A ritmus kalandja (9.)
Előtanulmányok ...
Moldvay
'' Járjuk végig röviden, milyen körülmények összejátszására utal a ritmika
arisztoxenoszi szintaxisának kialakulása. Platónnál, mint láttuk, a ritmus
kitüntetett helyének tekinthetjük a táncot, amennyiben a Benveniste által is
hivatkozott két meghatározási helyén, a Törvények II. könyvében, illetve a
Philéboszban kifejezetten a testmozgások kapcsán kerül sor a definiálására.
Noha a Philéboszban szövegkörnyezet megengedné, sőt egyenesen
megkövetelné, hogy Szókratész a zenében, a dallamban mutassa fel a ritmust
Prótarkhosz számára, hiszen a meghatározást megelőzően beszélgetésükben
mindvégig a hangtanról és a zeneértésről esik szó – ő a meloszt és a harmóniát
egy pillanatra félretéve mégis a szómára utal, a ritmust a szómában és nem a
meloszban vagy a harmóniában határozza meg. Így lesz a ritmus a testmozgás
rendje, (Törvények, II, 665a), a ritmikus testmozgás pedig valami olyan, ami
számokkal mérhető (Philébosz, 17d). Ezzel nem azt mondjuk persze, hogy
Platón ne beszélhetne ritmusról az éneklés vagy verselés kapcsán is, csupán
annyit állítunk, hogy ahol meghatározást ad róla, ott mindig a táncos
testmozgása lesz a kitüntetett referencia. A szóma az a közeg, amelyben a ritmus
tisztán megmutatkozik, vagy ahogy Arisztotelész fogalmaz később a
Poétikában: „magával a ritmussal, dallam nélkül utánoz a táncosok
művészete.”75 Platón tehát koreográfia környezetben definiálja a ritmust és azt a
testmozgás számmértékeként határozza meg.
Platónt követően Arisztotelész beszél majd a mozgás számmértékéről, de
a ritmus platóni meghatározástól teljesen függetlenül, a Fizikában. A mozgás
számmértéke itt, mint tudjuk, az idő mibenlétének kérdésére adott válaszként
hangzik el: „az idő a mozgás száma a korább és a később szerint.”76 Most ne
menjünk bele abba a kérdésbe, hogy az idő miért és hogyan válik
Arisztotelésszel a természetfilozófiai vizsgálódás kötelező részévé, mely
egyáltalán definiálást kényszerít ki. Azt viszont feltétlenül állapítsuk meg, hogy
a ritmus és az idő, bár rendre azonos meghatározást kapnak Platónnál és
Arisztotelésznél – mindkettő „a mozgás száma” – e két meghatározás
mindazonáltal eltérő szintaxisokat mozgósít, következésképpen ritmus és idő
szemantikailag teljesen elkülönül egymástól, mindegyikük a másikra való
hivatkozás nélkül jelenti azt, amit jelent. Így egyáltalán nem meglepő, ha a
rüthmosz kifejezés még csak nem is szerepel Arisztotelész Fizikájában és
Arisztotelész utalást sem tesz arra, hogy ő maga a platóni ritmus-definíció
terminusaival definiálja az időt. Nem szerepel a Fizikában a rüthmosz, hiszen a
korábbi görög természetfilozófiának sem volt terminus technicusa ez a kifejezés:
a görög természetfilozófusnak a változó dolgokra vetett pillantása nem tapasztal
rüthmoszt a természetben. A természetnek nincs rüthmosza, a phüszisz nem hoz
létre ritmust. És ez még Démokritoszra nézve is érvényes, ha beleegyezünk
abba, hogy az atomi rüszmoszokról szóló fejtegetések, s egyáltalán maga az
atomelmélet nem Démokritosz természetfilozófiájához, hanem
„metafizikájához”, a létezőről szóló elméletéhez tartoznak.77 Ha a rüthmosz nem
bukkan fel a khronosz környezetében, ugyanígy elmondható a khronoszról is,
hogy ő sem kerül elő olyan környezetben, ahol rüthmoszról esik szó: sem a
preszókratikusoknál nem kötődik a rüthmoszról szóló beszéd szükségképpen és
közvetlenül az időhöz, sem a rüthmoszt immár a múzsai művészetekre
korlátozódó ritmus értelmében használó Platónnál, aki, mint láttuk, a renden és a
számon keresztül ragadja meg e fogalmat. A ritmus nem követeli ki az időre
való hivatkozást. Így ha általánosságban akarunk fogalmazni – mely alól
szükségképpen lesznek kivételek – azt mondhatjuk, amit Sauvanet mond, hogy a
rüthmosz fogalma a görög gondolkodás Arisztotelészig ívelő szakaszában
leginkább az emberi megnyilvánulásokra korlátozódik, melyek inkább a nomosz,
mintsem a phüszisz alá tartoznak.78 A rüthmosz nem a természet érzékeink
számára történő feltárulkozásának valamely jellegzetes módja, nem a természet
ritmusát, a benne rejlő ciklikusságot, periodicitást, rendezettséget, formát
mondja ki vele a nyelv, hanem az emberi világnak sok-sok különböző praxisban
és habitusban tetten érhető megnyilvánulását nevezi így, az írásjelek alakjától a
lelki alkaton át az államformáig.
75 Poétika, I. 47a
76 Fizika, IV, 219b
77 E tekintetben szívesen támaszkodom Steiger Kornél indítványára: „Az atomelmélet – pace Arisztotelész –
Démokritosznak természetesen nem a természetfilozófiája, hanem a ’metafizikája’.” Steiger: Lappangó örökség,
236. o. Ez a megállapítás muníciót szolgáltathat Serres ritmusértelmezésének kritikájához is, mely egy fizikai
elméleten belül ad számot a démokritoszi ritmusról. Ugyanakkor indítványul is szolgál ahhoz a feladathoz, hogy
visszamenőlegesen értelmezhetővé kell tenni a preszókratikus gondolkodásban a metafizika-fizika
megkülönböztetést. Hiszen nem felejthetjük el, hogy a természetfilozófia és a metafizika diszciplináris
elkülönítése maga is egy adott ponton felmerülő feladat lesz a görög filozófiában, amit mi sem mutat jobban,
mint hogy Arisztotelész mind a Fizikájában, mind a Metafizikájában tárgyalni kényszerül a korábbi
gondolkodóknak a kozmoszra vonatkozó nézeteit, Thalésztől Parmenidészen, Püthagoraszon és Démokritoszon
át Platónig. Pontosan e kettős tárgyalásmód fogja lefektetni azokat a diszciplináris határvonalakat, melyek
megteremtik egy önálló természetfilozófiai diskurzus hagyományát, amint persze egy önálló metafizikai
diskurzusét is.
78 Ld. Sauvanet, i.m. 95. o. Az állítás alól Démokritosz nyilvánvalóan kivétel.''
Előtanulmányok ...
Moldvay
'' Járjuk végig röviden, milyen körülmények összejátszására utal a ritmika
arisztoxenoszi szintaxisának kialakulása. Platónnál, mint láttuk, a ritmus
kitüntetett helyének tekinthetjük a táncot, amennyiben a Benveniste által is
hivatkozott két meghatározási helyén, a Törvények II. könyvében, illetve a
Philéboszban kifejezetten a testmozgások kapcsán kerül sor a definiálására.
Noha a Philéboszban szövegkörnyezet megengedné, sőt egyenesen
megkövetelné, hogy Szókratész a zenében, a dallamban mutassa fel a ritmust
Prótarkhosz számára, hiszen a meghatározást megelőzően beszélgetésükben
mindvégig a hangtanról és a zeneértésről esik szó – ő a meloszt és a harmóniát
egy pillanatra félretéve mégis a szómára utal, a ritmust a szómában és nem a
meloszban vagy a harmóniában határozza meg. Így lesz a ritmus a testmozgás
rendje, (Törvények, II, 665a), a ritmikus testmozgás pedig valami olyan, ami
számokkal mérhető (Philébosz, 17d). Ezzel nem azt mondjuk persze, hogy
Platón ne beszélhetne ritmusról az éneklés vagy verselés kapcsán is, csupán
annyit állítunk, hogy ahol meghatározást ad róla, ott mindig a táncos
testmozgása lesz a kitüntetett referencia. A szóma az a közeg, amelyben a ritmus
tisztán megmutatkozik, vagy ahogy Arisztotelész fogalmaz később a
Poétikában: „magával a ritmussal, dallam nélkül utánoz a táncosok
művészete.”75 Platón tehát koreográfia környezetben definiálja a ritmust és azt a
testmozgás számmértékeként határozza meg.
Platónt követően Arisztotelész beszél majd a mozgás számmértékéről, de
a ritmus platóni meghatározástól teljesen függetlenül, a Fizikában. A mozgás
számmértéke itt, mint tudjuk, az idő mibenlétének kérdésére adott válaszként
hangzik el: „az idő a mozgás száma a korább és a később szerint.”76 Most ne
menjünk bele abba a kérdésbe, hogy az idő miért és hogyan válik
Arisztotelésszel a természetfilozófiai vizsgálódás kötelező részévé, mely
egyáltalán definiálást kényszerít ki. Azt viszont feltétlenül állapítsuk meg, hogy
a ritmus és az idő, bár rendre azonos meghatározást kapnak Platónnál és
Arisztotelésznél – mindkettő „a mozgás száma” – e két meghatározás
mindazonáltal eltérő szintaxisokat mozgósít, következésképpen ritmus és idő
szemantikailag teljesen elkülönül egymástól, mindegyikük a másikra való
hivatkozás nélkül jelenti azt, amit jelent. Így egyáltalán nem meglepő, ha a
rüthmosz kifejezés még csak nem is szerepel Arisztotelész Fizikájában és
Arisztotelész utalást sem tesz arra, hogy ő maga a platóni ritmus-definíció
terminusaival definiálja az időt. Nem szerepel a Fizikában a rüthmosz, hiszen a
korábbi görög természetfilozófiának sem volt terminus technicusa ez a kifejezés:
a görög természetfilozófusnak a változó dolgokra vetett pillantása nem tapasztal
rüthmoszt a természetben. A természetnek nincs rüthmosza, a phüszisz nem hoz
létre ritmust. És ez még Démokritoszra nézve is érvényes, ha beleegyezünk
abba, hogy az atomi rüszmoszokról szóló fejtegetések, s egyáltalán maga az
atomelmélet nem Démokritosz természetfilozófiájához, hanem
„metafizikájához”, a létezőről szóló elméletéhez tartoznak.77 Ha a rüthmosz nem
bukkan fel a khronosz környezetében, ugyanígy elmondható a khronoszról is,
hogy ő sem kerül elő olyan környezetben, ahol rüthmoszról esik szó: sem a
preszókratikusoknál nem kötődik a rüthmoszról szóló beszéd szükségképpen és
közvetlenül az időhöz, sem a rüthmoszt immár a múzsai művészetekre
korlátozódó ritmus értelmében használó Platónnál, aki, mint láttuk, a renden és a
számon keresztül ragadja meg e fogalmat. A ritmus nem követeli ki az időre
való hivatkozást. Így ha általánosságban akarunk fogalmazni – mely alól
szükségképpen lesznek kivételek – azt mondhatjuk, amit Sauvanet mond, hogy a
rüthmosz fogalma a görög gondolkodás Arisztotelészig ívelő szakaszában
leginkább az emberi megnyilvánulásokra korlátozódik, melyek inkább a nomosz,
mintsem a phüszisz alá tartoznak.78 A rüthmosz nem a természet érzékeink
számára történő feltárulkozásának valamely jellegzetes módja, nem a természet
ritmusát, a benne rejlő ciklikusságot, periodicitást, rendezettséget, formát
mondja ki vele a nyelv, hanem az emberi világnak sok-sok különböző praxisban
és habitusban tetten érhető megnyilvánulását nevezi így, az írásjelek alakjától a
lelki alkaton át az államformáig.
75 Poétika, I. 47a
76 Fizika, IV, 219b
77 E tekintetben szívesen támaszkodom Steiger Kornél indítványára: „Az atomelmélet – pace Arisztotelész –
Démokritosznak természetesen nem a természetfilozófiája, hanem a ’metafizikája’.” Steiger: Lappangó örökség,
236. o. Ez a megállapítás muníciót szolgáltathat Serres ritmusértelmezésének kritikájához is, mely egy fizikai
elméleten belül ad számot a démokritoszi ritmusról. Ugyanakkor indítványul is szolgál ahhoz a feladathoz, hogy
visszamenőlegesen értelmezhetővé kell tenni a preszókratikus gondolkodásban a metafizika-fizika
megkülönböztetést. Hiszen nem felejthetjük el, hogy a természetfilozófia és a metafizika diszciplináris
elkülönítése maga is egy adott ponton felmerülő feladat lesz a görög filozófiában, amit mi sem mutat jobban,
mint hogy Arisztotelész mind a Fizikájában, mind a Metafizikájában tárgyalni kényszerül a korábbi
gondolkodóknak a kozmoszra vonatkozó nézeteit, Thalésztől Parmenidészen, Püthagoraszon és Démokritoszon
át Platónig. Pontosan e kettős tárgyalásmód fogja lefektetni azokat a diszciplináris határvonalakat, melyek
megteremtik egy önálló természetfilozófiai diskurzus hagyományát, amint persze egy önálló metafizikai
diskurzusét is.
78 Ld. Sauvanet, i.m. 95. o. Az állítás alól Démokritosz nyilvánvalóan kivétel.''