Az anya fáradtan tér haza a munkahelyéről, és leroskad a fotelbe. Hétéves kisfia jön oda hozzá, és megkérdezi:
- Mondd Anya, neked mennyi az órabéred?
Az anyja haragra gerjed:
- Miért kérded?! Csak nem valami hülye játékot akarsz megvetetni velem? Azonnal mars a szobádba!
A kisfiú szemében könnyek jelennek meg, de illedelmesen felmegy a szobába, és becsukja maga mögött az ajtót.
Ahogy az anya ül a fotelben, még forronganak benne a nap eseményei, ahogy megint írta a portfóliáját, ahogy a kollégája 3 nappal a projekt vége előtt elment betegállományba... Kezébe temeti az arcát.
"Mikor lesz ennek vége?" - kérdezi magától.
Aztán eszébe jut a gyerek. "Talán nem kellett volna így bánnom vele... Lehet, hogy csak egy ártatlan kérdés volt, és én értettem félre, azért mert úgy érzem, a környezetemben már mindenki rajtam élősködik." - gondolja magában, és elindul felfelé a lépcsőn. Benyit a gyermek szobájába, ahol a fia a földön kuporogva játszik magában.
A fiú felnéz, és újra megkérdezi:
- Anya, neked mennyi az órabéred?
- 2300 forint fiam.
- És tudnál nekem adni most ötszáz forintot?
Az anya gyanakvó tekintettel ránéz a fiára, és azon töpreng: "Remélem nem valami játékot akar venni belőle magának..." Majd meg is kérdezi tőle:
- Mire kellene neked az a z ötszáz forint?
- Mindjárt megmutatom! - mondja a gyermek sejtelmes mosollyal az arcán.
Anyja előveszi az ötszáz forintot, és odaadja a fiának. Mire a fiú benyúl a takarója alá, és előveszi a spórolt pénzét. Elkezdi összerakosgatni az aprót, ami összesen 1800 forintra jön ki. Hozzáteszi a most kapott másik ötszáz forintot, és boldogan az anyja felé nyújtja:
- Anya! Most, hogy kifizetem neked, tudsz velem is tölteni egy órát, hogy együtt játszunk?
(nem saját...)
Szuper, szegény hóember, ahogy Zsebita írta, tényleg beveszi a napsütéses dumát is.
