Az Én Storym Irodalmi Novella Pályázat

Melitta témája a 'Pályázatok' fórumban , 2012 Február 5.

  1. Tar_nok

    Tar_nok Vendég

    Az én sztory-m

    Negyven évvel ezelőtt szakadtam-rohantam ki Kanadába mint egykori hazánkfia, a büdös disszidens.


    Az első nap mikor elhagytam Magyarországot, és eldőlt, soha nem megyek vissza, legalabb is hosszú ideig nem, iszonyú erejű honvágy vett rajtam erőt. Tudtam, nem birtam volna tovább a szomoruság gyötrelmét, ezért vasakarattal félrerúgtam az érzelmet, és kijelentettem saját magamnak, hangtalanul, már az ágyban fekve este, hogy ezt az érzelmet nem engedem magamhoz közel soha többé.


    Így is lett. Egészen kétezerötig, amikor egy reggel, újsakcikket olvasván a kedvenc kávehézamban, hirtelen elkapta a grabancomat az érzelem, de úgy, hogy felnőtt, sőt, hajlott korom ellenére, elbőgtem magam. Ott, teljes nyilvánosság előtt, egy kávéházban.


    Ugyanis az újságcikk témája a közelgő labdarúgó VB körül forgott. Semmi magyar vonatkozás nem volt a cikkben. A cikk mellet egy lista állt, ami mutatta, kik voltak az eddigi VB-ken a legnagyobb gólszámot elérő futballistak.


    Aznap a lista így nézett ki:

    1. Ronaldo, BRA, 14
    2. Gerd Mueller, GER, 14
    3. Just Fontaine, FRA, 13.
    4. Pele, BRA, 12.
    5. Sandor Kocsis, HUN, 11.

    Mikor a magyar névhez értem az olvasásban, iszonyat erővel vágott belém a honvágy. Nem is honvágy volt ez; hanem magyarságom érzete, egy hovatartozás érzése.


    Igazán nem vagyok nacionalista, sőt. Kicsit le is nézem a magyar belpolitikát manapság, pusztán a gusztustalan politikai erőszakossága miatt. Nem egyedek elleni vagy testi sértessel együttjáró erőszakot értek ez alatt, hanem az ellenfél iránt tanusított tiszteletet egyáltalán nem mutató politikiai életet.


    Na. Könnyű ezt nekem innen, Kanadából.

    Ez a pici név öttlött ott föl nekem. Egy kis név, árván, ott állva, magyarul az idegen szavak tengerében, de mégis magateljesen, és tele dac- és kihívás nélküli öntudattal.


    A név szépségével, kedvességével, és egy óriási meglepetéssel csapott le ram.


    A nevet nem ismertem; az aranycsapat felbomlott ha jól tudom születésem előtt. Azt sem tudom, hogy hogy nézett ki az illető.


    De a neve az mellbevágott.


    Sokat gondolkoztam azon a héten, mikor ez történt, miért tett rám ez a név, egy futballista neve, akit névről sem ismertem, ilyen nagy hatást.


    Rájöttem.


    Azért, mert a neve nem őt jelezte egyedül, sem a magyar mivoltát, hanem egy harmadik fogalmat is: hallhatatlanságát.


    Kocsist valószínüleg istenítették az ő napjaiban, mint más népszerű közéleti személyt általában mindig. De a ő ideje is elmúlt, mint előbb-utóbb mindenkié. Noha elmúlt az ideje, mégis hallhatatlan maradt: megjelent a neve; mitöbb, nem lehetett nem megjelentetni a nevét. Muszáj volt, a történelmi magyarság számára vadidgen ország, a futballista számára vadidegen kor, és magyarokkal merőben külömböző hagyományhalmazzal rendelkező nép ujságjában is. Senki nem ismeri Kocsis Sándort, nem tudják ki volt, a nyilvánvalókon kivűl; a legtöbb embernek talán át is siklott a tekintete mikor a nevet olvasta, de nem mindenkié; az enyém például fönnakadt és véresen nyers erővel szakított fel bennem érzelmeket.


    Kocsis Sanyi, mint jeleztem, halhatatlanná valt. Ennek jelentősege lett. Azelőtt, az európai vallásos miliőben, mikor mindenki valamiféle istenben hitt, akkor mindenki hallhatatlan volt. Akár elkárhozott, akar nem, akár a mennyekbe jutott, akár nem; akár jó volt, akár rossz, a szelleme, a lelke, örökké élt.


    Mire én felcseperedő korba jutottam, addigra Magyarországon elterjedt erősen a kommunisták által erőszakolt ateizmus. Mivel ebben a szellemben nevelkedtem, elfogadtam mint világnézetem egyik alapját, es azóta is vallom magaménak.


    Tehát ha én mondom, hogy egy ember halhatatlan, az mást jelent mint a szó szokványos értelme. Hitem szerint a lelke nem éli túl senki tudatát. De egypár emberé mégis halhatatlan, mert az emléke nem múlik el soha. Ez az emlék-élet a halott számára, az ő már elmúlt, kiszikkadt lelkének nem jelent semmit, hisz a létezőtlennek nincs felfogása, ami a jelentést, az értelmet, felfoghatná. Mások számára az ő halhatatlansága nagy; nagyobbnak véljük őt, mint saját magunkat, tiszteljuk, hódolunk neki, esetleg keserűen irígykedünk a híréért és halhatatlanságáért; elfogadjuk emberi nagyságát úgy, mint ha tényleg, vallás-szerűen halhatatlan lenne, noha az elménk (legalabb is az ateistáké) ab ovo visszautasítja ezt a felfogást. Valahogy megis, az élő saját lelkünk egy, az evolució során régebbi kelettel kialakult mélyebb szintjén mégis elfogadjuk, hogy az illető túlélte a halálát.


    Azelőtt mindenki halhatatlan volt. Nem kellett érte dolgozni, gürcölni, hogy az ember lelke túlélje saját magát. Legalább is mindenki így látta. Ember vagy? Igen? Nesze, itt egy lélek, ingyen, bérmentve. Kölcsön van, vissza kell majd adnod, de használd addig egészséggel, és vigyázz rá jól: ne add el, ne veszítsd el, ne add cserébe semmiért sem - ez volt a régi elfogadott igazság és az emberi világrend első pontja.


    Manapság halhatatlannak maradni nehéz. Senki nem kap garanciát mint régen; a harc és a küzdelem csak akkor jogosít fel halhatatlanságra, ha megfelelő eredményt érsz el, te, gürcös ember. A harc eredménye viszont legnagyobb részt szerencsés véletleneken múlik, nem a gürcös harcos erőfeszítése nagyságán.


    A mai, ateista közfelfogás szerint egy ember saját magát túlélni csak mások előtt tudja manapság. Mégsem kis dolog a halhatatlanság, még így bénán értelmezve sem - a végtelen élet reménye kecsegtető, és mint magyar, a neves futballista halhatatlansága fokozta bennem a nemzeti öntudatot. Hisz magyar volt ő is, a magyar nevet élteti. Bárki - magyar vagy idegen - szemszögéből nézve, emelte a magyar nívót. Ő erős és halhatatlan; büszke lehet az, aki az ő barátja. Én az vagyok, automatikusan, hisz osztozunk magyar mivoltunkban.


    Erősebb lettem, magyarabb, egy kis ízelítőt kaptam a halhatatlanságbol, az illető nevét olvasva.


    Ezért bőgtem el magam olyan iszonyatosan a káveházban, egy máskülönben semmittevő név olvasása során.

    --------------------

    Figyelem: a novella 4993 betűleütésből áll. A cím és eme lábjegyzet nincs beleszámovla, de minden más, úgymint szóközi szünetek, írásjelek, új bekezdesések, viszont igen.
     
  2. roland01

    roland01 Új tag

    Pályázat: Én Storym

    Vakság

    Hol is kezdjem a történetemet. Talán ott, hogy mindig is vágytam arra, érezzem, kellek valakinek, elfogad, így ahogy vagyok, szeret, és nem ver át. Szinte mindenki erre vágyakozik, de az élete során, rengeteg pofont kapunk, így valamennyi álmunkat feladjuk.
    Vágyunk arra, hogy megleljük, párunkat sok mindenre ösztönöz minket. Eljárunk társkereső klubokba, regisztrálunk külön, az erre a célra létrehozott honlapokra, és próbálkozunk. De, eljön az idő, amikor már nem látjuk értelmét, és már feladunk minden reményt. És, általában, ilyenkor történik meg az, amit addig vártunk, azt kapjuk, amiért futottunk. Ránk talál a szerelem. Velem is így történt…

    Május. Szép május, amikor a természet kinyílik, és szabadjára engedi valamennyi élőlény az ösztöneit, a vágyait, és kitárja a szívét. Én is így jártam. Volt valaki, akivel már egy ideje leveleztem, de a találkozó mindig váratott magára.
    Azonban, a kiszámíthatatlanok összjátéka eredményeként, úgy alakult, hogy tudtunk találkozni. A buszállomásra beszéltük meg a randevút. Úgy mentem el, hogy egy óra, és lerázom, le is szerveztem már a találkozót az egyik barátommal, hogy elüssük a délután hátralévő részét. Késett a busza, türelmetlenkedtem, majd, percekkel később, az autóbusz megérkezett, és az utasok elkezdtek leszállni róla. És ott volt ő. Első pillanatra megragadott, nem tudtam levenni róla a tekintetem. Nem a legszebb volt a világon, de valami olyan látványt nyújtott, valamint az erőteljes kisugárzásának köszönhetően, megfogta a szívemet. Sétáltunk a városban, leültünk egy parkban, a barátommal a találkozót is lemondtam, és együtt néztük, ahogy az egész napos felhős idő után, kitisztul az ég, és a nap, lebukik a távoli dombok között. Egymást karolva néztük ezt. Azonban, ez az idill nem tarthatott sokáig, elárulta, el kell utaznia, a munkája miatt, és sajnos, ez így marad, ennyiben. Azonban, ha gondolom, mehetnék vele. Egész úton hazafelé azon rágódtam. Azonban, a döntés megszületett, így este tudattam családommal elköltözöm. Napokon belül közöltem a munkahelyemen, felmondok, és kérem, mondjanak le a felmondási időről. nehéz szívvel, de egy hetes felmondási idővel elengedtek. Eközben, minden egyes nap találkoztunk, sétáltunk, és a holdfényben egymás karjába borultunk. Sokan mondták, hiba elmennem, de nem törődtem velük, csak egyetlen cél lebegett a szemeim előtt, és az Ő volt.
    Eljött a nap. Itthon, a búcsú fájdalmával megtelt könnyekkel búcsúztunk, majd elindultam, az úti célom felé. Út közben többször beszéltünk telefonon, hogy ő is oda ér, mire én. Elérkeztem a nagyvárosba, Budapestre, ahol minden és mindenki idegen volt, de nem érdekelt, mert tudtam, vele lehetek. Hamarosan át is vehettük az albérletünket, és meg is kezdhettük a kipakolást, amit magamra vállaltam, mivel szegény éjszakás műszak után volt. Az elkövetkező napokban a legboldogabb voltam. Együtt sétáltunk a Duna parton, közösen főztünk, fürödtünk, megosztottuk egymással a minden napjainkat. Ő eljárt dolgozni, én pedig minden egyes nap a várost jártam, hogy munkát találjak. Hazaérve, mindig frissen főtt étellel vártam, megbeszéltük a napi dolgokat, megfürödtünk, majd lefeküdtünk és összebújva filmeket néztünk. Minden szépen ment egy ideig. Azonban, gyülekezni kezdtek a sötét fellegek. Kimaradások, kolléganőivel eljárt szórakozni, a budapesti barátaival találkozgatott, és én mindeközben, otthon vártam, türelmesen. Azonban, ez csak a látszat volt. Belül mardosott a kétely, mi történhetett vele, miért nem jött még haza, merre lehet, mi történhetett, és mindig megkönnyebbültem, amikor hazaért. Minden kételyem tovaszállt, és együtt töltöttük az esténket, mint azelőtt.
    Elérkezett a július. A névnapom hónapja. Mondtam neki, egyet kérek tőle, azon a napon legyen velem. Messze vagyok a családomtól, a szeretteimtől, a barátaimtól, és csak ő van ott velem, akkor. Ő ezt megígérte. Teltek a napok. Azonban, egyre gyűltek a sötét fellegek, amiket akkor még elhessegettem. Az után elérkezett a névnapom előtti nap. Megbeszéltük, reggel elmegyünk bevásárolni, mert a hűtőnk kifogyóban volt. Azonban, hiába ébresztettem, keltegettem, ő inkább az ágyban maradt. A számítógép előtt ültem, és az otthon maradt barátaimmal beszélgetek, amikor dél körül kijött, megnézte mit beszélgetek. Ekkor kivonult a szobából, bezárkózott a másikba. Mentem utána, mi a gond, de csak könnyezve annyit mondott, hagyj békén! Kérdeztem, mit csináltam, erre a válasza: „Miért beszélgetsz velük, nem vagyok neked én elég!” Hirtelen, nem tudtam, mit tegyek. Fogtam magam, és elindultam a városba. A Városliget pár percnyi sétára volt tőlünk. Délután volt, mire hazaértem, de ő nem volt sehol.
    Este 10 óra volt, és még mindig nem jelentkezett. Már lefeküdtem, amikor megjött, és bevonult a másik szobába. Reggel, megint nem szólt hozzám, így én elmentem a városba. Délután, mikor hazaértem, ő ott feküdt az ágyban, és a számítógépen beszélgetett valakivel. Nem rejtegette előlem, és bele néztem. Hirtelen, nem tudtam, mi történik. Egy másikkal beszélt, hogy milyen jól érezték magukat az előző nap, és alig várják az estét, hogy ismét együtt legyenek. Rám nézett, és közölte, erről te tehetsz.
    Átmentem a másik szobában, és lefeküdtem. Ő bejött, vitatkoztunk, igazat adott nekem, de nem érdekelte semmi, menni akart, és el is ment. Este nem tudtam aludni, kiterveltem, másnap ajándékkal várom. Az utolsó pénzemen virágot vettem, bevásároltam, egész nap sütöttem főztem. Telefonon beszéltünk, és megígérte, amint végez, hazajön hozzám. Kétfogásos vacsora, habfürdő, zene, füstölő, virágszirmok az ágyon. Ez várt rá. Kimentem a buszállomásra, és vártam, aztán megjött a busza, de ő sehol sem volt. Ekkor jöttem rá, hogy becsapott. Hamarabb jött haza, és ahhoz a másikhoz rohant. Szétfeszített az ideg, de türtőztettem magam. Haza értem, összecsomagoltam, hívtam, de nem vette fel. Az után fél 9-kor megcsörgetett, hogy mindjárt itthon van. Kimentem elé, miközben a főbérlővel beszéltem, és felmondtam az albérletet a részemről. Rövid vita következett, aminek az eredményeként, a megtervezett estéből semmi se lett, és a másokhoz rohant. Másnap hazajöttem. Az úton többször hívtam, sms-ket küldtem, de nem reagált. Ekkor tudatosult bennem az, amit a többiek mondtak. Te csak arra kellesz neki, hogy feljusson Pestre, és ott élhessen.
    Igaz a mondás, az igaz barát, a bajban is velünk van. Támogattak, amikor hazaértem. Össze voltam törve. Most kezdek magamhoz térni, és olyan lenni, mint régen, de ugyanolyan már sose leszek. Mi a tanúság? A vágyaink sokszor elvakítanak, és elfelejtünk gondolkodni, illetve az ész érvekkel foglalkozni. Megtanultam, hogy soha többet ilyen felelőtlen lépést nem teszek, akár kiről is legyen szó
     
  3. Taki86

    Taki86 Új tag

    Pirkadat

    Itt ülök a tengerparton egy meredek sziklafal tetején. Alattam a mélyben ott a tenger és a víz alatti sziklák sokasága. Hamarosan, mikor felkel a nap, leugrom innen és véget vetek az életemnek. Hogy miért döntöttem így? Nem a szokásos szerelmi bánat vagy valamely családtag elvesztése, esetleg karrier romba dőlése vezetett ehhez az elhatározásomhoz. Egyszerűen elegem lett ebből az életnek nevezett pokolból. Bármibe is kezdtem sikertelennek bizonyult. A magánéletem éppolyan szerencsétlenség, mint a családom vagy a jelenlegi munkám. Bár sokak biztosan örülnének a helyemben, nekem mégis kevés és látom, ebben az életben nem tudok érvényesülni. Talán egy következőben. Hiszek a reinkarnációban, de csak remélhetem, hogy lesz folytatás. Egyre világosabb van, lassan felkel a nap. Nem hagytam hátra búcsúlevelet. Nincs miről írnom és azt sem akarom, hogy megállítsanak. Egyszerűen csak egy új életet akarok kezdeni, egy új testben, új sorssal, ami remélhetőleg kegyesebb lesz, mint a mostani.
    A nap szépen lassan megjelenik a láthatáron. Felkészülök. Gyönyörű a napkelte. Olyan mint a születés, azt hiszem. Egy könnycsepp gördül lefelé az arcomon. Előredőlök és már zuhanok is. Olyan hirtelen ér a halál, hogy meg sem érzem a becsapódást. A világ elsötétül előttem. Már nem érzek semmit.

    Minden csupa füst és forróság. Sötét falak mindenfelé és tűz ég mindenfelé. Mintha valami barlangban lennék. Rémület vesz rajtam erőt. Ez most vagy a pokol vagy valamilyen víz alatti barlang. De akkor miért nem fáj semmim? Elindulok körbenézni. Menekülnék, de hiába. Az egész hely egy óriási labirintus és mintha mindenfelől árnyak lesnének rám, hogy bármikor elragadjanak, ha nem figyelnék. Egy óriási trón emelkedik előttem. Olyan az egész, mint valami rémálom, pedig tudom hogy ébren vagyok. A sátánt várom szarvakkal és vasvillával, de csupán egy öltönyös figurát látok, aki furán fest az óriási trónon.
    - Üdvözöllek eltévedt lélek.
    - Ki maga és mit keresek én itt?
    - Sok néven ismernek, de azt hiszem ez nem is fontos. Te öngyilkos lettél, amit nem nagyon tolerálnak az égiek. Ilyenkor idekerülsz az alvilágba és én szabhatom ki a büntetésed. Ne félj nem foglak itt kínozni vagy üstben megfőzni.
    - Akkor mit tervez velem?
    - Visszakerülsz arra az időpontra, amikor elrontottad életed folyását és utat engedtél a negatív gondolatoknak. Amennyiben újra idekerülsz, ismét ez lesz a büntetésed. Van valami kérdésed?
    - Ismerősnek tűnik ez a hely. Most járok itt először?
    - Ezt az életutat már nem először próbálod bejárni, de már előtte is találkoztunk néhány alkalommal.
    - Hányadik próbálkozásom lesz ebből az életútból?
    - Ez volt a 12.-ik. Hmm szerencsés 13-as? Majd kiderül. Most menj!

    Az életem fordulópontja: frissen kikerülve az iskolából éppen az álláslehetőségeket kutatom. Négy lehetőség is van, de látszólag semmi különbség nincs köztük. Végül kiszámolom az alapján, hogy melyik a 13.-ik. Sosem voltam babonás, de sosem késő elkezdeni. A cég nagyszerű, a munka nem megerőltető, a fizetés megfelelő ás a kollégák is nagyon rendesek. Később, mikor egy év elteltével megtalálom az álláshirdetések listáját, rá kell jönnöm, hogy a többi cég mind csődbe ment. Egy kérdés jut eszembe: vajon mennyi köze van a 13-as számnak ehhez az egészhez? Aztán úgy döntök a múlt elmúlt és csak a jelen a fontos. A családom jó egészségnek örvend és jó pár barát támogat az utamon. Néha úgy érzem, kaptam egy második esélyt, bár az is lehet, hogy ez már a sokadik. Boldog vagyok.

    Mikor öregen álmomban ér a halál egy apró mosoly marad az arcomon. Ezúttal nem a sötétség és a forróság vár, hanem a fényesség. Egy óriási csarnokban találom magam. Egy fiatalember fogad és azt mondja:
    - Üdvözlöm! Ön sikeresen teljesítette a szükséges életút mennyiséget. Kérem, kövessen.
    - Most mi vár rám?
    - Az ön számára legmegfelelőbb életkörülmények közé kerül. Olyan háza lesz és olyan vidéken, amilyet csak szeretne.
    - Mindig is a tengerpartra vágytam. Mi a helyzet a családommal? A barátaimmal? Ők is itt vannak?
    - Természetesen ők is önnel lesznek.
    Ezzel a mondattal vezet be egy ajtón, ami szinte a semmiből került elénk. A túloldalon álmaim háza vár egy gyönyörű tengerparton. A víz kristálytiszta és egyáltalán nem mély. A hőmérséklet kellemes meleg és a levegőben érezni a tenger illatát. A feleségem ott vár a ház verandáján. Egy kellemesen hűs italt ad a kezembe és én leülök mellé. A fiatalember észrevétlenül eltűnt előlem és az ajtót se látom. De már nem is izgat. Megérkeztem oda ahova mindig is vágytam. Nyugalom és béke vesz körül.
     
  4. Esther68

    Esther68 Állandó Tag

    Az én történetem

    Nem mindennapi családból származom. Azok közé a neves családok közé tartozunk, ahol elég magas az egy négyzetméterre eső hírességek száma. Persze most mindenki azt gondolja: na és! Láttunk már ilyet. Hány híres családot ismerünk. Nincs ebben semmi különleges. Az én családom mégsem mindennapi. Még ebben sem.
    Kislány koromban, mikor édesapám társaságában mutatkoztunk sokszor összesúgtak a hátunk mögött. Aztán egy-egy bátrabb ember, kíváncsiságától felbátorodva határozottan feltette a kérdést. Az oviban, később pedig az iskolában pár vagányabb kissrác állt elém, hogy fényt derítsenek a titokra.
    - A te apukád a Koós János?
    Nevettünk, nevettem. Nem az én apukám nem a Koós János, de valóban kísérteties volt a hasonlóság.
    Az évek múltak, bátyám, aki 5 évvel járt előttem felnőtté vált. A kor tánczenei divatja már túlért Koós Jánoson, más irányzat hódolt. Pl. a dauerolt haj. Igen, nem csak a lányoknál. Ez a divat csalogatta elő a következő hírességet a családból. Testvérem akkori fényképeit nézegetve valóban olyan volt, mintha Soltész Rezső nézett volna vissza rám.
    Érdekes, hogy a gyémánttorkúak alteregói gyülekeztek nálunk. A zene mellesleg nem állt távol a valóságban sem a családtól. Anyai ágon két zenész is fellelhető, de mind a kettő a hangszeres műfajban képviselteti magát. Az egyik dobon, az ifjabb pedig klarinéton tolta évekig.
    A férfiak tündöklését megtörve jöttem be én a képbe. Egész pici koromtól színésznőnek és énekesnőnek készültem, imádtam szerepelni, exibicionizmusom nem is titkoltam. Rendre felléptem óvodai és iskolai rendezvényeken, szavaló- és énekversenyeken, sőt még egyszer a 28-as villamoson is. Már nem emlékszem pontosan, de néhány megállón át énekeimmel szórakoztattam az utazóközönséget a vezető mikrofonján keresztül. Nem is értem miért nem alkalmazott akkor a BKV.
    A hangom ígéretes volt, énektanárom rajongott értem és ahogy növekedtem, nekem is sikerült egy alteregót begyűjtenem. Azt mondták nagyon hasonlítok Kovács Katira. Nemcsak a hangom, hanem a fizimiskám is. Talán ez is közrejátszott abban, hogy mindig Katinak hívott.
    Ez az én kis családom, ahol a hírességek albumából csak édesanyám maradt ki. Vagyis nálunk az egy főre jutó hírességek száma kis híján elérte az egyet. Egy Koós, egy Soltész és egy Kovács. Azért ez egy családon belül nem semmi.
    Mára exibicionista hajlamaim szinte teljesen háttérbe szorultak, inkább a nyugalmat szeretem, háttérbe vonulok. Édesapám eltávozott közülünk. Szürke gránit sírkövére édesanyám belevésette a képét, mikor látom, kicsit olyan, mintha tényleg figyelne. Ha kimegyek, leülök a gránittömb szélére és elbeszélgetek vele, elmesélem mi történik a nagyvilágban. A fények játéka sokszor mosolyra húzza a száját, aztán olykor mintha szomorúság tükröződne az arcán, alkalmanként egy könnycsepp is legördül.
    Pár napja, hűvös. szeles idő volt. Nem öltöztem fel rendesen, fáztam kicsit, de nem volt kedvem felállni. Olyan békés volt minden, olyan megnyugtató. Kendőmet a fejemre húztam és csak bámultam ki a fejemből. Először fel sem tűnt a pár sorral arrébb tüsténkedő öreg néni. Arra lettem figyelmes, hogy már többször sétált el előttem, hol egy kannácskával vízért, hol pár gallyat vitt az éppen ellenkező irányban lévő szemeteshez. Ránéztem, ő is méregetett, végül nem bírta tovább és odacsoszogott hozzám.
    - Ismerte őt? - mutatott a sírra.
    - Igen - feleltem. - Azt hiszem elég jól ismertem.
    - Nagy rajongója lehetett a Koós Jánosnak, ha még a képit is a sírközére vésették. - jegyezte meg komoly arccal.
    Nem feleltem, csak mosolyogva a képre néztem.
    - Na Isten áldja Katikám! - ezzel elcsoszogott kifelé a főkapu irányába.
     
  5. Nanor

    Nanor Új tag

    A Mackó

    Ahogy álltam ott és néztem az anyát, aki úgy rángatta saját szülöttét mintha csak az a maci lett volna amit a csöppség tartott fél órája, eltöprengtem.


    Mint minden nap, későn keltem most is. Megszokás lett ez már, hiszen munkám nemigen volt, életem is csak annyi amennyi még nem keseritett el másokat. De a házkörüli kötelességemnek eleget tettem mint mindig.
    Felmostam, felporszivóztam, elraktam a szennyest, ilyesmi. Sok nő megnyalná mind a tiz újját ha egy ilyen férfivel hozná össze a sors.

    Mint mindig egyszer egy héten, elindultam a helyi bevásárló központba. Szeretek ide járni, de nem a választék miatt, és nem is azért mert az akciók egymás hegyén hátán borulnak szerencsétlen apukák nyakába, akiket anyu küldött le egy pár apróságért.
    Csak is az emberek miatt, jó jó persze van haszna is a látogatásomnak, hiszen meg kell vennem az alapvető élelmiszereket, de mégis.

    Szóval az emberek, szines palettája vonul fel. Csupa ismeretlen, pillantások, gesztusok. És ők, egy anya, és az ő négy év körüli kislánya.
    Igen, a kislány olyan, amilyennek egy négy évest elképzel az ember, loknis hajzuhatag, vidámság, nevetés, fél méternyi energia bomba.

    Igen, én is érzem, hogy neheztelő pillantásokat kapok most, de ezt szoktam csinálni kiválasztok valakit a tömegből, elképzelem milyen ember lehet, és kicsit figyelek.
    Most is nézem, ahogy az apróság tipeg, plüssmacija kezében, és a zöldséges standon minden zöldségre és gyümölcsre vidáman mutogatva mondja hangosan, hogy alma.
    Az anya persze kijavitja, segit neki, megfogja a gyümölcsöt, zöldséget és megmondja mi az, megszagoltatja, megérinteti a kicsivel. Aki ezek után is vidáman almázza le az összes látnivalót.

    Kicsit nézem őket még, és azon gondolkozom, hogy miért is vagyok egyedül, talán emiatt. Nézem az embereket, azt ahogyan egymással viselkednek, ahogy egymáshoz szólnak, a dühös pillantásokat. Talán a közeg rossz, egy ilyen helyen az emberek idegesek, tömeg van, és fülledt áporodott szag terjeng, keveredve a takaritók által kilögybőlt fertőtlenitő szerrel. De lehet pont emiatt választottam ezt a helyet, itt mégiscsak kibúvik a szög a zsákból, nem? Nem tudom, tolom a kocsimat tovább, már nem látom az anyát és lányát. Igy megyek utamra.

    Valahol a paprikák, és paradicsomok sűrű erdejében egy apró szőrős kis teremtményre leszek figyelmes. A plüss macija a kislánynak.
    Felkapom, és egy halk kérdést intézek felé.

    - Mit keresel Te itt kishaver?

    Válasz nincs, de ekkor sirás, és hangos szóváltás töri meg a pillanatnyi csendet

    - Már megint hol hagytad mi? Ez már a harmadik eset a héten, hát nem tudsz vigyázni a dolgaidra mi?

    A hang felé fordultam, és megpillantottam az anyát és lányát.
    Ahogy álltam ott és néztem a nőt, aki úgy rángatta saját szülöttét mintha csak az a maci lett volna amit a csöppség tartott fél órája, eltöprengtem.

    Miért?

    Válasz hiányában odamentem hozzájuk, letérdeltem a kislányhoz, és a kezébe adtam a macit.

    - Tessék, egy kicsit vigyáztam a barátodra, úgy tünik elveszett.

    -Köszönd meg szépen. Mondta az anya.

    De a kislány annyira meg volt szeppenve, hogy csak bámúlt, hatalmas szemeivel a macijára, mintha varázslat szemtanúja lett volna.

    - Köszöni szépen. Mondta az asszony.

    Én felálltam, mosolyogtam, és visszafele uton azon gondolkoztam, mennyi maci, bevásárló lista, kulcs, pénztárca veszhetett már el itt, a sorok labirintusában. Mennyi emlék és történet.
     
  6. Kedit101

    Kedit101 Új tag

    <!--[if gte mso 9]><xml> <w:WordDocument> <w:View>Normal</w:View> <w:Zoom>0</w:Zoom> <w:TrackMoves/> <w:TrackFormatting/> <w:HyphenationZone>21</w:HyphenationZone> <w:punctuationKerning/> <w:ValidateAgainstSchemas/> <w:SaveIfXMLInvalid>false</w:SaveIfXMLInvalid> <w:IgnoreMixedContent>false</w:IgnoreMixedContent> <w:AlwaysShowPlaceholderText>false</w:AlwaysShowPlaceholderText> <w:DoNotPromoteQF/> <w:LidThemeOther>HU</w:LidThemeOther> <w:LidThemeAsian>X-NONE</w:LidThemeAsian> <w:LidThemeComplexScript>X-NONE</w:LidThemeComplexScript> <w:Compatibility> <w:BreakWrappedTables/> <w:SnapToGridInCell/> <w:WrapTextWithPunct/> <w:UseAsianBreakRules/> <w:DontGrowAutofit/> <w:SplitPgBreakAndParaMark/> <w:EnableOpenTypeKerning/> <w:DontFlipMirrorIndents/> <w:OverrideTableStyleHps/> <w:UseFELayout/> </w:Compatibility> <w:DoNotOptimizeForBrowser/> <m:mathPr> <m:mathFont m:val="Cambria Math"/> <m:brkBin m:val="before"/> <m:brkBinSub m:val="--"/> <m:smallFrac m:val="off"/> <m:dispDef/> <m:lMargin m:val="0"/> <m:rMargin m:val="0"/> <m:defJc m:val="centerGroup"/> <m:wrapIndent m:val="1440"/> <m:intLim m:val="subSup"/> <m:naryLim m:val="undOvr"/> </m:mathPr></w:WordDocument> </xml><![endif]-->
    [FONT=&quot]Az én storym[/FONT]
    [FONT=&quot]Újjászületésem napja[/FONT]
    [FONT=&quot]Történetem akkor vette kezdetét, amikor egy tanyára tett kirándulás alkalmával megsimogattam egy puha, bundás kisbárányt. A tanya, ahol lakott, híján volt a kézmosásra alkalmas, vezetékes víznek. Ami nem is lett volna olyan baj, ha az immunrendszerem nem működött volna rosszul.[/FONT] [FONT=&quot]A lelkem ezután néhány héttel egy utazáson vett részt, tudatom bizonyította, hogy testem legyen bár gyenge, immunmechanizmusaim hibásak, de a lelkem legyőzhetetlen, képes határozni további sorsom felől. Az eseményeket elemezvén immár úgy látom, hogy az agyamon uralkodó negatív gondolatok győzedelmeskedtek akkor a pozitív és negatív jövőképem harcában. Negatív gondolatokkal, negatív hozzáállással életre hívtam a bennem lakozó negatívot, rosszat szerettem volna vagy sem. [/FONT] [FONT=&quot]Miként keltettem életre a lelkembe lakozó negatív erőket?[/FONT] [FONT=&quot]Jellemezvén egykori önmagam: magányos voltam, csak mert nem feleltem meg és nem is akartam megfelelni a XX. századi társadalom elvárásainak. Sokáig hiányzott az életemből az élet, akár a levesből a só. Szerettem volna, ha valami eltávolítaná lényemet a XX. századi társadalomból, de megtapasztalhattam, hogy nem mi döntünk arról, mikor érhet véget a földi szenvedésünk vagy élhető életünk. Megkísérelhet valaki egy öngyilkosságot, ha lelke még nem fejezte be földi útját, akkor talán valamilyen testi sérüléssel együtt, de itt marad.
    Földi pályám egy színek kavalkádjával teli, mondhatni varázslatos útszakasszal kezdődött. Azután, ahogy nőttem, a színek egyre zavarosabbak lettek, mint a vihar előtti őszi égbolt. Ennek az életnek 2009. szeptember 7-én véget vetett valami. Abban az évben, egy nyár végi forró napon, néha egy-egy fuvallat megérintette az árnyékos teraszt. Kevés volt, kis idő múlva már nem biztosította az éltető oxigént. Bekapcsoltam a ventilátort. „Erősebben- erősebben”- magasabb fokozatra kapcsoltam a szerkezetet, ami immár maximális sebességgel hasította a levegőt, eközben az összes gondolat elmenekült a fejemből. Agyam, mint egy bevásárlószatyor a vásárlás előtt, az újratöltésre várt. Néztem a lábfejem. Az egyre nagyobb lett. „Dagad”- gondoltam. Sosem volt még bedagadva a lábam. Nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget. Vártam az idő múlását, és egyszer, ki tudja milyen oknál fogva segítséget kértem. Valami biztosan megmozdult bennem, talán feltört egy megérzés, hogy a lelkem megriadt, a félelem úrrá lett agyamon, és végtagjaimon és a telefonhoz vitt. Nem gondolkodtam miért teszem, talán ilyen az öngyilkosok, a végzetes tett előtti hirtelen megtorpanása is. Már nem akartam elhagyni e földet. Felnyitottam a városi telefonkönyvet. Az ügyeletes orvost hívtam, aki azt mondta, megnéz.
    Percek teltek el, előkerestem a papírokat, vártam, és volt időm gondolkodni. [/FONT]

    [FONT=&quot]Furcsa dolog az ember lelke. Mindig vágytam arra, hogy eljön a halál, bekopogtat, és megment a sanyarúnak ígérkező jövőtől. De a halál éppen akkor látogatja meg az embert, és ragadja magával, amikor nem számítunk rá, mikor várjuk, akkor nem jön. [/FONT] [FONT=&quot]Az orvos eljött, közölte, hogy semmi komoly, de mindenesetre kitölt egy papírt, ha hívni kellene a mentőt. Azután elment, és csak a csend és a tanácstalanság maradt utána. A lábfejemet már nem tudtam volna beletuszkolni a cipőmbe. Megint eltelt egy kis idő, s egy mentőautó állt meg a ház előtt. Bevittek az Intenzív Osztályra. Nem is foglalkoztam vele mi lesz másnap, képtelen voltam rá. Nem néztem a jövőbe. Evés közben ki- kiesett a villa a kezemből, ezt a szokásosnál feltűnőbb esetlenségemnek tudtam be. Azután egyszer csak szólt az orvos, most végre elvisznek egy másik vizsgálatra, egy messzebbi városba. Már vártam, mert egyszer ülve aludtam el a kényelmetlen ágyon, és leestem a földre. Felsegítettek az ápolók, nem értettem mindez miért történik. Végre eljött a perc, amire vártam, elmehettem onnan, beszálltam egy levegőtlen mentőautóba, és kínoztak az úton a napsugarak. Megálltak velem egy útba eső város kórházában, természetesen az Intenzív osztályra vittek, s én egyre csak azt gondoltam, ez puszta időhúzás, és játszanak az idegeimmel. Ott, kis idő múlva egy újabb autóba kerültem, melyben jól éreztem magam mert fedett volt, s újra a végtelenül kellemes levegőt, a hűs fuvallatot lélegezhettem be. Addig senki nem tudja, milyen jó is a szabad levegőn, amíg egy darabig nem zárják el előle. A testem és a lelkem elöntötte az éltető oxigén. Az ember átélheti a boldogságot, de ez az érzés kevés Földlakónak adatik meg. Végre éreztem a kristálytiszta levegő minden egyes molekulájának szabad áramlását. [/FONT] [FONT=&quot]Egyszer csak szirénázni kezdett a mentőautó. Azt mondták, a nagy forgalom miatt. Elhittem. Nyugalom árasztotta el teljes valómat. Már ott voltunk a kórház utcájában, amikor hirtelen elaludtam. Valaki lekapcsolta a villanyt és vele együtt az érzékeimet. Állítólag az intenzív osztályra vittek, de csak egy férfira emlékszem műtősruhában, és egy nőre, szintén beöltözve. Biztos voltam abban, hogy csak álmodom, így bátran beszéltem a másik, idegrendszeri betegségemről, a nap égető melegéről. Izgalmas volt ott feküdni, a hideg, talán kék csempés szobában. A helyiségben volt valami földöntúli. Két ajtó nyílik onnan. Az egyik a külvilágba vezet, a másik, a halál folyosójára nyílik. Miután végeztek, egy kórterembe vittek, ahol immár teljesen magamhoz tértem. Nem emlékeztem hogyan és miért kerültem oda, olyan volt, mintha mindig is ott éltem volna. [/FONT] [FONT=&quot]Még egy életmentő műtét várt rám, megint abban a szobában, de meglepően gyenge és elesett voltam, nem értettem miért. Azt mondták, annyira erőtlen vagyok, hogy nem fogom a műtétet átvészelni. [/FONT] [FONT=&quot]Egyre csak fogytam, pedig speciális étrendet kaptam, mégis mintha minden darab hús menekülni vágyott volna valaki más testébe. Arra gondoltam: „ha még egy kilót fogynék, már nem is lehetne látni”. A műtét még váratott magára. Eltelt egy hét, már majdnem kettő, de csak veszítettem a súlyomból, és végül belátták, belém tömhetnék az angol királynő vasárnapi ebédjét is, meg kell próbálkozni az operációval. Számomra nem volt kérdés, hogy sikerül. Vártak rám odakint, és ezt nem hagyhattam figyelmen kívül. Azután naponta kérdeztem, mikor lesz már. Azt mondták, túl gyenge és elesett vagyok. Pedig erősebbnek éreztem magam, mint addig bármikor. Látva a sok kételkedő embert, elhatároztam, hogy majd én megmutatom, hogy túlélem. Ezt a nagy erejű pozitivitást két dolognak köszönhetem. Az egyik, a nővérek biztatása, a másik Isten szava, ő mindig megmutatja, akarata felülmúlja még a legnevezetesebb földi orvos képzeletét is. Annak ellenére, hogy a testem, a végtagjaim nagyon lassan követték a lelkem száguldását, 1-2 lépés után szememben összeolvadtak a tárgyak, és nem volt a lábamban erő, én tudtam, hogy túlélem, sokan pedig bíztak a sikerben. Tisztában voltam vele, hogy a teremtő egy másik betegséggel is felruházott, de azt „elküldtem, had pihenjen.”[/FONT] [FONT=&quot] Kis idő múlva eljött a műtét napja. Csak arra emlékszem, hogy amikor felébredtem, azt mondták sikerült. A műtét után átvittek az Intenzívre, ahol kábulatban hevertem néhány napig, szerencsére onnan sem maradt sok emlékem, csak annyi, hogy azt vártam hidegebb lesz.[/FONT] [FONT=&quot] Nem hagytam, és akik szorítottak értem, nem hagyták, hogy ne sikerüljön a mű-szívbillentyű beültetés. Isten megmutatta, hogy nem igaz az az állítás, hogy „ha ilyen vékony, nem fog tudni felállni”. Sokan azt mondták, hogy „meg kell próbálni, mert ez az utolsó esélye”. Nem hagytam el magam, én megmondtam, hogy sikerül, bíztam Istenben, tudtam, hogy segítséget kapok. Isten, egy szolgája, egy plébános minden nap bejött hozzám, és részesített az Áldozás szentségében. Sosem figyeltek még rám ennyire, mint azokban a hetekben. A lelkem élni akart teljes valójában, valami megtiltotta bennem, hogy feladjam a küzdelmet. Kötelezőnek éreztem a túlélést, hiszen annyian szerették volna. Bebizonyítottam, hogy „fejben dől el minden”. Olyan szépnek tűnt akkor a világ. De a gyógyulásommal visszatértek környezetembe a gyarló, számító és hitetlen emberek. [/FONT] [FONT=&quot]Rosszul esett, hogy csak én változtam, a társadalom ugyanolyan maradt.
    Valami fogta a kezem. Valami, ami az emberi tudat felett áll és egy általunk nem ismert dimenzióban létezik. Egy földi élet által nem tapasztalt, nálunknál jóval intelligensebb hatalom. Melynek világába mi is eljutunk, oda, ahol nyugalom és béke uralkodik, s mindenki egyenlő és egyforma, senkit nem zárnak a kapukon kívülre. Nincsenek sötét gondolatok, tiszta, és érthető az élet.
    Egy ilyen élmény ráférne a legtöbb emberre. Részesültem a megtisztulásban, és magam mögött hagytam addigi életem. Megtapasztaltam lelkem erejét. Nem számítható ki, mikor jut el a tudatunk arra a szintre, hogy megfelelhessen a lélek kihívásainak. Ha megfelel, ezt érdemnek kell tekinteni.

    [/FONT]

    [FONT=&quot] Isten és a barátaim segítségével megakadályoztuk, hogy a negatív gondolataim arassák le felettem a végső győzelmet, így csak csatát nyertek, de a háborút még nem.
    Azóta, nap mint nap találkoznom kell az emberek kicsinyességével, és számos olyan, helytelen emberi magatartással, amit az átlagpolgár észre sem vesz a rohanó világban, viszont másképp süt a nap, fényesebbek a sugarai. [/FONT]
    <!--[if gte mso 9]><xml> <w:LatentStyles DefLockedState="false" DefUnhideWhenUsed="true" DefSemiHidden="true" DefQFormat="false" DefPriority="99" LatentStyleCount="267"> <w:LsdException Locked="false" Priority="0" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" QFormat="true" Name="Normal"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="9" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" QFormat="true" Name="heading 1"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="9" QFormat="true" Name="heading 2"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="9" QFormat="true" Name="heading 3"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="9" QFormat="true" Name="heading 4"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="9" QFormat="true" Name="heading 5"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="9" QFormat="true" Name="heading 6"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="9" QFormat="true" Name="heading 7"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="9" QFormat="true" Name="heading 8"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="9" QFormat="true" Name="heading 9"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="39" Name="toc 1"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="39" Name="toc 2"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="39" Name="toc 3"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="39" Name="toc 4"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="39" Name="toc 5"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="39" Name="toc 6"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="39" Name="toc 7"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="39" Name="toc 8"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="39" Name="toc 9"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="35" QFormat="true" Name="caption"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="10" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" QFormat="true" Name="Title"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="1" Name="Default Paragraph Font"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="11" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" QFormat="true" Name="Subtitle"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="22" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" QFormat="true" Name="Strong"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="20" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" QFormat="true" Name="Emphasis"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="59" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Table Grid"/> <w:LsdException Locked="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Placeholder Text"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="1" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" QFormat="true" Name="No Spacing"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="60" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Light Shading"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="61" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Light List"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="62" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Light Grid"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="63" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Shading 1"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="64" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Shading 2"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="65" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Medium List 1"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="66" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Medium List 2"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="67" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Grid 1"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="68" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Grid 2"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="69" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Grid 3"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="70" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Dark List"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="71" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Colorful Shading"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="72" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Colorful List"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="73" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Colorful Grid"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="60" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Light Shading Accent 1"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="61" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Light List Accent 1"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="62" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Light Grid Accent 1"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="63" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Shading 1 Accent 1"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="64" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Shading 2 Accent 1"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="65" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Medium List 1 Accent 1"/> <w:LsdException Locked="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Revision"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="34" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" QFormat="true" Name="List Paragraph"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="29" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" QFormat="true" Name="Quote"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="30" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" QFormat="true" Name="Intense Quote"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="66" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Medium List 2 Accent 1"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="67" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Grid 1 Accent 1"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="68" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Grid 2 Accent 1"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="69" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Grid 3 Accent 1"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="70" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Dark List Accent 1"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="71" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Colorful Shading Accent 1"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="72" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Colorful List Accent 1"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="73" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Colorful Grid Accent 1"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="60" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Light Shading Accent 2"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="61" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Light List Accent 2"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="62" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Light Grid Accent 2"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="63" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Shading 1 Accent 2"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="64" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Shading 2 Accent 2"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="65" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Medium List 1 Accent 2"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="66" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Medium List 2 Accent 2"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="67" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Grid 1 Accent 2"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="68" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Grid 2 Accent 2"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="69" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Grid 3 Accent 2"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="70" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Dark List Accent 2"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="71" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Colorful Shading Accent 2"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="72" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Colorful List Accent 2"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="73" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Colorful Grid Accent 2"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="60" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Light Shading Accent 3"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="61" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Light List Accent 3"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="62" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Light Grid Accent 3"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="63" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Shading 1 Accent 3"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="64" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Shading 2 Accent 3"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="65" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Medium List 1 Accent 3"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="66" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Medium List 2 Accent 3"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="67" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Grid 1 Accent 3"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="68" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Grid 2 Accent 3"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="69" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Grid 3 Accent 3"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="70" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Dark List Accent 3"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="71" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Colorful Shading Accent 3"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="72" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Colorful List Accent 3"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="73" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Colorful Grid Accent 3"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="60" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Light Shading Accent 4"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="61" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Light List Accent 4"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="62" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Light Grid Accent 4"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="63" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Shading 1 Accent 4"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="64" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Shading 2 Accent 4"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="65" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Medium List 1 Accent 4"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="66" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Medium List 2 Accent 4"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="67" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Grid 1 Accent 4"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="68" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Grid 2 Accent 4"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="69" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Grid 3 Accent 4"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="70" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Dark List Accent 4"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="71" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Colorful Shading Accent 4"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="72" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Colorful List Accent 4"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="73" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Colorful Grid Accent 4"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="60" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Light Shading Accent 5"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="61" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Light List Accent 5"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="62" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Light Grid Accent 5"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="63" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Shading 1 Accent 5"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="64" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Shading 2 Accent 5"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="65" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Medium List 1 Accent 5"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="66" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Medium List 2 Accent 5"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="67" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Grid 1 Accent 5"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="68" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Grid 2 Accent 5"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="69" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Grid 3 Accent 5"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="70" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Dark List Accent 5"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="71" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Colorful Shading Accent 5"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="72" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Colorful List Accent 5"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="73" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Colorful Grid Accent 5"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="60" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Light Shading Accent 6"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="61" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Light List Accent 6"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="62" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Light Grid Accent 6"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="63" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Shading 1 Accent 6"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="64" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Shading 2 Accent 6"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="65" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Medium List 1 Accent 6"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="66" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Medium List 2 Accent 6"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="67" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Grid 1 Accent 6"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="68" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Grid 2 Accent 6"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="69" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Grid 3 Accent 6"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="70" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Dark List Accent 6"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="71" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Colorful Shading Accent 6"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="72" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Colorful List Accent 6"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="73" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Colorful Grid Accent 6"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="19" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" QFormat="true" Name="Subtle Emphasis"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="21" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" QFormat="true" Name="Intense Emphasis"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="31" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" QFormat="true" Name="Subtle Reference"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="32" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" QFormat="true" Name="Intense Reference"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="33" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" QFormat="true" Name="Book Title"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="37" Name="Bibliography"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="39" QFormat="true" Name="TOC Heading"/> </w:LatentStyles> </xml><![endif]--><!--[if gte mso 10]> <style> /* Style Definitions */ table.MsoNormalTable {mso-style-name:"Normál táblázat"; mso-tstyle-rowband-size:0; mso-tstyle-colband-size:0; mso-style-noshow:yes; mso-style-priority:99; mso-style-parent:""; mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt; mso-para-margin:0cm; mso-para-margin-bottom:.0001pt; mso-pagination:none; text-autospace:ideograph-other; font-size:12.0pt; font-family:"Times New Roman","serif"; mso-bidi-font-family:Mangal; mso-font-kerning:1.5pt; mso-fareast-language:ZH-CN; mso-bidi-language:HI;} </style> <![endif]-->
     
  7. Ugocsi

    Ugocsi Új tag

    Stopper<o:p></o:p>
    <o:p> </o:p>​
    <o:p> </o:p>​
    A ’80-as évek második felében környezetvédelmi szakmérnökire jártam (minden szónak jelentősége van az elkövetkezők miatt!) Úgy 25-en lehettünk, elsősorban vegyészmérnökök, de volt néhány gépészmérnök, kohómérnök, én, mint bányamérnök vettem részt és természetesen voltak tudományegyetemet végzett csoporttársaim is, vegyészek – határeset! -, egy fizikus, sőt egy biológus is. Egy alkalommal csoportos kísérletet kellett végeznünk, valamely anyagot kellett reagáltatnunk másokkal, mérnünk az időt és tapasztalásainkat végül jegyzőkönyvbe foglalni, amely kézzel íratott meg. A három vegyész/vegyészmérnök-kolléga azonnal felosztotta egymás között az effektív munkát, rám – mint egyetlen (szép)írástudó egyedre a jegyzőkönyvvezetés jutott, de mit dolgozzon a biológus barátunk? A kísérletben volt olyan rész, amikor a reakcióidőt is mérni kellett, egy perc volt a megfigyelési időszak, ami stopperral volt mérendő: - Ismered a stopper működését – fordult I.. a mérőcsoport önmagát kinevező vezetője a biológus sráchoz. - Természetesen! – hangzott a magabiztos válasz. - Akkor, ha majd szólok, elindítod a stoppert, mérsz egy percet és szólsz, hogy „most”! - Rendben! A fiúk összeállították a rendszert, majd szóltak, hogy indulhat a stopper, el is indult, majd – túl is! - rövidesen felhangzott: Most! A vegyészek egy emberként rontottak a biológusra: - Korán szóltál! - Mondtam, hogy egy perc múlva! - Tuti, hogy még nem telt le az egy perc! - Dehogynem telt le! – védte magát a biológuskolléga – Körbeért a mutató! – és védekezően tartotta maga elé a műszert, amin tényleg a kezdőponton állt a „nagymutató”. Egyetlen apró probléma volt csupán, hogy az adott szerkezeten FÉL PERC alatt ment le a teljes fordulat, ami természetesen méretes számjegyekkel jelölve is volt! A kísérlet ezennel meg is halt, I. átkozódott és magyarázta a stopper, mint összetett és csak magas műszaki ismeretekkel használható műszer működését, én munka nélkül maradtam, az oktató mérgelődött, a tankör röhögött… Másnapra egy A/4-es papíron, színes filctollakkal elkészítettem egy oklevelet, miszerint biológus-tankörtársunk eredményesen elvégezte az alapfokú stopperkezelői tanfolyamot, amelyet I.. mint mérőcsoport-vezető és én, mint jegyzőkönyvvezető aláírásunkkal is igazoltunk…


    Ugocsi:D
     
  8. Ő meg én

    –Eljössz velem moziba? – nézett rám. Nem is értettem, régen nem hívtak már moziba, a szavak szinte idegenül csengtek.
    – Elmehetek – gondoltam, úgysem lesz belőle semmi.
    – Akkor majd hívlak.
    – Jó. Ráhagytam a dolgot, majd el is felejtettem azegészet, míg egy este ismeretlen férfihang szólt a telefonba.
    – Tudod, a mozi.
    – Ja igen, emlékszem már. És mit néznénk meg?
    Próbáltam felidézni az arcát, de nem ment.
    – Gondoltam, a Mamma miát, lenne kedved?
    „Végül is miért ne, ha már így alakult.”
    – Megnézhetjük.
    Nem lehettem túl lelkes, mert megkérdezte:
    – De tényleg nem zavarok?
    – Nem zavarsz.
    – Jó, akkor holnap este.
    – Rendben.
    Ahogy letettem a telefont, meg is bántam, fogalmam sem volt, kinek ígértem a másnapi estémet, hónapok teltek már elmegismerkedésünk óta, és akkor is talán két szót, ha váltottunk. Ez a férfi negyvenkét éves lehet, ha jól emlékszem, egyébként meg semmi nyomot nem hagyott bennem. Nem éppen az én korosztályom, de mindegy. Másnap nagyon fáradt voltam,nem is készülődtem igazán, valahogy nem volt tétje az egésznek. Már vagy tíz perce vártam a parkolóban, amikor csöngött a telefon: „egy kicsitkések”, jó, gondoltam, legfeljebb nem megyünk moziba. Amikor megérkezett, a levegő sisteregni kezdett, kinézett a kocsi ablakán, szőke volt, jóképű és impulzív.
    – Most már nem mehetünk moziba.
    – Miért nem? – nevetett rám.
    – Nem érünk oda.
    – Dehogynem! Van még kilenc percünk, na gyere!
    Beszálltam, és elkezdtünk repülni. Nevetett és pezsgett, hirtelen irigy lettem, ez a pezsgés régóta eltűnt az életemből. Lám,milyen jó, ha valaki így élhet. A film igazi habkönnyű, szórakoztató, és jó volt mellette ülni, mintha nem is egy idegen férfi lenne, a karunk ért egymáshoz,semmi férfi és nő, csak két ember. Váltottunk még pár szót és elköszöntünk.
    – Jövő pénteken ráérsz? Akkor is egy jó film megy, A múmia visszavág. Nézzük meg!
    – Nézzük! Te sokkal fiatalabbnak látszol, mint a korod, tudsz róla?
    – Most már igen – nevetett.
    Nem vártam a pénteket, mindegy volt, nem érintett meg bennem semmit.
    – Kések megint, nem baj?
    – Nem!
    Robbant a levegő újra. A film után a kocsiban beszélgettünk egy keveset.
    – Jövő pénteken ráérsz? Jó film megy.
    – Mi mindig moziba fogunk járni? – csodálkoztam a dolgon, mert egyébként semmi olyasmit nem érzékeltem, hogy tetszenék, nekem sem igazán tetszett.
    – Nem, de mindent a maga idejében.
    Majd egyszer éjfélkor csengett a telefon. Ő volt. Nem vettem fel. Eltelt valamennyi idő, amikor sms-jelzésre ébredtem. „Hát itt vagyok, nehéz volt, de megérkeztem”, írta.
    – Hol vagy? – csörgettem meg.
    – Itt a házad előtt – válaszolta boldogan.
    Franciaországból érkezett, már két órája próbálta az utcánkat megtalálni. Itt töltötte az éjszakát, és attól kezdve rendszeresen. Lassan belopakodott a lelkembe. Amikor megtudtam, hogy nem negyvenkettő, hanem harminckét éves, késő volt, már szerettem. Belépett az életembe azért, hogy megtanítson a türelemre. Mert hol jött, hol nem. Állandóan rohangált a világban, előadást tartott Amerikában, valamilyen tárgyalása volt Spanyolországban, munka mindig, töméntelen mennyiségben.
    – Tudod, hogy akkor beléd szerettem, amikor legelőször megláttalak? – kérdezte egyszer.
    – Igazán? – hittem is meg nem is.
    Teltek a hetek, a hónapok, egyre inkább éreztem, hogy szeret. Nem úgy, ahogy eddig megszoktam a szeretetet, sokkal tisztábban, mélyebben. Már közel négy hónapja tartott a kapcsolatunk, amikor szerelmes lettem a lehetetlen férfiba, aki huszonnégy évvel fiatalabb. A lányom szerint ne spirázzam túl a kérdést, neki az lenne meglepő, ha olyan valakibe lennék szerelmes, aki minden szempontból megfelelő. „De persze ez kizárt, mert halálra unnád magadat”, közölte minden együttérzés nélkül. Mindegy is. Ő az én bónuszom a sorstól. Egy barátnőm szerint azért kaptam, hogy tanuljam a türelmet, és azért is, hogy rájöjjek, az igazi szeretet nem követel, csak ad és elfogad. Karmikus találkozás, mondja a másik barátnőm.
    „Nem telik el nap, hogy ne gondolnék rád! Aranyos vagy, és majd beleszakadok, hogy nem vagyok veled. Nem sok jövőm van itthon, ezért nem is tervezek vele. A munkám miatt (ami egyben a jelenem és jövőm) alig van időm bármire. Mindenképpen szeretnélek még érezni és összeolvadni veled. Elmondani személyesen, hogy mit érzek irántad. Jövő héten,kedden érkezem haza és szeretnék veled találkozni.”
     
  9. BaleyBandi

    BaleyBandi Új tag

    Sajnos fogalmam sincs, mi a helyes módja novellám elhelyezésének, így ide teszem fel.

    Megyek hozzád


    Mintha helyet cseréltek volna egymással a hónapok. Míg januárban rügyek bújtak elő a faágakon, február szokatlan hideggel és havazással köszöntött be Mátraderecskére. A napokon át esett hó közel félméteres dunyhát borított a falura, amiből csak a sárga templom hósapkás kupolája és a Kanázsvár kaputornyának groteszk torzója kandikált ki.
    Amikor végre feloszlott a sűrű felhőzet, dermesztő hideg árasztotta el a vidéket. Éjszakánként nem volt ritka a mínusz húsz fok sem, és a kémények megállás nélkül kormolták az eget.
    Már három napja tartott ez a kemény fagy, amikor Joli néni reggel kiment a kamrába fáért, hogy befűtsön a konyhai sparheltbe. Félig megrakta már a kosarat, amikor egy kicsit megszédült, így visszabotorkált a házba. Lédit és Morcit, a két loncsos bundájú kutyát, szintén behívta, hogy az éjjeli házőrzés jutalmául, vele együtt melegedhessenek a konyhában. Mire visszaért, a szédülés teljesen elmúlt.
    Joli néni már több, mint húsz éve élt egyedül. Férje, aki két héttel volt fiatalabb nála, hatvankét éves korában halt meg érszűkületben. Kezdetben az egyik, nem sokkal később azonban a másik lábát is amputálták, de szepszis lépett fel, ami alig huszonnégy óra alatt elvitte Rezső bácsit. Joli néni azóta hetente kétszer ment ki hozzá a temetőbe. Amikor csak tehette, télen is vitt virágot a sírra, de mécsest minden alkalommal gyújtott. Gyermekkel nem áldotta meg őket az Isten, de Joli néni mégis elmondhatta magáról, hogy legalább harminc gyermeke van. Hajdanában szülésznőként dolgozott az egri kórházban, és bizony sokszor előfordult, hogy ő vezette le a szülést a faluban, ha valamiért a mentő nem tudott időben kiérkezni. Szerette is mindenki Mátraderecskén, és gondoskodtak róla, hogy Joli néni semmiben se szenvedjen hiányt. Bár még mindig fürge volt, és el tudta látni magát, nem volt olyan évszak, aminek nehezebb munkáit ne végezte volna el helyette valaki. Télen kétnaponta összevágták a tüzelőt, tavasszal felásták a veteményeskertet, nyáron lekaszálták a füvet, ősszel pedig behordták a tüzifát, amit egy teherautóval hoztak neki a közeli erdőgazdaságból. Jancsit - aki nemrég töltötte be az ötvenet, és a közeli téesz-ben dolgozott egész a rendszerváltásig -, szintén ő segítette a világra. Jancsi azóta megvásárolt egy erdőt, azután egy másikat, harmadikat, negyediket. Remekül gazdálkodott, ezért a falu egyik tehetős embere lett, de soha nem szállt fejébe a dicsőség. Örökké hálás volt Joli néninek, mert ha a születésekor nincs ott, a nyakára tekeredett rövid köldökzsinór, ami hónapokon át az életet adta, hamar gyilkosává lett volna. Jancsi minden évben gondoskodott a megfelelő mennyiségű tüzifáról, nagyobbik fia, Tamás, aki frissen diplomázott az erdőmérnökin, kétnaponta járt fát hasogatni.
    Azon a napon, amikor Joli néni beengedte a két kutyát, Tamás nem jött, mert Ausztriába utazott édesapjával egy erdészeti konferenciára, de ez nem jelentett gondot, mivel előző alkalommal már előre nagyobb mennyiséget hasogatott fel.
    Joli néni a konyhában készülődött ebédet főzni. Zöldséglevest és diós tésztát. Amikor összevágta a zöldésgeket, ismét szédülni kezdett, de hiába kapaszkodott a sparhelt szélébe, nem tudott állva maradni. Le kellett ülnie, de már nem maradt ideje, hogy magától tegye. Elvesztette az eszméletét, és lerogyott a hideg padlóra. A két kutya azon nyomban ott termett mellette, és nyüszítve nyalogatni kezdte az arcát, de Joli néni erről már semmit sem tudott. A sparheltbe dobott néhány gyújtós lángja hamar elhamvadt és a konyha óráról órára hidegebb lett.
    Este tíz óra volt, amikor Joli néni visszanyerte eszméletét. A kutyák szorosan hozzábújva melegítették a testét, és hálás farkcsóválásba kezdtek, amikor két kezével átölelte őket sötétben.
    - Na, most jól megjártad Jolán! - gondolta magában, és megpróbált lábra állni, de a próbálkozásra rögtön visszatért a szédülés. Visszahanyatlott, de szerencsére nem veszítette el újra eszméletét.
    - Jaj, drága kiskutyáim, mi lesz most veletek? Még enni sem tudok adni nektek.
    A kutyák, mintha csak értenék amit mond, még szorosabban bújtak hozzá, és Joli néni addig simogatta őket, amíg mindhárman elaludtak.
    Hajnali ötkor még mindig a kutyák melegében ébredt fel. Dereka nagyon fázott, és érezte, ha nem áll fel, hamar kihűlhet. Maga alá akarta húzni a lábát, de csak az egyik engedelmeskedett, az is nehezen. A másikat egyáltalán nem érezte.
    És akkor képzeletében megjelent Rezső bácsi. De nem ám az öreg, aki hatvankét évesen otthagyta őt, hanem a délceg, dús fekete hajú, kunkori bajszú húszéves. Joli nénire mosolygott és felé nyújtva kezét, így szólt:
    - Gyere Jolikám, itt az idő, hogy újra együtt legyünk.
    Joli néni meg akarta érinteni a felé nyújtott kezet, remélve, hogy az majd segít felállni, de Rezső bácsi eltűnt.
    - Megyek, megyek. Tudom én is, elérkezett az idő - suttogta.
    Amint visszahanyatlott a keze, az utcáról kiáltások hallatszottak:
    - Joli néni, Joli néni! Nincs semmi baj?
    Összeszedte maradék erejét, és visszakiabált:
    - Minden rendben van, csak fáradt vagyok, és alszom még egy kicsit.
    A tejes volt az, aki aznap is, ahogyan máskor, letette a tejet a kertkapuhoz. Gyanúsnak találta, hogy az előző napi üveg is ott van még érintetlenül megfagyva, de nem erőltette tovább a dolgot, megelégedett annyival, hogy az idős asszony válaszolt neki. Amikor egy óra múlva befejezte a tej kihordását, mégis úgy döntött, vet még egy pillantást a házra. Beült az autóba, és sietségben a jeges úton ide-oda csúszkálva visszahajtott. Amikor kiszállt, látta, hogy a hóban már a második üveg tartalma is hártyásodni kezd. Benézett a kerítésen és nem látta a kutyákat sem. Nem tudta mitévő legyen mindaddig, amíg fel nem pillantott a kéményre.
    - Nem ég a tűz! - mérte fel végre a helyzetet. - Joli néni, Joli néni! Megyek már, mindjárt ott vagyok!
    Átmászott a kerítésen, mit sem törődve, hogy nadrágját félig leszakította a hegyes deszka. Megragadta a kilincset, de hiába nyomta le, az ajtó nem nyílt ki. Belülről volt bezárva. Rúgni kezdte az ajtót, de az keményen ellenállt.
    - Segítség, Joli néni rosszul van! Segítség! Valaki hívjon mentőt!
    Harmadik nekifutásra sikerült végre betörni az ajtót. Joli néni eszméletlenül feküdt a kövön, a kutyák pedig ugyanúgy mellette, mint mielőtt elaludt. Némán nézték a tejest, ahogy az asszony fölé hajol, és nyakára teszi a kezét, hogy kitapintsa pulzusát.
    A mentők negyed órán belül megérkeztek, de addigra már Joli nénit a szomszédok segítségével felemelték az ágyra, és alaposan betakarták meleg takarókkal. Még mindig eszméletlen volt.
    Amikor a kórházban felébresztette az orvos, Joli néni nem kérdezte mi történt. A szeme sem rebbent, amikor közölték vele, hogy amputálni kellett a jobb lábát, és kis híján a balt is.
    - Ha még egy órát fekszik ott, annak már beláthatatlan következményei lehettek volna. Aludjon most egy kicsit, de ha bármire szüksége van, az ágy mellett találja a csengőt.
    Az orvos elindult az ajtó felé, de egy pillanatra még visszafordult:
    - Tudja, hogy a kutyái mentették meg az életét? A testükkel melegítették.
    De Joli néni addigra már újra becsukta a szemét. Az ajtó becsukódott magára hagyva Joli nénit a gondolataival. Az asszony előtt ismét megjelent a fiatal, mosolygós Rezső bácsi, és Joli néni akkor azt mondta:
    - Nem engedtek még, de ne félj, már hamarosan megyek hozzád.
     
  10. BaleyBandi

    BaleyBandi Új tag

    Váratlan látogatás

    - Jó reggelt! Kérem, bocsásson meg, amiért ilyen váratlanul, de vannak dolgok, amit ön sosem láthat előre!
    - Elég korán van még egy váratlan látogatáshoz. Még fel sem keltem. Hogyan jött be?
    - Nekem kérem, minden lakáshoz van kulcsom. A szakmámhoz tartozik.
    - Csak nem betörő?
    - Jaj, dehogy vagyok betörő! Eszem ágában sincs elvinni bármit is. Én önhöz jöttem.
    - Hát... Foglaljon helyet! Magamra kapok gyorsan valamit, és főzök egy kávét.
    - Nagyon kedves, az jól fog esni. Tudja, már sok helyen jártam ma. De kérem, ne vesződjön miattam az öltözködéssel!
    - Ha nem zavarja, hogy pizsamában vagyok…
    - Ellenkezőleg! Érezze magát otthon.
    - Hány cukorral szeretné? Tej, tejszín?
    - Kettő cukor, és egy kevés tej.
    - Kész is. Kicsit fáradtnak tűnik. Mikor kelt?
    - Nem is tudom. Már rég nem alszom, annyi a munkám. A kávé remek!
    - Ha megengedi, most már tényleg felöltöznék.
    - Nincs rá szükség, így is teljesen jó.
    - Megtudhatnám, minek köszönhetem látogatását?
    - Oh, bocsásson meg, kérem! Teljesen elfeledkeztem magamról. Látja? Ez a kimerültség... És ez van már, nem is emlékszem mióta.
    - Tehát?
    - Nos, kérem, ne lepődjön meg nagyon! Én a halál vagyok.
    Egy kávéscsésze apró darabokra tört a földön, vörösesbarna foltot hagyva a konyhakövön.
     
  11. BaleyBandi

    BaleyBandi Új tag

    Égig érő tűz



    Fél tíz elmúlt már este, amikor hatéves kislányommal, Kamillával összeszedtünk tollat, papírt, színes ceruzákat, és mint két igazi barát, akiket nagy titkok kötnek össze, lelopakodtunk az emeletről. Az udvaron átosonva, alig vártuk, hogy odaérjünk a garázsban felállított titkoslevél-író asztalhoz, és végrehajtsuk, amit elterveztünk. Még csak pár órája búcsúztattuk édesapámat, de annyit gondoltunk rá, és annyi mindent nem mondtunk el neki, hogy elhatároztuk, leírjuk gondolatainkat, és egy nagy tűz lesz az égi postás, akivel felküldjük hozzá.
    Az udvaron aztán rögtön az eget kémleltük. Esőt, viharos szelet ígért éjszakára a meteorológia, és ezen a felhős júniusi estén valóban bármelyik pillanatban megindulhatott volna az égi áldás. Szinte teljessé vált a szélcsend, és ha mégis feltámadt egy kis szellő, pajkosan körbesimogatott bennünket. A percről percre sötétebbé váló égbolton egyre gyakrabban cikázó villámok miatt sietneünk kellett. A prognózis helyességéhez nem fért kétség.
    Leültünk az asztalhoz, és nekifogtunk a munkának. Kamilla rajzolt, én írtam. Olyat szeretett volna alkotni, mint még soha. Folyamatosan kérdezgette, hogyan nézzen ki a tündérlány, nem haragszik-e Papa vagy én, amiért az egyik keze nagyobb a tündérnek, mint a másik. De meg is magyarázta, hogy ez azért van, mert azt csak így látjuk, mert előre tartja, és ilyenkor nagyobbnak látszik.
    Édesapám is egyre nagyobbnak látszott. Igaz, elérhetetlen távolságra került tőlünk, de az emlékeinkben, a lelkünkben, egyre közelebb került, és egyre nagyobb volt.
    Délután, mielőtt eltemettük volna, egy kis papírzacskót csempésztem a zsebébe. Azt, amiben Kamillától kapott kincseit őrizte. Beletettem még egy-két titkos dolgot is, és azokat a makkocskákat, amelyektől olyan sokáig itt tudott maradni velünk. Makkocskákat, amiket egy kislány adott neki, hogy meggyógyuljon.
    Hagytam a kislányomat, hadd rajzoljon, nekem még úgy is el kellett készítenem a tüzet. Ha azt ígértem, az égig fog érni a lángja, hát akkor úgy is legyen!
    Utolsó együtt töltött Karácsonyunk emléke villant fel bennem. Emlékszem, mennyire szeretett nálunk a nappaliban ülni a kanapén édesanyám mellett, a karácsonyfát nézegetve. A karácsonyfa azóta száradt az udvaron, édesapám, pedig pár napja már a csillagok közt van. Mosolyogtam csak magam elé. Tudtam, már várja, hogy meggyújtsam a tüzet, hogy a lángnyelvek elvihessenek végre hozzá, rajzot, üzenetet, gondolatokat. Azt a szeretetet, amire ő tanított, és amiből az ember csak az elmúlás pillanatában jön rá, mennyivel többet adhattott volna.
    A csendet egy gyufa sercenése hasította fel, majd hatalmas ropogással, sistergéssel törtek a lángok az ég felé. Amikor a legnagyobb volt a tűz, bedobtuk a leveleket, majd kéz a kézben néztük, hogyan lesz füst a papírból, így juttatva el üzeneteinket. Felemeltem Kamillát. Sugdostunk egymás fülébe, próbáltuk kitalálni, hogyan fogja Papa a tudtunkra adni, amikor láthatatlanul eljön közénk. Sétáltunk a sötét kertben, és amikor a cseresznyefa alá értünk, rápottyant egy szem cseresznye a fejemre.
    - Na, látod? - kérdeztem. - Ez biztosan ő volt. Megint rosszalkodik, tréfálkozik velünk. Biztosan ilyen huncutságokkal fogja a tudtunkra adni, ha itt van köztünk.
    - Igen - felelte mosolyogva, mintha pontosan értené, miről beszélek, majd folytatta:
    - Szerintem bele fog harapni a gyümölcsökbe, mint a rigó, hogy azt higgyük, nem is ő volt. Biztosan a legváratlanabb pillanatokban lep meg bennünket valami más huncutsággal, például lábunk elé dob valamit, amiben majd megbotlunk, hogy aztán együtt nevethessünk.
    Csak mondta, mondta, és egyre jobban nevettünk. És az a nevetés szállt és szállt, fel a füsttel, fel az égbe, fel hozzá. És hallottuk Papa nevetését, amikor végre meghallotta a miénket.
    A tűz lassan alább hamvadt, és a szél is kezdett feltámadni. Bevittem Kamillát az ágyába, és visszamentem az udvarra. El kellett oltanom azt a kevés kis parazsat is ami maradt. Pár perc múlva szélvihar kerekedett, és egész éjjel esett az eső. Megtisztított mindent, levegőt, utakat, növényeket, engem.
    A hajnal már újra a tűz maradványainál talált. Ültem egy kőrakáson az eget nézve, és mosolyogtam, miközben, mint az eső tegnap, potyogtak a könnyeim.
    Éjjel az egekig ért a tűz.
     
  12. csandinka

    csandinka Állandó Tag

    Csere Andrea: A darázs

    A medencét még előző éven vették a gyerekeknek. Nagy volt az öröm, amikor a felállítás után először töltötték meg vízzel és csobbanhattak bele a lurkók!
    - Anya, apa! Gyertek ti is be! Csuda jó! - lelkendeztek egymást túlvisítva.
    Hamarosan az egész család kedvence lett a kicsiny medence, melyben úszni ugyan nem lehetett, de csodás felfrissülést hozott a tikkasztó nyárban.
    Egy probléma volt csak vele, a víztisztítás, de azt is hamarosan megoldották.
    - Nézd, anya! Apa vízi porszívót csinált! – futott az asszony elé a kisfiú.
    - Ezzel meg a víz tetején úszó faleveleket, bogarakat lehet lehalászni!- mutatta fel a hosszú nyelű szűrőalkalmatosságot a kislány.
    Kezdetben nagy lelkesedéssel tisztogatták a vizet a gyerekek, de hamarosan ez is a felnőttekre maradt. Reggelente az asszony, vagy a férje kihalászta az elpusztult rovartetemeket, s a szél által belehordott egyéb látható szennyeződést a vízből, mert a kis porontyok csak tökéletes tisztaságú vízbe voltak hajlandóak bemenni.
    *
    Az idei nyár az átlagosnál sokkal nagyobb felmelegedést hozott. Már negyedik napja 38◦C-os hőmérsékletet mutatott a hőmérő higanyszála. Még a késő esti órák sem igazán hozták meg az áhított enyhülést, így aztán nem csoda, ha ember, állat csak a víz közelében érezte jól magát.

    A gyerekek még fent aludtak, amikor az asszony felébredt és kiment a medencéhez. Az éjjel számtalan apró rovar próbálta szomját oltani a medence hűs vizénél, szerencsétlenségükre azonban mind belefulladtak a parányi „tavacskába”.
    - Ó, milyen szomorú!- gondolta az asszony, miközben a szétterpesztett szárnyú katicák, méhek, összepöndörödött szárnyas hangyák, parányi muslincák apró tetemeit szűrögette ki a vízből.
    - Pedig csak inni akartak! - tűnődött kissé megrendülten.
    Miután végzett a medencetisztítással, kezével végigsimított a tiszta víztükrön.
    - Milyen jó is lesz a futásból visszatérve elmerülni a hűsítő habokban!- gondolta.
    A házban még mindenki szendergett, egyedül a kis pumi sertepertélt a lábai körül.
    - Jössz, Buksi?- kérdezte a kutyától, aki, amint meglátta a pórázt, azonnal vad ugrándozással futott a kapu felé.
    - Milyen okos!- gondolta az asszony- elég látnia a pórázt, és tudja, hogy futni fogunk.
    Jó negyven perc múlva kimerülten, kipirultan értek vissza. A kiskutya azonnal rávetette magát a tálkájában lévő friss vízre, míg az asszony már szinte bőrén érezte a medence hűsítő vizének jótékony áldását.
    - Jól kifáradtunk, mi, Buksi?- szólt a pumihoz, miközben kibújt ruháiból és becsobbant a habok közé. A langymeleg víz kellemesen bizsergette bőrét. Teljesen alámerült, hogy a feje búbját is ellepje a hűsítő folyadék.
    - Kár, hogy ilyen pici ez a medence! - gondolta, miközben kettőt tempózva már el is érte a túloldalt. Lassan ráfeküdt hátával a vízre, és hagyta, hogy ringassák a medence faláról visszaverődő hullámok.
    Ahogy így feküdt, arccal felfelé, elmélyülten nézte az „égi medencében” lassan úszó bárányfelhőket. Néha egy-egy madár hasította a levegőeget, s közben mélységes csend honolt.

    *
    Egyszer csak furcsa zajt hallott közvetlenül a feje mellett.
    - Darázs!- hasított bele hirtelen a felismerés, s felugrott a vízből.
    S valóban. Tőle mintegy 20-30 cm-re egy darázs pottyant bele a medencébe. Első reakciója a menekülés volt. Gyermekkorában egyszer megcsípte egy darázs. Kis híján az életébe került ez a találkozás, hiszen akkor derült ki, hogy allergiás mind a méh, mind a darázscsípésre. Percek alatt feldagadt a csípés helye, majd úgy érezte, elszorul a torka, s levegőt sem kap. Szülei rohantak vele a kórházba, s csak a sürgős orvosi beavatkozás mentette meg az életét. Azóta -bár táskájában mindig ott az ellenanyag - retteg a kis fullánkosoktól.
    S most közvetlenül a feje mellett, a víz tetején rezegteti szárnyait egy jól megtermett példány!
    Néhány lépéssel arrébb húzódott, majd, mikor megbizonyosodott a helyzet veszélytelenségéről, a biztos távolból figyelni kezdte az állatot.
    Eleinte kis elégtételt érzett a vergődő rovar láttán.
    A darázs szárnyai meg-megrezzentek a vízben. Forgott körbe-körbe, de sehogy sem tudott felszállni. Röpke másodpercekig mozdulatlanul hevert, majd újra nekigyürkőzött, s megpróbálta a lehetetlent. Mindhiába. A víz lassan átjárta testét, s egyre hosszabbodtak a mozdulatlan percek, erőtlenedtek a szárnycsapások.
    Az asszony hirtelen elszégyellte magát:
    - Csak állok itt tétlenül, és nézem egy élőlény haláltusáját? Ki kellene mentenem!- gondolta.
    - Igen, de hogyan, mivel,- nézett körbe reménytelenül a medencében- Nem érhetek hozzá, hisz, ha megcsíp… Ó, Istenem!
    A darázs egyre lassabban, erőtlenebbül vergődött.
    - Ha sokáig habozom, végleg vége!- tusakodott magában a nő.
    – De, hisz csak egy állat! Mit állat, rovar!
    - Ő is egy élőlény, Isten teremtménye! Meg kell mentenem!
    Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok cikáztak fejében, miközben „jobbik énje” igyekezte meggyőzni a dolog fontosságáról. Közelebb lépett a már mozdulatlannak tűnő darázshoz, és félhangosan- mintegy magának s egyben a rovarnak –mormogta:
    - Jó kicsi darázs! Nézd, én megmentelek! Ugye, nem csípsz meg?! Ugye, nem?! Ne félj, nem bántalak! Megmentelek!
    Miközben duruzsolt, kezét óvatosan, félelemmel telten tolta a lebegő rovar apró teste alá. Lassan kiemelte a vízből. Semmi!
    _Úgy látszik, már késő.! Túl sokáig tépelődtem!- szomorodott el, s a kis élettelen testet kitette a medence szélére.
    - Hát ennyi. Pedig csak rajtam múlt!
    Az önvádtól összeszorult a gyomra, s némán nézte az apró rovart.
    - Ha csak egy perccel is előbb döntök….- kesergett magában.

    *
    Talán fél perc is eltelt, amikor szeme előtt mintha megrezzent volna a kis potrohos szárnya. Jobban odafigyelt, s tényleg. A darázs életre kelt!
    Szárnyait meg-megrezzentette, sétált kicsit a medence szélén, majd hirtelen elröppent. És felröpült vele az asszony szívére telepedett nehézség is, s ő az elégedettség jóleső érzésével merült vissza a medence simogató habjai közé.
     
  13. csandinka

    csandinka Állandó Tag

    Gesztenyevirág

    A park gesztenyefáink lombkoronája között melengetően sütött át a szebtemberi napsugár.
    - Indián nyár- gondolta az öregúr,majd lmélázva huncut mosolyra húzta a száját.Eszébe jutottak öreganyja szavai: „Vénasszonyok nyara”
    - Hát, a vénasszonyoké vagy az indiánoké, nekem mindegy, egyformán jól esik- fordította arcát a napfény felé, és jólesően elnyújtózott a padon.
    Percekig ült így. Lelúnyt szemhéján át a nap ezernyi színben játszott, ahogy a lengedező szellő mozgatta afeje felett a faleveleket. A madarak hangos trillába kezdtek. Időnként megpróbálta egy-egy énekesmadár hangját kiszűrni a füttykavalkádból, nem túl sok sikerrel.
    Kissé messzebbról vidám gyermekzsivaj hallatszott.Felnézett. Nyolc-tízéves forma gyerekek közeledtek hangosan nevetgélve, iskolatáskával a vállukon. Lábukkal valamit terelgettek a földön. Ahogy jobban odafigyelt, látta, hogy a lehullott vadgesztenyét használják focilabda gyanánt.
    - Épp, mint mi –gondolta a férfi felidézve gyermekkori élményeit.
    A park túloldalán, a játszótéren kismamák hintáztatták csimotáikat. A kicsinyek hangosakat sikkangatva élvezték a mókát.
    - Még! Még! Magasabbja, anya!- kérlelték anyjukat, akik egymással cseverésztek.
    A szomszéd padon fiatal párt látott. A lány a fiú ölében üldögélt. Halk sugdolózásukat időnként a lány fel-felcsattanó kacagása szakította meg, melyeket hosszú csókok követtek.
    Az öreg szégyenlősen elfordította a fejét.
    - Bezzeg az én időmben- morfondírozott- nyilvános helyen még a kislány kezét sem igen foghattuk meg! De hát változnak az idők. Megöregedtem- legyintett lemondóan.
    Hírtelen hangos kiáltásra figyelt fel.
    - Buksi, Buksikám! Hova szaladsz? Várj meg! – hallatszott egyre közelebbről.
    A férfi kíváncsian fordította fejét a hang irányába. A park másik feléből egy kiskutya bukkant elő hangos csaholással. Pórázát maga után húzta a földön. Hamarosan megpillantotta a kutyus gazdáját is. Egy idős hölgy futott a pumi nyomában. Egyik kezével kis kalapkáját szorította a fejéhez, miközben a kutyától egyre jobban lemaradva kétségbeesetten kiáltozott.
    A kutyus egyre közelebb ért ahhoz a padhoz, melyen az idős úr üldögélt. A férfi hírtelen elhatározással felállt. Fél lábát felemelve várta, hogy az eb elfusson előtte, majd erősen rálépett a póráz lógó végére. Úgy gondolta, ezzel megállásra bírhatja az elszabadult kutyát. Számítása sajnos nem vált be. A kis pumi meglepő erővel húzta ki lába alól a bőrszíjat és egyben a talajt is. Az öregúr megperdült, majd egyensúlyát elveszítve elterült a földön.
    - Atyaúristen! Csak nem történt valami baja? - hajolt fölé lihegve az időközben odaérő idős hölgy.
    - Rettentően sajnálom! Hogy ez a fránya kutya milyen galibát tud okozni! – magyarázkodott az asszony miközben az öregurat próbálta felsegíteni.
    -Hát ez nem éppen a legsikeresebb mutatványaim egyike volt- kedélyeskedett fájós tagjait tapogatva a férfi.
    - Kérem, ne haragudjon ránk! - mentegetőzött a hölgy. - Nem tudom, mi üthetett Buksiba?! Pedig olyan jól nevelt kiskutya- porolgatta magyarázkodás közben a férfi ruháját.
    - Jaj, Jézusom! –sikkantott fel hirtelen a nő. – Hiszen magának vérzik a feje!
    Kis retiküljéből ibolyamintás hímzett zsebkendőt vett elő és a férfi homlokához szorította. Az öregúr a fejéhez nyúlt, majd így szólt:
    - Á, semmiség! Csak azt sajnálom, hogy nem sikerült megállítanom a kutyust. Remélem, meglesz valahol!
    - Bizonyára. A park körül kerítés van, úgyhogy nem mehetett messzire.
    - Tudja mit? Keressük meg!- ajánlkozott a férfi.
    - Nem akarom még ezzel is magát fárasztani. Hárította el bizonytalanul az asszony.
    - Ugyan már4 Hisz nincs semmi dolgom! Meg különben is. Jót tenne most egy kis séta. Visszahozná sajgó tagjaimba az életet.
    - Hát… ha éppen… ha úgy gondolja, mehetünk. De karoljon csak belém- ajánlotta fel a karját a hölgy.
    -Ó, hölgyem! Még mit nem! Nem olyan fából faragtak engem, hogy egy kis esés megártson!- Húzta ki magát a férfi. - Szabad a karját, asszonyom? – mosolygott a nőra, majd hirtelen felé fordulva folytatta:
    - Jaj,de modortalan vagyok! Még be sem mutatkoztam. Ha megengedi…
    A nő a kezét nyújtotta.
    - Szaniszló Mózes- hajolt meg az öregúr.
    - Ó, milyen érdekes! – lepődött meg a hölgy. Az én nevem Mózes Áronné. Özvegy Mózes Áronné- tette hozzá.
    Nagyon örülök, kedves…?
    - Angéla- egészítette ki a hölgy.
    - Ó, Angéla! Angel - angyal. De hisz ez természetes. Ilyen kedves teremtéshez csak angyali név illik.
    - Ugyan már! Ne bókoljon itt nekem! Még hogy én angyal?... Hát nem védangyal, annyi szent, különben nem juttattam volna ide- mentegetőzött az asszony.
    Lassan, kart karba öltve sétáltak végig a parkon, miközben kedélyesen elbeszélgettek időjárásról, családról, fiatalságról.
    A férfi megtudta, hogy az idős hölgy- mióta a férje meghalt – a lányáékkal él egy takaros kis családi házban. Két unokája van, akik szinte már felnőttek, egyetemisták. Napközben néha lejön a kiskutyájával ide a parkba sétálni.
    A férfi elmesélte magáról, hogy ő is egyedül él már húsz esztendeje. A felesége elhagyta, s ő még sokáig visszavárta az asszonyt.
    - Aztán megszoktam a magányt. Gyermekeim nincsenek. Igényeim sem nagyok. Gyakran lejárok ide a parkba sakkozni a cimborákkal. De ma úgy látszik, egyedül maradtam. Illetve, mit is mondok, hisz szerencsére nem vagyok egyedül!- kacsintott mosolyogva az asszonyra, aki szégyenlősen visszamosolygott rá.
    - Nézze, Angéla ezt a gesztenyefát! Milyen érdekes! Már közeleg az ősz, s ez a fa tavaszt érez. Teljesen virágba borult!- mutatott egy fára a férfi.
    S valóban. A gesztenyefa vöröses levelei közt mint megannyi gyertyácska álldogáltak a gesztenyevirágok.
    - Ó, Mózes! Hisz ez csodálatos!- nézett fel mosolyogva az asszony.
    - Tudja, Angéla! Az a Mondás járja, hogy a gesztenyefák haláluk előtt még egyszer virágba borulnak. Megérzik a közelgő véget, tudják, hogy nekik már nem virrad új tavasz, s életük végén még egyszer , utoljára felöltik legszebb ruhájukat- magyarázta az öregúr.
    - Szép történet- mondta megilletődötten a hölgy. - Szép, de szomorú.
    Hallgatagon, egymást szorosan átkarolva sétáltak tovább.
    A csöndet a férfi hirtelen kiáltása szakította meg.
    - Nézze csak, Angéla!Az ott nem a maga kutyája?- mutatott az egyik díszcseresznye alatt vadul ugató szőrgombócra.
    - Buksi! Buksikám! Hát megvagy? Gyere ide a gazdihoz, te kis tekergő!- indult a kutya felé az asszony.
    - Á, megvan a morgás oka!- mutatott a fára az öregúr.
    A cseresznyefa ágai között egy cirmos üldögélt biztonságának teljes tudatában. Az asszony megfogta a póráz végét és nagy nehezen elhúzta a kutyust a fától.
    - Hát, köszönöm szépen, hogy segített megkeresni Buksit- nyújtotta búcsúzásra a kezét.
    - Engem ért a szerencse, asszonyom, hogy segíthettem- szorította meg a nő kezét az öregúr.
    - Látom még, Angéla?- kérdezte meleg tekintettel.
    - Egy utolsó virágzás?- mosolygott kérdőleg a hölgy.
    - Talán. Nem bánná?- kérdezte a nő kezét még szorosan tartva a férfi.
    - Szeretem a gesztenyevirágot- kacsintott sokatmondóan az idős hölgy és kutyájával elindult a park kijárata felé.
     
  14. csandinka

    csandinka Állandó Tag

    Sok kicsi…

    Ez a nap is úgy folyt, mint a többi.
    Reggel nehézkes ébredés a telefon – beállításkor még kellemesnek hitt – ébresztő hangjára, gyors trapp a Rozgonyi utcán végig a buszmegállóba, s fél órás zötykölődés a közeli kis faluba, ahol a jövő nemzedékének okításáért vállalt felelősséget immár közel negyed évszázada.
    Délután, a jól végzett munka jól eső fáradalmával eltelve, gondolataiban már a másnap kihívásaira készülve sétált fel, immár a főúton. Hazafelé mindig a hosszabb utat választotta. Ilyenkor ráért elnézelődni. Évszakról évszakra elgyönyörködött a Fő utat díszítő virágok színpompáján. Még el sem virágzik az egyik, szorgos kezek már ültetik is a másik virágot.
    Ma sajnos egész nap csöpörgött az eső. Mostanra ugyan elállt, de a máskor oly vidáman virító virágok esőtől csapzottan, sárosan hajtották fejük a föld felé.
    Fázósan húzta össze magán kabátját, melyet az alákapó szél fel –
    fellibbentett. Nehéz dolga volt, kezeit szatyrok húzták, mert hazafelé menet be is vásárolt. Retiküljét átvetette a jobb vállán, esernyője a bal karjára akasztva fityegett. Meg kellett emelnie a kezét, mert az esernyő hosszú vége időnként az aszfaltnak koppant.
    Már messziről észrevette, hogy a nedves burkolaton megcsillan valami.
    Még nem igazán tudta beazonosítani, hogy mi volt az, de a jóleső érzés már kezdte átjárni.
    - Pénzt találtam!
    S valóban. Közelebb érve tisztán látta, hogy két pénzérme fekszik előtte a járdán egymás mellett. Egy ötös és egy tízes. Szétnézett. Mivel épp a Robinson pizzéria előtt állt, úgy vélte, az étteremből kijőve hullottak ki az érmék valaki zsebéből. És Ő most megtalálta!
    Önkéntelenül elmosolyodott.
    - Talált pénz, szerencsét hoz!- gondolta, és lehajolt, hogy felvegye. Azaz csak lehajolt volna, mert a két táska, amit a kezeiben tartott, igencsak zavarták. Áttette a csomagokat a bal kezébe. A válltáskáját hátralendítette a hátára, hogy ne akadozzon. Már csak a hosszú kabátját kell kissé megemelnie, nehogy a nedves aszfalt összekoszolja az alját, s megkaparinthatja az érméket!
    Hajolt a pénz felé, s ekkor váratlanul orrba vágta a bal karján lógó esernyő kampója!
    -Au! –szisszent fel félhangosan. – A nyavalyába! Erre nem gondoltam! A hosszú, botszerű esernyő vége, amint az aszfalthoz ért, felütődött, s máris tapogathatta sajgó szaglószervét.
    - De sok gondot okoz ez a kis pénz!- futott át az agyán a mérgelődés, de újra nekidurálta magát. Eligazította az esernyőt, felemelte a kabátját, s megpróbált a helyzethez alkalmazkodó, legilledelmesebb pózban lehajolni a pénzért. A hátára vetett táska a hajolás következtében nagy ívben előrelendült, a kabát széle kicsúszott keze közül, s leért a sárba, de ujjai végre elérték az áhított érméket!
    Semmi. Nem tudta felvenni őket. Még egyszer próbálkozott, de az érmék nem mozdultak.
    - Le van ragasztva!- hallatszott a háta mögül egy lemondó hang. Megfordult, s egy nénikét látott maga mellett fejcsóválva eltipegni.
    S valóban. A két pénzérme oda volt ragasztva a járda aszfaltjához!!
    Nem tudta nevessen-e, vagy sírjon!
    - Még ilyent!- kacagott fel ironikusan saját megtéveszthetőségén. Eszébe jutottak gyermekkora szakállas viccelődései a damilon mozgatott pénztárcákról.
    - Kész átverés show!- gondolta félig mosolyogva, félig bosszankodva saját becsaphatóságán. Körülnézett, látta-e valaki felsülését, de nem látott senkit az utcán, aki megmosolyogta volna.
    Ekkor hirtelen lebbent a pizzéria függönye, s abban a pillanatban beléhasított a felismerés.
    - A bent ülők ragasztották le a pénzeket, s most páholyból nézik végig a rászedettek próbálkozásait…
    Az eddigi somolygása elröppent, s nem maradt más, csak a keserű megalázottság érzés. Továbbgondolva a dolgot, még jobban megkeseredett. Az imént mellette eltipegő nénire gondolt.
    Hány, meg hány idős, sajgó tagú néni és bácsi hajolhatott le ezekért az érmékért? Ezekért, a még forgalomban lévő két, legkevesebbet érő érmékért. Egy ötösért és egy tízesért...
    Nekik még azt tanították a szüleik, hogy „Sok kicsi sokra megy”, s, hogy „Ki a kicsit nem becsüli…”
    S hajoltak a megfáradt hátak, ropogtak a csontok, míg ott bent, a függöny mögül, néhány „szórakozó” jobb sorsú, nagyokat röhögve mulatozott a fáradozók megaláztatásán.
    Tehetetlen düh fogta el. Valamit tennie kell! De mit?
    Hazáig morfondírozott, de rájött a megoldásra!
    Sötétedéskor visszatért a „tett színhelyére”, s felvéste az érméket.
    Az ötöst, és a tízest.
     
  15. Veronika


    Borús őszi nap volt. A hűvös november bizonygatta erejét. Az iskola idő előtt kitárta kapuit, hogy a korábban érkező gyerekek ne a hidegben várakozzanak. A szél süvített, a dér a füvön már a hóra emlékeztette az ifjúságot.
    Veronika szedte lábait, igyekeznie kellett. Az iskola két buszmegállónyira volt az otthonától. Buszbérlete soha nem volt, mert az anyukája egyedül nevelte, és nehezen tudtak kijönni egy fizetésből. A kislány nem panaszkodott, szívesen megtette nap mint nap a hosszú utat. Szeretett sétálni, anyukájával is gyakran neki indultak. A közeli fenyveserdő mellett tiszta levegőt szívhattak be mélyen, és a látvány, a sok szép fa valamint a zöld különböző árnyalatai megnyugtatták a lelküket egy-egy fárasztó nap után. Az iskolában Veronikának kevés barátja volt, csupán néhány gyerek került közel a szívéhez, de őket igaz barátságába fogadta. Olykor azért összevesztek, ahogy szokott ez lenni lányok között, és ezen a csúnya őszi napon elég nagyra sikeredett a vita. Az egyik kislány az anyukájára azt mondta, hogy csúnya. Ez Veronika szemében megbocsáthatatlan volt, mivel az anyukája csont soványra fogyott a szomorúságtól amikor az apukája elhagyta őket. Tényleg nem volt szép, de az ő számára a mindenséget jelentette. Szó-szót követett Veronika visszavágott, és a másik kislány öccse torkon ragadta őt. Vera nem tudott szabadulni a szorításból, de szerencsére volt elég fiú a teremben és szétszedték őket. Sírva futott ki az ajtón, egyenesen a mosdóba. Könnyei záporként hulltak, fejecskéjében a düh és a harag. Kicsapta a mosdó ajtaját, és szaladt a tanári szoba ajtajáig. Bekopogott. Mikor kinyílt az ajtó, alig hitt a tanítónéni a szemének. A kislány nyaka tiszta véraláfutás volt, a szemében pedig patakokban folyt a könny. Megbotránkozott, hogyan fordulhat ilyen elő az általános iskolában.
    Ügy lett belőle, és szinte pártok alakultak meg. Az egyik csapat az erőszakos fiú mellett a másik Veronika mellett voksolt. Ez utóbbi maroknyi kis csapat lett, mivel nem volt túl sok barátja akire számíthatott volna. A szülőket behívták az irodába, Veronika édesanyja soha nem járt be az iskolába, szégyellte szegényes ruháit, de nővére akinek már saját családja volt képviselte őt. Szóváltás, ujjal mutogatás volt a tanári szobában. Csekély büntetéssel megúszta a fiú a tettét, de a kislányban mély nyomokat hagyott az eset.
    Egyre hidegebb lett ahogy közeledett a karácsony, többször esett már a hó is, amitől gyönyörű és csillogó lett minden. A cserépkályhának támaszkodva, forró teát inni a meleg szobában, talán nem is volt ennél édesebb télen. Édesanyja egy este meglepetéssel érkezett haza vidékről, egy bernáthegyi kutyus volt az ölében. Egy gombóc, hófehér bundáján barna foltok díszelegtek. Selymes szőrét azonnal megsimogatta, és átvette anyjától. Hozzábújni maga volt a szeretet, és átölelni a biztonság. Csodálatos ajándék volt ez számára. Sokat volt egyedül, mert anyja rengeteget dolgozott gyakran éjszaka is, mert akkor többet fizettek. Most igaz társat kapott, többé nem volt egyedül, éjszaka már nem félt, mert hozzábújt a kutyushoz, és együtt nyugalomban aludhattak el. A kutyust Bellának nevezte el, és ahogy telt az idő egyre okosabb, és egyre nagyobb lett. Rengeteget játszottak. Felöltöztette és leültette egy könyv elé. Bella engedelmesen tett eleget a gazdi kéréseinek. Amikor az anyukáját puszilgatta Bella a kezét kezdte el nyalogatni. Tele volt szeretettel, és Veronikának erre nagy szüksége volt.
    Hamar eljött a tavasz. A csodálatos természet új ruhát húzott, és a napocska boldogan mosolygott minden földi lényre. Bella és a kislány szaladtak a dombra, a tetején elfeküdtek a friss zöld füvön és míg megpihentek a felhőket nézegették. Veronika rádőlt a kutyus hátára, és nagyon boldog volt, hogy igaz barátra talált.
    A következő évben a bernáthegyi kutyus túl nagy volt már, hogy a házban lakjon. Nem szobakutya, csupán a kislány szerette volna, ha vele lehet minden pillanatban. Kinőtte a házat, az asztal alábújt, és amikor felállt az asztal borult, és vele minden ami rajta volt. Veronika szomorú volt, de elfogadta anyja kérését. Így Bella az udvarra került, a kutyaólba költözött. Jámbor eb volt, a kiscica Nyafi a hátán aludt ettől a naptól. A hatalmas kutya és a pici cica nagyon jó barátságba kerültek, miközben a kislánnyal kezdett lazább lenni az elválaszthatatlannak hitt kötelék.
    Az idő gyorsan telt a kislányból ifjú hölgy lett, ugyan szerette öreg kutyáját, de a fiúk és a barátok jobban érdekelték.
    Egy nap Bella elaludt, és nem ébredt fel többé. Láncai amit az ijedős szomszédok miatt viselt mozdulatlan hevertek a földön.
    Szomorú napok következtek, és a lány megfogadta, nem lesz többé kutyája, csak akkor ha eleget tud vele lenni. Hosszú-hosszú ideig nem is volt neki, ám amikor családja lett a gyerekei kérésére mégis engedett elhatározásából. Egy kis termetű kutyát vettek, aki nem növi ki a házat. Aki soha-soha nem kerül láncra, és ameddig él köztük lehet.
     
  16. david.attila44

    david.attila44 Új tag

    Emlékszem a fiatal, kamasz időszakomra, hogy is felejthetném egy életre megpecsételt ennek a korszaknak a vége! Emlékszem azt hittem mindent tudok és annyira szűklátó körű voltam, hogy ezt őszintén el is hittem. Mindig a hibáimért másokat okoltam, nem néztem magamba egy pillanatra sem. Ez a hozzáállásom üldözőből üldözötté tett, abban a korban minden ember hajtsa az életet. Céljai vannak, azon dolgozik, hogy álmait valóra váltsa, vannak elképzelései az élettről. Én pedig éppen ennek ellenkezője voltam, én menekültem minden elöl, a felelőség elől, a hibáim elől. Száműztem magam egy olyan szürreális világba ahol én lehettem a mindenható. Becsukott szemekkel rohantam, róttam életem köreit. A felismerés fénysugara elveszett sötét életem falai között. Hülyeséget hülyeség után csináltam, csak halmoztam és halmoztam. Addig a napig amikor a sötétből egyszerre világosság lett eljött a hajnal és hozta magával a fényt.
    Ez volt az a nap amikor felébredtem! Felébredtem egy törött autó volánja mögött egyetlen túlélőként. Három embert öltem meg a felelőtlenségem miatt. El sem tudom mondani a tettem milyen érzelmi következményekkel járt és jár most is, hogy milyen és mekkora fájdalmat éreztem és érzek mai napig, hogy elvesztettem barátaimat, nemcsak hogy elvesztettem, hanem én, én öltem meg őket saját kezűleg. Azokat az embereket akik szerettek… Szerettek annak ellenére aki vagy ami vagyok. Elfogadtak olyannak amilyen vagyok és nem akartak megváltoztatni! A sors fintora ez , hogy pont ők ültek akkor aznap az autómban. Az élet a lehető legnagyobb pofont adta, akkor abban a pillanatban, a baleset által.
    Beszélnék erről bővebben is, de bármenyire is szeretnék, nem tudok. Nem tudom elmondani milyen fájdalmas amikor az ember szeretett barátait elveszti. Azokat az embereket-akiket szeret, és azok viszont szeretik őt. Annyira mélyen vannak bennem az ilyen érzések, hogy szavak formájában talán meg sem tudom fogalmazni, lelkem rejtett sötét kútjának legmélyén lakó, lidércek ezek akiket ha megpróbálnék megvilágítani rögtön eltűnnének.
    Sajnálom amit tettem, de tudom, hogy ez már semmit sem számít a gyerekek nélkül maradt családoknak. Teljes szívemből bánom a tettemet… Istenem, miért kellet gyorsan hajtanom aznap éjjel a jeges úton? Éreztem belül, hogy ne, ne, ne hajtsál, de ezek a szavak az én világomban éppen az ellenkezőjét jelentették, csak azért is, ami a csövön kifér, nyomjad neki! El nem hiszem mit tettem. Te jó ég!
    Megkeserítettem a családok és a még élő barátok életét. Olyan sebet égettem az emberek lelkébe ami soha többé nem gyógyul majd be. Erre a tettemre nem volt mentség, nem tudtam felöltöztetni ezt a dolgot szép ruhába. Nem tudtam azt mondani, hogy ezáltal nyílt ki a szemem, nem tudtam semmiféle enyhítő körülményt találni erre. Nem volt kifogás a tettem végérvényességű, egy óriási pecsét a lelkem fehér fátyolán. Biztos voltam abban, hogy már semmi sem lesz a régi, nem tudtam azt csinálni, hogy másra dobom a vizes lepedőt, hogy mindenki hülye csak én nem. Az élet olyan vizekre sodort hol nem lehetett mást hibáztatni magam helyett, teljesen magamra maradtam a tettem súlya alatt. Ezt már egyedül kell cipelnem, ezt az irdatlan nagy súlyt. Egész életemen át! Immáron nyitott szemekkel...
     
  17. Roni89

    Roni89 Új tag

    Az én storym

    - Tudod mi a legcsodálatosabb ebben? – kérdezte tőlem és nagyot szívott a pipájába. Én pedig úgy csüngtem a szavain, mint alma a fán, mintha újra tíz éves lennék – Amikor megszólal a sziréna a fejed fölött…
    Így beszélt hozzám édesapám. Ültünk a teraszon, figyeltük, ahogy a fákon ringnak a levelek a nyári melegben. Hőség, és szárazság. Számomra a pancsolás és nyaralás ideje, számára az avartüzeket s az örökös készenlétet jelentette. Egyetlen szó: tűzoltó.
    S noha nem sokáig űzhette ezt a csodálatos hivatást, a vérében van minden fortélya. Igazi vezető, aki után bárki tűzbe menne, mert mellette biztonságban vagy. Hát ilyen ő. Az én hősöm.
    Gyermekkorom óta úgy néztem rá, mint bálványozó az Istenére, aki mindenhol ott van, mindenre tudja a választ, és mindentől megvéd. Apám pedig a világ bölcsességével az arcán nevelt minket, később pedig hagyta, hogy éljük az életünk. S ha bár a kezünket elengedte, mi mégis azt éreztük, mellette akarunk tovább menni.
    Mindig olyan akartam lenni, mint ő. Szerettem volna, ha büszke lenne rám, ha azt mondaná: "Igen, ő az én lányom."
    Arra sosem gondoltam, hogy ezért nem kell küzdenem. Ő már születésemtől kezdve büszke volt minden döntésemre és hibámra.
    Sosem volt egy nyugodt ember. Ha látszólag csendben üldögél is, a fejében akkor is zakatolnak az újabb tervek, újabb célok, amiket később mind el is ér. Így alapította meg az önkéntes tűzoltóságot is a falunkban. A kitartó és kemény munka meghozta a gyümölcsét egy tűzoltó autó és felszerelések formájában. Az emberek pedig jöttek. Fiatalok, idősek, csatlakozni akartak, tenni valamit, hozzánk tartozni… egy új család született így. S neki az egyesület lett az ő ötödik gyermeke, akit – cseppet sem fáj bevallani – legalább annyira szeretett, mint minket. Hiszen ő táplálta, ő éltette, ő küzdött érte, hogy életben maradjon. És én büszke voltam rá. Most is látom, ahogy ott áll a hatalmas piros autó előtt és mosollyal az arcán megpaskolja az öreg járművet:
    - Sikeres bevetést!
    Az IFA nagyot pöffen, felsikít a sziréna és a hatalmas behemót súlyát meghazudtolva fürgén kifordul a szertárból.

    Édesapám tűzoltó volt. Tűzoltó volt egészen addig, míg alul nem maradt a testével vívott harcban. Először a beszéd, majd a mozgás állt le, majd csak álltunk az ágy felett és kéz tördelve vártuk, hogyan tovább. Hosszú hónapok következtek, majd a hónapokból év lett. És ő küzd. Küzd ma is, ahogyan egész életében tette, mert ha valaki harcosnak születik, nem adhatja fel csak úgy, mondván elfáradt. S minden nappal változik valami, minden nappal felcsillan valami kis remény s szép lassan kezdi visszakapni a beszédet, a mozgást… Egyetlen dolgot nem fog sosem: bevetésiben ülni a szeren és hallgatni, ahogy sikít a sziréna…

    Én most is büszke vagyok rá. Ő járt a fejemben amikor jelentkeztem. S ő jár a fejemben, amikor a kiképzésen a légző az arcomra tapad és mászom a létrán. Ő jár a fejemben, amikor kifektetem a tömlőt és sugárcsővel a kezemben futok a cél felé. És ő jár majd a fejemben, amikor az első bevetésemen az adrenalin ott lüktet a bennem, felhúzom a bevetésit és a szeren ülve egyszer csak megszólal a sziréna a fejem fölött…
     
  18. Bernáth Csaba

    Bernáth Csaba Új tag

    Megveretve
    Úgy gondoltam, erről és másról sem fogok életemben beszélni. Nem azért, mert számomra mély sebeket feszeget, hanem mert tehetetlen voltam, mint oly sokszor a kemény sors irányította életem alakulásában… Meg hát nem henceg az ember, ha negatív hatás éri testét s lelkét egyaránt. Tehát, ha valaki valami vidám történetet vár tőlem, az csalódni fog, és inkább bele se kezdjen olvasásába.
    1984 késő őszét írtuk. Már rég megjelentek az első fagyok. Kopár volt a vidék, még kopárabb Ungvár. Ide jártam – az MHSZ égisze alatt működő – autós iskolába. A C jogosítvány megszerzésének ingyenességét a honvédség biztosította. Szóval hat hónapra meg volt írva előre az életem. Tizenhét évesen kell-e ennél több, hisz iskola után nem kell komolyan tanulni, és ott van az egész hétvége, azt tervez az ember, amihez csak kedve van. Épp ekkor kezdődött új kapcsolatom egy szomszéd falubéli lánnyal. Hétvégén találkoztunk volna másodszor a bálban, megígértem neki, hogy ott leszek.
    Fázós péntek reggel volt, mikor átléptük a nagykaput, mi heten magyarok, akik egy osztályba jártunk. Általában egyszerre jött be vidékről buszunk. Ekkor még nem sejtettem, mi vár ránk a tanórák után. A nap folyamán semmi nem vetítette előre azt a szörnyűséget, amit át fogok élni, azt a szenvedést, amit ki kell majd állnom önmagamért, barátaimért, magyarságomért…
    Itt-ott megjelent az első hópehely kabátomon, de nem húztam össze magamon, mert még magammal hoztam az osztály melegét. Heten s más évfolyamról is páran vártuk a 4-es városi buszt, hogy kivigyen a vidéki buszpályaudvarra. Sajnos, mint mindig, most is késett. Utolértek ukrán osztálytársaink és idegen arcok is. Nem szóltak semmit, csak nekünk estek. Később, visszaemlékezve csak arra emlékszem, hogy kaptam egy hatalmasat az államra. Elsötétült minden az ütésre, bár nem estem el, iszonyúan fájt, aztán én is elkezdtem szaladni legjobb barátom után keresztül a városon. És ők üldöztek, mint vadállat zsákmányát. Harmincöten voltak csak az osztálytársak, kikkel együtt jártunk már második hónapja, s hozzá a többiek, ki tudja hányan, ki tudja melyik osztályból. A máskor nyüzsgő város mintha kihalt volna péntek ebédidőben. Szabályos hajtóvadászatot éltünk meg mindahányan, mi ketten is csak azért kaptunk viszonylag keveset, mert sikerült a kálvárián át – a sírkövek takarásában - elérnem nagynéném házát, s oda húzódtunk be, míg múlik a veszély.
    Ekkor már fáztam, reszketett minden tagom, de inkább társaimra gondoltam, mi lehet velük…
    Dagadni kezdett fél arcom, unokatestvérem megkínált vodkával, mely után kicsit elzsibbadt a fájós rész. Taxit hívtunk, először a város végére akartuk csak vitetni magunkat, viszont féltünk, hogy így is megtalálnak a huligánok, s a városhoz eső legelső településig hajtattunk. A viteldíj kifizetése után maradt még pénzünk, hát vettünk egy üveg pálinkát, megfelezve egy húzásra meg is ittuk. Ezek után már újra nem éreztem semmit, holott fél sárgadinnyére duzzadt arcom, s minden kimondott szó nehézséget okozott. Fájt a beszéd…
    Busszal leutaztunk Csapra, a magyarok több mint fele idevalósi volt, meg akartuk tudni, mi lett velük. Estére értek csak egyesével haza. Látszott rajtuk, hogy nem adták egykönnyen. Tépett kabát, repedt fül, koszos ruházat, szétrúgott táska beszélt helyettük is. Én este hétre kerültem haza, félpiásan, feldagadva, tisztán nem tudtam már ejteni a mássalhangzókat.
    Reggelre hótakaró borította a tájat, egészen belepte a negyven kilométerre fekvő Ungvárt is, próbálta eltakarítani a tegnapi mocskot az utcákról. Lassan haladtunk a város felé. A kórházi röntgen állkapocscsonttörést jelzett. Jöhetett a kis műtéti beavatkozás. Minden fogam között drótot húztak, két egészséges fogam ki kellett venni, és összegumizták négy hétre az alsó és felső fogsorom. Négy hétig csak szívószállal táplálkoztam…
    Egy hét is eltelt, mire a rendőrség megkeresett, (a kórház jelentette kötelezően az esetet!). Csupán azért nem tehettem, tettem terhelő vallomást támadóinkra, támadómra, mert akkor a barátaimat is megbüntetik, ők ugyanis visszaütöttek. Ezt pedig igazán nem akartam. Közben szüleivel egyetemben megkeresett megütőm is, sírva kérték, hogy ne jelentsem fel őket, most így katonaság előtt, ne legyen priusza a fiuknak. Sőt még tetemes pénzt is felajánlottak. Én pedig lemondtam mindenről…
    Hosszú négy hét után kiszedték, kitépték szabályosan a már benőtt fogínnyel együtt a drótokat fogaim közül. Spriccelt a vér szanaszét. De még ez sem fájt úgy, ahogyan lelkem. Azóta is sokszor álmodom az esetről, mikor is nem tudok elfutni támadóim elől, nem visznek lábaim. Én, aki soha senkire nem emeltem kezet, még ma is felrezzenek álmomból.
    Nem jártam többet az iskolába. Érdekes módon megengedték, hogy így is levizsgázhassak másokkal, tehát végül én is megkaptam jogosítványomat.(Egyébként jó hasznát vettem a későbbiekben szolgálatteljesítéskor.)
    Hetünk közül egy fiú, legjobb barátom, Afganisztánban szolgálta Szovjetuniót, azt az országot, amely már akkor sem védte meg, mikor először kellett. Afgánokat ölt parancsra tankistaként. Hazatérve idegroncs lett, s ma már azon sem csodálkoznék, ha nem élne…
     
  19. Bernáth Csaba

    Bernáth Csaba Új tag

    Apám
    Egy kisiklott élet jutott osztályrészül édesapámnak. Az is igaz, semmi nem vetítette előre azokat az eseményeket, amelyek megrengették úgy lelkét, mint testét.
    Második gyermekként született 1933. október 15-én paraszti családban. Jó neveltetést kapott, falubíró apja a munkácsi tanítóképzőbe járatta. Elvégzése után saját falujában, Kisdobronyban, az általános iskolában tanított nyugdíjazásáig feleségével, kit Ungvárról neveztek ki ide tanítani. Itt ismerkedtek meg, itt kötöttek házasságot. A három gyerekből kettő nőtt fel, én vagyok a kisebbik, én próbálom pár gondolatban megfogalmazni, mit is jelentett nekem édesapám.
    Egy késő őszi hajnalon történt, hogy áthívták őt disznóölésre a szomszédba. Én már csak akkor szereztem tudomást róla, amikor a derengő homályban megkopogtatták az ablakunkat. Nagy baj lett, a három fogóból az egyik, egy Magyarországról vendégségben lévő, elengedte a disznó farkát, s az egész 160 kilós állat apám jobb lábára esett. A kórházban tudtuk meg, hogy térd alatt két helyen tört el a csont, sőt félrecsúsztak egymástól. Ettől kezdve hónapokat, éveket töltött el a kórházban az ügyetlen sebészek miatt. Volt úgy, hogy mellig begipszelték, ekkor a tüdőgyulladás majdnem elvitte. S az én apámból többé már sohasem lett az a dolgozó, mindig mindent elintéző ezermester. Kórházakból szanatóriumokba kellett többször mennie, hogy a köztes időben taníthasson egy keveset. Azóta én is követtem példáját, kórházból kórházba.
    Apropó kórház. Egy máig visszaálmodott jelenet feleleveníti kórházi látogatásaim többségét. Semmi másból nem állt az egész, minthogy délután három órakor kinyílott a megyei kórház kapuja, s én rohantam keresztül egy kis parkon apukám kórterme felé, ki mikor meglátott, kihúzta fiókját, és abban különböző finomságok bukkantak elő számomra. Mire édesanyám felért a lépcsőkön, s benyitott, én már majszoltam a talált édességet és/vagy gyümölcsöt, amit valójában nem nekem, hanem a betegnek szántak. Azóta a legkisebb lányommal én is átéltem ugyanezt.
    ’73-tól aztán nővéremmel és édesanyámmal magunkra maradtunk minden házi és kerti munkával. Egyszer éppen ástam, ásogattam a szőlőben, amikor a szomszéd lócáján ülve kinevetett suta mozdulataimért egyik barátom társaságában. Nagyon fájt az efféle bíztatás, ám sajnos sokszor megtréfált így a későbbiekben is. Egyébként nagyon hamar önállóságra nevelt minket a sors, hiszen szüleink hétfőtől szombatig két váltásban, reggel fél nyolctól este hatig tanítottak, ha nem volt éppen esti iskola, vagy a havonkénti gyűlés. Ezek eltartottak kilencig is. Mi pedig megtanultunk szinte mindent, amire egy felnőtt képes. Azóta helytállok a konyhában is.
    Főzni is így kezdtem el. Találtam a hűtőszekrényben egy egész tyúkot feldarabolva. Oda is tettem a gázra főni a felét annak rendje és módja szerint pörköltnek. Csak sajnos mire kész lettem az iskolában kapott házi feladatokkal, az én tyúkom egy az egyben odaégett. Mit tehettem mást, fogtam a maradékot és feltettem főni egy másik fazékban. Erre már jobban odafigyeltem, főztem ki hozzá makarónit is. Szüleim mikor hazaértek, nagyot néztek, de nem bántottak még szóval sem a szirkóvá égett próbálkozásomért. Ami meg sikerült, jóízűen megettük közösen, mindketten megdicsértek a nem várt főtt vacsoráért. Azóta már több éve én főzök az egész családnak, s volt olyan többször is, hogy az egész tanári karnak tanév végén.
    Édesapám sikeres felvételt nyert az Ungvári Állami Egyetem történelem szakának levelező tagozatára. Jól tanult munka s a betegségek mellett. Ám egy nap szokatlan dolog történt az egyik órán. (Nem írom meg, melyik évben volt, már igazán nem fontos.) Kárpátalja, a tanár szerint Kárpátontúl (az ukrán himnuszban is így van sajnos) volt a téma, s odáig fajult a dolog, hogy míg igazát akarta édesapám érvényesíteni, hogy tudniillik milyen státusszal bírt e terület a századok folyamán, különös tekintettel a XX. századra vonatkozóan is, megütötte az előadót úgy, hogy az beesett az asztal alá. E nap után karakánsága miatt, mit én egy az egyben örököltem, soha többet nem lépte át az egyetem kapuját. Sokan kérték, (a méltó helyre tett tanár rég nyugdíjba vonult,) többen követelték, hogy folytassa tanulmányait az ötödik évfolyamon, még maga Váradi-Sternberg János professzor is közbenjárt, ám ő hajthatatlan volt. Ma is őrzöm apám indexkönyvét. Azóta én elvégeztem az ominózus egyetem magyar szakát, és én is majdnem megütöttem egy tanárt igazamnak (identitásomért) adva így nyomatékot.
    Csak a cigarettáról nem tudott leszokni. 1998-ban, mikor fájdalomra panaszkodva elvittem orvoshoz, kiderült, hogy rákos. A daganat ínyéről már átterjedt a gégére és a tüdejére is. Az orvosok azt is mondták alapos vizsgálatok után, hogy körülbelül fél éve van még hátra, s készüljünk fel, hogy iszonyú fájdalmai lesznek. Nem volt mit tenni ezek után, vártuk a felvázolt végzetet. Közben megszületett harmadik kis unokája Magyarországon. Nővérem, ahogyan lehetséges volt, útra kelt, hogy megmutathassa kisfiát a nagyszülőknek, rokonoknak. Édesapám vidám volt egész nap, kicsit megiszogatott a találkozásra hivatkozva. ...
    Reggel édesanyám rohant be azzal, hogy meghalt apátok. 1998. április 29-ét írtuk.
    2001. április 1-jén végleg leszoktam a dohányzásról. Azóta rokkantnyugdíjas lettem, tőlem azt kérdezték az orvosok, tanítani vagy élni szeretnék?
    Az utóbbit választottam…
     
  20. Bernáth Csaba

    Bernáth Csaba Új tag

    Nagyapák
    Más és más kvalitású nagyapákkal büszkélkedhetem. Az is igaz, míg egyikük ruszin, magyar volt a másik. Régen elvesztettem már őket, de emlékük mélyen a szívembe fészkelte magát, s gyakran álmodom velük is, nem tudni miért. A nagy Krúdy álmoskönyve sem ad számomra elfogadható magyarázatot.
    Anyai nagyapámat Kuzma Lászlónak hívták, de nekem csak gyidu volt, nagymamát meg bábinak szólítottam. Az 1902-es születésű, több nyelven beszélő felmenőm pékmesterként látott el mindennapi friss kenyérrel, cipóval két-három utcát Ungvár Radvánc nevű városrészében. Akkoriban és most is családi házak sokasodtak ruszin anyanyelvű lakókkal az Aranyos, Partizán és Cskalov utcákban. Én már csak e későbbi szovjet elnevezésekre emlékszem. S az a mini pékség látta el mindennapi betevővel a környéket is, amiben az én gyidum dolgozott…
    Dolgozott, 1946 tavaszáig. Pecsétes papírral kuláknak nyilvánították őt és társát, s rögtön bezárták a sütödét, sőt, kötelezték elbontásra, s a használható építőanyagot beszolgáltatásra. Csak a füstös, koromfekete vályogot hagyták örök mementónak.
    Kulákként sehol nem alkalmazták ezentúl szakmájában az öreget. Éjjeliőrként tengette életét, három gyermekét így tudta nevelni. Nagymamámmal mégis sikerült mindannyiunkat kitaníttatni, két lányát férjhez adni, fiát megházasítani.
    Egy apró emlék örökké visszatér álmaimban. Akkoriban a nyarakat a megyeszékhelyen, nagyszüleimnél töltöttem. Jól elvoltam a városi két moziban adott filmek látványával, melyek ötnaponta újultak. Leginkább zenés indiai filmeket adtak, meg világháborúsakat, nem volt nagy választék. A mozi mellett a céllövölde lelkes rajongója is voltam. Egy kopekért kétszer lőhettem. Igaz, nem voltak nyeremények, mint a búcsúban. Na és az akkor nagyon olcsó és finom fagylaltot is igen szerettem, mihez falun egyáltalán nem lehetett hozzájutni.
    1973-ban történt, én hatéves voltam. Bábi megkért, hogy vigyem el papinak az ebédet a közeli raktár őrbódéjába. Utam a kisvasút mentén vezetett, mely naponta többször megtette az Ungvár-Onokóc távolságot, s nagy örömömre vele futottam egy darabig, míg bírták vézna lábaim. Közben elestem, de én boldog voltam, hogy majdnem lehagytam a fekete füstöt okádó mozdony vontatta kocsikat. Arra nem gondoltam, hogy a leves és a második eggyé lesz a füles táskában. Folyt bizony még kifelé is egy kis lyukon. Nagyapám meg csak elmosolyodott, s azt mondta, a kutyáknak is kell enniük. Bizony aznap nem ebédelt miattam.
    A hetvenegyedik születésnapján még én raktam ki kis gömbölyű cukorkákból az évszámot. Még azon az őszön itt hagyott bennünket.

    Apai nagyapámat Bernáth Károlynak hívták, akárcsak apámat, csak én nem lettem Karcsika. 1904. szeptember 12-én született módos paraszti családban. Földjük, erdejük volt, jól megéltek belőle. 1930-ban megházasodott, négy gyermek, egy lány és három fiú felnőtt a gondos neveltetésben. A második világháborúban magyar katona volt, a tüzérségnél szolgált. Mivel megromlott egészségi állapota, nem vitték se Szibériába, se a Gulágra.
    A rendszerváltás a példás gazdaságot sem kímélte, mindent – földet, erdőt, talpas jószágot, terményt – be kellett szolgáltatni a közösbe, a kolhozba. Nem állt meg a világ, bár a váltás őket is nagyon megviselte, elszegényedtek.
    Hamarosan azonban új idők jártak Kisdobronyban, nagyapámat falubírónak választották. 1950 februárjától 1963 februárjáig töltötte be ezt a nemes tisztséget becsülettel, egyenes derékkal. Aztán nyugdíjazásáig – 1964 októberéig – katonai nyilvántartóként ügyködött a faluban. Nyugdíjasként is kijárt Károly bácsinak a tisztelet.
    A hetvenes évek végén, általános iskolás koromban mélyen emlékezetembe rögződött a következő eset. Mint minden nap, sort álltunk nyáron a kenyérre várva a bolt bejáratánál. Már reggel nyolckor gyülekezni kellett, ha elöl akartunk lenni, hamar hozzájutni a mindennapi betevőhöz. Hiába, a kárpátaljai magyar ember nincs meg kenyér nélkül, mindenhez, még a káposztaleveshez is eszik kenyeret. Én késtem, csak tízre jutottam el a jókora sor végére. A bolt a falu közepén volt, gyalog tettem meg az utat, aztán a kerteken keresztül ráakadtam egy szilvafára, hát elment az idő, míg jóllakatott a megtermett fa. Bizony késtem, nem is keveset, veszélybe került ezáltal a kenyérvásárlás. Nem tehettem semmit, beálltam utolsónak.
    Legalább százötvenen lehettünk a pár láda kenyérre, mielőtt azonban el kezdték volna osztani, egy szikár csontos kéz megragadott és kipenderített a közben már mögöttem lévő felduzzadt sorból. S vitt, vitt, tolt, gyömöszölt előre a bejárati ajtóhoz. Nagyapám volt az, úgy látszik, jó helye volt aznap. Hamarosan mellemhez ölelhettem a fekete kenyeret, csak olyat hoztak, még meleg volt, élesztős, mint a gumi. De mit bántam én, feledtette velem az eltékozolt időt, s boldog voltam, hogy aznap is tudtunk kenyérhez jutni. Nagyapámnak meg sem tudtam köszönni segítségét, úgy eltűnt a kígyózó sor mögött. 1982 őszén csendesen elhunyt.
    Két különböző ember, két különböző stílus, két különböző életút eltérő sorssal megáldva. Ám én mégis büszke vagyok, hogy ilyen nagyapáim voltak, számomra példaképek.
     

Megosztás