Oláh Miklós
Édes anyanyelvünk: az ima*
Az ima a tanúságtétel egyik formája, és éppen ezért kíséri, kísérheti meg nem értés, kigúnyolás, megvetés. Mi hiszünk az imában, mert hiszünk Istenben, aki erre bátorít és fölha-talmaz: „Kérjetek és adatik nektek, zörgessetek, és ajtót nyitnak nektek. Mindaz, aki kér, kap, aki keres, talál, és a zörgetőnek ajtót nyitnak” (Mt 7,7-8). A zsoltárossal valljuk: „Az én segít-ségem az Úrtól van, ki a mennyet és földet teremtette” (Zsolt 121,2).
Az igazi imádság átalakítja az embert, hiszen az Istennel való kapcsolat nem maradhat hatástalan, ha elfogadjuk és megéljük. Isten, a világ teremtője és fenntartója – a Teremtés könyvében leírtak tanúsága szerint – ránk bízta a földi világot. Ez a felhatalmazás a világért való felelősséget hordozza magában. Azért lett „világot fenntartó erő” az ima, mert a felelősséggel megáldott ember a világ érdekében kapcsolatot tud tartani a mindenség Fenntartójával. Ez nem a mi érdemünk és nem a „rohamosan fejlődő emberiség” vívmánya, ez Isten ajándéka és hivatás!
<BIG><BIG>•
</BIG></BIG>
Az ima témája kimeríthetetlen, mint az, akivel a kapcsolatot jelenti. „Szeretnétek bepillantani az ember szívébe? Hallgassátok meg, amikor felebarátjáról beszél” (Vianney Szent János). Nemcsak az jellemző, amikor – és ahogy – felebarátjáról beszél,, hanem még jellemzőbb, amikor és ahogy Istennel beszél, és ahogyan Istennek beszél felebarátjáról – vagy nem beszél róluk.
A magyar népi nyelvben a gyermeket váró asszonyt így nevezték: „más állapotban van”. Más állapot egy új életet, egy új személyt hordozni magunkban, azzal bensőséges, életadóegységben lenni. Az imádkozó ember is „más állapotban” van, hiszen Istent dédelgeti, hordozza magában boldog tudattal. Életadó ez a kapcsolat, de fordítottja az anya és magzatja kapcsolatának: itt a hordozó kap életet attól, akit hordoz!
Az ima ünnep, ha olykor csak percekig tart is. Az ünnep és az ima fölcserélhető fogalmak. De nagyon jellemző, sőt árulkodó az, hogy ki kit vagy mit ünnepel és hogyan!
A legigazibb imádság az áldozat, és nagyon értékes áldozat a bensőséges, szívből jövő imádság. A zsoltárban Isten elmondja, hogy nincs rászorulva a bemutatott áldozatokra, hiszen minden az övé. Amikor imádkozunk, akkor is azt, illetve abból adunk vissza Istennek valamit – egy kis töredéket –, ami az övé, amit tőle kaptunk: időnk, figyelmünk, értelmes voltunk a Szentlélek kegyelme … Ezért olyan roppantul jelentős, hogy imádságunk szeretetből fakadjon, s azzal a szeretettel legyen átmelegedve, amelyet a Teremtő és a teremtett világ iránt vállalunk és megélünk. A költőben nem ok nélkül merül föl a kérdés:
„ … nem silányította ez a kárhozat-súllyal ránkrogyó évezred
ócskavassá a szentistváni kardot, kimerültté a keresztet? … ”
Vizsgáljuk meg magunkat, jól esik-e kimondani: „Dicsőség az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek …”. Ha igen, ez azt jelenti, hogy van már személyes kapcsolatunk Istennel! Az égő csipkebokornál „Mózes eltakarta arcát, mert félt Istenre tekinteni” (Kiv 3,6). „Miért rejted el arcodat Uram?” (Zsolt 44,25) – kérdezi a zsoltáros. „Az Úr ekkor megfordult és rátekintett Péterre. Péter visszaemlékezett, hogy mit mondott neki az Úr … Kiment és keserves sírásra fakadt” (Lk 22, 61-62). A kapcsolatteremtésben nagyon fontos az arc, és az arcból a szem. Egyrészt a beszédet megelőzi a rátekintés – és ez már létrehoz bizonyos alapvető kapcsolatot –, másrészt kiegészíti a szavakat. A szó nem tud olyan sokat elmondani és olyan őszinte lenni, mint a tekintet. „Amikor Mózes leszállt a Sinai-hegyről kezében a bizonyság két táblájával, nem tudta, hogy ragyog az arca az Úrral való beszélgetés miatt” (Kiv 34,29). Ezt jelenti az ima: szembesülni, szemtől szembe lenni Istennel.
Lényegi vonása, feltétele a hatékony, „fenntartó” imának a „Jézus nevében” való imádkozás (Jn 16,23-24.26). „Bármit kértek majd nevemben az Atyától, megadja nektek. Mindeddig semmit sem kértetek az én nevemben.” Az ima a mi „gyermeknyelvünk” is! Nem véletlen, hogy Jézustól tanult egyetlen imádságunk így kezdődik: „Mi Atyánk …”. Erre utal akkor is, amikor hangoztatja: „Ha nem lesztek olyanok, mint a gyermek, nem mentek be a mennyek országába …” (Lk 18,17).
Valakinek a „nevében” szólni, kérni, intézkedni részben felhatalmazást jelent, részben pedig megértést és egyetértést. Az apostolok nem tudtak virrasztani, imádkozni Jézussal, vagyis ráfigyelni, őt megérteni, hozzá kapcsolódni, ezért érték fölkészületlenül és hozták zavarba őket a következő események. Péter fegyverrel akart fellépni, ez mutatja, hogy menynyire nem értette Jézus stílusát. Azután pedig elszaladtak. A Jézussal való együttimádkozás fölkészítette volna őket a helyes viselkedésre és a hűségre, mert megértették volna Isten tervét. Így történik velünk is, ha nem „virrasztunk és imádkozunk” Jézussal, azaz ha nem figyeljük elmélyülten Isten szándékát és nem igényeljük segítségét.
<BIG><BIG>•</BIG></BIG>
A gyermek az anyától tanul beszélni, hiszen ő az, aki kezdettől vele van. De súlyos hiba, ha megállunk félúton a beszélgetés, a kapcsolat- és közösségteremtésre való felkészítés, rávezetés terén. Nemcsak az anyával tanuljon meg beszélgetni a gyermek, hanem a család többi tagjával és tágabb környezetével is. Ebből nem hiányozhat Isten, aki nem is a „tágabb”, hanem a legbensőbb környezethez tartozik. Miért néznénk tétlenül, hogy éppen Istennel kapcsolatban váljék süketnémává gyermekünk? Ezért „édes anyanyelvünk” az ima.
Az anya nem „tanítja”, hanem a gyermek elébe „éli” a beszédet. A gyermekeknek roppant éles a megfigyelő képességük, hiszen a folyamatos tanulás, az „emberré válás” nehéz folyamatában vannak, a szó szoros értelmében „életbe vágó” tanfolyamot végeznek. Csak a szülőknek Isten iránti hiteles magatartása teszi valóságossá azt, hogy az ima valóban „édes anyanyelvükké” lehessen. De ez csak a kezdet, az ima ábécéje. A folytatásban a tágabb környezetnek is szerepe, nagy hatása és befolyása van. Ezért felháborító, hogy „az értéktelenség, a negatív erők képviselői azzal dicsekednek, amit szégyellniük kellene” (Pápay Lajos győri püspök, Új Ember 2002. II. 3,). Ennek a megbomlott sátáni állapotnak áldozatai a gyermekek.
„Az ember első, hibás döntésével Istenbe vetett bizalmát veszítette el. Ezért rejtőzött el a bűn után, és a bűn vállalása és a bocsánatkérés helyett másokra mutogatott … Nem bízott abban, Aki neki az életet adta; nem bízott abban, hogy az életet a boldogságra kapta. Már nem ismerte föl Istenben az Atyát” (Makariosz, IGEN XIV. 1.3.). A bizalom a biztonságnak, a békének és ezekből eredően a boldogságnak a feltétele. Ez a családi légkörre is érvényes. Ahol a gyermek ezt nem kapja, ahol csalódnia kell az alapvető bizalomban, ott ősszüleink bűnbeesése utáni helyzetébe kerül: kiűzetik a Paradicsomból.
<BIG><BIG>•</BIG></BIG>
Az ima elsajátításában – azaz abban, hogy az ima a sajátunk legyen – segít a család, az Egyház (a lelkivezetés, a liturgia), segítenek életünk eseményei és Isten kegyelme.
A kegyelmi segítség nélkülözhetetlen. „Gyöngeségünkben segítségünkre van a Lélek, mert nem tudjuk, hogyan imádkozzunk helyesen” (Róm 8,26). Találóan mondja Papp Lajos szívsebész professzor: „Bár én operálom a beteget, de meggyógyítani csak Isten képes. Nélküle a sebész csak emberszerelő” (IGEN XIV. 1. 16.). A pap, a szülő, a pedagógus is csak „emberszerelő” Isten nélkül!
„Különös és dicsőséges titkot látok …” – mondja a karácsonyi himnusz. Meg kell tanítani a gyermeket csodálkozni és titkot látni, hogy meg tudja különböztetni a természetest a természetfölöttitől. Hogy igazán széles látókörű legyen!
<BIG><BIG>•
</BIG></BIG>
Az imának nemcsak előbbre vivő, újat alkotó vagy bocsánatkérő jellege és hatása, hanem megtartó, fenntartó szerepe és ereje is van. Ez nem olyan látványos, ezért erről általában elfeledkezünk és ezt semmibe vesszük. Kételkedünk a világ békéjéért elmondott imáink hatékonyságában, hiszen még mindig nem szűntek meg a háborúk, és működnek a bosszúálló merényletek. De milyen háborúk lennének és milyen véres merényletek, gyilkosságsorozatok történnének, ha nem imádkoznánk állhatatosan a békéért? Hisszük-e, hogy sok gyűlölködést csillapít vagy szüntet meg az imádságunk? Nem tudjuk mennyországgá tenni a földi életet, de tudunk és kell is küzdenünk az ellen, hogy végleg elszabaduljon és mindent földúljon a pokol! Az imával harcolunk, szembeszegülünk, föllázadunk az ördög ellen.
Dosztojevszkij, aki saját szenvedése alapján nyert bepillantást az emberi lélek mélységeibe, ezt mondta: „Nem lehetünk emberek anélkül, hogy valami előtt ne kellene meghajolnunk … Aki Istent tagadja, az valamilyen eszme előtt fog meghajolni, akár fából van az, akár aranyból, akár csak valami kigondolt dolog”. Jézusnak is ezzel a feltétellel ígérte az egész világot a sátán: „ha leborulva imádasz engem” (Mt 4,9). Aki tehát nem hajlik meg Isten előtt, az egészen bizonyosan meghajlik a bálványok előtt, amelyeket a kereszténységet elvető társadalom mint istenpótlékokat teremtett magának: szükségszerűen meghajlik az állam, a tömegek, a tőke, az önérdek, a kellően hangsúlyozott közvélemény vagy bármi más előtt.
Végül is összeomlott az az elképzelés, hogy a jobb és igazságosabb társadalom felépítését osztályharccal és erőszakkal lehet elérni. De amennyire az emberiség történelmét ismerjük, a jó és rossz közötti harc elsősorban az emberek szívében zajlik. Nem a társadalom megváltoztatása teszi jobbá az embert, hanem saját szívünk reformja és megtérése teszi jobbá a társadalmat. Itt van nagy jelentősége és lehetősége az imának! Imádkozzunk, mert a világ, a család, az ifjúság, az ország, az élet, az igazi értékek és a jövő súlyos válságban van. „Szükség van arra, hogy a vallásos világ is összefogjon a jóért – ne csak a terroristák, a hadseregek és a politikusok fogjanak össze –, hogy mozgolódni kezdjünk a jó érdekében” (Ch. Lubich, Új Város XIII. 10. 3.). „A globális terrorizmusra a válasz a globális felelősség, amely megköveteli mindenkinek a személyes felelősségét, és ez nem más, mint globális, vagyis az egész földet átölelő szeretet.
Az ilyen globalizációt segítsük mi, keresztények” (Uo. 10. 5.).
„Egy lehulló száraz gally nagyobb zajt csap, mint egy felnövekvő erdő” (afrikai köz-mondás, Új Ember, 2002. II. 3.). A bűn és erőszak általában hangos, rámenős; a jóság – ha igazi – szerény, csendes. Milyen csendes és meghitt Jézus fogantatása, születése, 30 éves növekedése, de még nyilvános működése is! Ilyen az ima: bensőséges kapcsolat. Olykor vannak – kell is, hogy legyenek – külső megnyilvánulásai, de lényege szerint kimondhatatlan.
Ismert mondás: „fogyasztói társadalomban élünk”. Hát ne csak fogyasztói legyünk Isten kegyelmének és szeretetének, hanem csatlakozzunk hozzá, és igyekezzünk – a tőlünk telhető legteljesebb módon – együttműködni vele. Pilinszky mondja, hogy „az ajándék tiltakozás énünk korlátai ellen” (Új Ember, 1974. II. 10. 3.). Ez nagyon igaz az imádságra is, és az imának egy lényeges tulajdonságára hívja föl figyelmünket: az imával kilépünk önmagunk korlátai közül, és csodálatos társra találunk Istenben és általa egymásban.
„Magyarok, magyarok, harsan az óra:
Feltámadásra vagy búcsúztatóra”
A nyírbátori menekültszálláson egy Sierra Leone-i fiatalember beszámolt az ottani, iszonyatos kegyetlenségű keresztényüldözésről. Majd az ebéd utáni beszélgetésben ezt mondta az ott szolgáló lelkésznek hazánkról: „Ez az ország már 1000 éve keresztény, itt már mindenkinek angyalnak kellene lennie”. Azok vagyunk? Magyarországnak – és a világnak – szüksége van az imára!
*A debreceni KÉSZ „Világunkat fenntartó erők” sorozatában 2002. II. 21-én tartott előadás rövidített változata
<SMALL>Oláh Miklós (1931) görög katolikus lelkész. 1954-ben szentelték pappá. Szolgálatát nagyvárosokban és falvakban egyaránt végezte. 14 éven keresztül a Papnevelő Intézet spirituálisa, 6 éven keresztül a szeminárium rektora volt Nyíregyházán. Jelenleg Hajdúszoboszlón él.</SMALL>
Ellenben rengeteg barátunkat tanitjuk szép magyar kifejezésekre, és szerintem az már több, mint a semmi, nem?
ffice" /><O
