57 év után találkozott az igazi anyjával – de kiderült: mindennap egy buszon utaztak

Melitta témája a 'Hírek' fórumban , 2013 Október 18.

Melitta - 2013 Október 18, 02:55
  1. Melitta

    Melitta Adminisztrátor Fórumvezető

    Mielőtt olvasni kezd, jobb, ha előtte leül – írja a következő történetről a Daily Mail.

    Az Egyesült Királyságban élő brit anya és lánya 57 évig mit sem tudtak egymásról, pedig 7 éven keresztül minden nap egy buszon utaztak. Az édesanya ugyanis annak az iskolabusznak volt a kalauza, amin a lánya nap mint nap utazott. Tessék, a jegy, köszönöm, és éveken át fogalmuk sem volt arról, hogy milyen kötelék fűzi őket össze.
    A rendkívüli véletlent úgy fedezték fel, hogy Carole Davies, mivel tisztában volt azzal, hogy adoptált gyermek, egy amatőr genealógus (családkutató) segítségével felkutatta az anyját; 57 évvel azután, hogy olyan szokatlan körülmények között megszületett – írja a Daily Mail.

    Vagy nem is olyan szokatlan? A most 83 éves Freda Pickering 1948. decemberében adott életet kislányának, az idén 65. életévét betöltő Carol Davis-nek. Az akkor a Nyugat-Yorkshire megyei Collingham-ben élő Freda Pickering 19 éves volt, amikor afféle háborús szerelembe esett egy horvát emigránssal, akitől várandós lett – a férfi azonban egy másik nőt vett feleségül.

    A 19 éves lány naiv volt és fiatal – még azt sem tudta, hogy gyereket vár, csak egyik este arra lett figyelmes, hogy fájdalmat érez a hasában, majd arra, hogy kipottyant belőle a gyermek. Természetesen hajadonként nem tarthatta meg, szülei az akkori időkben nem is egyeztek volna bele. „Bár minden vágyam az volt, hogy nálam maradhasson, tudtam, hogy ez lehetetlen.” Ezért örökbe adta a kislányt. Carole-t egy az anyjától hét mérföldre (kicsivel több, mint 11 kilométerre) élő pár fogadta be, a lány pedig később a Tadcaster Gimnázium tanulója lett. Freda Pickering pedig 1945 és 1982 között dolgozott az iskolabusz kalauzaként.

    Mrs. Pickering azt mondja, örül, hogy mégiscsak részese volt a lánya fiatal éveinek. Hiszen a korai terhesség, a háborús időszak, majd a hétköznapok észrevétlen múlása közben megadatott számukra egy párhuzamos találkozás – egy térben és időben, egy azonos világban, de az akkori jelen szellemalakjaiként.

    Persze a buszon közösen és mégis külön eltöltött 7 évet nem lehet megváltoztatni, pedig utólag kiderült, hogy Freda Pickering, elnézve a buszon utazó gyerekeket, sokszor gondolt arra, hogy vajon mi lehet a lányával. Ő pedig mindvégig ott volt, egy karnyújtásnyira, mégis, nem a földrajzi távolság, hanem az események sodrása jelentett mindennél nagyobb szakadékot közöttük.

    Abból az időből még csak egy pár szavas közös beszélgetést sem tudnak visszaidézni.
    Freda Pickering később férjhez ment egy buszsofőrhöz, Ron Pickeringhez, akivel kölcsönös megbecsülésben éltek együtt, viszont nagy szívfájdalmuk volt, hogy nem született gyermekük. A férfi ugyanazt a buszt vezette, amin Freda Pickering volt a kalauz és amin Carole is utazott. Majd a férfi, 49 évnyi házasság után, meghalt, akkor Freda Pickering úgy érezte, teljesen magára maradt.

    Ám férje halála után egy évvel, Freda Pickering 2005-ben levelet kapott.

    A levél első sorai így szóltak: “Mielőtt olvasni kezdenél, javaslom, főzz egy csésze jó teát és helyezd magad kényelembe a kedvenc foteledben. Ne félj, nem rossz hírt közlök, de meg fogsz döbbenni… Azt hiszem, te vagy az anyám.” – írta Carole, aki időközben Dudley (Nyugat-Midland) városában telepedett le, két házasságból két gyermeke született, és már három unokája is van.

    Carole nem neheztelt az édesanyjára, mint a levélben is írta, mindig is megértette, hogy nem lehetett könnyű meghozni akkor azt a döntést. A levélben azt kérte, hadd lépjen vele kapcsolatba, de hozzátette, természetesen tiszteletben tartja, ha Freda Pickering nem szeretne vele találkozni. Az idős Freda Pickering azonnal felhívta a lányát. „Olyan furcsa volt hallani a lányom hangját. Végül is, sohasem hallottam addig.”

    Carole arról, amikor a nagy beszélgetések során kiderült a párhuzamos találkozás, így emlékszik vissza: „Fogalmam sem volt róla, hogy az édesanyám az a hölgy, aki naponta kétszer ellenőrizte a jegyemet. Teljes sokkot kaptam, amikor beszélgetni kezdtünk a régmúltról, az iskolai éveimről és amikor ez is szóba került.”

    Ma már napi kapcsolatban vannak és rendszeresen találkoznak is, hiszen van mit bepótolniuk.

    carol2-300x233.jpg
     

Hozzászólás

Melitta témája a 'Hírek' fórumban , 2013 Október 18.

    1. bogika1990
      bogika1990
      Nagyon örülök, hogy találkoztatok. Remélem, hogy a bepótlás ideje nagyon boldog lesz számotokra.
      Üdvözlettel: Bogika
      Pete White 77 kedveli ezt.
    2. GJodie
      GJodie
      Szeretem, amikor a sors úgy kanyarítja az élet útjait, hogy az boldogsághoz, megelégedéshez vezet... de hogy miért kellett ennyit várnia? Még jó, hogy mindketten megérhették a "nagy találkozást". :)
      Pete White 77 kedveli ezt.
    3. Pete White 77
      Pete White 77
      Valódi hollywood-i egymásra találás, sajnálom, hogy szegény anyuka kimaradt egyszem gyermeke cseperedéséből, de a dédik, és unokák szeretete remélem kárpótlás lesz mindkettejüknek :) sok sok boldogságot önöknek hölgyeim :)
      maje kedveli ezt.
    4. Zoli_USA
      Zoli_USA
      I am evil... [mode=gonosz]

      Mit adott ez az „anya” annak a lánynak? Szerintem rohadtul semmit. Oké, mondhatjátok hogy „életet”, de azt se szándékosan. Ezen életért a lány nem tartozik hálával, vagy akár köszönettel. Mert ha jól alakult is az élete, ugyanúgy alakulhatott volna pokolian gyötrelmesen is, nem az „anyján” múlott, hogy jól alakult.

      Az anyja tudni se akart róla, eldobta mint egy menstruációs hulladékot. Könnyű emlegetni hogy "nehéz volt meghozni a döntést", meg hogy ő szerette volna megtartani de nem lehetett... MIÉRT NEM?! 19 évesen, amikor ha jól értelmezem a dátumokat már dolgozott is, simán megtehette volna hogy megtartja. Az igaz, elhiszem, ez sok megvetéssel járt volna a számára. Nos, egy olyan korú nő/lány már illik tudja: ahol egy férfi „bemegy”, ott nagy eséllyel egy gyerek „jön ki” majd... Nem megerőszakolták, maga tette szét a lábát. A döntéseinkért illik felelősséget vállalni.

      Nem ítélem el hogy tartják a kapcsolatot. Csak arra akarok kilyukadni, hogy szerintem rohadtul semmivel sincs több köze ahhoz a lányhoz, mint egy akárkicsoda vadidegennek, akivel van a lánynak némi közös érdeklődési köre.

      Nekem az az elvem, hogy az az IGAZI szülő, aki NEVELI a gyermeket. Én nem azt nézem kinek a „vére” (génje...) a gyerek, hanem kinek a VERÍTÉKE, azaz ki mennyit tesz érte!

      Ennek fényében pedig elgondolkozhatnának mondjuk a bíróságok a gyermekelhelyezési pereknél a következőkön:

      Adott esetben szerintem a gyermek inkább a nőé mint a férfié, mert gondolj csak bele, ami a gyermek létrehozását illeti, abban a férfira alig hárul munka, neki az csak pár perces lihegés és még az is egymerő élvezet, ellenben a nő bezzeg járhat kilenc hónapig egyre nehezedő hassal, aztán megszüli fájdalommal, s utána még szoptatja, pelenkázza, meg egyebeket is végez vele! De még az anyánál is inkább azé a gyermek aki éveken át neveli! Mert az igaz hogy a terhesség és a szülés fájdalmas, fárasztó, de ez tényleg csak kilenc hónapig tart. A nevelés ellenben egészen felnőtt korig, ami sokkal több idő! Legesleginkább azonban önmagáé a gyermek, mert ő meg aztán élete végéig kell törődjön saját gondja-bajával! Bölcs dolognak tartom tehát olyan döntést hozni, hogy a gyermek sorsával kapcsolatban legtöbb joga magának a gyermeknek legyen, azután a nevelőszülőknek, méghozzá nekik annál több, mentől több ideje nevelik a gyermeket! Ezután az anyát illeti meg a legtöbb jog, és végül a legislegkevesebb joga a nemzőapának kell legyen! Annak a munkája a gyerek terén végülis oly kevés, hogy az ő joga gyakorlatilag semmi! A gyereknevelés végülis munka, senki nem tagadhatja, s ha ezt elfogadjuk, logikus minden! Ez épp olyan, hogy ha egy csapat ember közösen felépít egy házat, azután eladják azt, akkor a bevételből mindenki a beléfektetett munkája arányában részesedjék, ez így igazságos, ezt senki nem vitathatja!

      Na most: a cikkbeli anya megszülte a gyermeket. Oké. Ellenben egy percig se nevelte. Ezek után én őt nem igazán merném anyának nevezni a szó eredeti, ősi értelmében...
    5. SARI KATALIN TEREZIA
      SARI KATALIN TEREZIA
      Ez mind igaz,teljesen igazad van Zoli,de az ELET erre racafol,mert a Ver ,,szava" erosebb minden logikus gondolkozasnal.Majdnem biztos vagyok ,hogy jelen pillanatban Mindkettojuknek csak az szamit ,hogy egymasra talaltak es nagyon Boldogak! -es persze a boldogsagnal es az egeszsegnel nagyobb es ritkabb kincs nincs is.!Ezt mind tudjuk meg a penzel sem lehet megvenni!
      Pete White 77 és Kicsi Fecske kedveli ezt.
    6. Zoli_USA
      Zoli_USA
      Már meg ne haragudj, de ez amit leírtál sajnos nemcsak közhely, de még csak nem is igaz. Saját magamon tapasztalom, mennyire nem igaz.

      Amikor Magyarországon éltem, igencsak szegény voltam. 3 műszakba jártam dolgozni, amit egyszerűen nem bírtam idegileg. Van aki bírja, van aki nem, nem vagyunk egyformák. Én nem bírtam. Nem a munkát nem bírtam, az végülis nem volt valami rémisztően nehéz, még nők is akadtak akik csinálták. Szóval ne valami izomfárasztó gyötrelemre gondolj. Magát a 3 műszakot nem bírtam, azt hogy hetente át kéne állnia a bioritmusomnak. Nekem ahogy tapasztaltam éppen kb 1 hét kellett volna az átálláshoz, jellemző hogy csütörtök-pénteken már sokkal jobban bírtam a melót mint a hét elején. Pedig józan ésszel azt hinnéd akkor kéne kimerültebbnek lennem, mert már kifáradtam addigra. De nem.
      Igenám, de alig szoktam hozzá, ugye jött a hétvége, s kezdődött egy új hét másik időbeosztásban s akkor ahhoz kellett (volna...) hozzászoknom. Éveken át ez ment, állandó „hozzászokásban” volt a szervezetem, nem volt egy nyugodt pillanata. Azt hiszem az állandó éjszakai műszakot meg tudtam volna szokni, de az örökös váltogatást nem. Mindig kialvatlan voltam, hajnal 4-5 óra közt nemegyszer elaludtam a munkahelyen, s ha rámtalált a főnök, volt minden baja... De bezzeg a buszon hazafelé reggel 7-kor nem tudtam elaludni, holott 1 órát alhattam volna ott hazafelé! De hiába, mert akkor már olyan éber voltam mint a sasmadár. És otthon hiába feküdtem le, gyakran délután 5-ig nem tudtam elaludni. Akkor meg ha elaludtam, sejthetitek mennyit alhattam, hiszen 9 körül már készülődni kellett hogy menjek a buszhoz...

      Úgy taccsra vágta ez az idegrendszeremet, hogy állandóan öngyilkossági gondolataim voltak, meg a legkisebb ok miatt is üvöltöztem a feleségemmel, mérgemben összetörtem dolgokat, és a legkisebb dolgokért is összevesztem a szomszédokkal is. És állandóan mindenféle gyógyszereket zabáltam, hogy bírjam valahogy a strapát, amiknek persze voltak azért mellékhatásaik is.

      Tudtam hogy nem nekem való ez a munkahely, de hiába, mert nem volt más. Olyan szinten tropa voltam, hogy még amikor véletlenül sikerült is nagyritkán kialudni magamat, akkor se tudtam örülni az életnek, s csak feküdtem mint egy darab fa, és nem érdekelt semmi se, ami korábban pedig kedvenc szórakozásom volt.

      Szerintem erre nyugodtan mondható, hogy nem voltam boldog, s hogy nem volt rendben az egészségem. A mentális/szellemi egészségem biztos nem, de a fizikai se, mert volt minden bajom azzal is. Nem sorolom, de nem is egy bajom volt.

      S mindez miért? MERT NEM VOLT PÉNZEM. Ha lett volna, nem lett volna muszáj egy ennyire nem nekem való munkahelyre járnom. Sajnos pénzem azonban nem volt, s nem akadt más munkahely se.

      Most, az USA-ban, VAN PÉNZEM. Persze itt én egy utolsó nyomorult senki vagyok, ez igaz. De nem 3 műszakban dolgozom, s mégis keresek annyit mint odahaza kerestem a 3 műszakban, még többet is. És íme: VISSZATÉRT AZ EGÉSZSÉGEM! A fizikai is, a mentális is, és boldog vagyok! Semmi bajom! Eszembe se jut üvöltözni senkivel se, rendkívül barátságosan viselkedek mindenkivel, segítőkész vagyok, nincsenek öngyilkossági gondolataim, újra érdekel mindaz ami korábban...

      De ehhez kellett némi pénz. Nem sok, de valamennyi azért mégis: annyi, hogy ne legyek muszáj egy garantáltan nem nekem való munkarendet bevállalni!

      Azaz, az lehet hogy az egészségnél és boldogságnál tényleg nincs nagyobb kincs, de ezt igenis meg lehet venni pénzzel!

      Röviden úgy foglalhatnám össze, hogy:

      „A pénz nem boldogít. De szükséges a boldogsághoz. Mert pénz nélkül nem tudsz boldogulni...”
      Kicsi Fecske és Muciparipa kedveli ezt.
    7. Muciparipa
      Muciparipa
      Saját tapasztalataim alapján teljesen egyetértek veled, Zoli! (Már megint.) És szerintem az a mondás, hogy a pénz nem boldogít, alapvetően csak arra vonatkozik, hogy a nagyon sok pénz halmozása nem boldogít. Boldogít viszont, ha van annyi pénzed, hogy meg tudd vásárolni rajta azokat a dolgokat, amelyek boldoggá tesznek. Vagy akár a nyugalmat, a te esetedben.
    8. Pete White 77
      Pete White 77
      ritka alkalmak egyike :) Zoli azt hiszem nem csak értem miről beszélsz, de mélyen egyet is értek. Anno én is dolgoztam 3 műszakban, annyira kibuktam, hogy még egy (akkor) hülyeségnek tűnő ötletet is bevállaltam, csak szabaduljak. Beleugrottam egy eléggé ingatag lábakon álló projectbe, bejött, de akár rajta is veszthettem volna. Onnantól van időm a gyereknevelésre, tudok páromnak segíteni, jut időm az aranykorúimra is. Igen a pénz nem boldogít, és inkább beteggé tesz egy rossz munkahely, mert valóban csak a serkentőkre (kávé cigi) és a lassítókra (altatók, nyugtatók, savlekötők) keres az ember. Nekem, neked szerencsénk, vagy merszünk volt változtatni, profitáltunk belőle :)
      Zoli_USA kedveli ezt.
    9. Zoli_USA
      Zoli_USA
      @Pete White 77
      Lájkoltalak, holott tévedsz az esetemben. Nekem nem volt merszem változtatni. Egész addig nyomtam ezt a gané munkahelyet, amíg volt mit. De aztán a cég csődbe ment, ugye ekkor nekem is felmondtak, és semmi meló se akadt. Ekkor találta ki a nejem, hogy menjek ki az USA-ba. Ezt már többször is leírtam. Én kézzel-lábbal tiltakoztam a gondolat ellen, de hiába, mert másképp a bank elveszi a házat, jön a kilakoltatás, hajléktalanság, éhen döglés.

      Szóval én nem magam akartam ám ide kijönni. Leírtam többször azt is, hogy végigsírtam a kiutazásomat. Most már érted, miért érzem úgy, hogy engem a „hazám” cserbenhagyott, elárult?! Hogy miért nem érzem a hazámnak többé?! Ember, mit szeressek rajta amikor még feketemunkát se biztosított nekem, s amíg volt valami, addig is ilyen szar volt?! Na, csak egyvalamit mondj róla amit szeretnem kéne ezek után!

      Engem a hazám le se szart. Ez a nagy büdös igazság. Ezek után nem várhatja hogy szeressem.
    10. Pete White 77
      Pete White 77
      azt hiszem, neked tényleg nem sok örömet nyújtott :( de ahhoz is kellett ám kurázsi, hogy megpattanj innen, nem mindenki vállalta volna be
      Zoli_USA kedveli ezt.
    11. Zoli_USA
      Zoli_USA
      Ebben már majdnem igazad van. De ugye megírta a költő is a huszadik század elejéről, hogy „kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk!”. Azért amit másfél millióan megtesznek, ahhoz nem kell nagy bátorság. Én ugyanabban a helyzetben voltam mint ők akkor.

      A nagy bátorság ahhoz kellett, hogy amikor láttam idekint hogy rohadtul senki se segít, - a magyarok legalábbis nem - sőt lenyúlnak, kihasználnak és megaláznak mindenféle módon, akkor MARADJAK. És ne az legyen nálam, mint amit majdnem mindenkinél láttam aki hasonló helyzetbe került, hogy szélvészsebesen iparkodik vissza, bár tudja jól, hogy ha visszamegy, nemcsak nem lesz neki jobb, nemcsak az van hogy ő ezzel lemondott az "amerikai álomról", de még SOKKAL ROSSZABB is lesz neki, mintha el se indult volna ide ki, mert ugye a kijutáshoz biztos isten felvett egy rakás kölcsönt amit vissza kell fizetnie! Tudniillik akinek van annyi megtakarított pénze ami elég egy ilyen útra - s ez mindent összeszámolva kb félmillió - az NEM FOG KIJÖNNI. Az reménykedik mindaddig míg tart a pénze, s feléli a tartalékait.

      Tudok olyan pasiról, aki itt nem állta meg a helyét, s hazament, holott a felesége sírva könyörgött neki hogy ne tegye, mert semmiféle állásra nincs kilátás otthon neki, és úgy kérincsélte össze a pénzt a nő a kiutazáshoz 4-5 szomszédtól meg ismerőstől, s minden nap nyúzzák azért hogy fizessen már nekik vissza a kölcsönből, várják a pénzt, mert elmondta nekik mire kell a pénz, hogy a férje majd azt megkeresi Amerikában, még többet is... Megmondta a férjének telefonba hogy iszonyú szégyen lesz ha visszajön, és fogalma sincs róla mihez kezdjenek a nagy adóssággal, munka meg nincs, és hogy ő bízott a férjében hogy az majd megállja a helyét idekint...

      De a férfi mégis hazament.

      Na a bátorság nálam ahhoz kellett hogy én ne ezt tegyem. Pedig majdnem megtettem... Írogattam eleinte a feleségemnek az emailokat kilószámra én is, hogy nézzen nekem ott valami munkát, de hiába mert azt írta nincs.

      Szóval, szerintem ez úgy van, hogy egyszerűen azzal lehet összefoglalni a dolgot, hogy én itt váltam felnőtté. Meg kellett tanulnom önállóan boldogulni, s elviselni azt, hogy csak magamra számíthatok. Elég későn nőttem fel, majdnem ötven éves koromra, de jobb későn mint soha, azt mondják... És ezt még csak szégyellnem se kell, mert ha belegondolok, hogy aki kijön ide tízből legalább kilenc ezt nem vállalja, s inkább hazamegy, hogy ott segélyből éljen, vagy méginkább hogy az öreg szülei tartsák el vagy a felesége akinek esetleg van valami minimálbéres állása...

      Itt felnőttnek kell lenni. Lehet hogy a született amerikaiaknak ez nem feltétlenül muszáj, de a bevándorlók nem engedhetik meg maguknak, hogy ne felnőttek legyenek. Aki erre nem kiépes, annak nem való Amerika. Ez tény és való.
      Pete White 77 kedveli ezt.
    12. Pete White 77
      Pete White 77
      minden elismerésem. Ehhez tényleg erő, kirarrás kellett, én ehhez gyenge lettem volna, nem lett volna erőm ittgagyni a családomat, még úgy sem, hogy ez az egy módja lett volna annak, hogy gondjukat viseljem. Azt hiszem, te sokkal nehetebb utat választottál, mint mi itthon naradottak, és a stavaidból azf veszen ki, elérted a célodat. Gratulálok
      Zoli_USA kedveli ezt.
    13. Zoli_USA
      Zoli_USA
      Nézd, számítógépet nem érdemes szegbeverésre használni, mert ha megoldod is vele, nem igazán lesz utána jó állapotban a masina... Ugyanakkor egy kalapácsot se tartasz azt hiszem nagyon hasznosnak akkor, ha egy huszonhatjegyű számból akarsz tizenhetedik gyököt vonni. Arra azért a komputer vélhetőleg megfelelőbb lenne.

      Így van ez az emberekkel is. Mindenki másra jó. Megfelelő embert a megfelelő helyre. Én például nem bírom a 3 műszakot mint bebizonyosodott. Más röhögve elviseli, még kertet is művel mellette és mellékállást is vállal.

      S mindez igaz ezzel az "amerikázással" kapcsolatban is. A képlet egyszerű:

      Otthon maradni = Lélektanilag könnyű (ugye mert nincs változás) <=> Anyagilag rohadtul nehéz (mert nincs munka/pénz)

      Kimenni = Lélektanilag rohadtul nehéz (hát még nemcsak kimenni de kint MARADNI!) <=> Anyagilag könnyű (mert akármilyen éhbéred lesz is itteni fogalmak szerint, MAGYAR viszonylatban az remek jó pénznek számít majd).

      Ki mit vállal fel, ki mire alkalmas, ennyi az egész.

      A baj az, hogy ezt, ki mire alkalmas, senki nem tudhatja előre magáról. Olyan remek, stramm huszonéves bikaerős csávókat láttam visszaszaladni a mama/feleség/ÁllamBácsi szoknyája alá, hogy csak na. És akadnak kis nyápic ürgék, akiknek meg bejön, pedig többnyire ezek mondogatják magukról, hogy „á, én biztos nem bírom majd soká”.

      Senki se tudhatja, mi rejlik benne, amíg meg nem próbálja. Teljesen mindegy ha akár életmentő érdemérme is van, vagy akármi volt a foglalkozása is korábban. Ide más képességek kellenek. Az se számít ha Magyarországon 2 évtizede úgy dolgozik hogy távol a családtól és csak 2 hetente jár haza. Egész más az hogy tudod, igenis HAZAmész 2 hét múlva az asszonyhoz. Ha ide kijössz, innen nem. Akkor se mehetnél ha tehetnéd, mert annyiba kerül. És itt tényleg az van hogy már amiatt is magadra vagy utalva, mert eleinte többnyire egy árva kukkot se tudsz beszélni az itteniekkel. Sőt, nemcsak a nyelv más, még a mértékegységek is! Hiába van kiírva hogy 47 cent a banán fontja, nem tudod elképzelni, mennyi az az 1 font. Te kilogrammban gondolkodol, de az itt nincs. És nem centiméter van hanem inch. És ha hozol otthonról egy laptopot, be se tudod dugni a konnektorba amíg nem veszel hozzá (a dugaszához) átalakítót. Szóval itt minden más.

      Ezt jó lesz „keep in mind” azaz észben tartani annak aki a kijövéssel kacérkodik.

      Nem akarok én lebeszélni senkit. AMERIKA JÓ HELY. Itt igenis LEHET jól élni, de tényleg és komolyan! És az is igaz hogy a jólétet könnyű megszokni.

      Igenám, de van aki még a jólétet se képes megszokni, alkalmatlan rá. Egy eszperantó közmondás (magyarra fordítva) ezt így fejezi ki:

      „A béka a palotában is a pocsolya után sóvárog.”
      Pete White 77 kedveli ezt.
    14. Pete White 77
      Pete White 77
      egy a lényeg, lehetek én mázsa feletti, kisportolt tag, tutti hogy én is a vinnyogva (megszégyenülten is akár) hazakullogók táborát erősíteném. Azt hiszem én túl félénk vagyok egy ekkora fordulat elindításához, belekényelmesedtem a magyar kisvállalkozó létbe, nem fényűzően de megélek, ennyi nekem elég. Nagy terveim már nincsenek, tisztességben szeretném felnevelni a gyermekeimet, tudást, hivatást adni a kezükbe ( nagylányom jogi pályára készül, bár még csak 15, de van annyira határozott, hogy el fogja érni, kislányom idén kezdte az első osztályt ő még pindur az efféle tervek lefektetéséhez, kisfiam pedig még a fogacskái növesztésén fáradozik, fél éves :) őt még egyenlőre a maga mikrovilágának felfedezése köti le :) ) anyagilag gondoskodtam a jövőjükről, szellemi fejlődésüket pedig az anyjuk és én közösen biztosítjuk (párom "bukott pedagógus" saját szavaival :) a gyerekekkel.kiélheti minden ezirányú vágyát :) ) szerencsém van, mert édesanyám, és anyósom is velünk él, az ő tapasztalatukra, és segítségükre is támaszkodhatunk, és legalább őket is biztonságban tudom (anyósom 11. éve kerekes székben él, jobban örülök, hogy figyelhetjük minden rezdülését) szóval a magam részéről azt hiszem, lehetek fizikálisan akár milyen kirobbanó formában, lelkiekben nem bírnám a terhelést, és ebben rejlik az irányodban kiépült tiszteletem, minden nehézség ellenére végig viszed amit elterveztél.
    15. Zoli_USA
      Zoli_USA
      Szerintem aki annyit eltöltött itt mint én, az már nem megy vissza magától soha. Történhet olyasmi, hogy mittudomén megragadnak és erővel visszavisznek valamiért - nem okvetlenül arra gondolok hogy rendőrség vagy efféle, de akár csak olyasmire hogy mondjuk valami baleset ér, aztán a kórházból a reptérre visznek egyenesen, mert miért épp az USA állja a kezelésem költségeit... De MAGAMTÓL én már nem megyek vissza. Még akkor se ha rosszabbodnának az itteni körülményeim. Minek mennék? Otthon se lenne jobb. Sőt... Ez teljesen biztos.

      De még ha úgy is alakul, akkor is az lesz hogy NEM VESZTESKÉNT TÁVOZOM INNEN! És ez óriási szó! Ha akár a következő másodpercben is ilyesmi történik velem, akkor is bejött már az a pénz bőven amit e kalandra ráköltöttem, azaz ezt simán elkönyvelhetem eddigi életem legnyereségesebb vállalkozásának, plusz ott lesz az a tudat, hogy én nem menekültem el a problémák elől, hanem megoldottam azokat! NEM FUTOTTAM EL/VISSZA, nem hátráltam meg! Én végigcsináltam a magam kalandját, azt, amiről a legtöbben csak álmodni mernek, sőt sokan még azt se. Eltekintve a dolog anyagi előnyeitől, ez mindenképp akkora élmény, ami nem sok magyar állampolgárnak adatik meg, vénséges-vénen is mesélhetek majd róla az unokáimnak. NAGYON kevesen vannak azok akik efféle élménnyel rendelkeznek, ilyenek azt hiszem csak a híres világjárók közt akadnak inkább és jobbára. Mert ez messze nem ugyanaz ám, mint ha elmész turistáskodni 2 hétre vagy akár 2 hónapra. Akkor mindenki vigyorog rád, és csak az ország kellemes oldalát látod, mert mindenki jópofizik veled, s te is a szép dolgokat akarod megnézni. Ha egy honfitársaddal találkozol kint, az is haver, együtt buliztok, nem vagytok vetélytársak.

      Kint élni, amikor ott kint MEG KELL ÉLNED valamiből, na az nagyon más. És nagyon más éveken át főleg, mint pár hétig. Kb az a különbség, mint amikor elmész a dzsungelba táborozni egy hétvégére, de eleve olyan részre ami ha dzsungel is, de a vadőrök azért távol tartják az igazán veszélyes duvadakat onnan, mert oda rendszeresen mennek piknikezők, és veled van a kis sátrad meg egy csomó otthonról hozott étel, és te abban élvezkedel hogy most "természetes módon élsz", és "vad módon élsz", mert "megküzdesz a természet viszontagságaival", amiatt, mert a vizet a patakból hordod a csap helyett (de azért felforralod...), és nem készételt fogyasztasz hanem a bográcsban magad főzöd (de azért azt is a hűtőládában hozott gyárilag előre megtisztított mirelit alapanyagokból...)

      Na ez amit fent leírtam, ez felel meg annak hogy turistának kimész valahova. Annak meg hogy ott MEGÉLNI próbálsz, az felel meg ha kivisznek a legmélyebb trópusi dzsungel mélyébe, s ott hagynak egy szál alsógatyában vagy pláne anélkül, s legfeljebb egy szál kőkést nyomnak a markodba. Aztán boldogulj ha tudsz! Nincs sátor, nincs bogrács, nincsenek mirelit konzervek, s főleg nincsenek távol tartva a nagyragadozók...

      De, természetesen, utóbbi esetben az "élményindex" is magasabb ugyebár. Ne higgyétek hogy csak annyit tapasztaltam, amit itt elmesélek a CH-n... Tudnék ám anekdotázni sok mást is, sokáig.
      Pete White 77 kedveli ezt.
    16. Pete White 77
      Pete White 77
      értem mire gondolsz, én azt hiszem az áltakad járt gzsungelben hamar feladnám, már az is megviselt, mikor pár hónapot ( csak ) hollandiában voltam, dolgoztam, társasággal.mentem, volt védőháló alattam ( munkavállalási, tolmács, helyismerettel rendelkező vezető munkatárs ) alig 16-18 óra autóútra itthonról, mégis megrendültem. Az élmény faktor tényleg irigylésre méltó, de belőlem ( sajnos? nem tudom ) hiányzik az eféle kalandvágy, nem élveztem az ott létemet, az egészből csak a monoton szerelések, és a mély tónusú depresszió maradt emlékként, hazafelé jövet hegyeshalomnál uralkodnom kellett magamon, hogy nehogy a határőr nyakába ugorjam túláradó örömömben. Egy seggel végig vágtattam európán, és a határtól lassítás nélkül repertem hazáig. Megérte? Anyagilag mindenképpen, de nincs az pénz, ami miatt mégegyster egyedül tudnám hagyni a családomat, ehhez én gyenge is, és önző is vagyok :(
      Zoli_USA kedveli ezt.
    17. Zoli_USA
      Zoli_USA
      @Pete White 77
      Na ez az látod, erre írtam korábban hogy "megfelelő embert a megfelelő helyre". De azért annyira nagyon ne sztárolj engem, mert elárulom, tuti hogy ehhez szerencse is kellett számomra. Mert itt Amerikában én nem (én SEM...) bírnám ki akárhol. Én kifejezetten magamnak való ember vagyok, Magyarországon se nagyon jártam sehova. És most olyan munkahelyem van, hogy a nap messze legnagyobb részében egyedül kell dolgoznom. Ez nekem roppantmód megfelel. Magyarországon is mindig az olyan munkahelyekkel volt a legtöbb bajom (eltekintve a 3 műszaktól) ahol sok mindenféle emberrel kellett együttdolgoznom.

      Ellenben volt úgy, hogy egy gyárban ahova jelentkeztem, nem tetszettem a mesternek, de azért felvett mert kellett épp ember. De mert nem sok mindent nézett ki belőlem, berakott egy hegesztőrobot mellé, ami teljesen egymaga volt egy külön szobában, azt kellett kezelnem, e kezelés jobbára az alapanyaggal ellátásból állt. Na most tudnod kell hogy e munkahelyről addig már többen is leléptek, addig könyörögtek amíg áttették őket más munkakörbe, akit meg nem raktak át egyszerűen felmondott. NEM BÍRTÁK A MAGÁNYT. Mert ott még csak nem is LÁTTAK más embert egész nap, nemhogy szólhattak volna valakihez. Én ellenben itt szinte kivirultam, és remekül dolgoztam! Ezen mindenki csodálkozott. És persze őrültnek néztek. És eszembe se jutott unatkozni, ehelyett előkotortam a(z angol nyelvű) gépkönyvet, leporoltam, és egyszerűen ÁTÍRTAM A MASINA POROGRAMJÁT, ami olyan nyelven volt (egyfajta CNC) amit addig soha életemben nem ismertem/nem tanultam. Mégis, ahhoz hogy megértsem, elég volt bő 2 nap. Azután megvolt a véleményem arról a faßkalapról aki összehozta az eredeti programot... Tudod, a gépnek volt egy forgó asztala. Ezt házilag barkácsolták össze neki az üzemben, spóroltak, nem vették meg az eredetit a robot gyártójától. Emiatt a két oldal nem volt teljesen azonos. A különbség pici volt, a nap elején még nem okozott hibát, de amikor már a fej jól átmelegedett, az a fél milliméter különbség nagyon számított. És ekkor mindenféle bajok történtek, például hozzáragadt a munkadarabhoz a hegesztőhuzal. Na én átírtam a programot hogy figyelje az érzékelők jelét hogy tudja épp az asztal melyik oldalán hegeszt, s ettől függően más szubrutint indított, azaz kikorrigáltam az asztal eltérését. S még sok ilyesmit csináltam.

      Egyszer aztán épp akkor jött be a nagyfőnök amikor látta hogy kezemben a távirányító. Hú, volt minden baja! Nem megmondta hogy ahhoz nekem tilos nyúlnom, azt csak a főmérnök kezelheti?! Egyáltalán, énnekem be se szabadna mennem a védőfal mögé, és stb! Ki vagyok rúgva!

      Oké, szedtem a cókmókom, megyek a kijárat felé... találkozom a műszakvezetővel. Mondja hogy én mit keresek itt, mi van a robottal?! Mondom neki, az már az ő dolga mi lesz vele mert én ki lettem rúgva. S elmeséltem a sztorit. Na, erre ő hogy várjak itt, az nem úgy van ám, mindjárt beszél a dirivel, neki én kellek mert mégegy ilyen őrültet mint én nem talál úgyse...

      Jön is vissza fél óra múlva, hogy oké, nem vagyok kirúgva. De erre én, hogy márpedig ki vagyok, mert csak úgy megyek vissza, ha nekem igenis szabad a robotot programozni meg mindent! Hát persze hogy szabad, mondja ő, amióta én vagyok rajta az vagy 30%-kal többet termel mert kevesebb a hibák miatti leállás meg mert nem egyforma sebességgel mozog a fej hanem az üresjáratokban amikor nem kell ívet húznia gyorsabb sebességre programoztam meg ilyesmi...

      Visszamentem. S nem telik el fél óra, jön a nagyfőnök helyettese, mosolyogva, hogy ugye ha ennyire szeretem ezt a gépet, biztos szívesen benn maradnék a hétvégén is, mert a körmükre égett a megrendelés és nem akarnak kötbért fizetni... Senki nem lesz a gyárban csak én és a portás, de a robotnak termelnie kéne...

      Szóval, a magányt, azt bírom. Ugyan jobb lenne ha a munkaidő végén várna az asszony otthon, de azért ez nekem tényleg nem akkora lelki teher mint másnak lenne.
      Pete White 77 kedveli ezt.

Megosztás