A csodás napsütésben az Erzsébet-híd lábánál ma délután valami megszületett. Valami, ami hiányt pótolt. Egy alkotás, mely a zsidó, roma és meleg áldozatokra emlékezik, akiket meghurcoltak, megöltek, megkínoztak. A születés pedig nemcsak ez az emlékmű volt, hanem az, hogy ilyen sok ember együtt jött emlékezni a múltra, és menetelt az életért.
A sofár hangjára elindult a menet a Keleti pályaudvarra. Lobogtak a zászlók, gurultak a kerekesszékesek, sétáltak bottal, gyerekkocsival fiatalok és idősek. A legtöbb média megírta pontosan kik léptek fel, mit mondtak. Én azt szeretném kiemelni, hogy nekem és barátaimnak mit jelentett e nap. Kardos Péter főrabbi fogalmazta meg, hogy ő nem köszönt külön zsidókat és magyarokat, mert nem engedhetjük meg a kirekesztést. 1144Valóban igaza van, hisz olyannyira kirekesztő a világ, pedig jól megfért az Eu zászlaja a magyar lobogóval, a némettel, az amerikaival éppúgy, mint Izrael zászlajával.
Több megható pillanatot is átéltünk. Az egyik, amikor Danics Dóra énekelte el Barbra Streisand Can you heart me című dalát magyarul. Majd amikor színpadra lépett a Menetelés az életért egyik német résztvevője, aki bocsánatot kért nagyapja bűneiért, aki villanyszerelő volt a haláltáborokba. Megható volt, amikor Oláh Gergő elénekelte a Hatikvát a Holokauszt túlélőkből álló női karral. Aztán Kardos Péter főrabbi elmesélt néhány történetet.
Ez egyik szerint a kislány túlélhette a tábort, ha kitalálja, hogy a német katona melyik szeme üveg és melyik valódi. Néhány percet nézte, majd azt mondta, hogy a bal volt az üvegszem. Mire a katona megkérdezte, honnan tudja ezt. A kislány így felelt: “Mert abban látok némi emberséget.” Bizony, ha kicsit emberségesebbek lennénk, talán más lenne a világ. A szép beszédek, rasszizmus, antiszemitizmus elleni felszólalások fontosak, de azokat elfejeltük.
Amire emlékezni fogunk, a jó idő, a szépen csengő magyar himnusz, mely mindannyiunké, a délutáni séta és az a sok-sok vidám arc, szótlan, könnyező másodpercek, amikor a múltat felidéztük. Mert a pályaudvaron már nem indul új vonat soha, hogy bárkit elvigyen akaratán kívül. Nem lehet megengedni, hogy bárkit megkülönböztessenek faji, vallási, nemi identitásbeli különbözősége miatt. Tehát bennünk, megszületett az, ami bennünk volt mindig, az elfogadás, szeretet, békevágy. Megszületett egy mementó, hogy emlékezni kell és tenni az ellen, hogy a soá, porajmos, holokauszt soha meg ne történjen újra.
Hazaérve aztán a facebookra felkerültek a fotók. Péter barátom volt kolléganője, Anita pedig azt írta, hogy büszke arra, hogy mi melegek is ott voltunk ma. Kívánok mindenkinek olyan édesanyát, testvért, rokont, barátok, kollégát, aki szintén így gondolkodik, hogy jövőre még többen lehessünk!
Írta: Patak Gábor Gaba
A sofár hangjára elindult a menet a Keleti pályaudvarra. Lobogtak a zászlók, gurultak a kerekesszékesek, sétáltak bottal, gyerekkocsival fiatalok és idősek. A legtöbb média megírta pontosan kik léptek fel, mit mondtak. Én azt szeretném kiemelni, hogy nekem és barátaimnak mit jelentett e nap. Kardos Péter főrabbi fogalmazta meg, hogy ő nem köszönt külön zsidókat és magyarokat, mert nem engedhetjük meg a kirekesztést. 1144Valóban igaza van, hisz olyannyira kirekesztő a világ, pedig jól megfért az Eu zászlaja a magyar lobogóval, a némettel, az amerikaival éppúgy, mint Izrael zászlajával.
Több megható pillanatot is átéltünk. Az egyik, amikor Danics Dóra énekelte el Barbra Streisand Can you heart me című dalát magyarul. Majd amikor színpadra lépett a Menetelés az életért egyik német résztvevője, aki bocsánatot kért nagyapja bűneiért, aki villanyszerelő volt a haláltáborokba. Megható volt, amikor Oláh Gergő elénekelte a Hatikvát a Holokauszt túlélőkből álló női karral. Aztán Kardos Péter főrabbi elmesélt néhány történetet.
Ez egyik szerint a kislány túlélhette a tábort, ha kitalálja, hogy a német katona melyik szeme üveg és melyik valódi. Néhány percet nézte, majd azt mondta, hogy a bal volt az üvegszem. Mire a katona megkérdezte, honnan tudja ezt. A kislány így felelt: “Mert abban látok némi emberséget.” Bizony, ha kicsit emberségesebbek lennénk, talán más lenne a világ. A szép beszédek, rasszizmus, antiszemitizmus elleni felszólalások fontosak, de azokat elfejeltük.
Amire emlékezni fogunk, a jó idő, a szépen csengő magyar himnusz, mely mindannyiunké, a délutáni séta és az a sok-sok vidám arc, szótlan, könnyező másodpercek, amikor a múltat felidéztük. Mert a pályaudvaron már nem indul új vonat soha, hogy bárkit elvigyen akaratán kívül. Nem lehet megengedni, hogy bárkit megkülönböztessenek faji, vallási, nemi identitásbeli különbözősége miatt. Tehát bennünk, megszületett az, ami bennünk volt mindig, az elfogadás, szeretet, békevágy. Megszületett egy mementó, hogy emlékezni kell és tenni az ellen, hogy a soá, porajmos, holokauszt soha meg ne történjen újra.
Hazaérve aztán a facebookra felkerültek a fotók. Péter barátom volt kolléganője, Anita pedig azt írta, hogy büszke arra, hogy mi melegek is ott voltunk ma. Kívánok mindenkinek olyan édesanyát, testvért, rokont, barátok, kollégát, aki szintén így gondolkodik, hogy jövőre még többen lehessünk!
Írta: Patak Gábor Gaba
