Pamacs
Sok neves írót költőt ihletett meg már a cica és kutya szeretet. Írjatok ezekről, idézetek.
A MACSKÁK
A lázas szeretők és szigorú bölcsek
ért éveik során egyaránt szeretik
a macskákat, a ház nagy, puha díszeit,
melyek, akárcsak ők, fázósak s otthon ülnek.
A tudományok és a kéj barátai,
a homály rémeit keresik és a csöndet:
gyászhintaja elé foghatná Orkus őket,
ha megtudnák dacos nyakuk hajlítani.
Ha merengenek, oly nemes szobor alakban
nyúlnak el, mint a nagy Szfinxek a sivatagban,
melyeket az örk álom deleje fog.
Ölükből hűvösen pattog a villamosság,
s rejtélyes szemüket, mint finom, tört homok,
kis aranydarabok szikrái csillagozzák.
Charles Baudelaire
Pamacs
avagy egy kutya utolsó monológja
Hát már megint ide jutottam. Talán újból túlélem ezt a szaggató fájdalmat. Szeretném, hiszen a gazdám itt sír mellettem, ezért tűröm hát, hogy az a fehérköpenyes csípje és marja fájó testemet. Hagyom magamat, eddig még mindig segített. A négy lábamból is egyet megmentett, még ha olykor húzom is azt a beteget. Ismer már a fehérköpenyes nagyon. Tudja mikor ütött el az autó, mikor vertek össze,- sokszor. Ennyire még sosem, mint most. A város peremén élek és elkövettem a postás ellen többször is harapásos merényletet. Meggondolatlan kölyök voltam akkor még, de a szomszéd Blökinek be kellett bizonyítanom, hogy a kicsinységem ellenére félhet tőlem is az ellenség. Ehhez a postás volt a legjobb alany, hiszen mindig szaladt. Blöki mindig is lenézett, mert egy komondor-óriás s ha elbődítette magát, a sok rosszszándékún remegés futott át. Mindaddig Blöki akartam lenni, amíg meg nem láttam, hogy zajongó emberek égő csikkeket hajítanak ugató torkába, petárdát dobnak elé. És bizony sokszor eltűnt, ment, mint aki megveszett. Egyszer három nap után éreztem csak meg a nyomát egy trágyadombon. Kiástam a kupac alól, hiszen éreztem, hogy él. Sikerült hazavánszorognia a segítségemmel. Akkor nagyra nőttem a sze-
mében. Valakik, nagyon sokan nagyon elverték és elásták, és nélkülem
már nem nyílt volna meg neki a világosság. Elmorogta, hogy vigyázzak a kétlábon- járókkal, sok gonoszság rejlik bennük. S akkor még nem hittem neki. Már a második tavaszt is elhagytuk és én sem bírtam magammal, mint a Blöki. Sőt, az ellenségemmé vált az addigi összes barát, és mennem kellett, menni, egy érzés után. Az Érzés csak három háznyira van tőlünk egy kerítés mögött. Szép, szelíd szemű kutyalány.
Elérhetetlen. Kivártam a pillanatot, amikor vasárnap eltávozott misére a gazdaasszony és a fia a templomba. Sikerült is bejutnom, de hoszszú ideig tartott. A gazdik hazaértek és fejszével összevertek. Cafatokban lógott rólam a bunda, de azért hazavánszorogtam. Az én gazdám
nagyon fel volt háborodva és szólt is az állatvédőknek, de azok azt
mondták, hogy az udvar magánterület, ők ott nem segíthetnek. Akkor
is a fehérköpenyes rakott össze. Az Érzés azóta is itt lakik a szomszé-
dunkban s most a vasárnapi mise alatt újból meglátogattam. Megint
elkaptak, mert ilyenkor menekülni nem tudok, csak hagyom, hogy ver-
jék csonttá fogyott testem. Most ezer sebből vérzem, vasvillával szur-
káltak össze.
Tudom, hogy megillettem a verést, csak ne lenne ennyire kegyetlen és
fájdalmas. Ne lenne ennyire alávaló a módozat, hiszen mielőtt imád-
kozni mennek a templomba, nyitva hagyják a kaput, hogy bejutni be tudjak! S ugyan, hogyan tudjam a világba vinnyogni, hogy segítsetek
emberek! Emberek…. ?