább.
Sebesen kötött tovább.
Azt mondják, - bolond volt. Csendes bolond.
Hát, nem tudom, - nem is tudom. Nem hiszem, hogy bolond volt.
Vagy, nem ,,úgy".
Talán, csak csendes volt, hallgatag, nagyon hallgatag, - de talán nem volt bolond.
Volt egy világa, - egy saját világa, ahová elmenekült.
Elmenekült, mert nem tehetett mást.
- Az semmi,... - szólalt meg egyszer, amikor Borika nénivel éppen, egy szomorú eseményt idéztünk fel, -...aaaaz semmi. Aaaaz, semmi, ha mondom. Semmi....-
Nem mondott mást. Ránk nézett tűnődve, - de hallgatott.
Aztán, egy borongós, téli délután, - nem sokkal karácsony előtt, - váratlanul megszólalt:
- Elmondok maguknak valamit. El. Elmondok,...úgyis mindegy már. Én, nem is vagyok magyar. Én aztán nem. Én csak menekült vagyok. Egész életemben az voltam. Menekült. Egy semmitelen senki. Az apám szerb volt, az anyám meg sváb.... Igen. És, menekültünk. Igen...-
Hirtelen, elhallgatott. Ölébe ejtette a kezét meg a kötőtűket, és sokáig messze nézett. Nagyon messze.
Eltűntek a falak, eltűnt a szeretet-otthon, és eltűnt az idő.
A múlt bukkant fel, a messzi múlt, minden fenyegetésével, minden félelmével, minden rettenetével. De ő,.... nem volt benne, nem. Nem, Ő, kívülről nézte. Ő, elmenekült.
Nem volt benne, nem.
Azok, ott, - menekültek. Igen.
De nem,... nem ő, és nem ők,... nem. Jaj, nem.
Menekültek.
Igen.
Csillagtalan, komor, sötét éjszaka volt akkor.... Szellő se rebbent, - és vágni lehetett volna a parton a csendet.
Sehol egy ház, sehol egy pislákoló fény, - és sehol egy lélek. Mintha, egyedül lettek volna a világon.
Mégis, - aggodalom szorította össze a szívüket, és görcsbe rándult a gyomruk a félelemtől. Mert nem lehetett tudni, hogy ki bújik meg a parton, a bokrok, vagy fák mögött.
Nem lehetett tudni, hol állnak lesben a partizánok.
Egy farönkön úszott a család, a sebes sodrású folyón, az ismeretlen, bizonytalan jövő felé.
Menekültek.
Menekültek a biztos halál elől, a bizonytalan jövő felé.
A sváb asszony, aki veszélyben volt, a szerb férfi, - a szökött partizán, - és a két pici gyerek.
A férj ült elöl a rönkön, a lábával irányította azt, és a kezével evezett.
- ,,Csak csendben,... csak csendben,... hogy a víz ne csobbanjon, ...jajszó ne hallatsszon,... és senki meg ne hallja.... Senki meg ne hallja. Jaj,... - senki meg ne hallja...."
Mert akkor vége, - akkor meghalnak.
A férfi mögött az asszony ült, karjában a pici lánnyal, - aki akkor 5 éves lehetett. A kislány, anyja nyakába kapaszkodva, csendesen sírt. Az asszony, rémülten csitítgatta, miközben a másik karjával hátranyúlva a derekába kapaszkodó 6 év körüli kisfiát ölelte magához. Az is sírt.
- ,,Ne sírj, ne moccanj, - súgta hol az egyiknek, hol a másiknak, - ne sírj, ne moccanj,... ne mozdulj, mert akkor meghalunk..."-
Vitte őket a folyó.
Vitte.
- ,,Ne sírj, ne moccanj,..."-
Messze volt még a part.
- ,,Ne sírj,...ne moccanj, ...ne sírj, ... Istenem,...ne sírjál, ne sírjál,,"...-
Messze volt még a part.
Igen.
Nem lehetett látni, - mert a part, valahol a sötétben, a végtelenben volt.
Az asszony, csak a térdével tudott kapaszkodni.
A térdével szorította a rönköt, mert mindkét karjával, és minden erejével a gyerekeit ölelte, azokat tartotta moccanás nélkül, - mert ha megbillen velük a rönk, és vízbe hullanak, akkor vége.
Magával viszi őket a hideg, fekete, sebes sodrású folyó.
Sokszor dobta meg a rönköt a hullám, az örvény, és még sokáig hányódtak-vetődtek a folyón, - a vacogással, rémülettel és halálfélelemmel teli sötét éjszakában, -... aztán, váratlanul meglátták a túlsó part körvonalait.
Majd nem sokkal később a sodrás, kidobta őket a partra.
A rönk, egy sziklának ütközött.
A férfi leugrott róla, és megvetette lábát a parti kövek között. Elkapta a rönköt és megpróbálta megtartani, - de az, nagy erővel kiperdült a kezei közül, és elszabadult.
Az asszony azonban, abban a pillanatban, karjában a gyerekekkel, - leugrott a vízbe, és elkapta őket a férj.
Egy pillanatig összekapaszkodva álltak, - aztán, a kövekbe és a parti fák gyökereibe kapaszkodva, vonszolták magukat és a gyerekeiket tovább.
Mindig tovább.
Egy alacsonyabb résznél aztán, végre elérték a partot.
Lábuk még a vízben volt, de ráborultak az éppenhogy elért földre.
A földre.
A földre, az istenáldotta földre.
Megmenekültek.
Ölelték a földet a fél karjukkal. A másikkal meg, a gyerekeiket.
Ölelték a földet. Igen.
Megmenekültek, itthon voltak.
Nem volt semmijük, és senkijük, se házuk, se hazájuk, - de itthon voltak.
Mégis, - itthon voltak. Ezt érezték akkor.
Hideg volt. A lábuk, szinte lefagyott, - de földet ért. Érezték alatta a földet. Igen.
És ez, annyi viszontagság után, leírhatatlan érzés volt.
Hazataláltak. Hazát találtak.
Sírva ölelték a földet, - a sváb asszony és a szökött szerb partizán.
Ölelték a földet, az áldott földet, az istenáldotta földet, az áldott magyar földet, ahol partra vetette őket a sors. Meg a víz.
Elöntötte őket akkor a hála.
Ez a föld, a kezét nyújtotta feléjük, - gyökereket adott eléjük, amiben megkapaszkodhattak, - és köveket, sziklákat adott eléjük, amin megvethették a lábukat.
Ez a föld, - aztán önmagát adta támaszul.
Megmenekültek, - itthon voltak.
A föld, az istenáldotta föld, ... a part, ... a rév...- Az élet.
Mögöttük, a végtelen, fekete éjszaka, a sebes sodrású folyó, - és a halál....-
Itthon voltak. Itthon voltak, igen. A szerb férfi, a sváb asszony és a két pici gyerek. Itthon voltak. Hazataláltak.
Igen, - annyi viszontagság után, hazataláltak.
Haza....-
Haza?...
A szomorúszemű, madárcsontú, törékeny kis öregasszony, sebesen kötni kezdett újra. Szeméből, peregtek a könnyek, megállíthatatlanul.
Elhallgattunk.
Elhallgattunk, - és néztük őt.
Nem tudtuk, nem tudhattuk, hogy miért sír.
Néztük ,,Szomorúszemű Izabellát", aki a múltjába merült, és továbbra is messzire nézett, - miközben dús patakokban folytak az arcán a könnyei.
Szállingózott a hó, varjak telepedtek éktelen rikácsolással az ablak alatti kopár fákra. Egyébként, csend volt.
Csend...-
- Nem sokkal karácsony előtt történt, ...- folytatta Izabella, - ...nem sokkal karácsony előtt. Akkor történt, igen. Akkor. Akkor volt. Igen. Menekült egy család, Szerbiából, Istenem.... Mert, muszáj volt menekülni, azért. Nem másért. Megölték volna őket, ha ott maradnak. Hát, menekültek. Magyarország felé,...igen. Volt velük egy kislány is. Igen. Az Iza....-
Elhallgatott, és letette a kötését is.
Csend volt sokáig, aztán megint megszólalt:
- Én voltam az a kislány, az anyja ölében, én voltam az. Az Iza. Én. Bár, ne én lettem volna az. A partról, egy tanyára vetődtünk akkor, teljesen összefagyva, és ott, befogadtak minket. Enni adtak nekünk, melegszobát adtak, meg meleg ruhát. Hanem, - sírt fel hangosan, - ...az édesanyám, az én édesanyám, a sváb asszony, nem sokkal később meghalt tüdőgyulladásban, az Édesapám meg, fölakasztotta magát.
Minket, - a testvéremet meg engem, ott tartottak a tanyán, mert kellett a dolgos kéz. Nem másért. Csak azért. Volt ruhánk, meg ennivalónk. Igen. Más aztán nem volt. Nem. Csak a munka, meg a munka, meg a gazda.
Én aztán, ott is maradtam egész életemben, - mert,...hová mehettem volna ugye? Hová?....Nem volt nekem senkim. Hanem a testvérem, az, nem. Az, nem maradt ott. Nem.
Az kikötötte a legszebb lovat az istállóból, és megszökött. Aaaaz, - világgá ment. Sose nem jött többet vissza. Hiába vártam.
Mert én vártam őtet. Mindig vártam, - de sose nem jött vissza. Sose.
De én? Én, hová mehettem volna? ...Hová? Nem vót nekem senkim, meg aztán, az adósság, ugye? A ló,...- azt le köllött dolgozni, ugye? Így aztán, nem mehettem sehova. Ottmaradtam egész életemben, hogy ledógozzam a lovat, amit a testvérem elkötött. Meg azért, hogy fő ne jelentse a gazda a testvéremet.
Egész életemben dógoztam érte,...azért a lóért. Meg a testvéremért.
Nem is volt nekem más életem, csak a munka, meg a munka, meg a gazda.
Szeretni kellett a gazdát ugye, de én, nem szerettem. Nem volt az élet. Nem. Akárki, akármit is mond, nem volt az.
Jobb lett volna, nekem, ha elkap, és magával ragad a sötét, hideg folyó.
Én mondom, jobb lett volna nekem, meg a családomnak is, ha sose érünk partot, ...én mondom, jobb lett volna, ha a folyóba veszünk.
Becsapott bennünket az a part, és az a föld. Becsapott bennünket, igen, ...és jobb lett volna, ha a folyóba veszünk....-
A POKOL TORNÁCÁN
Az ember, hajlandó azt hinni, hogy mindig neki van a legnagyobb baja, a legnagyobb szomorúsága, a legnagyobb fájdalma, a legszörnyűbb élménye, és a legnehezebb keresztje.
Aztán, rá kell jönnie, hogy az, semmi.
Az, mind semmi. Semmi, ha mondom, - mert más, sokkal nagyobb terhet, és nehezebb keresztet cipel.
Egyszercsak, a Róza néni is mesélni kezdett, - és sajnos, az sem volt szívderítőbb.
- Az Édesapám, meg a testvérem, - mesélte, - nem sokkal karácsony előtt behajtották a veszprémi nagyvásárba a két hízott ökrünket. Gyalog mentek persze, pedig messzire laktunk, - merthogy vonattal nem mehettek ugye, mert az ökröket, nem vette föl a vonat, ugye?
Hát, gyalog mentek, igen, mert mit tehettek?
Aztán a gyönyörű ökreinket, annak a rendje-módja szerint hamar el is adták jó pénzért, és már indultak volna is haza, azon nyomban, vonattal méghozzá, - és akkor történt a baj.
Szakadt a hó, és süvöltve hordta a szél a havat, méghozzá annyira, hogy mindent betemetett. Édesapámék, alig látták egymást, az utat meg egyáltalán nem. De azért, mégiscsak odataláltak valahogyan a vasútállomásra.
És, akkor történt a baj. Igen. Merthogy nem volt vonat. Egyáltalán. Kitört a rossz idő, méghozzá annyira, hogy tisztára elálltak a vonatok. Nem is mentek, - meg, nem is jöttek, sehunnan, sehova.
Olyan rossz idő volt, amilyenre nem számított senki. Édesapámék se.
Hát, csak vártak, vártak Édesapámék, - de vonat, az nem jött. Csak a még rosszabb idő.
Már, teljesen megesteledtek, de a hóvihar az nem hagyott alább, a vonat meg nem jött. Tisztára elálltak a vonatok. El.
Hát, - mit volt mit tenni, haza kellett menni.
Végül, elindultak gyalog hazafelé, Édesapám, meg a testvérem. Pedig, nagyon messze laktunk.
Mivel az országutat is befújta a hó, a kocsiutakat meg pláne, ezért a síneken, meg a sínek mellett mentek Édesapámék. Méghozzá, széllel szembe, pont.
Azt gondolták, hogy azért állomástól-állomásig, majd csak hazatalálnak valahogy előbb-vagy utóbb. Hiszen, el se tévedhetnek.
De, - nem bírták ki addig. Nem bírták ki hazáig.
Szentkirályszabadjánál, meg Almádi-Öreghegyben, már csak vonszolták magukat elgémberedett lábakkal, de alig haladtak valamit.
Már szinte lefagyott a fülük, meg az orruk, meg még a szemük is befagyott szinte, - aztán még kesztyűjük se volt nekik, a kezük is majd lefagyott, mert olyan borzasztó hideg volt akkor, hogy még a lélegzet is beléjük fagyott.
A testvérem meg még gyönge is volt, kis fiatal fiúcska, még nem vót 13 éves se, a vásárba is csak kiváncsiságbul ment el Édesapámmal, nem azért, mert muszáj volt.
Aztán, ilyen helyzetbe kerültek.
A szegény testvérem, csak sírt meg sírt, meg sírt, meg ordítozott, hogy ,,megfagyunk Idesapám, meglássa", - a könny, már tisztára ráfagyott az arcára, de azért, csak mentek tovább.
Aztán, ahogyan elhagyták Öreghegy után Káptalant, - már végleg nem bírtak tovább menni, és akkor, nem messze a vasút fölött a partoldalban, megláttak egy icike-picike házikót, és egy icike-picike, pislákoló fényt.
Akkor aztán azt gondolták, hogy most meg vannak mentve.
Itt, most, megállnak, és nem mennek máma tovább. Itt, menedéket kérnek.
Valahogyan felkapaszkodtak a partoldalon, és bekopogtattak a házba. Bár, ne tették volna! Bár, ne!
De bekopogtattak.
Aztán, be is engedték őket, aztán még vacsorát is adtak nekik, szívesen. Meg, még beszélgettek is velük.
- Aztán, hova-hova, ebbe a farkasordító hidegben? - kérdezte a házigazda.
- Hát, csak hazafelé tartanánk...- mondta Édesapám.
- Aztán, hunnan gyünnek keetek?
- Hát a vásárban vótunk, onnan gyüvünk...-
- Aztán, mi szépet-jót vettek keetek?
- Venni má, ugyanhogy nem vettünk mink semmit, hanem csak eladtunk...-
- Aztán, mit adtak eee, keetek?
Apámnak addigra, talán a melegtől, talán a barátságos fogadtatástul, talán a literes bögre forralt bortul, - megeredt a nyelve.
Beszélt.
- Az ökreinket adtuk el. Azt. A hízott ökreinket. A szép, hízott ökreinket...-
A gazda, csak ránézett akkor a feleségére, az meg már hozta is a következő bögre forralt bort, a literes bögrében. Apám meg, el is fogadta. A testvérem, az nem.
Őt is szívesen kínálták, de az nem ivott. Se akkor, se máskor. Ő még, nevendék volt. Hanem Apám, az, ivott. Igen. Az volt a baj.
Aztán, sokáig beszélgettek még.
- A pééz, ...a pééz, ...azt megkapta-e keed? - kérdezte a házigazda.
- Meghát. Már hónne kaptam vóna meg. Megkaptam én. Itt van nálam.
- Hát, csak vigyázzon rá keed. Tegye a feje alá, jó helyre, hogy eee ne vesszen...-
Aztán, jót nevettek ezen.
Kínálgatták Apámat, az meg csak iszogatott. A literes bögrével.
Amikor már annyit ivott, hogy béesett az asztal alá, akkor megajánlották nekik az ágyat a szobában, azzal, hogy ott meghálhatnak. Ők, majd elalszanak a konyhában, Idesapámék meg csak pihenjenek nyugodtan.
Aztán, reggel, majd tovább mennek.
De, - nem került rá sor.
Apám, ahogyan ágyat ért, azonnal mély álomba zuhant, elaludt, - de a testvéremre, rájött a szükség, nem tudott elaludni. Ki kellett neki menni.
Ezért, szép halkan lenyomta a kilincset, hogy ne zavarja a háziakat, és éppencsak résnyire nyitotta még az ajtót, amikor meghallotta az asszony hangját:
- Várj, míg elalszanak, aztán akkor. Addig fend meg a kést...-
A testvérem, ijedtében majd összerogyott, de vigyázva becsukta az ajtót, - aztán elkezdte rázni Idesapánkat. De az, nem vót magánál. Nem lehetett felébreszteni.
Hiába rázta a testvérem, nem tudta felébreszteni.
S akkor, mert nem tehetett mást, gyorsan összekapkodta a holmiját, és és szép halkan kilopakodott a pici ablaklukon.
Akkor aztán futásnak eredt. Futott ahogyan csak bírt, sőt, még annál is jobban.
Mint az őrült, úgy futott, hogy Idesapánknak segítséget hozzon.
De sehol senki. Sehol egy lélek. Sehol egy ház, se egy kis pislákoló fény.
Végül, mikor már lélek is alig volt benne, szinte béesett az alsóörsi vasútállomásra. Ott aztán csak azt tudta kinyögni, hogy
- Segítsenek, az Istenre kérem, segítsenek, ...megölik az Idesapámat...-
Hittek az én testvéremnek. Hittek neki. Hittek.
Azonnal hívták a csendőrséget, azok meg jöttek is azonnal. De mire odaértek, már késő volt.
Idesapámat megölték, sőt, addigra, már föl is darabolták...- Isten nyugosztalja szegényt, jó ember vót.
Sose nem felejtettük el a szegényt. Sose. Jó ember vót. Az Idesanyám is azt mondta.
A rohadék gyilkosokat, - hogy soha ne tudjanak nyugodni még haló porukban a földbe se, - azonnal elvitték, bilincsbe verve.
El is ítélték őket. Börtönbe kerültek.
A pénzt is megtalálták, és vissza is kaptuk, - de az Idesapámat, azt nem.
Azt, nem.
Aztán, ugye, jött a háború, gyilkosok meg kiszabadultak. Senki se kereste őket a háború után. Szabadok voltak.
Kiszabadultak, és büntetlenül éltek tovább. Ki tudja merre? Ki tudja, hol?...Nagy az ország, ugye? Fiatalok voltak akkor azok a gazemberek. Talán, máma is élhetnek még.
Ki tudja? ...Ki tudja?...-
Azt kívánom nekik, hogy még a föld se fogadja be őket soha, még az is vesse ki őket magábul,... és, hogy a pokol tüze égesse őket, végestelen végig, örökkön örökké!...Ámmen! ...Ámmen...Ámmen...! -
AZ, SEMMI...
Anna néni, éppen bent volt Borika néniék szobájában, amikor látogatóba mentem hozzájuk
Egy beszélgetés közepébe toppantam be. Leültem Borika néni mellé, és csak hallgattam, csak hallgattam, - egyre dermedtebben.
- Hát, mindenkinek megvan a maga keresztje, igen, - lehet mondani, -
az biztos. Aztán, mindenki azt hiszi, hogy az övé a legnehezebb.
Pedig az mind semmi, - mert az enyim, a legnehezebb. - mondta Anna néni.
Aztán, eltűnődött egy kicsit.
- Igen. Ez így van. Én mondom, így van...Egy este, hiába melegítettem az uram vacsoráját, újra meg újra. Hiába vártam, nem jött haza szolgálatból, pedig pontos ember volt. Mindig pontosan jött haza. Amikor aztán nem jött, tudtam, hogy baj van. Tudtam, ...tudtam. Éreztem én. Le se feküdtem, csak vártam, csak vártam, de hiába, nem jött.
Tudtam én, hogy baj van. Tudtam. Tudtam. Tudtam én.
Hajnalban aztán, csöngetett a rendőrség. Hozták a hírt, hogy az uram meghalt. Hazafelé tartott ippen, a Szalasztó utcán lefelé, - amikor hátba szúrták. Mögéje lopakodott valaki, és egyszerűen hátba szúrták. Az Uram pedig, azonnal meghalt. Azon nyomban.
Később kiderült, hogy véletlen volt. Nem őt akarták leszúrni, hanem egy másik vasutast, akinek ippen ulyan kabátja volt. De engem ez már nem vigasztalt. Meghalt az uram. Meg. Csak úgy véletlenül. Tévedésbül.
Egyszerűen meghalt azért, mert összetévesztették valakivel. Csak úgy egyszerűen. Hallottak már illyet? Hallottak?
Jó ember vót az uram, tisztességes, rendes ember, a légynek se ártott soha. Aztán mégis, egyszerűen leszúrták, mint egy disznót, csak úgy.
Én meg itt maradtam 7 gyerekkel özvegyen, ...igen, - de tisztességgel fölneveltem őket egymagam.
Kenyeret adtam a kezükbe, és taníttattam őket. Igen. Kínkeserves életem volt, - mondhatom, - mindent egymagam csináltam, - de megadtam a gyerekeimnek mindent, amit csak lehetett.
Aztán, mosmeg látják, ugye? Itt maradtam magamra, vénségemre, ugye?
A gyerekeim, amikor már lehetett, külföldre mentek mind, ...én meg, - itt maradtam. Egyedül.
Amikor a gyerekeim, világgá futottak, majd összeszedték magukat, hívtak engem is látogatóba egyszer-kétszer hozzájuk, de nem mentem el. Aztán már nem hívtak. Aztán, már nem is jöttek. Aztán már nem is írtak. Remélem, jól megy a soruk. Nagyon remélem. Isten adja, hogy úgy legyen, hogy jól menjen.
Csak egy gyerek maradt velem, - a legkisebbik fiam. Az, aki mindig velem volt. Nagyon kicsi volt még, amikor meghalt az apja, nem is igen emlékezett rá. Ez a fiam mindig velem volt. Mindig, igen. A legkisebbik kisfiam, az, igen. Az, nem ment el. Az, velem maradt.
Aztán, egy napon, se szó se beszéd, - elvette az Isten.
Azt az egy fiamat, azt az egyetlen szem fiamat is elvette tőlem az Isten.
Nagy volt már, és vitorlázni ment a barátaival, én meg elengedtem. Ki gondolta volna? ...Ki?...Hogy ez lesz belőle...-
Én, nem, az biztos.
Vitorlázni mentek a Balatonra, és elkapta őket a vihar. Igen.
Tudják maguk, hogy milyen a vihar a Balatonon? Félelmetes. Lehet mondani, hogy félelmetes.
Elkapta őket a vihar. A vitorlás felborult. Akkor, azok, a többiek, mind kiúsztak, mind a hárman partra úsztak, a fiam meg nem. Pedig jó úszó volt. Jó. Lehet mondani.
Azt gondoltam én akkor, amikor szóltak, hogy nincs semmi baj, nem lehet baj. Jó úszó volt az én fiam, lehet mondani, - kiúszott az. Ki.
Én, tudom.
Talán máshol jött ki a vizbül partra, - gondoltam, - és elmentem elejbe. Aztán csak kerestem.
Kerestem mindenhol, de nem volt.
Akkor, hívogatni kezdtem. Hívogattam, szólongattam, az én édes fiamat, az én édes gyerekemet. Hívogattam, - de nem válaszolt, - és nem jött elő.
Nem jött ki a partra, nem volt ott.
Egy hétig kerestem őt. Egy hétig rohantam a parton Gyenestől Berényig, mindennap, oda-vissza. Oda, meg vissza. Oda, meg vissza.
Egy hétig kerestem az öbölben, meg mindenhun, de nem lett meg.
Egy hétig sírva, meg sikoltozva kiabáltam a kisfiam nevét, a parton, - de hiába.
Nem lett meg.
Egy hétig kerestem, kutattam mindenhol, a nádas szélén, meg a parton is, meg minden bokorban.
Aztán, egyszercsak megtaláltam. Ott volt. Gondolják el, - megtaláltam.
A nádas szélén, a kövekhez csapdosták a testét a hullámok. Kidobta a Balaton.
Holtan.
Igen.
A kisfiamat, az én drága gyerekemet, az én gyönyörű kisfiamat. Azt.
Kidobta a Balaton.
Igen.
Elvette, - de nem köllött neki.
ÚJRAKEZDÉS...
Azt gondolom, hogy régen a falvakban, - a mi falunkban is, - a családokban, emberségesebb volt az élet, és emberibb volt a halál is.
Ma, közömbösebbek az emberek egymás iránt.
Mintha mostanára megcsappant, vagy kiveszett volna belőlük az együttérzés, és az emberség.
Vissza kellene állítani valahogyan a régi értékrendet, hogy az élet, - élhetőbb legyen.
Meg kellene ismertetni, tanítani, az emberséget és az együttérzést a gyerekeinkkel is újra, mert legfőképpen belőlük veszett ki, - vagy valamiért, mintha nem is lett volna bennük sohasem.
Nem akarunk ,,érezni" mostanában, pedig, nem mindegy, hogy hogyan élünk.
Viharos gyorsasággal múlik az élet, a miénk is, - fogy az időnk, - s egyszercsak oda jutunk, ahová az elődeink. Pont oda, - ha egyáltalán megérjük.
Egyszercsak elkezdünk visszafelé nézni, mert előre már nem lehet. Előttünk semmi sincs, - csak a bizonytalanság, és a halál. Vagy a betegség és halál. Vagy a legteljesebb nyomorúság, és a halál.
Gondolni kellene erre is, - legfőképpen azoknak, akik ma még fiatalok, és gyerekeket nevelnek.
Gondolni kellene arra, hogy milyen gyerekeket nevelnek. Arra is, hogy milyen példát látnak a gyerekek maguk előtt.
Gondolni kellene arra is, - hogy ha a szegény öreg nagypapát, nagymamát, déd-mamát, vagy magányos nénikét a hátralévő rövid kis idejére bedugják egy kórházba, vagy elfekvőbe, vagy az öregek otthonába, szociális otthonba, - akkor, jó esély van arra, hogy rájuk is ez a sors vár majd egyszer.
Ezt látták a gyerekeik, - ezt kapják vissza.
Nem volt idő a mamira, a nagyira, vagy a keresztapára, - de nem lesz majd rájuk sem.
El kellene ezen gondolkodni.
Öreg fát, nem lehet átültetni.
Azt gondolom, hogy az idegen környezet, és a család, a szeretteik hiánya, sokkolja a családból kiebrudalt öregeket. Lehet az új környezet akármilyen jó, - a megszokottat nem pótolja, és valójában talajavesztetté, otthontalanná válnak.
A szeretetotthon, sosem válik igazi otthonná.
S lehetnek akármilyen kedvesek, jók, gondosak az ápolók, gondozók, - a családot nem képesek helyettesíteni.
A változást, szinte mindenki mély megrendüléssel, fájdalommal és végtelen szomorúsággal viseli.
Nem kellettek senkinek.
Ez az igazság.
Van, aki ebbe testileg-lelkileg belerokkan, - hiszen, senki sem így képzelte el élete utolsó éveit, hónapjait, vagy napjait.
Az idős gondozás, ami, lássuk be, nem az állam dolga, - hiába zúdítanánk a nyakába, - hanem a miénk, rengeteg múlik a családon, a család hozzáállásán.
Legyenek bármilyen elfoglaltak, legyenek bármilyen szegények, éljenek bármilyen kis lakásban, vagy kulipintyóban, - ne hagyják, hogy a szeretteik, magukra hagyva, elhagyatva, szomorúan haljanak meg egy kórházi ágyon, vagy egy szociális otthonban.
A napokban, hallottam valahol, talán a TV-ben, vagy a rádióban, hogy mostanában, már arra is kiképeznek kutyákat, - alighanem Japánban, (...hol máshol ugye?...) - hogy magányos öregeket segítsenek.
Nagyon szomorú azonban a tény, hogy ezeken a magányos, magatehetetlen öregeken, - már csak az állatok segítenek. Az emberek, nem.
Az állatok segítenek, az állatok törődnek velük, és az állatok szeretik őket, - akikben több az ,,emberség", mint a közeli hozzátartozókban.
Sokszor hangzik el a figyelmeztetés, de nem jut el igazán a tudatunkig: hogy a magyarok száma folyamatosan, egyre csökken. A lakosság elöregszik, a társadalom széthullik, - az idősek pedig magukra maradnak.
A mai szociális intézményrendszer hiába is erőlködik, nem képes pótolni a valaha jól működő nagycsaládokat, családokat, - pedig igen nagy szükség lenne rá.
"Farkas Péter szociológus által közzétett adatok szerint jelenleg Magyarországon 2,2 millió idős ember él, közülük 450 ezren élnek családban, közösségben.
750 ezer azoknak az idős embereknek a száma, akik párban élnek, - és van 650 ezer öreg ember, aki teljesen egyedül él..."
Igen, de, - hogyan?!...-
Ki figyel oda rájuk?
Az Öregek Otthonában, - az ,,otthonban", ahová sokáig látogatóba jártam a magára maradt takarítónéninkhez, - ismertem egy idős, szép tartású, nagyon zárkózott, méltóságteljes öregurat.
Csak köszönt. Nem beszélt.
Legfőképpen a hallgatásával, és a visszavonultságával tűnt fel.Nem barátkozott senkivel, - és vele sem barátkoztak.
Semmit nem tudtam róla, ahogy más sem, - csak azt, hogy magányos, nem látogatja senki. Soha nem panaszkodott, soha nem mesélt, - inkább olvasott, vagy magányosan sétált. Viselte a sorsát.
Nem adta ki magát, - és a hálátlan gyerekeit sem.
Aztán, egy következő látogatásomnál, - már ott sem volt.
Hazament.
A többiek, - elismeréssel, egyfajta csodálattal, és némi irigységgel beszéltek róla.
Kapott egy értesítést az Otthonban, hogy előkerült a kutyája, - és akkor, hazament. Igen.
Fogta magát, és egyszerűen hazament.
Sokan, meg volt botránkozva ezen, hiszen az otthonba bekerülni, nagyon nehéz volt, - vissza pedig szinte lehetetlen. Mégis hazament.
Haza, - a valaha jobb napokat látott, mára már roskadozó, elhanyagolt házába. Az volt az igazi otthona, nem a szociális otthon.
Már, nem volt magányos, nem érezte magát annak. Előkerült a kutyája. Ezért, - feladva mindent, - kiköltözött az öregek otthonából.
Tudta, hogy egyedül lesz, - azt is, hogy a kutyája, majd nem lesz képes arra, hogy adjon neki egy pohár vizet, ha beteg lesz, - ahogy arra sem, hogy lefogja a szemét, ha meghalt.
Tudta ezt, és számításba vette.
Mégis hazament, - mert, több mint egy év után, hazakerült a kutyája.
A kutyája, - akit nem hagyhat cserben, akit nem hagyhat magára.
A kutyája, akit elloptak, de visszatalált. Hazament hát ő is, - ha a kutyája hazatalált.
Tudta, hogy a gyerekei nem fognak jönni, ahogy eddig se jöttek, - de talán jön majd néhány levél. Ki tudja? Ki tudja?
Hazament hát.
Őt, cserbenhagyták, - de ő nem hagyja, nem hagyhatja cserben a kutyáját. A kutyáját, aki hazatalált, a kutyáját, - aki őhozzá talált vissza. Őmiatta, őérte.
Sok mindent megéltek együtt. Értették, és szerették egymást.
Biztos ad az Isten nekik együtt még pár szép napot.
Talán, hetet is, vagy hónapot, - mert az, jó lenne. Nagyon jó lenne.
Ki tudja?
Ki tudja?
Évet már nem, az biztos. Évet, nem.
Pedig, de jó lenne még egyszer, - csak egyszer legalább! - látni a barackfavirágzást tavasszal, a saját portáján. Otthon. Meg a hársét,... - a bimbós hársét a veranda ablak előtt. Igen, - azt nagyon szeretné.
Egyedül lesznek a kutyájával, igaz, - de nem baj.
Az se baj. El lesznek ők ketten abban a hátralévő kis időben, egyedül is. Nem szorulnak senkire. Meglesznek magukban. Nem baj. Értik ők egymást, meg szeretik is.
A gyerekei nem fognak jönni, az biztos. Eddig se jöttek, ezután se fognak, ki tudja, miért?
Ki tudja?...-... de nem baj, mindegy már az is.
Sokat gondolkodott rajta, különösen az utóbbi időben, de nem jött rá, hogy miért hidegültek el tőle a gyerekei.
Talán, valamit, nagyon elvétett egykor, - de hiába töprengett, nem tudta, nem jött rá, hogy mikor, és mit.
Talán, mindegy is erre a kis időre, - ahogy minden más, ez is mindegy már.
Vége van.
Vége van mindennek.
- Hanem, a barackfavirágzás,...az jó lenne. Az, nagyon jó lenne. Azt, még egyszer, csak egyszer legalább, szeretné látni.
Meg még a bimbós hárs, ugye,... - aminek az illata nemcsak az udvart tölti be, hanem az egész falut. Talán még az egész világot is. Jó lenne még egyszer,... utoljára...-
Igen, jó lenne megérni,... jó lenne mégegyszer látni, és érezni az illatát.
Talán az Isten, - ...megadja neki.
Talán az Isten időt is ad, meg erőt is, - nemcsak akaratot, kívánságokat, és álmokat...-
Ki tudja?
Ki tudja?
Telnek a percek, ...múlik az élet...-
,,Kemény vagyok, és omló por vagyok,
nem olvadok, és nem köt semmi sem,
ketten vagyunk, mikor magam vagyok,
a lelkem szikla, testem végtelen..."
( Nemes Nagy Ágnes )
KETTEN MARADTAK...
,,A szeretet türelmes, jóságos, a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel. Nem viselkedik bántóan, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a rosszat. Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal. Mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr. A szeretet soha el nem múlik..."
(Bibliai idézet Pál 1. Levele a Korinthusiakhoz 13, 4-8.)
Bizony, nagyon jó lenne hinni, - hogy szeretet soha el nem múlik. Azonban, ez így nem igaz.
Sajnos, sok helyen láttam éppen az ellenkezőjét. A szeretet, ha nem ápolják, igenis elfogy, vagy elmúlik.
Meglehet azonban, hogy azért múlik el, - mert nem is igazi szeretet volt, - csak annak hitte az ember.
Ismertem az otthonban, - nem nagyon közelről, - egy idős, házaspárt. Törődtek egymással, csendes, meleg szeretettel.
Nagy volt a bánatuk, gyakran sírtak, - és nem lehetett őket ilyenkor megvigasztalni.
Sokáig nem nyíltak meg, nem beszéltek. Amikor végre beszélni kezdtek, - alig értettem meg.
A néninek, régóta nem volt meg a műfogsora, - elvesztette valahol, és sose került elő, - de volt pár foga, és alighanem éppen attól a megmaradt pár fogtól, - rettenetesen pösze volt szegény.
- A szaját húszom, ész vélem,... az enyim, a szajátom, meg az ő szaját, húsza ész véle, mégisz.... Hát moszt asztán itt vagyunk. Mégisz. A szaját húszunk ész vélünk, mégisz. Mégisz kifosztott, cúfszágra minket...- mondta a néni, sírva.
És, csak fogta, fogta és gyömöszölte a férje kezét, - aki nem szólt egy szót se, csak lehajtotta a fejét és sírt. Talán többet, mint a felesége.
Szinte, mindig sírt.
Néha együtt sírtak,- néha meg külön-külön.
Se vigasz, se remény. A dolgokon, már nem lehet változtatni. Így marad minden a halálukig, - ami, valószínűleg nem lehet nagyon messze.
Bele fognak pusztulni a szomorúságba.
Hogy a szomorúságnak, milyen elveszejtő mély bugyrai vannak, azt csak azok ismerhetik, akik maguk is voltak már reménytelenül szomorúak.
A szomorúság, - fáj. A szomorúságba, - bele lehet pusztulni. A szomorúság öl.
Nem mindig kell kézzel, vagy szívlapáttal agyonverni valakit, - elég a halálba hajszolni. Az is elég.
Vagy elég néhány szó, - az is öl, - az is elég.
Az idős házaspár egyetlen öröme egy gyönyörű kis papagáj volt. Fogalmam sincs róla, milyen fajta lehetett, de, nem is volt fontos.
Szerették, - az volt a fontos.
Sőt, nagyon szerették, egy percre se szakadtak el tőle, - mindig magukkal hurcolászták a kalitkáját, meg a takaróját, még a parkba is.
Leültek szép csendesen egy padra, középre tették a madarat, és fölötte, megfogták egymás kezét. Hallgattak.
A papagáj pedig, beszélt. Igen, beszélt. Teljesen érthetően.
Igaz, csak egyetlen szót mondott, de azt gyakorta, és nagyon érthetően:
- Bammeg...-
Órákig ültek így. Fogták egymás kezét, - és hallgatták a papagájt.
- Bammeg...-
Néha, emlékeztek, és ilyenkor, amikor visszaröppent a múlt, - egy kis időre elfelejtettek mindent.
Néha pedig, egy kis időre, amikor találtak valami újabb és újabb mentséget a gyereküknek, - megbocsátottak neki mindent. Még azt is, hogy idekerültek.
Mert ilyen a szülő.
Igen, - ilyen a szülő.
Még azt is megbocsátották, hogy a fiúk, az egyetlen fiúk, kicsinyenként elkunyerálta a nehéz munkával megkeresett pénzüket és vagyonkájukat, majd nagyhirtelen elpazarolt mindent, - aztán pedig kirugdosta őket az életéből. Feléjük se nézett többé.
A két öreg, amikor éppen nem sírt, emlékeket idézett, - és ilyenkor egymás szájából kapkodták ki a szót.
- Bammeg...- mondta a papagáj, majd megismételte.
- Bammeg, ...bammeg...-
- Húbammeg,...húúú, - gondolta az asszony, - de istenverte, gonosz a világ!...Meg az emberek, meg a gyerekek. Húbammeg,...húúú...-
Aztán, hirtelen sírvafakadt megint, és a férje is csatlakozott hozzá.
Néha aztán, egy másik napon, - megint nem számított, hogy a fiúk mit csinált, milyen ember volt. Mert ilyen a szülő.
Néha, nem számított, hogy méltatlanra pazarolták a szeretetüket, és az egész életüket.
Néha, semmi sem számított. Mert ilyen a szülő.
Néha, mentségeket kerestek a semmirevaló gyereküknek, és reménykedtek. Mert, - ilyen a szülő.
- Bammeg...- mondta a papagáj.
Megbocsátottak, és reménykedtek. Reménykedtek tovább. A gyerekük volt.
Mit tehettek volna?
Néha, nem számított az sem, hogy milyen sebeket okozott a fiúk, - nem számítottak ezek a soha be nem gyógyuló sebek. Semmi sem számított.
Néha, készek voltak a megbocsátásra, kibékülésre, arra, hogy a keblükre öleljék, - de nem volt rá szükség. Nem jött, és nem kért tőlük bocsánatot az, akinek kellett volna.
Az ember minden emléket haláláig magában hordoz. A jót is, meg a rosszat is, - az utóbbi, nagyon nehéz teher, ha sokáig cipeljük, összeroskadunk alatta.
- Montam neki, amikol piszi volt,...- sírt fel újra az asszony, - montam neki, ...kiszfiam, édeszem, életem, szépszégem, fényesszégem,... - ő meg moszt aszondja, marsz innen vén tehén, marsz. A szaját húszom ész vélem,...a szaját húszom, ész vélem, meg az övé isz,...az ő véle isz...-
Kövér könnyek peregtek a szeméből, és hangosan szipogott.
- Bammeg...- mondta a papagáj.
Néha azonban, csak az számított, hogy azt hitték, - mert képesek voltak elhitetni magukkal, - hogy szereti őket. Mert ilyen a szülő.
Újra és újra elhitték, - elhitették magukkal, - hogy mégis szereti őket.
Akárhogyan is van, akárhogyan is volt, - meg bárhogyan is lesz, - mindezek ellenére, és mindenek ellenére, - szereti őket. Igen.
- Bammeg, ..- mondta a papagáj, és ő, - jobban tudta. Ráhagyták.
- Húbammeg,...húúú, - gondolta az asszony, - de istenverte, gonosz a világ!...Meg az emberek, meg a gyerekek is. Húbammeg,...húúú, már élni se érdemes...-
Fogták egymás kezét, és nagyokat sóhajtottak.
Sajnáltam őket, - rajtuk, már sem segít semmi. Ők, mindig sírnak, amíg csak el nem szenderülnek. Sírnak, - a sírig.
Annyira mély a seb.
Nem mindig kell kézzel, vagy szívlapáttal agyonverni valakit, - elég a halálba hajszolni. Az is elég.
Vagy elég néhány szó, az is elég, - a szó is öl.
Az öregek története, - ahogy a többi öreg emberé is, nem csupán story, - hanem sajnos, maga az élet.
Nem lehet tudni, hányan cipelik magukkal az életük levethetetlen terheit, s hányan fekszenek napról-napra megkeseredett lélekkel az ágyukba, majd a sírjukba.
Az ember, amikor a gyerekét, vagy gyerekeit féltőn felneveli, szeretgeti, és mindent, de mindent megtesz értük, megad nekik, - valahogy természetesen abban is bízik, hogy rá is gondjuk lesz a gyermekeinek, ha majd egyszer megöregszik.
Sajnos azonban, nagyon sok ember van, aki hiába reménykedett, - és hiába is reménykedik ebben.
Megrokkanva, megroggyanva, anyagilag kifosztva, - ősz fejjel, és elesetten, valahogy mindenki megfeledkezik róla. A család, a világ, - minden, és mindenki.
Legelőször, éppen a gyerekei.
Aztán a távolabbi rokonok.
Aztán az ismerősök.
Majd az egész világ.
Bárki volt is, bármit tett is, bármi fűződik a személyéhez és a nevéhez, - vége,... elfelejtik.
Egyszercsak elfelejtik. Senki se nyitja rá többé az ajtót.
Elásták.
Él még, - de minek? Elásták rég.
Az egykor dédelgetett gyermeknek nincs már szüksége szülőkre.
Látni se akarja őket, tudni se, hallani se akar róluk többé. Azt is el akarja felejteni, hogy léteztek valaha.
A világnak sincs szüksége rájuk. Amit adni tudott, azt már rég odaadta mind. Már, semmije nem maradt, amit adhatna. Mostmár, ő se kell.
Mások jönnek, újak jönnek. Ami régi, és aki régi, azt el kell temetni.
Így ismétlődik minden, - és egyszer majd eljön az idő, amikor a gyerekeink gyerekei se kellenek senkinek.
De, - miről is szól az élet?...Ez, itt, - nem a földi paradicsom.
Az öregség, az életnek az a része, amire senki se akar gondolni. Az, amit már senki, észre se vesz. Mintha ott se volnának.
És aztán egyszercsak, egy idő után, - már tényleg nincsenek is ott.
Már, nincsenek ott.
De, felváltják őket, - megint mások. A következő nemzedék. Meg az utána következők.
Azok, váltják őket, - akik nem is akartak tudni róluk, sem életükben, sem halálukban.
Azok, akik nem akartak törődni velük, - mert éppen mással voltak elfoglalva.
Éppen, a saját sírjukat ásták, vagy ássák, - és talán nem is tudták, nem is tudják, - de egyszer, majd ugyanígy végzik ők is. Kirekesztve, elfelejtve. Elásva.
Számtalan példa van rá, - ...nem mindig kell kézzel, vagy szívlapáttal agyonverni valakit, - elég a halálba hajszolni. Az is elég.
Vagy elég néhány szó, az is elég,... - az is öl.
Vagy elfelejteni, örökre elfelejteni,...az is elég.
- Bammeg...- hallom a papagájt.
- Bammeg,...igen, bammeg!!...- gondolom én is feldúltan, megrendülten, - sőt, gondolok ennél sokkal csúnyábbat is.
HAJÓTÖRÉS...
,,Az öregség, - egyfajta hajótörés"...- mondta, Charles de Gool.
Biztos tudhatta, - voltak erről saját tapasztalatai.
Ő is, és még sokan mások a nagyok közül is, - így élhették meg az öregségüket.
Gondoljunk csak Napóleon végnapjaira, Elba szigetén.
Ki volt?! - ...és kivé lett? Mivé lett?!...-
Vagy, ugye Charles de Gool, - aki maga is ,,száműzöttként" élt idős korában, a ködös Angliában.
Nem véletlenül nevezte az öregséget, egyfajta hajótörésnek. Pontosan tudta azt is, hogy ez a fajta hajótörés, végzetes, halálos.
Nincs segítség.
Nincs mentőcsónak, - és nem jön egy árva bárka sem.
Vége.
Azt gondolom, gének, alkat, és sors kérdése, hogy ki meddig, hány éves koráig él, és hogyan!
De az, hogy kinek, milyen az öregsége, - az nagyban függ a saját, privát szerencséjétől is.
Meglehet, hogy a régiek ellenállóbbak voltak, mint mi vagyunk. Szívósabbak voltak nálunk, - talán amiatt is, hogy rendszeresen végeztek fizikai munkát, és nem ültek a fenekükön annyit, mint mi, - pl. esténként a TV. előtt.
Mi, sokkal puhányabbak vagyunk az elődeinknél.
Ők, tették a dolgukat, ameddig csak bírták, - és nem érezték magukat feleslegesnek, haszontalannak, és tehernek a család nyakán.
Kirekesztettnek se érezték magukat, - mert benne voltak a mindennapokban, részt vettek benne.
A gyerekeik pedig tudták, és teljesítették a kötelességüket.
Más volt akkor az élet.
Régen az öregek is, - türelmesebbek voltak, mint mi.
Ha betegek voltak, ha megnyomorodtak, - nem igen lázadoztak a sorsuk ellen. Elfogadták.
Megszokták idős korukra, hogy mindent el kell viselni, - mindent ki kell bírni.
Ki is bírták, - nem lázadoztak.
Viselték méltósággal mindazt, ami jött, - amit rájuk mért a sors.
Igaz, - legtöbbször ott állt a hátuk mögött a családjuk, tisztelettel, szeretettel, - és a természetes segítőkészségükkel.
Ma, ez, - csak keveseknek adatik meg.
Mert, ma sok mindenre jut ideje a fiataloknak, - de az öregekre nem. Az öregekre, nincs idő.
Igaz, gyerek se kell, - arra sincs idő.
A karrier, a munka, a pénzkeresés, a személyes siker, a szórakozás, sokkal fontosabb mindennél, - gyerekre, és öregre, nincs idő.
Tényleg nincs idő.
Kérdés azonban, hogy mi lesz később, ha majd ők öregszenek meg?
Ki ad majd nekik egy pohár vizet, vagy ki tolja alájuk az ágytálat, ha betegek lesznek? Egy robotápoló talán?
Ki tudja? Ki tudja?
Azt olvastam valahol, hogy a japánok már dolgoznak rajta, - sőt, lehet, hogy mára, már fel is találták.
Nem tudom.
Robotápoló?
Hát, nem tudom, - nem is tudom.
Robotápoló?
Mi lesz akkor az elmagányosodott lelkükkel?
Ki öleli meg őket, ki mosolyog rájuk?
Ki mondja el nekik, hogy mennyire fontosak?
Ki ad nekik jó-éjt puszit, - és ki zárja le a szemüket, ha örökre elmentek? A robotápoló talán?
Ennyire elembertelenedett volna a világ?
Hát, nem tudom, - nem is tudom, - de borzasztó ebbe belegondolni!
Régen, ez másképpen volt.
Faluhelyen, - kispadok álltak a házak előtt, hogy az öregek, amikor elvégezték a dolgukat, kiülhessenek egy kicsit pihengetni, meg beszélgetni.
Elmondták egymásnak bújukat-bajukat, vigasztalták egymást, - elmondták az örömeiket is, - és együtt örültek, meg hálaistenkedtek, - vagy éppen sóhajtoztak, ha nem volt elég eső, vagy megdöglött a borjú, vagy elesett a Rézi néni, és eltörte a lábát,...stb.
Aztán, pedig, gyönyörködtek egy kicsit az őket körülvevő világban.
Tehették. Nem voltak belőle kirekesztve.
Nem.
Benne éltek.
Ismertek mindenkit, és őket is ismerte mindenki.
A járókelők megálltak beszélgetni egy kicsit velük, - a jó szó nem kerül pénzbe, ugye, és fáradtságba sem.
Mára, - másképpen van minden.
Rég nincsenek kispadok, a falvak is elnéptelenedtek, - aki tehette, a városba ment. Az ott élő öregek pedig, - kevés kivétellel, - magukra maradtak.
Az öregember, nem fontos, - a tudása elavult, nem használható semmire. Az örökös idő, meg pénzhiány miatt, az öreg ember, nem ér semmit.
Már csak nyűg a családja nyakán.
Meg, nyűg a társadalom nyakán, az állam nyakán.
Jobb volna, - ha már nem volna.
Nem tud alkalmazkodni a megváltozott világhoz, - de, a világ sem tud alkalmazkodni hozzájuk.
Az öregeket kirekesztik az életből, a társadalomból, a családból, és egyszercsak, - szinte már emberszámba se veszik őket.
De ettől, - ma még, - görcsbe rándul minden jóérzésű ember lelke.
És Te? ....Te, hogy képzelted el?
Neked, milyen lesz az öregséged?
Számodra, mit hoz majd a Veled is elrohanó idő?
Egyedüllétet? Bezártságot, elborult elmét, magányt, szegénységet, nyomorúságot, nélkülözést, süketséget, vakságot, betegséget, Alzheimer kórt, pelenkát, rákot, esetleg berácsozott, vagy bedeszkázott ágyat?
Érzelmi nyomort? Kiszolgáltatottságot? Szeretetlenséget?
Ki tudja?
Ki tudja?
- Bármit hozhat, - bárkinek, - nekem is, és Neked is.
Ő, MÁR NEM Ő VOLT,...
A világa, és az álomvilága, - ahogy az élete is, - mindenkinek egyéni, - sajátos.
Egyszer, egy forró, nyári délelőtt, amikor megint az otthonba érkeztem, az ismerőseim, - akik sokan voltak már, - a parkban ültek a padokon, és bámészkodtak. Ki erre, ki arra.
Volt mit bámulni, az igaz.
Jani, - az intézet, kissé ,,lökött" mindenese, - éppen a fák között szlalomozott a biciklijével.
A nyereg mögött, a bicikli csomagtartóján ült, - ahonnan alig érte el a kormányt, - mivel a nyergen, éppen az ikertestvére ült.
Éppen, és mindig.
Az ikertestvérét különben, csak Jani látta. Más nem.
Néha beszélt hozzá, néha mesélt neki, néha pedig hangosan ordítozott vele, - vagy mérgében jó nagyot húzott a fejére.
Most, - nem. Most éppen nem bántotta. Most, csak azt ordította, hogy:
- Húúúzd fére a fejed, Húúúzd fére!!...Húúúzd, húzzad máááá, bammeg!!!...-
Hirtelen elhallgatott, - a testvére, biztos nem húzhatta ,,fére" a fejét, - mert a következő pillanatban Jani elvágódott, a bicikli meg ráesett.
Azonnal elkezdett káromkodni, sebesen és cifrán, - majd lesöpörte az ikertestvérét a bicikliről.
Mert az, úgy látszik, - nem esett le magátul.
A földön, egy darabig még ordítozott, de hamar lecsillapodott, felállt, szépen leporolta a térdét, felemelte a kerékpárt, és tolni kezdte.
- Nem. Mondtam, hogy neeem. Te, erre többet erre fő nem űűsz,...abbbiztos,...- mondta mérgesen.
Később, mégiscsak megbékülhetett, mert újból felült a biciklire, - és megintcsak a csomagtartóra.
Nyilván azért, mert előtte a nyergen, - a testvére ült.
Utána már csöndben voltak, megbékültek, és eltűntek a fák között.
Aztán, jött valaki más, - akkor azt néztük.
Jött egy cifrán öltözött kövér asszony. Nem ismertem, - talán sose láttam még.
Ezüstszínű cilinder volt a magasra tartott fején. Vonult a parkban.
Vonult, nem ment, - mint más. Vonult, feltartott fejjel.
Nem látott meg senkit, nem ismert meg senkit. Nem nézett sehova.
Aki köszönt neki, annak se fogadta el, nem köszönt vissza, - lehet, hogy meg se hallotta. Mással volt elfoglalva.
Senki se értette ezt, - mert máskor, nagyon kedves és barátságos volt mindenkihez.
Azonban,. mintha egyik napról a másikra, - teljesen elborult volna. Senkit se akart megismerni, elfordult mindenkitől. Magába zárkózott, és más emberré vált.
Egyszerre minden elveszett belőle, ami valamikor, - még tegnap is, - megvolt. Benne volt.
Mára, - más lett.
Minden, végképp elveszett belőle, - ami valaha megvolt.
Ő, - már nem ő volt.
Különben, nem volt nagyon idős, - de nagyon beteg volt. Állandó odafigyelésre, és gondozásra szorult.
Az erős csontritkulása miatt, sok törése volt, gyakran esett el, emiatt, sokszor volt kórházban, - de mindig felépült, az örökösei legnagyobb bánatára.
Jómódú volt, - és a vagyonát megtartotta, nem adta ki a kezéből. Pedig, - nagyon várták. Nagyon ácsingóztak utána.
Amikor éppen kórházba került, olyankor mindig, azonnal berohantak hozzá a rokonai, megnézni, - hogy él-e még?
Él-e még?
Élt...- És akkor, azonnal lehervadtak.
Élt, igen. Sőt, - élni is akart. Hatalmas élni-akarás volt benne.
Rendszerint, azzal engedték haza a kórházból, hogy már nincs sok ideje hátra. Ő azonban rácáfolt erre, - mert mindig felépült.
Hazajött, aztán, szép lassan összeszedte magát, -... csak azért is összeszedte magát, - rendesen evett, és mozgott is eleget, amikor már tudott, amikor már lehetett.
Szeretett élni. Akárhogyan is, - de élni.
Mindent megtett ezért.
Türelmes volt, - leküzdte a fájdalmakat. Összeszedte magát.
Elindult, - és gyakorolt. Újra tanult járni.
Később pedig, rendületlenül rótta a kis köröket a parkban, a járókeretével. Aztán, nagyobbakat, majd még nagyobbakat.
Megerősödött, összeszedte magát. Igen.
Élni akart, - a hozzátartozói legnagyobb rémületére.
Évek teltek el így.
Aztán, hirtelen, valami megváltozott, - mintha a szelleme, vagy a lelke hagyta volna el. Más lett.
Ő, - már nem ő volt, hanem valaki más.
Most, bár tűzött a nap, - hatalmas fekete esernyőt húzott elő a hóna alól, kinyitotta és a feje fölé, a cilinder kalapja fölé tartotta. Úgy ment tovább.
Bár, hogy ment, - az, túlzás. Nem volt nála a járókeret, amelyet korábban egy pillanatra se hagyott el.
Mivel, enyhe csípőficama is volt, nemcsak a törései, - kacsázott inkább, nem járt.
Mindenki őt nézte, döbbenten, - ő meg csak ment tovább. Rá se nézett senkire, csak ment tovább.
Akkor, már valahogy éreztük valamennyien, akik láttuk, - hogy baj van. Nagy baj van.
Ő szegény, nem. Ő, nem vette észre.
A lelke, a szelleme, elhagyta őt. Szárnyalt valamerre. Ő azonban, nem tartott vele. A teste, visszahúzta.
Csak ment, csak ment.
Aztán, gondosan összecsukta az ernyőt, majd megkapaszkodott a levegőben, és nagy lendülettel fellépett valamire, talán a nem létező kocsira, vagy hintóra.
Akkor esett el. Hatalmas csattanással, és hatalmas ordítással.
Öreg csont, könnyen törik, - és nehezen forr.
A combnyaktörésbe, fél év múlva belehalt. Hozzátartozói legnagyobb örömére.
Csak abban reménykedem, - hogy talán, nem is tudta. Hiszen ebből a világból, a lelke, és a szelleme, már korábban távozott.
Ő, - már nem ő volt.
Már minden elveszett belőle, ami valamikor megvolt.
Már minden, végképp elveszett belőle, - ami valaha megvolt.
Ő, már nem ő volt...
VILLON:
(Apró képek balladája):
,,Tudom, mi a tejben a légy,
Tudom, ruha teszi az embert,
Tudom, az új tavasz mi szép,
Tudom, mely gyümölcs merre termett,
Tudom, mely fán mily gyanta serked,
Tudom, hogy minden egy dolog,
Tudom a munkát, lusta kedvet,
Csak azt nem tudom, ki vagyok.
Tudom az urak nyakdíszét,
Tudom, melyik ruha mi szerzet,
Tudom, ki gazdag, ki cseléd,
Tudom, mely fátyolt kik viselnek,
Tudom a tolvaj- s kártyanyelvet,
Tudom, tortán él sok piszok,
Tudom, mely csap mily bort ereszthet,
Csak azt nem tudom, ki vagyok.
Tudom ló s öszvér erejét,
Tudom, mit érnek , mit cipelnek,
Tudom, pénz szava szép beszéd,
Tudom, hol mérik a szerelmet,
Tudom, mit higgyek a szememnek,
Tudom, Róma mit alkotott,
Tudom, hogy a cseh mért eretnek,
Csak azt nem tudom, ki vagyok.
Mindent tudok hát, drága herceg,
Tudom, mi sápadt s mi ragyog,
Tudom, hogy a férgek megesznek,
Csak azt nem tudom, ki vagyok..."
RÉGI És ÚJ TRAGÉDIÁK...
Alacsony, szomorú tekintetű öregasszony volt Annus néni. Nem igen beszélgetett senkivel, inkább magányosan sétálgatott, vagy olvasott, - és magányosan töprengett.
Egyszer, - miközben Borika nénire vártam, aki éppen fodrászhoz ment, - leült mellém a padra, és mégiscsak megszólalt.
- Hát, tudja aranyom, nagy úr az én fiam, nagyon nagy, az a baj.
Szégyell engem, az a baj, ...az apját is szégyellette...- mondta sajnálkozva a néni.
Nagy úr az én fiam, az a baj... régen is az volt, meg most is az. Még az is lehet, hogy ösmeri. Igen. Helyettes miniszter, most még, - de egyszer, biztosan az lesz. Miniszter....-
Kíváncsian nézett rám, és mondta a fia nevét is, - hogy mit szólok hozzá. Nem ismertem sem a nénit, sem a fiát, - hát, nem szóltam semmit.
- Mondom, nagy úr az én fiam, nagyon nagy, - ami nem is lenne baj, ugye, mi is akartuk, hogy az legyen, ne a két kezivel keresse a kenyerit, mint mink. Ugye? Taníttattuk, majd bele szakadtunk, és mindent megadtunk neki, amit csak akart. Élte világát, mi pedig, még a kenyeret is megvontuk magunktól, hogy neki jobb legyen.
Tanult, amit csak akart, meg ameddig csak akart. Aztán, látja mi lett belőle, ugye?...Így hálálta meg, vénségünkre kirúgott bennünket az életéből. Az.
Hallott má illyet, aranyom? Hallott má? Az apját a sírba kergette a lelketlen, én meg mostan itt vagyok, látja? ...Ű meg, éli a világát. Az. Ezzel hálálta meg...-
A néni, hosszan elmerengett, - messzire nézett. Nyelte a könnyeit, - aztán folytatta.
- Mink, az urammal, a kétkezi munkánkkal értük el azt, amink van. A saját kétkezi munkánkkal. A szüleinktül se kaptunk semmit a jó szón kívül, ugye. Nem vót mibül. Ugye. Szegények vótak azok is, nyócan vótunk testvérek, - a kilencedik meg, nem is vót a rokonunk, de azér főneveltük. Azt mondta az édesapám, ahol nyóc gyereknek jut ennivaló, - ott a kilencediknek is jut, aztán úgy lett.
Sokáig vót nálunk, - aztán, amikor már nem nálunk vót, akkor is mihozzánk járt haza.
Ez, - a kilencedik, a Galamb, - a szomszédasszonyunk gyereke vót, aki meghót, - azé, akinek az urát elvitték 14-ben a háborúba. Igen.
Mintha máma történt vóna, úgy emlékszem rá. Asse tudtuk, ki a gyerek apja, de még az anyja se tudta. Csak az vót biztos, hogy ki, nem. Mer az ura nem, az biztos.
Máma is emlékszem a szomszédasszonyra, sudár, fekete, bogárszemű asszony vót. Igen.
Aztán mikor elment az ura, akkor ugye, magára maradt, nem vót senkije, nem vót kenyérkeresője, az ura meg semmi nélkül hagyta itt. Ugye?
Hát, mit csinálhatott vóna, - azt adta amije vót neki. Ugye. Szép vót, nna, aztán a módos gazdák, mindig ott sündörögtek körülötte. Nagyon szép asszony vót. Azér.
Aztán, hugyan, hugyan se, - eccercsak megtörtént a baj, - mer úgy maradt. Hogy kitül, vagy kitül se, azt nem lehetett tudni. Ugye. Ű se tudta.
Eccercsak megszületett a szép leánygyerek. A Galamb. Hát, mondhatom, nagyon szép volt a lelkem. Igen. Lehet mondani, nagyon szép volt.
Aztán, ezzel egy éhes szájjal több lett, - a szegény szomszédasszony nem tudott felhagyni azzal az élettel, amibe a gazdák belevitték űtet. Pinceszerekre járt, aztán, - bár halottakról, vagy jót, vagy semmit, - hát Isten bocsássa meg, azt mondják, hogy a pinceszereken meztelenen táncolt, a gazdák meg fizettek neki érte. Meg másért is. Ugye...- Hát így vót. Így.
Aztán, egyszercsak megint megtörtént a baj. Megint úgy maradt.
A szegén, elkezdett hervadozni, meg kornyadozni, fonnyadni, mint egy virág, ...és aztán, szegén, nem ment az má többet sehova. Ágynak esett.
El is feledték, senki se törődött vele. Még a gazdák se. A rosseb a husukat, ugye. Addig jó vót, amíg szép vót, de aztán má nem köllött. Én még pici vótam akkor, de emlékszem rá. Jól emlékszem.
Az anyám átküldött hozzá mindennap, hogy vigyek neki ezt meg azt, meg, hogy nézzem meg.
Aztán egyszer má nagyon rosszul vót, és anyám azt mondta, fussak az orvosér, de ezen nyomban, mer mingyá meghal. Nem ű, hanem a szomszédasszony, a bogárszemű.
Én meg futottam, ahogy csak bírtam, mer se busz se vonat nem vót, az orvos meg 8 kilométerre vót a városban, - de azér odataláltam én. Oda.
Jött is azonnal, amikor mondtam neki, hogy baj van.
Aztán, hogy mit beszéltek, mit se az édesanyámmal, azt nem tudom, mer engemet kiküldtek, ugye, - de attul kezdve, minden héten kigyütt az orvos. Pedig, még fizetséget se kapott, mert nem vót mibül, ugye, idesanyámtul meg nem fogadta el.
Csak gyütt. Nem ulyan sokáig kellett neki gyünni. Ugye.
Egyszercsak anyám aszondta, maradj itt vele édes lányom, mer már nem sok van neki hátra. Hát aztán én, ottmaradtam. Ott.
A Gizella néni, akkor már nem evett, nem ivott, csak sírt a fájdalomtól, nem is beszélt énvelem.
Hanem egyszercsak megszólalt mégiscsak, és azt mondta:
- Meghalok,... jajistenem, meghalok, - mond meg idesanyádnak, hogy meghalok. Csak ezt, ezt a szegény kis galambot sajnálom itt hagyni, mi lesz vele, ...mondd meg idesanyádnak, mi lesz vele...-
Én aztán megmondtam, hogy a szomszéd néni meghal, de sajnálja a galambot itt hagyni, mi lesz vele...-
Édesanyám meg csak sóhajtozott.
Aztán, másnap, megint megszólalt Gizella néni, és akkor azt mondta, hogy nem bánja, ha meghal. Má, nem bánja. Jobb lesz neki. Úgy se mert vóna az ura szeme elé kerűni.
Megint eltelt egy-két nap, akkor meg aszondta, - hogy kár volt megszülni azt a kis galambot. Kár. Nagy kár, mer mi lesz most vele.
- Próbáltam én mindent, amikor most is úgy maradtam, - mondta, - de nem vót pénzem eltetetni, így meg nem ment el, magátul.
Próbáltam én mindent, még a muskátli gyökeret is, de nem ment el. Nem. Aztán ittam szarkalábteát, meg leánder levelet, - utána meg ugráltam le a padláslétráról, aztán meg az ól tetejéről, - de akkor se. Nem ment el, nem.
Aztán akkor a drótot próbáltam,....merthogy horgolótűm nem volt, ugye, jaaaj. Jaj, nekem. Jaj. Akkor aztán elment. El.
Én meg most utánamegyek. Megvert az Isten engemet, de rá szógáltam. Csak ezt a kis galambot sajnálom. Ezt,... mondd meg idesanyádnak...-
Én meg, megmondtam, hogy sajnálja a galambot. Meg.
Amikor az orvos jött, akkor azt hittem, hogy meggyógyítja, és minden rendben lesz, de nem, Akkor sem.
Máma má tudom, hogy nem lehetett. Azér.
Szegény asszonynak, szörnyű fájdalmai voltak, - és szörnyű szaga volt. Bomló vér, rothadó seb, és genny szag vót körülötte. Az.
Borzasztó vót..
Egyszer, - sose felejtem el, - egy éjjel nagyon nyöszörgött, odaültem hát az ágya szélire, fogtam a kezét neki, és sírdogáltam vele, mer mit tehettem vóna mást? Ugye?
Aztán egyszercsak elhallgatott, azt hittem, elaludt, ezér, én is lefeküdtem. Reggel meg, hiába keltegettem, nem ébredt föl. Tudtam, hogy meg van halva.
Csak néztem, csak néztem, - de nem féltem tűle. Életében nem ártott az senkinek, minek féltem volna?
Gondoltam, jönnek majd a halottnézők, imádkozni, - ezér rendbe akartam tenni az ágyát, meg űtet, és fölemeltem a dunyháját. Hát aranyom, amit én akkor láttam, azt sose felejtem el.
Azt nem.
Íletemben nem láttam még ulyat.
A szegénynek, a szemérmes testéből, meg a köldökéből, csak úgy hömbölögtek ki a kukacok...-
- Boldodságosszűzmária...- nyögtem.
- Így volt, emmá így volt, ha hiszi aranyom, ha nem,...de nem ám a leánder levéltül vót ez, azt én is ittam, de nem használt.
Én minden gyerekemet, a bábaasszonnyal tetettem el, az legalább biztos vót, meg tiszta is vót, amennyire köllött, ugye. Csak ezt az egyet nem tetettem el, pedig meglehet hogy ezt az egyet köllött vóna, a többit meg nem, a rosseb se tudja, ...- mert ezzel az eggyel aztán megvert engem az Isten, lehet mondani. Meg az apját is, ugye.
Hanem, a Gizella nénire visszatérve ugye, az a dróttul vót ám, nem mástul. Merhogy talán rozsdás lehetett. Isten tudja.
Amikor meghalt szegény, az édesapám, meg az édesanyám, persze, hazahozták mihozzánk a kis galambot, mer ahol nyolc gyerek elfér, ott ugye, a kilencediknek is elfér, azt mondták.
Aztán, a temetés után, hosszú idő múlva, egyszercsak hazajött az ura a szegény Gizella néninek, pedig má senkise várta, - de ám,... üres házat talált.
Ugye.
A Gizella, akkor már rég ee vót temetve. Szegény. A Galamb meg minálunk vót, ugye.
Aztán, nehogy mástul tudja meg az igazat az ura, nehogy a falu, meg a rossz emberek, ugye, az ín Idesanyám, meg Idesapám, elmondták neki, őszintén.
Beinvitálták mihozzánk őtet, aztán csak elmondták neki. Igen.
- Szomszéd,...kedves szomszéd, - mondta Idesanyám, - ha meg nem sértem, eltemettük a szegén feleségét, tisztességgel, Isten nyugosztalja. Nem vót az rossz asszony, elhiheti. Akárki, akármit mond is rá, ne higgye el, ne hallgasson rá.
Szép koporsót csináltattunk neki, Isten nyugosztalja, mintha magamnak csináltattam volna szomszéd, higgye el, nem vót ócsó, - de nem baj.
Ott vót az egész falu, higgye el, rítt ott mindenki szomszéd. Még én is. Meg még a gazdák, akik főcsinálták, még azok is ríttak, hogy a rosseb ette vóna meg a husukat.
A Galamb meg minálunk van szomszéd, akit maga nem is ösmer ugye, és azóta is gondját viseljük tisztességgel, ahogy a mieinknek ugye. Ű, nem tehet rúla. Ű aztán nem, szomszéd, - mivelhogy se anyja, se apja.
Aztán mikor a felesége már koporsóban vót, rátettem még a fátyolát is, meg a mirtusz koszorúját, tudja szomszéd, azt, amiben esküdött.
- Kár volt,...- mondta a férj.
- Ne higgye szomszéd, ne higgye. Mondanak majd magának, mindenfélét, most, hogy hazagyütt, pedig senki se várta, de ne higgyen nekik, ne hallgasson oda. A maga felesége jó asszony vót, Isten nyugosztalja haló porában is szegént, az életéért táncolt az, nem azér, mer kurva vót, meg a gyereke kenyeréér ugye, az a helyzet. Az.
- Gyereke?...Milyen gyereke?...- nyögte a férj.
- Hát a Galamb...-
- Milyen galamb?
- Hát ez, szomszéd, ez, ... megmutatom én, ha gondójja, itt van minálunk, nem baj, elfér a többi között, nézzen csak rá szomszéd, ez az. Ez a bogárszemű gyönyörűség, ez, akit az Isten is jókedvében csinált. Na, gyere ide rózsám, gyere, mutasd magad, gyere, ...látja szomszéd? Látja? Hát ez az. Felösmeri ugye? Tisztára kiköpött az anyja, tisztára. Nincs igazam?...-
A szomszéd azonban nem szólt, leszegte a fejét konokul, nem nézett fel, de a gyerek se bújt elő az asztal alul. Eszibe se vót. Így aztán, Idesanyám kiráncigálta.
- Az én szemem fénye ez a gyerek szomszéd, mondhatom, nekem is van ippen elég, láthattya, de a Galamb,...ez a kis galamb, ez más. Ez mindegyiken túl tesz, ez egy csuda, mondhatom, még az uram is azt mondja,...-
A kislány akkor má az Idesanyám szoknyája mögött bujkált, de onnan se gyütt elő, - de nem baj, mer a szomszéd se emelte föl a fejét.
Hallgattak. Sokáig.
A kislány, végül elunta a hallgatást, elengedte Idesanyám szoknyáját, odament az idegen elé, aztán csak lekuporcolt eléjje, és kíváncsian belenézett az arcába, gondójja el. Nna....Aztán, csak nézték, meg méregették egymást. Gondójja el.
Végül a szomszéd fölállt, csupa verejték vót az arca, azt türülgette, de összeszedte magát. Nézte a kislányt. A bogárszeműt.
Aztán, nagy sokára megszólalt.
- Hát, ez maradt belűle, ez, ...ez a kis galamb. Ez.
Méregették egymást.
- Na, ...gyere ide, gyere ide lelkem, - szakadt ki belőle végül a sóhaj, és megeredtek a könnyei. Bátortalanul nyújtotta a a kezét a kislány felé. - Gyere, gyere lelkem, megnézzük idesanyádat....-
Azzal, megfogta a pici lány kezét, megbiccentette anyámnak a fejét, és öles léptekkel indultak el, a dombra, a temető felé.
A kicsi, a hosszú szoknyájában futva igyekezett mellette.
- Jajistenem, - rebbent fel akkor az idesanyám, - fussunk lányom, fussunk, mer még kárt tesz benne...-
Aztán csak, - utánuk eredtünk.
A dombon fölfelé, lassított az ember, és a picihez aprózta a lépteit. Nem szóltak.
Mentek.
Mi meg, anyámmal utánuk.
Ű, egész úton imádkozott. Az idesanyám. Hogy mit, azt sose tudtam meg, mert ilyen imádság nem is vót. Csak azt hallottam, hogy ,,betlehemi szépszüzmária, jaj nekem, betlehemi szépszüzmária, jaj,...minek is adtam oda neki? Minek is, jaj,..."-
Amikor megtalálták a sírt, a nagydarab férfi, egy ideig csak ácsorgott a sír mellett, aztán lehajolt, és az ujjaival betűzte a felesége nevét, - meglehet, hogy még mindig nem akarta elhinni, hogy a felesége meghótt, hiába mondta neki az idesanyám.
Aztán, egyszercsak elengedte a kislány kezét, és ráborult a sírra. Sose felejtem el.
Sose.
- Mér köllött ez Giza,...mér? Mér mentél el Giza, mér?...Nekünk nem vót, neked vót. Én, elfogadtam vóna Giza. El...-
Annus néni hirtelen elhallgatott, egy ideig vártam, hogy folytassa, de nem mondott többet, - akkor rákérdeztem:
- És aztán, aztán? És aztán Annus néni?...Aztán mi volt? - sürgettem hideglelősen.
- Aztán?...Aztán nem vót semmi. Semmi, de semmi. A gyereket ölben hozta haza, aztán meg fölnevelte, ugye. Ennyi. Jaaa. Ennyi. Csak ennyi. Így vót, igen,...de idesanyám is segített...-
Hosszan hallgattunk.
- Hanem, - mondta később, - elkezdtem mondani magának az uramat.
Az én drága jó uramat, ugye....-
- Az úgy volt, hogy karácsonyra megölöm a libát minekünk, a másikat meg szilveszterre elküldöm a gyerekeknek. Az uram, gondultam, majd elviszi. Mintha most történt volna, úgy emlékszem rá, pedig, nem most történt, higgye el. Régen vót aranyom, régen, de sohase tudom elfelejteni. Pláne szegény uramat. Nem ezt érdemölte.
Azt gondoltam akkor, hogy a disznót is le kelletett volna vágni, nemcsak a libát, hogy abbul is vigyen az uram a gyerekeknek, Pestre. Pedig evett még. Márhogy a disznó, - ugye. De azér, levágtuk. Aztán, főztem jó kis toroskáposztát, hogy azt is vigyen az uram a gyerekeknek. Ugye?
Meg is írtuk nekik előre, hogy vágunk, lesz jó kis hurka meg kolbász, meg egy kis ez, meg az, jó kis kóstoló, - gondultuk, hátha lejönnek, hátha leugranak, - de nem jöttek. Nem. Pedig vót mivel, és mi az nekik autóval, ugye? Semmi.
Nem gyüttek le, - meg még nem is válaszoltak a levelünkre.
Aztán akkor, azér, mer a libát nem lehetett tovább halogatni, csak kapta magát az uram, azt mondta, elviszi ű nekik. El.
Csak kapja magát, elmegy vonattal, aztán elvisz mindent, amit köll. Aztán úgy lett. Elvitte.
Jól fölpakoltam. Aztán csak elment. El. A jó kis kóstolóval, meg a libával. Meg a toroskáposztával.
A libát, le se vágtuk, hogy azon frissiben legyen nekik szilveszterre, ugye?
Nahát aztán, akkor történt. Akkor.
Az uram, este toppant be a fiamékhoz váratlanul, - és ippen vendégség vót náluk. Ki gondóta vóna, ugye?
Nahát, az vót a baj.
Mer ahogy bement a házba, a liba aki ugye élt, gágogni kezdett, mind a rosseb. A fiam meg teljesen elhűlt, meg se ölelte az apját, a felesége, meg a vendégsereg kitódultak, hogy mi a rosseb gágog itt ugye, - a fiam meg szégyenében majd el süllyedt, és kitessékelte az apját, az ajtón. Kituszkolta. Az.
- Menjen csak papa, menjen, - mondta, - menjen vissza az állomásra, üljön csak le, aztán, ha elmentek a vendégek, én majd kimegyek magáért...-
Az uramat, akkor, mintha pofonvágták volna, ugye, - de nem szólt semmit.
Kiment az állomásra, aztán csak várt, csak várt, - de a fiam, csak nem jött.
Hajnalodott. De a fiam, csak nem jött.
A liba meg gágogni kezdett, hiába fogta be az uram a csőrét, nem hallgatott el. Az emberek, köréje csődültek, oszt nézték a libát. Az uram pedig, elszégyellte magát, - nem cirkuszos ő, meg nem komédiás, ne nézegessék űtet.
A fia meg nem jött. Hiába ígérte, nem jött.
Akkor aztán az uram, elkeseredésiben, fölült a legközelebbi vonatra, és hazagyütt.
Mit tehetett volna ugye?
Az egyszem fia, az, szégyellte űtet. Nem örült neki. Nem. Meg a toroskáposztának sem.
Akkor aztán, hazagyütt.
Sírva mondta el nekem, hogy mi történt, - pedig az én uram, soha de soha nem sírt, egyszer se láttam életemben. De akkor sírt.
Másnap meg, fölakasztotta magát.
Hát, ez történt mivelünk, ez.
Igen, ez.
Én ezt soha meg nem bocsátom az egyszem fiamnak, soha, amíg élek. Soha, Isten engem úgy segíljen.
Azúta, nem láttam a fiamat, - de nem is akarom.
Nem gyütt el az apja temetésire se, ott vót az egész falu, de a fiam, az nem gyütt el.
Szégyellte ami történt, mer szégyellhette is, ugye, - de én nem a fiamat hibáztatom aranyom, hanem azt az istenverte nagykurva feleségét, - aki elszakította mitűlünk az egyszem gyerekünket.
Amióta megházasodott, csak azúta ilyen, addig nem volt az.
Hát, most micsinájjak aranyom? Mongya meg, micsinájjak? De őszintén... Kössem föl magamat én is? Mongya...-
EGY CSUDA...
Egyszer, kora reggel, ki akartam vinni Borika nénit az otthonból, hogy nálunk, töltse a vasárnapot.
Még nem volt ébren, és nem akartam megzavarni, - inkább vártam rá.
Akkor futottam össze az ismerős, mindig mosolygó, kicsike, töpörödött, ám, nagyon is eleven kis öregasszonnyal.
Azonnal letelepedett mellém, aztán gondosan körülnézett minden irányba, majd a szvettere alól előhúzott egy félliteres üveget.
Volt még benne.
Akármi, - de volt benne.
- Naaa, meghúzza aranyom? Jóféle,....házi, méghozzá, szilvábul,...húzza meg bátran, nem sajnállom, aranyom...-
- Nem, nem,...köszönöm, - hárítottam, - vezetek, hosszú út áll előttem, de vegye úgy, mintha elfogadtam volna, és köszönöm...-
Kicsit zavarba jött, - és próbálkozott még néhányszor, - de nem fogadhattam el.
Nem sértődött meg.
Egy darabig, csak hallgatott, és nézegetett, - ...meg én is őt.
Aztán megszólalt.
- Montam már?...Vagy nem montam?...-
- Mit?...-
- Hát, a csudámat, az enyimet...-
- Nem, nem mondta...-
- Akkor, most elmondom...-
- Jó, mondja el, szívesen hallgatom...-
- Télleg nem mondtam?
- Tényleg...-
- Nahát, ...pedig, mindenkinek eemondtam, ...magának nem?...-
- Nekem, nem...-
- Jóvan, ... Hát, az egy csuda, egy csuda, ...egy kész csuda, ami énvelem történt aranyom. Igen, az, kész csuda, aranyom. Kész csuda, hogy itt vagyok. Mondhatom, hogy az...-
Aztán, megint csak hallgatott egy darabig, én meg várakoztam türelmesen..
Közben, körülnézett, és meghúzta az üveget. Nem nagyon, éppencsak,...éppencsak, - de látszott, hogy jólesett neki. Becsukta a szemét is közben.
Amikor kinyitotta, a szeme, nevetett.
- Montam már? Nem montam?...Nem baj, majd eemondom. Bár, már annyiszor eemondtam, hogy kívülről tuggya mindenki.
De magának még nem montam. Vagy eeemondtam? Nem is tudom, nem emlékszem rá, aranyom...-
Megint hallgatott egy kicsit, aztán folytatta:
- Má aaara se emlékszem, hogy mi vót előtte, a csuda előtt. Má, nem is tudom. Nem . Nem emlékszem. Csak a csudát tudom.
Meghaatam, nna, alighanem, de aaara se emlékszem. Aztán amikor meghaatam, akkor kivittek engemet innen az otthonbul. Ki, abba a kis házba, tuggya. Aki meghaat, azt oda viszik mind, mer ott a helye. A hullaházba, nna. Minek legyen útban? Ugye? Vót má útban, meg láb alatt ippen eleget, ugye?
Szóval, kivittek engemet, igen,... aztán, szépen koporsóba tettek,... igen,... gondójja eee, csak gondójja ee aranyom!...
Úgyhogy mikor fölébredtem, asse tudtam, hun vagyok, és ulyan sötét vót, mind a rosseb.
Egy darabig csak gondúkodtam, hogy hun a rossebbe vagyok én?... De ee se tudtam gondóni, hogy hun vagyok én. Még sose vótam ott, abbiztos.
Fétem, mind az istennyila...-
- Akárhun vagyok is, nem a mennyország, ammá biztos, - gondútam, - de a pokol se lehet, az is biztos, mer ugye ott, sokkal világossabb vóna, nem illyen sötét, mind itt. Meg ugye, még melegebb is, ami nagyon jól esett vóna ippen, mer itt asztán, irtóra hideg vót.
Akkor, ahogy így gondókodtam,... gondókodtam,... hallottam valami motozást a közelemben, .és abban a minutumban eekezdtem dörömbölni, meg ordítozni, hogy:
- Segíííítséééég!!! ....Segííítsééég!!!...-
És akkor aztán a motozás azonnal eehallgatott, én meg megint eekezdtem dörömbölni, meg ordítozni.
- Segíííítséééég!!! ....Segííítsééég!!!...-
És akkor, láss csudát!...Valaki motozott a tetőmön, aztán hirtelen fölnyitotta a födelemet, én meg azonnal föl is ültem.
Hát, ott állt fölöttem a Jani gyerek, aki, ahhelyett, hogy kisegített vóna, teljes erejébül nyomott vissza engemet. De én, nem hagytam magamat, de nem ám.
Én is nyomtam a Janit, el, tűlem, el,...el... - és akkor az, elkezdett ordítozni velem, és gyümiszkölt vissza a koporsóba engemet:
- Maga csak ne ugribugrájjon nekem itt, hajja,... maga megvan haaava vénasszony! Maga csak fekügyön vissza! Mondom, fekügyön vissza, mer maga megvan haava!
- A rosseb sincs meghaava te Jani, a rosseb se, ne beszéjj bolondokat, ...- mondtam neki, de hiába.
- Deee, deeee, ...Maga megvan haaava! Igenis megvan haava! Aszonta a doktor, és az, jobban tuggya....-
Aztán, hiába erősködtem én, hiába, - a Jani, nem engedett. Merhogy megvótam haava.
Pedig, nem igaz ám, a rosseb se vót meghaava, - már ötven éve szívbajos vagyok, de egyszer se haatam meg, csak a Jani erősködött.
Akkor aztán, gondútam én, túljárok a Jani eszén. Túl.
Gondútam én egy nagyot, - jobrul-balrul koporsó, ugye, meg hóttak, méghozzá ulyanok, akiket ösmertem is, de akkor se, a rosseb se akar ittmaradni, ugye?...-
- Te Jani,... te édesfiam Jani, - mondtam neki, - agggyál má nekem egy pohár vizet, utósó kívánságomért...-
- Nem adok, - mondta azonnal. - Nem adok. Maga megvan haaava vénasszony, maga nem iszik...-
- De fázom is, te Jani, mer ulyan hideg van itt, de ulyan hideg, mind a rosseb...-
- Maga nem fázik, maga megvan haava...- mondta, és jó nagyokat kopogott a fejemen, hogy észrevegyem, aztán visszanyomott megin.
Nem lehetett mit tenni. Nna.
Meg vótam haava, ...aszondta, és akkor nekem, hirtelen, megin eszembe jutott valami. Tiszta szerencse.
- Nem bánom te Janiiii, ...nem bánom. Na. Meg vagyok haava. Jóvan, de van egy pályinkás üvegem a vánkosom alatt, annékün én nem nyughatom. Hozzad ide énnekem, te Jani, csak azér, hogy itt legyen énvelem, azér,...-
- De nem iszik?
- Nem.
- Jóvan, mer maga megvan haava.
- Jóvan.
- Nem bánom, nna, nem bánom, idehozom, de maga fő ne kejjen énnekem.
- Nem.
- Jóvan...-
- Azzal a Jani sarkon fordút, és má rohant is a pályinkás üvegemér, ami a vánkosom alatt vót ugye, bár itten, nem nagyon engedik meg, de fére néznek.
Aztán, nagy örömömre, a rohanásban, a Jani, még az ajtót is nyitva felejtette. Tiszta szerencse.
Én meg akkor, usgyi, ki a koporsóbul,.. ki,... - aztán futóri!!...
Futóri!!!...-
A rosseb sincs meghaaava, nem én. Ugye?...
Hanem, amikor berohantam a házba, és az éjszakán nővér meglátott, az, abban a minutumban elvágódott.
Egybül, méghozzá. Nem tom mér, mer látott az má hóttat máskor is, ugye?
Aztán, még én költögettem, meg pofozgattam, űtet. De, - nem akart az főkeeni. Ahányszor kinyitotta a szemit, azonnal vissza is csukta egybül.
Nna, - gondútam, ez kerül az én koporsómba, nem én, hacsak fő nem talál keeni. Ez megy oda, nem én. Nem én.
Ez, a szegíny,... nem én.
De azércsak ébresztgettem űtet, mer, ulyan fiatal vót még. Ugye?...Kár vóna érte.
Aztán jött egy ösmerős, szerencsére. Gondótam, csak e ne talájjon vágódni nekem, ...csak e ne vágódjon má az is!
De nem, az nem vágódott ee, az csak ekezdett ordítani, meg rohanni kifelé, miközben végigrókázta a falat, meg a folyosót.
Aztán, jöttek a többiek is az ordításra, de má nem emlékszem, hogy kik vótak. Nem.
A Jani, az nem vót ott. Abbiztos, és tiszta szerencse.
Mer - a Jani ugye, aaaz, kereste az én pályinkás üvegemet ugye, amit kiszórtak az összes holmimmal együtt, méghozzá azon nyomban.De, nem taláta, hiába is kereste. Nem taláta. Tiszta szerencse.
Máig se gyütt elő. Nem tom hová lett.
Aztán, amikor má sokan vótak, még össze is tapogattak engemet, hogy télleg én vagyok-e én, vagy csak a kísértetem.
De én voltam Én.
Nem a kísértetem.
A Jani, az nem vót ott, tiszta szerencse, és én őtet, ugye, máig is kerülöm azúta, - mer azt mondják ugyan, hogy a Jani nem veszélyes, mer csak csöndes bolond, de nekem nagyon veszélyes vót. Nagyon veszélyes.
Hát, ne mégegyszer, ugye? Ne mégegyszer...-
- Aztán inkább kerülöm őtet, ugye? Ű meg talán máig azt hiszi, hogy én meg vagyok haava. Pedig nem.
Jól vagyok. Jól vagyok én, mondhatom.
Csak ha sokat eszek esténként, - mer mindig hoznak nekem hazait, - vagy sokat iszok a kis pályinkámbul, akkor vagyok rosszul. Akkor, mindig úgyérzem, hogy most aztán meghalok, most aztán meg. Méghozzá, igazibul. Akkor aztán annyi, ugye, gyün a Jani gyerek...Gyün, ...Igen...
Azt álmodom, hogy menekülök, hogy kerget a Jani gyerek engemet a parkban, és torkaszakadtából ordítozik utánnam, hogy :
- Ájjon meg vénasszony!
- Gyüjjön vissza vénasszony!
- Maga megvan haava, vénasszony!
De nem vagyok én meghaava, a rosseb sincs meghaava. Ezér, csak futok, ...futok a Jani elül a parkban.
Féllek én a Janitul. Igen. Mer, ha egyszer elkap engem álmomban, akkor biztos szentisten, hogy azonnal meg is halok ijedtemben. Méghozzá, igazibul.
Akkor aztán cseszhetjük...-
Szomorúan merengett egy kicsit. Én meg nem tudtam, hogy mit csináljak, sírjak-e, vagy nevessek?
Istenem, ...Istenem...-
Amikor rám nézett, végtelen riadalmat láttam a tekintetében, és összeszorult a szívem.
Aztán lehajtotta a fejét, és csendesen folytatta:
- Hogy a pályinkás üvegemet mégis megtalálta-e a Jani, vagy nem, az ugye sose derült ki, mer sose gyütt elő. Nem a Jani, hanem a pályinkás üveg. De nem baj, nem. Hoztak nekem másikat. Van otthun elég.
Aztán megint elhallgatott, és csak messzenézett, csendesen.
- Lehet, ...meglehet, - mondta később, - még az is lehet, hogy megtaláta a Jani, aztán beletette a koporsómba, hogy ne maradjak odaát pályinka nékül. Ugye?
Meglehet.
Mer jó szíve van a Janinak.
Azt mondják.
Vagy az is lehet, hogy megtaláta, és megitta. Ugye?
Még, az is lehet.
Megitta.
Mé ne itta vóna meg?
Mer,... a torka is jó a Janinak, nemcsak a szíve. Hogy a,... hogy a rosseb, ... a rosseb,... a rosseb, ...a rosseb a hasát meg nem eszi...-
Ugye?...-
( Befejező rész: a jövő hét végén )
</TD><TD width="1%"> </TD></TR><TR><TD width="100%" colSpan=3> </TD></TR></TBODY></TABLE></TD></TR></TBODY></TABLE>