Őregember és a pokróc
Egyszer volt egy fösvény fiatalember, s annak a fösvény embernek volt egy fösvény felesége, s volt nékik egy öreg-öreg apjuk. Ez az öreg apjuk olyan öreg volt, hogy úgy reszketett a keze, hogy amikor a levest ette, amíg a kanállal a tányértól a szájához vitte, mind kireszketett a kezéből, s az abroszt is mind teleöntözte. Mikor a tányérból ki akarta tölteni a kanálba a levest, a tányért is elejtette, s eltörött. Ezért úgy megharagudott a fiatalasszony az apósára, hogy nagyon. Rábírta a férjét, hogy az öreget csapják el a háztól, eresszék világgá, hogy ne csináljon annyi szemetet náluk. A fiatalember rá kellett szánja magát, mert az asszony annyit duruzsolt, hogy végül is meghajolt az akarata előtt.
Elmentek a vásárba, és vettek két új pokrócot. Elhatározták, hogy a két pokrócot az öregnek a hátára teszik, s úgy indítják világgá. Akárhol elesteledik, az egyik pokrócot leteríti, és a másikkal takarózik, s úgy aludjon.
Mikor aztán hazaérkeztek, mindkettőnek inába szállt ám a bátorsága! Merthogy sem a férfi, sem a fiatalasszony nem tudta rávenni magát, hogy az öreget útnak eressze. Volt nékik egy olyan hatesztendős forma fiuk. Azt mondja néki az apja:
- Édes fiam, itt van, ni ez a két pokróc, ügyesen össze vannak fogva. Mi elmegyünk a mezőre dolgozni, s mikor te gondolod, hogy már kinn vagyunk a mezőn, akkor a pokrócot tedd nagyapádnak a hátára, s fogd meg a kezét, s vezesd ki az utcára. Mondd meg néki, hogy le is út fel is út, menjen világgá, többet hozzánk ne jöjjön vissza.
Úgy is lett. Mikor az apjáék elmentek hazulról, akkor a gyerek gondolt egyet, és csak az egyik pokrócot vette elő. Azt rátette a nagyapjának a vállára, s kivezette az utcára, s azt mondta néki:
- Nagyapám, maga menjen akár le s akár fel, de többet ide nálunk haza ne jöjjön, mert magának itt helye nincs.
Ezen az öreg nagyon elbánkódott, sírt egy kicsit, s a pokróccal a hátán megindult egyfelé.
Este hazajött az ember és az asszony a mezőről, s látják, hogy a pokróc ott van, néznek szerte, az öreg meg nincs ott. Előszólítják a fiút:
- Hallod-e, te gyerek, hát mi van nagyapáddal?
- Biz’ én úgy tettem, ahogy maguk mondták!
- Hogy, te mihaszna? –zsörtölődött az ember.
- Rátettem a pokrócot a hátára, megmutattam az utat néki, hogy menjen világgá, s többet ne jöjjön haza, mert nincs reá szükségünk.
- Hát akkor ez a pokróc, ami itt van? Miért nem tetted ezt is reá?
Akkor egy kicsit állott a fiú, s azt mondja:
- Tudja, miért nem tettem, édesapám? Eszembe jutott, hogy mikor majd maguk is úgy megöregszenek, mint ahogy ő van, s utat kell adjak maguknak, akkor énnekem ne kelljen, hogy vegyek pokrócot, evvel a pokróccal maga is mehet a világba.
S akkor összenézett az ember az asszonnyal, elszégyellték magukat, és sírni kezdtek. Hamar kihozta az ember a lovat az istállóból, s ráült, s a kilencedik falu végibe utolérte az öreget. Bocsánatot kért tőle, felültette a lóra, s úgy vezette kötőféknél fogva, amíg hazaértek.
Hogy hazaértek, mindig asztalhoz ültették, s a gyereket is úgy tanították, s úgy nevelték, hogy tisztelje az öregeket. Többet nem bánták, ha eltörött a tányér, vagy kiömlött a leves, vagy mi lesz, mi nem lesz, jó szemmel nézték az öreget.
Tisztességben éltek, s máig is élnek, ha meg nem haltak
Egyszer volt egy fösvény fiatalember, s annak a fösvény embernek volt egy fösvény felesége, s volt nékik egy öreg-öreg apjuk. Ez az öreg apjuk olyan öreg volt, hogy úgy reszketett a keze, hogy amikor a levest ette, amíg a kanállal a tányértól a szájához vitte, mind kireszketett a kezéből, s az abroszt is mind teleöntözte. Mikor a tányérból ki akarta tölteni a kanálba a levest, a tányért is elejtette, s eltörött. Ezért úgy megharagudott a fiatalasszony az apósára, hogy nagyon. Rábírta a férjét, hogy az öreget csapják el a háztól, eresszék világgá, hogy ne csináljon annyi szemetet náluk. A fiatalember rá kellett szánja magát, mert az asszony annyit duruzsolt, hogy végül is meghajolt az akarata előtt.
Elmentek a vásárba, és vettek két új pokrócot. Elhatározták, hogy a két pokrócot az öregnek a hátára teszik, s úgy indítják világgá. Akárhol elesteledik, az egyik pokrócot leteríti, és a másikkal takarózik, s úgy aludjon.
Mikor aztán hazaérkeztek, mindkettőnek inába szállt ám a bátorsága! Merthogy sem a férfi, sem a fiatalasszony nem tudta rávenni magát, hogy az öreget útnak eressze. Volt nékik egy olyan hatesztendős forma fiuk. Azt mondja néki az apja:
- Édes fiam, itt van, ni ez a két pokróc, ügyesen össze vannak fogva. Mi elmegyünk a mezőre dolgozni, s mikor te gondolod, hogy már kinn vagyunk a mezőn, akkor a pokrócot tedd nagyapádnak a hátára, s fogd meg a kezét, s vezesd ki az utcára. Mondd meg néki, hogy le is út fel is út, menjen világgá, többet hozzánk ne jöjjön vissza.
Úgy is lett. Mikor az apjáék elmentek hazulról, akkor a gyerek gondolt egyet, és csak az egyik pokrócot vette elő. Azt rátette a nagyapjának a vállára, s kivezette az utcára, s azt mondta néki:
- Nagyapám, maga menjen akár le s akár fel, de többet ide nálunk haza ne jöjjön, mert magának itt helye nincs.
Ezen az öreg nagyon elbánkódott, sírt egy kicsit, s a pokróccal a hátán megindult egyfelé.
Este hazajött az ember és az asszony a mezőről, s látják, hogy a pokróc ott van, néznek szerte, az öreg meg nincs ott. Előszólítják a fiút:
- Hallod-e, te gyerek, hát mi van nagyapáddal?
- Biz’ én úgy tettem, ahogy maguk mondták!
- Hogy, te mihaszna? –zsörtölődött az ember.
- Rátettem a pokrócot a hátára, megmutattam az utat néki, hogy menjen világgá, s többet ne jöjjön haza, mert nincs reá szükségünk.
- Hát akkor ez a pokróc, ami itt van? Miért nem tetted ezt is reá?
Akkor egy kicsit állott a fiú, s azt mondja:
- Tudja, miért nem tettem, édesapám? Eszembe jutott, hogy mikor majd maguk is úgy megöregszenek, mint ahogy ő van, s utat kell adjak maguknak, akkor énnekem ne kelljen, hogy vegyek pokrócot, evvel a pokróccal maga is mehet a világba.
S akkor összenézett az ember az asszonnyal, elszégyellték magukat, és sírni kezdtek. Hamar kihozta az ember a lovat az istállóból, s ráült, s a kilencedik falu végibe utolérte az öreget. Bocsánatot kért tőle, felültette a lóra, s úgy vezette kötőféknél fogva, amíg hazaértek.
Hogy hazaértek, mindig asztalhoz ültették, s a gyereket is úgy tanították, s úgy nevelték, hogy tisztelje az öregeket. Többet nem bánták, ha eltörött a tányér, vagy kiömlött a leves, vagy mi lesz, mi nem lesz, jó szemmel nézték az öreget.
Tisztességben éltek, s máig is élnek, ha meg nem haltak
