Napsugár
Hol volt, hol nem volt, nyugat felé, ahol kis vörös felhõfoszlányok búcsúztatják integetéssel a Napot, volt egyszer egy királyság. Királya hatalmas palotában lakott, ami körül óriási, zajos város terpeszkedett. Itt élt egy íródeák Dániel, egy kis, takaros, de szegényesen berendezett házikóban a város szélén. A királyi fõbírónál dolgozott, évi néhány aranyért. Sok feladata volt itt, mert a város polgárainak nehezére esett betartani az uralkodó által hozott szigorú törvényeket. A deák szegénységben, becsületesen élt. Megvetette a bûnt, tisztelettel bánt az elöljáróival. Történt egyszer, hogy mégis megtapasztalta egynek a haragját. Egy hatalmas teremben dolgozott a bíróságon, ahol rengeteg hozzá hasonló legény hosszú sorokban álló asztalok mögött végezte munkáját. Éppen az asztalánál körmölte egy pórul járt kabátgomb készítõ mester panaszait, amikor az arra járó fõbíró megrúgta az asztal lábát. Mintha földrengés rázta volna meg, a tinta kiborult és a nemes úr talárjára ömlött. A fõbíró hatalmas haragra gerjedt, alaposan leteremtette szegény deákot, azt mondta neki, hogy többé a bíróság környékére sem teheti a lábát, hacsak nem vádlottként. Szegény fiú az igazságtalanság felett érzett dühében kapta fel kalapját a széke mellett álló fogasról és kiviharzott a terembõl. Meg sem állt a város mellett elterülõ kerek erdõ leghatalmasabb fájáig. Leült a fa tövébe és mérgesen rágcsálni kezdett egy fûszálat. Idõnként két ujja közé fogta a végét és megforgatta a fogai között. Az egyik alkalommal a pillantása a kézfejére esett. Egy napsugár kévéje játszott fényével a bõrén. Dél volt, a fal levelei között átszûrõdve ezernyi pászma táncoltatta a lebegõ porszemeket. A legény a szeme elé emelte a kezét, meglepetésére a fényszilánk követte a mozdulatát. Percekig nézte a bõrét melengetõ finom táncot. A parányi fényfolt szemkápráztató gyorsasággal változtatta az alakját. Úgy érezte, beszél hozzá. Nem tudta volna megmagyarázni, hogy miért...
Attól kezdve minden nap ellátogatott a fához, hogy érezze Napsugár érintését. Mindig remegõ izgalommal várta, hogy vajon megjelenik-e a bõrén az a fénysugár. Egy mondókát is kitalált, hogy magához csalogassa:
Napsugár táncol a kezemen,
Napsugár játszik a szívemen,
Napsugár melege kell nekem...
Ahogy közeledett a nagy fához, ezt a kis versikét mormolta magában. Úgy érezte mágikus ereje van e néhány szónak.
Szegény deákot szép lassan elemésztette az élet. Az a néhány aranytallér, amit nagy nehezen összekuporgatott a dolgos évek alatt hamar elfogyott. Munkája nem volt, a fõbíró gáncsot vetett, ha valaki alkalmazni akarta õt. Beletörõdött a sorsába és csak ennek a különös szerelemnek élt. Lefogyott, ruhái lötyögtek rajta. Szemében lázas fény égett, s nem csak a szenvedélytõl... Közeledett az õsz. Dániel minden nap futva tette meg az utat a fáig. Félt, hogy az elõzõ nap volt az, amikor utoljára látta kedvesét. Lihegve ült le a szélsöpörte avarra a fa tövében és kezét kinyújtva várta, hogy melengesse az egyre sápadt sárgább színre váltó fény.
Egyik reggel, amikor felkelt látta, hogy ólomszürke felhõk borítják az eget. Nehéz lett a szíve, s reményvesztetten vánszorgott ki az erdõbe. Leült a fa tövében, hátát a törzsének vettette, s a könnyek csak úgy patakzottak a szemébõl. Egész nap várt, de a Nap nem bújt elõ egy pillanatra sem. Estére már nem volt ereje mozdulni. Ahogy eljött az éjfél, könnyáztatta arca a mellkasára borult és elaludt. Azon az éjszakán látogatta meg elõször az õszi fagy az erdõt, s ott találta a szaggatottan lélegzõ legényt a fa alatt. Addig szorította hideg karjaival a fiú mellkasát, amíg az utolsó párafelhõ el nem hagyta ajkait, azután reggel továbbállt...
Eljött a tavasz. A fák új lombkoronát öltöttek magukra. A nagy fa alatt a napsugarak újra kezdték szédítõ táncukat. Két fénysugár összekapaszkodva, boldogan táncolt a tél havának nedvességét õrzõ földön. S ha úgy kívánták, a Nap a felhõk mögé bújt, hogy titokban, halandó ember szeme elõl rejtve ropják szerelmes táncukat...
/*Adonnen*/
