állt a mezőn az öreg lovag, és egy hosszú pórázra kötött sárkánnyal játszott. Távolabb engedte, közelebb húzta, a feje fölé emelte; táncoltatta. Néha csak a földön pihent, mozdulatlan; a gazdáját figyelte.
- Adjon Isten!
- Jó napot!
- Megtanítana engem is, hogyan játszam a sárkánnyal?
- Fiatalember, ahhoz először fogni kell egyet!
- Készen vagyok, mutassa, hol vannak? - rám mutatott, majd megragadta a zsineget, és az alvó állathoz fordult. - Na, nem lazsálunk! Munkára! Jön a szél! - és a bestia felugrott, cikázva húzta a lovag kezét, és szárnyra kapva repült fel az ég kékjébe.
Hazamentem, és leültem a konyhában. Gondolkodtam. A hűtő nyikorgott, a vaj hangtalan csusszant, a kenyér óvatosan süppedt, fogaim cuppogva őrőltek, és szemem a tűzhelyre meredve elfeledtette mindezt. Látásom elhomályosult, zsugorodva fordultam magamba, úszni kezdtem. Az agyamban nem találtam senkit, a gyomrom fortyogása messzire elűzött, az ivarszervem kéjesen tárta szét karját, nagyot csókolt, és a szívemig köpött. Leültem, valahol a jobb pitvar peremén, és meghallottam az üvöltéseket.. A sárkányaim táncoltak, vad rivallások közepette törtek egymásra.
- Én!
- Nem, Én!
- Nem is, mert Én!
- Inkább Én!
- Éééééén!
A leghangosabbra vetettem magam. Egy szakszarű balhoroggal kiütöttem. A hátamra tettem, és lassan húzni kezdtem a szemeim könnytengere felé. A hogy a tűzhely vonalai élessé váltak lábaim nagy erővel löktek a szobámba, hogy a sárkányom láthatatlan meztelenségét felőltöztethessem. A fiókból ollót vettem elő, ragasztót, selyempapírt. Lerohantam a kertbe, és a tűzrakós-hely mellől, egy nádfedelű házikóból, két nádszálat kölcsönöztem. Visszamentem a szobába, és gyors, határozott mozdulatokkal dolgozni kezdtem. Mérni, rajzolni, vágni, kötözni, ragasztani.
Másnap a hátamra vettem a még kábult sárkányt, és kivittem a mezőre. Az öreg lovag ott volt. Magasan táncoltatta sárkányát.
- Adjon Isten! Ezt nézze meg, én is fogtam egyet! - nem válszolt. Elmosolyodott, és alig észrevehetőn bólintott. Megragadtam a pórázt, és parancsot adva magam felé rántottam, majd a magasba emeltem. A sárkány nem engedelmeskedett, aléltan feküdt a fűben. Futni kezdtem, miközben a fejem fölé tartottam. Most egy kicsit szárnyra kapott, de imbolygó erőtlenséggel a földbe fúródott.
- A kegfontosabb, hogy ki kell egyensúlyozni! - szólt az öreg lovag, és gyengéden magához húzta háziállatát. - Ott, középen, és mindig középen, egy kötéllel felemelni, és kiegyensúlyozni! - komor, halk egyszerűséggel mondta ezt a néhány szót és a sárkányhoz fordult. - Na, nem lazsálunk, repülj! - a vad hüllő kecsesen emelkedett, mintha csak a gazdáját akarná az égbe repíteni.
- Adjon Isten!
- Jó napot!
- Megtanítana engem is, hogyan játszam a sárkánnyal?
- Fiatalember, ahhoz először fogni kell egyet!
- Készen vagyok, mutassa, hol vannak? - rám mutatott, majd megragadta a zsineget, és az alvó állathoz fordult. - Na, nem lazsálunk! Munkára! Jön a szél! - és a bestia felugrott, cikázva húzta a lovag kezét, és szárnyra kapva repült fel az ég kékjébe.
Hazamentem, és leültem a konyhában. Gondolkodtam. A hűtő nyikorgott, a vaj hangtalan csusszant, a kenyér óvatosan süppedt, fogaim cuppogva őrőltek, és szemem a tűzhelyre meredve elfeledtette mindezt. Látásom elhomályosult, zsugorodva fordultam magamba, úszni kezdtem. Az agyamban nem találtam senkit, a gyomrom fortyogása messzire elűzött, az ivarszervem kéjesen tárta szét karját, nagyot csókolt, és a szívemig köpött. Leültem, valahol a jobb pitvar peremén, és meghallottam az üvöltéseket.. A sárkányaim táncoltak, vad rivallások közepette törtek egymásra.
- Én!
- Nem, Én!
- Nem is, mert Én!
- Inkább Én!
- Éééééén!
A leghangosabbra vetettem magam. Egy szakszarű balhoroggal kiütöttem. A hátamra tettem, és lassan húzni kezdtem a szemeim könnytengere felé. A hogy a tűzhely vonalai élessé váltak lábaim nagy erővel löktek a szobámba, hogy a sárkányom láthatatlan meztelenségét felőltöztethessem. A fiókból ollót vettem elő, ragasztót, selyempapírt. Lerohantam a kertbe, és a tűzrakós-hely mellől, egy nádfedelű házikóból, két nádszálat kölcsönöztem. Visszamentem a szobába, és gyors, határozott mozdulatokkal dolgozni kezdtem. Mérni, rajzolni, vágni, kötözni, ragasztani.
Másnap a hátamra vettem a még kábult sárkányt, és kivittem a mezőre. Az öreg lovag ott volt. Magasan táncoltatta sárkányát.
- Adjon Isten! Ezt nézze meg, én is fogtam egyet! - nem válszolt. Elmosolyodott, és alig észrevehetőn bólintott. Megragadtam a pórázt, és parancsot adva magam felé rántottam, majd a magasba emeltem. A sárkány nem engedelmeskedett, aléltan feküdt a fűben. Futni kezdtem, miközben a fejem fölé tartottam. Most egy kicsit szárnyra kapott, de imbolygó erőtlenséggel a földbe fúródott.
- A kegfontosabb, hogy ki kell egyensúlyozni! - szólt az öreg lovag, és gyengéden magához húzta háziállatát. - Ott, középen, és mindig középen, egy kötéllel felemelni, és kiegyensúlyozni! - komor, halk egyszerűséggel mondta ezt a néhány szót és a sárkányhoz fordult. - Na, nem lazsálunk, repülj! - a vad hüllő kecsesen emelkedett, mintha csak a gazdáját akarná az égbe repíteni.
