"Életünk során egy csomó szerepet kapunk, például apák, férjek és főnökök vagyunk, de az, hogy kik vagyunk valójában, arról csak kevesen tudnak, s még rosszabb, hogy keveseket érdekel; a lényeg, hogy a szerepet jól hozzuk.
Ha például Hamlet – aki mellesleg egy remek színész – elmegy terápiába, és a terapeuta elvár tőle valamit, akkor ő újra azt fogja érezni, megint egy szerepet kell játszania: ezúttal a jó páciensét. Hazudik inkább, nem meri önmagát adni.
Valószínűleg ő is már gyerekként megtanulta, hogy aki a valós arcát mutatja, arra lesújt a társadalmi ítélet: beteg, más.
Már gyerekként felfogjuk, ha az igazat mondanánk, megbüntetnének. Nem merjük kimondani azt, ami igazán van, akik igazán vagyunk.
Ezt a mintát pedig sebesen visszük magunkkal a felnőttkorba és válunk olyan emberré, aki terápiába rohan, és arra kéri a szakembert: Szerelje meg őt! Rakja rendbe! Gyógyítsa meg! Valójában azonban senkit nem kell megjavítani, csak el kell fogadni, hogy elképzelhetetlenül mások vagyunk, végtelen, kiismerhetetlen mélységű csodák.
Sokan azonban nem látják a varázslatot, ehelyett saját kis skatulyáikba rakják be a másikat, saját címkéikkel jellemzik – és azt hiszik, mindent tudnak a másikról.
Ezt a lemezt játsszuk a házasságban is, amit a holtomiglan-holtodiglan fogadalomra építettünk.
Pár év után, amikor azt hisszük, kiismertük a másikat, és csak a szokás működtet mindent, akkor unalmas lesz a házasság, börtönné változik. Unjuk! Azért unjuk, mert nem vagyunk elég bátrak ahhoz, hogy ne hazudjunk. Inkább várjuk, hogy vége legyen, hogy meghaljon a másik. "
/Feldmár András/