Emberi mentalitás
- Téma inditó Progressor
- Kezdés dátuma
A mentalitásbeli különbségeket talán csak egy mentalista tudná megmagyarázni
...esetleg egy különbségista...
Igen igazad van ezt kihagytam. Igazából mi döntjük el, hogy mi az ami hatással lehet ránk és mi az ami nem. Viszont hagy oszak meg mindenkivel egy kis történetet, ami pontosan erről szól. Remélem tanulságos lesz.
Az egyik szufi misztikus, aki egész életében boldog volt - soha senki nem látta õt szomorúnak - folyton csak nevetett. Õ maga volt a nevetés, egész lényébõl öröm sugárzott. Öreg korában, amikor a halálos ágyán feküdt, és még ekkor is jókedvûen nevetgélt, az egyik tanítványa ezzel fordult hozzá:
- Mester, egyszerûen nem értjük. Te most haldokolsz. Hogyhogy nevetsz? Mi olyan mulatságos ebben? Mi olyan szomorúak vagyunk. Már sokszor meg akartuk kérdezni tõled, hogy miért nem vagy soha szomorú. Most, hogy farkasszemet nézel a halállal, legalább most lehetnél szomorú. Te mégis nevetsz. Mondd, hogy csinálod?
- Mi sem egyszerûbb ennél - mondta az öreg - Én is megkérdeztem ugyanezt annak idején a mesteremtõl. Mikor fiatal voltam, még csak tizenhét éves, de már tele problémákkal, odamentem a mesteremhez. Öreg volt, hetven éves. Egy fa alatt ült, és minden különösebb ok nélkül nevetett. Nem volt ott senki más rajta kívül, semmi sem történt, senki sem mesélt vicceket, vagy ilyesmi. Õ mégis nevetett, a hasát fogta nevettében. Én megkérdeztem:
- Mi ütött beléd? Megbolondultál, vagy mi bajod? - Mire õ azt felelte: - Egy napon én is olyan szomorú voltam, mint most te. Aztán rádöbbentem, hogy ez az én választásom, az én életem. Attól a naptól fogva reggelente, amikor fölébredek, az elsõ dolog, amit magamnak mondok, még mielõtt kinyitnám a szemem: "Abdullah - így hívták az öreget - döntsd el, hogy mit akarsz. Szenvedni akarsz vagy boldog akarsz lenni? Mit választasz ma?" És én mindennap a boldogságot választom." Ez egy választás. Próbáld ki. Abban a pillanatban, ahogy reggel az álom elillan és te fölébredsz, kérdezd meg magadtól: "Abdullah, új nap virradt. Hogy döntöttél? A szenvedést vagy a boldogságot választod?"
Egyetértek a "függőségi" elméleteddel kedves Revan22. Kiegészíteném viszont azzal, hogy ha jobban belegondolsz, minden és mindenki függ valakitől vagy valamitől. Az egész világmindenség függ valamitől, valakitől.
Az pedig, hogy "tanuljunk meg kiszakadni egy kicsit a hétköznapiságból" emlékeztet engem egy technikára. Itt a CH-n ajánlották figyelmembe és most én is ajánlom a Te figyelmedbe, ha még nem találkoztál volna vele, vagy nem olvastad volna. E. Tolle: A most hatalma. Letöltöttem és olvasgatni kezdtem. Hihetetlen írás; ahogy olvastam minden szörszálam az égnek meredt. Olyan dolgokkal szembesített a könyv, amit tudat alatt sejtettem (tudtam), de mégsem vettem róla tudomást.
Most próbálgatom a technikát elsajátítani - hát mit ne mondjak, baromi nehéz. Ha elolvasod, könnyűnek tűnik, de ha próbálod alkalmazni, rájössz, hogy nem is olyan egyszerű.
A hatását már mostanában is érzem és érzi rajtam a környezetem is. Az elmúlt 1-1,5 év hatalmas változást hozott az életembe és ez átformált. Mégpedig nem kicsit. A családomon kívül nem nagyon tudnak mit kezdeni velem a közvetlen munkatársaim. Néha döbbenten néznek, de ahogy elnézem, tetszik nekik a változás. Na persze, már akinek.
Szóval igen, tudom mit értesz "kiszakadás" alatt.
Egy igaz történetet szeretnék, veletek megosztani.:
Volt egyszer egy vak leány, aki gyűlölte magát amiatt, hogy vak volt. Mindenkit gyűlölt, kivéve kedvesét. A fiú mindig vele volt. Mondta egyszer a barátjának:
- Ha láthatnám a világot, hozzád mennék feleségül.
Egy napon valaki ajándékozott neki egy szempárt. Amikor levették szeméről a kötést, láthatta az egész világot, beleértve a barátját is. A fiú megkérdezte:
- Most hogy látod a világot, hozzám jössz feleségül?
A leány a fiúra nézett, és látta, hogy vak. A lehunyt szemhéjak látványa szinte sokkolta a lányt. Erre nem számított. Az a gondolat, hogy az élete hátralévő részében ezt kell nézze, arra a döntésre vezette, hogy visszautasítsa a fiút.
A fiú csendesen könnyezett, majd pár nap múlva írt néhány sort: "Vigyázz jól a szemeidre, mert mielőtt a tiéd lettek, az enyémek voltak."
Volt egyszer egy vak leány, aki gyűlölte magát amiatt, hogy vak volt. Mindenkit gyűlölt, kivéve kedvesét. A fiú mindig vele volt. Mondta egyszer a barátjának:
- Ha láthatnám a világot, hozzád mennék feleségül.
Egy napon valaki ajándékozott neki egy szempárt. Amikor levették szeméről a kötést, láthatta az egész világot, beleértve a barátját is. A fiú megkérdezte:
- Most hogy látod a világot, hozzám jössz feleségül?
A leány a fiúra nézett, és látta, hogy vak. A lehunyt szemhéjak látványa szinte sokkolta a lányt. Erre nem számított. Az a gondolat, hogy az élete hátralévő részében ezt kell nézze, arra a döntésre vezette, hogy visszautasítsa a fiút.
A fiú csendesen könnyezett, majd pár nap múlva írt néhány sort: "Vigyázz jól a szemeidre, mert mielőtt a tiéd lettek, az enyémek voltak."
na jaaa, -- döntést hozni a körülmények teljes ismerete nélkül mindig rizikós...
Az intuició tévedhet...
Ezért van, hogy az intelligens ember nem alkalmas vállalkozónak...
(t.i. a körülmények eredményes feltárása általában sokáig tart, a döntéseket tipikusan ad hoc kell meghozni...)
tsz!
Itt szó sincs intuícióról. A fiú annyira szerette a lányt, hogy bármit megtett volna érte és ebben az esetben, képes volt odaadni neki a saját szemét, a boldogság reményében.
A történetben nem hangzik el, de a fiú biztos hogy figyelembe vette a lány jövőbeli érzéseit is. De tudván hogy semmi sem biztos, ezek szerint a fiúnak, így is megérte ez az elhatározás.
A HÖLGY visszautasitó döntése volt megalapozatlan és intuitiv -- ha ismerte volna azt a háttérkörülményt, hogy egy ember érte áldozta fel
a szemevilágát, talán másképp dönt...
Ezért igaz a másik bölcsesség, ami az "intelligens emberből sose lesz jó vállalkozó" mellett ide kivánkozik:
..nem elég jót cselekedni, hanem azt nagy dobra is kell verni, (hogy mindenki tudomást szerezzen róla, akit az befolyásolhat)...
(nem tom mi van manapság velem, csakúgy ÖNTÖM a bölcsességeket...)
Nekem ebben a történetben csupán az a "magas", hogy ha a lány szerette a fiút, mikor vak volt, mi változott meg, amikor ő látott és a fiú nem
? (bár az is igaz, hogy magamból indulok ki)
Nekem ebben a történetben csupán az a "magas", hogy ha a lány szerette a fiút, mikor vak volt, mi változott meg, amikor ő látott és a fiú nem
cat34!
Szerintem a lányban felmerült az, hogyha ő lát, akkor minek egy vak emberhez menjen hozzá. Vágya teljesült, de valószínűleg nem érte be ennyivel és az egoja parancsolta ezt neki, hogy így döntsön.
Értem, de akkor sem tetszik. Mint írtam: magamból indultam ki.
Csak pozitív hősök vannak..
Az ember fia, lánya (megfelelő aláhúzandó) eljátszik a gondolattal mit tenne ő, ha.. S amikor cselekedni kell a legtöbben nem azt teszik, amit gondolatban százszor, ezerszer elképzeltek... Egyszerűen csak arról van szó, kellemesebb azt hinni magunkról makulátlan jellemünk, kifinomult a gondolkodásunk.. S döntéseink többsége(mármint az A válasz, vagy a B válasz) életkor függő... S hát egyszerűbb találni felelőst a lelkiismeretünk megnyugtatására, mint szembe nézni a ténnyel, nem azok vagyunk, akinek gondoljuk magunkat, sőt attól is messsze vagyunk, hogy akár hasonlatosak legyünk.. vagy sosem akarunk olyanok lenni, egyszerűen csak eljátszunk a gondolattal.... Hogy olyanok legyünk amilyennek látni szeretnénk magunkat , nem más, mint egy a környezetünktől elvárt mintával azonosulni, s ezek többnyire egészen biztosan nem mink vagyunk.. Valóban ezt akarjuk?...
Ezen az úton csak azok tudnak segíteni, akik igazán ismernek bennünket, s még önmagunknál is jobban szeretnek.. Ők adják akár szemevilágukat is oda, nem várva semmit cserébe, hisz azzal, hogy mindent odaadnak megkapták azt, hogy a legtöbbet adták... Ezek közt pedig nincsennek E. Tollek, újkori igehirdetők, filozófusok, egyházi személyek etc...csak igazi, hús vér emberek a legközelebbi ismerőseink közül...
Az ember fia, lánya (megfelelő aláhúzandó) eljátszik a gondolattal mit tenne ő, ha.. S amikor cselekedni kell a legtöbben nem azt teszik, amit gondolatban százszor, ezerszer elképzeltek... Egyszerűen csak arról van szó, kellemesebb azt hinni magunkról makulátlan jellemünk, kifinomult a gondolkodásunk.. S döntéseink többsége(mármint az A válasz, vagy a B válasz) életkor függő... S hát egyszerűbb találni felelőst a lelkiismeretünk megnyugtatására, mint szembe nézni a ténnyel, nem azok vagyunk, akinek gondoljuk magunkat, sőt attól is messsze vagyunk, hogy akár hasonlatosak legyünk.. vagy sosem akarunk olyanok lenni, egyszerűen csak eljátszunk a gondolattal.... Hogy olyanok legyünk amilyennek látni szeretnénk magunkat , nem más, mint egy a környezetünktől elvárt mintával azonosulni, s ezek többnyire egészen biztosan nem mink vagyunk.. Valóban ezt akarjuk?...
Ezen az úton csak azok tudnak segíteni, akik igazán ismernek bennünket, s még önmagunknál is jobban szeretnek.. Ők adják akár szemevilágukat is oda, nem várva semmit cserébe, hisz azzal, hogy mindent odaadnak megkapták azt, hogy a legtöbbet adták... Ezek közt pedig nincsennek E. Tollek, újkori igehirdetők, filozófusok, egyházi személyek etc...csak igazi, hús vér emberek a legközelebbi ismerőseink közül...
Igen, az ember csak akkor tud segíteni a másiknak, ha a másik valóban elhatározza magát hogy változtatni akar a dolgon, és úgy is áll hozzá.
Amit pedig Tolle-val kapcsolatban írtál, az nagyon is helytálló, és szó szerint igaz.
Sok embertől hallottam már, hogy ahhoz hogy jó legyen az élet lelkileg, a jó és a rossznak, egyensúlyban kell lennie. Hát ez nem igaz!
Vannak emberek akik tényleg pozitívak és mindent megtennének a világért hogy egyre jobbá váljon, míg vannak akik halomra ölik az embert (mindegy milyen formában). Ha ezt vesszük alapul, akkor ezek az emberek, már eleve képesek kezükben tartani, az egész egyensúlyt, a világban. Na de, mi van a többi emberrel? Sokan inkább csak sodródnak az árral, és akkor ők fel is jogosultak arra, hogy ne csináljanak semmit, ráadásul akkor ők már egy átlagos 3-asal zárhatnak? Sokak szerint, akik azt mondják hogy az egyensúly a lényeg, őszerintük IGEN! A fura az, hogy nagyrészt ezek az emberek döntenek a világ és az emberek dolgairól, sorsáról, de a megéltek szerint, elég rosszul. Most feltenném a kérdést. Valóban elég az egyensúly ahhoz, hogy lelkileg kielégítő életet éljünk? Mert szerintem NEM! Azért még mindig jelen van a félelem.
Akik azt mondják, hogy elég pusztán az egyensúly, azok nem valószínű hogy tisztában vannak a helyzettel és szerintem ők azok, akik igazából kiszámíthatatlanok, és akiktől van miért félni.
Na de, itt a bibi! Az egyensúlyt úgy is felvázolhatom, hogy senki sem jobb, sem pedig rosszabb a másiknál. Ez már életmódilag sokkal jobban hangzik, és közben pedig ugyanúgy megvan, a kellő egyensúly. De sajnos a Jelen nem erre mutat. A baj, az egyensúly eloszlásánál van, és ez az, amit sok embernek figyelembe kéne vennie, mikor felhozza ezt a témát!
A másik pedig az, hogy az egyensúlyt nem életmódilag kéne figyelembe venni, hanem mint az ember alap kiindulópontja. Amíg nálad ez nincs meg, addig nem építettél semmit, csak romboltál.
Vannak emberek akik tényleg pozitívak és mindent megtennének a világért hogy egyre jobbá váljon, míg vannak akik halomra ölik az embert (mindegy milyen formában). Ha ezt vesszük alapul, akkor ezek az emberek, már eleve képesek kezükben tartani, az egész egyensúlyt, a világban. Na de, mi van a többi emberrel? Sokan inkább csak sodródnak az árral, és akkor ők fel is jogosultak arra, hogy ne csináljanak semmit, ráadásul akkor ők már egy átlagos 3-asal zárhatnak? Sokak szerint, akik azt mondják hogy az egyensúly a lényeg, őszerintük IGEN! A fura az, hogy nagyrészt ezek az emberek döntenek a világ és az emberek dolgairól, sorsáról, de a megéltek szerint, elég rosszul. Most feltenném a kérdést. Valóban elég az egyensúly ahhoz, hogy lelkileg kielégítő életet éljünk? Mert szerintem NEM! Azért még mindig jelen van a félelem.
Akik azt mondják, hogy elég pusztán az egyensúly, azok nem valószínű hogy tisztában vannak a helyzettel és szerintem ők azok, akik igazából kiszámíthatatlanok, és akiktől van miért félni.
Na de, itt a bibi! Az egyensúlyt úgy is felvázolhatom, hogy senki sem jobb, sem pedig rosszabb a másiknál. Ez már életmódilag sokkal jobban hangzik, és közben pedig ugyanúgy megvan, a kellő egyensúly. De sajnos a Jelen nem erre mutat. A baj, az egyensúly eloszlásánál van, és ez az, amit sok embernek figyelembe kéne vennie, mikor felhozza ezt a témát!
A másik pedig az, hogy az egyensúlyt nem életmódilag kéne figyelembe venni, hanem mint az ember alap kiindulópontja. Amíg nálad ez nincs meg, addig nem építettél semmit, csak romboltál.
Igazatok van mindkettőtöknek.
Ha mélyen magamba nézek, nem gonodolom, hogy jó ember lennék (az is igaz, hogy a családom nem így gondolja). Tulajdon képpen azt sem tudom, hogy mit is jelent igazából az, hogy JÓ EMBER. Mitől lesz valaki jó ember?
Gonosz embernek sem tartom magam, bár ez is nézőpont kérdése. Ha meglátok egy állatot az út szélén, akit elütött egy autó, a szívem szakad meg érte, de amikor az alá a busz alá "csapott" egy embert egy autó, amelyiken éppen utaztam, hát bizony nem éreztem semmit. Ha rám támadna egy állat, mint ahogy már történt is egyszer, nem tudnám bántani, de ha egy ember támadna meg, minden további nélkül, akár az illető haláláig küzdenék. Ettől gonosz ember lennék?
Abból a szempontból is érdekes számomra ez a történet kedves Progresszor, mivel már beszélgettünk a párommal arról, hogy odaadnám-e valamelyik szervemet neki vagy a családtagomnak, ha arról lenne szó. Ez a beszélgetés éppen abból indult ki, hogy a szomszédunk beteg lett és nagy esélye lett volna a gyógyulásra, ha a lánya a fél máját átültetnék belé. A lány azonnal felajánlotta, de az apa nem fogadta el. A párom megkérdezte, hogy én mit tettem volna a helyében, mire közöltem vele, hogy természetesen odaadtam volna. És nem azért, mert ez olyan jól hangzik, jobb színben tűnnék fel, vagy a társadalom ezt várná el, hanem mert valóban így gondolom. Jó ember lennék?
Mikor megkérdezte, hogy megmenteném-e az életét vagy a családtagom életét az én életem árán, vagyis ha meg kéne halnom ahhoz, hogy a másik éljen megtenném-e, azt válaszoltam, nem tudom. Rossz ember lennék?
cat34!
Minden, az adott körülményektől is függ. Tehát azt is figyelembe kell venned, hogy a másik, milyen veled szemben. Egy azért biztos, a döntések sohasem könnyűek. De ha már ott vagy hogy döntened kell, akkor könnyebb a döntéshozatal mint most, amikor csak eljátszol a gondolattal. Éles helyzetben, másképp érez az ember és jobban mérlegeli, hogy számára mi a fontosabb.
Te nem vagy rossz ember, mert mindenkit szeretni, nem lehet. Ha egy elgázolt állatról van szó, akkor azért hasad meg a szíved, mert nem ismered az állatok világát, tehát sajnálod. Ha az a busz amelyiken utazol, elüt valakit, mivel nem láttad az eseményt mert a buszon voltál és mivel egy idegen emberről van szó, nemigazán sajnálod. Itt az is közrejátszik, hogy az emberek világát mentalitásilag már jól ismered és lehet arra gondolsz, ha ilyen felelőtlen volt, akkor mit sajnáljak rajta?
Tehát mint mondtam, te nem vagy rossz, csak még sokat kell lelkileg fejlődnöd, hogy megtanulj tisztán látni és hogy így pozitív ember legyél.
A kulcs, mindig a hozzáállás, minden innen indul ki. Hát próbálj megfelelően hozzáállni a dolgokhoz.
Igazad van abban, hogy éles helyzetben az ember másként dönt, mint ha csak eljátszik a gondolattal. De...
Már támadt meg állat. Kétszer is. Egyszer a saját, egyszer pedig egy idegen kutya. Mindkét esetben úgy próbáltam meg védekezni, hogy ne okozzak nekik sérülést.
Az ember elgázolását végignéztem: annál az ablaknál ültem, ahonnan tökéletesen láttam, amint az ember balra nézett, látta, hogy jön egy autó, mégis lelépett az útról és a busz felé rohant, hogy elérje. Az okkersárga zsiguli pedig egyenesen telibekapta és az ütközés során pont "alám" vágta. Ha átlátszó lett volna a busz alja, még láttam is volna. Ahogy néztem, az jutott eszembe, hogy el fogja gázolni az autó. Körülöttem mindenki szörnyülködött, nekem pedig csak az járt az eszembe, hogy emiatt a baleset miatt később érünk haza.
Sokszor elgondolkodom azon, hogy mennyire közömbös vagyok az idegen, ismeretlen emberek iránt. Bár az is igaz, hogy nem mindenki iránt. Ha látok egy kisgyereket, melegség tölt el, ha egy idős ember vagy egy fogyatékos mellett megyek el, próbálok úgy közlekedni, hogy nehogy nekimenjek, ha segítségre szorul, akkor segítek. A hajléktalanokra sem "fújjogok" vagy húzom az orrom, ha cigit kérnek tőlem, adok nekik. Volt olyan is, hogy ételt vettem egy idős hajléktalan asszonynak. Csak az "erős, egészséges" emberek iránt érzek közömbösséget.
Ez a kettősség eléggé "kiakaszt".
Mindig mások minősítenek bennünket, s van akinek az ítélete fontos számunkra, s van ami hidegen hagy bennünket...
Persze vannak sokan akik mindenkinek szeretnének megfelelni..
Engem nem érdekel mások mit gondolnak, saját magammal(ugye akivel a legtöbbet együtt vagyok) szeretek békében lenni..
Ha belegondolsz, azzal, hogy oda adod a fél veséd, etc. valószínűleg nem oldasz meg semmit, mert esetleg egy másik embernek az életét meghosszabítod, miközben a saját életesélyeid jelentősen csökkented, ebben sem lehetsz biztos, hisz számtalan feltételnek teljesülni kell ehhez a soványka eredményhez is...
Nincs jó, vagy rossz ember, csak az értékek egyensúlya időnként megbomlik bennünk.. Én sem erről írtam, hanem arról, hogy saját magunkat a számunkra fontosak véleménye alapján ismerhetjük meg , kapcsolataink minősége jellemez leginkább bennünket, hogy tudunk adni is vagy csak elvárásaink vannak, mert mi megédemeljük.. Na meg arről akarjuk-e szükségünk van-e rá, hogy mássá válljunk...
Igazad van, valóban van egy pár ember, akinek az ítélete, megitélése nagyon fontos a számomra. A többiek engem sem érdekelnek. Az önmagammal való békében élést pedig most tanulgatom.
Az pedig, hogy odaadjam esetleg az egyik szervemet egy szerettemnek és ezzel a saját esélyeimet csökkentem? Számomra nem kérdés. Hangozhat ez úgy is, hogy magamnál fontosabbnak tartom a szerettemet, és úgy is, hogy ennyire tojok a saját életemre. Nézőpont kérdése. Az is biztos, hogy ez a fajta hozzáállás nem azóta van meg bennem, mióta egymás után meghaltak a szeretteim, hanem már régebb óta.
Az hogy békében van az ember önmagával, az szerintem azt jelenti, elégedett az életével, a világgal, kézben tartja dolgait..
Ez olvasmányok, életvezetési tanácsok alapján nem következik be.. Hisz ha azt olvasom milyennek kell lennem , ehhez mit kell tennem , nem más mint egy más által épített "kép"-nek való megfelelés.. De miért kellene nekem másnak lennem, miért kellene azt gondolnom, hogy eddig életem hibás és ahhoz, hogy jó legyen változnom kell? Lehet, csak el kell gondolkozni dolgokon, s ahogy viszonyultunk edddig dolgokhoz, azokat a formákat kell átgondolni, de nem gyökeres váltásról van szó.. Ha az ember jól érzi magát akkor ép úgy él ahogy szeretne, sőt általában mindig szeretne.. S ez úgy 30 felett-től belülről jön, hisz ha mást nem is azt addigra pontosan tudjuk mi a jó nekünk...
Hasonló témák
