Hétköznapi Furcsaságok, ...és Mindennapi Csodák.....
- Thread starter bubamama
- Start date
kiss Kedves Márta és Mindenki !:..:
Szeretettel kivánok szép tavaszi ünnepet, kellemes húsvétot, jó pihenést a fárasztó hétköznapok után.
View attachment 274500
Szeretettel kivánok szép tavaszi ünnepet, kellemes húsvétot, jó pihenést a fárasztó hétköznapok után.
View attachment 274500
Az ember halála és feltámadása....
<TABLE cellSpacing=0 cellPadding=0 width="100%" border=0><TBODY><TR><TD width="100%" colSpan=3></TD></TR><TR><TD width="1%"></TD><TD width="98%">Hogy többé ne féljünk a haláltól!
"Ha az ember sok éven keresztül gyerekek és öregek halálos ágyánál ül, hallgatja, és ténylegesen meg is hallgatja őket, észre fogja venni, hogy azok tudják: a halál közel van.
Valaki egyszer csak azt mondja nekünk: Viszontlátásra!, amikor mi még egyáltalán nem gondolunk arra, hogy a halál már hamarosan beállhatna. Ha azonban nem utasítjuk el magunktól ezt a kijelentést, hanem ülve maradunk, akkor a haldokló még mindent elmond nekünk, amit közölni szeretne. Ha aztán ez a beteg meghal, mégis az a jó érzés tölt el minket, hogy talán mi voltunk az egyetlen személy, aki komolyan vette az illető szavait.
Húszezer esetet tanulmányoztam az egész világon olyan emberekről, akiket már klinikailag halottnak nyilvánítottak, de később visszatértek az életbe. Néhányan közülük egészen természetesen ébredtek fel, mások csak újraélesztési próbálkozások után.
Most csak összegzésszerűen szeretném megvilágítani, hogy mit él majd át minden ember a halál pillanatában. Ez az élmény általános, tehát nem függ attól, hogy az illető Ausztrália őslakója, hindu vagy muzulmán, keresztény vagy hitetlen, s ugyanígy Független annak korától vagy gazdasági helyzetétől. Itt ugyanis egy egészen emberi eseményről van szó, mint ahogyan a normális születési folyamat is általános emberi esemény.
A halálélmény majdnem ugyanolyan, mint a születésé. A halál megszületés egy másik létre, amit egészen egyszerűen lehet bebizonyítani. A kereszténység kétezer éven át azt kérte az emberektől, hogy ,,higgyenek" a túlvilági dolgokban. Számomra ez már nem hitbeli ügy, hanem tudom, hogy így van.
A halál eseményében három lépcsőfok van. Azon a nyelven, amelyet a halál előtt álló, egészen kicsi gyerekek számára használok, azt mondhatom, hogy az ember testi halála azonos azzal a folyamattal, amit a pillangónak a bábból való kilépésekor láthatunk. A báb a lárvával együtt - ez a mulandó emberi test. De ezek nem azonosak velünk, csak olyanok, mint egy ideiglenes ház. A halál csak átköltözés egy szebb házba, ha szabad ezt jelképesen így mondanom.
Mihelyt a báb, akár öngyilkosság, akár gyilkosság, akár szívroham vagy krónikus betegség révén, tehát teljesen mindegy, hogyan, visszafordíthatatlanul megsérült, szabadon fogja engedni a pillangót, vagyis a lelkünket. Ezen a második lépcsőfokon, miután - jelképesen szólva - a pillangó elhagyta az emberi testet, fontos dolgokat fogunk átélni, amelyeket mindenképpen ismernünk kell, hogy soha többé ne féljünk a haláltól.
A második lépcsőfokon pszichikai energia táplálja az embert, ellentétben az első fokkal, ahol testi energia. Az első lépcsőfokon még szükségünk van egy működe agyra, tehát éber öntudatra, hogy kommunikálni tudjunk embertársainkkal. Amint azonban az agy vagy a báb túlságosan megsérült, természetesen már nincs az embernek éber öntudata. Abban a pillanatban, hogy ez hiányzik, vagyis a báb már annyira megsérült, hogy sem lélegezni nem tud, sem a pulzust, sem az agyhullámokat nem lehet mérni, a pillangó már a bábon kívül található, ami nem azt jelenti, hogy mar halottak vagyunk, hanem csak azt, hogy a báb már nem működik. A báb elhagyásával az ember elérkezik a második lépcsőfokra, amelyet a pszichikai energia jellemez.
Miután szabad pillangóvá lettünk, vagyis lelkünk kilépett a testünkből, mindenekelőtt észre fogjuk venni, hogy az ember mindent érzékel, ami a halál helyén, a betegszobában, a baleset helyszínén vagy bárhol történik, ahol elhagytuk a testet. De nem földi öntudattal fogja fel ezeket a folyamatokat, hanem egy újfajta érzékeléssel. Bár az ember mindent regisztrál, de egy olyan időben, amikor már nincs vérnyomása, nincs pulzusa és légzése, sőt néhány esetben még mérhető agyhullámai sincsenek, Pontosan tudja, hogy ki mit mond és gondol, és ki hogyan viselkedik. És később egészen tisztán el tudja majd mondani, hogy például három lángvágóval szabadították ki a testét egy autóroncsból. Sőt voltak olyan emberek is, akik megnevezték annak a kocsinak a rendszámát, amelyik elütötte őket, majd egyszerűen továbbhajtott. Tudományosan tehát nem lehet megmagyarázni, hogy valaki, akinek már nincsenek agyhullámai, még képes egy rendszámot leolvasni. Tőlünk, tudósoktól alázatot várnak. Alázatosan el kell fogadnunk, hogy sok millió dolog van, amit még nem vagyunk képesek megérteni. De ez nem jelenti azt, hogy ezek a dolgok, mivel nem értjük őket, nem is léteznek és nem lehetnek valóságosak.
Nagyon sok ember lép ki a testéből valamilyen operáció alatt, és ténylegesen végignézi azt. Ennek a ténynek minden orvosnak és nővérnek tudatában kellene lennie. Ez azt is jelenti, hogy amíg a beteg nincs magánál, csak olyan dolgokról lenne szabad beszélniük, amiről úgy hiszik, hogy az öntudatlan beteg egyébként is hallhatná. Szomorú, hogy öntudatlan emberek jelenlétében egyesek miket beszélnek, miközben azok mindent hallanak.
Azt is tudnunk kell, hogy ha haldokló anyánk vagy apánk ágyához lépünk, aki már nagyon mély kómában van, ez az asszony vagy férfi mindent hall, amit mondunk. És ezért soha sincs túl késő azt mondani, hogy ,,sajnálom", vagy ,,szeretlek", vagy amit épp mondani akarunk. Ilyen szavak soha nem jöhetnek túl későn, a halál után sem, mert ezek a halottak még mindig hallják, amit mondunk. Így tehát még 10-20 éve történt ,,elintézetlen ügyeket" is rendbe tehetünk, és ezzel lerakhatjuk bűnünket, hogy utána ismét élni tudjunk.
Ebben a második fokozatban, a ,,halott" - ha mondhatom így - azt is észre fogja venni, hogy ismét ,,egésszé" vált. Akik vakok voltak, ismét látnak, s akik nem hallottak vagy nem beszéltek, újra hallanak és beszélnek. Azok a pácienseim, akiknek szklerózis multiplexük van, s csak kerekesszékkel tudnak mozogni, és nehezükre esik a beszéd, egy halálközeli élményből való visszatérés után elsőnek azt említették nagy boldogan: ,,Doktornő, ismét tudtam táncolni!" És több ezer ilyen kerekesszéken emberről van szó, akik végre újra tudtak táncolni. Amikor visszatérnek, természetesen ismét a régi, beteg testükben találják magukat.
Sok szkeptikus kollégám mondja: ,,Itt egy vágyálom kivetítéséről van szó." Összes eseteim 51%-a hirtelen haláleset volt. Nem gondolom, hogy ha valaki munkába megy, közben azt álmodja, hogy továbbra is két lába van, amikor gyalog átmegy az úton. De egy súlyos baleset után hirtelen azt látja, hogy egyik lába a testétől elválva az utcán fekszik, ám ennek ellenére azt éli át, hogy mindkét lába épségben megvan.
A szkeptikusok számára persze ez nem bizonyíték. Hogy egy kicsit megnyugtassuk a szkeptikusokat, vakokkal végeztünk felmérést, s ebben azt a feltételt állítottuk, hogy csak olyan vakokat veszünk figyelembe, akik legalább tíz éve egyáltalán nem érzékelik a fényt. És ezek a vakok, akik testen kívüli élményben részesültek, s aztán visszatértek, részletesen el tudták mondani, hogy milyen színű volt annak a ruhája, aki jelen volt mellettük, vagy milyen ékszert viselt, milyen mintája volt a pulóverének vagy a nyakkendőjének stb. Ugye értjük, hogy itt nem olyasmiről van szó, amiről fantáziálni lehet? Ezeket a tényeket egészen jól bizonyíthatja az, aki nem fél a választól. Ha valaki mégis fél, akkor szíveskedjék hozzám jönni, mint azok a szkeptikusok, akik azt mondták, hogy a testen kívüli élményeket oxigénhiány eredményének kell tekinteni. Igen, ha itt csak oxigénhiányról lenne szó, akkor minden vak betegemnek oxigénhiányt írnék fel.
Ezen a második lépcsőfokon azt is észre fogjuk venni, hogy egyetlen ember sem tud egyedül meghalni. Amikor az ember kilép a testéből, olyan létbe kerül, ahol már nincs többé idő, ahol tehát az idő egyszerűen nem létezik, mint ahogy a mi értelmünkben vett helyről és távolságokról sem lehet beszélni, mivel mindezek földi jelenségek. Ha például Vietnámban meghal egy fiatal amerikai, és közben az anyjára gondol, aki Washingtonban van, a gondolati erő segítségével áthidalja a sok ezer kilométert, és egyszeriben az anyjánál találja magát. Tehát ezen a második lépcsőfokon nincsenek távolságok. Ez a jelenség már nagyon sok ember számára jelentkezett, amikor egyszer csak tudatossá vált számukra, hogy valaki, aki meglehetősen messze lakott, hirtelen ott volt velük. És egy nappal később felhívta őket valaki, vagy jött egy távirat, amelyben közölték, hogy száz vagy ezer kilométerre innen meghalt az érintett. Az ilyen emberek természetesen nagyon érzékenyek, mert az efféle látogatások általában nem tudatosulnak az emberekben.
Ezen a lépcsőfokon valóban észrevesszük, hogy egyetlen ember sem tud egyedül meghalni - nemcsak azért, mert az elhunyt képes bármely tetszőleges embert meglátogatni, hanem azért is, mert azok, akik előttünk haltak meg, s akiket kedveltünk és szerettünk, mindig várnak ránk. És mivel itt nem létezik idő, bárki, aki húszévesen elvesztett egy gyermeket, az a maga kilencvenkilencedik évében bekövetkező halála után még mindig gyermekként találkozhat a gyermekével, mert a másik oldalon lévők számára például egy perc a mi időnk szerint száz évnyi időnek felelhet meg.
Az is tényeken alapul, amit az egyház a kicsi gyerekeknek mesél az őrzőangyalokról, mert szintén bizonyított dolog, hogy minden embert születésétől a haláláig szellemi lények kísérnek. Minden embernek van ilyen kísérője, akár hiszi valaki, akár nem, akár zsidó, akár katolikus vagy vallástalan, ez egyáltalán nem játszik szerepet. Mert az a szeretet, amelynek következtében minden ember megkapja ajándékul ezt a kísérőt, feltétel nélküli.
Általában az a személy vár minket odaát, akit a legjobban szerettünk. Mindig ezzel a személlyel találkozunk először. Az egészen kicsi gyerekeket, például a két-három éveseket, akiknek szülei és nagyszülei, valamint ismerős rokonságuk még a földön időzik, többnyire személyes őrangyaluk fogadja, vagy Jézus, vagy egy másik vallási személy vár rájuk. Még soha nem tapasztaltam, hogy egy protestánsnak keresztelt gyermek Máriát látta volna halála percében, viszont nagyon sok katolikus gyerek öt érzékelte. Itt nem hátrányos megkülönböztetésről van szó; egészen egyszerűen azok várnak majd minket a másik oldalon, akiknek a legnagyobb jelentőségük volt életünkben.
Amikor ezen a második lépcsőfokon az ember érzékeli, hogy teste újra helyreállt, és találkozhatott szeretteivel, az is tudatossá válik számára, hogy a halál csak átmenet az élet egy másik formájába. Az ember hátrahagyja földi-testi alakját, mert ezekre többé nincs szüksége. És mielőtt letennénk testünket, és fölvennénk azt az alakot, amely az örökkévalóságban lesz a sajátunk, egy átmeneti szakaszon fogunk keresztülmenni, amit teljesen földi, kulturális tényezők határoznak meg. Lehet, hogy egy alagúton fogunk végigmenni, vagy egy kapun megyünk át, esetleg egy hídon kelünk át. Mivel én svájci vagyok, az Alpok egyik hegyszorosán kelhettem át, ottani virágok között. Mindenki olyan mennyországot kap, amilyet elképzel magának. Számomra természetesen Svájc a mennyország, ahol hegyek és alpesi virágok vannak. Igen, ezt az átmenetet határtalanul szép hegyszorosként élhettem át, amelynek a mezői annyira tarkák voltak az alpesi virágoktól, hogy perzsaszőnyegnek tűntek.
És aztán, miután ezen az átmeneten vagy átkelésen túljutottunk, a végén egy fény sugárzik felénk. Ez a fény fehérebb a fehérnél, egészen világos, és minél közelebb kerülünk ehhez a fényhez, annál inkább el fog tölteni minket a legnagyobb, leírhatatlan, feltétel nélküli szeretet, amit egyáltalán nem tudunk elképzelni. Egyáltalán nincsenek rá szavak.
Ha valaki átél egy halálközeli élményt, akkor csak egészen rövid időre láthatja meg ezt a fényt, és azonnal vissza kell térnie. Ha azonban meghalunk, úgy értem, végleg meghalunk, akkor a báb és a pillangó közötti kapcsolat, melyet egy köldökzsinórhoz (,,ezüstzsinórhoz") lehetne hasonlítani, elszakad. Utána már nem lehet visszatérni a földi testbe. De akkor már úgysem akarunk többé visszatérni, mert aki egyszer is látta ezt a fényt, nem kívánkozik többé vissza. Ebben a fényben fogjuk először átélni, hogy mik lehetettünk volna emberként. Itt csak megértést fogunk tapasztalni, elítélést nem. Itt olyan, feltétel nélküli szeretettel találkozunk majd, amit egyáltalán nem lehet leírni. És ebben a jelenlétben, amit sok ember Krisztussal vagy Istennel, a szeretettel vagy a fénnyel jellemez, tudatosul majd bennünk, hogy egész földi életünk nem más, mint egy iskola, hogy ezt az iskolát végig kell járnunk, bizonyos dolgokat meg kell tanulnunk, és bizonyos vizsgákat le kell tennünk. Mihelyt elvégeztük a feladatunkat, és sikeresen megbirkóztunk vele, hazamehetünk.
Néhányan megkérdezik: ,,Miért kell oly csodaszép gyerekeknek meghalniuk?" A válasz egészen egyszerű: ezek a gyerekek egészen rövid idő alatt megtanulták, amit az embernek meg kell tanulnia. És ez különböző emberek számára különféle dolgokat jelent. Egyet azonban mindenkinek meg kell tanulnia, mielőtt visszatérne oda, ahonnan jött, és ez a feltétel nélküli szeretet. Ha ezt megtanultuk és gyakoroltuk, akkor megfeleltünk a legnagyobb vizsgán.
Ebben a fényben, Isten vagy Krisztus jelenlétében, vagy nevezzük bárminek, még egyszer át kell tekintenünk egész földi életünket, mégpedig az első naptól halálunk napjáig. Saját földi életünk szemrevételével most már a harmadik lépcsőfokon állunk. Ezen a fokon már nem rendelkezünk az első fokot jellemző tudattal vagy a második fok érzékelő képességével. De most birtokában vagyunk a tudásnak. Most pontosan ismerjük minden gondolatunkat, amit életében valamikor gondoltunk, tudunk minden tettünkről, és minden szavunkról, amit valaha kimondtunk. De ez az önmagunkra való visszaemlékezés csak egészen kis része tudásunk egészének; ugyanis ebben a pillanatban, amikor még egyszer szemügyre vesszük egész életünket, tisztában vagyunk mindazokkal a következményekkel is, amelyek minden gondolatunkból, minden szavunkból és minden tettünkből adódtak.
Isten feltétel nélküli szeretet. Életünk ,,felülvizsgálatakor" nem fogjuk Istenre hárítani a felelősséget saját sorsunkért, hanem felismerjük majd, hogy mi magunk voltunk önmagunk legnagyobb ellensége, mivel most önmagunk szemére kell vetnünk, hogy mennyi növekedésre való alkalmat hagytunk kihasználatlanul. Most tisztában vagyunk azzal, hogy amikor leégett a házunk, vagy meghalt a gyermekünk, vagy megsebesült a férjünk, vagy agyvérzést szenvedtünk, szóval, hogy mindezekben a sorscsapásokban megszámlálhatatlan növekedési lehetőség volt; lehetőség arra, hogy növekedjünk a megértésben, a szeretetben, és minden olyan dologban, amit még meg kellett tanulnunk. És így fogjuk bánni bűneinket: ,,Ahelyett, hogy kihasználtam volna a nekem kínált lehetőségeket, minden alkalommal egyre inkább átadtam magam az elkeseredésnek, s így egyre növekedett dühöm és negatív mivoltom."
Mi, emberek egészen egyszerű, szép és csodálatos életre lettünk teremtve..."
</TD></TR></TBODY></TABLE>
<TABLE cellSpacing=0 cellPadding=0 width="100%" border=0><TBODY><TR><TD width="100%" colSpan=3></TD></TR><TR><TD width="1%"></TD><TD width="98%">Hogy többé ne féljünk a haláltól!
"Ha az ember sok éven keresztül gyerekek és öregek halálos ágyánál ül, hallgatja, és ténylegesen meg is hallgatja őket, észre fogja venni, hogy azok tudják: a halál közel van.
Valaki egyszer csak azt mondja nekünk: Viszontlátásra!, amikor mi még egyáltalán nem gondolunk arra, hogy a halál már hamarosan beállhatna. Ha azonban nem utasítjuk el magunktól ezt a kijelentést, hanem ülve maradunk, akkor a haldokló még mindent elmond nekünk, amit közölni szeretne. Ha aztán ez a beteg meghal, mégis az a jó érzés tölt el minket, hogy talán mi voltunk az egyetlen személy, aki komolyan vette az illető szavait.
Húszezer esetet tanulmányoztam az egész világon olyan emberekről, akiket már klinikailag halottnak nyilvánítottak, de később visszatértek az életbe. Néhányan közülük egészen természetesen ébredtek fel, mások csak újraélesztési próbálkozások után.
Most csak összegzésszerűen szeretném megvilágítani, hogy mit él majd át minden ember a halál pillanatában. Ez az élmény általános, tehát nem függ attól, hogy az illető Ausztrália őslakója, hindu vagy muzulmán, keresztény vagy hitetlen, s ugyanígy Független annak korától vagy gazdasági helyzetétől. Itt ugyanis egy egészen emberi eseményről van szó, mint ahogyan a normális születési folyamat is általános emberi esemény.
A halálélmény majdnem ugyanolyan, mint a születésé. A halál megszületés egy másik létre, amit egészen egyszerűen lehet bebizonyítani. A kereszténység kétezer éven át azt kérte az emberektől, hogy ,,higgyenek" a túlvilági dolgokban. Számomra ez már nem hitbeli ügy, hanem tudom, hogy így van.
A halál eseményében három lépcsőfok van. Azon a nyelven, amelyet a halál előtt álló, egészen kicsi gyerekek számára használok, azt mondhatom, hogy az ember testi halála azonos azzal a folyamattal, amit a pillangónak a bábból való kilépésekor láthatunk. A báb a lárvával együtt - ez a mulandó emberi test. De ezek nem azonosak velünk, csak olyanok, mint egy ideiglenes ház. A halál csak átköltözés egy szebb házba, ha szabad ezt jelképesen így mondanom.
Mihelyt a báb, akár öngyilkosság, akár gyilkosság, akár szívroham vagy krónikus betegség révén, tehát teljesen mindegy, hogyan, visszafordíthatatlanul megsérült, szabadon fogja engedni a pillangót, vagyis a lelkünket. Ezen a második lépcsőfokon, miután - jelképesen szólva - a pillangó elhagyta az emberi testet, fontos dolgokat fogunk átélni, amelyeket mindenképpen ismernünk kell, hogy soha többé ne féljünk a haláltól.
A második lépcsőfokon pszichikai energia táplálja az embert, ellentétben az első fokkal, ahol testi energia. Az első lépcsőfokon még szükségünk van egy működe agyra, tehát éber öntudatra, hogy kommunikálni tudjunk embertársainkkal. Amint azonban az agy vagy a báb túlságosan megsérült, természetesen már nincs az embernek éber öntudata. Abban a pillanatban, hogy ez hiányzik, vagyis a báb már annyira megsérült, hogy sem lélegezni nem tud, sem a pulzust, sem az agyhullámokat nem lehet mérni, a pillangó már a bábon kívül található, ami nem azt jelenti, hogy mar halottak vagyunk, hanem csak azt, hogy a báb már nem működik. A báb elhagyásával az ember elérkezik a második lépcsőfokra, amelyet a pszichikai energia jellemez.
Miután szabad pillangóvá lettünk, vagyis lelkünk kilépett a testünkből, mindenekelőtt észre fogjuk venni, hogy az ember mindent érzékel, ami a halál helyén, a betegszobában, a baleset helyszínén vagy bárhol történik, ahol elhagytuk a testet. De nem földi öntudattal fogja fel ezeket a folyamatokat, hanem egy újfajta érzékeléssel. Bár az ember mindent regisztrál, de egy olyan időben, amikor már nincs vérnyomása, nincs pulzusa és légzése, sőt néhány esetben még mérhető agyhullámai sincsenek, Pontosan tudja, hogy ki mit mond és gondol, és ki hogyan viselkedik. És később egészen tisztán el tudja majd mondani, hogy például három lángvágóval szabadították ki a testét egy autóroncsból. Sőt voltak olyan emberek is, akik megnevezték annak a kocsinak a rendszámát, amelyik elütötte őket, majd egyszerűen továbbhajtott. Tudományosan tehát nem lehet megmagyarázni, hogy valaki, akinek már nincsenek agyhullámai, még képes egy rendszámot leolvasni. Tőlünk, tudósoktól alázatot várnak. Alázatosan el kell fogadnunk, hogy sok millió dolog van, amit még nem vagyunk képesek megérteni. De ez nem jelenti azt, hogy ezek a dolgok, mivel nem értjük őket, nem is léteznek és nem lehetnek valóságosak.
Nagyon sok ember lép ki a testéből valamilyen operáció alatt, és ténylegesen végignézi azt. Ennek a ténynek minden orvosnak és nővérnek tudatában kellene lennie. Ez azt is jelenti, hogy amíg a beteg nincs magánál, csak olyan dolgokról lenne szabad beszélniük, amiről úgy hiszik, hogy az öntudatlan beteg egyébként is hallhatná. Szomorú, hogy öntudatlan emberek jelenlétében egyesek miket beszélnek, miközben azok mindent hallanak.
Azt is tudnunk kell, hogy ha haldokló anyánk vagy apánk ágyához lépünk, aki már nagyon mély kómában van, ez az asszony vagy férfi mindent hall, amit mondunk. És ezért soha sincs túl késő azt mondani, hogy ,,sajnálom", vagy ,,szeretlek", vagy amit épp mondani akarunk. Ilyen szavak soha nem jöhetnek túl későn, a halál után sem, mert ezek a halottak még mindig hallják, amit mondunk. Így tehát még 10-20 éve történt ,,elintézetlen ügyeket" is rendbe tehetünk, és ezzel lerakhatjuk bűnünket, hogy utána ismét élni tudjunk.
Ebben a második fokozatban, a ,,halott" - ha mondhatom így - azt is észre fogja venni, hogy ismét ,,egésszé" vált. Akik vakok voltak, ismét látnak, s akik nem hallottak vagy nem beszéltek, újra hallanak és beszélnek. Azok a pácienseim, akiknek szklerózis multiplexük van, s csak kerekesszékkel tudnak mozogni, és nehezükre esik a beszéd, egy halálközeli élményből való visszatérés után elsőnek azt említették nagy boldogan: ,,Doktornő, ismét tudtam táncolni!" És több ezer ilyen kerekesszéken emberről van szó, akik végre újra tudtak táncolni. Amikor visszatérnek, természetesen ismét a régi, beteg testükben találják magukat.
Sok szkeptikus kollégám mondja: ,,Itt egy vágyálom kivetítéséről van szó." Összes eseteim 51%-a hirtelen haláleset volt. Nem gondolom, hogy ha valaki munkába megy, közben azt álmodja, hogy továbbra is két lába van, amikor gyalog átmegy az úton. De egy súlyos baleset után hirtelen azt látja, hogy egyik lába a testétől elválva az utcán fekszik, ám ennek ellenére azt éli át, hogy mindkét lába épségben megvan.
A szkeptikusok számára persze ez nem bizonyíték. Hogy egy kicsit megnyugtassuk a szkeptikusokat, vakokkal végeztünk felmérést, s ebben azt a feltételt állítottuk, hogy csak olyan vakokat veszünk figyelembe, akik legalább tíz éve egyáltalán nem érzékelik a fényt. És ezek a vakok, akik testen kívüli élményben részesültek, s aztán visszatértek, részletesen el tudták mondani, hogy milyen színű volt annak a ruhája, aki jelen volt mellettük, vagy milyen ékszert viselt, milyen mintája volt a pulóverének vagy a nyakkendőjének stb. Ugye értjük, hogy itt nem olyasmiről van szó, amiről fantáziálni lehet? Ezeket a tényeket egészen jól bizonyíthatja az, aki nem fél a választól. Ha valaki mégis fél, akkor szíveskedjék hozzám jönni, mint azok a szkeptikusok, akik azt mondták, hogy a testen kívüli élményeket oxigénhiány eredményének kell tekinteni. Igen, ha itt csak oxigénhiányról lenne szó, akkor minden vak betegemnek oxigénhiányt írnék fel.
Ezen a második lépcsőfokon azt is észre fogjuk venni, hogy egyetlen ember sem tud egyedül meghalni. Amikor az ember kilép a testéből, olyan létbe kerül, ahol már nincs többé idő, ahol tehát az idő egyszerűen nem létezik, mint ahogy a mi értelmünkben vett helyről és távolságokról sem lehet beszélni, mivel mindezek földi jelenségek. Ha például Vietnámban meghal egy fiatal amerikai, és közben az anyjára gondol, aki Washingtonban van, a gondolati erő segítségével áthidalja a sok ezer kilométert, és egyszeriben az anyjánál találja magát. Tehát ezen a második lépcsőfokon nincsenek távolságok. Ez a jelenség már nagyon sok ember számára jelentkezett, amikor egyszer csak tudatossá vált számukra, hogy valaki, aki meglehetősen messze lakott, hirtelen ott volt velük. És egy nappal később felhívta őket valaki, vagy jött egy távirat, amelyben közölték, hogy száz vagy ezer kilométerre innen meghalt az érintett. Az ilyen emberek természetesen nagyon érzékenyek, mert az efféle látogatások általában nem tudatosulnak az emberekben.
Ezen a lépcsőfokon valóban észrevesszük, hogy egyetlen ember sem tud egyedül meghalni - nemcsak azért, mert az elhunyt képes bármely tetszőleges embert meglátogatni, hanem azért is, mert azok, akik előttünk haltak meg, s akiket kedveltünk és szerettünk, mindig várnak ránk. És mivel itt nem létezik idő, bárki, aki húszévesen elvesztett egy gyermeket, az a maga kilencvenkilencedik évében bekövetkező halála után még mindig gyermekként találkozhat a gyermekével, mert a másik oldalon lévők számára például egy perc a mi időnk szerint száz évnyi időnek felelhet meg.
Az is tényeken alapul, amit az egyház a kicsi gyerekeknek mesél az őrzőangyalokról, mert szintén bizonyított dolog, hogy minden embert születésétől a haláláig szellemi lények kísérnek. Minden embernek van ilyen kísérője, akár hiszi valaki, akár nem, akár zsidó, akár katolikus vagy vallástalan, ez egyáltalán nem játszik szerepet. Mert az a szeretet, amelynek következtében minden ember megkapja ajándékul ezt a kísérőt, feltétel nélküli.
Általában az a személy vár minket odaát, akit a legjobban szerettünk. Mindig ezzel a személlyel találkozunk először. Az egészen kicsi gyerekeket, például a két-három éveseket, akiknek szülei és nagyszülei, valamint ismerős rokonságuk még a földön időzik, többnyire személyes őrangyaluk fogadja, vagy Jézus, vagy egy másik vallási személy vár rájuk. Még soha nem tapasztaltam, hogy egy protestánsnak keresztelt gyermek Máriát látta volna halála percében, viszont nagyon sok katolikus gyerek öt érzékelte. Itt nem hátrányos megkülönböztetésről van szó; egészen egyszerűen azok várnak majd minket a másik oldalon, akiknek a legnagyobb jelentőségük volt életünkben.
Amikor ezen a második lépcsőfokon az ember érzékeli, hogy teste újra helyreállt, és találkozhatott szeretteivel, az is tudatossá válik számára, hogy a halál csak átmenet az élet egy másik formájába. Az ember hátrahagyja földi-testi alakját, mert ezekre többé nincs szüksége. És mielőtt letennénk testünket, és fölvennénk azt az alakot, amely az örökkévalóságban lesz a sajátunk, egy átmeneti szakaszon fogunk keresztülmenni, amit teljesen földi, kulturális tényezők határoznak meg. Lehet, hogy egy alagúton fogunk végigmenni, vagy egy kapun megyünk át, esetleg egy hídon kelünk át. Mivel én svájci vagyok, az Alpok egyik hegyszorosán kelhettem át, ottani virágok között. Mindenki olyan mennyországot kap, amilyet elképzel magának. Számomra természetesen Svájc a mennyország, ahol hegyek és alpesi virágok vannak. Igen, ezt az átmenetet határtalanul szép hegyszorosként élhettem át, amelynek a mezői annyira tarkák voltak az alpesi virágoktól, hogy perzsaszőnyegnek tűntek.
És aztán, miután ezen az átmeneten vagy átkelésen túljutottunk, a végén egy fény sugárzik felénk. Ez a fény fehérebb a fehérnél, egészen világos, és minél közelebb kerülünk ehhez a fényhez, annál inkább el fog tölteni minket a legnagyobb, leírhatatlan, feltétel nélküli szeretet, amit egyáltalán nem tudunk elképzelni. Egyáltalán nincsenek rá szavak.
Ha valaki átél egy halálközeli élményt, akkor csak egészen rövid időre láthatja meg ezt a fényt, és azonnal vissza kell térnie. Ha azonban meghalunk, úgy értem, végleg meghalunk, akkor a báb és a pillangó közötti kapcsolat, melyet egy köldökzsinórhoz (,,ezüstzsinórhoz") lehetne hasonlítani, elszakad. Utána már nem lehet visszatérni a földi testbe. De akkor már úgysem akarunk többé visszatérni, mert aki egyszer is látta ezt a fényt, nem kívánkozik többé vissza. Ebben a fényben fogjuk először átélni, hogy mik lehetettünk volna emberként. Itt csak megértést fogunk tapasztalni, elítélést nem. Itt olyan, feltétel nélküli szeretettel találkozunk majd, amit egyáltalán nem lehet leírni. És ebben a jelenlétben, amit sok ember Krisztussal vagy Istennel, a szeretettel vagy a fénnyel jellemez, tudatosul majd bennünk, hogy egész földi életünk nem más, mint egy iskola, hogy ezt az iskolát végig kell járnunk, bizonyos dolgokat meg kell tanulnunk, és bizonyos vizsgákat le kell tennünk. Mihelyt elvégeztük a feladatunkat, és sikeresen megbirkóztunk vele, hazamehetünk.
Néhányan megkérdezik: ,,Miért kell oly csodaszép gyerekeknek meghalniuk?" A válasz egészen egyszerű: ezek a gyerekek egészen rövid idő alatt megtanulták, amit az embernek meg kell tanulnia. És ez különböző emberek számára különféle dolgokat jelent. Egyet azonban mindenkinek meg kell tanulnia, mielőtt visszatérne oda, ahonnan jött, és ez a feltétel nélküli szeretet. Ha ezt megtanultuk és gyakoroltuk, akkor megfeleltünk a legnagyobb vizsgán.
Ebben a fényben, Isten vagy Krisztus jelenlétében, vagy nevezzük bárminek, még egyszer át kell tekintenünk egész földi életünket, mégpedig az első naptól halálunk napjáig. Saját földi életünk szemrevételével most már a harmadik lépcsőfokon állunk. Ezen a fokon már nem rendelkezünk az első fokot jellemző tudattal vagy a második fok érzékelő képességével. De most birtokában vagyunk a tudásnak. Most pontosan ismerjük minden gondolatunkat, amit életében valamikor gondoltunk, tudunk minden tettünkről, és minden szavunkról, amit valaha kimondtunk. De ez az önmagunkra való visszaemlékezés csak egészen kis része tudásunk egészének; ugyanis ebben a pillanatban, amikor még egyszer szemügyre vesszük egész életünket, tisztában vagyunk mindazokkal a következményekkel is, amelyek minden gondolatunkból, minden szavunkból és minden tettünkből adódtak.
Isten feltétel nélküli szeretet. Életünk ,,felülvizsgálatakor" nem fogjuk Istenre hárítani a felelősséget saját sorsunkért, hanem felismerjük majd, hogy mi magunk voltunk önmagunk legnagyobb ellensége, mivel most önmagunk szemére kell vetnünk, hogy mennyi növekedésre való alkalmat hagytunk kihasználatlanul. Most tisztában vagyunk azzal, hogy amikor leégett a házunk, vagy meghalt a gyermekünk, vagy megsebesült a férjünk, vagy agyvérzést szenvedtünk, szóval, hogy mindezekben a sorscsapásokban megszámlálhatatlan növekedési lehetőség volt; lehetőség arra, hogy növekedjünk a megértésben, a szeretetben, és minden olyan dologban, amit még meg kellett tanulnunk. És így fogjuk bánni bűneinket: ,,Ahelyett, hogy kihasználtam volna a nekem kínált lehetőségeket, minden alkalommal egyre inkább átadtam magam az elkeseredésnek, s így egyre növekedett dühöm és negatív mivoltom."
Mi, emberek egészen egyszerű, szép és csodálatos életre lettünk teremtve..."
</TD></TR></TBODY></TABLE>
A Hubble Csoda...
A Hubble Csoda:
http://mail.google.com/mail/?ui=1&view=att&th=120a90999e5a854e&attid=0.1&disp=vgp&zw
A Hubble Csoda:
http://mail.google.com/mail/?ui=1&view=att&th=120a90999e5a854e&attid=0.1&disp=vgp&zw
A szeretet, visszatér...
A szeretet, visszatér...
http://mail.google.com/mail/?ui=1&view=att&th=120a911f2f88f5be&attid=0.1&disp=vgp&zw
A szeretet, visszatér...
http://mail.google.com/mail/?ui=1&view=att&th=120a911f2f88f5be&attid=0.1&disp=vgp&zw
Gyerekek levelei Istenhez...
Gyerekek levelei Istenhez...
Kedves Isten!
Hittanórán mesélték, hogy mit csinálsz. Ki végzi a munkád, amikor szabadságra mész?
Bill
Kedves Isten!
Honnan tudtad, hogy Te vagy Isten?
Catherine
Kedves Isten!
A jelmezbálon ördögnek fogok öltözni. Nem baj?
Marine
Kedves Isten!
Tényleg láthatatlan vagy, vagy ez csak egy trükk?
Geer
Kedves Isten!
Ilyennek tervezted a zsiráfot vagy csak véletlenül alakult így?
Norma
Kedves Isten!
Ahelyett, hogy hagyod, hogy az emberek meghaljanak, és mindig újakat kelljen csinálni, miért nem tartod meg azokat, akik most vannak?
Jane
Kedves Isten!
Ki rajzolja a határokat az országok köré?
Nan
Kedves Isten!
Az állatok is Téged használnak, vagy van nekik valaki más?
Nancy
Kedves Isten!
Elmentem egy esküvőre, és csókolóztak a templomban. Ez O.K.?
Neil
Kedves Isten!
Nekem a Miatyánk a kedvencem. Egyből megírtad vagy sokat kellett törnöd a fejed?
Ha én írok valamit, mindig újra kell írnom.
Lois
Isten!
Az rendben van, hogy több vallást teremtettél, de nem zavarodsz néha össze?
Arnold
Kedves Isten!
Coe Atya a barátod, vagy csak üzleti kapcsolatotok van?
Donny
Kedves Isten!
Te tudsz a dolgokról, mielőtt feltalálják őket?
Charles
Komolyan gondoltad, hogy csak azt szabad tenni másokkal, amit magunknak is szeretnénk?
Ha igen, akkor megvigasztalom a kisöcsémet.
Darla
Kedves Isten!
Amikor az első embert készítetted, az is úgy működött, mint mi?
Tom
Kedves Isten!
Nagypapa azt mondja, hogy Te már akkor is voltál, amikor o kisfiú volt.
Milyen régi vagy?
Jack
Kedves Isten!
Köszönöm a kistestvért de én egy kiskutyáért imádkoztam.
Joyce
Kedves Isten!
Hogyhogy az utóbbi idoben nem találtál fel egy új állatot se? Csak a régiek vannak.
Johny
Kedves Isten!
Kérlek, tegyél még egy ünnepet Karácsony és Húsvét közé.
Ginny
Kedves Isten!
A nyaralás alatt végig esett. Apa nagyon mérges volt, és olyan dolgokat mondott Rólad, amit nem szabad. Remélem nem fogod bántani.
A barátod (nem mondom meg, ki vagyok)
Kedves Isten!
Kérlek küldj nekem egy pónilovat. Eddig még sose kértem semmit.
Utánanézhetsz.
Bruce
Kedves Isten úr!
Jobb lenne, ha az emberek nem jönnének szét olyan könnyen.
Rajtam három öltés van és kaptam injekciót is.
Janet
Kedves Isten!
Hogy lehet, hogy régen annyi csodát műveltél, most pedig nincs egy se?
Seymour
Kedves Isten!
Ha vissza kell jönnünk, és újra meg kell születnünk, hadd ne legyek Jennifer Horton, mert őt utálom.
Denise
Kedves Isten!
Ha nekem adod Aladdin lámpáját, bármit Neked adok, amit csak akarsz, kivéve a pénzem és a sakkészletem.
Raphael
Kedves Isten!
Azt szeretném, ha nem lenne bűn és azt szeretném, ha nem lennének háborúk.
Tim
Kedves Isten!
Lehet, hogy Káin és Ábel nem ölte volna egymást annyira, ha külön szobájuk lett volna.
Nálunk ez működik a bátyámmal.
Larry
Kedves Isten!
Szeretném, ha pont olyan lennék, mint Apu, csak egy kicsit kevesebb szőrrel.
Sam
Kedves Isten!
Várom a tavaszt, de még mindig nem jött. Ne felejtsd el!
Mark
Kedves Isten!
Szerintem a fűzőgép a legnagyobb találmányod.
Ruth
Kedves Isten!
Néha még akkor is gondolok rád, amikor nem imádkozom.
Elliot
Kedves Isten!
Lefogadom, hogy nagyon nehéz neked mindenkit szeretni az egész világon.
Mi csak négyen vagyunk a családban, és mégse megy.
Jon
Kedves Isten!
A bátyám elmondta, hogy hogyan születünk. Nem hangzik valami jól.
Marsha
Kedves Isten!
Ha vasárnap figyelsz a templomban, megmutatom az új cipőmet.
Mickey
Kedves Isten!
Nekem a Channuka története tetszik a legjobban. Tényleg írtál egy pár jót.
Glenn
Isten!
900 évig szeretnék élni, mint az a pasas a Bibliában.
Szeretettel: Chris
Kedves Isten!
Hogy vagy? Jól?
Én is jól vagyok. Anyukámnak 5 lánya és egy fia van. Én vagyok az egyik.
Nancy
Kedves Isten!
Sosem érzem magam egyedül, amióta hallottam Rólad.
Nora
Kedves Isten!
Azt tanultuk, hogy Edison csinálta a fényt. De a hittanórán azt mondták, hogy Te csináltad. Biztos vagyok benne, hogy ellopta az ötleted.
Donna
Kedves Isten!
Ha nem hagytad volna, hogy a dinoszaurusz kihaljon, nem lenne országunk.
Jól csináltad.
Jonathan
Kedves Isten!
Szeretlek, mert mindent megadsz, amire szükségünk van, de miért úgy találtad ki, hogy meg kell halnunk?
Daniel
Kedves Isten!
Fantasztikus, hogy a csillagok mindig jó helyre kerülnek.
Jeff
Kedves Isten!
Szerintem senki sem lenne jobb Isten, mint Te. Csak azt akartam, hogy tudd. Nem csak azért mondom, mert Te vagy Isten.
Charles
Kedves Isten!
Nem gondoltam, hogy a narancssárga megy a lilával, amíg kedden nem láttam, a naplementét, amit te készítettél. Klassz volt.
Eugene
Gyerekek levelei Istenhez...
Kedves Isten!
Hittanórán mesélték, hogy mit csinálsz. Ki végzi a munkád, amikor szabadságra mész?
Bill
Kedves Isten!
Honnan tudtad, hogy Te vagy Isten?
Catherine
Kedves Isten!
A jelmezbálon ördögnek fogok öltözni. Nem baj?
Marine
Kedves Isten!
Tényleg láthatatlan vagy, vagy ez csak egy trükk?
Geer
Kedves Isten!
Ilyennek tervezted a zsiráfot vagy csak véletlenül alakult így?
Norma
Kedves Isten!
Ahelyett, hogy hagyod, hogy az emberek meghaljanak, és mindig újakat kelljen csinálni, miért nem tartod meg azokat, akik most vannak?
Jane
Kedves Isten!
Ki rajzolja a határokat az országok köré?
Nan
Kedves Isten!
Az állatok is Téged használnak, vagy van nekik valaki más?
Nancy
Kedves Isten!
Elmentem egy esküvőre, és csókolóztak a templomban. Ez O.K.?
Neil
Kedves Isten!
Nekem a Miatyánk a kedvencem. Egyből megírtad vagy sokat kellett törnöd a fejed?
Ha én írok valamit, mindig újra kell írnom.
Lois
Isten!
Az rendben van, hogy több vallást teremtettél, de nem zavarodsz néha össze?
Arnold
Kedves Isten!
Coe Atya a barátod, vagy csak üzleti kapcsolatotok van?
Donny
Kedves Isten!
Te tudsz a dolgokról, mielőtt feltalálják őket?
Charles
Komolyan gondoltad, hogy csak azt szabad tenni másokkal, amit magunknak is szeretnénk?
Ha igen, akkor megvigasztalom a kisöcsémet.
Darla
Kedves Isten!
Amikor az első embert készítetted, az is úgy működött, mint mi?
Tom
Kedves Isten!
Nagypapa azt mondja, hogy Te már akkor is voltál, amikor o kisfiú volt.
Milyen régi vagy?
Jack
Kedves Isten!
Köszönöm a kistestvért de én egy kiskutyáért imádkoztam.
Joyce
Kedves Isten!
Hogyhogy az utóbbi idoben nem találtál fel egy új állatot se? Csak a régiek vannak.
Johny
Kedves Isten!
Kérlek, tegyél még egy ünnepet Karácsony és Húsvét közé.
Ginny
Kedves Isten!
A nyaralás alatt végig esett. Apa nagyon mérges volt, és olyan dolgokat mondott Rólad, amit nem szabad. Remélem nem fogod bántani.
A barátod (nem mondom meg, ki vagyok)
Kedves Isten!
Kérlek küldj nekem egy pónilovat. Eddig még sose kértem semmit.
Utánanézhetsz.
Bruce
Kedves Isten úr!
Jobb lenne, ha az emberek nem jönnének szét olyan könnyen.
Rajtam három öltés van és kaptam injekciót is.
Janet
Kedves Isten!
Hogy lehet, hogy régen annyi csodát műveltél, most pedig nincs egy se?
Seymour
Kedves Isten!
Ha vissza kell jönnünk, és újra meg kell születnünk, hadd ne legyek Jennifer Horton, mert őt utálom.
Denise
Kedves Isten!
Ha nekem adod Aladdin lámpáját, bármit Neked adok, amit csak akarsz, kivéve a pénzem és a sakkészletem.
Raphael
Kedves Isten!
Azt szeretném, ha nem lenne bűn és azt szeretném, ha nem lennének háborúk.
Tim
Kedves Isten!
Lehet, hogy Káin és Ábel nem ölte volna egymást annyira, ha külön szobájuk lett volna.
Nálunk ez működik a bátyámmal.
Larry
Kedves Isten!
Szeretném, ha pont olyan lennék, mint Apu, csak egy kicsit kevesebb szőrrel.
Sam
Kedves Isten!
Várom a tavaszt, de még mindig nem jött. Ne felejtsd el!
Mark
Kedves Isten!
Szerintem a fűzőgép a legnagyobb találmányod.
Ruth
Kedves Isten!
Néha még akkor is gondolok rád, amikor nem imádkozom.
Elliot
Kedves Isten!
Lefogadom, hogy nagyon nehéz neked mindenkit szeretni az egész világon.
Mi csak négyen vagyunk a családban, és mégse megy.
Jon
Kedves Isten!
A bátyám elmondta, hogy hogyan születünk. Nem hangzik valami jól.
Marsha
Kedves Isten!
Ha vasárnap figyelsz a templomban, megmutatom az új cipőmet.
Mickey
Kedves Isten!
Nekem a Channuka története tetszik a legjobban. Tényleg írtál egy pár jót.
Glenn
Isten!
900 évig szeretnék élni, mint az a pasas a Bibliában.
Szeretettel: Chris
Kedves Isten!
Hogy vagy? Jól?
Én is jól vagyok. Anyukámnak 5 lánya és egy fia van. Én vagyok az egyik.
Nancy
Kedves Isten!
Sosem érzem magam egyedül, amióta hallottam Rólad.
Nora
Kedves Isten!
Azt tanultuk, hogy Edison csinálta a fényt. De a hittanórán azt mondták, hogy Te csináltad. Biztos vagyok benne, hogy ellopta az ötleted.
Donna
Kedves Isten!
Ha nem hagytad volna, hogy a dinoszaurusz kihaljon, nem lenne országunk.
Jól csináltad.
Jonathan
Kedves Isten!
Szeretlek, mert mindent megadsz, amire szükségünk van, de miért úgy találtad ki, hogy meg kell halnunk?
Daniel
Kedves Isten!
Fantasztikus, hogy a csillagok mindig jó helyre kerülnek.
Jeff
Kedves Isten!
Szerintem senki sem lenne jobb Isten, mint Te. Csak azt akartam, hogy tudd. Nem csak azért mondom, mert Te vagy Isten.
Charles
Kedves Isten!
Nem gondoltam, hogy a narancssárga megy a lilával, amíg kedden nem láttam, a naplementét, amit te készítettél. Klassz volt.
Eugene
Egy szép vers, mára...
Remenyik Sándor : Kagyló…
"Én, itt vagyok, - akarva, nem akarva,
a végtelen vetett a véges partra.
Fekszem aléltan, a sivár fövenyben,
és az óceán himnuszait zengem.
Anyám, a tenger, apadt, s itthagyott.
Kinek mi köze hozzá, hogy ki vagyok?
Gazdátlan, üres ház, mire se jó,
csak eldobni, - vagy eltörni való.
Apály, s dagály közt, így időm múlván,
várom, míg értem visszatér a hullám.
Nekem, nem hazám e kietlen part,
de aki titkon a füléhez tart,
Magányban, éjben,
emberektől távol,
mesélek annak,
egy más, egy szebb világról…”
Remenyik Sándor : Kagyló…
"Én, itt vagyok, - akarva, nem akarva,
a végtelen vetett a véges partra.
Fekszem aléltan, a sivár fövenyben,
és az óceán himnuszait zengem.
Anyám, a tenger, apadt, s itthagyott.
Kinek mi köze hozzá, hogy ki vagyok?
Gazdátlan, üres ház, mire se jó,
csak eldobni, - vagy eltörni való.
Apály, s dagály közt, így időm múlván,
várom, míg értem visszatér a hullám.
Nekem, nem hazám e kietlen part,
de aki titkon a füléhez tart,
Magányban, éjben,
emberektől távol,
mesélek annak,
egy más, egy szebb világról…”
BEMUTATÁS...( könyvrészlet )
Részlet, a "PONT JÓ..." c. elbeszélés kötetemből:
A BEMUTATÁS
Egyszer,…- miután visszajöttek a menekülésből…- elvittem Miskát a pincetetőre, és bemutattam őt Istennek. Hadd örüljön Isten, hadd.
- Látod?…Itt van! - mondtam, büszkén az égre meredve - Azér hoztam, hogy lássad és te is örüjjél, ne csak én. Hát itt van, most csak nézzed és örüjjél…-
- Itt van?…- kérdezte Miska suttogva, és izgatottan.
- Itt hát, persze,- mondtam én is halkan - ….hun vóna máshun, ha nem itt?…-
Annyira néztünk felfelé az égre, hogy majdnem kitekeredett a nyakunk. De nem láttuk Istent.
Csak néztünk felfelé,…csak néztünk felfelé, -…de Isten nem jött elő. Lehet, hogy éppen, nem volt kedve hozzá.
Vagy az is lehet, hogy éppen, nem volt otthon. Az is lehet. Dóga vót.
- Te látod?…- kérdezte Miska
Megráztam a fejemet. Nem. Én se láttam. Dehogyis láttam.
Miska, mindkét kezével a szemét árnyékolta, és csak nézett felfelé,…csak nézett felfelé,… - közben pedig forgolódott mindenfelé.
Én már meséltem neki róla. Sokszor elmondtam, hogy itt van Isten, - mivelhogy itt lakik a közelben, pontosan a pincetető felett, -…és Miska is, annyira látni akarta. Lehet, hogy össze akart barátkozni vele.
Akkor hirtelen, - a nagy bámészkodás közben - Miska elvesztette az egyensúlyát, és lebuckázott a magas, bolthajtású pince füves tetejéről. Jó nagyot gurult, aztán puffant is egyet, és nagyot nyögött, de nem ütötte meg magát.
Utána föltápászkodott, és sokáig zavartan porolgatta a gatyáját minden oldalról, - pedig nem is volt poros.
- A francba,…- mondta végül -…hát nem fő lökött?…-
Csak meregettem a szemeimet. Én nem láttam, hogy fő lökte vóna. De hát, - ezt ő, jobban tuggya.
Elnéztem Miskát, és nagyon sajnáltam, mert csalódottnak látszott. Biztos nem úgy képzelte az első találkozását Istennel, - hogy az, fő löki.
Én se. -…Én se így képzeltem.
- Hát,…- döntöttem el végül - akkor, máma ne nézegessük tovább. Nincs kedve hozzá. Úgy se jön elő. Máma, nem mutatlak meg neki. Nem alkalmas az idő. … -
Lemásztam a pince tetőről, megfogtam Miska kezét és levezettem a keskeny és meredek partba vájt gyalogúton, a szigetre, - a pince elé.
Odalent, Miska még egyszer felbámult az égre. Nem látta ugyan Istent most sem, -…de megenyhült iránta közben.
- Ha dóga van, akkor dóga van. Micsinájjunk?… Nem baj…- mondta. Aztán abbahagyta a bámészkodást és hozzám fordult. - Ehes vagy má?…-
- Nem,…dehogy. -
- Akkor, énekejjünk neki, jóóó? Had örüjjön. Azér gyüttünk, nem? Had örüjjön, nnna. Máskor úgyse gyüvök el.-
Én csak bólintottam, megértettem. Miska pedig, rá is kezdett a „Tavaszi szélre…”. Hadd örüjjön Isten, hadd. Itt az ideje.
Ha nem is lát bennünket, de legalább hall.
Mire csatlakoztam volna Miskához, már elkapta mind a két kezemet és táncra perdült velem.
Egymással szemben, csak az ujjunk hegyét fogva, hátrafeszülve forogtunk sebesen. Csak forogtunk,…csak forogtunk,…forogtunk, …- miközben Miska olyan hangosan énekelt, ahogyan csak bírt.
Azért, hogy biztosan meghallja az Isten, mert neki énekelt. Máskor meg úgyse gyün el.
Közben,…csak forogtunk,…csak forogtunk,…összekapaszkodva és egyre sebesebben. Egészen addig, amíg bele nem szédültem hanyatt, egy nagy, öreg rózsabokorba. Teljesen elvesztem benne, szinte betemetett.
Akkor, egy pillanatnyi döbbent és rémült csend után, hangosan sírva fakadtam
- Jóvan nna,… jóvan,…ne bőgjél na, ne bőgjél, - hajolt fölém Miska - …megbökött a tüske?…Csak nem tán?
- Meg hát, …meg. Megbökött. Persze, hogy megbökött. Tele van tüskével a fenekem, a hátam, meg mindenem…-
- Jóvan,.. jóvan,…nem baj, ne bőgjél. Ne bőgjél na,…tartsd ide, kiszedem…-
Én továbbra is bőgtem, amennyire csak bírtam, de kiszálltam a bokorból, felhajtottam a szoknyámat, lehúztam a rongyosat, -…és tartottam.
Miska azonban, csak rápillantott, - aztán némi döbbent csend után közölte:
- Nna,…én ennyit, ki nem szedek,…ammá biztos. Rossebse,…mennyünk haza anyádhó…-
Hát, felhúztam a rongyosat, aztán lesimítottam a szoknyámat, felegyenesedtem, ahogy tudtam -…és elindultunk hazafelé.
Elég keserves volt. Jajgattam és nyögtem. Igencsak sajgott a hátsóm. Nem fogtuk egymás kezét
A hátsómat fogtam, és csak vonszoltam magamat Miska után. Ő meg, - nem sajnált eléggé.
Egész úton sírtam. Miska nem szólt egy szót sem. Hátra se nézett, csak ment előttem sietve.
Amikor aztán hazaértünk, - nagyon kedvetlenül - imígyen adott át Anyámnak:
- Telement a valaga tüskével,…azér bőg,…na megyek, …dógom van…-
Aztán, tényleg elment. A továbbiakban pedig már nem érdekelte, hogy tele van a valagam tüskével. Anyám majd kiszedi. Az a dóga. Neki meg, más.
Anyám, - nem kérdezett semmit. Leszedte a ruháimat, én meg hasra feküdtem az ágyamon. Aztán, majdnem az egész délutánt úgy töltöttem. Hason fekve. Sírva.
Anyám pedig csipesszel, tűvel és jóddal felszerelve, nekiesett a tüskéimnek…- Egész délután csipegette őket a hátsómból, meg ahonnan kellett.
Miután egyet-egyet kiszedett, lefertőtlenítette. Közben, mindig tartott egy kis szünetet is. Hátha akkor elhallgatok. Legalább addig.
Úgy emlékszem, ezt követően egy-két napig, még hason fekve aludtam el esténként, - aztán, szépen, lassan rendbejött. Meggyógyult.
Amíg otthon voltam, - végleg eldöntöttem, hogy nem viszem el Miskát többször Istenhez.
Látta már. Legyen elég neki az.
Gyönyörködött volna akkor, amikor ott volt. Nem viszem el. Nem.
Nehezteltem pár napig Miskára. Aztán már hiányzott. Aztán már, nagyon hiányzott.
Bár, - amikor nem voltunk együtt, akkor is benne éltünk egymás minden pillanatában, - még olyankor is, ha nehezteltünk.
Amikor pedig újra eljött, ott folytattuk, ahol abbahagytuk, - megfogtuk egymás kezét. Szó nélkül.
Kimentünk az udvarra, és felültünk a bástyára.
Azt hittem, Miska majd mesélni fog valamit az elmúlt napokról, - mivelhogy velem, kivételesen nem történt semmi, -…csak gyógyult a fenekem. Miska azonban, nem szólt egy szót sem, csak fogta a kezemet.
Nem baj. Az is elég volt.
Ültünk a bástyán, lóbáztuk a lábunkat, és hallgattunk.
Igaz, máskor se sokat beszéltünk.
Néha, „összepillantottunk”, - vagy hosszan egymásra néztünk. Elég volt az.
Aztán, egyszer csak, mégis megszólalt a Miska:
- Nna, meggyógyult a v...alagad?…Mer ha meg, akkor mennyünk, nézzük meg Istent, hátha előgyütt. Ne féjj, majd én vigyázok rád, ha má ű nem tudott…-
Részlet, a "PONT JÓ..." c. elbeszélés kötetemből:
A BEMUTATÁS
Egyszer,…- miután visszajöttek a menekülésből…- elvittem Miskát a pincetetőre, és bemutattam őt Istennek. Hadd örüljön Isten, hadd.
- Látod?…Itt van! - mondtam, büszkén az égre meredve - Azér hoztam, hogy lássad és te is örüjjél, ne csak én. Hát itt van, most csak nézzed és örüjjél…-
- Itt van?…- kérdezte Miska suttogva, és izgatottan.
- Itt hát, persze,- mondtam én is halkan - ….hun vóna máshun, ha nem itt?…-
Annyira néztünk felfelé az égre, hogy majdnem kitekeredett a nyakunk. De nem láttuk Istent.
Csak néztünk felfelé,…csak néztünk felfelé, -…de Isten nem jött elő. Lehet, hogy éppen, nem volt kedve hozzá.
Vagy az is lehet, hogy éppen, nem volt otthon. Az is lehet. Dóga vót.
- Te látod?…- kérdezte Miska
Megráztam a fejemet. Nem. Én se láttam. Dehogyis láttam.
Miska, mindkét kezével a szemét árnyékolta, és csak nézett felfelé,…csak nézett felfelé,… - közben pedig forgolódott mindenfelé.
Én már meséltem neki róla. Sokszor elmondtam, hogy itt van Isten, - mivelhogy itt lakik a közelben, pontosan a pincetető felett, -…és Miska is, annyira látni akarta. Lehet, hogy össze akart barátkozni vele.
Akkor hirtelen, - a nagy bámészkodás közben - Miska elvesztette az egyensúlyát, és lebuckázott a magas, bolthajtású pince füves tetejéről. Jó nagyot gurult, aztán puffant is egyet, és nagyot nyögött, de nem ütötte meg magát.
Utána föltápászkodott, és sokáig zavartan porolgatta a gatyáját minden oldalról, - pedig nem is volt poros.
- A francba,…- mondta végül -…hát nem fő lökött?…-
Csak meregettem a szemeimet. Én nem láttam, hogy fő lökte vóna. De hát, - ezt ő, jobban tuggya.
Elnéztem Miskát, és nagyon sajnáltam, mert csalódottnak látszott. Biztos nem úgy képzelte az első találkozását Istennel, - hogy az, fő löki.
Én se. -…Én se így képzeltem.
- Hát,…- döntöttem el végül - akkor, máma ne nézegessük tovább. Nincs kedve hozzá. Úgy se jön elő. Máma, nem mutatlak meg neki. Nem alkalmas az idő. … -
Lemásztam a pince tetőről, megfogtam Miska kezét és levezettem a keskeny és meredek partba vájt gyalogúton, a szigetre, - a pince elé.
Odalent, Miska még egyszer felbámult az égre. Nem látta ugyan Istent most sem, -…de megenyhült iránta közben.
- Ha dóga van, akkor dóga van. Micsinájjunk?… Nem baj…- mondta. Aztán abbahagyta a bámészkodást és hozzám fordult. - Ehes vagy má?…-
- Nem,…dehogy. -
- Akkor, énekejjünk neki, jóóó? Had örüjjön. Azér gyüttünk, nem? Had örüjjön, nnna. Máskor úgyse gyüvök el.-
Én csak bólintottam, megértettem. Miska pedig, rá is kezdett a „Tavaszi szélre…”. Hadd örüjjön Isten, hadd. Itt az ideje.
Ha nem is lát bennünket, de legalább hall.
Mire csatlakoztam volna Miskához, már elkapta mind a két kezemet és táncra perdült velem.
Egymással szemben, csak az ujjunk hegyét fogva, hátrafeszülve forogtunk sebesen. Csak forogtunk,…csak forogtunk,…forogtunk, …- miközben Miska olyan hangosan énekelt, ahogyan csak bírt.
Azért, hogy biztosan meghallja az Isten, mert neki énekelt. Máskor meg úgyse gyün el.
Közben,…csak forogtunk,…csak forogtunk,…összekapaszkodva és egyre sebesebben. Egészen addig, amíg bele nem szédültem hanyatt, egy nagy, öreg rózsabokorba. Teljesen elvesztem benne, szinte betemetett.
Akkor, egy pillanatnyi döbbent és rémült csend után, hangosan sírva fakadtam
- Jóvan nna,… jóvan,…ne bőgjél na, ne bőgjél, - hajolt fölém Miska - …megbökött a tüske?…Csak nem tán?
- Meg hát, …meg. Megbökött. Persze, hogy megbökött. Tele van tüskével a fenekem, a hátam, meg mindenem…-
- Jóvan,.. jóvan,…nem baj, ne bőgjél. Ne bőgjél na,…tartsd ide, kiszedem…-
Én továbbra is bőgtem, amennyire csak bírtam, de kiszálltam a bokorból, felhajtottam a szoknyámat, lehúztam a rongyosat, -…és tartottam.
Miska azonban, csak rápillantott, - aztán némi döbbent csend után közölte:
- Nna,…én ennyit, ki nem szedek,…ammá biztos. Rossebse,…mennyünk haza anyádhó…-
Hát, felhúztam a rongyosat, aztán lesimítottam a szoknyámat, felegyenesedtem, ahogy tudtam -…és elindultunk hazafelé.
Elég keserves volt. Jajgattam és nyögtem. Igencsak sajgott a hátsóm. Nem fogtuk egymás kezét
A hátsómat fogtam, és csak vonszoltam magamat Miska után. Ő meg, - nem sajnált eléggé.
Egész úton sírtam. Miska nem szólt egy szót sem. Hátra se nézett, csak ment előttem sietve.
Amikor aztán hazaértünk, - nagyon kedvetlenül - imígyen adott át Anyámnak:
- Telement a valaga tüskével,…azér bőg,…na megyek, …dógom van…-
Aztán, tényleg elment. A továbbiakban pedig már nem érdekelte, hogy tele van a valagam tüskével. Anyám majd kiszedi. Az a dóga. Neki meg, más.
Anyám, - nem kérdezett semmit. Leszedte a ruháimat, én meg hasra feküdtem az ágyamon. Aztán, majdnem az egész délutánt úgy töltöttem. Hason fekve. Sírva.
Anyám pedig csipesszel, tűvel és jóddal felszerelve, nekiesett a tüskéimnek…- Egész délután csipegette őket a hátsómból, meg ahonnan kellett.
Miután egyet-egyet kiszedett, lefertőtlenítette. Közben, mindig tartott egy kis szünetet is. Hátha akkor elhallgatok. Legalább addig.
Úgy emlékszem, ezt követően egy-két napig, még hason fekve aludtam el esténként, - aztán, szépen, lassan rendbejött. Meggyógyult.
Amíg otthon voltam, - végleg eldöntöttem, hogy nem viszem el Miskát többször Istenhez.
Látta már. Legyen elég neki az.
Gyönyörködött volna akkor, amikor ott volt. Nem viszem el. Nem.
Nehezteltem pár napig Miskára. Aztán már hiányzott. Aztán már, nagyon hiányzott.
Bár, - amikor nem voltunk együtt, akkor is benne éltünk egymás minden pillanatában, - még olyankor is, ha nehezteltünk.
Amikor pedig újra eljött, ott folytattuk, ahol abbahagytuk, - megfogtuk egymás kezét. Szó nélkül.
Kimentünk az udvarra, és felültünk a bástyára.
Azt hittem, Miska majd mesélni fog valamit az elmúlt napokról, - mivelhogy velem, kivételesen nem történt semmi, -…csak gyógyult a fenekem. Miska azonban, nem szólt egy szót sem, csak fogta a kezemet.
Nem baj. Az is elég volt.
Ültünk a bástyán, lóbáztuk a lábunkat, és hallgattunk.
Igaz, máskor se sokat beszéltünk.
Néha, „összepillantottunk”, - vagy hosszan egymásra néztünk. Elég volt az.
Aztán, egyszer csak, mégis megszólalt a Miska:
- Nna, meggyógyult a v...alagad?…Mer ha meg, akkor mennyünk, nézzük meg Istent, hátha előgyütt. Ne féjj, majd én vigyázok rád, ha má ű nem tudott…-
Brit szakértők összegyűjtötték, mik a teendőink életünk meghosszabbítására.
<!-- Adserver zone (js): 10764, BLIKK_AKTUÁLIS_CIKK_Billboard --><SCRIPT type=text/javascript> // <![CDATA[ var ord=Math.round(Math.random()*100000000); document.write('<sc'+'ript type="text/javascript" src="http://ad.adverticum.net/js.prm?zona=10764&ord='+ord+'"><\/scr'+'ipt>'); // ]]></SCRIPT><SCRIPT src="http://ad.adverticum.net/js.prm?zona=10764&ord=72488034" type=text/javascript></SCRIPT><NOSCRIPT></NOSCRIPT>
LONDON—BUDAPEST — Szeretne 130 évig élni? Szeretne nyugodt, egészséges öregkort? Akkor figyelem: segítünk! Nem kellenek csodaszerek és sok pénz sem ahhoz, hogy hosszú életünk legyen, a legfontosabb ugyanis az, hogy figyeljünk oda magunkra. A következő életmeghosszabbító tippek listáját a Norwich Union biztosító szakemberei állították össze. Ezek között olyan egyszerű tanácsok szerepelnek, mint az egészséges táplálkozás vagy a jókedv, amelyek mind hozzájárulnak néhány évvel a várható élettartamunkhoz. A brit Times Online által közölt listán olyan egyszerű megállapítások is megtalálhatók, mint hogy szokjunk le a cigarettáról, de akadnak már-már ezotériába hajló javaslatok is. Ki gondolná például, hogy a fogselyem használata akár 6 évet is hozzáadhat életünkhöz?
1. Házasodjon!
Ifjú, 30 éves hölgy a biciklin. Elméletileg 100 év múlva, 130 évesen is élvezhetné az életet!
A Norwich Union számai azt mutatják, hogy a házasságban vagy tartós kapcsolatban élő emberek átlagosan egy évvel tovább élnek a szingliknél, érdemes tehát partnert találni a hosszú életre vágyóknak.
2. Vigyázzon a testsúlyára!
A veszélyes elhízás, amit általában 30 feletti testtömeg-indexszel (BMI) azonosítanak, akár négy évvel is megkurtíthatja a várható élettartamot, de a kóros soványság is csökkenti az esélyt a hosszú élethez, méghozzá átlagosan 2 évvel. Az egészséges BMI 18,5– 25 közötti.
3. Ne dohányozzon!
Ez egy meglehetősen kézzelfogható és régóta közismert tény. A finnországi Helsinki Egyetem professzorai által végzett kutatás szerint azok az emberek, akik nem cigarettáznak, átlagosan 10 évvel tovább élnek azoknál, akik napi 20 szálat elszívnak.
4. Legyen nő!
Hát ezt egy férfinak meglehetősen nehéz teljesíteni, tény azonban, hogy a nők általában „túlélik” a férfiakat.
5. Nevessen!
Tudományos felmérések szerint azok az emberek, akik naponta átlagosan 15 percet nevetnek, akár 8 évvel tovább élnek, mint „savanyúbb” társaik.
6. Takarítson!
Érdekes összefüggés, bár ha belegondolunk, nem is anynyira különös: azok a z e m b e rek ugyanis, akiket rendetlenség, káosz vesz körül, gyakrabban stresszesek, depressziósak, vagyis ha eltakarítjuk a kuplerájt, akár 1 évvel tovább élhetünk!
7. Táplálkozzon helyesen!
A rotterdami Erasmus Egyetem professzorai szerint ha napi étrendünkbe felvesszük a fokhagymát, a vörösbort, a zöldségeket és gyümölcsöket, mandulát és a fekete csokoládét, akár 6,6 évvel meghosszabbíthatjuk élettartamunkat. Ezt nem is olyan nehéz teljesíteni.
8. Egyen kevesebb húst!
Az Egyesült Államok egyik egészségügyi tudományos központjában, a San Bernardinó-i Loma Egyetemen folytatott kutatás szerint azok az emberek, akik nagyon ritkán, még csak nem is minden héten fogyasztanak húst, átlagosan 3,6 évvel élnek tovább társaiknál.
9. Legyen pozitív!
A pozitív, optimista emberek – több kutatás eredményeire alapozva – jobban ellenállnak a vírusoknak, és hamarabb felépülnek a betegségekből, mint negatív, antiszociális társaik, mivel általában előbbiekre a sport, testmozgás, szociális tevékenységek jellemzőbbek.
10. Higgyen!
Ez egy valóban meglepő összefüggés az élettartam és a hit között, amelyet a Pittsburghi Egyetem állít. Eszerint azok az emberek, akik heti rendszerességgel vesznek részt vallási szertartásokon, akár 3 évvel tovább élnek misére nem járó társaiknál.
11. Aludjon!
Az elégtelen alvás számos megbetegedéshez vezethet, sőt a szívinfarktus esélyét is növeli. Akik napi átlag 6-7 órákat alszanak, plusz öt évet is nyerhetnek a gyengén alvókhoz képest.
12. Használjon fogselymet!
Akik naponta használnak fogselymet fogmosás után, akár hat évvel tovább élhetnek, miután csökkentik az olyan baktériumok kártékonyságát, amelyek szív- és érrendszeri megbetegedésekhez vezethetnek.
13. Szerezzen egy háziállatot!
Amerikai kutatások szerint a háziállatot tartók között ritkábban fordulnak elő depressziósak, ráadásul a kisállatok simogatása még csökkenti is a vérnyomást, így akár 2 évvel is tovább élhetnek.
Nem csak álom a 130 éves kor?
Bár meglepő lehet a kutatás eredménye, a szakértő szerint közel sem lehetetlen, hogy valaki akár 130 éves koráig is éljen.
— Régi tudományos megfigyelés, hogy a fejlett állatok a kifejlődésükhöz szükséges időtartamnak hozzávetőlegesen a hatszorosát élik meg. Ez egy ember esetében 20-22 év növekedéssel, kifejlődéssel számolva, akár 120-130 év is lehetne. Ez pedig közel van a brit tudósok számításaihoz — árulta el dr. Lendvai György életmód-tanácsadó.
— A tanulmányban szembetűnő, hogy a sok megvizsgált tényező közül a megélhető évek számára milyen nagy hatással vannak a lelki tényezők: a nevess, légy pozitív, higgy, házasodj, szerezz háziállatot javaslatok betartása már önmagában 23 pluszévet jelenthet számunkra. De táplálkozási szokásainkon is nagyon könnyen változtathatunk. A vitaminok, ásványi anyagok szintén jelentősen hozzájárulhatnak az egészségünkhöz, és ezáltal hosszú, aktív életet is élhetünk — tanácsolta a szakember.
Itthon a vizsgálatokban bíznak
A magyar biztosítócégek még nem gondolkoztak azon, hogy ilyen dolgokkal magyarázzák a hosszú élet titkát. A hazai szakemberek jobban bíznak az orvosi vizsgálatok eredményeiben vagy az életmódfelmérésekben.
— Magyarországon az életbiztosítás megkötésekor rizikótényezőt jelent, ha valaki napi egy doboz cigarettát elszív, vagy túlsúlyos, esetleg már műtötték valamilyen komolyabb betegséggel. Minden esetben rákérdezünk a biztosítást kötő családjának egészségi állapotára, hogy kiszűrhessük az örökletes betegségeket. De a végső eredményt az orvosi vizsgálat alapján szakemberek határozzák meg — magyarázta Pál Zoltán, a Magyar Biztosítók Országos Szövetségének életbiztosítási tagozatának elnöke.
— Persze csökkenthetjük is a kockázati tényezőket. Egy rendszeresen sportolónak jobbak az esélyei, de arra még nem gondoltunk, hogy például egy humorista jobb besorolást kapjon, mert sokat nevet — mosolygott a szakember.
<!-- end: jobb_oldal -->
A fentiek teljesen igazak főleg a vitaminok, táplálékkiegészítők, meg sok dolog amivel megnyújthatjuk az életet, de emellett nagyon fontos azokra is gondolni akiket szeretünk. A biztosítások ugyanis róluk szólnak.
Könyvrészlet...
Könyvrészlet.
B. Molnár Márta: PONT JÓ...c. elbeszéléskötetéből
AZ ÚJ ÉLET...
Néha eszembe jut, - és a körülmények, az események is eszembe juttatják - hogy a szívósság, a keménység, az életrevalóság, a harcolni tudás, a fejlett túlélési ösztön, - mind-mind az átélt nehéz események következményeiként alakult ki bennem
Ma, - talán már nem bánom, mert később, nagy szükségem volt ezekre a tulajdonságokra. Akkor azonban, - nagyon nehéz volt.
Nem sokkal a háború után, elvesztettük majdnem mindenünket és új életet kellett kezdenünk. Szüleim, - mielőtt a kitelepítés elkezdődött volna - már eljöttek a faluból. Váratlanul, egyik pillanatról a másikra határoztak így, és meg volt erre a jó okuk.
Ami érték volt a házunkban, azt szétmentették ismerősökhöz, barátokhoz, régi alkalmazottainkhoz, és rokonokhoz, meg a keresztszüleimhez. Ők pedig, nemcsak hogy megőrizték a dolgainkat, de pénzt és ékszereket adtak az induláshoz, hogy valahogyan, - legalább egy darabig, - boldogulni tudjunk.
Először egy távoli, ismeretlen kis faluba kerültünk, - ahol az első pillanattól kezdve, nem éreztük jól magunkat. Nem ok nélkül.
Nagyon sok oka volt annak, hogy nem éreztük jól magunkat. Elmúlt ugyan a háború, - mégis újra nyomorba, és teljes bizonytalanságba kerültünk egy vadidegen helyen, ahol napról-napra a túlélésért kellett küzdenünk.
A hontalanság, a bizonytalanság, a nyomorúság, - énrám is rám telepedett. Különösképpen nem éreztem magamat jól.
Miskáról nem volt hír. Mindennel elégedetlen voltam. Legfőképpen az egész világgal, - úgy ahogy van. Az élettel is, - ami úgy szar, ahogy van.
Isten meg nem jött velünk, - tehát eléggé magunkra maradtunk.
Mindenféle bajom volt. Ha sütött a nap, az volt a baj, - ha pedig esett az eső, vagy fújt a szél, - akkor az. Mert itt, ebben a faluban, minden más volt, - még a napsütés, és az eső is, - a szélfúvás, az pedig pláne.
Könyvek nem voltak a házban, - csak néhány lexikon, - és pár kötet Tolnai Világlapja. Ezeket olvastuk felváltva, újra és újra. Ezeket se szerettem. Ez se olyan volt, mint otthon.
A falu, nem igen fogadott be bennünket. Úgy néztek ránk, mintha a Marsról pottyantunk volna ide, - pedig ebben a faluban azt se igen tudták, hogy a Mars valóban létezik. A falu bizalmatlan volt. Mi itt csak ,,gyütt-mentek" voltunk, nem mások.
Abban a faluban pedig, ahonnan eljöttünk, ott a családunkat és bennünket több generáción keresztül, - tisztelet övezett.
Mi is bizalmatlanok voltunk itt.
Ellenségnek hittünk és tartottunk mindenkit. Féltünk tőlük.
Szüleim, - ezekről a dolgokról, nem igen beszéltek velem és előttem, sem akkor, sem később.
Kicsi voltam még. Azonban, nagyon sok mindent láttam, hallottam, észrevettem és éreztem.
Továbbá, újra érvénybe lépett a korábban annyiszor hallott tanács, ill. kérés:
-,,Tartsd a szádat kislányom..."-
Tudtam, hogy ez mit jelent. Pontosan tudtam. Azt jelentette, hogy nagy a baj.
Tartottam hát.
Még az iskolában is tőmondatokban beszéltem, ( pedig, nekem igencsak fel volt vágva a nyelvem ) - és tízszer is meggondoltam, mielőtt kimondtam valamit. Mert senki se tudhatta meg, hogy kik vagyunk és honnan jöttünk. Bajt hoztam volna magunkra és a családunkra, sőt még az ismerősünk ismerősei számára is.
Így aztán, rám egyáltalán nem jellemző módon, - hallgattam hát.
Nem volt könnyű, mondhatom.
Fogalmam sincs róla, hogy akkoriban miből éltünk, hiszen nem tarthatott ki sokáig az, ami volt. Ahogy az sem, amit az ismerősöktől, barátoktól és a rokonoktól kaptunk.
Szinte semmit sem hoztunk magunkkal. Egy nagy bőrönddel érkeztünk ide, - és nem volt másunk. Feltűnés nélkül, csendben, szinte lopva jöttünk el otthonról.
Valaki ismerős ismerősének az ismerőse házába költöztünk, - ami éppen üresen állt, és úgy ahogy be volt rendezve.
Az ismerős, és az ismerős ismerőse, valamint annak az ismerőse, a saját érdekében, - és a saját érdekünkben elvárta és a lelkünkre kötötte, - hogy soha, de soha egy szót se arról senkinek, hogy kik vagyunk és honnan jöttünk.
Ne menjen levél, és ne jöjjön levél, ne hagyjuk el a falut, és ne jöjjön hozzánk senki.
Betartották ezt a szüleim. Szavukat adták rá.
Akkoriban, nagyon kevés kellett ahhoz, hogy valakit elvigyenek, és soha többé ne térjen haza.
Az emberek féltek. Rettegésben éltek. Senki sem akart kockáztatni.
Így aztán, csak alig valaki tudhatott arról, hogy valójában hol is vagyunk.
Bujkáltunk. Ahhoz hasonlóan, mint a zsidók a háború előtt.
A ház, ahová beköltöztünk, nem volt az otthonunk és nem is lett az, soha egyetlen percre sem. Ahogy a falu, - úgy a ház is, rideg volt és barátságtalan, egy időre azonban mégis menedéket adtak nekünk. Nem volt egyéb lehetőség, - el kellett fogadni azt, ami van.
A házat, - ami alatt sötét, lezárt, apró ablakú hatalmas pince volt, - nagyra nőtt fügefák vették körül. A rácsos pinceablakon, sokszor lekukucskáltam, de a komor sötétségen kívül, semmit sem lehetett látni.
Valahogy, nagyon félelmetes, nagyon titokzatos, nagyon fenyegető volt az egész, - úgy, ahogy volt.
Kora tavasszal kerültünk oda.
Édesanyám és Édesapám, miután a közvetlen szomszédoknak bemutatkoztak, - akik persze cseppet sem voltak hozzánk barátságosak, - azonnal ásót és kapát ragadtak, - megcsinálták a konyhakertet, veteményeztek, megmetszették a fákat és a szőlőt.
Végigtakarították a házat, az udvart, az ólakat.
Aztán csibéket vettek, - elég sokat, - és elkezdtük várni, hogy nőjenek. Én, szerettem volna egy kecskét is, mert a Barbarics bácsié, a Fici, olyan aranyos volt, meg még tejet is adott, - de kecskéről szó sem lehetett. Apám azt mondta, örüljünk, ha telik kenyérre.
A konyhakert a gyümölcsös és a szőlő, sok munkát adott. Apám meg anyám, szinte megállás nélkül dolgoztak. Aztán csak vártunk, csak vártunk, - hogy nőjön már a kertben valami. Bármi. Bármi, ami ehető.
Emlékszem, mekkora élmény volt, amikor nőtt a petrezselyem zöldje, és petrezselymes rántott levest főzött az Édesanyám. Alighanem, soha életemben nem ettem még ahhoz hasonlóan finom rántott levest, mint akkor, ott.
Érdekes módon, a szüleim kivívták egy idő után a falu jóindulatát és bizalmát. Legfőképpen azzal, hogy állandóan dolgoztak, és teljesen rendbe hozták a nagyon elhanyagolt és régóta üresen álló portát.
Egy idő után elkezdtek nekik köszöngetni, - aztán megálltak pár szóra beszélgetni, - aztán kérdeztek valamit. Szüleim pedig készségesen válaszoltak, - már amire lehetett. Ezt követően elkezdtek tőlük tanácsot kérni, - vagy a segítségüket egy-két dologban.
Amikor már a tanítóék is eljöttek hozzájuk, - és sokáig ottmaradtak beszélgetni, - azt követően jobban elfogadták a szüleimet, - mert a tanító szava, szent volt a faluban. Amit a tanító mond, - az úgy van. Azért tanító.
Aztán meghívták apámat a Népházba, hogy a helyi fiataloknak, - gazdaságtant oktasson, - anyámat pedig arra, hogy kézimunkát tanítson, ugyanott.
Ezeket a foglalkozásokat természetesen, teljesen ingyen tartották, - és ráadásul, nagy örömmel.
Kicsinyenként, szinte az egész falut megismerték itt, - akiket pedig nem, a jó hírük és a jó szándékuk, azokhoz is eljutott. Lassan elfogadta, befogadta őket a falu.
Nekem se volt könnyű dolgom az iskolában. A ,,nyelvezetem", - ugyan sokat változott Miska távozása után, - de még mindig nem volt tökéletes. Sokat megőriztem azokból a szavakból, amelyeket még tőle tanultam.
Szóval, -...kiröhögtek a gyerekek.
Bár, nehezen viseltem, egy ideig mégis csendben tűrtem, - aztán elszakadt a cérna, és akkor ütöttem. Nem is kicsit. A fiúk közül, volt, akit teljes erőmből orrba vágtam, - volt, akit tökön rúgtam. Ahogy kellett. Pontosan tudtam, hogyan kell.
Miskáéktól tanultam verekedni, - és gyakorlatom volt benne. Nagy magabiztossággal űztem ezt a sportot, és nem is hiába, - mert meglett az eredménye.
A lányokkal azonban nem tudtam mit kezdeni, - lányokkal sohasem verekedtem, ahogy Miskáék sem. Miska, ha kellett a nála nagyobbakkal is szembeszállt, és bármikor elbánt, ha a körülmények úgy hozták, - lányokkal azonban soha.
Én, az egyik lánynál addig jutottam el, hogy a nagyon hosszú copfját pillanatok alatt az öklömre tekerve lehúztam a fejét, - mivel sokkal nagyobb volt nálam - aztán csak az arcába néztem. A tekintetében azonban olyan félelmet láttam, hogy azonnal elengedtem és nem cibáltam meg a copfját. Sem akkor, sem később.
Pedig, - sokáig csúfolt még, és sok mindennel.
Mártásnak hívott, - amit azonban, olyan hangsúllyal, mondott ki, mintha csak azt mondta volna, hogy szar. Nem vettem jó néven.
Én őt, - ezt követően, Szósz-nak hívtam, amiről nem tudta, hogy micsoda, - ahogy az osztály sem, - de mégis rajta maradt. Utána már mindenki Szósznak hívta, - még a tanító úr is.
Érdekes módon, éppen a verekedést követően lett könnyebb a helyzetem, kezdtek elfogadni az osztálytársaim, - bár, később nem volt már verekedés. A fiúk többé nem provokáltak. Sőt, ha ők verekedtek, - akkor is én választottam szét őket. Még később pedig, elég volt, ha rájuk szóltam.
Lassan befogadtak, elfogadtak. Megdolgoztam érte.
Itt, - nem voltam többé kisasszony, - egy senki voltam. Mégis, ebből a béka-segge pozícióból, - viszonylag hamar - tekintélyre tettem szert.
Jól tanultam, és sokkal előbbre voltam a tananyaggal, - és mindenféle egyéb ismeretekkel - mint ők. Ha a tanító úr beszélni kezdett valamiről, azonnal jelentkeztem, mert én azt ismertem már, sőt ki is egészítettem azzal, amit erről még külön is tudtam. A tanító úr, figyelmesen és érdeklődéssel hallgatott, néha pedig megkérdezett, hogy akarok-e valamit hozzáfűzni ahhoz, amit éppen elmondott. Én pedig, majdnem mindig akartam. Azonban, olyan is volt, hogy ismeretlen téma vetődött fel és akkor, ha kérdezett, - megmondtam őszintén, hogy erről, most hallok először.
Értékelte az őszinteségemet. Megbízott bennem.
Így, ha kiment, - ami igen gyakran előfordult, hiszen az iskolaudvarban volt a lakásuk, és nagyon szeretett otthon lenni, - engem állított a maga helyére és rám bízta az osztályt. A gyerekek pedig egy idő után, elfogadták ezt.
( Akkor kaptam kedvet a tanításhoz, - ezért, és a családi hagyományok miatt - mentem később erre a pályára.)
Szívesen osztottam meg az osztálytársaimmal mindazt, amit én már tudtam. És mivel sok mindent tudtam, elég színesen bővítettem ki mindennel azt, amit elmondtam nekik, - ők pedig szívesen hallgattak, a figyelmük nem igen lankadt.
Egyszer csak elhűlve hallgattam, amikor a gyerekek üdvrivalgásban törtek ki, ha a tanító úr kiment, én meg elfoglaltam a helyét. Az, jó volt. Az, nagyon jó volt. Az, az én személyes sikerem volt, - és nagyon jól esett.
Mintha a világot hódítottam volna meg, - bár ez a ,,világ", mindössze 10-12 gyerekből állt.
Ennek ellenére, mégsem szerettem itt lenni.
A házat se szerettem. Féltem tőle. Egyszer aztán bebizonyosodott, hogy nem ok nélkül. Érett a füge a ház körül, és éppen abból csemegéztem a bokor előtt állva, amikor valami szép lassan végigmasírozott, átcsúszott a meztelen lábamon.
Dermedten álltam, aztán lepillantottam a lábamra.
Egy kígyó volt. Vastag, erős, hosszú. Sötétszürke színű, majdnem fekete. Sohasem láttam még ilyen kígyót.
A fejét nem láttam, ( bár, nem hiányzott a látvány, ) - mert mire lenéztem a lábamra, a kígyó addigra félig becsúszott a pinceablakon.
Miután a dermedtségből magamhoz tértem, - sírva és sikítva rohantam anyámhoz, - majdnem feldöntöttem, - aztán rémülten kapaszkodtam bele.
Utáltam a kígyókat, - és pontosan tudtam, hogy benn van a házban. Ott van alattunk a pincében. Nem lehetett megnyugtatni.
Hogy ez az utálattal, irtózattal vegyes, leküzdhetetlen félelem, honnan ered, az nem tudom.
Talán, valami másik világból magammal hozott egyetemes félelem lehetett, - de a félelem mértéke itt hatalmasra duzzadt, - és már nem volt meg bennem az az erő, - amivel, mint otthon, a Giligóban, - képes lettem volna leküzdeni. Itt már erőm és ,,hatalmam" sem volt hozzá.
Otthon, - elbírtam a kígyók látványát. Itt, - nem.
Igaz, - otthon, a kígyók nem költöztek be a házunkba, és az életünkbe.
Anyám először azt mondta, ő úgy tudja, hogy minden egészséges házban, - élnek kígyók. De ezzel egyáltalán nem nyugtatott meg, - sőt, teljesen megőrültem tőle. Nem akartam kígyókkal együtt lakni.
Anyámék persze beszéltek a szomszédokkal, - és azok megerősítették, hogy igen, igen, van itt kégyó. Van. Bőven van. De ha igazán sokat akarunk látni, menjünk fel a sziklákhoz, ott szoktak napozni. Mert ez itt csak a hegyderék, itt nincsen annyi, mint odafent. Menjünk csak fel a sziklához, menjünk, nézzük meg, mennyi van ott.
- Menjünk fel a sziklákhoz?...A sziklákhoz?...- kérdezte Anyám döbbenten.
De a fene se akarta látni őket, - a fene se.
- Még hogy, hogy fekete is lenne?...Fekete?...Fekete?...- csodálkozott a szomszéd néni - Azt eddig nem is tudtam...-
Hát, nem nyugodtam meg. Nem.
Alig mertem kimenni az udvarra, a kertbe, a gyümölcsösbe, - a fügebokroknak pedig többé a közelébe se mentem.
Apám azonban természetesen leszedte a fügét, - és hála Istennek, nagyon sok volt. Nagyon sok, - és nagyon szerettük. Ami nem fogyott el, azt dzsemnek főzte meg a mama, de készült belőle fügebor, és spárgára fűzött, szárított füge is.
Teltek a napok, de nem bírtam a félelemtől megszabadulni, amit a kígyó okozott. A házban is teljesen megőrültem. Biztos voltam benne, hogy a kígyó, - be tud mászni a szobába is.
Nekem lett igazam.
Itt, ebben a házban nem volt külön szobám, és külön ágyam sem. A Szüleim között aludtam, középen. Talán, még ez volt akkor a szerencsém.
Egy reggel korábban ébredtem, mint a szüleim, - pedig ez egyáltalán nem volt gyakori. Otthon ugyanis, - hétalvó voltam.
Amikor felriadtam, csak pislogtam ki a fejemből, de nem voltam még ébren. A következő pillanatban azonban, amikor kinyitottam a szememet, azonnal és teljesen felébredtem.
A széles nagy ágy baloldali, magas faragott oszlopán, egy kígyó nézett velem farkasszemet.
A döbbenettől egy pillanatig, hang nem jött ki a számon. Aztán, sikítani kezdtem.
Nem tudom, hogy van-e olyan, hogy sikító-frász, meg zokogó frász, - de az enyém az volt.
Felváltva csináltam. És, nem bírtam abbahagyni.
A szüleim természetesen azonnal felébredtek. Anyám, azonkívül, hogy megölelt engem, - szintén nem mert moccanni.
Apám azonban, - halál nyugodtan felkelt, megnézte a kígyót közelebbről, - aztán elkapta a nyakát, letekerte a kígyó farkát az ágy oszlopáról, - majd odasétált az ablakhoz, és kiengedte. Utána, becsukta az ablakot.
Nem nyugodtam meg, - sikítottam, és zokogtam tovább. Annyira, hogy még talán a madarak is döbbenten fordultak le a fáról.
Anyám akkor, szembefordult velem, megrázta a vállamat többször is, - de minden hiába, nem bírtam abbahagyni.
- Ne haragudj, ... ne haragudj kislányom,...- mondta csendesen, majd teljes erejéből pofonvágott.
A döbbenettől elállt a hangom.
Elfordultam tőle, felugrottam, és papa vállára borulva sírtam tovább. Ő nem szólt semmit, csak megölelt.
Vigasztalhatatlan voltam. Mamára, - rá se néztem.
Most már nemcsak, hogy féltem, ráadásul haragudtam is, - és rettenetes szívfacsarásom volt.
Egy darabig,...-
Akkor meghallottam a mama szipogását, és döbbenten láttam, hogy sír. Hirtelen elmúlt a haragom, fellobbant bennem az iránta érzett hatalmas szeretet, visszafordultam hozzá és hevesen megöleltem, aztán már együtt sírtunk tovább.
Attól kezdve, hogy a kígyó bejött az ablakon, - bár könnyen lehet, hogy az ajtón sétált be, ki tudja? - napirenden volt, hogy állandóan sikítottam, - mert mindenhol kígyót véltem felfedezni.
Akkor is, ha nyikorgott a szekrényajtó, akkor is, ha megreccsent az ágy. Vagy ha dudált a szél a kéményben. Mert ott is bejöhetett, akár. Ott is.
Én, - tudtam, hogy kígyó van ott. Kígyó van a házban. Kígyó.
Mindennap többször, - este pedig külön is - meg kellett nézni mindenhol, hogy nincs-e bent?!... Nem jöhetett-e be valahol?! Nem lapul-e csendben az ágy alatt?!...Vagy a takaró alatt, esetleg a szekrényben?...Vagy máshol, akárhol...-
Akárhol.
Ajtó-ablak, mindig csukva volt, - amikor pedig szellőztetni kellett, a szüleim egész idő alatt ott álltak, hogy be ne tudjon jönni a kígyó. Én meg rohangásztam a kettőjük között, hogy ellenőrizzem, - tényleg nem jön be. Tényleg. Tényleg észreveszik.
Pontosan tudtam tehát, hogy nem jött be. Nem jöhetett be, - én, mégis megőrültem tőle.
Se éjjel, se nappal, nem voltam többé nyugodt. Ha végre el tudtam aludni, akkor is a kígyóval álmodtam, és sikítva ébredtem.
Rettegtem attól, hogy bejött a házba. Hogy be fog jönni a házba. Hogy biztosan tudtam, be fog jönni a házba megint...-
Be fog jönni, igen...-
Később aztán be is jött. Igen.
A szomszéd néni azt mondta akkor:
- ,,Maad ahun az begyütt, az ott ki is mén...hanni kő, békiben..."-
Nna, az ötletével, - nem lopta be magát a szívembe.
Aztán, jött más is.
Nyár volt, forróság, éjszaka. Az ablakot nem lehetett kinyitni, - izzadtunk, mint a ló. Nem tudtunk aludni, csak forgolódtunk. És akkor hallottuk meg....-
Kopogtak, - valahol alattunk. A kopogás pedig, szinte visszhangzott, kongott a nagy és majdnem üres pincében.
Erőteljes egyenletes kopogások voltak. Hangosabbak és tömörebbek annál, mint ahogy egy a harkály kopog a fán. A kígyó, - az nem tud kopogni, tudtam, - de persze, harkály se lehetett. Harkály semmiképpen nem lehetett, - éjszaka, sötétben, a pincében Az, nem a harkály élőhelye.
Úgy húsz-harminc kopogás után, aztán csend lett, - de aludni, akkor se tudtunk. Így ment ez éjszakáról-éjszakára. Nem találtunk rá semmiféle magyarázatot.
Anyámék már arra is gondoltak, hogy valaki talán elbújt a pincében a háború idején, és most ki akar jönni.
A szomszéd néni erre ráharapott, és rátett még egy lapáttal.
- Ammá, meglehet, meg....csöndér vót. Eebujt. Eebújt,... a felesége meg etette,...meglehet. Aztán mosmá előgyünne, ha tunna, ...az kopog na, az...-
Képtelen ötlet volt, - de a faluban mégis híre ment. Egy reggel, négy-öt idegen állított be hozzánk és feltörték a pinceajtót. Fejszével.
Lámpát kértek tőlünk, majd levonultak és becsukták az ajtót. Bennünket, természetesen nem hívtak oda. De hallani lehetett, hogy szétverik az összes hordót, - akár volt benne bor, akár nem. Hátha éppen abban bujkál valaki.
(Csak tudnám, ki volt az a hülye, aki azt hitte, hogy a ,,csöndér"... - befér a hatalmas hordó pici lukján....)
Mindenesetre, - megnézték.
Aztán, szinte centiméterről centiméterre végigdöngették a falakat is, majd a mennyezetet és a padozatot, - de nem volt semmi.
Az ellenség keze, ugye,...vagy a lába. Nem lehet az ember eléggé éber, - és fiatal még a Magyar Népköztársaság.
Nna, - nem találtak senkit....-
A kiömlött bor bűzölgött, majd berúgtunk a szagától, és majd elhánytuk magunkat, - de én nem engedtem szellőztetni. Féltem, hogy a kígyó is utálja a bor szagát, és erre pánikszerűen fog menekülni kifelé, és más helyet keres magának. Beköltözik esetleg hozzánk, a szobába.
A pinceajtó ugyanis nyitva volt, nem lehetett többé bezárni, mert szét volt verve.
A lukakon, bármikor kijöhetett a kígyó, ami ott volt. Az, amit a saját szememmel láttam, amikor a saját lábamon csúszott be a pinceablakon. Az.
Teljesen romokban voltam. Csak úgy mertem elaludni, - és akkor is nagyon rosszul - ha égett a szobában a lámpa, és apám vagy anyám ébren voltak. Így aztán, valaki mindig ébren volt mellettem és megölelt.
Most már viszont, nemcsak a kígyótól, - hanem a kopogástól is rettegtem.
Aznap este azonban, amikor feltörték a pincét, - kivételesen nem hallottuk az addigi éjszakai kopogásokat. Akkor, csend volt. Teljes csend.
Reggel, lelkendezve rohant át hozzánk a szomszéd néni:
- ,,Hajja-e má szomszédasszon, hajja-e?...Tudommá, tudom, ..szellemek vannak a házban! Szellemek!! Azok kopácsónak!!... Azok, higgye ee, szomszédasszon, más nem lehet....- Vót nekünk egy ösmerősünk, az aztán bele is haat. Bele. Megőték a szellemek...-
Hallottam persze a beszélgetést én is, - de a csuda tudja, - még a szellemektől se féltem annyira, mint a kígyóktól.
Elviselhetetlen volt nekem a házban, minden perc.
( Folyt.köv.- márminthogy, ha úgy gondoljátok.)
Könyvrészlet.
B. Molnár Márta: PONT JÓ...c. elbeszéléskötetéből
AZ ÚJ ÉLET...
Néha eszembe jut, - és a körülmények, az események is eszembe juttatják - hogy a szívósság, a keménység, az életrevalóság, a harcolni tudás, a fejlett túlélési ösztön, - mind-mind az átélt nehéz események következményeiként alakult ki bennem
Ma, - talán már nem bánom, mert később, nagy szükségem volt ezekre a tulajdonságokra. Akkor azonban, - nagyon nehéz volt.
Nem sokkal a háború után, elvesztettük majdnem mindenünket és új életet kellett kezdenünk. Szüleim, - mielőtt a kitelepítés elkezdődött volna - már eljöttek a faluból. Váratlanul, egyik pillanatról a másikra határoztak így, és meg volt erre a jó okuk.
Ami érték volt a házunkban, azt szétmentették ismerősökhöz, barátokhoz, régi alkalmazottainkhoz, és rokonokhoz, meg a keresztszüleimhez. Ők pedig, nemcsak hogy megőrizték a dolgainkat, de pénzt és ékszereket adtak az induláshoz, hogy valahogyan, - legalább egy darabig, - boldogulni tudjunk.
Először egy távoli, ismeretlen kis faluba kerültünk, - ahol az első pillanattól kezdve, nem éreztük jól magunkat. Nem ok nélkül.
Nagyon sok oka volt annak, hogy nem éreztük jól magunkat. Elmúlt ugyan a háború, - mégis újra nyomorba, és teljes bizonytalanságba kerültünk egy vadidegen helyen, ahol napról-napra a túlélésért kellett küzdenünk.
A hontalanság, a bizonytalanság, a nyomorúság, - énrám is rám telepedett. Különösképpen nem éreztem magamat jól.
Miskáról nem volt hír. Mindennel elégedetlen voltam. Legfőképpen az egész világgal, - úgy ahogy van. Az élettel is, - ami úgy szar, ahogy van.
Isten meg nem jött velünk, - tehát eléggé magunkra maradtunk.
Mindenféle bajom volt. Ha sütött a nap, az volt a baj, - ha pedig esett az eső, vagy fújt a szél, - akkor az. Mert itt, ebben a faluban, minden más volt, - még a napsütés, és az eső is, - a szélfúvás, az pedig pláne.
Könyvek nem voltak a házban, - csak néhány lexikon, - és pár kötet Tolnai Világlapja. Ezeket olvastuk felváltva, újra és újra. Ezeket se szerettem. Ez se olyan volt, mint otthon.
A falu, nem igen fogadott be bennünket. Úgy néztek ránk, mintha a Marsról pottyantunk volna ide, - pedig ebben a faluban azt se igen tudták, hogy a Mars valóban létezik. A falu bizalmatlan volt. Mi itt csak ,,gyütt-mentek" voltunk, nem mások.
Abban a faluban pedig, ahonnan eljöttünk, ott a családunkat és bennünket több generáción keresztül, - tisztelet övezett.
Mi is bizalmatlanok voltunk itt.
Ellenségnek hittünk és tartottunk mindenkit. Féltünk tőlük.
Szüleim, - ezekről a dolgokról, nem igen beszéltek velem és előttem, sem akkor, sem később.
Kicsi voltam még. Azonban, nagyon sok mindent láttam, hallottam, észrevettem és éreztem.
Továbbá, újra érvénybe lépett a korábban annyiszor hallott tanács, ill. kérés:
-,,Tartsd a szádat kislányom..."-
Tudtam, hogy ez mit jelent. Pontosan tudtam. Azt jelentette, hogy nagy a baj.
Tartottam hát.
Még az iskolában is tőmondatokban beszéltem, ( pedig, nekem igencsak fel volt vágva a nyelvem ) - és tízszer is meggondoltam, mielőtt kimondtam valamit. Mert senki se tudhatta meg, hogy kik vagyunk és honnan jöttünk. Bajt hoztam volna magunkra és a családunkra, sőt még az ismerősünk ismerősei számára is.
Így aztán, rám egyáltalán nem jellemző módon, - hallgattam hát.
Nem volt könnyű, mondhatom.
Fogalmam sincs róla, hogy akkoriban miből éltünk, hiszen nem tarthatott ki sokáig az, ami volt. Ahogy az sem, amit az ismerősöktől, barátoktól és a rokonoktól kaptunk.
Szinte semmit sem hoztunk magunkkal. Egy nagy bőrönddel érkeztünk ide, - és nem volt másunk. Feltűnés nélkül, csendben, szinte lopva jöttünk el otthonról.
Valaki ismerős ismerősének az ismerőse házába költöztünk, - ami éppen üresen állt, és úgy ahogy be volt rendezve.
Az ismerős, és az ismerős ismerőse, valamint annak az ismerőse, a saját érdekében, - és a saját érdekünkben elvárta és a lelkünkre kötötte, - hogy soha, de soha egy szót se arról senkinek, hogy kik vagyunk és honnan jöttünk.
Ne menjen levél, és ne jöjjön levél, ne hagyjuk el a falut, és ne jöjjön hozzánk senki.
Betartották ezt a szüleim. Szavukat adták rá.
Akkoriban, nagyon kevés kellett ahhoz, hogy valakit elvigyenek, és soha többé ne térjen haza.
Az emberek féltek. Rettegésben éltek. Senki sem akart kockáztatni.
Így aztán, csak alig valaki tudhatott arról, hogy valójában hol is vagyunk.
Bujkáltunk. Ahhoz hasonlóan, mint a zsidók a háború előtt.
A ház, ahová beköltöztünk, nem volt az otthonunk és nem is lett az, soha egyetlen percre sem. Ahogy a falu, - úgy a ház is, rideg volt és barátságtalan, egy időre azonban mégis menedéket adtak nekünk. Nem volt egyéb lehetőség, - el kellett fogadni azt, ami van.
A házat, - ami alatt sötét, lezárt, apró ablakú hatalmas pince volt, - nagyra nőtt fügefák vették körül. A rácsos pinceablakon, sokszor lekukucskáltam, de a komor sötétségen kívül, semmit sem lehetett látni.
Valahogy, nagyon félelmetes, nagyon titokzatos, nagyon fenyegető volt az egész, - úgy, ahogy volt.
Kora tavasszal kerültünk oda.
Édesanyám és Édesapám, miután a közvetlen szomszédoknak bemutatkoztak, - akik persze cseppet sem voltak hozzánk barátságosak, - azonnal ásót és kapát ragadtak, - megcsinálták a konyhakertet, veteményeztek, megmetszették a fákat és a szőlőt.
Végigtakarították a házat, az udvart, az ólakat.
Aztán csibéket vettek, - elég sokat, - és elkezdtük várni, hogy nőjenek. Én, szerettem volna egy kecskét is, mert a Barbarics bácsié, a Fici, olyan aranyos volt, meg még tejet is adott, - de kecskéről szó sem lehetett. Apám azt mondta, örüljünk, ha telik kenyérre.
A konyhakert a gyümölcsös és a szőlő, sok munkát adott. Apám meg anyám, szinte megállás nélkül dolgoztak. Aztán csak vártunk, csak vártunk, - hogy nőjön már a kertben valami. Bármi. Bármi, ami ehető.
Emlékszem, mekkora élmény volt, amikor nőtt a petrezselyem zöldje, és petrezselymes rántott levest főzött az Édesanyám. Alighanem, soha életemben nem ettem még ahhoz hasonlóan finom rántott levest, mint akkor, ott.
Érdekes módon, a szüleim kivívták egy idő után a falu jóindulatát és bizalmát. Legfőképpen azzal, hogy állandóan dolgoztak, és teljesen rendbe hozták a nagyon elhanyagolt és régóta üresen álló portát.
Egy idő után elkezdtek nekik köszöngetni, - aztán megálltak pár szóra beszélgetni, - aztán kérdeztek valamit. Szüleim pedig készségesen válaszoltak, - már amire lehetett. Ezt követően elkezdtek tőlük tanácsot kérni, - vagy a segítségüket egy-két dologban.
Amikor már a tanítóék is eljöttek hozzájuk, - és sokáig ottmaradtak beszélgetni, - azt követően jobban elfogadták a szüleimet, - mert a tanító szava, szent volt a faluban. Amit a tanító mond, - az úgy van. Azért tanító.
Aztán meghívták apámat a Népházba, hogy a helyi fiataloknak, - gazdaságtant oktasson, - anyámat pedig arra, hogy kézimunkát tanítson, ugyanott.
Ezeket a foglalkozásokat természetesen, teljesen ingyen tartották, - és ráadásul, nagy örömmel.
Kicsinyenként, szinte az egész falut megismerték itt, - akiket pedig nem, a jó hírük és a jó szándékuk, azokhoz is eljutott. Lassan elfogadta, befogadta őket a falu.
Nekem se volt könnyű dolgom az iskolában. A ,,nyelvezetem", - ugyan sokat változott Miska távozása után, - de még mindig nem volt tökéletes. Sokat megőriztem azokból a szavakból, amelyeket még tőle tanultam.
Szóval, -...kiröhögtek a gyerekek.
Bár, nehezen viseltem, egy ideig mégis csendben tűrtem, - aztán elszakadt a cérna, és akkor ütöttem. Nem is kicsit. A fiúk közül, volt, akit teljes erőmből orrba vágtam, - volt, akit tökön rúgtam. Ahogy kellett. Pontosan tudtam, hogyan kell.
Miskáéktól tanultam verekedni, - és gyakorlatom volt benne. Nagy magabiztossággal űztem ezt a sportot, és nem is hiába, - mert meglett az eredménye.
A lányokkal azonban nem tudtam mit kezdeni, - lányokkal sohasem verekedtem, ahogy Miskáék sem. Miska, ha kellett a nála nagyobbakkal is szembeszállt, és bármikor elbánt, ha a körülmények úgy hozták, - lányokkal azonban soha.
Én, az egyik lánynál addig jutottam el, hogy a nagyon hosszú copfját pillanatok alatt az öklömre tekerve lehúztam a fejét, - mivel sokkal nagyobb volt nálam - aztán csak az arcába néztem. A tekintetében azonban olyan félelmet láttam, hogy azonnal elengedtem és nem cibáltam meg a copfját. Sem akkor, sem később.
Pedig, - sokáig csúfolt még, és sok mindennel.
Mártásnak hívott, - amit azonban, olyan hangsúllyal, mondott ki, mintha csak azt mondta volna, hogy szar. Nem vettem jó néven.
Én őt, - ezt követően, Szósz-nak hívtam, amiről nem tudta, hogy micsoda, - ahogy az osztály sem, - de mégis rajta maradt. Utána már mindenki Szósznak hívta, - még a tanító úr is.
Érdekes módon, éppen a verekedést követően lett könnyebb a helyzetem, kezdtek elfogadni az osztálytársaim, - bár, később nem volt már verekedés. A fiúk többé nem provokáltak. Sőt, ha ők verekedtek, - akkor is én választottam szét őket. Még később pedig, elég volt, ha rájuk szóltam.
Lassan befogadtak, elfogadtak. Megdolgoztam érte.
Itt, - nem voltam többé kisasszony, - egy senki voltam. Mégis, ebből a béka-segge pozícióból, - viszonylag hamar - tekintélyre tettem szert.
Jól tanultam, és sokkal előbbre voltam a tananyaggal, - és mindenféle egyéb ismeretekkel - mint ők. Ha a tanító úr beszélni kezdett valamiről, azonnal jelentkeztem, mert én azt ismertem már, sőt ki is egészítettem azzal, amit erről még külön is tudtam. A tanító úr, figyelmesen és érdeklődéssel hallgatott, néha pedig megkérdezett, hogy akarok-e valamit hozzáfűzni ahhoz, amit éppen elmondott. Én pedig, majdnem mindig akartam. Azonban, olyan is volt, hogy ismeretlen téma vetődött fel és akkor, ha kérdezett, - megmondtam őszintén, hogy erről, most hallok először.
Értékelte az őszinteségemet. Megbízott bennem.
Így, ha kiment, - ami igen gyakran előfordult, hiszen az iskolaudvarban volt a lakásuk, és nagyon szeretett otthon lenni, - engem állított a maga helyére és rám bízta az osztályt. A gyerekek pedig egy idő után, elfogadták ezt.
( Akkor kaptam kedvet a tanításhoz, - ezért, és a családi hagyományok miatt - mentem később erre a pályára.)
Szívesen osztottam meg az osztálytársaimmal mindazt, amit én már tudtam. És mivel sok mindent tudtam, elég színesen bővítettem ki mindennel azt, amit elmondtam nekik, - ők pedig szívesen hallgattak, a figyelmük nem igen lankadt.
Egyszer csak elhűlve hallgattam, amikor a gyerekek üdvrivalgásban törtek ki, ha a tanító úr kiment, én meg elfoglaltam a helyét. Az, jó volt. Az, nagyon jó volt. Az, az én személyes sikerem volt, - és nagyon jól esett.
Mintha a világot hódítottam volna meg, - bár ez a ,,világ", mindössze 10-12 gyerekből állt.
Ennek ellenére, mégsem szerettem itt lenni.
A házat se szerettem. Féltem tőle. Egyszer aztán bebizonyosodott, hogy nem ok nélkül. Érett a füge a ház körül, és éppen abból csemegéztem a bokor előtt állva, amikor valami szép lassan végigmasírozott, átcsúszott a meztelen lábamon.
Dermedten álltam, aztán lepillantottam a lábamra.
Egy kígyó volt. Vastag, erős, hosszú. Sötétszürke színű, majdnem fekete. Sohasem láttam még ilyen kígyót.
A fejét nem láttam, ( bár, nem hiányzott a látvány, ) - mert mire lenéztem a lábamra, a kígyó addigra félig becsúszott a pinceablakon.
Miután a dermedtségből magamhoz tértem, - sírva és sikítva rohantam anyámhoz, - majdnem feldöntöttem, - aztán rémülten kapaszkodtam bele.
Utáltam a kígyókat, - és pontosan tudtam, hogy benn van a házban. Ott van alattunk a pincében. Nem lehetett megnyugtatni.
Hogy ez az utálattal, irtózattal vegyes, leküzdhetetlen félelem, honnan ered, az nem tudom.
Talán, valami másik világból magammal hozott egyetemes félelem lehetett, - de a félelem mértéke itt hatalmasra duzzadt, - és már nem volt meg bennem az az erő, - amivel, mint otthon, a Giligóban, - képes lettem volna leküzdeni. Itt már erőm és ,,hatalmam" sem volt hozzá.
Otthon, - elbírtam a kígyók látványát. Itt, - nem.
Igaz, - otthon, a kígyók nem költöztek be a házunkba, és az életünkbe.
Anyám először azt mondta, ő úgy tudja, hogy minden egészséges házban, - élnek kígyók. De ezzel egyáltalán nem nyugtatott meg, - sőt, teljesen megőrültem tőle. Nem akartam kígyókkal együtt lakni.
Anyámék persze beszéltek a szomszédokkal, - és azok megerősítették, hogy igen, igen, van itt kégyó. Van. Bőven van. De ha igazán sokat akarunk látni, menjünk fel a sziklákhoz, ott szoktak napozni. Mert ez itt csak a hegyderék, itt nincsen annyi, mint odafent. Menjünk csak fel a sziklához, menjünk, nézzük meg, mennyi van ott.
- Menjünk fel a sziklákhoz?...A sziklákhoz?...- kérdezte Anyám döbbenten.
De a fene se akarta látni őket, - a fene se.
- Még hogy, hogy fekete is lenne?...Fekete?...Fekete?...- csodálkozott a szomszéd néni - Azt eddig nem is tudtam...-
Hát, nem nyugodtam meg. Nem.
Alig mertem kimenni az udvarra, a kertbe, a gyümölcsösbe, - a fügebokroknak pedig többé a közelébe se mentem.
Apám azonban természetesen leszedte a fügét, - és hála Istennek, nagyon sok volt. Nagyon sok, - és nagyon szerettük. Ami nem fogyott el, azt dzsemnek főzte meg a mama, de készült belőle fügebor, és spárgára fűzött, szárított füge is.
Teltek a napok, de nem bírtam a félelemtől megszabadulni, amit a kígyó okozott. A házban is teljesen megőrültem. Biztos voltam benne, hogy a kígyó, - be tud mászni a szobába is.
Nekem lett igazam.
Itt, ebben a házban nem volt külön szobám, és külön ágyam sem. A Szüleim között aludtam, középen. Talán, még ez volt akkor a szerencsém.
Egy reggel korábban ébredtem, mint a szüleim, - pedig ez egyáltalán nem volt gyakori. Otthon ugyanis, - hétalvó voltam.
Amikor felriadtam, csak pislogtam ki a fejemből, de nem voltam még ébren. A következő pillanatban azonban, amikor kinyitottam a szememet, azonnal és teljesen felébredtem.
A széles nagy ágy baloldali, magas faragott oszlopán, egy kígyó nézett velem farkasszemet.
A döbbenettől egy pillanatig, hang nem jött ki a számon. Aztán, sikítani kezdtem.
Nem tudom, hogy van-e olyan, hogy sikító-frász, meg zokogó frász, - de az enyém az volt.
Felváltva csináltam. És, nem bírtam abbahagyni.
A szüleim természetesen azonnal felébredtek. Anyám, azonkívül, hogy megölelt engem, - szintén nem mert moccanni.
Apám azonban, - halál nyugodtan felkelt, megnézte a kígyót közelebbről, - aztán elkapta a nyakát, letekerte a kígyó farkát az ágy oszlopáról, - majd odasétált az ablakhoz, és kiengedte. Utána, becsukta az ablakot.
Nem nyugodtam meg, - sikítottam, és zokogtam tovább. Annyira, hogy még talán a madarak is döbbenten fordultak le a fáról.
Anyám akkor, szembefordult velem, megrázta a vállamat többször is, - de minden hiába, nem bírtam abbahagyni.
- Ne haragudj, ... ne haragudj kislányom,...- mondta csendesen, majd teljes erejéből pofonvágott.
A döbbenettől elállt a hangom.
Elfordultam tőle, felugrottam, és papa vállára borulva sírtam tovább. Ő nem szólt semmit, csak megölelt.
Vigasztalhatatlan voltam. Mamára, - rá se néztem.
Most már nemcsak, hogy féltem, ráadásul haragudtam is, - és rettenetes szívfacsarásom volt.
Egy darabig,...-
Akkor meghallottam a mama szipogását, és döbbenten láttam, hogy sír. Hirtelen elmúlt a haragom, fellobbant bennem az iránta érzett hatalmas szeretet, visszafordultam hozzá és hevesen megöleltem, aztán már együtt sírtunk tovább.
Attól kezdve, hogy a kígyó bejött az ablakon, - bár könnyen lehet, hogy az ajtón sétált be, ki tudja? - napirenden volt, hogy állandóan sikítottam, - mert mindenhol kígyót véltem felfedezni.
Akkor is, ha nyikorgott a szekrényajtó, akkor is, ha megreccsent az ágy. Vagy ha dudált a szél a kéményben. Mert ott is bejöhetett, akár. Ott is.
Én, - tudtam, hogy kígyó van ott. Kígyó van a házban. Kígyó.
Mindennap többször, - este pedig külön is - meg kellett nézni mindenhol, hogy nincs-e bent?!... Nem jöhetett-e be valahol?! Nem lapul-e csendben az ágy alatt?!...Vagy a takaró alatt, esetleg a szekrényben?...Vagy máshol, akárhol...-
Akárhol.
Ajtó-ablak, mindig csukva volt, - amikor pedig szellőztetni kellett, a szüleim egész idő alatt ott álltak, hogy be ne tudjon jönni a kígyó. Én meg rohangásztam a kettőjük között, hogy ellenőrizzem, - tényleg nem jön be. Tényleg. Tényleg észreveszik.
Pontosan tudtam tehát, hogy nem jött be. Nem jöhetett be, - én, mégis megőrültem tőle.
Se éjjel, se nappal, nem voltam többé nyugodt. Ha végre el tudtam aludni, akkor is a kígyóval álmodtam, és sikítva ébredtem.
Rettegtem attól, hogy bejött a házba. Hogy be fog jönni a házba. Hogy biztosan tudtam, be fog jönni a házba megint...-
Be fog jönni, igen...-
Később aztán be is jött. Igen.
A szomszéd néni azt mondta akkor:
- ,,Maad ahun az begyütt, az ott ki is mén...hanni kő, békiben..."-
Nna, az ötletével, - nem lopta be magát a szívembe.
Aztán, jött más is.
Nyár volt, forróság, éjszaka. Az ablakot nem lehetett kinyitni, - izzadtunk, mint a ló. Nem tudtunk aludni, csak forgolódtunk. És akkor hallottuk meg....-
Kopogtak, - valahol alattunk. A kopogás pedig, szinte visszhangzott, kongott a nagy és majdnem üres pincében.
Erőteljes egyenletes kopogások voltak. Hangosabbak és tömörebbek annál, mint ahogy egy a harkály kopog a fán. A kígyó, - az nem tud kopogni, tudtam, - de persze, harkály se lehetett. Harkály semmiképpen nem lehetett, - éjszaka, sötétben, a pincében Az, nem a harkály élőhelye.
Úgy húsz-harminc kopogás után, aztán csend lett, - de aludni, akkor se tudtunk. Így ment ez éjszakáról-éjszakára. Nem találtunk rá semmiféle magyarázatot.
Anyámék már arra is gondoltak, hogy valaki talán elbújt a pincében a háború idején, és most ki akar jönni.
A szomszéd néni erre ráharapott, és rátett még egy lapáttal.
- Ammá, meglehet, meg....csöndér vót. Eebujt. Eebújt,... a felesége meg etette,...meglehet. Aztán mosmá előgyünne, ha tunna, ...az kopog na, az...-
Képtelen ötlet volt, - de a faluban mégis híre ment. Egy reggel, négy-öt idegen állított be hozzánk és feltörték a pinceajtót. Fejszével.
Lámpát kértek tőlünk, majd levonultak és becsukták az ajtót. Bennünket, természetesen nem hívtak oda. De hallani lehetett, hogy szétverik az összes hordót, - akár volt benne bor, akár nem. Hátha éppen abban bujkál valaki.
(Csak tudnám, ki volt az a hülye, aki azt hitte, hogy a ,,csöndér"... - befér a hatalmas hordó pici lukján....)
Mindenesetre, - megnézték.
Aztán, szinte centiméterről centiméterre végigdöngették a falakat is, majd a mennyezetet és a padozatot, - de nem volt semmi.
Az ellenség keze, ugye,...vagy a lába. Nem lehet az ember eléggé éber, - és fiatal még a Magyar Népköztársaság.
Nna, - nem találtak senkit....-
A kiömlött bor bűzölgött, majd berúgtunk a szagától, és majd elhánytuk magunkat, - de én nem engedtem szellőztetni. Féltem, hogy a kígyó is utálja a bor szagát, és erre pánikszerűen fog menekülni kifelé, és más helyet keres magának. Beköltözik esetleg hozzánk, a szobába.
A pinceajtó ugyanis nyitva volt, nem lehetett többé bezárni, mert szét volt verve.
A lukakon, bármikor kijöhetett a kígyó, ami ott volt. Az, amit a saját szememmel láttam, amikor a saját lábamon csúszott be a pinceablakon. Az.
Teljesen romokban voltam. Csak úgy mertem elaludni, - és akkor is nagyon rosszul - ha égett a szobában a lámpa, és apám vagy anyám ébren voltak. Így aztán, valaki mindig ébren volt mellettem és megölelt.
Most már viszont, nemcsak a kígyótól, - hanem a kopogástól is rettegtem.
Aznap este azonban, amikor feltörték a pincét, - kivételesen nem hallottuk az addigi éjszakai kopogásokat. Akkor, csend volt. Teljes csend.
Reggel, lelkendezve rohant át hozzánk a szomszéd néni:
- ,,Hajja-e má szomszédasszon, hajja-e?...Tudommá, tudom, ..szellemek vannak a házban! Szellemek!! Azok kopácsónak!!... Azok, higgye ee, szomszédasszon, más nem lehet....- Vót nekünk egy ösmerősünk, az aztán bele is haat. Bele. Megőték a szellemek...-
Hallottam persze a beszélgetést én is, - de a csuda tudja, - még a szellemektől se féltem annyira, mint a kígyóktól.
Elviselhetetlen volt nekem a házban, minden perc.
( Folyt.köv.- márminthogy, ha úgy gondoljátok.)
))))
Köszönet....
Köszönöm mindenkinek, akit érdekelt, és érdekel.
Timike, - ...ennyi volt a "szellemes..." Semmi több. Elköltöztünk, - és teljesen megváltozott az életünk.
Nem voltak tőbbé kígyók, és szellemek. Vége szakadt a rettegésnek.
Lovak voltak, "akiket", - imádtunk.
Hamarosan jövök vele.
Márta
Köszönöm mindenkinek, akit érdekelt, és érdekel.
Timike, - ...ennyi volt a "szellemes..." Semmi több. Elköltöztünk, - és teljesen megváltozott az életünk.
Nem voltak tőbbé kígyók, és szellemek. Vége szakadt a rettegésnek.
Lovak voltak, "akiket", - imádtunk.
Hamarosan jövök vele.
Márta
Similar threads
