<table align="center" border="0"><tbody><tr><td>2002. július 23. - A nyelv és az írás napja
</td> </tr> <tr> <td align="center">
</td> </tr> <tr> <td>
Kiss Dénes:
Mi az a legfontosabb dolog, ami megmarad bennünk, ha már nem élünk Magyarországon, magyar közegben? Mi az a legfontosabb, ami biológiailag megmarad belőlünk, ami megkülönböztet minket más népektől? Az, hogyan álmodunk, és az, hogyan gondolkodunk. Mindezek elsősorban a nyelvre vezethetőek vissza. Én nem vagyok nyelvész, hanem író (idén márciusban jelent meg az 51. könyvem), de megragadott a nyelv, annak érdekességei, a rendszere.
Eljutottam odáig, hogy azt mondhatom, a magyar nyelv alapja a matematika és a logika. Minden magyar a kettes számrendszer szerint gondolkodik és beszél, akár tud róla, akár nem. Az első tanulmányom 1963-64 körül jelent meg, majd utána 1971-től sorra jöttek a Kortársban, a Tiszatájban, a Forrásban stb. Az első tanulmányomat rögtön megtámadták, ahogy megjelent a Kortársban. Az Élet és Irodalomban fél oldalas cikket írtak, amelyben mindennek elmondtak, olyasmiket is tulajdonítottak nekem, amiket meg sem írtam.
Én tehát mint szépíró, mint gondolkodó magyar ember közelítettem a nyelvhez, és elvetettem azt a gyakorlatot, hogy más nyelvek nyelvtana felől közelítsünk a magyar nyelvhez. Ez nem jó gyakorlat. A finnugor elméletnek van egy ilyen bevett, alárendelő jellegű módszere, ami nem helyes. Négy éve Finnországban tartottam négy előadást. A finnek kikérték maguknak a magyar finnugor elméletet, amely még odáig is elmegy, hogy meghatározza, hol volt a finnek őshazája. László Gyulával sokat beszélgettünk erről, és ő csak mosolygott ezen, mert amit ők meghatároztak, azon a helyen abban az időben lehetetlen volt élni, ezt a pollenvizsgálat pontosan kiderítette. Nem a finnekkel és a nyelvükkel van a bajom, hiszen én '58-ban, amikor kijöttem a börtönből, tanulni kezdtem finnül, és a magyar után erről a nyelvről tudok a legtöbbet. A finnugor elmélettel van a probléma, amely egy korábbi, és ma is, nem is rejtetten folyó egy habsbourg hatalmi-uralmi csoport szolgálatában van, és zsákutcákat nyit a haladás előtt.
Én mint szépíró, és mint négy évtizede a nyelvvel foglalkozó ember látom, hogy ez valóban zsákutca, hogy más irányba kell menni. Amikor Göncz Árpád egy európai értekezleten azt mondta, hogy a magyar Európa legfiatalabb nyelve, ezzel az egy mondatával többet vétett a magyarság ellen, mint az egész ténykedése alatt. A magyar nemhogy Európa, de valószínűleg a világ egyik legrégibb nyelve. Minden erre utal, ez bizonyítható, ez nem magyarkodás.
A lényeg a jó kérdésekben van. Csak akkor tudunk jól válaszolni, ha jól is kérdezünk, mert a jó kérdés eleve magába foglalja a jó választ. Ez főleg a nyelvvel kapcsolatban igaz.
Bacsi Lajos:
Ellentétben az előbb elhangzottakkal, bármilyen merésznek is tűnik, nyelvésznek képeztem ki magam, képeztek ki. Nyelvészként szeretnék hozzászólni ezekhez az általam fontosnak ítélt kérdésekhez. A meghívásban szereplő indoklás csodálatosan találó. Az szerepel benne, hogy nyelvünk és írásunk fennmaradása, gazdagítása, az ezekkel kapcsolatos célok elérése hogyan történhetne meg. Ez egy roppant nehéz vállalkozás, mindenesetre ez a cél, ez a feladat helyes mindannyiunk számára.
Jómagam, mint említettem, nyelvészetből doktoráltam, mégpedig nagyon sok idegen nyelv filozófiáját, grammatikaelméletét tanultam, pontosabban az új-latin nyelvekkel foglalkoztam. Egy idő után, amikor már egy kicsit belemélyültem ennek a szellemtudománynak a rejtelmeibe, elgondolkodtam azon, hogy is van ez. Én, aki ösztönösen éreztem és csodáltam a saját anyanyelvemet, és részben szakmai szemmel, részben a szívemmel felismertem sok-sok gyönyörű adottságát és sajátosságát, és előttem tárulkozott ki különösen a rendszerváltás után egy hatalmas kép a magyar nyelv kutatási, misztikus és nem misztikus területeiről; én, aki bizonyos szempontból erre nevelődtem, erre képeztem ki magam, nem foglalkozom a magyar nyelv egész lényegével, történetével, hatásával, nemzetalkotó erejével? Elhatároztam, hogy egy váltás következik, és az angolszász neo-latin szakirodalomból egy kicsit kezdtem áttájolódni az elmúlt 5-10 évben. Miskolcon tanítottam a bölcsészegyetemen, és a miskolciak megindítottak egy őstörténeti kutatási fórumot, fölfigyeltem erre, magam is előadást tartottam. Szóval belemélyedtem a magyar nyelv részleteibe, amelyből remélhetőleg sikerül most néhány újszerű sziporkát fölvillantanom.
A fennmaradás veszélyben van. Abban az értelemben, ahogy mi vélekedünk a magyar nyelv ősi erejéről, ahogyan látjuk a magyar nyelv múltját - Göncz Árpád tanulhatna Ligeti Lajostól és Benkő Lóránttól - a szerint a felfogás szerint a honfoglalás korában már 1500-2000 éve önálló magyar nyelv élt és működött, tehát egy meglehetősen ősi nemzetformáló erőről van szó. Ha ez valóban igaz, és ilyen csodálatos ereje van a magyar nyelvnek, akkor én szubjektív szemmel úgy látom jelenleg, 2002-ben, hogy érdemben a magyar nyelv igazi kutatásával - néhány, Önök által jól ismert, prominens személy kivételével - senki nem foglalkozik. Én megpróbálok tenni valamit, fölvillantani néhány lehetőséget, módszert. Hogy miért mondom ezt, természetesen kifejtem a későbbiek során egyrészt a finnugor kérdés megközelítésével és kritikájával, másrészt pedig a nemzet-nyelv viszony kérdéskörét érintően. Bevezetésként ennyit kívántam elmondani.
Dr. Záhonyi András:
Nagy megtiszteltetés számomra, hogy egy ilyen dicső társaságban lehetek, együtt volt tanáraimmal, most már kollégáimmal. Egy teljes véletlen folytán kerültem kapcsolatba a magyarságkutató, Miskolci Bölcsészegyesülettel, és úgy hozta a sors, hogy bekapcsolódhattam a munkájukba. Végül a sumerológiánál kötöttem ki. Ennek eredményeképp idén júniusban negyedikként megkaptam a Septem artes liberales kisdoktori címnek megfelelő kitüntetést, ami egy magánegyetemi doktori cím. Eddigi viselői: Pap Gábor, Molnár V. József és Marton Veronika. Nagy megtiszteltetés volt számomra, hogy negyedikként csatlakozhattam ehhez a körhöz egy olyan mezopotámiai sumér-akkád-francia-magyar szótár elkészítésével, amely rendszerében próbálja vizsgálni az ősi mezopotámiai nyelveket, és talán segítséget nyújt ahhoz a kérdéshez, amely ennek a fórumnak is a témája: a magyar nyelv titkainak, ősiségének feltárásához, megismeréséhez, és a magyar nyelvvel kapcsolatos kutatások segítéséhez.
Miért került egy mérnök ember ebbe a csapatba? (eredeti foglalkozásom rendszertechnikus, távközlési mérnök) Egyszerűen talán úgy fogalmaznám meg, hogy az a fajta rendszerszemlélet, amely - tudományosan és hivatalosan fogalmazva - az interdiszciplinaritást foglalja magába, a bölcsészek korában nem él még igazán a gyakorlatban. Tehát nincs akkora átjárás az egyes tudományágak között, és nem figyelnek oda a kutatók túlságosan egymás munkájára. Ennek köszönhető, hogy egymásnak ellentmondó eredmények jelennek meg a szakirodalomban, vagy ugyanazt a kérdést sokféleképpen is helyesnek tartva jelennek meg publikációk. Gondolok itt például a nyakamban lévő tatárlakai korong feliratára, amelyet tudomásom szerint eddig kb. húszan fejtettek meg, és mindegyik teljesen eltérő. Ez a húsz ember még nem ült le egymással megbeszélni ezt a kérdést.
Tehát úgy érzem, hogy szükség volna egy olyan fórum, egy olyan párbeszéd kialakítására, amelyik nem a hibát keresve a másik munkásságában, hanem a másikat segítve egy olyan közös álláspont kialakításához jutna el, amelyet kifelé elmondva még a mai hivatalos tudomány képviselői, az akadémisták is kénytelenek lennének figyelembe venni. Magamnak úgy fogalmaztam meg a célt, hogy egy olyan módszertant kéne kialakítani az ősi nyelvek, majd a magyar nyelvvel való párhuzamok kutatásában, amely megfelel a mi szellemiségünknek, de ugyanakkor felveszi a versenyt a mai hivatalos tudomány eszközrendszerével, és anyagi előnyével. Ez lenne az egyedüli út: a szellemi fölülemelkedés, a fölény kialakítása. Úgy érzem, hogy az itt jelenlévő csapatban megvan ez a lehetőség.
A mi nyelvünk a holt nyelvekkel való analógiái miatt egy olyan kincsestár, olyan lehetőség minden ősiség vizsgálatában, amely a mai világ többi élő nyelvében már nincs meg. Alázatot, tiszteletet, segítséget próbálok nyújtani a többiek munkájához. Ha majd eljutok odáig, hogy magam is képes legyek ősi írásemlékeket fejteni, és ne huszonegyedikként csatlakozzak valaminek a megfejtéséhez, hanem esetleg felhívom a figyelmet arra, hogy melyik tendencia helyes, melyik hibádzik, akkor úgy érzem megtettem a magamét, hiszen nekem nincs akkora tapasztalatom, nem írtam még annyi könyvet, mint sokan mások. Ha valaki ezt úgy értelmezné, hogy hibát keresek a munkásságában, ez nem igaz. Ez nem hibakeresés, hanem egyszerűen csak egy kísérlet módszertani segítségre, hogy együtt, közösen, az eddigi hibákat kiküszöbölve egy olyan anyagot tudjunk letenni az asztalra, amely nem a másik személyiségével és hibáival foglalkozik, hanem egy közösen védhető álláspontot fog tartalmazni.
Ezt a munkásságot megpróbáltam már az "Ősi gyökér" munkatársaként valamilyen formában érvényesíteni, és bizony parázs viták alakultak ki. Ennek örülök, hiszen a szakmai jellegű viták azt jelzik, hogy van vélemény és ellenvélemény. A végén lehet egy kicsit továbblépni. Ezt javasolnám mindenkinek, hogy le kell ülni egymással egy asztalhoz még akkor is, ha más a véleményünk, sőt - szemtelenségnek fog hangzani - még akkor is, ha nem szeretjük egymást. Mindenféle személyes ellentéten fölül kell emelkedniük azoknak, akik a magyarság hosszú távú megmaradását szolgáló üggyel foglalkoznak.
Dr. Végváry József:
Köszönöm a meghívást. Ez egy páratlan alkalom, amikor a nyelvkutatás szakemberei, szerelmesei ülhetnek le a nagyközönséggel együtt, hogy egy ilyen kérdést megbeszéljünk. Azt a kérdést, hogy vajon kell-e védeni a magyar nyelvet, ha igen, akkor mitől, hogy fennmaradása biztosra vehető-e, és hogyan erősíthető, segíthető ez elő.
A debreceni egyetemen tanítok idegen nyelveket, elsősorban angolt és oroszt, ezen a szakon végeztem. A diplomamunkámat és a doktori dolgozatomat is angol nyelvészetből írtam. Úgy tűnt nekem is és másoknak is, hogy szépen belesimulok az akadémikus nyelvészeti rendszerbe, amelyről Kiss Dénes a finnugor kérdéssel kapcsolatban már ejtett néhány szót. Az, amit erről a témáról elmondott, érvényes a nyelvészet, a bölcsészet egyéb területeire is.
A '80-as évek közepén betévedtem a szerves műveltséggel, a magyar néphagyományokkal foglalkozó előadásokra, megismerkedtem Molnár V. Józseffel, Pap Gáborral és másokkal. Ekkor kiderült, hogy amit én addig egy teljes tudásnak gondoltam, az csupán egy kis szeletke, méghozzá egy nagyon szerencsétlenül megválasztott szelet vagy mozaik, és a teljesség egy egészen más szinten keresendő. Az előadásokon szó volt a népművészetről, Csontváryról, a táltosokról, és bennem lassan megfogalmazódott a kérdés, hogy valószínűleg a nyelvet is egy ilyen nagyobb távlat felől, a szerves műveltség, a néphagyomány egésze felől kell megközelíteni. Ez nagyon lassan alakult át gyakorlati lépésekre, és gyakorlati munkára.
Csak a végét mondanám el annak, hogy min kellett átmennem, amíg sikerült ezt a fordulatot véghez vinni. Amit nyelvészként megtanultam, annak a 95%-át el kellett hozzá felejteni. A maradék 5% használhatónak bizonyult, de azt is a fejéről a talpára kellett fordítani, mert a feje tetején állt. Most már elmondhatom, hogy sikerült ez az átfordulás. A nyelvhez, elsősorban a magyar nyelvhez próbálok egy olyan távlatkeretben közelíteni, amelyben a népművészet, Csontváry és a táltos hagyomány, de a gyermekmondókák és a hímzések is valahogyan benne vannak, nem is szólva a hitről. A hit és a nyelv számomra egyre szorosabban összekapcsolódó két dolognak látszik.
Egy kis ízelítő abból, milyen dolgok érdekelnek: Például rácsodálkozom arra, hogy vannak egyalakú szavaink, mint például a "nyúl", ami lehet főnév is, és ige is. A mai napig azt tanítják, hogy ezek véletlen egybeesések, és nem szabad törődni velük. Azonban kideríthető, hogy ezek bizony nem véletlenek. A magyarázat gyakran megtalálható már egy életképi szinten is, viszont gyakran följebb kell emelkedni hozzá. Ez az emelkedés elég keserves, mert nem tanultuk meg, hogy a hétköznapi létszint fölött vannak szintek, amelyek bárki számára elérhetők. Nekem ezek a nyelvi kérdések és a megfejtésükre tett erőfeszítés segített ahhoz, hogy ezt az emelkedést elég rendszeresen meg tudjam valósítani. Erről a felsőbb szintről nyílik egy olyan rálátás, amelyben a nyelv szorosan összefonódva jelentkezik a műveltség többi területével.
Rácsodálkozom a "méh" szavunkra, amely szintén két különböző dolgot jelent. Kis gondolkodás után általában mindenki rájön, hogyan függ össze ennek a szónak a két jelentése. Ezek után mi csodálkozunk el a szótárírón, hogy ő hogyhogy nem tudta ezt. Az a tudás, amelynek alapján megmagyaráztuk a "méh" szó két különbözőnek látszó jelentését, mindenki számára elérhető. Nem arról van szó, hogy vastag, poros könyvekből előásunk valamilyen eddig titkolt tudást, hanem egy bennünk lappangó, nyelvi megalapozottságú tudást teszünk hozzáférhetővé, működőképessé.
Foglalkoztatnak olyan dolgok is a ragozással kapcsolatban, hogy például a "rag" szavunknak , amely szintén kétjelentésű - jelenti a nyelvtani toldalékot és a szarufát - hogyan függ össze egymással a két jelentése. Mind a két esetben a fő kérdés az illesztés.
Újabban a mondattannal is foglalkozom. Karácsony Sándor "Magyar észjárás" című könyve nyomán nyelvészként megpróbáltam végiggondolni azt a csodálatos felismerést, amit ő a magyar mondatfűzéssel kapcsolatban tett. Ezek nem elméleti kérdések, hiszen küszöbön áll az Európai Szövetséghez való csatlakozásunk, és ott Magyarország belépésével egy teljesen új dolog fog a színre lépni. Mellérendelő gondolkodás fog megjelenni, hisz az eddigi tagállamok nyelvei mind alárendelő mondatfűzésben gondolkodnak, és alárendelő módon viselkednek, vagy kényszerítenek másokat viselkedni. Oda mi egy teljesen új színt fogunk vinni. Ezt ők még nem tudják, talán mi sem, de jó lenne, ha lassan ráébrednénk, mi lesz ott a dolgunk. Az lesz például a dolgunk, hogy az indogermánoknak bemutassuk a mellérendelő mondatfűzést és gondolkodást, mert ők ezt nem tudják máshonnan megtanulni. Nem is sejtik, hogy ilyen létezik, ez most fog majd kiderülni. Ízelítőül ennyit szerettem volna elmondani.
Mesterházy Zsolt:
Ha arra kényszerülök, hogy megmondjam, ki vagyok, akkor általában azt szoktam mondani, hogy magyar ókorkutató. Ez körülbelül kifejezi annak lényegét, amivel foglalkozom. Elsősorban történeti kérdések foglalkoztatnak, de emellett, pontosan az elmúlt évezredek történésit figyelve és elemezve, bizony nem egyszer nyelvi kérdésekkel is szembe kerül az ember. Természetesen nem fogok etimologizálni, és egyéb nyelvészeti bravúrra se számítsanak. Ami viszont a történeti behatárolásokban segítséget nyújthat, azokat a gondolatokat nagyon szívesen megosztom a hallgatósággal.
Elhangzott a finnugor, bűvös, rejtjelező szó. Ki-ki vérmérséklete szerint reagál a dologra. Én magam 1998-ban, a "Magyar őstörténet kincsestára" című könyvben leírtam egy mondatot a finn-magyar viszonyt illetően, amely így hangzott: "Attól mi még rokonok vagyunk valamilyen értelemben a finnekkel, csak nem úgy, nem onnan, nem azért, és nem úgy, ahogyan ezt ma tanítják." E vélekedésem alátámasztására engedjék meg, hogy egy Svájcban élő kutatótól idézzek négy finn szót. Ő összeállított egy mezőgazdasággal kapcsolatos finn-magyar szószedetet, ami első látásra elég biztatónak tűnik, de kiemelt négy szót a finn szókészletből, amelyekkel behatóan foglalkozott. Ezek a szavak a következők: pelto=föld, kynt=szánt, kesanto pelto=ugar. Ezekkel a fogalmakkal a szerző a finn-magyar rokonságot igyekezett bizonyítani. A pelto és a föld esetében ún. szabályos hangalakú változás történik, tehát a két szót gyakorlatilag azonosnak tekinthetjük. A szánt szó szintén egy hangalak változáson ment keresztül: Az "sz" betűből "k" lett. Azonban az ugar szónál következik a csavar, ugyanis annak finn megfelelőjében megmaradt a magyar szántó, a kesanto pelto pedig azt jelenti, hogy nem szántott föld. Ha ez így igaz, akkor nem tagadhatjuk a rokonságunkat, szemben finn barátainkkal, akiknek mára teljesen megfordult az észjárásuk, és hevesen tagadnak mindenféle magyar rokonságot.
Én azt mondanám nekik, hogy ne tegyék, sőt azt tanácsolnám, hogy a történelmüket se írják úgy át, ahogyan szeretnék. A legújabb hírek szerint ők úgy gondolják, hogy Kr.e. 7-8000 tájékán Finnország területén kezdték el életüket. Ezzel az elmélettel egy baj van: Akkoriban ott még jég volt, annak a jégnek a maradványa, amely a Kr.e. tízezer táján kezdett rohamosan felolvadni azonban ennek a Skandináviát, Skóciát befedő jégrétegnek a vastagsága két km volt, amely nem olvad el egyik napról a másikra.
Lehet, hogy még tudunk érdemi anyagot felmutatni a finn elszármazásokkal kapcsolatban. Nem egy őstörténészünk arra gondol, hogy a finnek ősei valószínűleg a Kárpát-medencéből húzódhattak észak felé, legalábbis a 8-10 ezer évvel ezelőtti Kárpát-medence lakosainak egy része. Ezek ugyanis a felmelegedéssel északra húzódó rémszarvasok nyomába eredve bizonyítottan Észak-Európa tájaira vonultak. A finnek ebbe a mozgalomba beleférnek. Viszont az is igaz, hogy a Kárpát-medencében Kr.e. 5500-ból találták az utolsó rénszarvasleletet, ami azt jelenti, hogy addig el kellett menniük.
Én egy kicsit korábbról kezdeném azt a történetet, amely a nyelv kérdésébe fog belebotlani. Ha magunk elé képzeljük Eurázsiát, ahol belátható időn belül illene megtalálnunk önmagunkat, és az ún. őshazánkat, akkor járunk el a legcélravezetőbben, hogyha hétezer évvel ezelőtti időbe képzeljük magunkat. Fölemelkedünk mondjuk Arábia fölé, onnan ellátni Kínáig, Indiáig, és egészen Nyugat-Európáig. Mit is látnánk, ha ezt megtennénk kb. hétezer évvel ezelőtt? Azt, hogy Eurázsiát három önálló műveltség kezdi belakni: a kínai, az indiai, és a Kárpát-medence környéki. Mindhárom helyen nagyon korán rátértek a mezőgazdasági művelésre, és pontosan ez a tény az, amely kiemeli ezt a három kitüntetett vidéket Eurázsia területéből. Ezeken a helyeken meglehetősen magas szintű technikai tudás állt rendelkezésre, megfelelő mennyiségű tapasztalat gyűlt össze ahhoz, hogy a földművelést, a fenntartásuk érdekében végzett nehézipart képesek legyenek megvalósítani.
Tehát azt látjuk, hogy önállóan induló, saját műveltségüket építő, saját rendszert kialakító kultúrákkal állunk szemben, amelyek egymástól függetlenül fejlődnek és élnek, és természetesen mással össze nem téveszthető műveltségi anyagot teremtenek tulajdonképpen a semmiből, illetve a saját belső fejlődésük követelte rendszernek köszönhetően. Néhány ezer évvel később megfigyelhetjük, hogy Kína kínaivá lesz, és ma senki nem vonja kétségbe, hogy azért lett kínai, mert a kezdetei is azok voltak.
Ehhez hasonló jelenséget láthatunk az indiai szubkontinens északi részén is, ahol egy 6-7000 évvel ezelőtt egy elsődleges összeolvadás - etnogenezisnek is szokták nevezni - zajlott le egy helyben élő néppel illetve egy dél-kelet-ázsiai elszármazású néppel. Ebből alakult ki aztán Mohendzso-daro műveltsége, gyakorlatilag az egész Indus-völgyi kultúra.
A harmadik ilyen igencsak kiemelkedő, sajátos műveltségű területként a Kárpát-medence központja képzelhető el. Ha Kína és India esetében ki merjük mondani, hogy ezek azért lettek azok, mert kínai és indiai volt a kezdetük, akkor nyugodtan kimondhatjuk azt is, hogy a Kárpát-medence azért lett magyar, mert magyar volt a kezdete. Ez igen lényeges, és talán első látásra nagy bátorságot igénylő fogalmazás, de az eddig előkerült és értékelhető hagyatékok, akár kézzel foghatóak, akár szellemiek, ebbe az irányba terelhetik a gondolatainkat. Bemutatkozásképpen ennyit szerettem volna mondani.
Szőke István Atilla:
Én nem nyelvész, nem doktor, nem tudományos munkatárs vagyok, hanem egy Kárpát-medencei, magyar lelkületű versíró vagyok, azonkívül házigazda. Eddig négy verseskötetem jelent meg történelmi versekkel, egy gyermekversekkel, egy, amely Kőrösi Csoma Sándor életét írja le, valamint egy válogatott verseskötet.
Az érdemi munkával kapcsolatban az lenne az első kérésem, hogy a közönség is kapcsolódjon be a beszélgetésbe.
Vajon van-e válasz arra, hogy ebben a táborban miért csak egy magyartanár van? Erre a válasz a mai Magyarország.
Pomázon négy iskola van, és több mint negyven magyartanár. Ezzel nem a pomázi magyartanárokat akarom bántani, Budakalász, Budapest is elég közel van ide. A mai Magyarország a probléma. Mi a probléma a mai Magyarországgal? Ezek a nagyszerű gondolkodók miért nem kapnak katedrát sokkal mívesebb helyeken, illetve gyakrabban, több helyen?
Dr. Végváry József:
Megpróbálkozom egyfajta válasszal. Egy szóval megfogalmazva leginkább az elanyagiasodás vagy eltárgyiasulás lehetne az egyik válasz. Ha visszagondolok, hogy amikor megírtam a kisdoktori dolgozatomat, hogyan vélekedtem a nyelvről, szöges ellentétben áll azzal, ahogyan ma vélekedem. Úgy gondolom, hogy sok embertársam, akit nem értek olyan élmények, mint engem, ugyanúgy megmaradt abban a keretben, amelyben a nyelv elsődleges, mondhatni kizárólagos szerepe a megélhetés biztosítása, tehát egy fogyasztói szemlélet. Ez a nyelvtanítást is uralja. Ahogy az élet azt a célt szolgálja, hogy fenntartsuk, tehát az élet célja önmaga, a megélhetés, a nyelv célja az lett, hogy ezt a fenntartást segítse elő. Tehát a nyelvvel kapcsolatban is egy fogyasztói magatartás alakult ki, arra használjuk, hogy az anyagi igényeinket kielégítsük, lehetőség szerint mások rovására. Ez egy angolszász eredetű törekvés, amely erőteljesen itt van már nálunk is.
Azt, hogy a nyelvnek lehet egy másik szerepköre is, már elfelejtettük. Gondoljunk arra, hogy kezdődik János evangéliuma: "Kezdetben vala az ige." Ezt nekünk, magyaroknak kellene megmagyarázni a világ többi népének, mert nálunk az ige nem csak egy szófaj, hanem jelenti az Isten szavát is. A nyelv eredendően egyáltalán nem fogyasztói és anyagi igények megfogalmazására való, hanem arra, hogy értelmezni tudjam a világot egy magasabb szinten magam és mások számára. Ha úgy tetszik, párbeszédet tudjak folytatni a jó Istennel. Ez a szerepköre nem veszett el a mai napig sem, csak rendkívüli módon háttérbe szorult.
Ami pedig a magyartanárokat, illetve az oktatást illeti, a tanterv is valójában ezt a fogyasztói célt szolgálja. Az a cél, hogy ügyes nyelvhasználókká tegyük a gyerekeket. Ez azt jelenti, hogy például tudjon köszönni, a boltban meg tudja mondani, mire van szüksége, egyáltalán fogyasztóként nyelvileg is tudjon létezni. Az egész tanterv erről szól, és sehol nincs megemlítve, hogy a nyelv talán arra is szolgálhat, hogy teremtő módon újraalkossam vele a valóságot. Ezt a feladatot megfogalmaztuk, és azt gondolom, van esélyünk, hogy előrelépjünk.
Kiss Dénes:
Szinte mindenben egyetértek Végváry Józseffel, és nagyon jó, hogy felhozta az Európai Unióba való menetelést. Nem menetelünk persze sehová, előbb itt voltunk, mint egész Európa, a nyelvünk is ezt bizonyítja.
Nagyon jó, hogy erről beszélt, mert valóban van egy haszonelvűség mindenben. (Hogy a gyerek megtanul-e köszönni, abban nem vagyok biztos.) Valamit azért mondanék kiegészítésképpen. "Kezdetben vala az ige." Nekem erről az a véleményem, hogy "Kezdetben vala az igen". Az ig és az eg azonos szavak: a megegyezés. A Halotti beszédben két formában fordul elő: egyszer egy g-vel, egyszer két g-vel. A magyar, amikor azt mondja, hogy igen, akkor valójában az egyet ragozza. Ezért lehetséges, hogy ugyanez a szótag, máskor szó a helyhatározó ragja: falig, kézig, lábig. Tehát határt von: eddig és ne tovább, addig és ne tovább. A magyar már az igen szót sem véletlen használja az igenlésre, mert ez a megegyezés szava is.
Amikor a magyar az egy szót használja, ami benne van az egész szavunkban, akkor nagyon gyakran kettőre gondol. Néhány mondatot mondok a kettes számrendszerrel kapcsolatban. Ha azt mondom például: együtt voltak - legkevesebb ketten lehettek. Ha azt mondom: megegyeznek, egyezkednek - legkevesebb ketten lehetnek. A magyar tehát abból indul ki, hogy minden dolog akkor egész, eg, ha egy. A tárgyalás is akkor lesz egész, - ezért mondjuk kizárólag mi, hogy a tárgyaló felek leültek - ha mindegyik fél, aki egyébként egész, mert nem számít, hogy az egyik oldalon hárman vannak, a másikon öten, nem a félség számít, hanem az, hogy a két félből lesz egy egész. Ha a magyar azt mondja, hogy fél pár cipő, akkor egy cipőre gondol.
Esetleg tehát lehetséges, hogy Kezdetben vala az igen= Kezdetben vala az egy , az a legfontosabb egy, amely az Istent és mindent jelent: "Egy az Isten", vagy a csecsemő egy dologra való rácsodálkozása, amikor elkülöníti "egyekre" a világot. Tehát egy teljes rendszer bontakozik ki a magyar nyelven belül, ami megtalálható, logikus, a valóságból való, nem misztikum, tehát bizonyítható.
Dr. Záhonyi András:
Feltettem magamban egy kérdést, amely oda vezet el, amiről Kiss Dénes is beszélt. Vajon a háromszög szögeinek összege mennyi? Az iskolában azt tanultuk, hogy 180 fok, és aki azt mondja, hogy ez nem így van, arra úgy néznek, mint egy bolondra. Holott ha veszünk egy földgömböt, és elkezdjük nézegetni rajta a háromszögeket, kiderül, hogy 180-540 fokig bármekkora lehet a háromszög szögeinek összege, mert ekkor már nem a megszokott, sík koordinátarendszerben gondolkodunk.
Miért mondom ezt, mikor itt egy egészen más dologról van szó? Azért, mert ugyanez a megrögzöttség, dogmákhoz, axiómákhoz való ragaszkodás jellemzi az iskolarendszerünket, a nyelvészeti szakemberek kiinduló filozófiai rendszerét. Ez azt jelenti, hogy nem képesek túllépni ezeken a problémákon, amelyeket egy elfogadott, berögzött, de lehetséges, hogy megkérdőjelezhető, különböző feltételek mellett másképpen értelmezhető rendszerben nem úgy kell kijelenteni, mint igazságot.
Nekem ezzel az egész nyelvészeti kérdéssel az a problémám, hogy miért kell nekünk nominativus, accusativus, dativus és genitivus fogalmakat tanulni a magyar nyelvvel kapcsolatban, amikor az nem így működik. A mi nyelvünk - szakemberek így nevezi - ragozó, agglutináló nyelv, akkor miért kell egy egészen más struktúrához illő nyelvtant ráerőszakolni, és aztán a rengeteg kivételt bemagolni. A mi nyelvünk nem illeszkedik ehhez.
Ezzel kapcsolatban fel is tennék egy kérdést, amely talán rávilágít a problémákra: Miért van az, hogy a csík tárgyesetben csíkot, ami a magánhangzó illeszkedés törvényének ellentmond. Biztos van egy olyan ősi formája, amiből kiderül, hogy miért van ez. Lehet, hogy ez azért áll fenn, mert olyan hangjaink is voltak, főleg a magánhangzók között, amelyeket már a mai fülünk, és a mai, nyelvészettel foglalkozó szakemberek nem ismernek, és esetleg nem is tudnak megkülönböztetni. Gondolok itt a négyféle "e" hangra.
Tehát ezzel annyit szerettem volna hozzátenni, hogy talán azért van annyi probléma, mert a kiindulás maga egy olyan feltételezésen alapul, amelyik a mi nyelvünkre vonatkozóan nem helyes. Hiszen tágabb értelemben, kilépve a síkból a gömbbe, egészen más lesz a háromszög szögeinek összege. Lehet, hogy a nyelvészetben is vannak ilyen "gömbök", másfajta struktúrák. Remélem, hogy a magyar nyelv egy ilyen szabadabb, asszociatívabb, belső analógiákon alapuló nyelvként sokkal szerteágazóbban is értelmezhető hogyha kilépünk abból a szűklátókörűségből, amelyet már 6-7 éves korunk óta belénk nevelnek az iskolában mondván, hogy csak ez az egy út létezik.
Ezért tartom fontosnak, hogy itt sok magyar és egyéb tárgyat tanító tanár is megjelenjen, mert ha ezen valaki elkezd gondolkodni, biztosan eljut odáig, hogy nincs egyedül, és nem ő a bolond, ha egy kicsikét másképp látja a dolgokat.
?????????
A magyartanárok jelenlétével kapcsolatos felvetésre reagálnék. Ha itt csak egyetlen magyartanár van, az sem jelent keveset. Természetesen nem matematikai értelemben tette fel a kérdést Szőke István, hanem ennek a lényegét firtatta.
A magyar nyelvhez és a tanításához való viszonnyal lehetnek az én értelmezésem szerint komoly gondok elsősorban a kérdés történelmi vetületében. Nagyon fontos lenne, hogy nagyobb tekintélye, nagyobb ereje, sodró lendülete legyen egy magyar nyelvvel való, felsőfokú egyetemi foglalkozásnak, hiszen már szinte köztudott, mennyire fontos csak az elmúlt 2-3000 évben a nemzeti létünk szempontjából a magyar nyelv, mint olyan. Tehát hogyha elfogadjuk azt a premisszát, hogy ez tartott meg minket, akkor gondolom, az akadémiától egészen a kisdedóvóig nagyon komolyan kéne ezt kezelni, legalábbis viszonylag egészségesnek kell lennie.
Pontosan ezzel kapcsolatban látok nagyon súlyos gondokat. Például végeredményben a magyartanítás körül, magyar nyelvi tanszékek, és finnugor tanszékek körül mozgó emberek, docensek, magyartanárok azt a kérdést, hogy hová is soroljuk a magyar nyelvet, mennyire fontos annak a tanítása, történetének kutatása elintézik azzal, hogy ez már egy eldöntött kérdés. Hadd ne soroljam a megszokott tételeket, hogy a legközelebbi rokonaink az obi ugorok, vogulok, osztjákok stb., és ebből az elágazásból kiindulva a magyar nyelv története, léte, mai működési mechanizmusa ezen alapszik. Ezekkel nem érdemes vitatkozni. Aki egy centivel távolabb áll attól, amit hisz Rédey, Fábián Pál, Szatmári István vagy Glatz Ferenc, az már egy nyelvész-neonáci - elnézést a rossz kifejezésért.
Nem sok teret engednek más elképzeléseknek. Mondok egy példát erre: Balázs Géza és Glatz Ferenc szerkesztett egy millenniumi, két éve megjelent kiadványt "Magyar nyelvstratégia az ezredfordulón" címmel. Ebben a magyar nyelv kutatásának lehetőségeit firtatják. Persze sok mindent mond, hogy a grammatikai sajátosságokat, a morfológiát kell kutatni, megengedi a magyar nyelv múltjával való foglalkozást is. Igen ám, de mindannyian tudjuk, hogy ennél sokkal többet tettek már az arra érdemesek a mi köreinkben. Elintézni a magyar nyelvet, amelynek részben még részletezendő, részben már némileg értelmezett fontossága, hatása, kisugárzása és hite van azzal, hogy tizenöt más kérdés után esetleg foglalkozzunk a múltjával, a nyelvcsaládokon belüli szerepével, enyhén szólva kevésnek tűnik. Praktikusan próbáltam csatlakozni a kérdéshez, hogy a vitafórum természetesen tárgyszerű maradjon.
Hozzászólás a közönségből:
Addig nem volt gond, amíg apáról fiúra történt a tudásátadás és a nyelvtanítás. Amíg az iskola nem szólt bele, addig meg tudtuk őrizni a nyelvünk szépségét.
Az iskola tehát valóban egy kulcskérdés. Vagy olyan magániskolákat hozunk létre, ahol tudunk igazodni az előírt tananyaghoz, amit a vizsgán kérdeznek a gyerektől, de mellette megtanítjuk a másik elméletet is. Lehetséges-e egy ilyen "skizofrén" iskola, mert ez még mindig jobb, mint a mostani. Másra egyelőre sajnos nincs lehetőség. A gyerekeknek meg kell mondani, hogy van a finnugor elvárás, és ha te nem azt mondod el a vizsgán, akkor megbuksz, és kirúgnak az egyetemről, de emellett van egy másik vonulat, amelyet talán lassan be lehetne vinni a köztudatba.
A másik dolog az, hogyha bemegyünk egy tanterembe, ott ki van téve a finnugor családfa. Ezt le kellene cserélni. Ne siránkozzunk, hanem csináljuk meg a jót, és működtessük a régi mellett. Ha nem iskola keretén belül, akkor táborokban, vagy szellemi műhelyeken, és egyszer talán beengednek minket a hivatalos helyekre is.
Ha semmit nem csinálunk, csak tanakodunk, addig a másik fél megcsinálja a maga taneszközeit, a tablóit, tanmenetét. Nekünk nincs tanmenetünk, nincsenek tablóink, nincs útmutató, hogyan kell gyerekeknek átadni.
Lázár Imre:
Ennek a gondolatmenetnek a mottója az egység és a kétség. Ha már szóba került az egy: Az egy akkádul istenu vagy isten. A másik az egy szó, amely szintén megjeleni az akkádban, és a szlávban is ogun-ként, és nálunk egy-ként. Kétség tehát nem fér hozzá, hogy egység van, és ezen a nyomon el kellene jutnunk valahová. Platon kapcsán az azonos-ról beszéltem: a másikban is én vagyok, te én vagyok. Ezért azt kell mondanom, hogy a finnugor szakember is én vagyok. Ha szeretem őt, akkor valószínűleg azon az egyetemen, ahol én tanítok, még ott is kezet nyújtanak talán egyszer a miskolci egyetem oktatóinak. Ez egy szép gondolat.
Nagyon fontos lenne látnunk, hogy elsőként Varga Zsigmond, debreceni teológus hívta föl egyrészt vallási idiómák, másrészt szókészleti elemzések alapján a figyelmet arra, hogy nincs ellentmondás az altaji, és így finnugor uráli és a finnugor Ural-altaji és a finnugor idiómák és a sumer szókészlet közelítésében. Tulajdonképpen a megosztás csapdája az izoláció csapdája, amikor egyet nem egyként kezeljük, hanem töredékeket hozunk létre, de erről rengeteget elmondtak már az előttem szólók. Azt gondolom, nekünk azt kellene fölfedeznünk, amire lehetőségünk van.
Méltatlan, hogy nem említünk meg olyan neveket, akik ha nem is szaktudományos ranggal és szinten, hanem laikus erővel ostromolták a Magyar Tudományos Akadémiát. Itt Bárczi Zoltánra gondolok, aki a poligonális nyelvészeti elméletét egyrészt magánkiadásban a Magyar Adorján féle könyvben jelentette meg, másrészt én is közzétettem az "Életfában" a '90-es évek derekán. Ott kétszáz alapszó van, amelyeket a nyelvészeti antropológia alapszóként ítél meg. Ennek a kétszáz alapszónak az ótörök, ógörög, sumér, akkád, szláv, germán és latin összevetése jelent meg egy nagyon izgalmas kísérlet gyanánt. Erről a kísérletről tudni kell, hogy ez igazán egy a '60-as évek elején megjelent, és a Széchenyi Könyvtárban meglévő kézirat másodelemzése alapján született. Tehát két olyan tudományos mű is segít bennünket abban, hogy a kétségben az egységet megtaláljuk.
Tudom, hogy ez egy nagyon ingoványos dolog, hogy holt és élő nyelveket megpróbáljunk úgy közelíteni, hogy közben 3-4000 évet könnyedén, idősíkból kiemelve pásztázzunk. Az, hogy mégis meg merjük tenni, abban egy angolszász tudományos támogatást kapunk, a nyelvész antropológusnak a '60-as években megjelent glottokronológiai módszertana segítségével.
Nagyon fontos látni ebben a poligonális nyelvészeti összevetésben, hogy mondjuk ötezer év távlatából a szó alaki és jelentésbeli egyeztetése esetén 47%-os szóegyezés már
egyértelmű geneológiai, leszármazási kapcsolatot jelent. A legszigorúbb alaki és jelentésbeli egyezések mellett is a szószedet eléri ezt a 47%-ot több nyelv esetében is. Nyilván az ötezer év távola és ez a bizonyos százalék egy változó dolog. Tehát ha valami 30%-ot ér el, arról csak azt mondhatjuk, hogy ötezer év távolából nem érvényes, az valószínűleg 6-7 ezer év távolából egyeztethető. Tehát a glottokronológiai elemzés mindenképpen segíti azokat az elméleteket emancipálni a finnugrisztika számára, amelyek ebből a nagyon furcsa linearitásból, egyenesági vonalzómúlt elméletből a magyarságot kimentik.
Több ilyen munka van. A Glatz-féle PHD munka talán a legtöbbet elemzett, mert ez az ELTE könyvesboltjában már '98 óta kapható, a Csontos Péter kiadásban pedig a '90-es évek dereka óta ismert. Ez a gondolat egybeesik a Varga Csaba-féle jelelemzés múltkeresésével, a Magyar Adorján-féle őshonossági elméletekkel és azt gondolom, a jelenlévők többségének az álláspontjával. Azt mondja, hogy antropológiai érvek szólnak amellett, hogy ebből a termékeny Kárpát-medencéből egy nagyobb nyelvcsalád inkább származhatott el, mint a művelhetetlen, és lényegében egy nyelvcsalád létrehozására alkalmatlan tundra, tajga területről. Gondoljunk bele, hogy Pápua Új-Guineában több mint ezer nyelv van, egy fél Európányi terület, és nagyon jó a klíma, demográfiailag alkalmas. Ugyanez nem igaz Szibériára még klimatikus optimumok esetén sem.
Szomorú lenne, ha nem tudnánk az Orbán-Bárczi-féle kísérletről, mert az egy nagyon komoly és korai hozzájárulás, és megjárta az akadémia szűrőit. Mellékelt dokumentumokat közlünk az "Életfa" '97-ben megjelent számában, hogy milyen küzdelmet folytatott a szerző. A glottokronológiai elemzés kurrens antropológiai, szaktudományosan valid megközelítés, de nehezen érthető. Ami kiderül belőle, az három ősnyelv nagyon közeli jelenléte a magyar nyelvhez: a sumér,(az akkád), az ótörök, az ógörög.
Nagyon jól föltárt terület Bobula Idának és Dudás Rudolfnak köszönhetően a szláv átvétel kérdése, amit nemzetközi nyelvészeti szinten is pedzegetnek most már. Ennek az a lényege, hogy a szláv és a magyar nyelv közös forrása a sumér. Ez lehetséges. Újrarajzolható a térkép, azonban egyvalamit nem szabad tenni: a finnugor csoportot kiszorítani ebből.
????????????
Természetesen nagyon fontosnak látom az antropológiát, és mindazokat a szempontokat, amelyeket felsorolt ebben a kérdéskörben. Még magát a finnugor nyelvtudományt is értéknek tekintem. Mindazokat a neveket is belevenném a gondolatmenetünkbe, és az egész vitaképbe, akiket ő említett. Viszont meg kellene próbálni egy kicsit nagyobb ösvényeket követni ebben az egész kérdéskörben.
Egy kicsit visszatérnék a finnugor szemlélethez, mert más az álláspontom, mint ami esetleg az első szavaimból tükröződött. Egészen másról beszéltem, mint a teljes elutasítás, és az értéktelen megközelítési mód a finnugrászat tekintetében. Rendkívül lényegesnek találom, amit Végváry József professzor úr is mondott, a hit kérdését. Ez nagyon lényeges szempont több okból is.
A nyelvészetet, a nyelvet, elsősorban a magyar nyelvet egy olyan csodának tekintem, amibe az emberi elme esetleg nem képes betekinteni. Tehát hagyjunk egy kis rést a hitnek. Ez nem új dolog, hiszen már a humanizmus és a reformáció idején a nemzetek kialakulásának, önazonosulásának egyik eszköze volt az a nyelv, ami átlelkesült. Úgy lelkesült át, ahogy az "Apostolok cselekedeteiben" is abban a bizonyos isteni szózat megértésében, az igében le van írva, hogy a különböző nemzetek fiai Isten szózatát megértették. Természetesen korábbi értelemben is, de mindenképpen a tudomány szempontjából is elismert módon, a bibliafordítások, a nemzeti nyelvtanirodalmak kialakulása idején - humanizmus, reformáció - alakultak ki a világ nagy nyelvei, a nemzeti nyelvek. Ebben természetesen benne van az isteni jelenlét. Károlyi Gáspár is úgy ír az elöljáró beszédében, hogy ne csak a papok, hanem a nép is olvashassa Isten igéjét, tehát mindenki eszköze legyen.
Egyrészt ilyen fő ösvényt látok, hogy akárhogy is akarjuk, ne majmosítsuk a nyelvészetet, mint ahogy azt egy kicsit Pécsi Gyula is teszi. A másik ösvény a nyelvkeletkezés, a nyelvcsalád története, amit szintén nem hagyhatunk ki a képből. Szerinte van paleofonetika, vagyis glottofonetika, eszerint az első hangok a majom artikulációs berendezésétől vezethetők le, és onnan fejlődtünk mostanáig. Ezt a fajta majmosítást a magam részéről - lehet, hogy nagy tudományos tévedés - egyszerűen nem fogadom el. Ez a keletkezéstörténet, nyelvcsaládtörténet, és az összehasonlító, komparatív szemléletmód valamint a hit bizonyos értelemben fontos eszközök.
Visszatérve a finnugor szemlélethez, pont ellenkezőleg gondolok néhány dolgot. A negatív habsbourg hatással sokat foglalkoztak, mégis az elmúlt 150-200 évben, miután ezzel a nyelvcsoporttal nagyon komoly, elhivatott szakemberek foglalkoztak - de szerintem egy téves kalap alatt maradtak, a téves nyomás alól nem tudtak kibújni - hatalmas szellemi értékeket halmoztak föl. Hiszen foglalkoztak a nyelvi rendszerrel, a nyelv eredetével, az etnikai vonatkozásokkal, etnogenezissel, antropológiával, nyelvlélektannal, stb. Az a gond, hogy mindezt nem vetítik rá kellőképpen, bizonyos okoknál fogva a leglényegesebbre, visszakanyarodva a magyar nyelv kutatásához, és nem engedik, hogy a XX. századi, külföldi értékek is rávetüljenek erre a magyar történetre, a magyar nyelv eredetére.
É. Kiss Katalin írt egy eurokomfort grammatikát. (Szerintem egy bizonyos költségvetési hányadot juttatva föllendítették ezt a kutatást) É. Kiss Katalin nagyon komoly szakember, viszont europeizálja azt a magyar grammatikát, aminek a sajátosságairól mindannyiunknak van véleménye. Ilyen irányokban gondolkodom.
Bacsi Lajos:
Hallottunk néhány számadatot az összehasonlíthatóságot támogatandó. Én ezt most hallottam először, ami az imént elhangzott, és nagyon megengedőnek tartom, hogy 30%-os bármilyen viszonyítás valamiféle rokonságot engedjen meg feltételezni.
A Czuczor és a Fogarasi-féle magyar nyelvszerkezet felállítása, és a Marácz-féle elmélet nem ilyen engedékeny. A 100% az egyetlen elfogadható tétel abban az esetben, ha összehasonlítunk két nyelvet egymással.
E kérdés tárgyalásába ástam bele magam is a k-r gyök szempontjából Európa 25 nyelvével. A Marácz-féle feltétel úgy szól: Ha egy szóbokor minden tagja hiánytalanul megvan egy másik nyelvben, akkor az a két nyelv azonos. Ha ez nincs meg, akkor az az átvevő nyelv, amelyiknél hibádzik a teljes készletből bizonyos szó. Az én kutatásom azt az eredményt hozta, hogy kétség nélkül egyetlen nyelv van Európában, amelyik azonos a magyarral a k-r gyök alapján, mégpedig a kelta. Némi jóindulattal, miután csak a kérdéses szómassza kétharmadát sikerült a sumérban fellelni, a sumér is kiadja a 100%-ot egyetlen megengedéssel, hogy náluk nincs meg a korona fogalma, illetve más fogalomkörből használ korona értelmű szót. Ez tudomásom szerint az aga szó, ami nyilván nem értelmezhető a k-r gyökön belül. Ez azt jelentené - tulajdonképpen én sem határoztam el magam egyetlen szó meglétén vagy nem létezésén -, hogy a sumér is átvevő nyelv a magyarhoz képest. Tehát nem mi vagyunk az ő rokonaik, hanem fordítva. Erre egyébként vannak biztató jelek: Nem csak a tatárlakai tábla, ami ezer évvel előzi meg a mezopotámiai, és a krétai jelenlétet, hanem most már tudunk a budakalászi kocsiról is, amelyet még a régi kronológia szerint rézkorinak tekintettek, de 2200-ra keltezték. A Millenniumi Kiállításon, Szentendrén odaírták mellé, hogy ie. 4000, vagyis a péceli kultúra oszlopos darabja, és ilyen módon 1300 évvel előzi meg az uri királysírokban talált hasonló darabokat. Tehát két bizonyítékunk is van arra, hogy a Kárpát-medence legalább egy évezreddel előrébb járt a Folyamköznél.
Kanyarodjunk vissza oda, hogy egyáltalán hogyan lehet nyelvet átvenni. Bárczi többször szóba jött, de említhetnénk másokat is, akik szótárakat írtak a szláv elszármazású szavakból. A szláv nyelvekben a k-r gyök arány 50-60% közötti átvételt mutat, tehát ők az átvevők. De hogyan vették át a magyar szókincset. Európa úgy tudta ezt átvenni, hogy germánként, szlávként vagy latinként rátelepedett az őshonos népekre. Gondolom, mindenki tudja, hogy Kr.e. 500-ban egész Európa egy nyelvet beszélt, nevezhetjük ezt európai ősnyelvnek, keltának, magyarnak, kinek hogy tetszik, de talán a legkevesebb konfliktust az európai ősnyelv használata fogja okozni. Miután a szláv jövevényszavakkal telerakták a könyvtárakat, a románból érdekes módon egyet sem származtattak, pedig ők is itt élnek legalább nyolcszáz éve. Ugyanazon az alapon, ahogy a szlávoktól lehetett volna szavakat begyűjteni, ilyen alapon a románoktól egyet sem vettünk, pedig bőségesen lett volna rá alkalom.
Az én elgondolásom szerint, ha két nép egymás mellett él, néhány kereskedő által nem fog nyelvet cserélni, esetleg egy-két szó elvándorol. Új nyelv akkor keletkezik, amikor egy támadó nép rátelepszik a megtámadottra, elkeveredik vele, és az utódok által alakul ki egy új, vegyes nyelv. Azokból a kikutatható adatokból, hogy két összeolvadó nép szókincse milyen arányban maradt fenn, mi történik a nyelvtannal, ha történik vele valami, arra lehet következtetni, hogy ez a folyamat akár évszázadokon keresztül tarthat. Gondoljunk arra, hogy etruszkjaink hogyan vedlettek át latinná egy több száz éves együttélés során. Megérthetjük a dolgot, ha elmegyünk egészen az etruszkok hálószobájáig, mert amikor az első nemzedékben egy latin beházasodik a családba, akkor még össze tudják magukat szedni. De amikor már minden generációba csak latin jön, és egy eltűnő, vegyes nyelvű, magát új módon kifejező népesség jut szóhoz, akkor azt mondhatjuk, hogy megszületett a latin nép. Átgyúrták az etruszkokat, elvették a nyelvüket.
A k-r gyök 70%-ban megvan a latinban. Miután az etruszkok semmiben nem különböznek a keltáktól, valószínűleg a nyelvükben sem, ezért legalább 70%-ban az etruszkban is meg kellene lenni a k-r gyök szavainak, hiszen a latinok mástól nem tudták átvenni a nyelvüket, csak az ott élő etruszkoktól és keltáktól.
Miután a nyelvet magát nem csak nyelvként tisztelem, hanem a szerves műveltség szerves részeként, ezért érdemesnek tartanám a szerves nyelvet a szerves műveltséggel együtt tárgyaljuk a továbbiakban. Tehát kis építőelemekből felépített nagy egész, amely ugyanazokat a jegyeket hordozza magán, mint például a Molnár V. József által felfedett szerves műveltség.
</td></tr></tbody></table>
