(Napóleon kapcsán)
Szégyent vallottak Győrnél a magyar nemesek?
Napóleon 1809-ben elfoglalta Bécset, s kiadta a schönbrunni kiáltványt, amelyben felszólította a magyarokat, hogy szakadjanak el a Habsburg-háztól, és alakítsanak nemzeti királyságot. Erre nem került sor, mert már a felhívás megjelenése előtt meghirdették a nemesi felkelést. A kiváltságait féltő nemesség zöme aligha állt volna Napóleon mellé, mert a franciák egyet jelentettek számukra a forradalommal.
Ilyen előzmények után került sor 1809. június 14-én Győr közelében a napóleoni háborúk egyetlen magyarországi ütközetére, amely a franciák győzelmével végződött.
Az előcsatározások során furcsa helyzet alakult ki, mert a magyar és a francia huszárok hasonló egyenruhát viseltek. Ennek az volt az oka, hogy a francia huszárságot Bercsényi Miklós kuruc tábornok fia, Bercsényi László szervezte meg.Téves felderítési adatok alapján 12-15 ezer főre becsülték a franciák erejét, a valóságban 52 ezren voltak. Az osztrák és magyar reguláris had 15 ezer, a felkelők bandériumai 25 ezer főt számláltak, ezért úgy vélték, hogy fölényben vannak.
A magyar parancsnok nem, János főherceg főparancsnok viszont látta, hogy a franciák megkezdték magyar központi erő bekerítését, és nem intézkedett a hadmozdulat kivédése érdekében.
Napóleon harcedzett, tapasztalt katonákkal rendelkezett, a felkelők ezeknek híján voltak.
A főherceg délután ötkor rendelte el a visszavonulást. A nemesi felkelők csapatai Székesfehérvárra lovagoltak, s ott szemlét tartottak felettük. Innen az év utolsó hónapjaiban távoztak az egységek a vármegyékbe, ahol ünnepélyes keretek között szétoszlottak.
Mi lett a francia sebesültek sorsa?
A nem szállítható sebesülteket nem végezték ki, hanem a nagyobb városokba szállították. Egy részük a csatát követő járványban meghalt, a többségük viszont, körülbelül kétezer fő Pécsre került, ahonnan felépülésük után szabadon hazatérhettek.
A nemesi felkelőket Petőfi A nép nevében című versében így gúnyolta ki:
Hazátokkal mit tennétek vajon,
Ha az ellenség ütne rajtatok?...
De ezt kérdeznem! engedelmet kérek,
Majd elfeledtem győri vitézségtek.
Mikor emeltek már emlékszobort
A sok hős lábnak, mely ott úgy futott?
A franciák a csatát a legnagyobbak között tartották számon, s Raab (Rába) néven felkerült a párizsi diadalívre. A Rába melletti csatában a túlerő győzött. A reguláris had és a felkelők serege is derekasan küzdött, s a vereség nem a felkelők gyávaságának volt a következménye.
Csatolás megtekintése 1959027 Csatolás megtekintése 1959028 Csatolás megtekintése 1959029
Jokai kjicsit másképpen létta ezt mind Petofi
Egy rovid idezet a Névetelen vár cimu muvebol(aki nem ismeri ajanlom elolvasasra, bar maga a "gyori két nap" csak a háttér):
(az inszurgensek a nemesi felkelok megnevezése volt)
"
Mikor Tétnél a két fővezér összetalálkozott, János főherceg serege állt tizenhatezer főnyi sorgyalogságból, ötödfélezer stájer és osztrák honvédségből, kétezer-kétszáz lovasból és a két inszurgens lovasezredből. A nádor parancsa alatt álló inszurgens haderő ment tizenegyezer-száz emberre, aközött nyolcezernyolcszáz lovas.
Az inszurgensek egy része a Kárpátokat védelmezte a lengyel fölkelők betörése ellen, s zempléniek Galícia közepéig vitték zászlóikat. Ung, Bereg inszurgensei
Vay Miklós alatt a kincstárnak milliókra menő vagyonát mentették meg; saját maguk szerezték még a fegyvereiket is. A Tisza melléki inszurgensek még útban voltak, s június 13-án keltek csak át a budapesti hajóhídon, a győri tábor felé igyekezve.
A rendes hadsereg halálra volt fáradva: a Piavétól elkezdve a Marcalig nem volt pihenő éjszakája, nem egy napja, amelyen az ebédet megfőzhette volna. Ember és ló el volt csigázva már, és testileg, lelkileg elcsüggedve.
Az inszurrekciót még fenntartá a lelkesedés, dacára a hiányos fegyverzetnek. A katonai fegyelmet pótolta a nemes büszkeség és elszántság, s azt a hiányt, hogy nem voltak gyakorlott tiszteik, betöltötte ki-ki a maga eszére bizakodással.
Az inszurrekciónak törvény szerinti fővezére volt a nádor, az ország főkapitánya.
József főherceg akkor a harmincas években járó daliás férfi volt; komoly, hosszúdad arcának magyaros jelleget adott az akkoriban csupán magyarok által viselt bajusz.
Az ő kedvenc alkotása volt az inszurrekció.
Csoda fordulatokat várt tőle, mind a csatatéren, mind a politikai helyzetben. El is nevezték érte a bécsi aulikus körökben „der neue Rákóczi”-nak.
Az ő ajánlata az volt, hogy az összegyűjtött tizenegyezer emberével, akihez még a Tisza-vidékieket is oda lehetett volna vonni, Károly főherceg nagy hadtestéhez csatlakozzék, s az inszurgens lovasságot egy tömegben működtesse a beközelgő eldöntő nagy ütközetnél.
S ebben volt katonai gondolat.
Teringettét! Kilencezer olyan lovas, akinek a két sarkantyúja „becsületérzés” és „hazaszeretet”, odavetve a March-mező rónáira egy tömegben, nekizúdítva a hatalmaskodó bajor lovasságnak, eléje tolva a nagy sakkjátékos gyors mozdulatainak, micsoda fordulatot adhatott volna az eseményeknek! Nem döntötte volna-e el másfelé a kockát?
Más volt írva a sors könyvében.
Azon a napon, amelyen a két sereg egyesült, a nádornak alá kellett magát rendelnie a tábornok főhercegnek. Hisz ez tábornok volt, ő pedig csak egy országnak a kapitánya. A nádor előre kimondta, hogy Győr alatt csatát elfogadni nem jó lesz. Az ellenség, a Rábán átkelve, az elsáncolt tábort megkerülte, s a síkságot a szomszéd magaslatok egészen uralják.
Az lett megállapítva, hogy a Csanak és Szemere közti erdős magaslatokat megszállják, s ott az ellenség rohamát egyszer visszaverve, az egész egyesült sereggel átkelnek a Duna balpartjára Némánál, vagy Komáromnál. A franciák maguk bevallják, hogy ez esetben visszafordult volna az alkirály serege.
Másnap korán reggel aztán arra a meglepetésre ébredt fel a nádor, hogy az olaszországi hadsereg már a győri elővárosok alatt áll. A reggelt sem várták meg: éjszaka jöttek el, anélkül, hogy valaki üldözte volna őket; benne voltak már a futásban. Nem is hagytak a hátuk mögött semmi hegyet, erdőt, mély utat megszállva. Egypár kompánia katonát el is felejtettek tudósítani a gyors elvonulásról; úgyhogy azok csak akkor vették észre magukat, mikor már körül voltak véve az ellenségtől.
A nádor rögtön lóra ült, s intézkedéseket tett, hogy a csanaki és Ménfő és Tenyő közti magaslatok elfoglaltassanak. E rendeleteit közölte Nugent tábornokkal, János főherceg táborkari főnökével, aki azokat bizonyosan végre is hajtotta volna, ha reggelire nem lett volna hivatalos a főherceghez, s nem lehet csodálni, ha aztán kiment a fejéből.
Andrássy két inszurgens ezrede tartotta még a ménfői magaslatot – a maga bölcs belátásából – megszállva. János herceg serege letelepült Szabadhegynél, s végre-valahára hozzájutott, hogy megfőzhesse a rég nélkülözött ebédet...."
Jokai tehát a regularis csapatokat okolta - azt hiszem joggal - a veresegert.
Vegezetul egy "tipikus" Jokai jelenet(nem Ő talalta ki, Ő csak leirta)
"
Egy győri inszurgens lovas,
Ugrinovics Lázár, kijött egymagában ütközetet látni. Senki se hívta ide, mert a hadosztálya valahol hátul feküdt a tartalékban; de hát az neki nagyon jó mulatság volt, hogy mikor egyes portyázó francia lovasokat megkaphatott, azoknak nekirúgtatott, s ha helytálltak, jól elpáholta, ha elszaladtak, „szakkerbokkert” kiabált utánuk.
A lovasság sikertelen rohama után észreveszi Ugrinovics, hogy három francia lovas egy földön fekvő osztrák dragonyos tisztet körülfogott, aki már meg van sebesítve, de mégis védi magát.
– Ejnye, hát nem hagytok békét annak a szegény párának! – rivall rájuk Ugrinovics, s oda vágtat, leüt egyet, levágja a másikat, a harmadiknak utána küldi a véleményét; azzal leszáll a lováról, felveszi a németet, felülteti a saját lovára, s mikor aztán viszi vissza, megszabadítva fogságból és halálból, azt veti oda hetykén:
„Így tesz az inszurgens, mikor megharagszik!” A dragonyostiszt szeméből kicsordult a könny. Ő is ott lehetett Landsknechtsschild bárónő estélyén, mikor az inszurgenst paródiázták."
