A külföldi munkavállalás és a külföldre költözés megítélése nagyon egyénfüggő. Sok olyan levelet kaptunk, ami szinte csak a jó oldalát mutatja a választott új életnek, mások szerint külföldön sincs kolbászból a kerítés.
A most következő levél ezek közül talán a legrealistább: egyszerre mutatja be a nehézségeket, a küzdést, a megszolgált sikert és a leszűrt tanulságokat. A Németországból érkezett levél aláírója "én", akiről annyit tudunk, hogy negyven éves, műszaki diplomával rendelkezik, és a kereskedelemben/iparban dolgozik.
"Magyarországon jó munkám és jó fizetésem volt. 2014-ben, az utolsó - nem teljes - magyarországi adóévemben 30 millió forint felett volt a jövedelmem. Saját házam volt Pest megyében, volt saját autóm és céges kocsim, mindez hitelek nélkül.
Nem menekültem otthonról, nem gondoltam rossznak a helyzetem, nem éreztem élhetetlennek és nyomasztónak. Magyarország jó hely.
A feleségem már egy éve dolgozott Németországban, hétvégenként találkoztunk. A munkám miatt én is szinte hetente jártam külföldre. Aztán a feleségem jelezte, hogy többet akar látni. Két választási lehetőség volt: ő jön haza (kint nálam jobban keresett és jól érezte magát), vagy én megyek ki.
Végül én mondtam fel itthon, de köteleztek, hogy dolgozzam le a 140 nap felmondást. Közben lelkesen jelentkezgettem a feleségem környékén levő cégekhez, de három hónap alatt semmi használható ajánlat nem érkezett. Kissé elkeseredtem. Az üzleti partnereknek is szóltam, hogy még 30 napig vagyok, és utána külföldre költözöm. Az egyik rákérdezett, érdekel-e bajorországi munka? Három kör után felvettek. Gondoltam átmenetinek jó lesz. Azóta is ott dolgozom.
Gyanakvó tekintetek
Ez a hely 350 kilométerre van attól, ahol a feleségem dolgozik. Jobban hangzik, mint az 1100, de ez sem ad lehetőséget napi ingázásra. Illetve csak néha.
Mindent újra kellett kezdeni. Németül ekkor még egyáltalán nem beszéltem. Az albérletet airbnb-n keresztül oldottam meg. Kimentem pár napra, majd rákérdeztem, hogy hosszabb időre is kiadják-e? Mivel már tudták kiről van szó, beszélgettünk többször, nem volt akadálya.
Bankszámlát ezután a neten nyitottam - ugyanis kell a bejelentett lakcím, de a neten volt angol felület is. A bejelentkezéssel adtak adószámot, ezekkel megigényeltem a biztosítást - mindez munka mellett, kb. 3 hét alatt. Már csak a fizetést kellett várni. A feltöltős telefonkártyát a lakcímre kellett aktiválni, azzal voltak problémáim. Eltartott pár napba míg lett net és telefon, addig a magyar előfizetést használtam, és lett is egy 90 ezer forintos számlám.
Az elején nagyon megy a HUF/EUR számolgatás. Meg a sokk: 5000 forint egy spagetti?! 500 forint a vajas perec a pékségben? Szóval drágának éltem meg. Főleg, hogy az albérletem 1150 euró/hó+rezsi volt. Két évig tartott, mire észrevettem magamon, hogy már nem számolom át forintra az árakat.
Kaptam segítséget egy baráttól a költözéshez, lassan megszoktam a környéket, de jött a szomszédság.
Kissé zavarta őket a külföldi szomszéd. Az egyik nem köszönt, a másik néha, de mindig gyanakvóan nézett.
Ennyit fizetek, hogy önnek nyugdíja legyen
Néhány hónap múlva megjött a céges kocsim, az otthonit eladtam, itt bérautóval kezdtem, és beparkoltam a szomszéd Mercije mellé egy nem kisebb presztízsű kocsival. A szomszéd meg volt zavarodva, és életünkben először beszélgetni kezdtünk:
- Ez meg milyen autó? Ez nem bérautó!
- Nem. Ez a céges autóm, a bérautót visszaadtam.
- Mit csinál maga itt?
- Dolgozom az XY cégnél.
- Hivatalosan dolgozik?
Itt érte el a tűréshatárt nálam, kissé kezdett kikérdezésre hasonlítani a helyzet. Épp nálam volt a fizupapír, elé raktam, és megmutattam:
- Ennyit fizetek, hogy önnek nyugdíja legyen.
- Ó, én ezt nem akarom megnézni - mondta, miközben végigböngészte.
Mosolyogva érdeklődött a családom felől, mire megkérdeztem, hogy a feleségem papírjait is látni akarja-e? Utána sokáig magyarázta, mennyi veszélyes ember jön Németországba, és hogy az albérletemben már egyszer egy fekete nő is lakott. Azóta hangosan előre köszön, sőt, örök barátság van köztünk. Mint a magyar-szovjet.
Nem jöttek a számok, készültem a kivégzésre
A németországi munkahelyen nem voltam kimondottan közkedvelt, inkább a “minekjöttezide” látszott rajtuk. Ráadásul, akinek a helyére jöttem, azt szerették.
Tanultam németül munka mellett, és próbáltam németül beszélni, még ha nagyon nehezen is ment.
Elsőre bevezettem, hogy délig német. Aztán ment délután is. Kellett ilyen szabályokat hoznom, nehogy ellinkeljem.
Nagy motivációs lökés volt, amikor egy cseh kolléga búcsúzóul angolul mondott beszédet. Ott elhatároztam, én csak azért is németül fogom, ha eljön az idő. Márpedig az első 2 évben úgy éreztem, hogy az aktuális hét lesz az utolsó. De megszoktuk egymást. Mostanra megszerettek.
Ha az ember feladja a nyugalmat (a "nekem csak ez a munkám, más nem érdekel" hozzáállás itt standard), és tervez előre, ötletei vannak - normál magyar munkatempó - azt itt nagyon megbecsülik. Furcsa élmény volt az elején az első negyedéves eredmény: nem jöttek a számok, és én készültem a kivégzésre. Semmi nem történt. Azt mondták, hogy bíznak bennem, és kérdezték: kell-e segítség? Ettől a hozzáállástól még jobban hajt az ember.
Te vagy a főnök, dönts!
Tavaly éreztem először zavart az erőben: egy ferdén leparkolt bömi mellé álltam be szabályosan de szűken. Más hely nem volt - vidéki kisboltról beszélünk. Egy ünnepien telt hölgy rám üvöltött, hogy mit képzelek. Már fordultam volna vissza, hogy kihajtok, hogy beférjen a kocsijába. Szóltam, hogy nem én parkoltam rosszul, de természetesen kiállok, amikor folytatta azzal, hogy takarodnék inkább vissza, ahonnan jöttem. Nos, nem anyám nunájára célzott, hanem a kiinduló országra. Ez zavarba ejtett, majd miután közöltem, ahonnan jövök, ott parkolni tudni kell a jogsi megszerzéséhez, otthagytam toporzékolni. Más sosem éreztette velem, hogy kelet-európai néger lennék.
A hozzáállás a munkában más. Senki sem áskálódik, senki sem könyököl: ha te vagy a főnök, döntsd el, mi legyen, minket azért fizetnek, hogy végrehajtsuk. Mi nem akarunk dönteni.
Ezzel nehezen barátkoztam meg. Teszteltem is őket: azt mondtam, nem használjuk innentől a hárombetűs vállalatirányítási programot, hanem táblázatba írjuk a rendeléseket. Meg egyéb képtelenségeket tettem hozzá, várva, mikor mondanak ellen. Senki nem szólt. Kérdeztem, van-e kérdésük? Igen. Mi legyen a táblázat neve.
Tavaly vettem családi házat - igaz, hitelből. Fizetek 2000 euró törlesztőt. Nem visel meg. Feleségem a gyermekünk születése után nem ment vissza dolgozni, egy fizetésből is meg tudunk élni. Itt is van második autó, városban élünk, a gyermekem német bölcsibe jár. Hétvégente kirándulunk - mostanában vonattal, élmény a kicsinek.
Honvágy és egyéb démonok
Nem volt jó az első másfél év. Sokszor felébredtem éjjel, a plafont bámultam, miközben eluralkodott rajtam a "miafasztkeresekitt" érzés. Feleségem szerint többet ittam - naná, hogy jó magyar vörösbort.
A kapcsolatok lassan leépültek. Volt, aki irigyelt. Volt, aki szerint úgysem fog menni. Volt, aki támogatott, és volt, aki kunyerált.
Magyarországra munka miatt és nyaraláskor is gyakran megyek (kéthavonta). Olcsónak tűnik nagyon. Meg koszosnak. Az emberek kissé hónyomottak. De az ételek! A borok! És hogy a kamionok nem előznek! És nem ugrik ki eléd a nyugger 100-al az autópályán, mert Magyarországon igenis sokkal jobban vezetnek, nem csak sminkelésre használják a tükröket.
Visszaköltözni nem tervezek - ha a gyermekem már német iskolába jár, akkor még lehet egy fordulót tenni. Mondjuk Kanadába. Úgy 10-15 évre. Legalább megtanulok franciául. Szeretnék tengerparti házban élni.
Mi fájt?
A most következő levél ezek közül talán a legrealistább: egyszerre mutatja be a nehézségeket, a küzdést, a megszolgált sikert és a leszűrt tanulságokat. A Németországból érkezett levél aláírója "én", akiről annyit tudunk, hogy negyven éves, műszaki diplomával rendelkezik, és a kereskedelemben/iparban dolgozik.
"Magyarországon jó munkám és jó fizetésem volt. 2014-ben, az utolsó - nem teljes - magyarországi adóévemben 30 millió forint felett volt a jövedelmem. Saját házam volt Pest megyében, volt saját autóm és céges kocsim, mindez hitelek nélkül.
Nem menekültem otthonról, nem gondoltam rossznak a helyzetem, nem éreztem élhetetlennek és nyomasztónak. Magyarország jó hely.
A feleségem már egy éve dolgozott Németországban, hétvégenként találkoztunk. A munkám miatt én is szinte hetente jártam külföldre. Aztán a feleségem jelezte, hogy többet akar látni. Két választási lehetőség volt: ő jön haza (kint nálam jobban keresett és jól érezte magát), vagy én megyek ki.
Végül én mondtam fel itthon, de köteleztek, hogy dolgozzam le a 140 nap felmondást. Közben lelkesen jelentkezgettem a feleségem környékén levő cégekhez, de három hónap alatt semmi használható ajánlat nem érkezett. Kissé elkeseredtem. Az üzleti partnereknek is szóltam, hogy még 30 napig vagyok, és utána külföldre költözöm. Az egyik rákérdezett, érdekel-e bajorországi munka? Három kör után felvettek. Gondoltam átmenetinek jó lesz. Azóta is ott dolgozom.
Gyanakvó tekintetek
Ez a hely 350 kilométerre van attól, ahol a feleségem dolgozik. Jobban hangzik, mint az 1100, de ez sem ad lehetőséget napi ingázásra. Illetve csak néha.
Mindent újra kellett kezdeni. Németül ekkor még egyáltalán nem beszéltem. Az albérletet airbnb-n keresztül oldottam meg. Kimentem pár napra, majd rákérdeztem, hogy hosszabb időre is kiadják-e? Mivel már tudták kiről van szó, beszélgettünk többször, nem volt akadálya.
Bankszámlát ezután a neten nyitottam - ugyanis kell a bejelentett lakcím, de a neten volt angol felület is. A bejelentkezéssel adtak adószámot, ezekkel megigényeltem a biztosítást - mindez munka mellett, kb. 3 hét alatt. Már csak a fizetést kellett várni. A feltöltős telefonkártyát a lakcímre kellett aktiválni, azzal voltak problémáim. Eltartott pár napba míg lett net és telefon, addig a magyar előfizetést használtam, és lett is egy 90 ezer forintos számlám.
Az elején nagyon megy a HUF/EUR számolgatás. Meg a sokk: 5000 forint egy spagetti?! 500 forint a vajas perec a pékségben? Szóval drágának éltem meg. Főleg, hogy az albérletem 1150 euró/hó+rezsi volt. Két évig tartott, mire észrevettem magamon, hogy már nem számolom át forintra az árakat.
Kaptam segítséget egy baráttól a költözéshez, lassan megszoktam a környéket, de jött a szomszédság.
Kissé zavarta őket a külföldi szomszéd. Az egyik nem köszönt, a másik néha, de mindig gyanakvóan nézett.
Ennyit fizetek, hogy önnek nyugdíja legyen
Néhány hónap múlva megjött a céges kocsim, az otthonit eladtam, itt bérautóval kezdtem, és beparkoltam a szomszéd Mercije mellé egy nem kisebb presztízsű kocsival. A szomszéd meg volt zavarodva, és életünkben először beszélgetni kezdtünk:
- Ez meg milyen autó? Ez nem bérautó!
- Nem. Ez a céges autóm, a bérautót visszaadtam.
- Mit csinál maga itt?
- Dolgozom az XY cégnél.
- Hivatalosan dolgozik?
Itt érte el a tűréshatárt nálam, kissé kezdett kikérdezésre hasonlítani a helyzet. Épp nálam volt a fizupapír, elé raktam, és megmutattam:
- Ennyit fizetek, hogy önnek nyugdíja legyen.
- Ó, én ezt nem akarom megnézni - mondta, miközben végigböngészte.
Mosolyogva érdeklődött a családom felől, mire megkérdeztem, hogy a feleségem papírjait is látni akarja-e? Utána sokáig magyarázta, mennyi veszélyes ember jön Németországba, és hogy az albérletemben már egyszer egy fekete nő is lakott. Azóta hangosan előre köszön, sőt, örök barátság van köztünk. Mint a magyar-szovjet.
Nem jöttek a számok, készültem a kivégzésre
A németországi munkahelyen nem voltam kimondottan közkedvelt, inkább a “minekjöttezide” látszott rajtuk. Ráadásul, akinek a helyére jöttem, azt szerették.
Tanultam németül munka mellett, és próbáltam németül beszélni, még ha nagyon nehezen is ment.
Elsőre bevezettem, hogy délig német. Aztán ment délután is. Kellett ilyen szabályokat hoznom, nehogy ellinkeljem.
Nagy motivációs lökés volt, amikor egy cseh kolléga búcsúzóul angolul mondott beszédet. Ott elhatároztam, én csak azért is németül fogom, ha eljön az idő. Márpedig az első 2 évben úgy éreztem, hogy az aktuális hét lesz az utolsó. De megszoktuk egymást. Mostanra megszerettek.
Ha az ember feladja a nyugalmat (a "nekem csak ez a munkám, más nem érdekel" hozzáállás itt standard), és tervez előre, ötletei vannak - normál magyar munkatempó - azt itt nagyon megbecsülik. Furcsa élmény volt az elején az első negyedéves eredmény: nem jöttek a számok, és én készültem a kivégzésre. Semmi nem történt. Azt mondták, hogy bíznak bennem, és kérdezték: kell-e segítség? Ettől a hozzáállástól még jobban hajt az ember.
Te vagy a főnök, dönts!
Tavaly éreztem először zavart az erőben: egy ferdén leparkolt bömi mellé álltam be szabályosan de szűken. Más hely nem volt - vidéki kisboltról beszélünk. Egy ünnepien telt hölgy rám üvöltött, hogy mit képzelek. Már fordultam volna vissza, hogy kihajtok, hogy beférjen a kocsijába. Szóltam, hogy nem én parkoltam rosszul, de természetesen kiállok, amikor folytatta azzal, hogy takarodnék inkább vissza, ahonnan jöttem. Nos, nem anyám nunájára célzott, hanem a kiinduló országra. Ez zavarba ejtett, majd miután közöltem, ahonnan jövök, ott parkolni tudni kell a jogsi megszerzéséhez, otthagytam toporzékolni. Más sosem éreztette velem, hogy kelet-európai néger lennék.
A hozzáállás a munkában más. Senki sem áskálódik, senki sem könyököl: ha te vagy a főnök, döntsd el, mi legyen, minket azért fizetnek, hogy végrehajtsuk. Mi nem akarunk dönteni.
Ezzel nehezen barátkoztam meg. Teszteltem is őket: azt mondtam, nem használjuk innentől a hárombetűs vállalatirányítási programot, hanem táblázatba írjuk a rendeléseket. Meg egyéb képtelenségeket tettem hozzá, várva, mikor mondanak ellen. Senki nem szólt. Kérdeztem, van-e kérdésük? Igen. Mi legyen a táblázat neve.
Tavaly vettem családi házat - igaz, hitelből. Fizetek 2000 euró törlesztőt. Nem visel meg. Feleségem a gyermekünk születése után nem ment vissza dolgozni, egy fizetésből is meg tudunk élni. Itt is van második autó, városban élünk, a gyermekem német bölcsibe jár. Hétvégente kirándulunk - mostanában vonattal, élmény a kicsinek.
Honvágy és egyéb démonok
Nem volt jó az első másfél év. Sokszor felébredtem éjjel, a plafont bámultam, miközben eluralkodott rajtam a "miafasztkeresekitt" érzés. Feleségem szerint többet ittam - naná, hogy jó magyar vörösbort.
A kapcsolatok lassan leépültek. Volt, aki irigyelt. Volt, aki szerint úgysem fog menni. Volt, aki támogatott, és volt, aki kunyerált.
Magyarországra munka miatt és nyaraláskor is gyakran megyek (kéthavonta). Olcsónak tűnik nagyon. Meg koszosnak. Az emberek kissé hónyomottak. De az ételek! A borok! És hogy a kamionok nem előznek! És nem ugrik ki eléd a nyugger 100-al az autópályán, mert Magyarországon igenis sokkal jobban vezetnek, nem csak sminkelésre használják a tükröket.
Visszaköltözni nem tervezek - ha a gyermekem már német iskolába jár, akkor még lehet egy fordulót tenni. Mondjuk Kanadába. Úgy 10-15 évre. Legalább megtanulok franciául. Szeretnék tengerparti házban élni.
Mi fájt?
- Újat tanulni, miközben belül be vagy szarva, de rendesen, hogy már vén szar vagy ehhez, de ezt senkinek nem mutatod.
- Pozícióban lejjebb kerülni, megijedni, hogy képes vagyok-e még egyszer végigküzdeni magam a szamárlétrán.
- Pofára esni, felkeni, és mosolyogva tovább menetelni: emberekkel, karrierben, családdal.
- Rádöbbenni, mennyire keveset értettem régen a világból, és mit nem láttam otthonról."