Folytatsd a verset!

...
Mint régi csősz, dúdolgat egymagában
S a csillagokba nyújtózik didergőn,
Alatta boldogabb a tyúkok álma
S ha elszundít, hát ő is egy az erdőn.

Az országút elindul bandukolva
Az éjszakában, tornyokat keresve,
Fáradt utast és aranypénzt a porba
S egyszer csak eltűnik a végtelenbe.

Juhász Gyula: Este az alföldön
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Fehér virágok, könnyes álmok
dalos leánya volt anyám.
Tavaszi napfényért rajongott
s megsiratta a hulló lombot
késő szeptember alkonyán.
Meleg sugár, vonuló felhő
szivébe mind nyomot hagyott,
könnyeket csalt vagy dalt fakasztott -
Apám kacagott, kacagott.

Anyám rajongó lelke hitte,
hogy vannak bűbájos csodák,
hitt babonában, szellemekben,
Istenben és álomképekben
és hitte, hogy van túlvilág.
Ha egy-egy rejtelmes jelenség
lelkére aggasztón hatott,
ajkán imával, úgy aludt el -
Apám kacagott, kacagott.
(...)

...
Bolyongok búsan a világban
kettőjük béna fia, én,
itt-ott magát szívembe lopja
a dalvarázs, az őszi fény.
Az élet véres ostorától
imám már szinte fölfakad,
anyám dala, anyám imája -
s apám kacag, kacag.

Áprily Lajos: Örökség
~~~~~~~~~~~~~~

A fű, a folyó, te meg én,
szemed a reggel üvegén,
idén egy végső korty meleg,
egy törpe-kagyló-amulett,

és koraősz és nyárutó
siettető, karoltató,
és vér-pihék a nap előtt,
és fölcikázó evezők,
(...)

...
aztán az est, s hogy nincs tovább,
hogy vártalak négy nyáron át,
s hogy halhatatlan a remény,
s a fű, a folyó, te meg én.

Garai Gábor: A fű a folyó te meg én
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

A gyepet nézem, talán a gyepet.
Mozdul a fű. Szél vagy zápor talán,
(...)

...
vagy egyszerűen az, hogy létezel
mozdítja meg itt és most a világot.

Pilinszky János: Itt és most
˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛

Olyan este, mint a többi,
flörtök, flancok, csillagok,
kapuk, falak,
meg betörni való tükrök, ablakok,
mint a többi estén, polcok,
a cipőd sem változott,
(...)

...
kötőid ma is kioldod,
karodat lelógatod,
máshová mész, mint a fáradt
utolsó villamosok.

Ágh István: Mint a többi estén
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Jóreggelt ragadós rügyek,
pattanó pelyhes levelek,
s ág-húron napsugár-zene,
vidámodó vadgesztenye,
illattal ízes ibolya,
mezők méztermő mosolya,
szilvák fehér virágai,
mókusok mókás táncai,

(...)

...
s te csupa zsenge akarat,
mitől a föld, lám, meghasad,
füvek pöttöm lándzsái mind,
kik villogtok törvény szerint,
rigók zsákfutó-versenye,
málnatő kurta pendelye,
s ti még-kopár ág-csecsemők
az égen emlőt keresők,
kékjéből életet szopók,
kékjében megkapaszkodók,
s te, nagy zöldselymü dobogón
zizegő tavaszi beszéd:
nem volna az élet oly csúnya,
ha nem volna ennyire szép.

Devecseri Gábor: Tavasz van, mégis
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Most, mikor beköszönt e halk halódás
és a szálas eső sűrűn lelógó
drótja zár köribéd finom kalitkát:
nincs többé levegős, kitárt szabadság.
Pillanatnyi csapongás nem vidámít
gyors tettekre s a könnyedén
kilendült villámmozdulatot ma – földre ejted.
Már nem pár rövid ugrás kedvesed kis
háza, már a hegyél sem oly közelben
ível, mint azelőtt. A nyűg, a lassú
terhes ólomidő lehullt, kiterpedt
s mint a rossz gumi, nyúlt ki mindenütt a
távolság. Jön a sál, köpeny s az únott
készülés. Kerekeskútad az udvar
végén gúnyosan és öreg mosollyal
gunnyaszt: messze vagy immár onnan is, jaj,
(...)

...
messze, mint az öröm napos vizétől,
messze, mint az igazság kútfejétől.
Esténkint gomolyos, városnyi felhők
tömbjén kell komoran s fázón keresztül
fulladnod, mielőtt a csillagok zord,
nyirkos tüzeihez fölér a lelked.

Dsida Jenő: Országos eső
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Keskeny völgye rejtekében,
Egy magányos sír tövében
Ül s andalg a remete;
Barna felhők tornyosúlnak,
S halk morajjal felvonúlnak;
A nap búcsúfényt vete.

Távolt mérő lángszemekkel
Egy utas jő gyors léptekkel?
"Merre utas?" ""Messze még!
A sötétlő fenyvesen túl
Utam a kék hegyfokig nyúl,
Azt elérni szívem ég?""
(...)

...
"Utas! utas! fergeteg kél;
Hallod mint zúg s ordít a szél,
Szállj meg kis hajlékomban;
Vészre gyűlt a földi pára,
Elhúnyt már a nap sugára;
Nyúgodj édes álomban."

"Boldogé az édes álom,
Én e völgyben nem találom,
Messzebb vágy hű kebelem!
Túl az erdőn, túl a berken
Lelkem új életre serken,
Hívemet ha föllelem.""

"Borzasztó az éji pálya,
Vészt lappangtat bús homálya,
S fendöbörgő fellegek
Tűzözönben vívnak immár,
Sujt a villám, végveszély vár:
Utas! útas! rettegek."

""A veszélytől csak boldog tart:
Reszket s néz hol a biztos part;
Jámbor ősz! nem félek én.
Rendületlen hiedelmem,
Küzdve győzök, s lángszerelmem
Megjutalmaz lágy ölén.""

"Utas! útas! nézd ezen sírt:
Bennalvó is lángszivet bírt,
Kéjre termett lyányka bár;
Ő is hű kebelre vágya;
Most kemény föld szűzi ágya,
Nem szeret, nem érez már.

Hány rabot tőn szép alakja!
Dús kérőktől forra lakja,
S ő csak egyben egynek élt;
S bár az messze harczba tére
Hinja hősi védletére,
Hív maradt, várt és remélt.

Hajnalfényben és napeste
Kedvesét könnyezve leste
Állva e szirtek felett:
Egykor így - vész dúl körűle.
Reng, szédül s a mélybe dűle -
Szíve áldozatja lett.

S a mint a vasdonba' jártam,
Föllelém s e sírba zártam;
Orma zöld! itt hamvad ő!
S az kit oly sohajtva vára,
Nem sohajt hideg porára!
Gyula, Gyula még se' jő."

""Ő az! ő az! Húnyj el éltem!
A mit vágytam és reméltem,
E szűk hant már elnyelé;
Szórd villámid, rettentő ég!
Ordits szélvész, mit vehetsz még?
Létem a buéjjelé.

Vissza hát a harczba! vissza!
Majd a föld ha vérem iszsza,
Lelkem ottfenn nála lesz.
Isten hozzád, jó öreg te! -
Tördelt hangon ezt rebegte -
Gyula tőled búcsut vesz.""

S ment. A felhők szétvonúlnak,
Víg tavaszszínben virúlnak
Erdők, berkek mindenütt:
Benne zajlik, s nem sokára
A nap feltünő sugára
Néma sírhalmára süt.

Kisfaludy Károly: A magányos sír
˝˝˝˝˝˝˝˝˝˝˝˝˝˝˝˝˝˝˝˝˝˝˝˝˝˝˝˝˝˝˝˝˝˝˝˝

Hópelyhek az ablakomon,
zúzmarás a kémény,
apró veréb didereg a
padlástető szélén.

Összezárja fagyott csőrét,
reszket a kis szárnya,
dülöngél a fehér havon,
úgy remeg a lába.

Figyelem az ablakomból,
egyre attól félek,
megfagy szegény reggelre és
elhagyja a lélek.

Kinyitom az ablakomat:
Gyere Veréb bátran!
Ne félj tőlem, beengedlek,
melegedj meg nálam!

Meleg van a kis szobámban,
vacsorát is adok!
Hozok neked kicsi párnát,
friss kölest és zabot!
(...)

...
Összegyűjti bátorságát,
beugrik a résen,
csipeget a kölesből és
elalszik a széken.

Korán reggel búcsúzóul
tenyerembe szökken,
kitárom az ablakom és
ő már ki is röppen.

Visszafordul, csipog egyet,
elszáll hosszú útra.
Hogyha fáznál kicsi veréb,
jöjj el hozzám újra!

Bartos Erika: Veréb
ˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇ

Kubla kán tündérpalotát
építtetett Xanaduban,
hol roppant barlangokon át
örök éjbe veti magát
az Alph, a szent folyam.
Mérföldnyi jó földet tizet
gyorsan torony s fal övezett:
s itt tömjénfa nyilt, illat volt a lomb
tündöklő kertek és kanyar patak;
ott sötét erdők, vének, mint a domb,
öleltek napos pázsitfoltokat.

De óh, amott a cédrusfödte bércen
a mélybe milyen hasadék szakadt!
Micsoda vad hely! démon-kedvesét sem
siratja szentebb, iszonyúbb vidéken
elhagyott nő a sápadt hold alatt!
S e szakadékból, forrva, zakatolva,
mintha a föld gyors lélegzete volna,
hatalmas forrás lüktetett elő:
torkából, mint felugró jégeső
vagy mint a pelyvás mag a csép alatt,
ívben repült a sok nagy szirtdarab:
s táncos sziklákkal együtt így okádta
a folyót a kút örök robbanása.
Öt mérföldet átkanyarodva szállt a
szent Alph a völgybe, nagy erdők alatt,
aztán elérte a barlangokat
s leviharzott a halott óceánba:
s e messzi zajból Kubla ősatyák
szavát hallotta, hadak jóslatát!
(...)

...
A kéjpalota nézte sok száz
lenge tornyát a vizen
és egy zene volt a forrás
és a barlang, egy ütem.
Ritka müvészet, ihlet és csoda:
jégbarlangok és napfénypalota!

Ismertem egy lányt valaha,
látomás lehetett:
Abesszinia lánya volt,
Abora hegyéről dalolt
s cimbalmot pengetett.
Zendülne csak szivemben
még egyszer a dala,
oly vad gyönyör gyúlna ki bennem,
hogy felépítném csupa
muzsikából azt a szép
fénydómot! a jégtermeket!
S mind látná, aki hallana,
s „Vigyázzatok!” kiáltana,
„Szeme villám! haja libeg!
Hármas kört reá elébb,
s csukja szemünk szent borzalom,
mert mézen élt, mézharmaton,
s itta a Menyország tejét.”

Samuel Taylor Coleridge: Kubla kán / Szabó Lőrinc fordítása
-------------------------------------------------------------------


Megy a Felhő fönn az égen,
fütyörészve, szép kövéren.
Bizony nagyon lóg a hasa,
lassan ér hát ezért haza.

Egy tó fölött megáll mégis
– Van még idő estebédig –,
tükörképét nézi hosszan,
föl is kiált jó hangosan:

„Nem is vitás, ki a legszebb:
enyém ez a pompás termet.
Aki látott egyszer engem,
nem lehet, hogy mást szeressen!"

Örömében hasa remeg –
indul tovább, elégedett.
Fütyörészve, szép kövéren
megy a Felhő fönn az égen.
...

...
Arra visz a Szélvész útja,
ordít, süvít zúgva-búgva:
„De kövér vagy! S hű, de rusnya,
felhők közt a világcsúfja!"

Közeledve, távolodva
komisz Szélvész ezt harsogja. –
Áll a Felhő megszeppenve,
borús lesz az arca, kedve.

Szipog – pedig nem akarja,
könnyes már a szeme sarka.
Bánatában sír a Felhő
– ezért dől most ránk az eső.

Bókkon Gábor: A megbántott kövér felhő
˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘

Üveggyöngy-függönyén a gyertyaláng ezüstje.
Legyezője körül száll sok fénypille nyüzsgve
(...)

...
Legyezője körül száll sok fénypille nyüzsgve
A holdas lépcsőt nézi s ezalatt
fönn az égen két csillag leszalad.

Kosztolányi Dezső: Őszi éjszakán
----------------------------------

Zurrogó-zirregő
szitakötő tánca
csipkét ver a csengve
csobogó forrásra.
Zirren kéken, zölden,
sásról sásra táncol,
úgy veri a csipkét
önnön árnyékából.
(...)

Reggeltől napestig
egyvégtében járja,
de csak alkonyatkor
látszik a munkája.
Akkor aztán pitypang,
káka, békalencse,
s a csobogó forrás
minden egy szem kincse.
Szitakötő szőtte
csipke alatt csillog,
s alábújik inni
az esthajnalcsillag.

Kányádi Sándor: Szitakötő tánca
-----------------------------------------------------

Itt van az ősz, itt van ujra,
S szép, mint mindig, énnekem.
Tudja isten, hogy mi okból
Szeretem? de szeretem.

Kiülök a dombtetőre,
Innen nézek szerteszét,
S hallgatom a fák lehulló
Levelének lágy neszét.

Mosolyogva néz a földre
A szelíd nap sugara,
Mint elalvó gyermekére
Néz a szerető anya.

És valóban ősszel a föld
Csak elalszik, nem hal meg;
Szeméből is látszik, hogy csak
Álmos ő, de nem beteg.

Levetette szép ruháit,
Csendesen levetkezett;
Majd felöltözik, ha virrad
Reggele, a kikelet.

(...)

...
Aludjál hát, szép természet,
Csak aludjál reggelig,
S álmodj olyakat, amikben
Legnagyobb kedved telik.

Én ujjam hegyével halkan
Lantomat megpenditem,
Altató dalod gyanánt zeng
Méla csendes énekem. –

Kedvesem, te űlj le mellém,
Űlj itt addig szótlanúl,
Míg dalom, mint tó fölött a
Suttogó szél, elvonúl.

Ha megcsókolsz, ajkaimra
Ajkadat szép lassan tedd,
Föl ne keltsük álmából a
Szendergő természetet.

Petőfi Sándor: Itt van az ősz, itt van ujra
----------------------------------------------------------


Egy eltévedt hópihe
szállt az orrom hegyire.
Üzenetet is hozott,
egy távoli csillagot.

Hóországnak hírnöke
szállt az orrom hegyire.
Odafentről azt üzenték,
fogytán már a fehér festék.
...

...
Most még fehér a világ,
ablakon a jégvirág.
De nem sokára kapnak zöldet,
azzal festik be a Földet.

Többet már nem mondhatott,
egyre kisebbre fogyott.
Az eltévedt hópihe
Vízcsepp lett az orromon.
Nézz csak ide, itt hozom!

Muskát Zsuzsa: Egy eltévedt hópihe
ˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇ
azzal kezdődik: elhúzzuk az ágyat.
Találunk tavalyi almacsutkát.
Hármat. Mindenki rám támad:
almát, itt, csak te ettél!

Az alma bűn.
Parafa dugó, hajcsat, késnyél:
az ember fáradt. De almacsutkát!
Mégis! Egyenesen hármat?!
(...)

...
Közben falhoz kerül a szőnyeg,
és apa lehalkítja a tévét, mert
a híradóban lőnek, vonulnak,
ünnepelnek.

Nézzük, megtudjuk: mi történt,
és anya és apa nyugodtan indul
dolgozni, hogy legyen itthon
alma.

Mert kisfiam, te még nem is tudod,
de borzasztó a pénz hatalma.

László Noémi: A nagytakarítás
--------------------------

Balatonparton a
nádi világban
megbújtam egyszer
s csuda szépet láttam
bóbitás nádon
nádi veréb fészket
sás bokor alján
kis vízicsibéket.
(...)

...
Vad ruca moccant,
topogott a vízre,
barna liléit vízi útra vitte.
Senki se látta,
csak magam csodáltam,
ott a víz partján
még sokáig álltam.
Játszott a nádas
széllel és derűvel,
s haza indultam
nádihegedűvel.

Nagy László: Balatonparton
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Ház. Kutya. Gépkocsi.
Pázsit és fogadások.
(...)

...
De csakugyan szebb attól a mennyország,
hogy a poklokra lecementelt,
gyermeküket, nemüket, fajukat
és mindenüket megtagadó lények
póklábakon egyensulyozva
nyáladzanak senkiért, semmiért?

Pilinszky János: Infernó
*********************************

Enyém vagy! Ahogy a tavasz,
meg az első verébcsipogás az enyém!
Meg az első szivárvány a tavaszban! Enyém vagy!
A pillám villámrebbenésivel foglak,
a vérem meleg verésivel viszlek,
az élet mégiscsak örök jogán: akarlak!
Hiába szaladsz el, mint nyuszi a róka elől!
Hiába tekintesz a kalapomra a szemem helyett!
A világon minden hiába!
(...)

...

A kalapomra a szemem helyett! A világon
Minden hiába! A bicska
Kinyílhat a bordám között! A villám
Lesujthat! Az isten büntethet! - Örökre,
Az én örökkévalóságomig, addig, amíg a
Csillag lehull, a nóta elszáll s a tele pohárbor
Kicsordul: az enyém vagy! Hallod-e? Szeretlek!

Tass József: Enyém vagy
~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Annyiszor játszottam a boldogot,
most végre boldog lehetnék
nyugtalanul figyelem magamat,
vajon mi hiányzik még,

mi hiányzik és honnan hiányzik,
a világból-e vagy belőlem,
hogy miért nem csurran a méz,
fanyarul megért szőlőszem;

(...)

...
vagy nincs is, csak a mesében,
elkopott idegeket simogató
szép hazugság, kábítószer,
és mindegy, rossz voltam vagy jó,

s a boldogot csak játszani lehet,
és az élethez ennyi is elég,
az üdvözült angyali boldogságot
nem ismerik, csak a hülyék.

Csukás István: Annyiszor játszottam a boldogot
--------------------------------------------------


Itt van a nyár, száz napsugár
hívogat a kertbe!
Érik a sok édes gyümölcs,
szaladj gyorsan, szedd le!

Piros almát almafáról,
körtefáról körtét,
akassz meggyet füleidre,
szedj apró ribiszkét!

Falatozz a földről epret,
dús bokorról málnát,
tálba szedd a sötét szedret,
vödörbe a szilvát!
...