Édes anyanyelvünk, azaz "Mely nyelv merne versenyezni véled."
- Téma inditó Ile57
- Kezdés dátuma
Kolumbán Sándor: E nyelvben győzni fogsz!
Kolumbán Sándor
E nyelvben győzni fogsz!
Az ősi tűz őrizői
Légy büszke nyelvedre, magyar!
Székelyudvarhely
2009
Kolumbán Sándor
E nyelvben győzni fogsz!
Az ősi tűz őrizői
Légy büszke nyelvedre, magyar!
Székelyudvarhely
2009
Magyarirodalom tanárom néhai Tóth Márton tanár úr emlékére.
Köszönetem fejezem ki Tóth Rebeka tanító néninek és férjének Tóth Pál tanító bácsinak a biztatásért, erkölcsi és anyagi segítségért.
-----------------------------------
Ajánlom e könyvet azoknak a határokon kívül élő magyar szülőknek, akik román, szlovák, szerb, horvát, szlovén, ukrán, osztrák stb. iskolába íratják gyermekeiket a jobb érvényesülésért, és anyanyelvüket nem tanítják meg nekik.
Azoknak, akik bedőlnek a balkáni dák-római, a felvidéki tót, a délvidéki rác meséknek, s az osztrák felsőbbrendűségi, magyarbecsmérlő hazugságoknak.
Azoknak, akik szégyellik magyarságukat, és nem tudják, nyelvük mily értékkel bír!Azoknak, akik bedőlnek a balkáni dák-római, a felvidéki tót, a délvidéki rác meséknek, s az osztrák felsőbbrendűségi, magyarbecsmérlő hazugságoknak.
"Szinte érzéki vágyam van a magyar betűre. Beleharapnék Móricz Zsiga ízes magyar mondataiba, micsoda édes szájízt csinálnak Gelléri Andor tündéri elbeszélései! Kodolányi archaikus, régi szavak szálaiból szőtt nyelvét is élvezettel tapintanám, mint a vevő a legfinomabb szövetet."
Keszei István
Keszei István
Petőfi Sándor
HÍRÖS VÁROS AZ AAFŐDÖN KECSKEMÉT...
Tisza-Duna közti tájbeszéd szerint
Hírös város az aafődön Kecskemét,
Ott születtem, annak öszöm könyerét.
A búzáját magyar embör vetötte,
Kakastéjjee szép mönyecske sütötte.
Nincs énnéköm mestörségöm, nem is kő,
Van azé jó keresetöm, jobb se kő,
Vót is, van is, lösz is, hiszöm Istenöm,
Míg utast lát a pusztába két szömöm.
Ómáspej a nyergös lovam, nem vöttem,
Szögénylegény szép szörivee szöröztem.
Csillagos a feje, kese a lába -
Mögeresztöm, a szél sem ér nyomába.
Ezön járok, mint kiskiráj, kényösen,
Borjúszájas ingöm lobog szélösen,
Süvegöm a jobb szömömön viselöm,
Mindön embör előtt mög se emelöm.
Be-benézök a bugaci csárdába,
Öszöm, iszom, kedvem szörént rovásra;
Ölégségös hitelöm van ott néköm,
Mögfizetök, böcsületöm nem sértöm.
A vármögye emböreit pej lovam
Csak ojan jól mögösmeri, mint magam.
Ha érköznek, nagyot nyerít - rátermök;
S ha rajt vagyok, gyühetnek már őkeemök!
Debrecen, 1844. január-február
HÍRÖS VÁROS AZ AAFŐDÖN KECSKEMÉT...
Tisza-Duna közti tájbeszéd szerint
Hírös város az aafődön Kecskemét,
Ott születtem, annak öszöm könyerét.
A búzáját magyar embör vetötte,
Kakastéjjee szép mönyecske sütötte.
Nincs énnéköm mestörségöm, nem is kő,
Van azé jó keresetöm, jobb se kő,
Vót is, van is, lösz is, hiszöm Istenöm,
Míg utast lát a pusztába két szömöm.
Ómáspej a nyergös lovam, nem vöttem,
Szögénylegény szép szörivee szöröztem.
Csillagos a feje, kese a lába -
Mögeresztöm, a szél sem ér nyomába.
Ezön járok, mint kiskiráj, kényösen,
Borjúszájas ingöm lobog szélösen,
Süvegöm a jobb szömömön viselöm,
Mindön embör előtt mög se emelöm.
Be-benézök a bugaci csárdába,
Öszöm, iszom, kedvem szörént rovásra;
Ölégségös hitelöm van ott néköm,
Mögfizetök, böcsületöm nem sértöm.
A vármögye emböreit pej lovam
Csak ojan jól mögösmeri, mint magam.
Ha érköznek, nagyot nyerít - rátermök;
S ha rajt vagyok, gyühetnek már őkeemök!
Debrecen, 1844. január-február
DUDÁS ATTILA
„Szépasszony szájára szeretnék kerülni, ha már nem leszek” — így sóhajtott egy napon öreg barátom, Articsóka úr. — „Mert a halhatatlanság legszebb formája, ha az ember szállóigévé lesz egy asszonyi szájon — még ha fertelmes káromkodás formájában is, mondjuk egy porban térdeplő takarítónő cserepes ajkain. Mert szállóige szerettem volna lenni világéletemben! S ha valóban így lesz — adná az ég, hogy így legyen! —, és testem nem lesz más, csak marék por, én magam pedig cifra szavakba öltözött szállóige, akkor majd nyugodtan mondhatjátok: ím, a test szállóigévé lőn! ”
S itt a mester hosszan, lehunyt szemmel csókolta karcsú, üvegtestű „szeretője” száját, mintha csak ama szépasszony szája lett volna, s aztán mámoros, bortól elérzékenyült hangon folytatta. „Mert olyanok a szavak, miként a gyöngyöző súlyemelők meg a táncoló bokszolók! Akad közöttük papírsúlyú, harmatsúlyú és légsúlyú meg lepkesúlyú is. Van szó, amelyik a súlyt elemeli a halandóról, s olyan is van, amely alatt összerogysz. S van aztán, amelyik gyomorszájba vág, és akad szó, mely szíven üt. Pedig az ökölvívásban ismeretlen fogalom a szívmélyi balcsapott!
Más súlycsoportba tartozó szavakkal másként áll a helyzet.
Papírsúlyú szavakkal költők birkóznak. A lepkesúlyú szavakat szerelmesek kergetik. És légsúlyú szó minden füstbe ment ígéret. S harmatsúlyú szavaktól a szemünk harmatozik. S az ólomsúlyú szótól megszakad a szív!
S én úgy, de úgy szerettem volna gyermekkoromban egy csodás, finom mérleget, mellyel megmérhettem volna szavaim súlyát! Hogy tudjam, mikor mit beszélek; s hogy akaratlanul ne bántsak meg senkit sohasem. Hogy a mérleg nyelvéhez igazíthassam nyelvemet.
De azt aztán végképp nem gondoltam volna, hogy milyen körülmények között látom majd meg azt a bizonyos szómérleget.
Történt egyszer, hogy egy szép napon a nyelvőrök átvették a hatalmat a városban. Attól a naptól fogva nemcsak a csúnya beszéd meg a szerelmes kiáltozás minősült tiltott dolognak, hanem még a legkisebb nyelvi szabálysértés vagy kihágás sem maradt megtorlatlanul. A tényleges hatalmat a helyesírási bizottság, egy amolyan nyelvi vésztörvényszék gyakorolta felettünk. S az ember soha nem tudhatta, mikor ugrik elő a kapualjból egy ott árnyékként meglapuló nyelvőr, hogy azonnal, még ott a tett színhelyén, szinte a kimondás pillanatában a szó legszorosabb értelmében szaván fogja a megszeppent hibázót. S aztán a fülön csípett delikvens sokszor a következő éjszakát a nyelv börtönében tölthette. S ott, egy nagybetűnyi, szűk cellában, egész éjszaka a csillagos eget fürkészve nyugodtan eltöprenghetett a teljes hasonulás húsba vágó kérdésein.
S az volt a legnagyobb baj, hogy alig lehetett felismerni a nyelvőröket. A civil ruhás nyelvőrök esetében ez persze teljességgel érthető. Ám az már sokkal kétségbeejtőbb volt, hogy sokszor az egyenruhás nyelvőröket is csak akkor ismerte fel a gyanútlan járókelő, amikor már elkésett a hallgatással. A nyelvőrök egyenruhája ugyanis a megszólalásig hasonlított a vasutasok sötét zubbonyára, de akadtak, akik kora esti szürkületben kéményseprőnek néztek két járőröző nyelvőrt, s már csak amikor gombjaikat érintették és csavargatták vidáman, csak akkor, az utcai lámpa gyenge fényében fagyott arcukra lassacskán a mosoly. Aztán gyors ragozás, majd előállítás következett. S a szúrós szemű nyelvőrök előtt rendszerint magától megbicsaklott a nyelv. Sokszor még az is megesett, hogy egy egyszerű igazoltatás során magyartanárok is lebuktak. S aztán hiába bizonygatták különféle hivatalos papírokkal, hogy ők egyébiránt minden szempontból megfelelnek a nyelvhelyesség követelményeinek — nem volt apelláta. S a nyelv börtönében aztán, mint holmi bukott diákok, büntetésből ezerszer írhatták le a helyes megoldást.
De mindezen megtévesztő hasonlóságok mellett a nyelvőrök egyenruhája engem legjobban a gyászhuszárok fekete egyenruhájára emlékeztetett. S habár aláírom, hogy minden nyelvőr voltaképpen szájunk kéményseprője és nyelvünk szigorú, kalauza, ki legkivált lyukasztani szeret, én mégis inkább azt mondanám, hogy minden nyelvőr valójában a nyelv gyászhuszára. Mert a nyelvőröket minden zavarta, ami szabálytalan volt, s ami rakoncátlanul és kiszámíthatatlanul mozgott, legkivált az eleven szó, és mindent szerettek, ami szilárd lábakon állt, és soha nem mozdult. Legszívesebben a beszélt nyelvet is holt nyelvvé nyilvánították volna, vagyis végleges és változatlan, tökéletes nyelvvé. Ami makulátlanul tiszta s amiben nincsen semmi szeplő vagy háromvonalas hiba. S ekkép minden nyelvőr valójában a holttá nyilvánított nyelv őrének tekinthető. S egyenruhájuk talán éppen azért volt fekete, melyhez a szabályok szerint egy különös fegyver is tartozott. Mert a tökéletes könyv kritériumának, melyben nincsen semmiféle hiba, nézetük szerint csupán egyetlen könyv felelt meg, a helyesírási szabályzat, amit afféle szent könyvnek tekintettek, s ami a nyelvőrök egyetlen igazi fegyvere volt, melyet oldalukra erősítve viseltek, s melyet csak végszükség esetén kaptak elő, hogy vele a nyelvi szabálysértő fejére üssenek.
Ó hányszor, de hányszor szállt fel fejemről a helyesírási szabályzat pora, mely por fejem és a hanyagul karbantartott helyesírási szabályzat hirtelen érintkezéséből származott. Az ikes igék ragozásával ugyanis világéletemben hadilábon álltam, köszönhetően annak az egyszerű ténynek, hogy én valójában a dajkáimtól tanultam meg beszélni, nem pedig a szüleimtől, s mindennek következtében nyelvhasználatom csodálatosan szabálytalannak mondható. S azt hiszem, éppen ezért az én beszédem igazából nem is anyanyelv, mint inkább dajkanyelv, melynek váratlan szépségeibe és fordulataiba oly sokszor ringattam bele lehunyt szemmel magam. S aztán persze észre sem vettem, mikor hibáztam. S aztán mehettem én is a nyelv börtönébe.
Az eljárás mindig egy fekete ruhás vészbíróság, a helyesírási bizottság előtt zajlott. A bíró előtt egy finom patikamérleg állt a pulpituson. Akkor láttam életemben először szómérleget. S ott, a bíróság füle hallatára újból meg kellett ismételnem a hibámat, mégpedig úgy, hogy a lehető legközelebb kellett hajolnom a mérleg egyik serpenyőjéhez, egészen pontosan: a mérleg serpenyőjébe kellett beszélnem, s a kimondott szó súlya a leheletem párájának képében egy pillanatra megjelent a serpenyőben, amit egy villámkezű, fiatal nyelvőr (aprócska ellensúlyoknak a másik serpenyőbe történő elképzelhetetlenül gyors pottyantásával) gyorsan lemért, s aztán ez — vagyis hibás szavaim súlya — határozta meg a büntetés mértékét. S mielőtt végleg elvezettek volna, papírt és tollat kaptam, majd bezártak a nyelv börtönének egyik cellájába. S ott büntetésből annyiszor kellett leírnom a megszegett szabályt, amíg csak a papírom meg a tintám tartott. Sokszor napokat töltöttem a nyelv börtönében.
Így nyögtük mindnyájan a nyelvőrök igáját. S őszintén szólva magam sem láttam a kiutat. Ugyan ki dönthetné meg a nyelvőrök hatalmát? Már csak néma gyerekben vagy egy csodálatos analfabétában tudtam bízni, aki annyi hibát követ el beszéd közben, amennyi csillag van az égen.
S aztán onnan jött a szabadulás, ahonnan sosem vártam volna. A nyelv börtöne ugyanis piaci napokon tele volt kofákkal. S ezek a sötét ruhába öltözött, kérdőjellé görbült nénikék söpörték el a nyelvőrök hatalmát, folytonos locsogásukkal, mely lassan, de biztosan alámosta a nyelv börtönének s a nyelvőrök hatalmának alapjait, azzal, hogy szájukra vették az egész várost, mert mindig mindent tudtak mindenkiről (még a nyelvőrökről is!), de mindent másképpen tudtak, mint ahogyan volt, és mindent jobban tudtak bárkinél, sokszor még annál is, akiről mendemondájuk szólt, s az ember ennek fényében hajlamos lesz azt hinni, hogy igazából fekete ruhás öregasszonyok költik a valóságot, mint afféle vén kotlósok, s a vénasszonyok nyelve elől nem volt menekvés, mert a pletyka volt az, ami megdöntötte a nyelvőrök hatalmát, mert a vénasszonyok szája be nem állt, nem hallgattak még. a nyelv börtönében sem, s a pletyka hálójába gabalyodott nyelvőrök inkább kiengedték őket, hogy menjenek, amerre látnak, csak vissza ne jöjjenek, de akkor már nem volt menekvés, a nyelvőrök is a vénasszonyok szájára kerültek, hiába futottak el, mert tele voltak az utcák menekülő nyelvőrökkel, mert a holt nyelv őreit legyőzte az élő beszéd, a tökéletes nyelvi tisztaságot a csodálatos, utánozhatatlan hiba, a nyelvi gyászhuszárok fekete seregét pedig megfutamította a piaci kofák fekete serege, akik fekete árnyakként gurultak végig batyuikkal a hajnali utcákon. Ez volt a vénasszonyok forradalma!
S azóta áldom én a vénasszonybeszédet, a szent pletykát, a mindent elsöprő szóbeszédet, aminek a fele sem igaz, s ami mégis mindenképpen, ki tudja, hogyan, de igazabb a tiszta, szabályos igazságnál. Mert vénasszonyok szájára kerülünk mind! S nekem ez az egyetlen reményem: ha egyszer majd por leszek, vénasszony szájára kerülök én is, s aztán majd szállok, csak szállok, vénasszonyszájról vénasszonyszájra…”
MESE A SZÁLLÓIGÉKRŐL MEG A NYELVŐRÖK HATALMÁRÓL
„Szépasszony szájára szeretnék kerülni, ha már nem leszek” — így sóhajtott egy napon öreg barátom, Articsóka úr. — „Mert a halhatatlanság legszebb formája, ha az ember szállóigévé lesz egy asszonyi szájon — még ha fertelmes káromkodás formájában is, mondjuk egy porban térdeplő takarítónő cserepes ajkain. Mert szállóige szerettem volna lenni világéletemben! S ha valóban így lesz — adná az ég, hogy így legyen! —, és testem nem lesz más, csak marék por, én magam pedig cifra szavakba öltözött szállóige, akkor majd nyugodtan mondhatjátok: ím, a test szállóigévé lőn! ”
S itt a mester hosszan, lehunyt szemmel csókolta karcsú, üvegtestű „szeretője” száját, mintha csak ama szépasszony szája lett volna, s aztán mámoros, bortól elérzékenyült hangon folytatta. „Mert olyanok a szavak, miként a gyöngyöző súlyemelők meg a táncoló bokszolók! Akad közöttük papírsúlyú, harmatsúlyú és légsúlyú meg lepkesúlyú is. Van szó, amelyik a súlyt elemeli a halandóról, s olyan is van, amely alatt összerogysz. S van aztán, amelyik gyomorszájba vág, és akad szó, mely szíven üt. Pedig az ökölvívásban ismeretlen fogalom a szívmélyi balcsapott!
Más súlycsoportba tartozó szavakkal másként áll a helyzet.
Papírsúlyú szavakkal költők birkóznak. A lepkesúlyú szavakat szerelmesek kergetik. És légsúlyú szó minden füstbe ment ígéret. S harmatsúlyú szavaktól a szemünk harmatozik. S az ólomsúlyú szótól megszakad a szív!
S én úgy, de úgy szerettem volna gyermekkoromban egy csodás, finom mérleget, mellyel megmérhettem volna szavaim súlyát! Hogy tudjam, mikor mit beszélek; s hogy akaratlanul ne bántsak meg senkit sohasem. Hogy a mérleg nyelvéhez igazíthassam nyelvemet.
De azt aztán végképp nem gondoltam volna, hogy milyen körülmények között látom majd meg azt a bizonyos szómérleget.
Történt egyszer, hogy egy szép napon a nyelvőrök átvették a hatalmat a városban. Attól a naptól fogva nemcsak a csúnya beszéd meg a szerelmes kiáltozás minősült tiltott dolognak, hanem még a legkisebb nyelvi szabálysértés vagy kihágás sem maradt megtorlatlanul. A tényleges hatalmat a helyesírási bizottság, egy amolyan nyelvi vésztörvényszék gyakorolta felettünk. S az ember soha nem tudhatta, mikor ugrik elő a kapualjból egy ott árnyékként meglapuló nyelvőr, hogy azonnal, még ott a tett színhelyén, szinte a kimondás pillanatában a szó legszorosabb értelmében szaván fogja a megszeppent hibázót. S aztán a fülön csípett delikvens sokszor a következő éjszakát a nyelv börtönében tölthette. S ott, egy nagybetűnyi, szűk cellában, egész éjszaka a csillagos eget fürkészve nyugodtan eltöprenghetett a teljes hasonulás húsba vágó kérdésein.
S az volt a legnagyobb baj, hogy alig lehetett felismerni a nyelvőröket. A civil ruhás nyelvőrök esetében ez persze teljességgel érthető. Ám az már sokkal kétségbeejtőbb volt, hogy sokszor az egyenruhás nyelvőröket is csak akkor ismerte fel a gyanútlan járókelő, amikor már elkésett a hallgatással. A nyelvőrök egyenruhája ugyanis a megszólalásig hasonlított a vasutasok sötét zubbonyára, de akadtak, akik kora esti szürkületben kéményseprőnek néztek két járőröző nyelvőrt, s már csak amikor gombjaikat érintették és csavargatták vidáman, csak akkor, az utcai lámpa gyenge fényében fagyott arcukra lassacskán a mosoly. Aztán gyors ragozás, majd előállítás következett. S a szúrós szemű nyelvőrök előtt rendszerint magától megbicsaklott a nyelv. Sokszor még az is megesett, hogy egy egyszerű igazoltatás során magyartanárok is lebuktak. S aztán hiába bizonygatták különféle hivatalos papírokkal, hogy ők egyébiránt minden szempontból megfelelnek a nyelvhelyesség követelményeinek — nem volt apelláta. S a nyelv börtönében aztán, mint holmi bukott diákok, büntetésből ezerszer írhatták le a helyes megoldást.
De mindezen megtévesztő hasonlóságok mellett a nyelvőrök egyenruhája engem legjobban a gyászhuszárok fekete egyenruhájára emlékeztetett. S habár aláírom, hogy minden nyelvőr voltaképpen szájunk kéményseprője és nyelvünk szigorú, kalauza, ki legkivált lyukasztani szeret, én mégis inkább azt mondanám, hogy minden nyelvőr valójában a nyelv gyászhuszára. Mert a nyelvőröket minden zavarta, ami szabálytalan volt, s ami rakoncátlanul és kiszámíthatatlanul mozgott, legkivált az eleven szó, és mindent szerettek, ami szilárd lábakon állt, és soha nem mozdult. Legszívesebben a beszélt nyelvet is holt nyelvvé nyilvánították volna, vagyis végleges és változatlan, tökéletes nyelvvé. Ami makulátlanul tiszta s amiben nincsen semmi szeplő vagy háromvonalas hiba. S ekkép minden nyelvőr valójában a holttá nyilvánított nyelv őrének tekinthető. S egyenruhájuk talán éppen azért volt fekete, melyhez a szabályok szerint egy különös fegyver is tartozott. Mert a tökéletes könyv kritériumának, melyben nincsen semmiféle hiba, nézetük szerint csupán egyetlen könyv felelt meg, a helyesírási szabályzat, amit afféle szent könyvnek tekintettek, s ami a nyelvőrök egyetlen igazi fegyvere volt, melyet oldalukra erősítve viseltek, s melyet csak végszükség esetén kaptak elő, hogy vele a nyelvi szabálysértő fejére üssenek.
Ó hányszor, de hányszor szállt fel fejemről a helyesírási szabályzat pora, mely por fejem és a hanyagul karbantartott helyesírási szabályzat hirtelen érintkezéséből származott. Az ikes igék ragozásával ugyanis világéletemben hadilábon álltam, köszönhetően annak az egyszerű ténynek, hogy én valójában a dajkáimtól tanultam meg beszélni, nem pedig a szüleimtől, s mindennek következtében nyelvhasználatom csodálatosan szabálytalannak mondható. S azt hiszem, éppen ezért az én beszédem igazából nem is anyanyelv, mint inkább dajkanyelv, melynek váratlan szépségeibe és fordulataiba oly sokszor ringattam bele lehunyt szemmel magam. S aztán persze észre sem vettem, mikor hibáztam. S aztán mehettem én is a nyelv börtönébe.
Az eljárás mindig egy fekete ruhás vészbíróság, a helyesírási bizottság előtt zajlott. A bíró előtt egy finom patikamérleg állt a pulpituson. Akkor láttam életemben először szómérleget. S ott, a bíróság füle hallatára újból meg kellett ismételnem a hibámat, mégpedig úgy, hogy a lehető legközelebb kellett hajolnom a mérleg egyik serpenyőjéhez, egészen pontosan: a mérleg serpenyőjébe kellett beszélnem, s a kimondott szó súlya a leheletem párájának képében egy pillanatra megjelent a serpenyőben, amit egy villámkezű, fiatal nyelvőr (aprócska ellensúlyoknak a másik serpenyőbe történő elképzelhetetlenül gyors pottyantásával) gyorsan lemért, s aztán ez — vagyis hibás szavaim súlya — határozta meg a büntetés mértékét. S mielőtt végleg elvezettek volna, papírt és tollat kaptam, majd bezártak a nyelv börtönének egyik cellájába. S ott büntetésből annyiszor kellett leírnom a megszegett szabályt, amíg csak a papírom meg a tintám tartott. Sokszor napokat töltöttem a nyelv börtönében.
Így nyögtük mindnyájan a nyelvőrök igáját. S őszintén szólva magam sem láttam a kiutat. Ugyan ki dönthetné meg a nyelvőrök hatalmát? Már csak néma gyerekben vagy egy csodálatos analfabétában tudtam bízni, aki annyi hibát követ el beszéd közben, amennyi csillag van az égen.
S aztán onnan jött a szabadulás, ahonnan sosem vártam volna. A nyelv börtöne ugyanis piaci napokon tele volt kofákkal. S ezek a sötét ruhába öltözött, kérdőjellé görbült nénikék söpörték el a nyelvőrök hatalmát, folytonos locsogásukkal, mely lassan, de biztosan alámosta a nyelv börtönének s a nyelvőrök hatalmának alapjait, azzal, hogy szájukra vették az egész várost, mert mindig mindent tudtak mindenkiről (még a nyelvőrökről is!), de mindent másképpen tudtak, mint ahogyan volt, és mindent jobban tudtak bárkinél, sokszor még annál is, akiről mendemondájuk szólt, s az ember ennek fényében hajlamos lesz azt hinni, hogy igazából fekete ruhás öregasszonyok költik a valóságot, mint afféle vén kotlósok, s a vénasszonyok nyelve elől nem volt menekvés, mert a pletyka volt az, ami megdöntötte a nyelvőrök hatalmát, mert a vénasszonyok szája be nem állt, nem hallgattak még. a nyelv börtönében sem, s a pletyka hálójába gabalyodott nyelvőrök inkább kiengedték őket, hogy menjenek, amerre látnak, csak vissza ne jöjjenek, de akkor már nem volt menekvés, a nyelvőrök is a vénasszonyok szájára kerültek, hiába futottak el, mert tele voltak az utcák menekülő nyelvőrökkel, mert a holt nyelv őreit legyőzte az élő beszéd, a tökéletes nyelvi tisztaságot a csodálatos, utánozhatatlan hiba, a nyelvi gyászhuszárok fekete seregét pedig megfutamította a piaci kofák fekete serege, akik fekete árnyakként gurultak végig batyuikkal a hajnali utcákon. Ez volt a vénasszonyok forradalma!
S azóta áldom én a vénasszonybeszédet, a szent pletykát, a mindent elsöprő szóbeszédet, aminek a fele sem igaz, s ami mégis mindenképpen, ki tudja, hogyan, de igazabb a tiszta, szabályos igazságnál. Mert vénasszonyok szájára kerülünk mind! S nekem ez az egyetlen reményem: ha egyszer majd por leszek, vénasszony szájára kerülök én is, s aztán majd szállok, csak szállok, vénasszonyszájról vénasszonyszájra…”
(Ex Symposion, 2001/36–37: 88–89)
Szólások és szállóigék:
SZIGLIGETI EDE, családi nevén SZATHMÁRY JÓZSEF (1814-1878) számos szállóige forrása volt. E szálló igék közül egynéhány csak a színészek között járatos; följegyzésüket azonban szükségesnek vélem. A dolog e részében KASSAI VIDOR volt szíves tanácsadóm - Az 1843. November 25-én színre került Szökött katona I. felvonásában fordul elő a Holnap nem lát engem Milánó (Májland)! - Melyet, akkor szoktunk mondani, mikor elillanni készülünk.
Mikor a színészek valaminek az okára-fokára bukkannak, ezt idézik a Két pisztolyból (1844. március 9.): - Innen kölcsönözte a pisztolyokat? - Ami annyit tesz: ,ez hát a dolog nyitja?'
Ha a színész akár a színpadon, akár az életben elakad, és nem tud szólni, társa ösztökéli: - Adj hangot, Dóci! Ennek az az eredete, hogy Szigligeti: Gitti tragédiájában (első előadása 1845. június 2-án) van két alak: Orbán és Dóci. Történt egyszer, valahol, hogy Dóci megszemélyesítője nem tudván a szerepét, szótlanul állt; mire reá szólt Orbán: Adj hangot Dóci! (Kassai Vidor szíves közlése)
Ballagi Mór: A magyar nyelv teljes szótára (1873) szójárás gyanánt közli: ,adj hangot, Dóci.'
Az 1846. november 10-én színre került Szigligeti Ede: Csikós I. felvonásának változásában mondja a kikosarazott kántor híres - Rózsi megvetlek! - mondását, melyet már szinte gyakrabban emlegetünk, mint aesopusi mese rókájának éretlen szőllejét. A két dolog azonegy helyzetet fejez ki
A Mátyás fiá-ban (1847. május 15.) mondja a vajda: - Ne félts te engem!
Ha színtársulatnak rosszul van dolga, a színészek ezt dúdolják Liliomfi (1849. december 21.) I. felvonásából, egészen vagy részben:
<table width="228" border="0" cellpadding="0" cellspacing="0"> <tbody><tr> <td class="TextFekete14">Szóló:</td> <td class="vastagTextFekete14">Üres a pénztár,</td> </tr> <tr> <td class="TextFekete14">
</td> <td class="vastagTextFekete14">A gázsi nem jár,</td> </tr> <tr> <td class="TextFekete14">
</td> <td class="vastagTextFekete14">Ha nem illik bár,</td> </tr> <tr> <td class="TextFekete14">
</td> <td class="vastagTextFekete14">De szökni kell már,</td> </tr> <tr> <td class="TextFekete14">Együtt:</td> <td class="vastagTextFekete14">Már többet itt</td> </tr> <tr> <td class="TextFekete14">
</td> <td class="vastagTextFekete14">Nincs kredit!</td> </tr> </tbody></table>
Az 1851. március 6-án színre került Nagyapó II. felvonásából vett színész-idézet az - ugy-e, Jakab? - Ezt akkor emlegetik, mikor valakinek az állításában kételkednek. Ugyanis a Nagyapó-ban a földesúr Jakab nevű inasával bizonyíttatja vadász-hazudozásait; Jakab pedig nem csak bizonyítja a füllentéseket, de tódítja is.
Mikor a színész valamely pletykának látszó hírről kérdezi, hogy kitől ered, ha a forrás bizonytalan, azt felelik neki: - az egész világ, meg a hajdú. Az idézet Szigligeti Ede: Cigány népszínművének (1851. december 5.) II. felvonásából.
Részletek - Tóth Béla: Szájrul szájra - magyarság szálló igéi
Az Atheneum Társulat kiadása 1895. Budapest,
forrás:www.szineszkonyvtar.hu
SZIGLIGETI EDE, családi nevén SZATHMÁRY JÓZSEF (1814-1878) számos szállóige forrása volt. E szálló igék közül egynéhány csak a színészek között járatos; följegyzésüket azonban szükségesnek vélem. A dolog e részében KASSAI VIDOR volt szíves tanácsadóm - Az 1843. November 25-én színre került Szökött katona I. felvonásában fordul elő a Holnap nem lát engem Milánó (Májland)! - Melyet, akkor szoktunk mondani, mikor elillanni készülünk.
Mikor a színészek valaminek az okára-fokára bukkannak, ezt idézik a Két pisztolyból (1844. március 9.): - Innen kölcsönözte a pisztolyokat? - Ami annyit tesz: ,ez hát a dolog nyitja?'
Ha a színész akár a színpadon, akár az életben elakad, és nem tud szólni, társa ösztökéli: - Adj hangot, Dóci! Ennek az az eredete, hogy Szigligeti: Gitti tragédiájában (első előadása 1845. június 2-án) van két alak: Orbán és Dóci. Történt egyszer, valahol, hogy Dóci megszemélyesítője nem tudván a szerepét, szótlanul állt; mire reá szólt Orbán: Adj hangot Dóci! (Kassai Vidor szíves közlése)
Ballagi Mór: A magyar nyelv teljes szótára (1873) szójárás gyanánt közli: ,adj hangot, Dóci.'
Az 1846. november 10-én színre került Szigligeti Ede: Csikós I. felvonásának változásában mondja a kikosarazott kántor híres - Rózsi megvetlek! - mondását, melyet már szinte gyakrabban emlegetünk, mint aesopusi mese rókájának éretlen szőllejét. A két dolog azonegy helyzetet fejez ki
A Mátyás fiá-ban (1847. május 15.) mondja a vajda: - Ne félts te engem!
Ha színtársulatnak rosszul van dolga, a színészek ezt dúdolják Liliomfi (1849. december 21.) I. felvonásából, egészen vagy részben:
<table width="228" border="0" cellpadding="0" cellspacing="0"> <tbody><tr> <td class="TextFekete14">Szóló:</td> <td class="vastagTextFekete14">Üres a pénztár,</td> </tr> <tr> <td class="TextFekete14">
</td> <td class="vastagTextFekete14">A gázsi nem jár,</td> </tr> <tr> <td class="TextFekete14">
</td> <td class="vastagTextFekete14">Ha nem illik bár,</td> </tr> <tr> <td class="TextFekete14">
</td> <td class="vastagTextFekete14">De szökni kell már,</td> </tr> <tr> <td class="TextFekete14">Együtt:</td> <td class="vastagTextFekete14">Már többet itt</td> </tr> <tr> <td class="TextFekete14">
</td> <td class="vastagTextFekete14">Nincs kredit!</td> </tr> </tbody></table>
Az 1851. március 6-án színre került Nagyapó II. felvonásából vett színész-idézet az - ugy-e, Jakab? - Ezt akkor emlegetik, mikor valakinek az állításában kételkednek. Ugyanis a Nagyapó-ban a földesúr Jakab nevű inasával bizonyíttatja vadász-hazudozásait; Jakab pedig nem csak bizonyítja a füllentéseket, de tódítja is.
Mikor a színész valamely pletykának látszó hírről kérdezi, hogy kitől ered, ha a forrás bizonytalan, azt felelik neki: - az egész világ, meg a hajdú. Az idézet Szigligeti Ede: Cigány népszínművének (1851. december 5.) II. felvonásából.
Részletek - Tóth Béla: Szájrul szájra - magyarság szálló igéi
Az Atheneum Társulat kiadása 1895. Budapest,
forrás:www.szineszkonyvtar.hu
Veres Péter: Ahogy én látom
[FONT=verdana,geneva]... Meg kell értenie mindenkinek, aki a magyar nép nevében és a magyar nép számára kinyitja a száját - és ebben is, mint sok egyébben, az irodalomnak kell élen járni és az alaphangot megütni -, hogy egy nép természetes önfenntartó életösztöne, egy nép természetes, mert történetileg kialakult jogérzete és ízlésvilága nem narodnyikizmus és nem nacionalizmus, hanem társadalmi és politikai valóság.[/FONT]
[FONT=verdana,geneva]Az elmúlt hónapok vitái közben néha már úgy látszott, hogy (az irodalom nemzeti egysége) megvalósult. A pártonkívüliek ugyan inkább csak hallgattak, de ezt a hallgatást öncsalás nélkül beleegyezésnek lehet tekinteni. Mindnyájan több szabadságot akarnak, ebben valóban könnyű egyetérteni...[/FONT]
[FONT=verdana,geneva]Az írók nyugtalanságait, egymással vagy a politikai vezetéssel való vitáit mindig jó komolyan venni, sőt idejében kell komolyan venni. Ha egy nemzetnek igazi irodalma van - és ez egyben próbatétele is annak, hogy igazi irodalma van-e -, annak mindig meg kell éreznie és meg kell látnia nemcsak a jelen hanem már a holnap igazi problémáit is...[/FONT]
[FONT=verdana,geneva](Irodalmi Ujság, 1956. július 28.) [/FONT]
[FONT=verdana,geneva]... Meg kell értenie mindenkinek, aki a magyar nép nevében és a magyar nép számára kinyitja a száját - és ebben is, mint sok egyébben, az irodalomnak kell élen járni és az alaphangot megütni -, hogy egy nép természetes önfenntartó életösztöne, egy nép természetes, mert történetileg kialakult jogérzete és ízlésvilága nem narodnyikizmus és nem nacionalizmus, hanem társadalmi és politikai valóság.[/FONT]
[FONT=verdana,geneva]Az elmúlt hónapok vitái közben néha már úgy látszott, hogy (az irodalom nemzeti egysége) megvalósult. A pártonkívüliek ugyan inkább csak hallgattak, de ezt a hallgatást öncsalás nélkül beleegyezésnek lehet tekinteni. Mindnyájan több szabadságot akarnak, ebben valóban könnyű egyetérteni...[/FONT]
[FONT=verdana,geneva]Az írók nyugtalanságait, egymással vagy a politikai vezetéssel való vitáit mindig jó komolyan venni, sőt idejében kell komolyan venni. Ha egy nemzetnek igazi irodalma van - és ez egyben próbatétele is annak, hogy igazi irodalma van-e -, annak mindig meg kell éreznie és meg kell látnia nemcsak a jelen hanem már a holnap igazi problémáit is...[/FONT]
[FONT=verdana,geneva](Irodalmi Ujság, 1956. július 28.) [/FONT]
[FONT=verdana,geneva]Úgy, Kedvesem, hogy Isten egyszer régen lejött a földre körülnézni, és eljátszogatott a szép igazgyöngyökkel (mert Isten nagyon kedves, vidám és játékos valaki, nem olyan öreg, nagyszakállú, mogorva alak, ahogyan ábrázolják!). Becézgette, fényesítgette őket, kérdezgette, hogy érzik magukat a földön, de a gyöngyök bizony nem feleltek semmit. Isten gondolkodott egy kicsit, hogy mi lehet ennek a nagy hallgatásnak az oka, s hamarosan rájött: a gyöngyök azért nem szólnak, mert ők csak egyszerű kis gyöngyök, akik nem tudnak növekedni, felmelegedni, mosolyogni, s beszélni sem, mert nincs bennük élet. Fogta hát Isten a gyöngyöket, rájuk emelte szelíd szemeit, életet lehelt beléjük, hogy érezni tudjanak. Majd szétszórta őket a földön és azt mondta nekik: "Szaporodjatok és sokasodjatok! Borítsátok be fényetekkel a mezőket, melegítsétek fel tüzetekkel az emberek szívét, gyönyörködjenek bennetek, szeressen titeket minden élő, erdő-mező vadjai, az ég madarai és az emberek az egész földön." A gyöngyök pedig jó földbe hullottak, ott gyökeret eresztettek, s minden gyöngyből egy-egy szép gyöngyvirág lett Isten és az egész világ örömére. Isten - látván, hogy milyen szépséget alkotott - örömében táncra perdült és így énekelt:
[/FONT]
[FONT=verdana,geneva]Így teremtette Isten a gyöngyvirágot.[/FONT]
[/FONT]
[FONT=verdana,geneva]Örülök, ha ragyog a nap
Örülök, ha felhő-borús
Hegyek csúcsa köd-koszorús.
Édes-kedves szép világ,
Gyöngyből lesz a gyöngyvirág![/FONT]
Örülök, ha felhő-borús
Hegyek csúcsa köd-koszorús.
Édes-kedves szép világ,
Gyöngyből lesz a gyöngyvirág![/FONT]
[FONT=verdana,geneva]Villám csapkod, ég morajlik
Dörgő hangja messze hallik
Záporeső, szivárvány
Eső után csalogány
Édes-kedves szép világ,
Gyöngyből lesz a gyöngyvirág!
[/FONT]
[FONT=verdana,geneva] A gyöngyvirágok Vele énekeltek, csilingelve táncoltak és olyan szépen mosolyogtak, ahogy csak Isten boldog teremtményei tudnak mosolyogni.[/FONT] Dörgő hangja messze hallik
Záporeső, szivárvány
Eső után csalogány
Édes-kedves szép világ,
Gyöngyből lesz a gyöngyvirág!
[/FONT]
[FONT=verdana,geneva]Így teremtette Isten a gyöngyvirágot.[/FONT]
Miként is véleked(t)ünk a magyar nyelvről ?
Bábeli nyelvzavar. A magyart nehéz megtanulni. A bulvár csorog a médiakanálisbó
l. A nyelv a központi téma a Trefort-kert magazin legutóbbi számában.
Az ELTE Bölcsészettudományi Kar kulturális és közéleti magazinja minden egyes megjelenését egy központi téma köré rendezi. A II. évfolyam 1. száma a nyelvről, a magyar nyelv és nyelvészet oktatásáról-kutatásáról szól.
Bábeli nyelvzavar. A magyart nehéz megtanulni. A bulvár csorog a médiakanálisbó
l. A nyelv a központi téma a Trefort-kert magazin legutóbbi számában. Az ELTE Bölcsészettudományi Kar kulturális és közéleti magazinja minden egyes megjelenését egy központi téma köré rendezi. A II. évfolyam 1. száma a nyelvről, a magyar nyelv és nyelvészet oktatásáról-kutatásáról szól.
A kiadvány meghatározó gondolata a 2008. évben Nobel-díjjal kitüntetett francia író, Jean-Marie Gustave Le Clézio megállapítása, miszerint: „A nyelv az emberiség történetének legkülönösebb találmánya: időben mindent megelőz, s általa mindent megoszthatunk egymással. Nyelv nélkül nem lenne tudomány, technika, jog, művészet, s nem lenne szerelem.”
Kiss Jenő akadémikus a magyar nyelvvel kapcsolatos hiedelmeket, vélekedéseket gyűjtötte össze. Az első a nyelvrokonság kérdése. Az összehasonlító nyelvtudomány bizonyítékai szerint a magyar a finnugor nyelvekkel rokon, ami nem jelenti azt, hogy a magyar antropológiailag (vérségi szempontból) is a finnugor népekkel rokon. „A nyelvész nem állíthatja, hogy a nyelvi rokonság automatikusan vérségit is jelent, és fordítva: az antropológus nem mondhatja, hogy a vérségi rokonság egyúttal a nyelvi atyafiság bizonyítéka.”
A második, nyelvvel kapcsolatos mítosz a magyar nyelv megtanulhatatlansága. A szerző szerint ez a vélekedés már a reformkor óta létezik: hiszen a pozsonyi diétán a délszláv követek azzal az érvvel harcoltak a magyar nyelv terjesztése ellen, hogy az a szláv népek számára megtanulhatatlan. Ez azonban minden bizonnyal tévhit, hiszen a magyart kisgyermekek ezrei-milliói tanulták meg azóta is, nem küszködve az általános és a határozott igeragozás használatával. Sőt nem magyar anyanyelvűek is kiválóan meg tudnak tanulni magyarul.
A harmadik nagy téma az idegen szavak kérdésköre. Itt szintén megoszlanak a vélemények: „egyesek szerint túl sok van a magyarban, mások szerint nem”. Van, aki a nyelv romlása miatt kárhoztatja az idegen szavakat, van, aki szerint az idegen szavak átvételével gazdagodik nyelvünk. Ám „nincs olyan nyelv a világon, amelyben ne volnának idegen (illetve jövevény)szavak”. Ami manapság gondot okozhat (a korábbi nyelvtörténeti korszakok szóátvételeivel szemben): az angol szavak tömeges, intenzív átvétele, hiszen a magyartól eltérő írásmódú és kiejtésű szavak elsajátítása nehézséget jelent az angolul nem tudók számára. A problémát erősíti a funkcionális analfabéták évről évre növekvő száma is. A(z anya)nyelvi veszélytudat az Európai Unióban is közbeszéd tárgya lett: a 2001-es nyelvek éve kapcsán végzett uniós felmérés szerint a megkérdezettek 68 százaléka félti, veszélyben érzi anyanyelvét (a leginkább borúlátók a görögök és a finnek voltak, a maguk 90 százalékos arányával). Mindenképpen érdemes figyelembe venni azonban azt, hogy nem a nyelvek halnak ki, hanem „beszélőik hagyják el, cserélik föl azokat”.
A nyelv pusztulásának rémképe a nyelv romlásával van összefüggésben. Kiss Jenő megállapítja, hogy a nyelvi romlás „nyelvi szerkezettani értelemben értelmezhetetlen. Nincs ugyanis semmi olyan a nyelvekben, amely penészgombaként vagy daganatos sejtként romlásukat, végkifejletként pusztulásukat okozhatná. Bármit veszünk át idegen nyelvekből, azok sem okoznak önmagukban s szerkezettani értelemben nyelvi romlást. [...] A nyelvhasználat durvulása - bármennyire rossz is adott esetben a véleményünk erről - megint csak nem okoz nyelvromlást a szónak szerkezettani értelmében.” Mi az, ami miatt félthetjük mégis nyelvünket? Az, hogy csökken használhatósága, „piaci értéke”: vagyis bizonyos (szak)területeken az anyanyelv szókészlete, frazeológiája nem bővül kellő mértékben, így az a nyelv korlátozott használatú lesz. Márpedig a versenyképes gondolkodáshoz magas teljesítőképességű nyelv szükséges. „Ha félelemre nincs is ok, az éberség mindenképpen indokolt” (De Swaan). Egy dolog azonban bizonyos: „a magyar nyelv jövője a magyar anyanyelvűek kezében van, senki más nem felelős érte”.
Forrás: (szki) e-nyelv.hu
Boldogasszony Anyánk (magyar egyházi himnusz)
Boldogasszony, Anyánk, régi nagy Pátronánk,
nagy ínségben lévén így szólít meg hazánk:
Magyarországról, édes hazánkról,
ne feledkezzél el szegény magyarokról.
Ó Atyaistennek kedves, szép leánya,
Krisztus Jézus anyja, Szentlélek mátkája!
Magyarországról, édes hazánkról,
ne feledkezzél el szegény magyarokról.
Nyisd fel az egeket sok kiáltásunkra,
anyai palástod fordítsd oltalmunkra!
Magyarországról, édes hazánkról,
ne feledkezzél el szegény magyarokról.
Kegyes szemeiddel, tekintsd meg népedet,
segéljed áldásra magyar nemzetedet.
Magyarországról, édes hazánkról,
ne feledkezzél el szegény magyarokról.
Sírnak és zokognak árváknak szívei
hazánk pusztulásán s özvegyek lelkei.
Magyarországról, édes hazánkról,
ne feledkezzél el szegény magyarokról.
Boldogasszony, Anyánk, régi nagy Pátronánk,
nagy ínségben lévén így szólít meg hazánk:
Magyarországról, édes hazánkról,
ne feledkezzél meg szegény magyarokról.
Boldogasszony, Anyánk, régi nagy Pátronánk,
nagy ínségben lévén így szólít meg hazánk:
Magyarországról, édes hazánkról,
ne feledkezzél el szegény magyarokról.
Ó Atyaistennek kedves, szép leánya,
Krisztus Jézus anyja, Szentlélek mátkája!
Magyarországról, édes hazánkról,
ne feledkezzél el szegény magyarokról.
Nyisd fel az egeket sok kiáltásunkra,
anyai palástod fordítsd oltalmunkra!
Magyarországról, édes hazánkról,
ne feledkezzél el szegény magyarokról.
Kegyes szemeiddel, tekintsd meg népedet,
segéljed áldásra magyar nemzetedet.
Magyarországról, édes hazánkról,
ne feledkezzél el szegény magyarokról.
Sírnak és zokognak árváknak szívei
hazánk pusztulásán s özvegyek lelkei.
Magyarországról, édes hazánkról,
ne feledkezzél el szegény magyarokról.
Boldogasszony, Anyánk, régi nagy Pátronánk,
nagy ínségben lévén így szólít meg hazánk:
Magyarországról, édes hazánkról,
ne feledkezzél meg szegény magyarokról.
<TABLE class=fejsablon id=fejsablon><TBODY><TR><TD class=fejsablon_cim>Az Igazság és Hamisság
szerző: Gyulai Pál</TD><TD class=fejsablon_kovetkezo></TD></TR></TBODY></TABLE><TABLE class=fejsablon_megjegyzes><TBODY><TR><TD>1861</TD></TR></TBODY></TABLE>
Allegória
Elindul az Igazság,
Vele megy a Hamisság,
Édes testvér mindkettő,
Miért, tudj' a teremtő.
Anyjok varrt két tarisznyát,
Sütött nekik pogácsát,
Mindeniknek huszat szánt,
S betarisznyált egyaránt.
Ehetnék a Hamisság:
"Hallod-e te Igazság,
A tiedből ennénk tán,
Az enyémből azután?"
"Jó lesz, jó lesz, együnk hát!"
Megkezdik a pogácsát,
S míg benne tart, egy hétig,
Morzsolgatják mindétig.
Ehetnék az Igazság:
"Hallod-e te Hamisság,
Amint mondád, rendre jár,
A tiedből együnk már?"
Egész nap hijába kér,
Nem ad neki a testvér;
"Mégis adok jó áron,
Ha a füled' levágom."
Le is vágja a fülét,
Másnap ismét a kezét,
Azután meg a lábát,
S úgy ád egy-egy pogácsát.
Végre szemét szúrja ki,
Vakon, bénán vezeti:
Az Igazság ráállott -
Igy járják a világot.
szerző: Gyulai Pál</TD><TD class=fejsablon_kovetkezo></TD></TR></TBODY></TABLE><TABLE class=fejsablon_megjegyzes><TBODY><TR><TD>1861</TD></TR></TBODY></TABLE>
Allegória
Elindul az Igazság,
Vele megy a Hamisság,
Édes testvér mindkettő,
Miért, tudj' a teremtő.
Anyjok varrt két tarisznyát,
Sütött nekik pogácsát,
Mindeniknek huszat szánt,
S betarisznyált egyaránt.
Ehetnék a Hamisság:
"Hallod-e te Igazság,
A tiedből ennénk tán,
Az enyémből azután?"
"Jó lesz, jó lesz, együnk hát!"
Megkezdik a pogácsát,
S míg benne tart, egy hétig,
Morzsolgatják mindétig.
Ehetnék az Igazság:
"Hallod-e te Hamisság,
Amint mondád, rendre jár,
A tiedből együnk már?"
Egész nap hijába kér,
Nem ad neki a testvér;
"Mégis adok jó áron,
Ha a füled' levágom."
Le is vágja a fülét,
Másnap ismét a kezét,
Azután meg a lábát,
S úgy ád egy-egy pogácsát.
Végre szemét szúrja ki,
Vakon, bénán vezeti:
Az Igazság ráállott -
Igy járják a világot.
<TABLE width="100%" border=0><TBODY><TR><TD width="100%">Arany János:
NÉMA BÚ
</TD><TD>http://mek.niif.hu/00500/00597/html/v1853-64.htm</TD><TD> </TD><TD>http://mek.niif.hu/00500/00597/html/index.htm</TD></TR></TBODY></TABLE>
Halnak, halnak,
Egyre halnak,
Színe, lángja a magyarnak.
Itt is egy név,
Ott is egy név,
Hányat elvisz minden egy év.
S aki még él,
Minden névnél
Összerezzen, búsan, árván:
Mint a néma
Lomblevél, ha
Egy-egy társa hull le sárgán. -
(1856 márc.)
NÉMA BÚ
</TD><TD>http://mek.niif.hu/00500/00597/html/v1853-64.htm</TD><TD> </TD><TD>http://mek.niif.hu/00500/00597/html/index.htm</TD></TR></TBODY></TABLE>
Halnak, halnak,
Egyre halnak,
Színe, lángja a magyarnak.
Itt is egy név,
Ott is egy név,
Hányat elvisz minden egy év.
S aki még él,
Minden névnél
Összerezzen, búsan, árván:
Mint a néma
Lomblevél, ha
Egy-egy társa hull le sárgán. -
(1856 márc.)
Varga Csaba:Az ősnyelv titkaiból - 1. FÜG
Mottó: Mi már akkor is magyarul beszéltünk itt a Kárpát-medencében, amikor azt még nem nevezték magyarnak.
1. FÜG
A füge függ, bármelyik nyelven is mondják: angol ‘fig’, francia ‘figue’, dán ‘fige’, német ‘feige’, héber ’fagg’ (lásd: függ). Latin ’figo’=függeszt, ‘ficus’=füge, fügöly, ‘defigo’= felfüggeszt, ‘ficósus’=fügölyös. Lásd ehhez a függőleges szó felépítését: füg, fügöly, fügölyeg, fügölyeges>függőleges. A füg-öt régen fig-nek ejtettük: fige, figés, tehát ez a régebbi i-s változatunk terjedt el a nagyvilágban. Füg hangsúlyozott g-vel ejtve lesz figg, függ. A csúf fika is függ, akár a függő a fülben, avagy a függöny a karnison. Füg ty-vel ejtve: fity, fityeg, fityma, fityula. Innen az, hogy a hüvelykujjnak a mutatóujj és középső ujj közüli kidugása egyaránt lehet fityisz is és füge is: íme, nyelvünk pontosan emlékezik mindenre a múltjából, ha mi magunk már nem is. Ógörög ’fukofantosz’= fügét mutat, értsd kötözködő. (Ez az összetett ógörög kori szavunk f>b hangmódosulással ma is használatos: bakafántos). Angol ’fig’: fügefa, ’fico’: fügemutatás. A fik, fig, füg, függ szó pontosabban megérthető a régi képpel, eredeti értelmével: fog=megköt, szorít, tart. S így már megértjük, hogy miért lehet egyaránt fogós a kérdés is és a széklet is! E magyar fog szót-képet tartalmazza pl. az ógörög ‘pogkakosz’ is, melyben f>p hangváltással ’pog’=fog, ’kakosz’=kaka (lám, ez a szavunk is megvan még), s e két szó együtt: ‘fogkakosz’=székrekedés, de rettenetes jelentése is van, ami azt hiszem érthető. Ez a görög kori kifejezésünk egésze is meg van még, csak már kissé bő lére eresztettük. Például amikor a doktor néni valamilyen szert ajánl a kicsi hasmenésére, ezt mondja: „ez majd megfogja a kicsi székletét”. (Ma e fog-ot a „szorulás” fejezi ki, lásd fog=szorít, tart.) Ám a szánkban is ott fehérlik a fog, mert hogy szintén: szorít, tart, megköt, mint a harapófogó, de a valamit elkapó kéz is fog, és a festék is fog (régen nem voltak szófajok, ezek a romlás virágai), továbbá fogalom: megfogott, pontosabban „fogjul ejtett”. Aztán még: fogoly, fogda, fogat, fogad, fogas, fogás, kifogás, függelem, független stb. A fogból lágyan ejtett g-vel a fagy is: „– Ma fogós az idő“, azaz fog=fagy van. A lényeg itt is látszik: „megfagyott (megdermedt=megkötött) a vér az ereimben”. Ősgörög ’paga’, ógörög ’pagosz’ egyaránt=fagy (lásd a már említett f>p hangváltást és g>gy lágyulást, tehát mai kiejtéssel ezek: fagya, fagyosz).
Máris ajánlom, tessék l á t n i : mert a végtelen régiségben látványa alapján neveztünk meg mindent. Aki ráérez a „szólátás“ ízére, csodálatos szellemi világba lát bele. „A kőkor szava: kép”.
VARGA CSABA
AZ ŐSNYELV TITKAIBÓL
Mottó: Mi már akkor is magyarul beszéltünk itt a Kárpát-medencében, amikor azt még nem nevezték magyarnak.
1. FÜG
A füge függ, bármelyik nyelven is mondják: angol ‘fig’, francia ‘figue’, dán ‘fige’, német ‘feige’, héber ’fagg’ (lásd: függ). Latin ’figo’=függeszt, ‘ficus’=füge, fügöly, ‘defigo’= felfüggeszt, ‘ficósus’=fügölyös. Lásd ehhez a függőleges szó felépítését: füg, fügöly, fügölyeg, fügölyeges>függőleges. A füg-öt régen fig-nek ejtettük: fige, figés, tehát ez a régebbi i-s változatunk terjedt el a nagyvilágban. Füg hangsúlyozott g-vel ejtve lesz figg, függ. A csúf fika is függ, akár a függő a fülben, avagy a függöny a karnison. Füg ty-vel ejtve: fity, fityeg, fityma, fityula. Innen az, hogy a hüvelykujjnak a mutatóujj és középső ujj közüli kidugása egyaránt lehet fityisz is és füge is: íme, nyelvünk pontosan emlékezik mindenre a múltjából, ha mi magunk már nem is. Ógörög ’fukofantosz’= fügét mutat, értsd kötözködő. (Ez az összetett ógörög kori szavunk f>b hangmódosulással ma is használatos: bakafántos). Angol ’fig’: fügefa, ’fico’: fügemutatás. A fik, fig, füg, függ szó pontosabban megérthető a régi képpel, eredeti értelmével: fog=megköt, szorít, tart. S így már megértjük, hogy miért lehet egyaránt fogós a kérdés is és a széklet is! E magyar fog szót-képet tartalmazza pl. az ógörög ‘pogkakosz’ is, melyben f>p hangváltással ’pog’=fog, ’kakosz’=kaka (lám, ez a szavunk is megvan még), s e két szó együtt: ‘fogkakosz’=székrekedés, de rettenetes jelentése is van, ami azt hiszem érthető. Ez a görög kori kifejezésünk egésze is meg van még, csak már kissé bő lére eresztettük. Például amikor a doktor néni valamilyen szert ajánl a kicsi hasmenésére, ezt mondja: „ez majd megfogja a kicsi székletét”. (Ma e fog-ot a „szorulás” fejezi ki, lásd fog=szorít, tart.) Ám a szánkban is ott fehérlik a fog, mert hogy szintén: szorít, tart, megköt, mint a harapófogó, de a valamit elkapó kéz is fog, és a festék is fog (régen nem voltak szófajok, ezek a romlás virágai), továbbá fogalom: megfogott, pontosabban „fogjul ejtett”. Aztán még: fogoly, fogda, fogat, fogad, fogas, fogás, kifogás, függelem, független stb. A fogból lágyan ejtett g-vel a fagy is: „– Ma fogós az idő“, azaz fog=fagy van. A lényeg itt is látszik: „megfagyott (megdermedt=megkötött) a vér az ereimben”. Ősgörög ’paga’, ógörög ’pagosz’ egyaránt=fagy (lásd a már említett f>p hangváltást és g>gy lágyulást, tehát mai kiejtéssel ezek: fagya, fagyosz).
fog, füg, fig, fic (ejtsd: fik), fik, fiksz, fuko,
pog, pag, fagg, függ, feig, fagy, fegy, fity
egyetlenegy ősi szavunk ez – tizenöt féle kiejtéssel
Máris ajánlom, tessék l á t n i : mert a végtelen régiségben látványa alapján neveztünk meg mindent. Aki ráérez a „szólátás“ ízére, csodálatos szellemi világba lát bele. „A kőkor szava: kép”.
-érdekes írás-
NAGYSZÉKELY ISTVÁN:
Szuburbánus dekameron (részlet)
"Látyátuk feleim szümtükvel, mic vogmuc? Isa por és homu vogmuc. Mennyi milosztban termtüvé miü Isemükü Ádámot és Évoát, s odutta vola nekik pardisumot házoá." Erő van a sorokban. Hit van a szavakban, és egy letűnt világ lenyomata. Erősebben őrzi, mint a templom fala a freskókat, a márvány a szobrász képzeletét. S büszkén mondhatjuk: ez a világ még mindig a miénk. Mindenkié, aki Balassi, Kazinczy, Ady, Móricz nyelvét beszéli. Bennünk létezik, mint az embrióban az anya, a nagyapa, és az összes felmenő. Mi tápláljuk, mi éltetjük, mert addig létezik, amíg a sajátunknak valljuk, és büszkék vagyunk rá. A szuggesztív szavak az Isten házát idézik, a hitet, azt az öröklétet, amit a megszülető csecsemő ígér a nemzetnek. Irodalom ez a javából. A zsigereinkben lappang, belőle merítkezünk, ha hitre, ha a jövő bizonyosságára van szükségünk. Mert a szavak, a szép nyelv hordozzák a nemzet jövőjét. Ősi erővel törnek elő a félig már érthetetlen szavak, mert a nyelv fejlődik, akárcsak az ország. Megmutatja, merre, hova tartunk. És ezt a terhet évszázadokon át hordozták, akik a magyar nyelvet művelik. Ők a navigátorok a századok tengerén, megannyi Sarkcsillag.
NAGYSZÉKELY ISTVÁN:
Szuburbánus dekameron (részlet)
"Látyátuk feleim szümtükvel, mic vogmuc? Isa por és homu vogmuc. Mennyi milosztban termtüvé miü Isemükü Ádámot és Évoát, s odutta vola nekik pardisumot házoá." Erő van a sorokban. Hit van a szavakban, és egy letűnt világ lenyomata. Erősebben őrzi, mint a templom fala a freskókat, a márvány a szobrász képzeletét. S büszkén mondhatjuk: ez a világ még mindig a miénk. Mindenkié, aki Balassi, Kazinczy, Ady, Móricz nyelvét beszéli. Bennünk létezik, mint az embrióban az anya, a nagyapa, és az összes felmenő. Mi tápláljuk, mi éltetjük, mert addig létezik, amíg a sajátunknak valljuk, és büszkék vagyunk rá. A szuggesztív szavak az Isten házát idézik, a hitet, azt az öröklétet, amit a megszülető csecsemő ígér a nemzetnek. Irodalom ez a javából. A zsigereinkben lappang, belőle merítkezünk, ha hitre, ha a jövő bizonyosságára van szükségünk. Mert a szavak, a szép nyelv hordozzák a nemzet jövőjét. Ősi erővel törnek elő a félig már érthetetlen szavak, mert a nyelv fejlődik, akárcsak az ország. Megmutatja, merre, hova tartunk. És ezt a terhet évszázadokon át hordozták, akik a magyar nyelvet művelik. Ők a navigátorok a századok tengerén, megannyi Sarkcsillag.
Varga Csaba:Az ősnyelv titkaiból - 2. BOG
Varga Csaba
AZ ŐSNYELV TITKAIBÓL
Mottó: Ma már, hogy van fogalmam a nyelv struktúrájáról, az a véleményem: a magyar nyelv az emberi logika csúcsterméke. (Ove Berglund svéd orvos és műfordító, Magyar Nemzet 2003. XII. 2. 5. o.)
2. BOG
Az alapgyök: bo=”ívesre hajló”. Egyik bővítménye: bo-og, ez összevontan ejtve: bog. A benne rejlő kép: „csomódad, dudoros, íves hajlású valami” (Pl. német: ’bogen’, ’bug’= görbület). Ez ősképből a bogos, bogáncs, boglya, boglár, buga, fordítva guba. A bogár és a bagoly is bog. Dudoros oldaláról neveztetett el a bögre és a bogrács is. A bog lágyan, gy-vel is ejthető: bogyó, bögyörő, bögy, bugyor, bugyelláris, bugyog, buggyos, bugyi, bugyolál. A forrásban lévő vízben pl. sok kis „buggy” keletkezik, lásd bugyogó víz, de a ruhadarab is bugyogó, mert azonos a kép. E bog gyökből az angol ’bug’=bogár, ’bag’= bugyor (zacskó), svéd ’bagg’. A gy helyett ty is ejthető: bütyök, batyú (pl. a túrós batyú is), butykos, minek alapjából a ’butelia’. Német ’Bugt’=bütyök. A b m-vé is válhat: batyú>motyó, bögyörő>mogyoró, bog>mag. A gyök végén ny is lehet: mony a tojás is és a here is, mert bogy mindkettő. Érdekes még a bodza szó is: a bogyózó szó összevontan ejtve.
A b-t p-nek ejtve adódik a bog-ból a pog, innen a pogácsa (bog-ács), német: ’pack’, mert bog, bugyor ez is, ahogy a pacal, a pocak, a pók és a poggyász is. Az angol ’baggy’= bugy, bugyor, a ’baggage’ pedig szintén magyar, a poggyász b>p változata. Ugyanez a francia ’bagot’, ’bagage’= poggyász is.
A bog szó zöngétlenül ejtjve: bok, buk, bek, bék. Innen az egyaránt bogot jelentő bokor és bokréta. Német ’Bukett’: bokréta. A kócos gyereket, s a pulit is bogossága miatt nevezzük így: buksi. De a boka is bog, továbbá latin: ’bacca’=bogyó, ’baccátus’=„gyönggyel ékesített”, értsd: bogyós. Francia ’bacciforme’: bog, bogyó formájú. De a béklyó is bog (boglyó, bogol).
Ám mi köze lehet egymáshoz az egyazon gyökű béklyónak és békének?
Aki lát, hamar rájön. Mert nem csak a béklyó, hanem a béke is bog: amit megkötöttünk. Kötés. A frigyet, a szövetséget, a szerződést is kötjük. Ez a csomó a bog>bok, bék. Hun ’bek’=békés. E bék(e) szavunk b>p módosulattal: olasz ’pace’, angol ’peace’, szláv ’pokoj’, latin ’pax’, franczia ’paix’. (Az x úgy kerül ide, ahogy pl. a fog=fig, illetve pl. szék (pl. székely) szavakba is: ’fix’, ’szax’.)
Látjuk itt is: a szó változik, a kép marad.
Aki meglátja ugyanazt az egyetlen közös képet, a bog-ot a boglya és a bagoly, a bokréta és a béke, a pók és a pax, a pogácsa és a boka, a bögre és a bogár stb. szavakban, s ezekben együtt is, már kezd belelátni a ma magyarnak nevezett ősnyelv, az egykori világnyelv csodálatos szellemi mélységeibe.
Varga Csaba
AZ ŐSNYELV TITKAIBÓL
Mottó: Ma már, hogy van fogalmam a nyelv struktúrájáról, az a véleményem: a magyar nyelv az emberi logika csúcsterméke. (Ove Berglund svéd orvos és műfordító, Magyar Nemzet 2003. XII. 2. 5. o.)
2. BOG
Az alapgyök: bo=”ívesre hajló”. Egyik bővítménye: bo-og, ez összevontan ejtve: bog. A benne rejlő kép: „csomódad, dudoros, íves hajlású valami” (Pl. német: ’bogen’, ’bug’= görbület). Ez ősképből a bogos, bogáncs, boglya, boglár, buga, fordítva guba. A bogár és a bagoly is bog. Dudoros oldaláról neveztetett el a bögre és a bogrács is. A bog lágyan, gy-vel is ejthető: bogyó, bögyörő, bögy, bugyor, bugyelláris, bugyog, buggyos, bugyi, bugyolál. A forrásban lévő vízben pl. sok kis „buggy” keletkezik, lásd bugyogó víz, de a ruhadarab is bugyogó, mert azonos a kép. E bog gyökből az angol ’bug’=bogár, ’bag’= bugyor (zacskó), svéd ’bagg’. A gy helyett ty is ejthető: bütyök, batyú (pl. a túrós batyú is), butykos, minek alapjából a ’butelia’. Német ’Bugt’=bütyök. A b m-vé is válhat: batyú>motyó, bögyörő>mogyoró, bog>mag. A gyök végén ny is lehet: mony a tojás is és a here is, mert bogy mindkettő. Érdekes még a bodza szó is: a bogyózó szó összevontan ejtve.
A b-t p-nek ejtve adódik a bog-ból a pog, innen a pogácsa (bog-ács), német: ’pack’, mert bog, bugyor ez is, ahogy a pacal, a pocak, a pók és a poggyász is. Az angol ’baggy’= bugy, bugyor, a ’baggage’ pedig szintén magyar, a poggyász b>p változata. Ugyanez a francia ’bagot’, ’bagage’= poggyász is.
A bog szó zöngétlenül ejtjve: bok, buk, bek, bék. Innen az egyaránt bogot jelentő bokor és bokréta. Német ’Bukett’: bokréta. A kócos gyereket, s a pulit is bogossága miatt nevezzük így: buksi. De a boka is bog, továbbá latin: ’bacca’=bogyó, ’baccátus’=„gyönggyel ékesített”, értsd: bogyós. Francia ’bacciforme’: bog, bogyó formájú. De a béklyó is bog (boglyó, bogol).
Ám mi köze lehet egymáshoz az egyazon gyökű béklyónak és békének?
Aki lát, hamar rájön. Mert nem csak a béklyó, hanem a béke is bog: amit megkötöttünk. Kötés. A frigyet, a szövetséget, a szerződést is kötjük. Ez a csomó a bog>bok, bék. Hun ’bek’=békés. E bék(e) szavunk b>p módosulattal: olasz ’pace’, angol ’peace’, szláv ’pokoj’, latin ’pax’, franczia ’paix’. (Az x úgy kerül ide, ahogy pl. a fog=fig, illetve pl. szék (pl. székely) szavakba is: ’fix’, ’szax’.)
Bog, bag, bagh, bug, bugy, bogy, begy, bögy, bigy, bek, bék bok, buk, bacc, pog,
pok, pók, poc, pac(e), pax, paix, pogy, poggy, baty, but, buty, moty, müty, mogy, mony
pok, pók, poc, pac(e), pax, paix, pogy, poggy, baty, but, buty, moty, müty, mogy, mony
egyetlenegy ősi szavunk ez – harminc féle kiejtéssel.
Látjuk itt is: a szó változik, a kép marad.
Aki meglátja ugyanazt az egyetlen közös képet, a bog-ot a boglya és a bagoly, a bokréta és a béke, a pók és a pax, a pogácsa és a boka, a bögre és a bogár stb. szavakban, s ezekben együtt is, már kezd belelátni a ma magyarnak nevezett ősnyelv, az egykori világnyelv csodálatos szellemi mélységeibe.
Hasonló témák
