Hétköznapi Furcsaságok, ...és Mindennapi Csodák.....

bubamama írta:

A Hubble Csoda:

http://mail.google.com/mail/?ui=1&view=att&th=120a90999e5a854e&attid=0.1&disp=vgp&zw

Kattints a kibontásához...

<table align="center" border="0" cellpadding="5" cellspacing="0" width="94%"><tbody><tr valign="top"><tr valign="top"><td> [SIZE=-1]
[/SIZE]
[SIZE=-1]Sajnáljuk, Gmail-fiókja átmenetileg nem érhető el. Elnézést kérünk a kényelmetlenségért, és azt javasoljuk, néhány perc múlva próbálkozzon újra.

Ha a probléma nem szűnik meg, kérjük, keresse fel a Gmail Súgót »[/SIZE]
[SIZE=-1]Újrapróbálkozás Kijelentkezés[/SIZE]
</td></tr></tr></tbody></table>
Ezt irja ki amikor rákattintok, valamit nem jól csinálok ?
mamaci

Sziasztok!

Szeretnék elmesélni, egy igen érdekes történetet:
Kb másfélhónapja lakom jellenlegi albérletemben, a ház egy idős hölgyé volt kinek halála után egy ismerősőm megvette s felújította, majd kiadta nekem albérletbe, hogy ne álljon üresen. Korábban is tapasztaltam de eddig nem tünt fel, hogy a padlás feljárót takaró nikecel/ ez vizszintesen helyezkedik el, egy nyílást takar be/ mérnőki pontosággal mindig balkéz fele eltolódik, mintha valaki felakarna menni. Eddig az volt a tippem, hogy a szél mozgatja, de tegnap lesúlyoztam s mégis úgyanugy eltolódott. Az egész cucc egy melléképületben van amit bezárva tartok. Mindenesetre ésdekes, lefotóztam az esetet s figyelem tovább hátha megjelenik a mami

Anyák napjára...

Anyák Napjára küldöm ezt a gyönyörű, verset, MIndenkinek, szeretettel:
Márta


Erdélyi József: Anyai szó...

"Vertük a fecskefészkeket,
az istálló eresz alatt,
kínoztuk és csaptuk a földhöz
a kopasz fecskefiakat.
Nem hatottak meg a kifosztott
madarak sikongásai, -
játszottunk...-
Van-e különb játék,
mint életekkel játszani?...
Egy kisfecskét én hazavittem,
hogy anyámnak megmutatom.
A szívemet cseréltem el
azon a végzetes napon, -
az én ártatlanul kegyetlen,
öldöklő gyermekszívemet...-
Anyám is jobban tette volna,
ha nem szült volna engemet!
Nem bántott, csak azt mondta, hogy
a fecske Isten madara,
s aki bántja, - azt megveri
az Isten tüzes ostora.
Azt kérdezte: hogy esne nékem,
ha megfogna egy óriás,
s kitépné a két kezemet,
mikor nem is volnék hibás?...
Tanyasi játszótársaimnak
elmondtam: mit mondott anyám,
de félrelöktek. Nem fogott
rajtuk a jámbor tudomány.
Magam is maradtam, kis tudós,
egy játékommal kevesebb,
két kezem tisztább, mint a másé,
de a két szemem könnyesebb...-
Miért is tanított jóra, szépre?
Miért nem mondta, hogy öld, csak öld,
ne sajnáld a kicsit, a gyöngét,
mert az erőseké a Föld, -
kiknek szívében nincs bűnbánat,
se irgalom, se kegyelem!...
Ők fegyverrel és erővel bírják a világot,
de énnekem nincs fegyverem.

Nincs fegyverem más, csak a szó,
és nem hallgat rám a világ.
Nem hallja meg, hogy sikoltoznak
fiaik után az anyák.
Nem hallja, hogy siratja rablott
szerelmes a szerelmesét, -
egy neveletlen, óriás,
vad gyermek lett az emberiség.
Ki fékezi meg ezt a játszó,
gyilkos óriásgyermeket?
Ki fogja égi tudományra
a durva népvezéreket? -
Anyai szó! Angyali szózat,
isteni fegyver, tüzesen
szállj szívről szívre, szájról szájra,
s ne is némulj el sohasem!..."

Az Édesanyám...

AZ ÉDESANYÁM...
Laudetur,...Laudetur...!

Szeretettel és csodálattal emlékszem vissza az Édesanyámra.
Büszke és boldog vagyok, ha rá emlékezem.
Büszke vagyok, hogy szerethettem, és boldog vagyok, hogy az Anyám volt.
Ha megkérdeztek volna gyerekkoromban, hogy milyen az Édesanyám, azt hiszem, csak azt tudtam volna mondani, hogy szép és szigorú.
Amikor felnőttem, a fiatalabbik nővérem azt mondta, hogy Anyánk,...se-színű volt.
Se-színű volt a haja, a bőre, és az egész előfordulása. Nem lehetett észrevenni, hogy ott van.
Fájt ez nekem.
Én nem ilyennek ismertem. Én azt láttam, hogy ha együtt voltunk, és ránk nézett, akkor boldoganya-mosolyba öltözött az arca, - és gyönyörű volt.
Az Édesanyám ,,Főállású anya ,,volt, - nem csak úgy ,,mellékesen". Elhalmozott bennünket a törődésével, a gondoskodásával, a türelmével, a figyelmével és a végtelen szeretetével.
Máig képtelen vagyok megérteni, hogy a nővérem, miért látta másnak, mint én.
Egy helyen nőttünk fel, egyforma nevelést kaptunk, ugyanabba az iskolába jártunk az Angolkisasszonyokhoz, és egyformán rengeteg, - mérhetetlenül sok szeretetet kaptunk a szüleinktől.
Egyforma volt az indíttatásunk. Teljesen egyforma. Felnőttként, - mégis, egészen más emberek lettünk.
Gyerekkorában, nővérem volt a példamutató jó kislány, akit soha nem kellett dorgálni, vagy megbüntetni, elég volt neki egy pillantás. Vagy annyi, hogy az Édesanyám, kicsit felhúzta az egyik szemöldökét.
Ő volt az, aki soha nem csavargott el, és nem eredt utána a fél falu, hogy megkeresse. Ő volt az, aki mindig illedelmes volt, jó köszönő, soha egy csúnya szót ki nem mondott, és nem tanult meg választékos gazdagsággal káromkodni, mint én. Ő volt az, aki nem szakította a ki ruháit, cipőit, és nem voltak elhagyott cuccai, - amit a kutya hordott haza utána. Ő volt, aki szorgalmas volt és jó tanuló, aki soha nem hozott szégyent a családra, stb...stb...-
Szóval ő volt a, "bezzeg az Inci!..."- és ezért kiskoromban, nagyon utáltam.
Mindig vele hasonlítottak össze, és róla kellett példát venni, - amit persze soha nem tettem. Nem kétséges, az összehasonlításban mindig én maradtam alul.
Nővérem pedig, - aki mindig sütkérezett a dicséretekben, eleget mondta, hát el is hittem, - hogy ,,még a bokájáig se érek fel,...", vagy, hogy -..."a kisujja is többet ér, mint én, ,,cakkom-pakk"...-
Elhittem, el kellett hinnem. Ha meg is lepődtem, szerencsére, sokáig nem támadtak önértékelési zavaraim.
Ő ,,idevalósi" volt, én meg nem. Kisgyerekkoromban azt hittem, hogy én, ...én jöttem valahonnan, alighanem egyenesen Istentől, - de csak vendégnek, - és szentül hittem, hogy majd vissza is megyek hozzá, amint lehet. Jó volt nekem ott.
Nem tudom, hogy hol, de jó volt, - arra pontosan emlékeztem. .
Később persze kinőttem, és elfelejtettem ezeket a dolgokat.
10-12 éves koromban, már nem is szerettem, ha szóba hozták.
Ami azt illeti, - én rossz voltam, igen, de ragaszkodó és hűséges. Eltéphetetlen szálakkal kötődtem a szüleimhez, családomhoz, és csodálatos, különleges kapcsolat fűzött az Édesanyámhoz.
Nem omlottam az első férfi karjai közé, hogy uram isten, vigyen már el innen, ebből a bezártságból, ebből a nyavalyás kis faluból, - ki a világba, hogy lássak is valamit...-
Csak a szüleimmel mentem el. Akkor, - amikor menni kellett, mert muszáj volt, - de mi, magunkkal vittük az örökre szívünkbe zárt kis falut is.
Ott voltak a gyökereink, - és az emlékeink.
A háborúalatt, Apámat elvitték a nyilasok, majd elvitték az oroszok is. Mindkét alkalommal megszökött, de bujkálnia kellett, sokáig.
Ketten voltunk Anyámmal, - és csak egymásra számíthattunk.
Szóval az én Édesanyám más volt, egészen más, mint amilyennek a nővérem látta. Nem volt se-színű.
Nagy haja volt, vékony szálú, selymes, világosbarna. Kakukkfű illata volt, mint a forró nyárnak az erdő szélen. Bőre, mint a porcelán, - sima, halvány, szinte átlátszó, picike, leheletnyi pírral. Szép ívű volt az orra, szája. A szeme pedig, a gyönyörű barna szeme, csodálatos volt.
Mintha millió csillag ragyogott volna a tekintetében. Ezek a csillagok szelídek voltak, hűségesek, barátságosak, és csak ragyogtak,...- ragyogtak egy életen át.
Vele voltam egész életében, amióta csak megszülettem.
Ismertem Őt. Ismertem és szerettem.
Mindent tudtam róla. Ismertem a nappalait, - tengernyi gondját, baját, szomorúságát, félelmeit, szorongásait.
És, ismertem Anyám álmait is, igen, - mindig elmesélte.
Volt egy visszatérő álma, egy gyönyörű álom, amitől boldogan és kipihenve ébredt. Ez az álom, gyerekkorától - szinte szünet nélkül - a haláláig elkísérte.
Az álom, mindig pontosan ugyanaz volt, - évtizedeken keresztül nem változott semmit.
Azt álmodta, hogy amikor elalszik, de inkább még, félálomban, - ,,szárnyra kap", és lebeg, - ami leírhatatlan érzés volt Aztán, repült,...repült.
Hosszan repült, egy nagy - nagy tó felett, majd a hegyek felé kanyarodott, de onnan is látta a nagy vizet. Aztán, meglátta a kastélyt és mindannyiszor, amikor meglátta, valami leírhatatlan örömet érzett,...- a hazatalálás örömét.
Kiterjesztette a szárnyait, körözött egy kicsit a kastély felett, majd leszállt a lépcsőfeljáró előtt, fellibegett a lépcsőkön és bement a kastélyba.
Úgy mondta, sokáig volt ott. Aztán hajnalodott, vissza kellett térni. Kijött a kastélyból, lelibegett a sok lépcsőn, ,,szárnyra kapott" megint, - és ugyanazon az úton visszajött, leszállt a házunk előtt.
Egyszer megkérdeztem tőle, - kicsi voltam még:
- Madár voltál?
- Dehogyis voltam madár.
Többet aztán nem igen mertem kérdezni, pedig kíváncsi lettem volna, hogy ha nem madár volt, akkor honnan szedte a szárnyait?...Angyal volt talán?
- Igen, - gondoltam - az lehetett. Csakis az, lehetett.
Évek, évtizedek teltek el, nekem úgy tűnt, viharos gyorsasággal.
Az Édesanyám, úgy 75 év körüli lehetett, én pedig elmúltam negyven. Budapestről, - Búcsúszentlászlóra mentünk, - kivételesen nem a déli parton, pedig ott jobb volt az út, hanem az északi oldalon, mert ott szebb a táj.
Sokszor megálltunk közben pihenni, beszélgetni, kávézni. Füreden ebédeltünk, aztán szép kényelmes tempóban mentünk tovább.
Éppen csendben voltunk, Édesanyám érdeklődve nézte a jobboldali részt, az erdőket, dombokat, házakat. Egyszer csak hirtelen, rátette picike kezét a térdemre:
- Állj meg lányom, - mondta -...én itt lakom.
Egy pillanatra azt hittem, hogy meghibbant. Hiszen én pontosan tudtam, hogy hol lakik. Velem,...- vagy én ővele,...mindegy.
Túlfutottunk, de megálltam. Rásandítottam Anyámra, és hirtelen minden rettenet is átfutott az agyamon, - agyvérzés, embólia, vagy mégiscsak megbuggyant...- Anyám azonban határozott mozdulattal nyitotta ki a kocsi ajtaját, és igencsak fürgén elindult felfelé, a hegyoldalban lévő kastély felé.
Mit tehettem? Szaporán utána indultam, de mielőtt elérhettem volna, visszafordult és azt mondta:
- Ne gyere utánam lányom,...egyedül akarok lenni.
Tettem még néhány bátortalan, és óvatos kísérletet,...- de mindig észrevette. Csak felemelte a kezét, intett, és értenem kellett belőle.
Megálltam, és néztem, ahogy sietve ment felfelé az úton,...- aztán könnyedén felkaptatott a lépcsőn és eltűnt a házban. Összeszorult a gyomrom is, meg a szívem is. Olyan volt, mintha hirtelen kirekesztett volna engem az életéből...-
Visszamentem a kocsihoz, - amúgy is nyitva hagytam az ajtaját. Leültem Anyám helyére és vártam.
És, csak vártam,...csak vártam,...- de nem jött.
Már azon tűnődtem, hogy lesz, ami lesz, mégiscsak el kell indulnom utána. Mert mi van akkor, ha tényleg, - ha mégiscsak agyvérzése van, mondjuk? Talán lehetne segíteni rajta, - én meg cserbenhagytam.
És akkor megláttam őt, de messze volt,...- állt a lépcső felett és a vizet, a tájat kémlelte. Aztán elindult lefelé. Nagyon lassan jött.
Aggódtam érte, és lesz, ami lesz, elindultam elébe. Amikor összetalálkoztunk, az arcát kémleltem. Sápadt volt, és remegett a szája széle. Meg akartam fogni a kezét, de elhúzta.
Szótlanul mentünk a kocsiig, ott megállt, bal kezével nekitámaszkodott a kocsi tetejének és csendesen megszólalt:
- Ez, már nem az a ház,...- mondta szomorúan. - nem így emlékszem rá, nem így. Ez, már nem az a ház.
Ránéztem, és teljesen normálisnak látszott.
Egy ideig csendben voltunk.
- Ez, már nem az a ház,...- mondta aztán újra, - és a szeme tele lett könnyel -...nincs meg az imafülkém. Nincs meg az imafülkém, eltűnt, lebontották, vagy befalazták. Érted te ezt?
Hát, - én, nem értettem. Én, nem.
Édesanyám, mindkét karját a kocsi tetejére tette, felemelte a fejét és sokáig, messze nézett. Megöleltem volna, de lerázott. Így aztán csak álltam ott, teljesen tanácstalanul. Egy idő után azonban összeszedte magát.
- Menjünk.- mondta csendesen.
Nem szóltam semmit, beültünk és elindultam. Kezem-lábam remegett, lassan mentem. Úgy, 30-40 km után, szemrehányóan megszólaltam:
- Én, ezt nem értem...-
- Neked, nem is kell.
Újabb 30-40 km után, megint megkockáztattam egy kérdést:
- De, minek jársz te ide?...Legalább azt mondd meg, hogy minek jársz ide?
- Hogy minek járok ide?...Minek járok ide?... Hát imádkozni,...imádkozni járok ide. -
Ennyit tudtam meg. Többé nem faggattam és ő sem beszélt róla.
Később aztán panaszkodott, hogy eltűntek az álmai. Hiányzott ez az életéből, és szomorú volt miatta.
Sokáig nem álmodott. Aztán egy reggel, - jó fél év múlva, - ragyogó arccal mesélte, hogy újra repült.
Újra ,,otthon" volt,...- és hogy, rendben van minden. Minden a régi. Megvan az imafülkéje.
Hát, ennyi volt az Édesanyám álma, - ami többé, nem hagyta el, elkísérte végig az életében.
Ránézésből, erősnek, - nagyon erősnek látszott az Édesanyám,...- de én mindig tudtam, hogy gyenge, és törékeny.
Nem tudom, hogy honnan tudhattam, hiszen, kicsi koromban - akkora pofonokat tudott adni visszakézből, hogy a fülem is csengett utána. De hát, - rászolgáltam. Nem bántam És, - rossz voltam persze, a pofon ellenére, továbbra is.
Pici koromtól kezdve, odafigyeltem az Édesanyámra, és mindig vigyáztam rá. Biztosan tudtam, hogy én vagyok a ,,nagyobb" - és az ,,erősebb". A háború alatt aztán, többször is bebizonyosodott, hogy ez valóban így volt
Valami különös véletlen, vagy csoda folytán, - többször is megmentettem az Édesanyám életét. Én, ezt nem csodaként éltem meg, nekem ez természetes volt.
Úgy éreztem, hogy onnan, ahonnan el kellett jönnöm, nem tudom miért, hatalmat és erőt is hoztam magammal.
Édesanyám, tudhatott ezekről a képességekről, - ezekről az adottságokról. Észrevehette. Néhányszor, pedig beszéltünk is róla.
Számtalanszor játszottam ezekkel az ajándékként útravalóul kapott adottságokkal.
Egész gyerekkoromban játszottam vele, - és nem mindig használtam jó és nemes célra. Aztán, egyszer csak, - úgy 10-12 éves lehettem akkor, - rá kellett döbbennem, hogy már nincs meg ez a játékom. Kinőttem, vagy elvesztettem, nem tudom.
Fiatal lánykoromban, amikor valamiért, - ,,bizonyságot,, kértem Istentől, újra előjött, aztán megint eltűnt.
Asszonykoromban, egy vészhelyzetben, ugyancsak elő tudtam hívni újra, - majd, soha többé.
Sokszor próbáltam még, de nem sikerült.
Anyám, - bár nagyon keveset beszéltünk ezekről a dolgokról, - mindig arra kért, ne éljek ezzel a képességgel, - legfőképpen azonban, ne éljek vissza vele.
Születésemtől kezdve, a haláláig, - mindig Édesanyám mellett voltam. Voltak persze, kényszerű távolléteink, mint a kollégiumi évek, vagy a távoli munkahelyeim, de ilyenkor is mindig hozzájuk, - majd csak Őhozzá, mentem haza. Összetartoztunk.
Ismertem az álmait. Ismertem a félelmeit, a kudarcait, az örömeit, a könnyeit.
Amikor, nagyon idős volt már, olyan volt, mintha a kislányom lenne, - a legeslegkisebbik. Ugyanúgy dajkáltam, és ugyanúgy gondoztam, fürdettem. Este, ugyanúgy fektettem le, takartam be, - és ugyanúgy jó-éjt puszival búcsúztam, mint a gyerekektől.
Éjszakára pedig nyitva hagytam a szobája ajtaját, hogy meghalljam minden moccanását. S mert szívpanaszai voltak, néha, nagyon nehezen kapott levegőt. Mindig meghallottam, ha levegőért kapkodott, - de meghallottam, még a sóhajtását is.
Felkeltem hozzá, bebújtam az ágyába a háta mögé, és ,,kitámasztottam", - így, több levegőhöz jutott.
Ha tehettem volna, hát én veszek helyette lélegzetet.
Nyáron, ha jó idő volt, - nappal, éjszaka, késő este, vagy hajnalonként, - kiültünk a teraszra, vagy a kertbe, a császárfa alá.
Ilyenkor, az ölembe vettem, - nem volt több, legfeljebb 38 kg.
Beszélgettünk, - rendszerint, csak én, -...vagy énekeltem neki,...vagy csak simogattam.-
Ha nagyon rosszul volt, a gyógyszerei ellenére is, akkor, csak csendesen ringattam, és hullottak a könnyeim a fejére.
Egyszer azt mondta, nagyon halkan, és nagyon remegő hangon:
- ...ne sírj lányom, egyszer, el kell innen mennem,...- majd hozzátette, -...elfáradtam,...el kell mennem,...csak azért fáj,...mert elszomorítalak téged...-
Amikor elment, ott voltam mellette,...éppen a háta mögött ültem, és tartottam őt.
Egyetlen pillanat volt.
Csak hátracsuklott a feje, - és már nem volt ott.
Nem volt pulzusa.
-...Istenem...Mamám,...Istenem, Istenem, ne menj el,...mert belehalok...- suttogtam, föléje hajolva.
És akkor,...kigördült a szeméből, két kövér könnycsepp.

Búcsú...
,,Letéptem ezt a hangaszálat, -
Már tudhatod, - az ősz halott.
E földön többé sosem látlak.
Ó, idő szaga, - hangaszálak....
Én várlak Téged, - tudhatod..."

Guillaume Apollainaire verse

Anyák napja

Jó reggelt, szia!

Nagyon átérzem a fájdalmadat, s szerintem szinte mindannyian, akik már "felnőttünk", illetve elvesztettük Édesanyáinkat. Ma nekem is eszembe jutott minden, s elszorult a szivem.
Egyszer majd rólunk is ezt írják majd...
Zsuzsa

Drága Bubamama! A történet egy részét már ismertem korábbi beírásodból, de nagyon jól esett újra olvasni. Át tudom érezni azt a hatalmas szeretetet, amit édesanyád iránt éreztél, én a nagymamámat szerettem így.

Most meg téged szeret ennyire a kisunokád. Boldog Anyáknapját! kiss

Kedves Apolika!

Mélyen együtt érzek Veled.
Bizony, az Ünnepeken különösen sajog az ember szíve, - az első Húsvét, az első Anyák Napja, az első Karácsony, -…aztán az első Születésnapja…aztán, …- És ez, így megy tovább, a többi ünnepen is, - a mi születésnapunkon, a mi névnapunkon,… és a gyerekeink ünnepein, amit ő nem érhetett meg, - amin már nincsen velünk, - és soha többé nem lesz velünk.
Azt mondják, - az idő minden sebet begyógyít. Én ezt nem hiszem. Aki ezt mondja, annak igazán mélyen, - talán még soha nem fájt semmi.
Örülj, - hogy álmodni tudsz vele, - ez nagy ajándék, - mintha nem ment volna el egészen…-
Márta

Köszöntés...

Anyák Napja alkalmával, szeretettel köszöntök minden Édesanyát, és minden Nagymamát!

Szívből kívánom, - hogy ezen a napon, - legalább ezen az egy napon, - könnyebbek legyenek a terheink, ne jöjjön gondra gond, - és zavartalanabbak legyenek az örömeink.
Az év további napjaihoz pedig, amelyek ugyancsak a mi napjaink, - de nem ünnepeljük őket, - kívánok mindenkinek, további sok-sok erőt.
Mert Édesanyának, Nagymamának lenni, sohasem volt könnyű, - de most, a jelenlegi helyzetben, - különösen nehéz.
Erőt kívánok tehát, Mindenkinek, - hogy amit nem tudunk megoldani, - azokat a dolgokat, legalább képesek legyünk elviselni.
Márta

Köszönet...

Szia Drága Cathy!

Köszönöm!
Annyira örülök a látogatásodnak, - néha, ha volt alkalmam kicsit körülnézni, találkozni szoktam a neveddel, - és meglátogattam párszor a főzős oldaladat is, - sőt, főztem is belőle.
Akartam írni, saját jól bevált receptet is, - de az, végülis elmaradt.
Gondolom, mindannyian, ugyanabbban a cipőben járunk, - és örökös időhiánnyal küszködünk, - én is.
Szóval, nagyon örülök a látogatásodnak Cathy, és annak is, hogy emlékszel az írásaimra. Nagyon jól esik, köszönöm.
Nagyon szép Anyák Napját kívánok Neked, szeretettel:
Márta

Érdekes...

Gauguin vágta le Van Gogh fülét

• Index

| 2009. május 5., kedd 11:22 | Frissítve: 56 perce
Érthetetlen, miért nem beszélt az esetről a sértett fél.
A történetírás szerint Van Gogh saját maga vágta le a fülét egy vita után. A hivatalos történetírás szerint a neves holland művész együtt dolgozott Gauguinnal, akire egy vita során borotvával támadt, majd miután az elmenekült, levágta saját fülcimpáját. Egy most publikált tanulmány állítja, máshogy történt az egész.


A Daily Mail cikke szerint előkerült egy német tudós, aki tízéves kutatással megállapította: valójában Gauguin vágta le a kérdéses fülcimpát. Az ok pedig egy prostituált miatt támadt vita volt.

A két művész 1888 decemberében együtt dolgozott Dél-Franciaországban. Köztudott volt, hogy művészi ellentétek feszültek köztük. Van Gogh megfigyelés alapján festett, míg barátja emlékezetből alkotásban hitt. A megjelent könyv szerint ezen a drámai napon mégsem szakmai kérdéseken vesztek össze, hanem egy prostituálton. A Rachel nevű hölgy miatt egy bordélyház előtt tört ki a vita.

Hans Kaufmann, a hamburgi egyetem tanára így foglalta össze az esetet: "Van Gogh könyörgött, hogy maradjon [Dél-Fanciaországban], miközben Gaugain az irányában lengette a fegyverét. Mindez a rosszhírű ház előtt történt. A bal fül a földre hullott. Nem lehet megmondani, hogy mindez véletlenül, vagy szándékosan történt. A főhős nem nyilatkozott az ügyről. Gaugain eltűnt a helyszínről.

A következő nap kereste fel a rendőrség, és ekkor találta ki a sztorit a saját fülét lemetélő Van Goghról."

Van Gogh ugyanis nem beszélt az esetről, sőt, hét hónappal később mellkason lőtte magát, és meghalt. Ráadásul még ólommérgezése is volt a festékek gőzétől, amiket használt.

Gauguin örökre megtartotta a titkot. A kardot a Rhone habjaiba vetette. Sem a kard, sem a borotva, amit állítólag Van Gogh használt, nem került elő.

Kedves Bubamama!
én most olvasom Vincent Van Gogh Theonak irt leveleit. Megindit micsoda öszinteség szól belőlük, és micsoda hivatástudat .
És az egyik utolsó leveléből micsoda kétségbeesés..., mert végig nyomorgott, életében alig kapott visszajelzést...Nem tudhatta van-e értelme annak, amire rááldozta az életét és az idegeit.

Persze az, hogy Gaguin vágta le a fülét, és ez nem öncsonkitás volt, ami a müvészettörténet szenzációjaként itta be magát az emberek tudatába valamikor, változtat valamit a róla kialakult képen. De értjük-e, tudjuk-e, mit hozott, mit ismert fel valójában ez az Ember? Tudjuk-e micsoda tiszta törekvésekkel indult utjára?

,A festményen (a műalkotásban) én az embert kutatom és szeretem(...) Számomra elsősorban az a kérdés, hogy miféle próféta, filozófus vagy megfigyelő, miféle emberi karakter áll bizonyos festmények mögött.,,

Nemrég olvastam róla egy tanulmányt, ahol ugy fogalmaztak: a nyomor mellett még depresszió is kinozta a művészt. Felháboritott. A szerző valószinüleg sohasem élte meg azt, hogy a nyomor és a visszajelzés hiánya micsoda depresszióba taszithatja az embert, miközben az útjait keresi a kifejezés eszközeit, miközben anyagba formáz érzéseket, tartalmakat, és megfeszitett megismerő munkát végez. Vagyis a nyomor, az otthontalanság kilátástalanság nagyonis lehet a depresszió oka...

Találtam még egy cikket, ami sokat idéz a leveleiből, ezért csatolom.

http://www.vigilia.hu/2007/8/cseke.htm

Szeretettel Csillagvirág



Van Gogh: Virágzó mandulafa

Kedves Csillagvirág!

Köszönöm szépen a tartalmas érdekes, értékes hozzászólásodat.
Nagyon szeretem a képet is, - a Virágzó mandulafa, - amit feltettél a festő japán stílusú képeiből.
Korábban, gyakran jártam Amszterdamban, - így gyakran jutottam el a Vincent van Gogh Múzeumba is.
A Múzeum neve: VINCENT…- csak így, egyszerűen. Mindenki tudja kiről van szó.
Mintha, ezzel, - végre, - mivel életében nem tette meg, - elismerte és keblére akarta volna ölelni Őt, egész Hollandia. Meg a világ.
Igen, - megrendítő az élete. Nagyon sajnálom.
Márta
<?xml:namespace prefix = v ns = "urn:schemas-microsoft-com:vml" /><v:shape id=_x0000_s1026 style="MARGIN-TOP: -336.65pt; Z-INDEX: 1; LEFT: 0px; MARGIN-LEFT: -70.85pt; WIDTH: 112.5pt; POSITION: absolute; HEIGHT: 141pt; TEXT-ALIGN: left; mso-wrap-distance-left: 0; mso-wrap-distance-top: 0; mso-wrap-distance-right: 0; mso-wrap-distance-bottom: 0; mso-position-horizontal: absolute; mso-position-horizontal-relative: text; mso-position-vertical: absolute; mso-position-vertical-relative: line" o:allowoverlap="f" alt="Vincent van Gogh" type="#_x0000_t75"><v:imagedata o:title="van%20Gogh" src="file:///C:\DOCUME~1\User\LOCALS~1\Temp\msohtml1\01\clip_image001.gif"></v:imagedata>ffice:word" /><?xml:namespace prefix = w ns = "urn:schemas-microsoft-com

</w:wrap></v:shape>

Vincent van Gogh (eredeti nevén: Vincent Willem van Gogh, Groot-Zundert, Hollandia, 1853. március 30. - Auvers-sur-Oise, Franciaország, 1890. július 29.) holland festőművész, a posztimpresszionizmus egyik legnagyobb alakja. (A posztimpresszionizmus nem egységes stílus, a XIX. század utolsó két évtizedének és a XX. század elejének többféle irányzata sorolható e gyűjtőfogalomba.)
Van Gogh 1880-tól szentelte magát teljesen a festészetnek. Hágában (Hollandia) élve eleinte a bányászok, majd a parasztok mindennapjait ábrázolta sötét tónusú (= árnyalatú) képeken.
1886-ban Párizsba költözött, később pedig Arles-ba, ahol a dél-franciaországi fény és a színek teljesen magukkal ragadták. 1887-ben és az ezt követő években alkotta meg remekműveit, alig néhány év alatt. Műtermében a falat rövidesen elborították a képek: önarcképek, csendéletek, tájképek. Sorsának talán legtragikusabb eleme, hogy e remekművekből egész életében csak egyet tudott eladni.
Élete alkonyán úrrá lett rajta elmebetegsége, melyről a kutatók azóta sem tudják megállapítani, milyen betegség volt pontosan. Miután egyik fülét egy borotvával levágta, több elmegyógyintézetben és szanatóriumban megfordult. Bár többször nyilvánították gyógyultnak, újra és újra súlyos idegrohamot kapott, és ismét kórházba került. Utolsó 150 festményét szanatóriumokban festette, ezek a képek már egy meggyötört ember magányát és szomorúságát fejezik ki. 1890. július 29.-én öngyilkos lett.

Könyvrészlet: Marinka balladája...

<TABLE class=bordernohater cellSpacing=2 cellPadding=2 width="100%" border=0><TBODY><TR><TD width="100%"></TD></TR><TR><TD width="100%"><TABLE cellSpacing=0 cellPadding=0 width="100%" border=0><TBODY><TR bgColor=#d4e4fd><TD width="100%" colSpan=3>2009-05-09 17:35:34, Szombat </TD></TR><TR><TD align=right width="100%" colSpan=3></TD></TR><TR><TD width="100%" colSpan=3></TD></TR><TR><TD width="1%"></TD><TD width="98%">
MARINKA BALLADÁJA...

Szegény Marinka. Szegény Marinka...-
Szegény, szép Marinka.
Szegény, szép Marinka.

Alig hiszem, hogy a falunkban sokan akadtak, akik tudták, hogy az égen, a napon, holdon és a csillagokon kívül, léteznek még más bolygók is.
Bezeta azonban, - Marinka szerelme, - onnan jött. Biztos, hogy onnan jött, - azt, mindenki tudta. Télen, nyáron, mindig jött, lehetett számítani rá. Egy más világból, - vagy egy másik világból jött. Messziről,...- az biztos, de nem lehetett pontosan tudni, hogy honnan. Senki sem tudta, senki sem ismerte őt.
A bolond lányhoz járt, - aki akkor, nem volt még bolond. Ő pedig, várta.
Bezeta gyakran járt ide, - majdnem minden héten, - mégse ismerte soha, senki. Talán még Marinka se.

Szegény Marinka. Szegény Marinka...-
Szegény, szép Marinka.
Szegény, szép Marinka.

A faluban, azt mondták, Bezeta pilóta volt, - aztán azt, hogy egy herceg, - aztán azt, hogy Bezeta, csak egy szélhámos volt. Biztosat, senki sem tudott.
Ismertem Marinkát, - és láttam párszor messziről Bezetát is, - igazából azonban akkor, egyikük se keltette fel az érdeklődésemet. Kislány voltam még.
Hanem az autó...- Az autó. Aaaaz, - igen. Így aztán, - nézegettem Bezeta autóját. Gyönyörködve, - és irigykedve.
Senki sem tudta, hogy Bezeta kicsoda, - valóban pilóta, valóban herceg, - esetleg, mégis szélhámos, vagy kém. Pedig közel 20 évig, odajárt a faluba, a gyönyörű, fiatal lányhoz, tündérszép Marinkához.

Szegény Marinka. Szegény Marinka...-
Szegény, szép Marinka.
Szegény, szép Marinka.

Titokban járt, de mindenki szemeláttára. Nem érdekelte, hogy látja-e valaki, nem törődött vele. Amikor beért a faluba az autójával, azonnal elkezdett dudálni, mire mindenki kiszaladt az utcára, aki csak otthon volt. Nézték a piros autót, és Bezetát, aki száguldott a szerelméhez.
Alighanem, mi is kiszaladtunk volna, megnézni az autót, mert annyira szép volt, - igen, - és még a biciklinél is sokkal gyorsabban ment, ha akart. Igen. Meg még a papa motorjánál is sokkal gyorsabban ment, ha akart. Igen.
Mi csak azért nem szaladtunk ki megnézni, mert messze volt tőlünk az utca. Mire az utcához értünk volna, addigra már az autó sehol se lett volna. Ezért, mi ki se szaladtunk. Csak én, - mert én gyorsan tudtam futni.
Marinka is mindig kiszaladt. Azonnal kiszaladt, ahogy meghallotta, a dudaszót. Ezt azonban Bezeta nem is gondolhatta, mert ő végig, az egész falun keresztül, folyton-folyvást dudált, megállás nélkül, hogy Marinka, biztosan meghallja, - és biztosan ott várja őt a kapuban.
Hát, meghallotta. Meg. És várta. Mindig várta.
Hűségesen várta. Éveken, évtizedeken keresztül várta. Akkor is, - amikor már nem jött többé.
Mert, - egyszercsak nem jött többé. Igen.
Az volt a baj. Az.

Szegény Marinka. Szegény Marinka...-
Szegény, szép Marinka.
Szegény, szép Marinka.

A lányt akkoriban még, Prosinger Marinkának hívták, és olyan volt, mint egy tündérlány a mesében. Akkor még nem volt bús, és nem volt bolond. Amikor pedig belehalt a reménytelen szomorúságba, meg a szerelembe, és a falu eltemettette - a fejfáján ez állt: Búslinger Mári. Mert akkor már bús volt. Akkor már nem Marinka volt, - nem. Nem az a Marinka volt, - nem ugyanaz. Bús volt.
Amikor Bezeta nem jött, - Marinka bánatos lett, majd bús, - de még sokáig nem volt bolond.
Megtört a szemefénye, összezárta a száját, és többé nem nevetett. Elveszett, eltűnt a tündérlány. Elszállt. Bús volt már. Bús.
Hirtelen, megöregedett, előre esett a válla, és megváltozott a tartása.
Bárhol volt is, messze nézett,...- már nemcsak a szikláról, már mindig, mindenhonnan messze nézett.
Amikor a szerelem elkezdődött, Marinkát, a falu, nem szólta meg. Marinkát szerették. Marinka a falu kedvence volt, a falu napsugara és gyönyörűsége. Mert mindig, mindig nevetett, - nevetve ébredt, és nevetett egész nap.
S mert mindig, mindenki, visszanevetett, - Marinka, boldog volt.
A nevetése, mintha ragályos lett volna, mert mindenki átvette tőle, majd tovább adta a mosolyt, és a nevetést. Marinkával reggel találkozni, nagy szerencse volt, - mert az bearanyozta a napot. Sugárzóan szép volt, és mindig vidám. Aki ránézett, annak azonnal messze futott a szomorúsága. Olyan volt, mint egy szép szőke, vidám, lenvirág szemű, aranyhajú tündérlány.
Boldog volt otthon a szüleivel, - messzire hallatszott házuktól a csengő kacagása. Boldog volt a faluban, mert visszanevetett az egész falu, - és szerették őt. És bizonyára boldog volt Bezetával, mert visszhangzott a domboldal a nevetésüktől, ha arra jártak. És, gyakran jártak arra.
Volt ott egy hatalmas, szürke, mohával benőtt szikla, odajártak. Azon ültek, - s mert messzire lehetett onnan látni, hát, messze néztek. Át a falu felett, túl a völgyön és a nagy vízen, - ameddig a szem ellát. Messze néztek, boldogan. Szépek voltak, fiatalok, és boldogok.
Sokáig voltak azok. Sugárzóan szépek, fiatalok, és sugárzóan boldogok.
Marinka, boldog gyerek, majd boldog fiatal lány volt. Tündérszép fiatal lány. Aztán, újabb 20 évig, megint boldog volt, mert az égig érő szerelemmel találkozott.
Boldog volt hát, és csak nevetett, nevetett, - és messzire hallatszott a nevetése.
Aztán, kitört a háború,...és elhallgatott Marinka. Messzire futott tőle a boldogság. Eltűnt, és örökre elhallgatott a nevetése, aztán elfogyott a mosolya is, és fátyolos lett a szeme a könnyektől.

Szegény Marinka. Szegény Marinka...-
Szegény, szép Marinka.
Szegény, szép Marinka.

Bezeta nem jött. Vagy nem jöhetett. Bezetáról, - nem volt semmi hír. Bezeta, talán már nem is élt, - azt mondta a falu. Marinka azonban várt. Reménykedve várt.
Még sokáig, reménykedve várt.
Eltemette apját, anyját, egyedül maradt, - aztán a kutyája is meghalt, - és senkije sem volt már. De várt.
Csak ült és várt. Ült egy sziklán, nézte az utat, és várt. Reménykedve várt.
Sokáig, - reménykedve várt.
Aztán egyszer, a remény is elfogyott már. Akkor már csak várt. Akkor már csak várt, és hallgatott,...várt és hallgatott.
Ült egy sziklán, ahonnan messzire látott, - ült csendesen, és várt.
Reggeltől estig ült a sziklán, le nem vette szemét az útról, - és várt.
Sokáig várt.
Ha valaki megkérdezte tőle, miért ül a sziklán, - mért nem megy már haza, ő azt válaszolta:
-,,Nem lehet. Nem mehetek el. Itt kell várnom. Jön a Bezeta a piros autóval, és akkor elrepülünk..."-
Mindig várt, télen, nyáron, éjjel és nappal, boldogtalanul, - éveken át.
Sokáig várt.
Az élete egyetlen biztos pontja a várakozás volt. Semmi más.
Ült egy sziklán, ahonnan messzire látott, ült csendesen, és várt.
20 évig várt. Húsz, hosszú évig várt.
Nem volt már fiatal. Szomorú volt. Bús volt. A lelke is messze szállt. Nem volt már élete, - és nem volt más élete, - csak a várakozás.
Ült egy sziklán, ahonnan messzire látott, ült csendesen, és várt. Sírt, és várt. Sírt, és várt.
Sokáig sírt, és sokáig várt.
Megromlott a látása, meggörnyedt a tartása, - de elment a sziklához.
Ült és várt.
Mert az élete egyetlen biztos pontja a várakozás volt.
Az volt az élete, az lett az élete, a várakozás, a reménytelen várakozás. Nem volt már senkije, semmije, csak a várakozás.
Ült és várt.
Ült és várt.
Sokáig várt.
Nem sírt már. Elapadtak a könnyei rég. Már csak a teste volt itt, a lelke rég messze szállt.
Egy téli éjszakán aztán, - Marinka leszédült a szikláról, - és megfagyott a hóban. A Tündérlány, messze szállt.

Szegény Marinka. Szegény Marinka...-
Szegény, bús Marinka.
Szegény, bús, Marinka.

Bezeta, nem jött a piros autóval. Remény sem volt már. Marinka, meglengette a szárnyait, - és egyedül repült el. Leszédült a szikláról és megfagyott.
20 év szerelemért, 20 év boldogtalansággal, - és az életével fizetett.
Szegény szép tündérlány, túl sokat fizetett. Túl sokat fizetett.

Szegény Marinka. Szegény Marinka...-
Szegény, bús Marinka.
Szegény, bús, Marinka.

- Ma, elszoruló szívvel gondolok vissza rá,...- arra, hogy mivé lett Marinka, s mivé lett az ígéretes élete? Hová lett a szép tündérleány? Hová??...-
Mert, - szép a szerelem, szép, igen, - de szabad-e ekkora árat fizetni érte? Szabad-e?

Szegény Marinka. Szegény Marinka...-
Szegény, bús Marinka.
Szegény, bús, Marinka.

Sok évvel a háború után, érkezett egy idős, elegáns úr a faluba, elegáns kísérettel, - igaz, nem piros autóval jött, hanem feketével.
Az úrnak, nem voltak lábai, műlábakon vonszolta magát, és nem voltak karjai. A vállát, és a derekát fogták, úgy emelték ki az autóból.
Marinkát kereste, - a tündérlányt.
A pappal beszélt, - aki elvezette őket a sziklához, - a Mári sziklájához.
Az elegáns úr, ott elküldte a kíséretét, és ráborult a sziklára...-

-...de késő volt, késő volt már, - az élet elszállt,
Világszép tündérlány már messze járt...-



</TD></TR></TBODY></TABLE></TD></TR></TBODY></TABLE>

Köszönet...

apolika írta:

Kedves Márta, örömmel olvasom írásaidat, s most gyorsan meg is rendeltem....
Sok sikert, szeretettel: Apolika

Kattints a kibontásához...

Köszönöm szépen kedves Apolika.
Nagyon jól esik hallani, hogy örömmel olvasod az írásaimat, - és köszönöm azt is, hogy megrendelted. Természetesen, dedikálva küldöm el.
Szeretettel: Márta

Ígértem...

Kedves Mindenki!

Ígértem, - ha megjelenik a könyvem, - beszámolok róla.
S most, hogy elkészült, - szinte döbbenten állok az esemény előtt.
Szeretnék Nektek, Mindenkinek, - és Canada Hu.-nak, külön is, - köszönetet mondani azért, - hogy eljutottam addig a pillanatig, hogy ma, kezemben tarthatom ezt a könyvet.
Köszönöm a bíztatásokat, a visszajelzéseket, az érdeklődéseteket.
Nélkületek, ebből a régi kéziratból, - sohasem lett volna könyv.
Köszönöm!
Egyben, külön köszönöm azt az élményt is, Mindenkinek: - ...azt a ritka szép "boldogság pillanatot", - amit akkor éreztem, amikor a könyvet megláttam.
Köszönöm!

Minden szépet, jót kívánok Mindenkinek, szeretettel: Márta


<TABLE cellSpacing=0 cellPadding=0 width="100%" border=0><TBODY><TR><TD width="100%" colSpan=3></TD></TR><TR><TD width="1%"></TD><TD width="98%">Kedves Olvasó!

Szeretettel ajánlom a könyvet, minden korosztálynak, gyerekeknek azért, hogy rájöjjenek, - nemcsak ma nehéz gyereknek lenni, - régen is az volt. Fiatalnak azért, hogy megismerhessék azt a rég letűnt időt, ami csak bennünk él már. Az idősebbeknek azért, hogy egy kicsit visszaröppenjenek oda...-
A történet, könnyes-mosolygós történet. A világ, az élet, az emberek,...és a falu, az a drága falu...- gyerekszemmel.
A falu...-
Az a falu, amit én ismertem, már rég nem létezik máshol, csak az emlékeimben, vagy Isten emlékeiben, odafent a felhők fölött.
Ha rágondolok, egy villanásra feltűnik a Csonka-torony, a pipacsos nyár, a mandulavirágos, bódító illatú tavasz, a kis patak vidám csobogása,...és a kutyám. A kutyám, aki hol Vitéz volt, hol Büdös, ...hol pedig csak büdös kutya. Hősként, vitézül halt meg, - lelőtték az oroszok.
A történet, - hétköznapi történet, életről, halálról, háborúról, helytállásról, könnyről, és örömről, - gyerekszemmel.
A történet folytatódik a ,,LAUDETUR..." c. könyvemben, valamint a ,,PONT JÓ..." c. elbeszélés kötetben.


B. Molnár Márta

A könyv, itt megrendelhető: http://a-zarda.freeweb.hu/





</TD><TD width="1%"></TD></TR><TR><TD width="100%" colSpan=3></TD></TR></TBODY></TABLE>