Jézus szenvedése orvosi szemmel
Fájdalmak férfia és betegség ismerője
Sok keresztény használja a kereszt szimbólumát, arról azonban a mai embernek már kevés fogalma van, mit is jelentett valójában a kereszthalál, ez a római kivégzési mód. Számos történész és orvos munkája nyomán nagyjából rekonstruálni lehet, hogy pontosan mit álltak ki az így kivégzett emberek, közöttük a legismertebb, a názáreti Jézus. Az ő szenvedését követjük végig az alábbiakban orvosi szempontból. Az Evangéliumok viszonylag szűkszavúan beszélnek erről, hiszen megírásuk korában a Római Birodalom minden alattvalója pontosan tisztában volt a kereszthalál mibenlétével, látott már ilyet – ma azonban érdemes részletesen áttekintenünk mindezt. Jézus fizikai és lelki szenvedése halálának előestéjén, a Gat-Semané ("Olajprés") nevű kertben kezdődött. Az Evangéliumok beszámolnak arról, hogy az utolsó vacsora utáni éjjelen Jézus elkezdett "rettegni és gyötrődni" (Márk 14,33), "és haláltusában lévén buzgóságosabban imádkozék; és az ő verítéke olyan vala, mint a nagy vércseppek, melyek a földre hullanak" (Lukács 22,44).
A képzettségére nézve orvos Lukács leírása a szakmájabeliek által ma is ismert jelenségre utal. A vérizzadás (haematohydrosis) csak különlegesen erőteljes stresszhelyzet, szorongás esetén lép fel. A verejtékmirigyek körül ugyanis összetett véredények hálózata található. "Nagy stressz esetén ezek a véredények erőteljesen összehúzódnak" – magyarázza dr. Frederick Zugibe főorvos, a halál előtti folyamatokkal foglalkozó kutató a Trinity Pictures által készített Crucifixion című ismeretterjesztő filmben. Majd amikor a fokozott szorongást felváltja a beletörődés, ezek a hajszálerek az elpattanásig tágulnak, a vér bejut a verejtékmirigyekbe, ezek pedig megrepednek, és igen nagy mennyiségű verejtéket termelnek, amely a vérrel együtt jelenik meg a bőr felszínén. A heves izzadás nagyfokú folyadékveszteséget és némi vérveszteséget is okoz: Lukács szerint Jézus véres verítéke nagy cseppekben hullott a földre.
A jelenség meglehetősen ritkán fordul elő. Ennek az az oka, hogy ennyire erőteljes szorongás, stresszhelyzet csak kevésszer éri az embereket. Az idegfeszültség mértékéről némi fogalmat alkothatunk, ha viszszaemlékezünk arra, hogy stresszes állapotban tenyerünk izzadni kezdett, még erőteljesebb lelki igénybevételnél esetleg egész testünket kiverte a víz. Tulajdonképpen ugyanennek sokszorosan erőteljesebb megnyilvánulása a haematohydrosis, melynek során patakokban folyik a véres izzadság a testen – a sokszorosan hevesebb, hétköznapi életben elképzelhetetlenül nagy szorongás, szélsőséges rettegés, halálfélelem esetén. A vér- és nagyfokú folyadékveszteség, az átvirrasztott éjszaka okozta kialvatlanság, majd a hajnali hat óra körül megtartott pert lezáró halálos ítélet okozta további lelki stressz miatt dr. Zugibe szerint Jézus fizikai állapota már ekkor szükségképpen romlani kezdett. Ezt csak tovább fokozta, amikor az ítéletet követően fogvatartói megverték és leköpdösték.
Korbácsolás római módra
Ez a bántalmazás azonban messze elmaradt a Pilátus előtti tárgyalást követő korbácsolás szenvedéseitől, amely néhány óra múlva következett be. A római ostorozás során az elítéltet egy oszlophoz kötözték, karjait a magasba nyújtva, arccal az oszlopnak, teljesen meztelenül. Jézus esetében ez nagy nyilvánosság előtt történt, így a megszégyenülés pszichikai súlyát is figyelembe kell vennünk. Az ítéletet két katona végezte el felváltva ütve az úgynevezett flagrummal. Ez a rövid nyelű korbács két ágban végződő bőrszíjakból állt, amelyek végén mogyorónyi ólomdarabok vagy éles birkacsontok voltak. Ezek behatoltak a bőrbe és a húsba, és a korbács viszszahúzásakor felszakították azt, rendkívül erős vérzést okozva. Az ütéseket módszeresen a vállaktól lefelé egészen a lábszárakig mérték ki, így a megkorbácsolt hátán és lábán gyakorlatilag nem maradt ép terület a bőrön.
A zsidó törvény és hagyomány ugyan legfeljebb 39 csapást engedélyezett, s egyes tradíciók szerint Jézusra is ennyi ütést mértek, ám ezt az Evangéliumok beszámolói nem erősítik meg. A názáretit rómaiak korbácsolták meg, akiknél nem volt felső határ: a csapások száma egyes esetekben a százat is elérhette, csak arra voltak tekintettel, hogy a halálraítélt még ne haljon meg. Dr. B. Smalhout holland orvosprofesszor szerint "az elítélt bőrének ily mértékű megroncsolása és izomszöveteinek ily mértékű összezúzása súlyosságában összehasonlítható az egész testfelület nagyon mély megégésével", amely is néhány órán vagy napon belül önmagában is halálos. "Ilyenkor általában már nem maradt bőr az áldozat hátsó részén, és többnyire eszméletlenül függött a kötélen, nagy vértócsával körülvéve" – írja Smalhout (Ecce homo, Kapu 1993/3).
Dr. Zugibe szerint a korbácsolás egy további következményeként a mellhártyaűrben a tüdő körül folyadék halmozódott fel. Feltételezi, hogy egy ilyen traumát követően Jézus testének később életveszélyes hypovolaemiás sokkal kellett reagálnia a nagyfokú folyadék- és vérveszteségre, valamint az erőteljes sérülésekre.
A korbácsolást követően – mintegy délelőtt 10-11 óra körül – Jézust tovább bántalmazták az őt őrző római katonák. Ennek legfájdalmasabb eszköze a töviskoszorú volt. A zizyphus spina nevű növény hegyes tüskéi két és fél centiméter hosszúak, amelyek könnyedén hatoltak be az elítélt fejbőrébe. A fájdalomérzettel foglalkozó specialista dr. Bonica szerint az eleinte helyi jellegű fájdalom rövidesen az egész fejre, majd a nyakra és a vállakra is átterjedt. Ilyen esetben a fejet beidegző két idegpályában jelentkező erős, éles, szúró fájdalom idővel elviselhetetlenné válik, és ekkor a sérültnek olyan érzése támad, hogy borzalmasan fázik, ráadásul a kialvatlanság és a stressz jelentősen megnöveli a fájdalomérzetet. Bonica szerint hasonló esetben sokan öngyilkosságot követtek el a fájdalom hatására.
Via Dolorosa – a Fájdalmak Útja
Általános római szokás volt, hogy a megfeszítés helyére vezető úton az elítélt maga viszi keresztjének vízszintes fáját, teljesen meztelenül. Valószínűleg a zsidók szigorú erkölcsiségét ez utóbbi annyira megsértette volna, ami már lázongáshoz vezethetett, ezért Jézus felöltözve vihette a 30-50 kilogramm súlyú, durva, megmunkálatlan fából készült keresztfát. Ez szintén rendkívüli fájdalomkeltés volt – különösen, ha Jézus megkorbácsolt hátára gondolunk –, mivel az áldozatot legtöbbször mindkét nyújtott karjával a gerendához kötözték, így annak teljes súlya a legfelső hátcsigolyán és a legalsó nyakcsigolyán nyugodott. Ha az elítélt útközben megbotlott és elesett, általában nagyon megsérült, mert egyenesen az arcára esett a gerenda cementeszsáknyi súlyával a nyakában, és arcát nem tudta védeni, hiszen karjai széttárva a gerendához voltak kötözve. A kereszteket általában többször is felhasználták, és sok esetben a testeket elrothadásukig fent hagyták rajta, így a nyílt sebek érintkezése a fával esetenként hullamérgezést, vérmérgezést is okozhatott. Valószínűleg Jézusnak a sokk felé haladó állapota, lezuhant vérnyomása, nem pedig a rómaiak részvéte vezetett ahhoz, hogy egy idő után a keresztet másnak kellett továbbvinnie a római katonák kényszerítésére.
Nevéből ítélve a Golgotha ("Koponya helye") dombja számos történész szerint a jeruzsálemi keresztre feszítések állandó helyszíne volt. Mivel a holttesteket a rómaiak sokszor elrothadásukig fennhagyták a kereszteken vagy temetetlenül a földön – a görög-római világkép szerint a temetetlenül maradtak büntetésből nem juthattak be az alvilágba sem –, valamint az ilyen helyekre hordták ki az éhenhalt árvák, hozzátartozók nélkül elpusztultak testeit és a bűnözőkét, ezért csontok, bűz és patkányok fogadták a megérkezőket. (Ilyen hely a legtöbb ókori nagyváros közelében, de mindig a falakon kívül volt.)
Megfeszítése előtt Jézust mirhás borral kínálták, ami kábító, fájdalomcsillapító hatású, ám ő nem fogadta el. Ekkor letépték róla ruháit. Akinek már szakítottak le a testéről sebbe beleragadt gézt, az alkothat némi fogalmat arról, milyen égő fájdalommal járt ez Jézus egész hátán, amelyen a korbácsütésektől teljesen szétszaggatott bőrbe a ruha beleragadt. Újra teljesen meztelenre vetkőztették, ami a megszégyenítés egyik eszköze volt. Nyugodtan elfelejthetjük a feszületek "ágyékkendős" Jézusait: a rómaiak soha nem feszítettek keresztre senkit, csak meztelenül. Ezt egy utalással az Evangéliumok is megerősítik, amikor megjegyzik, hogy a Jézust követő asszonyok "távol megállva" követték csak az eseményeket, egyedül anyja ment később közelebb.
A Megfeszített
A keresztre feszítés kivégzési módját a rómaiak a perzsáktól vették át, de jelentősen megváltoztatták, szinte tudományos gonddal tökéletesítették olyan módszerré, amely maximális fájdalom előidézését és a haláltusa időtartamának adagolhatóságát tette elérhetővé úgy, hogy közben ne következzék be eszméletvesztés, amely csillapíthatná a fájdalmat, vagy meggyorsítaná a halált. A klasszikus római írók, például Cicero és Seneca megegyeztek abban, hogy ez a kivégzések között a legszörnyűbb halálnem. Az aprólékos figyelemmel kigondolt és kikísérletezett módszerhez külön eszközöket gyártottak, amelyek rendelkezésre álltak a római megszálló egységeknél.
A 15-20 centiméter hosszú, 8-9 milliméter széles, külön erre a célra készült szegeket a közhiedelemmel ellentétben nem a tenyéren ütötték át, mivel az nem tudta volna megtartani a test súlyát, mert szétszakadt volna, hanem pontosan a csukló közepénél, ott, ahol a kézfej átmegy a csuklóba, a hüvelykujj dombja alatt. A kézgyökcsontok ezáltal kificamodtak és eltolódtak, de nem zúzódtak össze. A csontok elmozdulásával járó fájdalom a csuklótörés vagy -ficam fájdalma volt, ezen felül azonban a szög érintette vagy roncsolta a nervus medianus nevű ideget is.
Az ilyen idegsérülés a létező egyik leghevesebb fájdalommal, úgynevezett égő idegfájdalommal jár együtt. Dr. Zugibe elmondása szerint az ezen a ponton golyótól vagy repesztől megsebesült második világháborús sérülteknél még morfiummal sem lehetett a fájdalmat csillapítani, hanem sokszor csak a gerincoszlopon végzett műtéttel sikerült megszüntetni. Az először csak a sérülés helyén érzett fájdalom az ideg sérülésekor villámcsapásszerű, heves, égető, perzselő érzéssel végigfutva a karon egészen a gerincoszlopig hatol, annyira, hogy amikor az ilyen sebesültek sérülésére csak ráfújtak, vagy a szellő megérintette azt, magánkívül kiáltoztak a fájdalomtól. A lábfejek átszögezése is ugyanilyen hatással járt a talpidegek sérülése miatt.
A nervus medianus ideg megfeszülésének vagy sérülésének másik eredménye Smalhout professzor szerint a hüvelykujj annyira erős görcse volt, hogy annak körme a tenyér közepébe fúródott, vagy pedig a hüvelykujj teljesen lebénult.
Ezután a keresztet függőleges helyzetbe emelték, ami által az elítélt teljes testsúlya a három szögre nehezedett. Ez a fent leírt elviselhetetlen égő idegfájdalommal járt.
A halál azonban nem emiatt következett be, hiszen ezek kevés vérveszteséggel járó, nem halálos sebek voltak. A felfüggesztett test mellkasa a kezeken lógó teljes testsúly miatt annyira kifeszült, hogy az elítélt csak belélegezni tudott, a levegőt nem tudta kifújni. Ez erőteljes asztmás rohamhoz hasonló állapot, mivel ott is a kilégzés válik rendkívül nehézzé, emiatt kezd fuldokolni a beteg.
Mintegy tíz perc után a megfeszítettnél is fulladozás lép fel, miközben a súlyosan megterhelt mell-, váll- és karizmok begörcsölnek. Mivel oxigénhiány lép fel, az izmok anyagcseréje fokozódik, s emiatt nagy mennyiségű tejsav termelődik, amely végül az egész testben elsavasodási folyamathoz vezet (metabolicus acidosis). A hétköznapi életben a tejsav felhalmozódását az izmokban mindenki ismeri: ez okozza az izomlázat. Ennek jóval hevesebb formája az a görcs, amely sportolók izmaiban lép fel, amikor túlterhelés miatt a teljes kimerültség állapotába kerülnek. A keresztre feszítettnél azonban a helyzet ennél is tovább romlik, mivel a kilégzés lehetetlensége miatt a test elsavasodása tovább fokozódik (respiratoricus acidosis). Emiatt az egész törzsben és minden végtagban minden izom állandó, szünet nélküli, erős görcsbe kerül az arra jellemző kínzó fájdalom kíséretében, miközben az áldozat annyira elkezd verejtékezni, hogy az izzadság patakokban ömlik a testéről. Erősen szédül, ajkai a fulladástól elkékülnek és megdagadnak, nyelve annyira megdagad, hogy a szájpadláshoz ragad, lába szintén megduzzad.
Ha a lábai nem kissé meghajlítva lettek volna felszögezve, az elítélt fél órán belül megfulladt volna. Ez azonban nem szolgálta volna a rómaiak érdekeit. Így viszont a biológiai életösztön ellenállhatatlan késztetésétől sarkallva az áldozat pokoli fájdalom árán lábával felnyomhatta magát, csökkentve a mellkasára és karjaira nehezedő súlyt, és kifújhatta jobban a levegőt. A fulladás és az egész testben jelenlévő görcs valamelyest csökkent, a lábakban és kezekben jelentkező, de a gerincoszlopig ható égő idegfájdalom azonban nem tette lehetővé, hogy sokáig így maradjon. Így csak szenvedése hosszabbodik meg: újrakezdődik a fulladás és a görcs. Még két napig szenvedő keresztre feszítettről is van híradás. Elfelejthetjük tehát a legtöbb evangélium-film mozdulatlan Megfeszítettjét is. A keresztre feszítettek szinte állandóan mozogtak, újra meg újra felnyomták magukat, majd visszazuhantak, és így tovább. Minden mozdulat, levegővétel és még a legkisebb szellő érintése is borzalmas fájdalommal járt. Jézus esetében mindezt tovább fokozta korbácstól szétszaggatott hátának állandó érintkezése a kereszt durva fájával.
Néhány óra elteltével – Jézus déltől délután háromig élt a kereszten – az elítélt testéről patakokban ömlött a víz, és testhőmérséklete magas fokra emelkedett (hyperthermia), mondhatni erős láza lett. A vérveszteség, a szélsőséges izzadás, a szomjúság és a sérülések következtében keringési zavarok léptek fel. A vérnyomás erősen lezuhant, a vér elsavasodott, a szív elfáradt. Ilyenkor úgynevezett decompensatio cordis lép fel, folyadék gyűlik össze a tüdőkben (tüdőödéma), a lélegzés hörgéssé válik, a szív össze-vissza ver, s ez közvetlenül a halálhoz vezet.
Istentől elhagyva
Az evangélisták beszámolói szerint körülbelül délután háromkor Jézus hangosan felkiáltott arám nyelven: "Éli, Éli, lama sabaktáni!?", aminek jelentése: "Istenem, Istenem, miért hagytál el!?" A teológusok felhívják a figyelmet arra, hogy Jézus a 22. zsoltár kezdőszavait idézte, valamint arra is, hogy az általa végrehajtott engesztelő áldozat érvényességéhez szükséges volt, hogy Isten teljesen elforduljon tőle bűneink miatt, amelyeket önként magára vállalt. Emellett azonban most elsősorban orvosi szempontból megállapítható, hogy a fájdalom okozta idegi sokk az elképzelhető leghevesebb érzelmi, pszichikai összeomlás gyötrelmével is együtt járt: depreszsziós és skizofréniás betegek legszörnyűbb panaszai között hallhatunk az Istentől való elutasítottság, elvetettség érzésének szinte pokoli lelki szenvedéséről. A többek között ilyen állapotban lévő emberekkel foglalkozó lelkipásztor, teológus Derek Prince Krisztus szenvedései kapcsán jegyzi meg, hogy "az elmebetegek között találkoztunk olyanokkal, akik egy kis töredéket megízleltek abból, amit ez jelent". Nem sokkal később – miután a katonák még ecettel próbálták szomjúságát "csillapítani" – Jézus egy hangos kiáltással kilehelte a lelkét.
A vélemények megoszlanak afelől, hogy halálát mi okozta. Egyes orvosok szerint a vér- és folyadékveszteség miatt hypovolaemiás sokk következett be. Az ilyen sokk hatására a vérnyomás drasztikusan akár 70-80-as mélységig csökken, a szív sokkal gyorsabban, de sokkal gyengébben ver. Mivel a szervezet a legfontosabb szervek működésének fenntartására koncentrál (szív, agy, tüdő), leáll a máj, a vese, a gyomor, a belek működése, és mivel ezek már nem kapnak vért, bizonyos idő után viszszafordíthatatlanul károsodnak. A pupilla kitágul, remegés, szájszárazság, fokozott vészreakció indul meg, a sérült elsápad, hideg verejték jelenik meg rajta. Még érzékeli a környezetét, de reagálni nem tud rá; végül eszméletvesztés következik be, amely a szív megállása miatt bekövetkező halál pillanatáig tart.
Mások szerint az előbb említett pszichikai terhelésnek is döntő szerepe volt ebben, Jézus ugyanis jóval korábban meghalt, mint a mellette függők, akik még alkonyat előtt is életben voltak. Az Evangéliumok beszámolói szerint Pilátus annyira elcsodálkozott ezen, hogy ellenőriztette, valóban meghalt-e: a már élettelen test mellkasába dárdát döfött egy katona. János apostol beszámolója szerint ekkor Jézus testéből vér és víz jött ki (vízzel a mellhártya-izzadmány és a tüdőödéma következtében telt meg a mellkasa).
A teológusok ugyanakkor egyetértenek abban, hogy Jézusnak azért kellett hamarabb meghalnia, mert a húsvét ünnepének beállta miatt az alkonyatkor még élőket lábszáruk eltörésével ölték meg, neki azonban be kellett teljesítenie a húsvéti bárányra vonatkozó jövendölést, amely szerint a csontja nem törhet el. A lábszár eltörését a többiek esetében egy külön erre a célra készült eszközzel, a crurifragium nevű vasrúddal végezték. Ez a halált azáltal gyorsította meg, hogy az elítélt nem tudta többé feltornázni magát a kilégzése érdekében, és így fél órán belül megfulladt.
Jézus különösen gyors halálával kapcsolatban a Szent Pál Akadémia bibliafordító bizottságának tagjai érdekes adalékra hívják fel a figyelmet. Az ezt leíró részekben a görög szöveg mintha azt sugallná, hogy Jézus egy nagyon hangos kiáltással tudatosan "kibocsátotta / kidobta szellemét" (Máté 27,50), "kilélegzett" (Márk 15,37; Lukács 23,46), "átadta szellemét" (János 19,30), miután hangosan megállapította, hogy "elvégeztetett". Különösen Márk jegyzi meg, hogy "a vele szemben álló római százados, amikor látta, hogy ily módon kiáltva bocsátotta ki szellemét, így szólt: Biztos, hogy ez az ember Isten Fia volt!" (15,39) Mit láthatott a százados, hogy erre a következtetésre jutott, és mit az addig gúnyolódó tömeg, akikről Lukács azt írja, hogy valamennyien a mellüket verve megtértek? A feltételezés szerint Jézus halála saját döntése folytán akkor következett be természetfeletti módon, amikor ő akarta. Halála előtt közvetlenül még beszélt, tehát az eszméletvesztéssel járó teljes hypovolaemiás sokkos állapot még nem állhatott be, így ez nem okozhatta közvetlenül a halálát. Mindezzel egybevág saját korábbi nyilatkozata is: "Azért szeret engem az Atya, mert én leteszem az életemet, hogy újra felvegyem azt. Senki sem veszi azt el éntőlem, hanem én teszem le azt magamtól. Van hatalmam letenni azt, és van hatalmam ismét felvenni azt." (János 10,17-18)
(Dr. Galántai Orsolya belgyógyász szakorvos, Ruff Tibor teológus)
***
"Útált és az emberektől elhagyott volt, fájdalmak férfia és betegség ismerője! Mint aki elől orcánkat elrejtjük, útált volt; és nem gondoltunk vele. Pedig betegségeinket ő viselte, és fájdalmainkat hordozá, és mi azt hittük, hogy ostoroztatik, verettetik és kínoztatik Istentől! És ő megsebesíttetett bűneinkért, megrontatott a mi vétkeinkért, békességünknek büntetése rajta van, és az ő sebeivel gyógyulánk meg." (Ézsaiás 53,3-5, Károli Gáspár fordítása)
Dr.Galántai Orsolya, Ruff Tibor - Hetek, 2000.10.28.
Fájdalmak férfia és betegség ismerője
Sok keresztény használja a kereszt szimbólumát, arról azonban a mai embernek már kevés fogalma van, mit is jelentett valójában a kereszthalál, ez a római kivégzési mód. Számos történész és orvos munkája nyomán nagyjából rekonstruálni lehet, hogy pontosan mit álltak ki az így kivégzett emberek, közöttük a legismertebb, a názáreti Jézus. Az ő szenvedését követjük végig az alábbiakban orvosi szempontból. Az Evangéliumok viszonylag szűkszavúan beszélnek erről, hiszen megírásuk korában a Római Birodalom minden alattvalója pontosan tisztában volt a kereszthalál mibenlétével, látott már ilyet – ma azonban érdemes részletesen áttekintenünk mindezt. Jézus fizikai és lelki szenvedése halálának előestéjén, a Gat-Semané ("Olajprés") nevű kertben kezdődött. Az Evangéliumok beszámolnak arról, hogy az utolsó vacsora utáni éjjelen Jézus elkezdett "rettegni és gyötrődni" (Márk 14,33), "és haláltusában lévén buzgóságosabban imádkozék; és az ő verítéke olyan vala, mint a nagy vércseppek, melyek a földre hullanak" (Lukács 22,44).
A képzettségére nézve orvos Lukács leírása a szakmájabeliek által ma is ismert jelenségre utal. A vérizzadás (haematohydrosis) csak különlegesen erőteljes stresszhelyzet, szorongás esetén lép fel. A verejtékmirigyek körül ugyanis összetett véredények hálózata található. "Nagy stressz esetén ezek a véredények erőteljesen összehúzódnak" – magyarázza dr. Frederick Zugibe főorvos, a halál előtti folyamatokkal foglalkozó kutató a Trinity Pictures által készített Crucifixion című ismeretterjesztő filmben. Majd amikor a fokozott szorongást felváltja a beletörődés, ezek a hajszálerek az elpattanásig tágulnak, a vér bejut a verejtékmirigyekbe, ezek pedig megrepednek, és igen nagy mennyiségű verejtéket termelnek, amely a vérrel együtt jelenik meg a bőr felszínén. A heves izzadás nagyfokú folyadékveszteséget és némi vérveszteséget is okoz: Lukács szerint Jézus véres verítéke nagy cseppekben hullott a földre.
A jelenség meglehetősen ritkán fordul elő. Ennek az az oka, hogy ennyire erőteljes szorongás, stresszhelyzet csak kevésszer éri az embereket. Az idegfeszültség mértékéről némi fogalmat alkothatunk, ha viszszaemlékezünk arra, hogy stresszes állapotban tenyerünk izzadni kezdett, még erőteljesebb lelki igénybevételnél esetleg egész testünket kiverte a víz. Tulajdonképpen ugyanennek sokszorosan erőteljesebb megnyilvánulása a haematohydrosis, melynek során patakokban folyik a véres izzadság a testen – a sokszorosan hevesebb, hétköznapi életben elképzelhetetlenül nagy szorongás, szélsőséges rettegés, halálfélelem esetén. A vér- és nagyfokú folyadékveszteség, az átvirrasztott éjszaka okozta kialvatlanság, majd a hajnali hat óra körül megtartott pert lezáró halálos ítélet okozta további lelki stressz miatt dr. Zugibe szerint Jézus fizikai állapota már ekkor szükségképpen romlani kezdett. Ezt csak tovább fokozta, amikor az ítéletet követően fogvatartói megverték és leköpdösték.
Korbácsolás római módra
Ez a bántalmazás azonban messze elmaradt a Pilátus előtti tárgyalást követő korbácsolás szenvedéseitől, amely néhány óra múlva következett be. A római ostorozás során az elítéltet egy oszlophoz kötözték, karjait a magasba nyújtva, arccal az oszlopnak, teljesen meztelenül. Jézus esetében ez nagy nyilvánosság előtt történt, így a megszégyenülés pszichikai súlyát is figyelembe kell vennünk. Az ítéletet két katona végezte el felváltva ütve az úgynevezett flagrummal. Ez a rövid nyelű korbács két ágban végződő bőrszíjakból állt, amelyek végén mogyorónyi ólomdarabok vagy éles birkacsontok voltak. Ezek behatoltak a bőrbe és a húsba, és a korbács viszszahúzásakor felszakították azt, rendkívül erős vérzést okozva. Az ütéseket módszeresen a vállaktól lefelé egészen a lábszárakig mérték ki, így a megkorbácsolt hátán és lábán gyakorlatilag nem maradt ép terület a bőrön.
A zsidó törvény és hagyomány ugyan legfeljebb 39 csapást engedélyezett, s egyes tradíciók szerint Jézusra is ennyi ütést mértek, ám ezt az Evangéliumok beszámolói nem erősítik meg. A názáretit rómaiak korbácsolták meg, akiknél nem volt felső határ: a csapások száma egyes esetekben a százat is elérhette, csak arra voltak tekintettel, hogy a halálraítélt még ne haljon meg. Dr. B. Smalhout holland orvosprofesszor szerint "az elítélt bőrének ily mértékű megroncsolása és izomszöveteinek ily mértékű összezúzása súlyosságában összehasonlítható az egész testfelület nagyon mély megégésével", amely is néhány órán vagy napon belül önmagában is halálos. "Ilyenkor általában már nem maradt bőr az áldozat hátsó részén, és többnyire eszméletlenül függött a kötélen, nagy vértócsával körülvéve" – írja Smalhout (Ecce homo, Kapu 1993/3).
Dr. Zugibe szerint a korbácsolás egy további következményeként a mellhártyaűrben a tüdő körül folyadék halmozódott fel. Feltételezi, hogy egy ilyen traumát követően Jézus testének később életveszélyes hypovolaemiás sokkal kellett reagálnia a nagyfokú folyadék- és vérveszteségre, valamint az erőteljes sérülésekre.
A korbácsolást követően – mintegy délelőtt 10-11 óra körül – Jézust tovább bántalmazták az őt őrző római katonák. Ennek legfájdalmasabb eszköze a töviskoszorú volt. A zizyphus spina nevű növény hegyes tüskéi két és fél centiméter hosszúak, amelyek könnyedén hatoltak be az elítélt fejbőrébe. A fájdalomérzettel foglalkozó specialista dr. Bonica szerint az eleinte helyi jellegű fájdalom rövidesen az egész fejre, majd a nyakra és a vállakra is átterjedt. Ilyen esetben a fejet beidegző két idegpályában jelentkező erős, éles, szúró fájdalom idővel elviselhetetlenné válik, és ekkor a sérültnek olyan érzése támad, hogy borzalmasan fázik, ráadásul a kialvatlanság és a stressz jelentősen megnöveli a fájdalomérzetet. Bonica szerint hasonló esetben sokan öngyilkosságot követtek el a fájdalom hatására.
Via Dolorosa – a Fájdalmak Útja
Általános római szokás volt, hogy a megfeszítés helyére vezető úton az elítélt maga viszi keresztjének vízszintes fáját, teljesen meztelenül. Valószínűleg a zsidók szigorú erkölcsiségét ez utóbbi annyira megsértette volna, ami már lázongáshoz vezethetett, ezért Jézus felöltözve vihette a 30-50 kilogramm súlyú, durva, megmunkálatlan fából készült keresztfát. Ez szintén rendkívüli fájdalomkeltés volt – különösen, ha Jézus megkorbácsolt hátára gondolunk –, mivel az áldozatot legtöbbször mindkét nyújtott karjával a gerendához kötözték, így annak teljes súlya a legfelső hátcsigolyán és a legalsó nyakcsigolyán nyugodott. Ha az elítélt útközben megbotlott és elesett, általában nagyon megsérült, mert egyenesen az arcára esett a gerenda cementeszsáknyi súlyával a nyakában, és arcát nem tudta védeni, hiszen karjai széttárva a gerendához voltak kötözve. A kereszteket általában többször is felhasználták, és sok esetben a testeket elrothadásukig fent hagyták rajta, így a nyílt sebek érintkezése a fával esetenként hullamérgezést, vérmérgezést is okozhatott. Valószínűleg Jézusnak a sokk felé haladó állapota, lezuhant vérnyomása, nem pedig a rómaiak részvéte vezetett ahhoz, hogy egy idő után a keresztet másnak kellett továbbvinnie a római katonák kényszerítésére.
Nevéből ítélve a Golgotha ("Koponya helye") dombja számos történész szerint a jeruzsálemi keresztre feszítések állandó helyszíne volt. Mivel a holttesteket a rómaiak sokszor elrothadásukig fennhagyták a kereszteken vagy temetetlenül a földön – a görög-római világkép szerint a temetetlenül maradtak büntetésből nem juthattak be az alvilágba sem –, valamint az ilyen helyekre hordták ki az éhenhalt árvák, hozzátartozók nélkül elpusztultak testeit és a bűnözőkét, ezért csontok, bűz és patkányok fogadták a megérkezőket. (Ilyen hely a legtöbb ókori nagyváros közelében, de mindig a falakon kívül volt.)
Megfeszítése előtt Jézust mirhás borral kínálták, ami kábító, fájdalomcsillapító hatású, ám ő nem fogadta el. Ekkor letépték róla ruháit. Akinek már szakítottak le a testéről sebbe beleragadt gézt, az alkothat némi fogalmat arról, milyen égő fájdalommal járt ez Jézus egész hátán, amelyen a korbácsütésektől teljesen szétszaggatott bőrbe a ruha beleragadt. Újra teljesen meztelenre vetkőztették, ami a megszégyenítés egyik eszköze volt. Nyugodtan elfelejthetjük a feszületek "ágyékkendős" Jézusait: a rómaiak soha nem feszítettek keresztre senkit, csak meztelenül. Ezt egy utalással az Evangéliumok is megerősítik, amikor megjegyzik, hogy a Jézust követő asszonyok "távol megállva" követték csak az eseményeket, egyedül anyja ment később közelebb.
A Megfeszített
A keresztre feszítés kivégzési módját a rómaiak a perzsáktól vették át, de jelentősen megváltoztatták, szinte tudományos gonddal tökéletesítették olyan módszerré, amely maximális fájdalom előidézését és a haláltusa időtartamának adagolhatóságát tette elérhetővé úgy, hogy közben ne következzék be eszméletvesztés, amely csillapíthatná a fájdalmat, vagy meggyorsítaná a halált. A klasszikus római írók, például Cicero és Seneca megegyeztek abban, hogy ez a kivégzések között a legszörnyűbb halálnem. Az aprólékos figyelemmel kigondolt és kikísérletezett módszerhez külön eszközöket gyártottak, amelyek rendelkezésre álltak a római megszálló egységeknél.
A 15-20 centiméter hosszú, 8-9 milliméter széles, külön erre a célra készült szegeket a közhiedelemmel ellentétben nem a tenyéren ütötték át, mivel az nem tudta volna megtartani a test súlyát, mert szétszakadt volna, hanem pontosan a csukló közepénél, ott, ahol a kézfej átmegy a csuklóba, a hüvelykujj dombja alatt. A kézgyökcsontok ezáltal kificamodtak és eltolódtak, de nem zúzódtak össze. A csontok elmozdulásával járó fájdalom a csuklótörés vagy -ficam fájdalma volt, ezen felül azonban a szög érintette vagy roncsolta a nervus medianus nevű ideget is.
Az ilyen idegsérülés a létező egyik leghevesebb fájdalommal, úgynevezett égő idegfájdalommal jár együtt. Dr. Zugibe elmondása szerint az ezen a ponton golyótól vagy repesztől megsebesült második világháborús sérülteknél még morfiummal sem lehetett a fájdalmat csillapítani, hanem sokszor csak a gerincoszlopon végzett műtéttel sikerült megszüntetni. Az először csak a sérülés helyén érzett fájdalom az ideg sérülésekor villámcsapásszerű, heves, égető, perzselő érzéssel végigfutva a karon egészen a gerincoszlopig hatol, annyira, hogy amikor az ilyen sebesültek sérülésére csak ráfújtak, vagy a szellő megérintette azt, magánkívül kiáltoztak a fájdalomtól. A lábfejek átszögezése is ugyanilyen hatással járt a talpidegek sérülése miatt.
A nervus medianus ideg megfeszülésének vagy sérülésének másik eredménye Smalhout professzor szerint a hüvelykujj annyira erős görcse volt, hogy annak körme a tenyér közepébe fúródott, vagy pedig a hüvelykujj teljesen lebénult.
Ezután a keresztet függőleges helyzetbe emelték, ami által az elítélt teljes testsúlya a három szögre nehezedett. Ez a fent leírt elviselhetetlen égő idegfájdalommal járt.
A halál azonban nem emiatt következett be, hiszen ezek kevés vérveszteséggel járó, nem halálos sebek voltak. A felfüggesztett test mellkasa a kezeken lógó teljes testsúly miatt annyira kifeszült, hogy az elítélt csak belélegezni tudott, a levegőt nem tudta kifújni. Ez erőteljes asztmás rohamhoz hasonló állapot, mivel ott is a kilégzés válik rendkívül nehézzé, emiatt kezd fuldokolni a beteg.
Mintegy tíz perc után a megfeszítettnél is fulladozás lép fel, miközben a súlyosan megterhelt mell-, váll- és karizmok begörcsölnek. Mivel oxigénhiány lép fel, az izmok anyagcseréje fokozódik, s emiatt nagy mennyiségű tejsav termelődik, amely végül az egész testben elsavasodási folyamathoz vezet (metabolicus acidosis). A hétköznapi életben a tejsav felhalmozódását az izmokban mindenki ismeri: ez okozza az izomlázat. Ennek jóval hevesebb formája az a görcs, amely sportolók izmaiban lép fel, amikor túlterhelés miatt a teljes kimerültség állapotába kerülnek. A keresztre feszítettnél azonban a helyzet ennél is tovább romlik, mivel a kilégzés lehetetlensége miatt a test elsavasodása tovább fokozódik (respiratoricus acidosis). Emiatt az egész törzsben és minden végtagban minden izom állandó, szünet nélküli, erős görcsbe kerül az arra jellemző kínzó fájdalom kíséretében, miközben az áldozat annyira elkezd verejtékezni, hogy az izzadság patakokban ömlik a testéről. Erősen szédül, ajkai a fulladástól elkékülnek és megdagadnak, nyelve annyira megdagad, hogy a szájpadláshoz ragad, lába szintén megduzzad.
Ha a lábai nem kissé meghajlítva lettek volna felszögezve, az elítélt fél órán belül megfulladt volna. Ez azonban nem szolgálta volna a rómaiak érdekeit. Így viszont a biológiai életösztön ellenállhatatlan késztetésétől sarkallva az áldozat pokoli fájdalom árán lábával felnyomhatta magát, csökkentve a mellkasára és karjaira nehezedő súlyt, és kifújhatta jobban a levegőt. A fulladás és az egész testben jelenlévő görcs valamelyest csökkent, a lábakban és kezekben jelentkező, de a gerincoszlopig ható égő idegfájdalom azonban nem tette lehetővé, hogy sokáig így maradjon. Így csak szenvedése hosszabbodik meg: újrakezdődik a fulladás és a görcs. Még két napig szenvedő keresztre feszítettről is van híradás. Elfelejthetjük tehát a legtöbb evangélium-film mozdulatlan Megfeszítettjét is. A keresztre feszítettek szinte állandóan mozogtak, újra meg újra felnyomták magukat, majd visszazuhantak, és így tovább. Minden mozdulat, levegővétel és még a legkisebb szellő érintése is borzalmas fájdalommal járt. Jézus esetében mindezt tovább fokozta korbácstól szétszaggatott hátának állandó érintkezése a kereszt durva fájával.
Néhány óra elteltével – Jézus déltől délután háromig élt a kereszten – az elítélt testéről patakokban ömlött a víz, és testhőmérséklete magas fokra emelkedett (hyperthermia), mondhatni erős láza lett. A vérveszteség, a szélsőséges izzadás, a szomjúság és a sérülések következtében keringési zavarok léptek fel. A vérnyomás erősen lezuhant, a vér elsavasodott, a szív elfáradt. Ilyenkor úgynevezett decompensatio cordis lép fel, folyadék gyűlik össze a tüdőkben (tüdőödéma), a lélegzés hörgéssé válik, a szív össze-vissza ver, s ez közvetlenül a halálhoz vezet.
Istentől elhagyva
Az evangélisták beszámolói szerint körülbelül délután háromkor Jézus hangosan felkiáltott arám nyelven: "Éli, Éli, lama sabaktáni!?", aminek jelentése: "Istenem, Istenem, miért hagytál el!?" A teológusok felhívják a figyelmet arra, hogy Jézus a 22. zsoltár kezdőszavait idézte, valamint arra is, hogy az általa végrehajtott engesztelő áldozat érvényességéhez szükséges volt, hogy Isten teljesen elforduljon tőle bűneink miatt, amelyeket önként magára vállalt. Emellett azonban most elsősorban orvosi szempontból megállapítható, hogy a fájdalom okozta idegi sokk az elképzelhető leghevesebb érzelmi, pszichikai összeomlás gyötrelmével is együtt járt: depreszsziós és skizofréniás betegek legszörnyűbb panaszai között hallhatunk az Istentől való elutasítottság, elvetettség érzésének szinte pokoli lelki szenvedéséről. A többek között ilyen állapotban lévő emberekkel foglalkozó lelkipásztor, teológus Derek Prince Krisztus szenvedései kapcsán jegyzi meg, hogy "az elmebetegek között találkoztunk olyanokkal, akik egy kis töredéket megízleltek abból, amit ez jelent". Nem sokkal később – miután a katonák még ecettel próbálták szomjúságát "csillapítani" – Jézus egy hangos kiáltással kilehelte a lelkét.
A vélemények megoszlanak afelől, hogy halálát mi okozta. Egyes orvosok szerint a vér- és folyadékveszteség miatt hypovolaemiás sokk következett be. Az ilyen sokk hatására a vérnyomás drasztikusan akár 70-80-as mélységig csökken, a szív sokkal gyorsabban, de sokkal gyengébben ver. Mivel a szervezet a legfontosabb szervek működésének fenntartására koncentrál (szív, agy, tüdő), leáll a máj, a vese, a gyomor, a belek működése, és mivel ezek már nem kapnak vért, bizonyos idő után viszszafordíthatatlanul károsodnak. A pupilla kitágul, remegés, szájszárazság, fokozott vészreakció indul meg, a sérült elsápad, hideg verejték jelenik meg rajta. Még érzékeli a környezetét, de reagálni nem tud rá; végül eszméletvesztés következik be, amely a szív megállása miatt bekövetkező halál pillanatáig tart.
Mások szerint az előbb említett pszichikai terhelésnek is döntő szerepe volt ebben, Jézus ugyanis jóval korábban meghalt, mint a mellette függők, akik még alkonyat előtt is életben voltak. Az Evangéliumok beszámolói szerint Pilátus annyira elcsodálkozott ezen, hogy ellenőriztette, valóban meghalt-e: a már élettelen test mellkasába dárdát döfött egy katona. János apostol beszámolója szerint ekkor Jézus testéből vér és víz jött ki (vízzel a mellhártya-izzadmány és a tüdőödéma következtében telt meg a mellkasa).
A teológusok ugyanakkor egyetértenek abban, hogy Jézusnak azért kellett hamarabb meghalnia, mert a húsvét ünnepének beállta miatt az alkonyatkor még élőket lábszáruk eltörésével ölték meg, neki azonban be kellett teljesítenie a húsvéti bárányra vonatkozó jövendölést, amely szerint a csontja nem törhet el. A lábszár eltörését a többiek esetében egy külön erre a célra készült eszközzel, a crurifragium nevű vasrúddal végezték. Ez a halált azáltal gyorsította meg, hogy az elítélt nem tudta többé feltornázni magát a kilégzése érdekében, és így fél órán belül megfulladt.
Jézus különösen gyors halálával kapcsolatban a Szent Pál Akadémia bibliafordító bizottságának tagjai érdekes adalékra hívják fel a figyelmet. Az ezt leíró részekben a görög szöveg mintha azt sugallná, hogy Jézus egy nagyon hangos kiáltással tudatosan "kibocsátotta / kidobta szellemét" (Máté 27,50), "kilélegzett" (Márk 15,37; Lukács 23,46), "átadta szellemét" (János 19,30), miután hangosan megállapította, hogy "elvégeztetett". Különösen Márk jegyzi meg, hogy "a vele szemben álló római százados, amikor látta, hogy ily módon kiáltva bocsátotta ki szellemét, így szólt: Biztos, hogy ez az ember Isten Fia volt!" (15,39) Mit láthatott a százados, hogy erre a következtetésre jutott, és mit az addig gúnyolódó tömeg, akikről Lukács azt írja, hogy valamennyien a mellüket verve megtértek? A feltételezés szerint Jézus halála saját döntése folytán akkor következett be természetfeletti módon, amikor ő akarta. Halála előtt közvetlenül még beszélt, tehát az eszméletvesztéssel járó teljes hypovolaemiás sokkos állapot még nem állhatott be, így ez nem okozhatta közvetlenül a halálát. Mindezzel egybevág saját korábbi nyilatkozata is: "Azért szeret engem az Atya, mert én leteszem az életemet, hogy újra felvegyem azt. Senki sem veszi azt el éntőlem, hanem én teszem le azt magamtól. Van hatalmam letenni azt, és van hatalmam ismét felvenni azt." (János 10,17-18)
(Dr. Galántai Orsolya belgyógyász szakorvos, Ruff Tibor teológus)
***
"Útált és az emberektől elhagyott volt, fájdalmak férfia és betegség ismerője! Mint aki elől orcánkat elrejtjük, útált volt; és nem gondoltunk vele. Pedig betegségeinket ő viselte, és fájdalmainkat hordozá, és mi azt hittük, hogy ostoroztatik, verettetik és kínoztatik Istentől! És ő megsebesíttetett bűneinkért, megrontatott a mi vétkeinkért, békességünknek büntetése rajta van, és az ő sebeivel gyógyulánk meg." (Ézsaiás 53,3-5, Károli Gáspár fordítása)
Dr.Galántai Orsolya, Ruff Tibor - Hetek, 2000.10.28.
Ebben a hozzászólásban az olvashatóság miatt mellőzni fogom a források leírását. Ezek természetesen rendelkezésre állnak.
