Magyarország az a hely, ahol a legnagyobbakat megpróbálják tönkre tenni, kiátkozni. Legalábbis erre utal, hogy volt itt nemzet-, vallás- és magyargyalázó Ady Endre, József Attila, Szerb Antal, Kertész Imre és Esterházy Péter egyaránt. Komplett autópályákat ugyanis el lehet lopni, Rogán Antalként lehet helikopterezni a közéletben, mert attól Magyarország erősödik, de nem lehet következmények nélkül a legjobbat adni, magyart és európait adni, mindig költészetet adni: új Top 10-ünkben a magyar irodalomtörténet legnagyobb botrányai Radnóti vegzálásától a Carpe Diem Álomhajó-ügyéig. Előre is elnézést kérünk a feljelentőktől, hogy megint munkát csinálunk nekik, alighanem vétkesek vagyunk országkáromlásban.
Csunderlik Péter–Pető Péter
10. A Reviczky utcai Marilyn Manson: Babits Mihály Fortissimo-pere
Talán fel sem tudjuk fogni, hogy Babits Mihály milyen nagy ember volt, és mennyire hálásak lehetünk, hogy tőle olvashatunk szövegeket. Szabó Lőrinc szerint az emberiségnek néhány évezred során csak 20-30 Babitshoz fogható költőzsenije született. És hogy mi is hozzá tegyük a magunkét, és a színésznőt szerető mesterrel alliteráljunk: tudás, tehetség, tartás, tekintet jellemezte Babitsot. Ennyi pedig a múlt század jelentős részében jórészt elég is volt ahhoz, hogy egy értelmiségit meghurcoljanak hazánkban. Az oly sokszor megénekelt, és annyira utált 20. század az első világháborúval kezdődött, amelyről Babits utóbb azt írta: a „legnagyobb fordulópont” volt az életében. Babits már az ógörög nyelvnek a gimnázium törzsanyagból történő kivételénél is azt hitte, hogy vége Európának, de a Nagy Háború még ennél is jobban megviselte. A világháború kilépni kényszerítette addigi „játsszuk azt, hogy” jellegű költészeti szerepfelfogásából, elhagyta a barna balkonon bíbor alkonyon merengő bús donnákat, leszállt az „elefántcsonttornyából”, és békeverseivel a frontra lépett. Alkotásai miatt háromszor is meghurcolták. Előbb a király és a magyar zászló megsértése miatt vették elő a költőként akkor már országosan ismert középiskolai tanárt, és nevezték nemzetellenes „nem szobatiszta dadogónak”, mivel megírta az 1915-ös Játszottam a kezével végén, hogy inkább ontana vért a szerelme kisujjáért, „mint száz királyért, lobogóért”. Ezt követte a Húsvét előtt ügye, mivel a „Legyen béke már!” kifakadásért 1916-ban sem osztottak lovagkeresztet, majd végül jött a Fortissimo 1917-es botránya, amikor a „rím és metrum legnagyobb mestere” megírta mintegy verslábát vesztett üvöltésként artikulálatlan istenkáromlását. Babits ugyanis nem értette, hogyan engedheti a világháborút az Isten: „Mért van, ha nincs? Mért nincs, ha van? / Tagadjuk őt, talán fölébred! / Cibáljuk őt, verjük a szókkal! / mint aki gazda horkol égő / házban - a süket Istenét!” Bár a Fortissimo mégse a büdösúristenező Mészöly Kálmán tempója volt, lefoglalták minden idők legszínvonalasabb magyar folyóirata, a Nyugat 1917. március 1-jei számát, amelyben megjelent, és istenkáromlási pert indítottak a költő ellen. „Éppen a hívő az, akinek szeme és keze önkénytelen az ég felé emelkedik: Hát nincs Isten? vagy süket? vagy alszik? Az Istenhez szól a léleknek e felkiáltása; és ha a lélek nem hinne Istenben, nem fordulna így hozzá, nem kiáltana így” – védekezett a Reviczky utcai Marilyn Mansonnak beállított Babits a „szabadkőműves ateizmus” vádja ellen, és nem győzzük hangsúlyozni, hogy az Isteni színjáték fordítójáról beszélünk, nem az Ádám keresi Évát alkotóiról. Végül az ügyész jóindulatának köszönhetően a Fortissimo-ügyet elmarasztalás nélkül lezárták, a vers betiltva maradt, de az őszirózsás forradalmat követően, 1918 novemberében már megjelenhetett nyomtatásban. Persze, a történet mégse happy enddel zárul, ha arra gondolunk, hogy egykor Babitsot jelentették föl istenkáromlásért, mára meg Dopeman maradt.
9. imrekertészként emlegetik a Nobel-díjas Kertész Imrét
"Elvégre az embernek tudnia kell, miért gyűlölik" - írta Kertész Imre a Sorstalanságban, még jóval azelőtt, hogy egy FTC-drukker az Üllői úton magasba tartotta volna minden idők legőszintébb molinóját, amelyen az állt: “Gyűlölünk mindenkit”. Ez a lenyűgöző egyetemesség, ugye, lehetetlenné teszi a differenciálást, minekután akár úgy is tűnhetne, hogy Kertész Imre épp csak véletlenül esett bele a mindenkibe, a magyar szélsőjobboldal nem is célzottan átkozta ki a nemzetből olyan természetességgel, mint az újlipótvárosi négert, akinek kedvenc olvasmánya a trianoni békeszerződés. Amikor az író megkapta a legnagyobb irodalmi elismerést, olyan ütemben indult be az "imrekertészezés", hogy nemecsekernő máris a magyar irodalomtörténet Caps Lock-jának tűnt fel. És a kicsi betűk még nem mondtak el semmit abból, ami miatt a vezetéknév került előre, mármint, abból az üzenetből: az egyik legnagyobb magyar író nem magyar. (Neokádárista kritikai olvasatban: a krumplileves nem krumplileves.) És miközben teljesen természetes, hogy soha, senki meg nem kérdezi a tévéstúdióban szakértő Sebők Vilitől, hogy a spanyol válogatottban is szereplő, a Real Madridban csillogó Puskás Ferenc vajon ferencpuskásként is a magyar futballkultúra része-e, az ECHO TV-s riporter önfeledten érdeklődött Takaró Mihály irodalomtörténésznél arról, hogy Kertész Imre a magyar kultúra része-e. Annyiban persze nem oktalan e felvetés, hogy az eritreai kultúrkör bizonyos részein nagyobb hatásúbbnak és egyetemesebbnek és magyarabbnak tartják Kertészt, mint a magyar széljobbon. Ahol amúgy simán a magyarságon túlra helyezik Esterházy Pétert is, akinél senki nem tud többet a magyar nyelvről, azaz a magyarság alapjáról, és Kertész Imrét, akinél nincs, aki mélyebben beszélné el magyar nyelven az elbeszélhetetlent. Az utálat azonban végtelen volt, olyan emlékezetes epizódokkal, mint például amikor a MIÉP képviselői, ki ne emlékezne rájuk, 2002-ben Kertész Imre budapesti díszpolgársága ellen szavaztak, a jobbikos Németh Zsolt országgyűlési képviselő meg egyenesen azt követelte, hogy vegyék ki a tantervből Kertész meg Spiró György műveit, mert a szerzők "magyargyűlölők". Szegény Németh alighanem radikális turanista volt, azért hagyta volna a törököket a törikönyvekben annak ellenére, hogy nyilván nem magyarimádatból mészároltak itt egy keveset 150 éven át. Az is remek eset volt, amikor az Index megszavaztatta az olvasókat a legutáltabb könyvekről, és sikerült a negyedik helyen végeznie a Nobel-díjas műnek, aminek magyarázata lehet, hogy nem éri el Frei Tamás kulcsregényeinek szintjét, piáresztétikai értelemben véve nem konkurál Paulo Coelhóval, szövege meg nehezebb, mint a Hogyan főzzünk be három óra alatt 75 üveg rozmaringlekvárt? című bestselleré, de akár az is, hogy az antiszemiták még egy nagy magyar győzelmet akartak aratni egy internetes szavazáson, ha már Mohácsnál nem jött össze a hazai. Így sikerült a legutáltabbak közé küldeni a Sorstalanságot, amiben az áll: “folytatni fogom folytathatatlan életemet”. Kertész folytatta is, mondott sok keményet, perlekedett magával, otthonával, identitásával, sorstalanságával. Hogy aztán a történetet az a sztori mutassa be a legjobban, hogy a Dávid Ibolya vezette MDF-et betámadták, mert az elnök rokona hasznot húzott a Sorstalanság című filmből, ezzel mintegy bizonyítva, hogy az MDF elhagyta a nemzeti oldalt. Mert, ugye, egy nemzeti oldalon nem lehet helye semminek, ami Kertész Imrével kapcsolatos. Lehet, hogy ez így van, csak akkor az biztos, hogy az nem a magyar nemzet oldala. Hanem valami olyan minőségű oldal, mint Vajna Timi fánkozójának bejárata. Azt megnéztük, és nem az a kertészi fordulat szerepelt ott jelmondatként: “Minden elkészült, és én még itt vagyok.”
8. Az írástudatlanok árulása: Kosztolányi nekimegy a halott Adynak
„Fáj, annyira igaz” – írta Thomas Mann Kosztolányi Dezsőnek, miután elolvasta a legjobb magyar művészregényt, a Nero, a véres költőt, amelyben a magyar író a császár, az udvari slepp és a rekkenő melegben egymást felnyomó írók-költők történetében valójában a kortárs magyar irodalmi élet alakjait írta meg. Azóta már a „szegény Kosztolányit” is eltemettük, mégis bármikor újraolvasható könyv ez, mert a művészvilág konstansan ennyire kicsinyes és gennyes lehet. Ez alól néha a legnagyobbak se kivételek, hiszen a nagy művészek nem feltétlenül nagy jellemharcosok, és erre remek példa a „kínai hajlékonyságú” Kosztolányi Dezső, aki a Tanácsköztársaság alatt Marx fordítására ajánlkozott, a proletárdiktatúra bukása után pedig Mussolini hivatalos életrajzánál kötött ki. Kedvenc prózaírónk fiatalon a magyar költészet megújítására készült a még szintén kötet nélküli Babitscsal, leveleztek, elküldték egymásnak verseiket, tökéletesítették technikájukat. És mikor már úgy érezték, hogy majdnem készen állnak, a semmiből robbantott Ady az Új versekkel. Nem meglepő, hogy Kosztolányi és Babits úgy hívta össze a válságstábot, mint Eric Claptonék Jimi Hendrix megjelenése után. Kosztolányi megírta, hogy hányingere van Adytól, ettől a „nagyhangú pózőrtől”, Babits pedig helyeselt a válaszlevelében, és így tovább. Ráadásul egy évvel később, mikor 1907-ben megjelent Kosztolányi első kötete, a Négy fal között, éppen Ady írt róla kíméletlen kritikát, amelyben súlytalan, „irodalmi költőnek” nevezte a fiatal kollégát. Az amúgy mindent könnyedén vevő Didében annyira ott maradt az Ady-fullánk, hogy 1929-ben, Ady halálának 10. évfordulóján, mikor mindenki méltatott, ő megírta és közzétette Az írástudatlanok árulása, avagy különvélemény Ady Endréről című tanulmányát. Ebben célzatosan válogatva Ady leggyengébb versei és megoldásai közül ízléstelen, gyenge, félbemaradt, torz költőnek nevezte „Góg és Magóg fiát”. Hatalmas felháborodást okozott ezzel, írók-költők sora támadta vissza Kosztolányit, míg Babits, aki már jóval korábban elismerte Ady nagyságát, hallgatott. Kosztolányi ekkor napvilágra akarta hozni Babits egykori válaszlevelét, amelyben a bajuszos mester is kért Ady ellen egy daedalont, mire Babits megírta Kosztolányinak: ha az inkriminált levelet közzéteszi, öngyilkos lesz. Kemény sztori, de hát ilyen ez a magyar popszakma. Kosztolányi és Ady között végül úgy tett igazságot az utókor, mint Mama a Kincs, ami nincsben Terence Hill és Bud Spencer között: „Alan a nagy tudós és Charlie az ő prófétája.”
7. „Megáldva és leköpve”: Faludy Villon-kötete kiborítja az irodalmi szalonokat
A 20. század legnagyobb magyar költészeti közönségsikere és műfordítási botránya fűződik Faludy György 1937-es Francois Villon balladái című kötetéhez. Egy szerepjátékban mi biztos a Faludy-karaktert választanánk Prohászka Ottokár helyett, mivel a Pokolbeli víg napjaim a legjobb életvezetési tanácsadó könyv, a verseit és az életét egyként kiszínező vagabundus azonban a francia zsivány köpönyegét öltötte magára. Faludy György telibe találta a pesti közönséget a slágeres, argós Villon-átköltéseivel, melyekhez az Ady-versek megzenésítője, Reinitz Béla szerzett sanzonos muzsikát. Kiadói bizalom híján saját pénzén jelentette meg a kötetet, de a Faludy-Villont nemsokára színésznők énekelték a Vigadóban, mulatókban. A fiatal Faludy a középkori banditaköltőben a hatalmasoknak beszóló, a szegények mellett kiálló figurát pillantotta meg, költői alteregójává tette, már csak azért is, mert a „Villon” nicknév alatt sok mindent kimondhatott a Mandineren, amit a saját neve alatt már nem, hiszen Villont nem tartóztatták le, legfeljebb Bayer Zsolt írhatta utána a Magyar Időkben, hogy „Te Villon! Ne találkozzunk az utcán, mert felpofozlak!”. Ha tudták volna, hogy a Magyarországon mai napig legismertebb Villon-vers, a Haláltánc ballada valójában Faludy szerzeménye, mindjárt berágtak volna a kakastollas, turulreptető urak. Az irodalmi szalonokban azonban a Villon-kötet nagyobb botrányt váltott ki, mint egy időskori meztelen fotózás Fanny asszonnyal. Hiába volt kirobbanó közönségsiker, vagy talán éppen ezért, nem maradt el a hamisítás vádja, mivel Faludy olyan szavakkal verselt, minthogy „zsaru”, „kurva”, „pofa”, no meg a „segg”. Betámadta a Nyugat, a programadó recit a halálimádó pinabubus, egyébként az Állatkerti útmutató szerzője, a csodagyerek Devecseri Gábor írta, aki méltatta Szabó Lőrinc „irodalmi” Villon-fordításait, és gyalázta Faludy slágeres, „irodalmi félponyváját”. Nem mintha Laczkó Géza megbocsátóbb lett volna a Magyarországban: „Az átköltő számára Villon csak ürügy, hogy saját romlott fantáziájában fogant képeit és társadalmi elkeseredéseit öntse versekbe és Villon neve alatt a pesti közönség elé tálalja.” A „megáldott és leköpött” Faludy azonban már nem hegedült sokat a magyar közönségnek: a Villon-kötetet követő náciellenes Heine-átköltései, a Harmadik Birodalom barbarizmusát megéneklő Német zsoldosdal és a magyar közélet németbarát politikusait kigúnyoló versei után forró lett a lába alatt a talaj, úgyhogy 1938-ban utat mutatott Gerendás Péternek és emigrált. Csak Faludy nem állt meg az első autószalonnál.
6. Tényleg a mának éltek: kiderül, hogy Fanny csak tátogja az Álomhajót
Mióta Bob Dylan irodalmi Nobel-díjat kapott dalszövegeiért, világos, hogy csupán a magyar állam művészeti pávatánca miatt fordulhat elő, hogy nem kapott még Kossuth-díjat Bessenyei István és Funnah Fanny, akiket az Álomhajó című alkotás szövegírójaként tart számon a zeneszoveg.hu című irodalmi lexikon. A Carpe Diem együttes klasszikusának refrénje, az örökkévalóságnak szánt négy sor így szól: “Álmodd, hogy vakít a fény, / Tombol a nyár e földtekén, / Ne érdekeljen, ha esik a hó, / Mert nyaralni visz az álomhajó!” Ez a kortárs popköltészet csúcsteljesítménye, amit több magyar fiatal szavalt önfeledten, mint a "Talpra magyar, hí a haza!" meg a "Hol zsarnokság van, / ott zsarnokság van" fordulatokat, amiket nyilván csak az irodalmi korrektség jelentette börtön tart a közoktatás homlokterében, ahelyett, hogy végre érettségi tétel lenne a magyar emberek olyan kedvence, mint "Az éjjel soha nem érhet véget / Varázsolj nekünk valamit szépet". Mindenesetre a Carpe Diem sokat tett azért, hogy irodalomként ismerjék el a dalszövegírást. Az Álomhajó ugyanis forradalom volt, akár a disznósajtfondü a XII. kerületi házibuliban. Ennek fényében érthető, hogy a korszakos alkotás megfelelő vizuális megjelenítése érdekében a zenekar Dél-Afrikába utazott, ott forgatták a klipet. Ez is igazolja, nagyformátumú művészek voltak, elvégre George Orwell is elment Franciaországba, Angliába, hogy autentikusan írhassa meg a Csavargóként Párizsban, Londonban című művét. Hát hiszen Álomhajóról sem lehet úgy énekelni, hogy valaki a Margitszigeti szökőkútban tutajozik egy 1200 forintos rozmáros csúszódeszkán. A tökéletes produkció meghódította Magyarországot, a szöveget a mai napig legnagyszerűbb irodalmi alkotások egyikeként tartjuk számon, ott van valahol József Attila Nagyon fáj című kifakadása meg Kosztolányi Dezső Hajnali részegsége között. Nem csoda, hogy hatalmas botrány tört ki, amikor kiderült: Funnah Fanny, a Carpe Diem énekesnője csak tátog, valójában nem ő énekel. Azaz nem maga adja át a közönségnek gondolatait. A skandalumot tetézte, hogy a hang Stefanidu Janulájé volt, aki a Neoton Família vokalistájaként vált ismertté, meg persze terézvárosi önkormányzati képviselő is volt görög nemzetiségi küldöttként. A magyar irodalmi életet megrengette a botrány, egészében felfoghatatlan volt: tátogás az, amit addig mindennek tudtunk. Mintha az derült volna ki, hogy Szilágyi Áron valójában lézerkarddal vív, azért vagdalja össze négyévenként a fél világot. A magyar irodalmi kánonból a botrány nyomán kipörgött a szöveg, igyekezett mindenki hallgatni, felejteni. Sokkal később érkezett csak hír Fannyról: a Blikk arról számolt be, hogy az elefántcsontparti komwakcho törzs hercegnővé avathatja, apai ágon kerülhet a trónörökösök közé, miután nagyapja, az egyik helyi törzs vezetője politikai merénylet áldozata lett. Hogy végül Fanny édesapját választották-e uralkodónak, annak már nem találtuk nyomát a magyar interneten (sic!). Fanny sem írt róla verset, esszét, regényt, episztolát. Minek is, hiszen Ady Endre már megírta helyette: “Röpülj, álomhajóm, / Én nem leszek a szürkék hegedőse.”
5. József Attila és az előreszegezett bugylibicska: a Lázadó Krisztus botránya
József Attila után szar lehet költőnek lenni, ennél szarabb már csak József Attilának lehetett lenni. Ő olyan mélységeibe jutott a költészetnek, ahol már csak horgot kapó néma halak tátogják, hogy „nagyon fáj”, mégis a maga korában leginkább csak kiröhögték vagy társaságban utánozták. Minden idők egyik legerősebb verseskötetéből, az 1936-os Nagyon fájból egyetlen példányt se tudott eladni az ünnepi könyvnapon, ennyiben hasonlít a Page Not Foundhoz, amelynek egyelőre szintén nem sikerült bevételt realizálnia, pedig izraeli befektetőkkel is tárgyaltunk. De a Lázadó Krisztus-per arról tanúskodik, hogy akkor se járt jobban, amikor figyelmet kapott a magyar líra „mindenki helyett szenvedő” Kurt Cobainje, aki végül „görnyedve terhei alatt” feküdt a tehervonat alá, mert nem akart egy olyan világban élni, ahol David Guetta sikeres lehet, és hát a Horthy-rendszer nemzeti konzultációjára beküldött Hazám című kiáltása szerint abban sem, ahol Herczeg Ferenc az írófejedelem. Hiába írta meg József Attila, hogy „csak az olvassa versemet, aki ismer engem és szeret”, már érettségije előtt perbe fogták a Lázadó Krisztus című verse miatt. A még bajusztalan, oroszlánsörény-haját gyújtogató, Makón tanuló tizenhét éves költő ekkorra már túl volt első verseskötetén és első komolyabb öngyilkossági kísérletén is: bevett hatvan aszpirint, és mikor túlélte, büntetésként kicsapták a kollégiumból. Ezek után, 1923 áprilisában írta meg az Istentől igazságot követelő versét, amelyben már előfordulnak olyan versszakok, amelyeknek minden sora egy-egy józsefattilásan marokra fogott, pengével előreszegezett bugylibicska. A Lázadó Krisztus csak félévvel később, 1923 októberében jelent meg nyomtatásban, de menten felfigyelt rá egy „Moszkito” álnéven trollkodó pofa, aki istenkáromlást látott benne. Egy feljelentéssel felérő cikket írtak a versről a keresztény-konzervatív, leginkább félázsiai Kelet Népében, amelynek csak annyi köze van Móricz Zsigmond később indult, hasonló című folyóiratához, mint a herevasaló Berki Krisztiánnak az olimpiai bajnokhoz. "Moszkito" cikke szerint József Attila verse „felkavarja az ember gyomrát”, „stílusa alkalmas a hánytatásra”, és ennyi elég ok volt, hogy előkotorják azt a bizonyos kartotékot: 1924 januárjának végén beidézték a költőt a makói főkapitányságra „sajtó útján elkövetett istengyalázás” gyanújával, majd az áprilisi vádirat a Lázadó Krisztust „közbotrányokozásra alkalmasnak" minősítette. Az „alföldi Rimbaud” védelmét a neves, és baloldalisága miatt már szintén meghurcolt ügyvéd, a polgári radikális Petrocelli, az 1945 utáni amerikai nagykövet, Vámbéry Rusztem vállalta el. Az 1924 júliusában kezdődő tárgyaláson Vámbéry annyira bravúrosan próbálta meg kibújtatni védencét a vádból, mint Jeszenszky Géza magát a Kalasnyikov-ügyből, de hiába: pénzbüntetéssel és nyolc hónap fogházbüntetéssel sújtotta a bíróság az árvát. Szerencsére nem középiskolás fokon már érzékelték, hogy az ítélet mekkora gyalázat, és a büntetést előbb egy hónapra csökkentették, majd megsemmisítette a Kúria. Még éppen időben, mert a Szegedre kerülő József Attila így belefuthatott Horger Antalba. A Lázadó Krisztus-pert lezáró felmentés másnapján, 1925. március 25-én jelent meg József Attila Tiszta szívvel című csodája, ami miatt nemsokára tudatták is vele, hogy sosem kap tanári állást Magyarországon. Hiába, „a törvény szövedéke mindig fölfeslik valahol”, és már nagy izgalommal várjuk, mikor jön el az a kereszténydemokrata oktatáspolitikus, aki végre őszintén fel meri vállalni és benyújtja a parlamentnek a Horger Antal Programot.
4. Torgyán nekimegy a kormánynak a „magyargyalázó” Esterházy és Petri kitüntetései miatt
Torgyán József megkerülhetetlen a botránykrónikákban, miként Mészáros Lőrinc a kapitalizmus kultúrtörténetében. A kisgazdák elnöke 1996 áprilisában azzal lepte meg a törvényhozást, hogy azonnali kérdésként és interpellációként ugyanarról érdeklődött: kormányzati szándék megvalósítása-e a millecentenárium évében a Kossuth-díjjal való elismerése a magyar- és nemzetgyalázóknak? Torgyán azért háborodott fel, mert Kossuth-díjat kapott Esterházy Péter és Petri György. Elismételjük: Esterházy Péter és Petri György. Nem Ákos meg Oszvald Marika kitüntetése, vagy Németh Szilárd közéleti lírája okán, hanem. Esterházy miatt tiltakozott a szegény ember Donald Trumpja, akiről halálakor Gulyás Gergely, a Fidesz alelnöke úgy emlékezett meg, hogy miatta nézte a parlamenti közvetítéseket, illetve ő volt az MSZP-SZDSZ koalíció leváltásának reménye. És ő volt az, aki "nemzetgyűlölőként" mutatta be a nevezett művészeket. Meg persze az is, aki miniszter lehetett úgy, hogy tán a Fradi Sas is alkalmasabb tárcavezető lett volna nála, és aki azzal került be a magyar történelem legnagyobb tévedéseit listázó top tenünkbe, hogy Chilébe akart cseresznyét exportálni. Úgy tudta, szenvedélyesen szereti a magyarságot, nem csoda, hogy meg akarták állítani: mindannyian emlékezhetünk rá, hogy házánál még bomba is robbant 1998-ban, ettől a terrorcselekménytől már csupán a híres kassai bombázás titokzatosabb a magyar történelemben. A „Monnyon le!” című fölkiáltása ma is meghatározza a politikai életet és szinte életjáradékként húsz éven át garantált fellépést Éles István humoristának. Ami pedig az irodalmi botrányt illeti, arról azt kell mondanunk, hogy reménykedünk abban, hogy az egész vircsaft nem politika volt, hanem közéleti próza. Torgyán József irodalmi munkásságának része, mert ha fikció, nem valóság, akkor még van esély Magyarország feltámadására. Ami közös célunk, hiszen Torgyán is mindig az mondta, első a haza. Erről írja Esterházy a Harmonia Caelestis végén azt: "A haza szóra felpattan, mintha tényleg megoldást találtunk volna. Mintha azon mennénk haza.”
3. Az „összeszorított combokat feszegető” Radnóti Miklós és a szeméremsértő Újmódi pásztorok éneke
„Tajtékos égen ring a hold, csodálkozom, hogy élek. / Szorgos halál kutatja ezt a kort, s akikre rálel, mind olyan fehérek” – írta Radnóti Miklós, a magyar történelem legjobb szövegíróinak egyike, aki iszonyú súlyával máig ránehezedik a hazai költészetre, még ha a NER értéktőzsdéjén legfeljebb egy Lokálba csomagolt kiló marhaszegyet kapnánk is érte. Radnóti a harmincas évek végétől állandóan „hánytató idegességben” alkotott, mert nála nem csak póz volt a halálraítéltség: minden leírt szava mögött fedezet van. Mélység és technika, mint a legnagyobb mestereknél: ezt már harminc éves korára elérte Radnóti. Világháború, két-három zsidótörvény és munkaszolgálatok gyorsították a költői érését. Hajlunk arra, hogy inkább kihagyta volna. Már szegedi egyetemistaként meghurcolták, mikor perbe fogták vallásgyalázásért és szeméremsértésért második kötete, az 1931-es Újmódi pásztorok éneke miatt, hiszen az „újmódi” mindig gyanús. A „karmoló lányokkal”, „énekes combokkal” és „jótőgyű szűz angyalokkal” teli versek miatt a Budapesti Királyi Ügyészég a fiatal költő kötetének összes példányát elkoboztatta 1931 áprilisában, akár a határőrök a nejlonba csomagolt osztrák ÖKM-eket, mert ezek még nem azok az idők voltak, amikor Madonna néger Jézussal csókolózhatott az MTV-n. 1931 júniusában vádat emeltek, és decemberben nyolc nap elsötétítésre ítélték a huszonkét éves költőt. Szerelmének, Gyarmati Fanninak írt levelében vallotta meg Radnóti, mennyire rettegett, hogy másodfokon is elmarasztalják és fegyelmivel kizárják az egyetemről, mert „nekem kenyérre köll ez a diploma, én el szeretnék venni egy lányt, mert szeretem, és élni szeretnék, nem kínlódni”. A magyar felsőoktatás történetének leghaladóbb figurája, Horger Antal ezúttal is az eljárás mellett kardoskodott. A piarista papköltő, a magyar katolikus egyház legjobb hagyományainak megtestesítője, Sík Sándor azonban megmentette fiatal tanítványát azzal az állásfoglalásával, hogy csak ízléstelennek tartja az Újmódi pásztorok éneke inkriminált verseit, de nem vallásgyalázónak. Ennek hatására a Budapesti Királyi Ítélőtábla ugyan helyben hagyta a büntetést, de a végrehajtását felfüggesztette, úgyhogy a költőt nem rúgták ki az egyetemről. Radnóti 1936-ban magyar-francia szakos középiskolai tanári oklevelet szerzett, azonban a szeméremsértés és vallásgyalázás billoga rajta maradt, ami már a sárga csillag előtt ellehetetlenítette Horthy kormányzó rendszerében: „sorsom elvégeztetett, fűrész sír fejem felett”. Hiába próbálkozott, 1943 nyarán azzal a hitvallással bocsátotta útnak az Orpheus nyomában című műfordításkötetét, hogy: „A legjobbat adni, magyart és európait adni, mindig költészetet adni, úgy vélem, ez nem kis ügy.” Tömegsírral honorálták. Mire újratemették, már egy törvény se volt érvényben azok közül, amelyek miatt egész életében szívnia kellett.
2. „Nyakig vagyunk a középkorban”: az egyházgyalázó Ady Endre nagyváradi sajtópere
„Ebben az országban csak a mágnás, a pap és a szamár egzisztálhat. És aki az ezek kedvében jár” – írta a fülkeforradalom előtt száz évvel Ady Endre, aki az Új versek című 1906-os kötetével szétrobbantotta a magyar lírát, hogy aztán a detonáció után a kortársak Ady kötete körül polarizálódjanak újra. A magyar néplélek húrjain hat ujjal játszó zseni azonban előtte már a magyar sajtónyelvet is megújította. Szerb Antal szavaival „Ady előbb volt jó újságíró, mint jó költő”, mivel a zseni még csak kortársai zsúrversikéit utánozta, mikor nagyváradi újságíróként robbantott. Írásaiban a leghétköznapibb témákból, a helyi Vágási Feri leütéséből jutott el általánosabb érvényű társadalombírálatokig, és mindenből Ügyet csinált: a megcsúfult parlamentarizmusról, a korrupcióról, vagy a kultúra szabadságáról szóló szövegeit egy az egyben le lehetett volna hozni egy 2016-os Népszabadságban, hogy aztán másnap be is zárják a lapot. Ady vallotta, nem elég az íráskészség, a jó publihoz kell egy üveg vörös, de mindenekelőtt a Felháborodás. A katolikus egyház nemegyszer kiborította, pedig akkoriban még nem is volt pedofilbotrány, bencés pornó meg Julius Janus. Országos ismertséget is egy antiklerikális írásával szerzett, 1901 áprilisában megírta az Egy kis séta című cikkét, amelyben arra hívta fel a figyelmet, hogy milyen luxusban élnek a lazsáló nagyváradi papok, akik vasárnap délután leeresztett redőny mellett sziesztáznak szociális munka helyett, szóval „haszontalanul vonják el ezer és ezer éhezőtől a kenyeret”. Majd arra kérte az olvasókat: „Sétáljanak el aztán bármely külvárosi részbe. De erősítsék meg a szívüket. Mert nyomort, bűnt és piszkot látnak. Meglátják, hogy mennyi nyomort lehetne enyhíteni s mennyit letörölni a kanonokok pénzével. Ha ezt meglátják és átgondolják: eredményes volt a vasárnapi séta.” Válaszul a nagyváradi káptalan becsületsértési pert indított, mondhatni, eljárást kezdeményezett Ady ellen a korabeli médiahatóság, pedig nem is szerkesztett erotikus magazint, csak megírta véleményét a közszereplőkről, mert nem szerepelnek. „Nyakig vagyunk a középkorban, terrorizál a sötétség: ez az én esetem igazsága” – nyugtázta a fiatalember, akit egy közel kétéves procedúra végén pénzbírságra és három nap fogházbüntetésre ítéltek. De a magyar irodalom jól jött ki az esetből: Adynak nagyon beakadt a sztori, és a fogházból szabadulva megírta az első igazán adyendrés versét, a Vízió a lápon-t.
1. Máglyára követelik Szerb Antal Magyar irodalomtörténetét
Ha Szerb Antal Nyugatra születik, regényei, A Pendragon legenda és az Utas és holdvilág biztos világsikerek, és a lila garbós Dan Brown vagy Paulo Coelho helyett ma Szerb Antalt nyomatnák ötszázmillióan, hogy aztán lerohadna tőle a Facebook szervere. De hazánkban keretlegények verték agyon munkaszolgálatosként, nem sokkal azután, hogy Magyar irodalomtörténetét 1943-ban betiltották és kivonták minden magyar iskolai könyvtárból, mintegy iskolatejprogram helyett. Végül is minden idők legszórakoztatóbb magyar irodalomtörténetéről van szó, csak hát Szerb Antal olyanokat állított, hogy „a nemzetiséget nem a vér határozza meg, hanem az elszánás”. Szerb Antal olyan írónak tartotta magát, akinek átmeneti témája az irodalomtörténet volt: az Erdélyi Helikon folyóirat pályázatára írta meg a Magyar irodalomtörténetet, amelyet legjobbnak talált a többi között Babits Mihályból álló zsűri. Szerb nem azt mutatta meg, hogy a magyar irodalom miben különbözik az európaitól, hanem azt, hogy miben hasonlít hozzá, és úgy komponálta meg irodalomtörténeti könyvét, hogy azt úgy olvashassák, mint egy regényt. Az 1934-ben megjelent Magyar irodalomtörténetért Baumgarten-díjat kapott és a „fölösleges tudományok doktorát” alig harminckét éves korában a Magyar Irodalomtudományi Társaság elnökévé választották, de innen már csak lefelé vezetett az út. Szerb azt írta, hogy „a tudós egyetlen földi jutalma a kartársak irigysége”, és hát egy pöppet kevésbé népszerű és tehetséges tanár, Palló Imre képviselő biztos irigyelte, mikor úgy gondolta, felnyomja a Magyar irodalomtörténet szerzőjét, miként patikához vagy kerthez is úgy lehetett legkönnyebben hozzájutni a 20. században, ha jelentettük, hogy a szomszéd zsidó, kommunista, fasiszta vagy kulák. A Nemzeti Front képviselője képzőművészeti és őstörténeti kiruccanásai után 1942 decemberében interpellálta Szinyei Merse Jenő kultuszminisztert „Szerb Antal értékromboló irodalomtörténete tárgyában”. A képviselő szamárvezetője a kiváló Túrmezei Lászlóné Értékrombolás (Észrevételek Szerb Antal irodalomtörténetéhez) című tanulmánya volt, amely rámutatott, hogy csak „beteglelkületű és beteg fizikumú emberek” írhatják Petőfi szerelmi költészetéről azt, hogy „biedermeier”, miként azt Szerb tette. A nevezetes interpellációt Baky László későbbi zsidódeportáló belügyi államtitkár „Égessük el a könyvet!” beszólása színesítette, egy másik képviselő pedig azt a poént lőtte el, hogy „szerb is meg zsidó is”, miután azonnal szerződést kínált neki a Nyilas Dumaszínház. A kultuszminiszter annyira se állt ellen, mint Bill Clinton Monica Lewinskynak, úgyhogy 1943 januárjában intézkedett a magyarnak, irodalomnak és történetnek csúfolt összefoglalás betiltásáról. Voronyezsnél amúgy éppen megsemmisítették a második magyar hadsereget, csak arról nem számolt be a Világpanoráma. Nemsokára nemcsak irodalomtörténetét, hanem Szerb Antalt is kivonták a forgalomból, így végezte Magyarországon a legjobb magyar irodalomtörténet írója.
Csunderlik Péter–Pető Péter
10. A Reviczky utcai Marilyn Manson: Babits Mihály Fortissimo-pere
Talán fel sem tudjuk fogni, hogy Babits Mihály milyen nagy ember volt, és mennyire hálásak lehetünk, hogy tőle olvashatunk szövegeket. Szabó Lőrinc szerint az emberiségnek néhány évezred során csak 20-30 Babitshoz fogható költőzsenije született. És hogy mi is hozzá tegyük a magunkét, és a színésznőt szerető mesterrel alliteráljunk: tudás, tehetség, tartás, tekintet jellemezte Babitsot. Ennyi pedig a múlt század jelentős részében jórészt elég is volt ahhoz, hogy egy értelmiségit meghurcoljanak hazánkban. Az oly sokszor megénekelt, és annyira utált 20. század az első világháborúval kezdődött, amelyről Babits utóbb azt írta: a „legnagyobb fordulópont” volt az életében. Babits már az ógörög nyelvnek a gimnázium törzsanyagból történő kivételénél is azt hitte, hogy vége Európának, de a Nagy Háború még ennél is jobban megviselte. A világháború kilépni kényszerítette addigi „játsszuk azt, hogy” jellegű költészeti szerepfelfogásából, elhagyta a barna balkonon bíbor alkonyon merengő bús donnákat, leszállt az „elefántcsonttornyából”, és békeverseivel a frontra lépett. Alkotásai miatt háromszor is meghurcolták. Előbb a király és a magyar zászló megsértése miatt vették elő a költőként akkor már országosan ismert középiskolai tanárt, és nevezték nemzetellenes „nem szobatiszta dadogónak”, mivel megírta az 1915-ös Játszottam a kezével végén, hogy inkább ontana vért a szerelme kisujjáért, „mint száz királyért, lobogóért”. Ezt követte a Húsvét előtt ügye, mivel a „Legyen béke már!” kifakadásért 1916-ban sem osztottak lovagkeresztet, majd végül jött a Fortissimo 1917-es botránya, amikor a „rím és metrum legnagyobb mestere” megírta mintegy verslábát vesztett üvöltésként artikulálatlan istenkáromlását. Babits ugyanis nem értette, hogyan engedheti a világháborút az Isten: „Mért van, ha nincs? Mért nincs, ha van? / Tagadjuk őt, talán fölébred! / Cibáljuk őt, verjük a szókkal! / mint aki gazda horkol égő / házban - a süket Istenét!” Bár a Fortissimo mégse a büdösúristenező Mészöly Kálmán tempója volt, lefoglalták minden idők legszínvonalasabb magyar folyóirata, a Nyugat 1917. március 1-jei számát, amelyben megjelent, és istenkáromlási pert indítottak a költő ellen. „Éppen a hívő az, akinek szeme és keze önkénytelen az ég felé emelkedik: Hát nincs Isten? vagy süket? vagy alszik? Az Istenhez szól a léleknek e felkiáltása; és ha a lélek nem hinne Istenben, nem fordulna így hozzá, nem kiáltana így” – védekezett a Reviczky utcai Marilyn Mansonnak beállított Babits a „szabadkőműves ateizmus” vádja ellen, és nem győzzük hangsúlyozni, hogy az Isteni színjáték fordítójáról beszélünk, nem az Ádám keresi Évát alkotóiról. Végül az ügyész jóindulatának köszönhetően a Fortissimo-ügyet elmarasztalás nélkül lezárták, a vers betiltva maradt, de az őszirózsás forradalmat követően, 1918 novemberében már megjelenhetett nyomtatásban. Persze, a történet mégse happy enddel zárul, ha arra gondolunk, hogy egykor Babitsot jelentették föl istenkáromlásért, mára meg Dopeman maradt.
9. imrekertészként emlegetik a Nobel-díjas Kertész Imrét
"Elvégre az embernek tudnia kell, miért gyűlölik" - írta Kertész Imre a Sorstalanságban, még jóval azelőtt, hogy egy FTC-drukker az Üllői úton magasba tartotta volna minden idők legőszintébb molinóját, amelyen az állt: “Gyűlölünk mindenkit”. Ez a lenyűgöző egyetemesség, ugye, lehetetlenné teszi a differenciálást, minekután akár úgy is tűnhetne, hogy Kertész Imre épp csak véletlenül esett bele a mindenkibe, a magyar szélsőjobboldal nem is célzottan átkozta ki a nemzetből olyan természetességgel, mint az újlipótvárosi négert, akinek kedvenc olvasmánya a trianoni békeszerződés. Amikor az író megkapta a legnagyobb irodalmi elismerést, olyan ütemben indult be az "imrekertészezés", hogy nemecsekernő máris a magyar irodalomtörténet Caps Lock-jának tűnt fel. És a kicsi betűk még nem mondtak el semmit abból, ami miatt a vezetéknév került előre, mármint, abból az üzenetből: az egyik legnagyobb magyar író nem magyar. (Neokádárista kritikai olvasatban: a krumplileves nem krumplileves.) És miközben teljesen természetes, hogy soha, senki meg nem kérdezi a tévéstúdióban szakértő Sebők Vilitől, hogy a spanyol válogatottban is szereplő, a Real Madridban csillogó Puskás Ferenc vajon ferencpuskásként is a magyar futballkultúra része-e, az ECHO TV-s riporter önfeledten érdeklődött Takaró Mihály irodalomtörténésznél arról, hogy Kertész Imre a magyar kultúra része-e. Annyiban persze nem oktalan e felvetés, hogy az eritreai kultúrkör bizonyos részein nagyobb hatásúbbnak és egyetemesebbnek és magyarabbnak tartják Kertészt, mint a magyar széljobbon. Ahol amúgy simán a magyarságon túlra helyezik Esterházy Pétert is, akinél senki nem tud többet a magyar nyelvről, azaz a magyarság alapjáról, és Kertész Imrét, akinél nincs, aki mélyebben beszélné el magyar nyelven az elbeszélhetetlent. Az utálat azonban végtelen volt, olyan emlékezetes epizódokkal, mint például amikor a MIÉP képviselői, ki ne emlékezne rájuk, 2002-ben Kertész Imre budapesti díszpolgársága ellen szavaztak, a jobbikos Németh Zsolt országgyűlési képviselő meg egyenesen azt követelte, hogy vegyék ki a tantervből Kertész meg Spiró György műveit, mert a szerzők "magyargyűlölők". Szegény Németh alighanem radikális turanista volt, azért hagyta volna a törököket a törikönyvekben annak ellenére, hogy nyilván nem magyarimádatból mészároltak itt egy keveset 150 éven át. Az is remek eset volt, amikor az Index megszavaztatta az olvasókat a legutáltabb könyvekről, és sikerült a negyedik helyen végeznie a Nobel-díjas műnek, aminek magyarázata lehet, hogy nem éri el Frei Tamás kulcsregényeinek szintjét, piáresztétikai értelemben véve nem konkurál Paulo Coelhóval, szövege meg nehezebb, mint a Hogyan főzzünk be három óra alatt 75 üveg rozmaringlekvárt? című bestselleré, de akár az is, hogy az antiszemiták még egy nagy magyar győzelmet akartak aratni egy internetes szavazáson, ha már Mohácsnál nem jött össze a hazai. Így sikerült a legutáltabbak közé küldeni a Sorstalanságot, amiben az áll: “folytatni fogom folytathatatlan életemet”. Kertész folytatta is, mondott sok keményet, perlekedett magával, otthonával, identitásával, sorstalanságával. Hogy aztán a történetet az a sztori mutassa be a legjobban, hogy a Dávid Ibolya vezette MDF-et betámadták, mert az elnök rokona hasznot húzott a Sorstalanság című filmből, ezzel mintegy bizonyítva, hogy az MDF elhagyta a nemzeti oldalt. Mert, ugye, egy nemzeti oldalon nem lehet helye semminek, ami Kertész Imrével kapcsolatos. Lehet, hogy ez így van, csak akkor az biztos, hogy az nem a magyar nemzet oldala. Hanem valami olyan minőségű oldal, mint Vajna Timi fánkozójának bejárata. Azt megnéztük, és nem az a kertészi fordulat szerepelt ott jelmondatként: “Minden elkészült, és én még itt vagyok.”
8. Az írástudatlanok árulása: Kosztolányi nekimegy a halott Adynak
„Fáj, annyira igaz” – írta Thomas Mann Kosztolányi Dezsőnek, miután elolvasta a legjobb magyar művészregényt, a Nero, a véres költőt, amelyben a magyar író a császár, az udvari slepp és a rekkenő melegben egymást felnyomó írók-költők történetében valójában a kortárs magyar irodalmi élet alakjait írta meg. Azóta már a „szegény Kosztolányit” is eltemettük, mégis bármikor újraolvasható könyv ez, mert a művészvilág konstansan ennyire kicsinyes és gennyes lehet. Ez alól néha a legnagyobbak se kivételek, hiszen a nagy művészek nem feltétlenül nagy jellemharcosok, és erre remek példa a „kínai hajlékonyságú” Kosztolányi Dezső, aki a Tanácsköztársaság alatt Marx fordítására ajánlkozott, a proletárdiktatúra bukása után pedig Mussolini hivatalos életrajzánál kötött ki. Kedvenc prózaírónk fiatalon a magyar költészet megújítására készült a még szintén kötet nélküli Babitscsal, leveleztek, elküldték egymásnak verseiket, tökéletesítették technikájukat. És mikor már úgy érezték, hogy majdnem készen állnak, a semmiből robbantott Ady az Új versekkel. Nem meglepő, hogy Kosztolányi és Babits úgy hívta össze a válságstábot, mint Eric Claptonék Jimi Hendrix megjelenése után. Kosztolányi megírta, hogy hányingere van Adytól, ettől a „nagyhangú pózőrtől”, Babits pedig helyeselt a válaszlevelében, és így tovább. Ráadásul egy évvel később, mikor 1907-ben megjelent Kosztolányi első kötete, a Négy fal között, éppen Ady írt róla kíméletlen kritikát, amelyben súlytalan, „irodalmi költőnek” nevezte a fiatal kollégát. Az amúgy mindent könnyedén vevő Didében annyira ott maradt az Ady-fullánk, hogy 1929-ben, Ady halálának 10. évfordulóján, mikor mindenki méltatott, ő megírta és közzétette Az írástudatlanok árulása, avagy különvélemény Ady Endréről című tanulmányát. Ebben célzatosan válogatva Ady leggyengébb versei és megoldásai közül ízléstelen, gyenge, félbemaradt, torz költőnek nevezte „Góg és Magóg fiát”. Hatalmas felháborodást okozott ezzel, írók-költők sora támadta vissza Kosztolányit, míg Babits, aki már jóval korábban elismerte Ady nagyságát, hallgatott. Kosztolányi ekkor napvilágra akarta hozni Babits egykori válaszlevelét, amelyben a bajuszos mester is kért Ady ellen egy daedalont, mire Babits megírta Kosztolányinak: ha az inkriminált levelet közzéteszi, öngyilkos lesz. Kemény sztori, de hát ilyen ez a magyar popszakma. Kosztolányi és Ady között végül úgy tett igazságot az utókor, mint Mama a Kincs, ami nincsben Terence Hill és Bud Spencer között: „Alan a nagy tudós és Charlie az ő prófétája.”
7. „Megáldva és leköpve”: Faludy Villon-kötete kiborítja az irodalmi szalonokat
A 20. század legnagyobb magyar költészeti közönségsikere és műfordítási botránya fűződik Faludy György 1937-es Francois Villon balladái című kötetéhez. Egy szerepjátékban mi biztos a Faludy-karaktert választanánk Prohászka Ottokár helyett, mivel a Pokolbeli víg napjaim a legjobb életvezetési tanácsadó könyv, a verseit és az életét egyként kiszínező vagabundus azonban a francia zsivány köpönyegét öltötte magára. Faludy György telibe találta a pesti közönséget a slágeres, argós Villon-átköltéseivel, melyekhez az Ady-versek megzenésítője, Reinitz Béla szerzett sanzonos muzsikát. Kiadói bizalom híján saját pénzén jelentette meg a kötetet, de a Faludy-Villont nemsokára színésznők énekelték a Vigadóban, mulatókban. A fiatal Faludy a középkori banditaköltőben a hatalmasoknak beszóló, a szegények mellett kiálló figurát pillantotta meg, költői alteregójává tette, már csak azért is, mert a „Villon” nicknév alatt sok mindent kimondhatott a Mandineren, amit a saját neve alatt már nem, hiszen Villont nem tartóztatták le, legfeljebb Bayer Zsolt írhatta utána a Magyar Időkben, hogy „Te Villon! Ne találkozzunk az utcán, mert felpofozlak!”. Ha tudták volna, hogy a Magyarországon mai napig legismertebb Villon-vers, a Haláltánc ballada valójában Faludy szerzeménye, mindjárt berágtak volna a kakastollas, turulreptető urak. Az irodalmi szalonokban azonban a Villon-kötet nagyobb botrányt váltott ki, mint egy időskori meztelen fotózás Fanny asszonnyal. Hiába volt kirobbanó közönségsiker, vagy talán éppen ezért, nem maradt el a hamisítás vádja, mivel Faludy olyan szavakkal verselt, minthogy „zsaru”, „kurva”, „pofa”, no meg a „segg”. Betámadta a Nyugat, a programadó recit a halálimádó pinabubus, egyébként az Állatkerti útmutató szerzője, a csodagyerek Devecseri Gábor írta, aki méltatta Szabó Lőrinc „irodalmi” Villon-fordításait, és gyalázta Faludy slágeres, „irodalmi félponyváját”. Nem mintha Laczkó Géza megbocsátóbb lett volna a Magyarországban: „Az átköltő számára Villon csak ürügy, hogy saját romlott fantáziájában fogant képeit és társadalmi elkeseredéseit öntse versekbe és Villon neve alatt a pesti közönség elé tálalja.” A „megáldott és leköpött” Faludy azonban már nem hegedült sokat a magyar közönségnek: a Villon-kötetet követő náciellenes Heine-átköltései, a Harmadik Birodalom barbarizmusát megéneklő Német zsoldosdal és a magyar közélet németbarát politikusait kigúnyoló versei után forró lett a lába alatt a talaj, úgyhogy 1938-ban utat mutatott Gerendás Péternek és emigrált. Csak Faludy nem állt meg az első autószalonnál.
6. Tényleg a mának éltek: kiderül, hogy Fanny csak tátogja az Álomhajót
Mióta Bob Dylan irodalmi Nobel-díjat kapott dalszövegeiért, világos, hogy csupán a magyar állam művészeti pávatánca miatt fordulhat elő, hogy nem kapott még Kossuth-díjat Bessenyei István és Funnah Fanny, akiket az Álomhajó című alkotás szövegírójaként tart számon a zeneszoveg.hu című irodalmi lexikon. A Carpe Diem együttes klasszikusának refrénje, az örökkévalóságnak szánt négy sor így szól: “Álmodd, hogy vakít a fény, / Tombol a nyár e földtekén, / Ne érdekeljen, ha esik a hó, / Mert nyaralni visz az álomhajó!” Ez a kortárs popköltészet csúcsteljesítménye, amit több magyar fiatal szavalt önfeledten, mint a "Talpra magyar, hí a haza!" meg a "Hol zsarnokság van, / ott zsarnokság van" fordulatokat, amiket nyilván csak az irodalmi korrektség jelentette börtön tart a közoktatás homlokterében, ahelyett, hogy végre érettségi tétel lenne a magyar emberek olyan kedvence, mint "Az éjjel soha nem érhet véget / Varázsolj nekünk valamit szépet". Mindenesetre a Carpe Diem sokat tett azért, hogy irodalomként ismerjék el a dalszövegírást. Az Álomhajó ugyanis forradalom volt, akár a disznósajtfondü a XII. kerületi házibuliban. Ennek fényében érthető, hogy a korszakos alkotás megfelelő vizuális megjelenítése érdekében a zenekar Dél-Afrikába utazott, ott forgatták a klipet. Ez is igazolja, nagyformátumú művészek voltak, elvégre George Orwell is elment Franciaországba, Angliába, hogy autentikusan írhassa meg a Csavargóként Párizsban, Londonban című művét. Hát hiszen Álomhajóról sem lehet úgy énekelni, hogy valaki a Margitszigeti szökőkútban tutajozik egy 1200 forintos rozmáros csúszódeszkán. A tökéletes produkció meghódította Magyarországot, a szöveget a mai napig legnagyszerűbb irodalmi alkotások egyikeként tartjuk számon, ott van valahol József Attila Nagyon fáj című kifakadása meg Kosztolányi Dezső Hajnali részegsége között. Nem csoda, hogy hatalmas botrány tört ki, amikor kiderült: Funnah Fanny, a Carpe Diem énekesnője csak tátog, valójában nem ő énekel. Azaz nem maga adja át a közönségnek gondolatait. A skandalumot tetézte, hogy a hang Stefanidu Janulájé volt, aki a Neoton Família vokalistájaként vált ismertté, meg persze terézvárosi önkormányzati képviselő is volt görög nemzetiségi küldöttként. A magyar irodalmi életet megrengette a botrány, egészében felfoghatatlan volt: tátogás az, amit addig mindennek tudtunk. Mintha az derült volna ki, hogy Szilágyi Áron valójában lézerkarddal vív, azért vagdalja össze négyévenként a fél világot. A magyar irodalmi kánonból a botrány nyomán kipörgött a szöveg, igyekezett mindenki hallgatni, felejteni. Sokkal később érkezett csak hír Fannyról: a Blikk arról számolt be, hogy az elefántcsontparti komwakcho törzs hercegnővé avathatja, apai ágon kerülhet a trónörökösök közé, miután nagyapja, az egyik helyi törzs vezetője politikai merénylet áldozata lett. Hogy végül Fanny édesapját választották-e uralkodónak, annak már nem találtuk nyomát a magyar interneten (sic!). Fanny sem írt róla verset, esszét, regényt, episztolát. Minek is, hiszen Ady Endre már megírta helyette: “Röpülj, álomhajóm, / Én nem leszek a szürkék hegedőse.”
5. József Attila és az előreszegezett bugylibicska: a Lázadó Krisztus botránya
József Attila után szar lehet költőnek lenni, ennél szarabb már csak József Attilának lehetett lenni. Ő olyan mélységeibe jutott a költészetnek, ahol már csak horgot kapó néma halak tátogják, hogy „nagyon fáj”, mégis a maga korában leginkább csak kiröhögték vagy társaságban utánozták. Minden idők egyik legerősebb verseskötetéből, az 1936-os Nagyon fájból egyetlen példányt se tudott eladni az ünnepi könyvnapon, ennyiben hasonlít a Page Not Foundhoz, amelynek egyelőre szintén nem sikerült bevételt realizálnia, pedig izraeli befektetőkkel is tárgyaltunk. De a Lázadó Krisztus-per arról tanúskodik, hogy akkor se járt jobban, amikor figyelmet kapott a magyar líra „mindenki helyett szenvedő” Kurt Cobainje, aki végül „görnyedve terhei alatt” feküdt a tehervonat alá, mert nem akart egy olyan világban élni, ahol David Guetta sikeres lehet, és hát a Horthy-rendszer nemzeti konzultációjára beküldött Hazám című kiáltása szerint abban sem, ahol Herczeg Ferenc az írófejedelem. Hiába írta meg József Attila, hogy „csak az olvassa versemet, aki ismer engem és szeret”, már érettségije előtt perbe fogták a Lázadó Krisztus című verse miatt. A még bajusztalan, oroszlánsörény-haját gyújtogató, Makón tanuló tizenhét éves költő ekkorra már túl volt első verseskötetén és első komolyabb öngyilkossági kísérletén is: bevett hatvan aszpirint, és mikor túlélte, büntetésként kicsapták a kollégiumból. Ezek után, 1923 áprilisában írta meg az Istentől igazságot követelő versét, amelyben már előfordulnak olyan versszakok, amelyeknek minden sora egy-egy józsefattilásan marokra fogott, pengével előreszegezett bugylibicska. A Lázadó Krisztus csak félévvel később, 1923 októberében jelent meg nyomtatásban, de menten felfigyelt rá egy „Moszkito” álnéven trollkodó pofa, aki istenkáromlást látott benne. Egy feljelentéssel felérő cikket írtak a versről a keresztény-konzervatív, leginkább félázsiai Kelet Népében, amelynek csak annyi köze van Móricz Zsigmond később indult, hasonló című folyóiratához, mint a herevasaló Berki Krisztiánnak az olimpiai bajnokhoz. "Moszkito" cikke szerint József Attila verse „felkavarja az ember gyomrát”, „stílusa alkalmas a hánytatásra”, és ennyi elég ok volt, hogy előkotorják azt a bizonyos kartotékot: 1924 januárjának végén beidézték a költőt a makói főkapitányságra „sajtó útján elkövetett istengyalázás” gyanújával, majd az áprilisi vádirat a Lázadó Krisztust „közbotrányokozásra alkalmasnak" minősítette. Az „alföldi Rimbaud” védelmét a neves, és baloldalisága miatt már szintén meghurcolt ügyvéd, a polgári radikális Petrocelli, az 1945 utáni amerikai nagykövet, Vámbéry Rusztem vállalta el. Az 1924 júliusában kezdődő tárgyaláson Vámbéry annyira bravúrosan próbálta meg kibújtatni védencét a vádból, mint Jeszenszky Géza magát a Kalasnyikov-ügyből, de hiába: pénzbüntetéssel és nyolc hónap fogházbüntetéssel sújtotta a bíróság az árvát. Szerencsére nem középiskolás fokon már érzékelték, hogy az ítélet mekkora gyalázat, és a büntetést előbb egy hónapra csökkentették, majd megsemmisítette a Kúria. Még éppen időben, mert a Szegedre kerülő József Attila így belefuthatott Horger Antalba. A Lázadó Krisztus-pert lezáró felmentés másnapján, 1925. március 25-én jelent meg József Attila Tiszta szívvel című csodája, ami miatt nemsokára tudatták is vele, hogy sosem kap tanári állást Magyarországon. Hiába, „a törvény szövedéke mindig fölfeslik valahol”, és már nagy izgalommal várjuk, mikor jön el az a kereszténydemokrata oktatáspolitikus, aki végre őszintén fel meri vállalni és benyújtja a parlamentnek a Horger Antal Programot.
4. Torgyán nekimegy a kormánynak a „magyargyalázó” Esterházy és Petri kitüntetései miatt
Torgyán József megkerülhetetlen a botránykrónikákban, miként Mészáros Lőrinc a kapitalizmus kultúrtörténetében. A kisgazdák elnöke 1996 áprilisában azzal lepte meg a törvényhozást, hogy azonnali kérdésként és interpellációként ugyanarról érdeklődött: kormányzati szándék megvalósítása-e a millecentenárium évében a Kossuth-díjjal való elismerése a magyar- és nemzetgyalázóknak? Torgyán azért háborodott fel, mert Kossuth-díjat kapott Esterházy Péter és Petri György. Elismételjük: Esterházy Péter és Petri György. Nem Ákos meg Oszvald Marika kitüntetése, vagy Németh Szilárd közéleti lírája okán, hanem. Esterházy miatt tiltakozott a szegény ember Donald Trumpja, akiről halálakor Gulyás Gergely, a Fidesz alelnöke úgy emlékezett meg, hogy miatta nézte a parlamenti közvetítéseket, illetve ő volt az MSZP-SZDSZ koalíció leváltásának reménye. És ő volt az, aki "nemzetgyűlölőként" mutatta be a nevezett művészeket. Meg persze az is, aki miniszter lehetett úgy, hogy tán a Fradi Sas is alkalmasabb tárcavezető lett volna nála, és aki azzal került be a magyar történelem legnagyobb tévedéseit listázó top tenünkbe, hogy Chilébe akart cseresznyét exportálni. Úgy tudta, szenvedélyesen szereti a magyarságot, nem csoda, hogy meg akarták állítani: mindannyian emlékezhetünk rá, hogy házánál még bomba is robbant 1998-ban, ettől a terrorcselekménytől már csupán a híres kassai bombázás titokzatosabb a magyar történelemben. A „Monnyon le!” című fölkiáltása ma is meghatározza a politikai életet és szinte életjáradékként húsz éven át garantált fellépést Éles István humoristának. Ami pedig az irodalmi botrányt illeti, arról azt kell mondanunk, hogy reménykedünk abban, hogy az egész vircsaft nem politika volt, hanem közéleti próza. Torgyán József irodalmi munkásságának része, mert ha fikció, nem valóság, akkor még van esély Magyarország feltámadására. Ami közös célunk, hiszen Torgyán is mindig az mondta, első a haza. Erről írja Esterházy a Harmonia Caelestis végén azt: "A haza szóra felpattan, mintha tényleg megoldást találtunk volna. Mintha azon mennénk haza.”
3. Az „összeszorított combokat feszegető” Radnóti Miklós és a szeméremsértő Újmódi pásztorok éneke
„Tajtékos égen ring a hold, csodálkozom, hogy élek. / Szorgos halál kutatja ezt a kort, s akikre rálel, mind olyan fehérek” – írta Radnóti Miklós, a magyar történelem legjobb szövegíróinak egyike, aki iszonyú súlyával máig ránehezedik a hazai költészetre, még ha a NER értéktőzsdéjén legfeljebb egy Lokálba csomagolt kiló marhaszegyet kapnánk is érte. Radnóti a harmincas évek végétől állandóan „hánytató idegességben” alkotott, mert nála nem csak póz volt a halálraítéltség: minden leírt szava mögött fedezet van. Mélység és technika, mint a legnagyobb mestereknél: ezt már harminc éves korára elérte Radnóti. Világháború, két-három zsidótörvény és munkaszolgálatok gyorsították a költői érését. Hajlunk arra, hogy inkább kihagyta volna. Már szegedi egyetemistaként meghurcolták, mikor perbe fogták vallásgyalázásért és szeméremsértésért második kötete, az 1931-es Újmódi pásztorok éneke miatt, hiszen az „újmódi” mindig gyanús. A „karmoló lányokkal”, „énekes combokkal” és „jótőgyű szűz angyalokkal” teli versek miatt a Budapesti Királyi Ügyészég a fiatal költő kötetének összes példányát elkoboztatta 1931 áprilisában, akár a határőrök a nejlonba csomagolt osztrák ÖKM-eket, mert ezek még nem azok az idők voltak, amikor Madonna néger Jézussal csókolózhatott az MTV-n. 1931 júniusában vádat emeltek, és decemberben nyolc nap elsötétítésre ítélték a huszonkét éves költőt. Szerelmének, Gyarmati Fanninak írt levelében vallotta meg Radnóti, mennyire rettegett, hogy másodfokon is elmarasztalják és fegyelmivel kizárják az egyetemről, mert „nekem kenyérre köll ez a diploma, én el szeretnék venni egy lányt, mert szeretem, és élni szeretnék, nem kínlódni”. A magyar felsőoktatás történetének leghaladóbb figurája, Horger Antal ezúttal is az eljárás mellett kardoskodott. A piarista papköltő, a magyar katolikus egyház legjobb hagyományainak megtestesítője, Sík Sándor azonban megmentette fiatal tanítványát azzal az állásfoglalásával, hogy csak ízléstelennek tartja az Újmódi pásztorok éneke inkriminált verseit, de nem vallásgyalázónak. Ennek hatására a Budapesti Királyi Ítélőtábla ugyan helyben hagyta a büntetést, de a végrehajtását felfüggesztette, úgyhogy a költőt nem rúgták ki az egyetemről. Radnóti 1936-ban magyar-francia szakos középiskolai tanári oklevelet szerzett, azonban a szeméremsértés és vallásgyalázás billoga rajta maradt, ami már a sárga csillag előtt ellehetetlenítette Horthy kormányzó rendszerében: „sorsom elvégeztetett, fűrész sír fejem felett”. Hiába próbálkozott, 1943 nyarán azzal a hitvallással bocsátotta útnak az Orpheus nyomában című műfordításkötetét, hogy: „A legjobbat adni, magyart és európait adni, mindig költészetet adni, úgy vélem, ez nem kis ügy.” Tömegsírral honorálták. Mire újratemették, már egy törvény se volt érvényben azok közül, amelyek miatt egész életében szívnia kellett.
2. „Nyakig vagyunk a középkorban”: az egyházgyalázó Ady Endre nagyváradi sajtópere
„Ebben az országban csak a mágnás, a pap és a szamár egzisztálhat. És aki az ezek kedvében jár” – írta a fülkeforradalom előtt száz évvel Ady Endre, aki az Új versek című 1906-os kötetével szétrobbantotta a magyar lírát, hogy aztán a detonáció után a kortársak Ady kötete körül polarizálódjanak újra. A magyar néplélek húrjain hat ujjal játszó zseni azonban előtte már a magyar sajtónyelvet is megújította. Szerb Antal szavaival „Ady előbb volt jó újságíró, mint jó költő”, mivel a zseni még csak kortársai zsúrversikéit utánozta, mikor nagyváradi újságíróként robbantott. Írásaiban a leghétköznapibb témákból, a helyi Vágási Feri leütéséből jutott el általánosabb érvényű társadalombírálatokig, és mindenből Ügyet csinált: a megcsúfult parlamentarizmusról, a korrupcióról, vagy a kultúra szabadságáról szóló szövegeit egy az egyben le lehetett volna hozni egy 2016-os Népszabadságban, hogy aztán másnap be is zárják a lapot. Ady vallotta, nem elég az íráskészség, a jó publihoz kell egy üveg vörös, de mindenekelőtt a Felháborodás. A katolikus egyház nemegyszer kiborította, pedig akkoriban még nem is volt pedofilbotrány, bencés pornó meg Julius Janus. Országos ismertséget is egy antiklerikális írásával szerzett, 1901 áprilisában megírta az Egy kis séta című cikkét, amelyben arra hívta fel a figyelmet, hogy milyen luxusban élnek a lazsáló nagyváradi papok, akik vasárnap délután leeresztett redőny mellett sziesztáznak szociális munka helyett, szóval „haszontalanul vonják el ezer és ezer éhezőtől a kenyeret”. Majd arra kérte az olvasókat: „Sétáljanak el aztán bármely külvárosi részbe. De erősítsék meg a szívüket. Mert nyomort, bűnt és piszkot látnak. Meglátják, hogy mennyi nyomort lehetne enyhíteni s mennyit letörölni a kanonokok pénzével. Ha ezt meglátják és átgondolják: eredményes volt a vasárnapi séta.” Válaszul a nagyváradi káptalan becsületsértési pert indított, mondhatni, eljárást kezdeményezett Ady ellen a korabeli médiahatóság, pedig nem is szerkesztett erotikus magazint, csak megírta véleményét a közszereplőkről, mert nem szerepelnek. „Nyakig vagyunk a középkorban, terrorizál a sötétség: ez az én esetem igazsága” – nyugtázta a fiatalember, akit egy közel kétéves procedúra végén pénzbírságra és három nap fogházbüntetésre ítéltek. De a magyar irodalom jól jött ki az esetből: Adynak nagyon beakadt a sztori, és a fogházból szabadulva megírta az első igazán adyendrés versét, a Vízió a lápon-t.
1. Máglyára követelik Szerb Antal Magyar irodalomtörténetét
Ha Szerb Antal Nyugatra születik, regényei, A Pendragon legenda és az Utas és holdvilág biztos világsikerek, és a lila garbós Dan Brown vagy Paulo Coelho helyett ma Szerb Antalt nyomatnák ötszázmillióan, hogy aztán lerohadna tőle a Facebook szervere. De hazánkban keretlegények verték agyon munkaszolgálatosként, nem sokkal azután, hogy Magyar irodalomtörténetét 1943-ban betiltották és kivonták minden magyar iskolai könyvtárból, mintegy iskolatejprogram helyett. Végül is minden idők legszórakoztatóbb magyar irodalomtörténetéről van szó, csak hát Szerb Antal olyanokat állított, hogy „a nemzetiséget nem a vér határozza meg, hanem az elszánás”. Szerb Antal olyan írónak tartotta magát, akinek átmeneti témája az irodalomtörténet volt: az Erdélyi Helikon folyóirat pályázatára írta meg a Magyar irodalomtörténetet, amelyet legjobbnak talált a többi között Babits Mihályból álló zsűri. Szerb nem azt mutatta meg, hogy a magyar irodalom miben különbözik az európaitól, hanem azt, hogy miben hasonlít hozzá, és úgy komponálta meg irodalomtörténeti könyvét, hogy azt úgy olvashassák, mint egy regényt. Az 1934-ben megjelent Magyar irodalomtörténetért Baumgarten-díjat kapott és a „fölösleges tudományok doktorát” alig harminckét éves korában a Magyar Irodalomtudományi Társaság elnökévé választották, de innen már csak lefelé vezetett az út. Szerb azt írta, hogy „a tudós egyetlen földi jutalma a kartársak irigysége”, és hát egy pöppet kevésbé népszerű és tehetséges tanár, Palló Imre képviselő biztos irigyelte, mikor úgy gondolta, felnyomja a Magyar irodalomtörténet szerzőjét, miként patikához vagy kerthez is úgy lehetett legkönnyebben hozzájutni a 20. században, ha jelentettük, hogy a szomszéd zsidó, kommunista, fasiszta vagy kulák. A Nemzeti Front képviselője képzőművészeti és őstörténeti kiruccanásai után 1942 decemberében interpellálta Szinyei Merse Jenő kultuszminisztert „Szerb Antal értékromboló irodalomtörténete tárgyában”. A képviselő szamárvezetője a kiváló Túrmezei Lászlóné Értékrombolás (Észrevételek Szerb Antal irodalomtörténetéhez) című tanulmánya volt, amely rámutatott, hogy csak „beteglelkületű és beteg fizikumú emberek” írhatják Petőfi szerelmi költészetéről azt, hogy „biedermeier”, miként azt Szerb tette. A nevezetes interpellációt Baky László későbbi zsidódeportáló belügyi államtitkár „Égessük el a könyvet!” beszólása színesítette, egy másik képviselő pedig azt a poént lőtte el, hogy „szerb is meg zsidó is”, miután azonnal szerződést kínált neki a Nyilas Dumaszínház. A kultuszminiszter annyira se állt ellen, mint Bill Clinton Monica Lewinskynak, úgyhogy 1943 januárjában intézkedett a magyarnak, irodalomnak és történetnek csúfolt összefoglalás betiltásáról. Voronyezsnél amúgy éppen megsemmisítették a második magyar hadsereget, csak arról nem számolt be a Világpanoráma. Nemsokára nemcsak irodalomtörténetét, hanem Szerb Antalt is kivonták a forgalomból, így végezte Magyarországon a legjobb magyar irodalomtörténet írója.
