„Az idő múlik, és gyűlnek az évek,
felejtsük a rosszat, becsüljük a szépet.
Egy dolog hiányzik, sokaknál elveszett,
Úgy hívták egykor: a csibész becsület.”
(részlet a költő Volt című verséből)
Gyuri, kérlek, mesélj először a szüleidről! Tudjuk, hogy édesapád, Tumpeck György Melbourne-ben az olimpián 200 méteres pillangón bronzérmet szerzett kis hazánknak. Milyen édesapa volt?
1953-ban születtem Budapesten. Hogy pontosan hol, nem tudom, én angyalföldinek tartom magam. Gyakorlatilag az uszodában nőttem fel, anyám is úszó volt, apám is, én inkább ellenálló. Nem szerettem a vizet. Az ’56-os olimpia után, – azt hiszem, ’57-ben – anyámék elváltak ugyan, de a kapcsolat nem szakadt meg, csak jelentősen leritkult. Apámat 1985-ben láttam utoljára, a kapcsolatot nem tartjuk. Mint sportembert tisztelem, mint magánembert nem igen ismerem.
Milyen volt az ifjúságod? Van-e olyan élményed, amelyet szívesen megosztanál velünk?
Mozgalmas gyermekéveim voltak. Szüleim válása után hamarosan nevelőapával büszkélkedhettem, ő vízilabdás volt, túl nagy tenyerekkel. Állítólag nagyon rossz gyermek voltam, így fater gyakran elkalapált. Nem volt igazi szerelem közöttünk.
Az úszást hamar befejeztem, majd sakkozással, barlangkutatással és hegymászással foglalkoztam. Az igazi szerelem a mászás lett. Nyertem versenyeket, sokat jártam Erdélybe hegyet mászni. A kedvenc hely a Tordai-hasadék volt, itt sikerült egy harminchat méteres esést túlélnem. Igaz, a térdem odalett. Sántikálós évek következtek, de a mászást nem adtam fel. Az aktív sportok mellett fotózással is foglalkoztam. Főleg barlangokról, képződményekről készítettem képeket. Ezt a hobbyt ma is ápolom, igaz, már csak virágokat, rovarokat és egyéb élőlényeket kapok lencsevégre.
Mi a végzettséged és a foglalkozásod?
Van egy gimnáziumi érettségim és egy villanyszerelő szakmunkás bizonyítványom. Itt, Kanadában sokáig mint villanyszerelő dolgoztam új toronyházak építésénél, de a térdem nem bírta a strapát. Jelenleg egy 258 lakásos társasház gondnoka vagyok. Sok az idős ember, sok a „makrancos hölgy”. Gyakran úgy érzem magam, mint egy ápoló a zárt osztályon. Ha elegem van, fogom a fényképezőgépem és megyek vadászni (bogarakra, virágokra, fákra). A csend megnyugtat.
Úgy tudom, 1985-ben hagytad el az országot. Miért és hogyan, ha nem titok? Te is „lázadó” voltál, mint az édesapád?
1985 februárjában léptem át a határt. Részben családi, részben anyagi okok miatt. Nem voltam igazán lázadó, de a kötöttséget, az előírásokat és elvárásokat nehezen viseltem. Ausztriában lejelentkeztem a lágerben és onnan a Kanadai követségen. Szakmámra való tekintettel négy hónap után megkaptam a letelepedési engedélyt. Két shillinggel a zsebemben érkeztem. Nem volt egyszerű talpon maradni.
A szüleid is mentek veled? Ha nem, akkor ők hogyan vették tudomásul a döntésedet?
Szüleim nem tudtak róla, rég nem otthon laktam már ebben az időben. Ausztriából írtam először egy pársoros levélkét. Nem éreztem szükségét megvitatni. Segítséget sosem kértem. Önálló döntés volt. Anyám azóta háromszor volt kint látogatóban. Én meg akartam mutatni, hol élek, ő nyaralni jött.
Mi történt veled, miután megérkeztél új hazádba? Hogyan telt el a közel harminc esztendő?
Hosszú történet, írtam is egy könyvet belőle. Összefoglalva talán így lehetne elmondani: A papírjaim British Columbiába szóltak, pontosabban Penticton városába. Csodaszép hely, két tó, hegyekkel körbevéve. Talán egy évet töltöttem itt, tipikus nyaraló övezet, munka nincs, ha valaki pénzzel érkezik, csodálatos. Anyám egy régi ismerőse ajánlott munkát Torontóban, ami 4000 kilométerre volt. Magyar ember, magyar gondolkodással. Csütörtökön szólt a telefon, hogy az ismerős hétfőn reggel látni akar Torontóban. Vettem egy nagyon olcsó autót, és gyakorlatilag három nap alatt Torontóban voltam – azóta vágyom vissza. Munka valóban volt, nagyon kevésért, lakásra nem futotta. Kocsiban és pincékben aludtam. Később jobban alakult, sikerült jobb állást kapni, közben angolul tanultam, megszereztem az itteni villanyszerelői papírokat is.
Az évek közben gyorsan múltak, volt jó és sok rossz, de nem panaszkodom, túléltem. Magyarokkal elvétve tartok csak kapcsolatot. Nem vagyunk egy összetartó nemzet – sajnos. Tíz éve vettem egy kis házat Niagara Fall-son, a vízeséstől tizenöt perc gyalog. A ház egyidős velem, szóval mindig van mit javítani.
Mikor jött az írás gondolata? Mit jelent számodra a versírás?
Írni nagyon régen kezdtem, még a ’70-es években, főleg verseket, elég letargikus stílusban – ez nem sokat változott. Egy állatmentés kapcsán kapcsolatba kerültem Déry Tiborral és Pilinszky Jánossal. Anyám a tudtom nélkül ugyan, de megmutatta a verseimet Dérynek, aki látott benne fantáziát. Nevelőapám egy hirtelen jött ötlettől vezérelve elégette őket, talán százoldalnyi írás ment veszendőbe. Ezután sokáig nem írtam, valami összetört bennem. Szerettem élőben mesélni valós és valótlan történeteket, mindig volt közönségem, de az íráshoz valahogy nem volt késztetésem.
A kanadai magyaroknak készült egy weboldal, ennek lettem moderátora pár évre. Itt futottam össze egy úrral, Efraim Staubnak hívják. Költő, és a Kaláka weblapon publikált. Ő biztatott. Minden napra írtam valami történetet, hol megtörténtet, hol kitaláltat. Gyakran versben párbajoztunk, mint két középkori lovag. Szóval ez volt a második kezdet.
Verseid olvasgatva azt hinné az ember, hogy te el sem mentél. Minden szavad, gondolatod ma is itthon jár. Mondták már ezt neked?
Inkább úgy mondanám, még senki nem kérdezte meg, hogy külföldön élek-e. Valahol ennek örülök. Sajnos már csak emlékekből merítek, de rengeteget olvasok magyarul. Egész nap angol nyelvterületen mozgok, angolul gondolkodom. Esténként már fáradt vagyok, de hajnalban szoktam írni. Reggel három-négy óra között kelek, így nyolcig van időm rá. Néhány régi baráttal, ismerőssel tartok kapcsolatot, figyelem az életüket a Facebook-on keresztül, így néha úgy érzem, én is otthon vagyok.
Hogyan találtál rá a 7torony online irodalmi csoportra? Bizonyára jó kapcsolatokat ápolsz a tagokkal. Voltál-e idehaza úgy, hogy sikerült személyesen találkoznod internetes barátaiddal?
Hmmm… érdekes történet. Amikor a CanadaHun moderátora voltam, és naponta írtam történeteket (rengeteg helyesírási hibával), akkor kaptam egy ajánlatot Pápay Arankától és Verzár Évától, hogy ők ezt nem bírjak tovább: Felékezik és kijavítják az írásaimat. Nagyon örültem neki, kicsit szégyelltem eme hiányosságomat.
Szóval, ez volt a kezdet. Nemsokára Verő László írt, hogy szívesen látna a Torony tagjai között. Hatalmas lelkesedéssel vetettem magam az írásba. Jólesett, hogy nem kell többé hibás, szerkesztetlen írásokat közölni. Verő László egy, a Gödörben tartott esten az egyik írásomat fel is olvasta. Nagyon büszke voltam magamra. Továbbra is kaptam a biztatásokat, és meg akartam felelni a bizalomnak. A SzeniorOk Internetes portál Évgyűrűk novella pályázatán a szakmai zsűritől, melynek Lator László volt az elnöke, díjat kaptam, majd pár évvel később a Verő-díj büszke tulajdonosa lettem a Héttoronyban. Két könyvem jelent meg Pápay Aranka szerkesztésében. (Az összes hibámat kijavította. Nagy munka volt!)
A tagokkal jó a kapcsolatom, nem vitázok, mindenki a legjobbat szeretné adni, mutatni, és ez így is van jól. Kisslaki Laci barátom, mint példakép van bejegyezve kicsiny noteszomba, persze a többiekről is jó a véleményem. Jó társaság, humor, keserűség, szerelem és álmok… Mind megtalálhatók itt.
Majd húsz éve nem voltam otthon, így csak lélekben találkoztunk, a mennyei kocsmában, egy virtuális irodalmi kávéházban, egy pohár bor és néhány cigaretta mellett.
Milyen vágyaid, álmaid vannak?
A vágyak és álmok listája ebben a korban lerövidül. Nagyon. Írás terén elértem, ami számomra innen elérhető volt. Itt nincs magyar közönség, pár ismerős, semmi több. A törtetés nem kenyerem, a publikáció már nem annyira fontos. Már nem vágyom babérokra, a Pegazusra egyre nehezebb lesz felülni. Lehet, csak a szemem romlik, de innen lentről úgy tűnik. Írok, amikor úgy érzem, van mondanivalóm. Írok, ha úgy érzem, nevettetni akarok. Képes vagyok órákat tölteni írással – egy mosolyért. Ez a legnagyobb elismerés, amit kaphatok.
Gyuri, boldog és elégedett ember vagy? Megtaláltad anyagi biztonságodat, boldogságodat és lelki békédet? Soha nem gondoltál ara, hogy hazatérsz, és nyugdíjas éveidet idehaza töltöd el?
Nem vagyok boldog, ahhoz újra kellene kezdeni mindent – persze ezzel az ésszel és élettapasztalattal. Ebben az országban anyagi biztonságot a lottón lehet nyerni – nem vagyok egy nyerő típus. Lelki béke? Nem tudom, inkább beletörődés a megváltoztathatatlanba. Ez az a stádium, amikor minden jó, a rossz is. Hazamenni már nemigen van hova. Túl sok minden változott. Harminc éve vagyok itt, és az otthoni lányok is pont harminc évvel lettek idősebbek. Szóval már nem ugyanaz…
2000 körül nagyon haza akartam menni, végleg maradni. Egy évig bírtam. Dolgoztam, ügyeskedtem, mint mindenki más. Minden megváltozott, a haverok, az ismerősök, a jog, a törvények. Már nem nagyon ismertem ki magam, azóta még tizenöt év telt el, még több változással. Nem hinném, hogy meg tudnám szokni. Itt, Kanadában sosem éreztem otthon magam, habár itt is eltöltöttem harminc évet, de a változások itt naponta jönnek, így nem olyan dramatikus.
A magam és a szerkesztőségünk nevében kívánok neked erőt, egészséget, töretlen alkotókedvet. Bárhogyan is döntesz a jövőt illetően, a versírást soha ne hagyd abba!
Rácsok
Én szerettem mindig az őrülteket,
akiknél a félsz könnyként csorog,
számukra az idő itt régen megállt,
esetleg ólomlábakon vánszorog.
Sokszor a rácsot kívülről rázzák,
maguk sem tudják, miért is teszik,
a világtól elbújva, biztonságban élni
máshol már nem adatott meg nekik.
Néha az orvos is zaklatja őket,
naponta beöntés egy-egy vizit,
ha nem üvöltesz túl hangosan,
majd te is kaphatsz néha cigit.
És ha a vasajtót rád zárják
majd minden jogodat elveszik,
érezni fogod a bőrödön te is,
hogy csak a pénzedet szeretik.
Kicsit már anyagias lett a világ.
Én keresek magamnak másikat,
ahol emberi szó is létezik még,
nem csak a hamis öntudat.
Utolsó kívánság
Csak egy levest akartam enni,
Az éhség mardosta gyomromat.
Nem volt tányér, és nem volt leves
A Szent István parki fák alatt.
Nem volt lakás, becsület kevés,
Hitelbe enni nem volt divat
Tavasszal, ősszel, gyakran télen
A Szent István parki fák alatt.
Voltak könnyek, örömök néha,
Esténként lámpa mutat utat,
Csend világa, magányos élet
A Szent István parki fák alatt.
Kopott padokon mélyen alva
Kergettük az édes álmokat,
Volt ott lakás, leves és tányér
A Szent István parki fák alatt.
Álomvilág megszépít mindent,
Eszembe jutott egy gondolat,
Itt aludnám az örök álmot
A Szent István parki fák alatt.
Megtört csend
A vágy egy mozdulattal letépte rongyaid
mely tétova markomban árván hevert
halvány sikolyod meztelenségbe fojtva
rózsaszín álmokból mérget kevert.
A kósza félhomályban lebegő érzelem
az örvénylő indulatok sáros mezején
A holdsárga arcon a márvány mosoly
s nem volt ott senki csak Te meg én.
Csak szótlanul ültél, hallgattál csendben
vártad, hogy mozdulok, szólok talán
a sejtelmes félhomály némán kacsintva
árnyékot rajzolt a ház falán.
A megtört csendben a sikolyod hallom
mozdulni sajnos már nincs erőm
a pillanat varázsa gyorsan elszállt
és így lettél te a lelki szeretőm.
Kossuth ötösök
Erős János talán nem is volt igazán János, és lehet, hogy erős sem, de hát az ember a vakondtúrást is kikerüli, mert könnyen hasra esik benne. Nem volt egy verekedős típus, inkább mindig csendes, köpcös, tömör emberke, a hangját sosem emelte fel. Délutánonként megjelent a sarki kocsmában, behúzódott valami homályos sarokba és csendesen iszogatta söreit. Egy szépnek nem mondható napon azért kiderült, miért hívtak Erős Jánosnak. Addig csak hittük, hogy az a vezetékneve, igaz lehetett is az, de akkor találó.
Pár suhanc vette körül kedvenc sarkában és pénzt követeltek tőle. János hallgatta őket egy darabig, majd amikor már lökdösni is kezdték, benyúlt a zsebébe és egy régi Kossuth ötforintost vett elő. Jó, békebeli ezüstöt. Patinásat. A fiúk is abbahagyták a lökdösődést, és kíváncsian nézték az érmét. Látták rajta, hogy pénz, és az érme egyik oldalán lévő manus is ismerősnek tűnt. Mindenki Jánost figyelte, vajon mit akar a letűnt világ ezüstjével akkor, amikor itt ezresekről lett volna szó. János nyugalma átragadt a fiúkra is, várakozóan, értetlen arccal nézték a szokatlanul nagy férfitenyeret, a benne fekvő szokatlanul nagy érmével.
János egy cirkuszi mutatványos komótosságával két ujjára fektette, majd a hüvelykujjával középen nyomni kezdte. Rezzenéstelen, közömbös arccal, láthatóan erőlködés nélkül hajtotta meg az érmét középen, majd az egyik, tátott szájjal bámuló fiú szájába nyomta.
Csend lett a kocsmában. János – kikerülve a dermedten álló vendégeket – csendesen kiment. A pénz körbe járt, mindenki próbálta kiegyenesíteni valami trükkre gondolva, persze siker nélkül.
- Hú, láttad, mekkora tenyere van? – szólalt meg az egyik suhanc.
- Jó, hogy nem vágott nyakon – mondta a másik.
Csendesen mentek ki a kocsmából, még mindig az érmet nézegetve.
- Mit csináljunk ezzel? – kérdezte az egyik kölyök. – Talán a zaci beveszi ezüstbe.
Szóval mentek.
Persze onnan gyorsan elküldték őket, hogy talán valami numizmatikusnál próbálják meg.
A környéken csak egy ilyen volt. A tulajdonos az érme láttán mosolyogni kezdett, majd az asztalfiókból kis zacskót húzott elő.
- Már megint a János! – mondta és az asztalra szórta a zacskó tartalmát. Hat darab Kossuth ötforintos félbehajtva. A fiúk tágra meredt szemmel nézegették, majd egyenként, nagy tisztelettel kézbe vették az érmeket. A tulaj mesélni kezdett.
- János régen kőfaragó szobrász volt, majd egy, a párt által gúnyosnak talált szobra miatt tevékenységét Sopronkőhidán folytathatta több, mint tíz évig. Nagyon erős keze van.
A fiúk sűrűn bólogattak, és már nem volt sürgős eladniuk az érmét, de már nem volt visszaút sem. A tulaj gyorsan a zacskóba söpörte az érméket, persze a fiúkét is, és egy húszast dobott az asztalra.
- Még három van – morogta.
A fiúk kérdésére még megjegyezte:
- Tíz Kossuth ötforintossal szabadult.
Nagy L. Éva
Szerkesztette: Weninger Endréné Erzsébet
felejtsük a rosszat, becsüljük a szépet.
Egy dolog hiányzik, sokaknál elveszett,
Úgy hívták egykor: a csibész becsület.”
(részlet a költő Volt című verséből)
Gyuri, kérlek, mesélj először a szüleidről! Tudjuk, hogy édesapád, Tumpeck György Melbourne-ben az olimpián 200 méteres pillangón bronzérmet szerzett kis hazánknak. Milyen édesapa volt?
1953-ban születtem Budapesten. Hogy pontosan hol, nem tudom, én angyalföldinek tartom magam. Gyakorlatilag az uszodában nőttem fel, anyám is úszó volt, apám is, én inkább ellenálló. Nem szerettem a vizet. Az ’56-os olimpia után, – azt hiszem, ’57-ben – anyámék elváltak ugyan, de a kapcsolat nem szakadt meg, csak jelentősen leritkult. Apámat 1985-ben láttam utoljára, a kapcsolatot nem tartjuk. Mint sportembert tisztelem, mint magánembert nem igen ismerem.
Milyen volt az ifjúságod? Van-e olyan élményed, amelyet szívesen megosztanál velünk?
Mozgalmas gyermekéveim voltak. Szüleim válása után hamarosan nevelőapával büszkélkedhettem, ő vízilabdás volt, túl nagy tenyerekkel. Állítólag nagyon rossz gyermek voltam, így fater gyakran elkalapált. Nem volt igazi szerelem közöttünk.
Az úszást hamar befejeztem, majd sakkozással, barlangkutatással és hegymászással foglalkoztam. Az igazi szerelem a mászás lett. Nyertem versenyeket, sokat jártam Erdélybe hegyet mászni. A kedvenc hely a Tordai-hasadék volt, itt sikerült egy harminchat méteres esést túlélnem. Igaz, a térdem odalett. Sántikálós évek következtek, de a mászást nem adtam fel. Az aktív sportok mellett fotózással is foglalkoztam. Főleg barlangokról, képződményekről készítettem képeket. Ezt a hobbyt ma is ápolom, igaz, már csak virágokat, rovarokat és egyéb élőlényeket kapok lencsevégre.
Mi a végzettséged és a foglalkozásod?
Van egy gimnáziumi érettségim és egy villanyszerelő szakmunkás bizonyítványom. Itt, Kanadában sokáig mint villanyszerelő dolgoztam új toronyházak építésénél, de a térdem nem bírta a strapát. Jelenleg egy 258 lakásos társasház gondnoka vagyok. Sok az idős ember, sok a „makrancos hölgy”. Gyakran úgy érzem magam, mint egy ápoló a zárt osztályon. Ha elegem van, fogom a fényképezőgépem és megyek vadászni (bogarakra, virágokra, fákra). A csend megnyugtat.
Úgy tudom, 1985-ben hagytad el az országot. Miért és hogyan, ha nem titok? Te is „lázadó” voltál, mint az édesapád?
1985 februárjában léptem át a határt. Részben családi, részben anyagi okok miatt. Nem voltam igazán lázadó, de a kötöttséget, az előírásokat és elvárásokat nehezen viseltem. Ausztriában lejelentkeztem a lágerben és onnan a Kanadai követségen. Szakmámra való tekintettel négy hónap után megkaptam a letelepedési engedélyt. Két shillinggel a zsebemben érkeztem. Nem volt egyszerű talpon maradni.
A szüleid is mentek veled? Ha nem, akkor ők hogyan vették tudomásul a döntésedet?
Szüleim nem tudtak róla, rég nem otthon laktam már ebben az időben. Ausztriából írtam először egy pársoros levélkét. Nem éreztem szükségét megvitatni. Segítséget sosem kértem. Önálló döntés volt. Anyám azóta háromszor volt kint látogatóban. Én meg akartam mutatni, hol élek, ő nyaralni jött.
Mi történt veled, miután megérkeztél új hazádba? Hogyan telt el a közel harminc esztendő?
Hosszú történet, írtam is egy könyvet belőle. Összefoglalva talán így lehetne elmondani: A papírjaim British Columbiába szóltak, pontosabban Penticton városába. Csodaszép hely, két tó, hegyekkel körbevéve. Talán egy évet töltöttem itt, tipikus nyaraló övezet, munka nincs, ha valaki pénzzel érkezik, csodálatos. Anyám egy régi ismerőse ajánlott munkát Torontóban, ami 4000 kilométerre volt. Magyar ember, magyar gondolkodással. Csütörtökön szólt a telefon, hogy az ismerős hétfőn reggel látni akar Torontóban. Vettem egy nagyon olcsó autót, és gyakorlatilag három nap alatt Torontóban voltam – azóta vágyom vissza. Munka valóban volt, nagyon kevésért, lakásra nem futotta. Kocsiban és pincékben aludtam. Később jobban alakult, sikerült jobb állást kapni, közben angolul tanultam, megszereztem az itteni villanyszerelői papírokat is.
Az évek közben gyorsan múltak, volt jó és sok rossz, de nem panaszkodom, túléltem. Magyarokkal elvétve tartok csak kapcsolatot. Nem vagyunk egy összetartó nemzet – sajnos. Tíz éve vettem egy kis házat Niagara Fall-son, a vízeséstől tizenöt perc gyalog. A ház egyidős velem, szóval mindig van mit javítani.
Mikor jött az írás gondolata? Mit jelent számodra a versírás?
Írni nagyon régen kezdtem, még a ’70-es években, főleg verseket, elég letargikus stílusban – ez nem sokat változott. Egy állatmentés kapcsán kapcsolatba kerültem Déry Tiborral és Pilinszky Jánossal. Anyám a tudtom nélkül ugyan, de megmutatta a verseimet Dérynek, aki látott benne fantáziát. Nevelőapám egy hirtelen jött ötlettől vezérelve elégette őket, talán százoldalnyi írás ment veszendőbe. Ezután sokáig nem írtam, valami összetört bennem. Szerettem élőben mesélni valós és valótlan történeteket, mindig volt közönségem, de az íráshoz valahogy nem volt késztetésem.
A kanadai magyaroknak készült egy weboldal, ennek lettem moderátora pár évre. Itt futottam össze egy úrral, Efraim Staubnak hívják. Költő, és a Kaláka weblapon publikált. Ő biztatott. Minden napra írtam valami történetet, hol megtörténtet, hol kitaláltat. Gyakran versben párbajoztunk, mint két középkori lovag. Szóval ez volt a második kezdet.
Verseid olvasgatva azt hinné az ember, hogy te el sem mentél. Minden szavad, gondolatod ma is itthon jár. Mondták már ezt neked?
Inkább úgy mondanám, még senki nem kérdezte meg, hogy külföldön élek-e. Valahol ennek örülök. Sajnos már csak emlékekből merítek, de rengeteget olvasok magyarul. Egész nap angol nyelvterületen mozgok, angolul gondolkodom. Esténként már fáradt vagyok, de hajnalban szoktam írni. Reggel három-négy óra között kelek, így nyolcig van időm rá. Néhány régi baráttal, ismerőssel tartok kapcsolatot, figyelem az életüket a Facebook-on keresztül, így néha úgy érzem, én is otthon vagyok.
Hogyan találtál rá a 7torony online irodalmi csoportra? Bizonyára jó kapcsolatokat ápolsz a tagokkal. Voltál-e idehaza úgy, hogy sikerült személyesen találkoznod internetes barátaiddal?
Hmmm… érdekes történet. Amikor a CanadaHun moderátora voltam, és naponta írtam történeteket (rengeteg helyesírási hibával), akkor kaptam egy ajánlatot Pápay Arankától és Verzár Évától, hogy ők ezt nem bírjak tovább: Felékezik és kijavítják az írásaimat. Nagyon örültem neki, kicsit szégyelltem eme hiányosságomat.
Szóval, ez volt a kezdet. Nemsokára Verő László írt, hogy szívesen látna a Torony tagjai között. Hatalmas lelkesedéssel vetettem magam az írásba. Jólesett, hogy nem kell többé hibás, szerkesztetlen írásokat közölni. Verő László egy, a Gödörben tartott esten az egyik írásomat fel is olvasta. Nagyon büszke voltam magamra. Továbbra is kaptam a biztatásokat, és meg akartam felelni a bizalomnak. A SzeniorOk Internetes portál Évgyűrűk novella pályázatán a szakmai zsűritől, melynek Lator László volt az elnöke, díjat kaptam, majd pár évvel később a Verő-díj büszke tulajdonosa lettem a Héttoronyban. Két könyvem jelent meg Pápay Aranka szerkesztésében. (Az összes hibámat kijavította. Nagy munka volt!)
A tagokkal jó a kapcsolatom, nem vitázok, mindenki a legjobbat szeretné adni, mutatni, és ez így is van jól. Kisslaki Laci barátom, mint példakép van bejegyezve kicsiny noteszomba, persze a többiekről is jó a véleményem. Jó társaság, humor, keserűség, szerelem és álmok… Mind megtalálhatók itt.
Majd húsz éve nem voltam otthon, így csak lélekben találkoztunk, a mennyei kocsmában, egy virtuális irodalmi kávéházban, egy pohár bor és néhány cigaretta mellett.
Milyen vágyaid, álmaid vannak?
A vágyak és álmok listája ebben a korban lerövidül. Nagyon. Írás terén elértem, ami számomra innen elérhető volt. Itt nincs magyar közönség, pár ismerős, semmi több. A törtetés nem kenyerem, a publikáció már nem annyira fontos. Már nem vágyom babérokra, a Pegazusra egyre nehezebb lesz felülni. Lehet, csak a szemem romlik, de innen lentről úgy tűnik. Írok, amikor úgy érzem, van mondanivalóm. Írok, ha úgy érzem, nevettetni akarok. Képes vagyok órákat tölteni írással – egy mosolyért. Ez a legnagyobb elismerés, amit kaphatok.
Gyuri, boldog és elégedett ember vagy? Megtaláltad anyagi biztonságodat, boldogságodat és lelki békédet? Soha nem gondoltál ara, hogy hazatérsz, és nyugdíjas éveidet idehaza töltöd el?
Nem vagyok boldog, ahhoz újra kellene kezdeni mindent – persze ezzel az ésszel és élettapasztalattal. Ebben az országban anyagi biztonságot a lottón lehet nyerni – nem vagyok egy nyerő típus. Lelki béke? Nem tudom, inkább beletörődés a megváltoztathatatlanba. Ez az a stádium, amikor minden jó, a rossz is. Hazamenni már nemigen van hova. Túl sok minden változott. Harminc éve vagyok itt, és az otthoni lányok is pont harminc évvel lettek idősebbek. Szóval már nem ugyanaz…
2000 körül nagyon haza akartam menni, végleg maradni. Egy évig bírtam. Dolgoztam, ügyeskedtem, mint mindenki más. Minden megváltozott, a haverok, az ismerősök, a jog, a törvények. Már nem nagyon ismertem ki magam, azóta még tizenöt év telt el, még több változással. Nem hinném, hogy meg tudnám szokni. Itt, Kanadában sosem éreztem otthon magam, habár itt is eltöltöttem harminc évet, de a változások itt naponta jönnek, így nem olyan dramatikus.
A magam és a szerkesztőségünk nevében kívánok neked erőt, egészséget, töretlen alkotókedvet. Bárhogyan is döntesz a jövőt illetően, a versírást soha ne hagyd abba!
Rácsok
Én szerettem mindig az őrülteket,
akiknél a félsz könnyként csorog,
számukra az idő itt régen megállt,
esetleg ólomlábakon vánszorog.
Sokszor a rácsot kívülről rázzák,
maguk sem tudják, miért is teszik,
a világtól elbújva, biztonságban élni
máshol már nem adatott meg nekik.
Néha az orvos is zaklatja őket,
naponta beöntés egy-egy vizit,
ha nem üvöltesz túl hangosan,
majd te is kaphatsz néha cigit.
És ha a vasajtót rád zárják
majd minden jogodat elveszik,
érezni fogod a bőrödön te is,
hogy csak a pénzedet szeretik.
Kicsit már anyagias lett a világ.
Én keresek magamnak másikat,
ahol emberi szó is létezik még,
nem csak a hamis öntudat.
Utolsó kívánság
Csak egy levest akartam enni,
Az éhség mardosta gyomromat.
Nem volt tányér, és nem volt leves
A Szent István parki fák alatt.
Nem volt lakás, becsület kevés,
Hitelbe enni nem volt divat
Tavasszal, ősszel, gyakran télen
A Szent István parki fák alatt.
Voltak könnyek, örömök néha,
Esténként lámpa mutat utat,
Csend világa, magányos élet
A Szent István parki fák alatt.
Kopott padokon mélyen alva
Kergettük az édes álmokat,
Volt ott lakás, leves és tányér
A Szent István parki fák alatt.
Álomvilág megszépít mindent,
Eszembe jutott egy gondolat,
Itt aludnám az örök álmot
A Szent István parki fák alatt.
Megtört csend
A vágy egy mozdulattal letépte rongyaid
mely tétova markomban árván hevert
halvány sikolyod meztelenségbe fojtva
rózsaszín álmokból mérget kevert.
A kósza félhomályban lebegő érzelem
az örvénylő indulatok sáros mezején
A holdsárga arcon a márvány mosoly
s nem volt ott senki csak Te meg én.
Csak szótlanul ültél, hallgattál csendben
vártad, hogy mozdulok, szólok talán
a sejtelmes félhomály némán kacsintva
árnyékot rajzolt a ház falán.
A megtört csendben a sikolyod hallom
mozdulni sajnos már nincs erőm
a pillanat varázsa gyorsan elszállt
és így lettél te a lelki szeretőm.
Kossuth ötösök
Erős János talán nem is volt igazán János, és lehet, hogy erős sem, de hát az ember a vakondtúrást is kikerüli, mert könnyen hasra esik benne. Nem volt egy verekedős típus, inkább mindig csendes, köpcös, tömör emberke, a hangját sosem emelte fel. Délutánonként megjelent a sarki kocsmában, behúzódott valami homályos sarokba és csendesen iszogatta söreit. Egy szépnek nem mondható napon azért kiderült, miért hívtak Erős Jánosnak. Addig csak hittük, hogy az a vezetékneve, igaz lehetett is az, de akkor találó.
Pár suhanc vette körül kedvenc sarkában és pénzt követeltek tőle. János hallgatta őket egy darabig, majd amikor már lökdösni is kezdték, benyúlt a zsebébe és egy régi Kossuth ötforintost vett elő. Jó, békebeli ezüstöt. Patinásat. A fiúk is abbahagyták a lökdösődést, és kíváncsian nézték az érmét. Látták rajta, hogy pénz, és az érme egyik oldalán lévő manus is ismerősnek tűnt. Mindenki Jánost figyelte, vajon mit akar a letűnt világ ezüstjével akkor, amikor itt ezresekről lett volna szó. János nyugalma átragadt a fiúkra is, várakozóan, értetlen arccal nézték a szokatlanul nagy férfitenyeret, a benne fekvő szokatlanul nagy érmével.
János egy cirkuszi mutatványos komótosságával két ujjára fektette, majd a hüvelykujjával középen nyomni kezdte. Rezzenéstelen, közömbös arccal, láthatóan erőlködés nélkül hajtotta meg az érmét középen, majd az egyik, tátott szájjal bámuló fiú szájába nyomta.
Csend lett a kocsmában. János – kikerülve a dermedten álló vendégeket – csendesen kiment. A pénz körbe járt, mindenki próbálta kiegyenesíteni valami trükkre gondolva, persze siker nélkül.
- Hú, láttad, mekkora tenyere van? – szólalt meg az egyik suhanc.
- Jó, hogy nem vágott nyakon – mondta a másik.
Csendesen mentek ki a kocsmából, még mindig az érmet nézegetve.
- Mit csináljunk ezzel? – kérdezte az egyik kölyök. – Talán a zaci beveszi ezüstbe.
Szóval mentek.
Persze onnan gyorsan elküldték őket, hogy talán valami numizmatikusnál próbálják meg.
A környéken csak egy ilyen volt. A tulajdonos az érme láttán mosolyogni kezdett, majd az asztalfiókból kis zacskót húzott elő.
- Már megint a János! – mondta és az asztalra szórta a zacskó tartalmát. Hat darab Kossuth ötforintos félbehajtva. A fiúk tágra meredt szemmel nézegették, majd egyenként, nagy tisztelettel kézbe vették az érmeket. A tulaj mesélni kezdett.
- János régen kőfaragó szobrász volt, majd egy, a párt által gúnyosnak talált szobra miatt tevékenységét Sopronkőhidán folytathatta több, mint tíz évig. Nagyon erős keze van.
A fiúk sűrűn bólogattak, és már nem volt sürgős eladniuk az érmét, de már nem volt visszaút sem. A tulaj gyorsan a zacskóba söpörte az érméket, persze a fiúkét is, és egy húszast dobott az asztalra.
- Még három van – morogta.
A fiúk kérdésére még megjegyezte:
- Tíz Kossuth ötforintossal szabadult.
Nagy L. Éva
Szerkesztette: Weninger Endréné Erzsébet