Sci-fi világa
- Téma inditó setni
- Kezdés dátuma
Aki járt a csillagokban – a 100 éve született Kuczka Péter emlékezete
Ezt az emlékező méltatást nem most, és főleg nem nekem kellett volna megírni. Nem most, mert Kuczka Péter születésének 100. évfordulójáról már márciusban illett volna megemlékezni, és nem nekem, mert inkább rossztevőm volt, s nem jóakaróm, aki – Zórád hathatós támogatása ellenére - személyesen tiltotta le a Galaktikában közlésre már elfogadott képregényem megjelenését, s nem csak visszadobta a híres szerző jóváhagyásával tervezett Asimov-életrajzom ötletét, de azt is tudomásomra hozta, hogy más kiadóknál sem érdemes próbálkozom vele. Vártam, hogy a centenáriumi évben eszébe jut-e majd azok közül valakinek, akiknek kiadta könyveit, megjelentette novelláit, fordítóként, rajzolóként munkát adott, vártam, hogy lesz-e irodalmi pályázat a tiszteletére, kiadja-e valaki tudományos-fantasztikus, esetleg a filmekről szóló írásait – de nem. Hosszú sor közepén a csend – köszöntöm hát hálával én a 100 éves Kuczka Pétert, mert nem akadt más, erre méltóbb, hozzá közelebb álló és neki mindenképpen kedvesebb.Pedig mi, mindannyian, akik a hetvenes-nyolcvanas években sci-fi olvasókká, esetleg szerzőkké váltunk, rengeteggel tartozunk neki: több, mint másfélszáz könyvet kiadva ő honosította meg Magyarországon a műfajt, ő hozta el nekünk a világ legjobb szerzőit, regényeit és elbeszéléseit, ő szerkesztette a kor nemzetközi viszonylatban is az egyik legszínvonalasabbnak mondható tudományos-fantasztikus folyóiratát, a Galaktikát, és a Kalandnak újra létjogosultságot szerezve a tizenéveseknek szóló, gazdagon illusztrált magazinját, a Roburt. Ő volt az első magyar tudományos-fantasztikus film, Az idő ablakai, s a máig legjobb magyar tudományos-fantasztikus képregények, A Vasfejű meg a Négy békeszerető földlakó forgatókönyvírója, neki köszönhetően fedezte fel újra az addig kelletlenül elzárkózó, hivatalos kulturális szcéna Zórád Ernő művészetét. S persze ő volt a sztálinista költő, aki pártos verseiért már huszonévesen díjakat kapott, ő az 56-os forradalmár, majd az eltiltott irodalmárból a kiadói világ egyik legnagyobb hatalmú emberévé váló szerkesztő is, aki a rendszerváltás utáni világban újra költőként kereste a helyét.
1941-ben érettségizett. A József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen 1945-ben szerzett gazdasági tanári képesítést, könyvelőként helyezkedett el. 45-től kezdett újságíróként, szerkesztőként is dolgozni. „Igazi szegénységből jöttem, apám halála után nagybátyámék vettek magukhoz. Gyula bátyám a század elejétől szocialista volt, orosz fogságban a bolsevikok mellé állt, a Népszavát járatta. Proletárnak mondtam magamat” – emlékezett vissza indulására 1997-ben. Fiatal emberként őszintén hitt az új világban, és költészetét örömmel állította a szolgálatába. Mint Eörsi István, ő is szerelmes volt a kommunizmusba. „Költőgárdánk izmos tehetségeként” (Kellér Dezső) 1947-től ontotta a rendszert dicsőítő verseket, melyek a Hídban, a Csillagban, az Új Hangban, a Forumban, az Irodalmi Ujságban, de önálló kötetekben (Hosszú sor közepén, 1949, Az élet szép, 1950, Mindenkinek! Mindenkinek, 1953, Jónapot, 1955) is megjelentek. Ifjú ajkak szavalták lelkesen költeményeit az iskolai ünnepségeken, versére kórusszvitet komponált egy marosvásárhelyi zeneszerző, amit a Rádió be is mutatott. 1949-ben kapta meg Baumgarten, 1950-ben a József Attila díjat. Ebben az évben lett az Írószövetség főtitkára. Az MDP II. kongresszusán 1951-ben ő tolmácsolta „a magyar írók forró üdvözletét” a „drága elvtársaknak”. Neki sikerült a lehetetlen: balról támadta be Keszi Imrét, a Szabad Nép közutálatnak örvendő, rettegett és véres tollú kritikusát (a megbíráltak által szerzett sírversét Czigány Loránt őrizte meg nekünk: „Itt nyugszik Imre de Keszi – Féreg a férget eszi”) mert szerinte a költészet „l’art pour l’art” irányvonalát támogatta - az időszerű tennivalókról, a pártosságról megfeledkezve.
1953-as országjárása után aztán fokozatosan ábrándult ki a rendszerből, s ennek verseiben (Nyírségi napló) hangot is adott – de 1954-ben megkapta a Kossuth-díjat. Alkalmanként szívesen ír könnyedebb témákról is – pl. a Színház és mozinak a filmről, amit ért is, szeret is, sőt, gyerekkönyv, vagy a Szivárvány könyvtár sorozatában megjelenő képes lapozó írására is vállalkozik. Nagy Imre lelkes támogatójaként a kommunista reformellenzékből, az „Írószövetség lázadóinak” egyikeként sodródott a forradalom oldalára: tagja lett a Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottságának, igaz, a Szabad Nép székháza előtt gyújtott könyvmáglyára Veres Péter, Déry Tibor, Illyés Gyula, Szabó Lőrinc mellett oda kerülnek az ő verseskötei is. November 4-e után sem adta fel: szerepet vállalt az új hatalom konszolidációját gátolni próbáló értelmiségi törekvésekben, követeléseiket hangoztatva küldöttség élén jelent meg Marosán György irodájában, aki rövid úton dobatta ki az egész társaságot. A megtorlás persze nem maradt el, s mert a fegyveres felkelésben nem vett részt, börtönbe nem kell vonulnia, „csak” eltiltják az irodalmi pályától. De az értelmiségitől nem: igaz, a Képcsarnok Vállalat propagandistájaként az egyik emigrációs lap szerint még 1960-ban is csak 120 forintot keres. 1957-ben, az Új Írásban és a Film, Színház, Muzsikában még megjelenik egy-egy költeménye, de aztán 1963-ig a csend, amit csak az alkalmanként az „írástudók árulása” elleni, neki is célzott itthoni támadások, és a nagyon ritka nyugati megjelenések (Költők forradalma, Occidental Press, 1957, Magyar versek 1953-1956, vagy az Eke és toll című angol nyelvű antológia, 1959) szakítanak meg. Versei újból idehaza csak 1963-tól tűnnek fel újra: a jeget az Új Írás 1963. januári számában megjelenő A tékozló fiú törte meg: „Értsetek meg és higgyetek nekem, fogadjátok be a visszatért fiút...” Költeményei ismét bekerülnek az antológiákba (Hét évszázad magyar versei, Mai magyar költők, 1966, Verses Budapest, 1967, Negyedszázad magyar verseiből, 1970).
Versből megélni azonban ekkor nem nagyon lehet. „1964 közepén feloldották némasági tilalmat, nyolcév után végre írhattam, megjelenhettem. Elmentem azakkoriban indult Tükör című hetilap főszerkesztőjéhez, s riportok írására ajánlkoztam. Ordítoztunk egymással egy keveset, végül megállapodtunk…” – írta 1998-ban. Fontosabb azonban, hogy műfordítóként is dolgozni kezd az Európa Könyvkiadó számára. Göncz Árpád társaságában ő magyarítja J. D. Salingert (1964), majd Ingmar Bergman irodalmi forgatókönyveit (1965), németből Wolfgang Hildesheimert (1966), másokkal Ray Bradburyt (1966), a Nobel-díjas svéd írót, Pär Lagerkvistet (1967) és ismét többekkel Edgar Allan Poet (1967). Kisebb sci-fi elbeszéléseket is fordít a magazinoknak – ő mutatja be a Tükörben Frederic Brownt a magyar olvasóknak (1967). Nyelvismerete, műveltsége, széles körű tájékozottsága és a film iránti érdeklődése révén „naprakész” a hatvanas évek populáris kultúrájában. Rendszeresen ír a Filmvilág számára, nem egy filmkritikája (pl. Antonioni Vörös sivatagáról írott elemzése, mely a jeles alkotást nem tekintette művészfilmnek) komoly szakmai vihart is kavar. Kritikusként mindig határozott és sarkos véleménye van, ha kell konfrontálódik, dicsér, ha van mit, ha nincs, kíméletlenül megmondja ezt is. Cikkeit „íróként” jegyzi, de – nem a költészet körébe eső – irodalmi munkássága tulajdonképpen nincs. Regényt sosem írt, csak rövid elbeszéléseket, no meg néhány filmet: 1966-ban Keleti Márton kéri fel a Változó felhőzet forgatókönyvének megírására, melynek ott van a forgatásán is. A korabeli sztárparádé (Sinkovits, Huszti, Koncz, Halász Judit) ellenére ez a mozi nem éri el A tizedes, meg a többiek sikerét (azt közel négymillióan nézték meg a mozikban, a Változó felhőzetet „mindössze” 950 ezren). Még két filmforgatókönyvet ír. Az egyik a 462 ezer nézőt vonzó Az idő ablakai (1969) az első magyar tudományos-fantasztikus filmé volt, amit színesben forgattak le, nemzetközi sztárokból álló szereplőgárdával (a KGST Ursula Andress-e, a gyönyörű lengyel színésznő, Beata Tyszkiewicz volt a női főszereplő), a másik Az aranyliba (1972), egy tévéjáték, Illés Béla a bécsi kommunista emigrációs időkben játszódó novelláiból. A filmhez később is hű maradt: továbbra is közlik kritikáit, sőt, a hetvenes évek végén a Film, Színház, Muzsikában önálló rovatot kap. Itt jelent meg korábban a tudományos-fantasztikus filmről szóló nagyszerű sorozata is.
Eddig azonban még hosszú utat kellett megtennie. A hatvanas évek derekán, a kádári konszolidáció kezdeti éveiben enyhült a politikai nyomás, lazulnak az ideológiai kötöttségek, a kultúrában nagyobb teret kap a könnyedebb szórakoztatás. Ennek részeként kezdődik óvatos nyitás olyan „kapitalista” műfajok felé is, mint a krimi, a vadnyugati történetek vagy akár a tudományos fantasztikum. A könyvkiadásban e téren az Európa jár az élen: a Riadó a naprendszerben (1965) a tudományos-fantasztikum, a 22 detektívtörténet (1966) a krimi, a Vadnyugat (1966) a western szerzőitől adott válogatás. Mindhármat Kuczka szerkesztette, kifejezetten irodalmi igénnyel – ahogy ezt a kötetekhez fűzött rövid magyarázó írásokban kifejtette. Szakítani kívánt a háború előtti magyar könyvkiadás („a filléres regények”) hagyományaival (átfedések voltak, hisz Bret Harte vagy Agatha Christie már akkor is megjelent), és egyben a jövőbeni folytatás irányát is kijelölte: az Európa Zsebkönyvtár, majd a Fekete Könyvek sorozata is igyekezett ezt az „értékalapú” megközelítést követni – ahogy majd a tudományos-fantasztikus területen is. Az 1945 utáni magyar irodalomba utóbbi a szovjet „utópisztikus” szerzők közvetítésével, az ifjúsági könyvkiadáson érkezett meg, már az ötvenes években (korábban Beljajevtől A kétéltű ember, Jefremovtól a Csillaghajók már 1947-ben illetve 1949-ben került kiadásra), majd színre léptek a magyar szerzők (Borovi János, Fehér Klára, Kemény Dezső, Elek István, Marton Béla, Fekete Gyula, Csernai Zoltán, Botond-Bolics György) is. Addig fantasztikus regények szinte kizárólag az ifjúsági irodalom címkéje alatt, Móra Ferenc Könyvkiadó gondozásában jelentek meg – a hatvanas évek derekán azonban a műfaj felnőttkorba lépett, egyben nemzetközivé is vált. A Móra a Delfin könyvek sorozatában (Rónaszegi Miklós kiváló szerkesztése mellett) továbbra is kiadott sci-fiket, de 1967 körül a kiadó úgy döntött, a „felnőttesebb” Kozmosz könyvek égisze alatt új, önálló sorozatot indít – előkészítésére a műfaj akkor már legjobb hazai ismerőjeként számon tartott Kuczkát kérték fel. „Rámkényszerített némaságom idején ismerkedtem meg a nálunk akkoriban még tiltott információelmélettel, futurológiával, TTF-fel” -írja az 1998-ban megjelent Határvidék című kötete utószavában. Ebből szintetizálta a maga kultúra-fogalmát, s határozta meg abban a szórakoztató műfajok helyét: a magas esztétika „határvidékeihez” sorolta azokat, a „a sci-fitől és fantasytól a rémtörténeteken keresztül, a vadnyugati és detektívtörténetektől a fikciók minden változatával” együtt - beleértve olyan formákat, mint a film, az illusztráció és a képregény. Az induláskor – mondta el a demokratának 1998-ban – sokat segített Ajtai Miklós miniszterelnök-helyettes, aki „nagy híve volt a tudományos-technikai fejlődésnek”, és olyan kiváló tudósok is támogatták, mint Rényi Alfréd matematikus, vagy a fizikus Marx György.
A sorozat indulását sajtótájékoztatón jelentette be a kiadó, az első évre öt kötetet terveztek. 1969-ben a Kozmosz Fantasztikus Könyvek nyitó opuszaként az ő esszéjével jelent meg Asimov A halhatatlanság halála című regénye, s kezdődött el ezzel az 1987-ig tartó sikersorozat, melynek keretében a Móra (örökös papírhiánnyal küzdve) 132 kötetet adott a magyar olvasók kezébe. A Kossuth hozta el először Asimovot Magyarországra (Én, a robot, 1966, Gyilkosság az űrvárosban, 1967) – ő a Szovjetunióban is népszerű volt, sorra jelentek meg a regényei, s ahogy mesélte, egy moszkvai számlán pedig gyűlt és gyűlt a rubel, amit sosem költött el, mert dollárra átváltani persze nem lehetett. Ami utána jött, már mind Kuczka érdeme. 1976-tól lép csak be szerkesztőként a Mórához, de már akkor teljhatalmú ura a hazai science-fiction kiadásnak: végső soron ő döntötte el, ki jelenhet meg és ki nem. „El kell hódítani a műfajt a kommersz iparosoktól, akik csak visszaélnek a lehetőségekkel.” – fogalmazta meg a hitvallását még 1969-ben. Igaz, kommersz, „iparos” sci-fi addig nem jelent meg Magyarországon, és, hála neki, aztán is csak kivételesen: a világsiker Csillagok háborúját meg az E.T.-t kiadta, a Star Treket és Godzillát (Gojiro, 1991) azonban nem, ahogy a nyugatnémet sci-fi legendás szerzőit és sorozatait sem. Nagyon sok (de milyen sok!) kiváló a külföldi szerzőt hozott el a magyar olvasók számára, bölcs egyensúlyt tartva a szocialista tábor alkotói és a nyugati munkák között, Hamvas Bélát jelentetett meg, újra kiadta a két háború közti magyar sci-fi klasszikusait – szó szerint milliós olvasótábort nevelt. Mindenkit ismert és mindenkit elolvasott, aki a műfajban publikált, s a saját értékrendje alapján szűrte meg, mi kerülhet a könyvsorozatba, majd a szerkesztése és felügyelete alatt 175 számot megélt Galaktikába. Vasfejű ember volt és vasakaratú. Elveihez mereven ragaszkodott, amit és akit nem szeretett, kizárta a megjelenés lehetőségéből, akit szeretett, elfogadott, annak menedzselte az útját. Azért tartott rendet a világában, hogy megőrizze annak stabilitását, mert bár rengeteg pénzt keresett a Mórának (és más kiadóknak is, ahol az általa szerkesztett könyvek megjelentek), a harcait a kor kultúrpolitikai viszonyai között vívta meg, az Agitprop és a Kiadói Főigazgatóság szörnyűséges alakjaival körülvéve. Kiadott olyan magyar szerzőt is, akit nem sokra tartott (mi, az olvasók sem…), de volt mögötte politikai „nyomás”, de jóval több olyat, aki mögött nem, csak a tehetség és a kreativitás. Ez vonatkozott rajzolóira, címlaptervezőire, illusztrátorai is. Réczei György írta 1994-ben, a Kapuban: „a hivatalos szocreál” mellett megteremtette a „jövő-reált”, keze alatt „a tiltott és tűrt szerzők mellett lassan egy új író- és grafikus nemzedék nőtt fel.”
1985-ben formálisan átadta ugyan a Galaktika szerkesztését az univerzális irodalmi műveltségű, nagy tehetségű, angolból, oroszból fordító Szentmihályi Szabó Péternek, de az ellenőrzés jogát fenntartotta, és élt is vele. Közben Rigó Bélával elindítják a Roburt, egy, a tizenéveseknek készülő, illusztrált irodalmi magazint, kifejezetten a kalandos tudományos-fantasztikus irodalomnak szentelve. Ő szerkeszti a Kossuth könyvkiadó sci-fi sorozatát, ahol először jelennek meg magyarul Michael Chrichton művei, és az első, a sci-firől szóló írásgyűjtemény is (A holnap meséi, 1973). A nyolcvanas évek végén az Akadémiai Kiadó elindítja az addig nettó áltudománynak minősített kérdéseket (ezotéria, parapszichológia, mágusok és kísértetek) még csak körbe táncoló 4D fantázianevű sorozatát – ezt is ő szerkeszti. Rosszul fogadta az alternatív sci-fi kiadói törekvések megjelenését: ezeket már nem tudta ellenőrzése alatt tartani. Én akkor vághattam el végleg magam nála, amikor a nyolcvanas évek derekán épp harminc éve elhunyt, kedves barátom, Preyer Hugo közvetlen köréhez csatlakoztam. Neki köszönhetően jelentek meg az első elbeszéléseim, a magam sajtókapcsolatai révén aztán én is mindent meg tettem az új sci-fi támogatása érdekében. A képregényem, aminek megjelenését letiltotta még abban az évben megjelent a Hepiendben, elindult saját füzetes szuperhősös sorozatom, a Galaxy Jane (igaz, csak három számot élt meg a rendszerváltás idejének zavaros kiadói viszonyai között). A nyolcvanas évek végén indul a Véga/magyar sci-fi egyesület könyvsorozata, az állami kiadók közül a Népszava fordul erőteljesen a műfaj felé. Itt Nemerének rajzoltam címlapokat, Kulcsár Ödön pedig rám bízta a Mi Világunk legendás sci-fi különszámának szerkesztését, ahol a műfajról szóló „nagyképem” is megjelenhetett. Akarata ellenére, de nem nélküle (hisz ő teremtette meg műfajt, mely oly sokunknak oly sok örömet és munkát hozott) sikerült tehát a tudományos-fantasztikum szép, új világában „karriert csinálnom” - amit aztán íróként-szerkesztőként rövidesen ott is hagytam egy egészen más zsánerért, olvasóként azonban hozzá mindmáig hű vagyok. Kuczka 1990-től 1995-ig viszi a sci-fi mesterei, majd a Galaktika Baráti Kör könyvklub-sorozatát. Aztán ő is elhagyja a műfajt, vagy a műfaj hagyja el őt? – ki tudja. A sci-fire, ezotériára szakosodó új kiadókkal a privatizált Móra nem kívánta állni a versenyt, így elengedik a sci-fit - Kuczka pedig, aki negyedszázadon át volt Rómában az első, aligha akart volna lenni egy gall faluban a huszonharmadik. Így, ha hívták is más kiadókhoz sci-fit csinálni (hívták vajon?) nem ment, visszavonult a költészetbe, ahonnan indult, a jövőről és annak irodalmáról már csak akkor beszélt, ha interjúban kérdezték, vagy ha saját pályájára emlékezett.
A magyar képregény történetében is maradandót alkotott, s bár csak néhány forgatókönyvet írt, ezekkel örökre biztosította a helyét a legkiválóbbak között. Könyveivel együtt valamennyi elérhető a Digitális Irodalmi Akadémia Kuczka-emlékoldalán. 1964-1969 között több vidéki napilapban jelent meg Csanádi András rajzaival A Vörös Felhő parancsot ad című vadnyugati történet, majd 1969-ben a Pajtásban, Zórád rajzaival a Vasfejű, 1970-ben a folytatása, A végzetes bujócska, 1972-ben pedig Endrődi István rajzaival a harmadik rész, A Rókabarlang titka. Nagy rocksztárság volt ez akkor, hiszen itt, a Pajtásban, és ezzel született meg a magyar, kortárs környezetben játszódó sci-fi képregény (1971-ben ezt az utat követte a Kulin György és Fábián Zoltán által írt, Szitás György által remekül megrajzolt A repülő cápa is). Ezt még két ifjúsági történet követte: Az 1973-ban megjelent A második űrhajó, és az 1974-es A bűvös kocka (mindkettő Endrődivel). A sci-fi, mint „felnőttképregény” megszületése ugyancsak a Kuczka-Zórád párosnak, és a Fülesben 1969-ben közölt A négy békeszerető földlakónak köszönhető. A Füles címlaplányai még illendően bikinit viseltek, a képregény azonban már „ledobhatta a textilt” – igaz, nem mindenhol a szocialista táborban, mert a Földlakó… lengyel kiadásában visszaadták azt a hősnőre. A merészen erotikus zórádi ábrázolásból mindazonáltal nem lett trend (Tiszai László főszerkesztő nagy leszúrást kapott a pártközpontban), s a Népszabadságban 1970-ben futó következő Kuczka-Zórád képregény, Az üvegváros főszereplőnőjéről, a szőke Thaliáról egy pillanatra sem került le a kezeslábas, az ugyancsak a Népszabadságban megjelent, 1852-ben játszódó Verne-adaptáció Robinsonok iskolája esetében pedig fogalmilag volt kizárt. Az utolsó, a Sztrugackij testvérek műve alapján készült Kuczka-képregényt 1983-ban Vass Mihály rajzolta meg: A bogár a hangyabolyban a Népszavában látott napvilágot.
Kuczka nagy tudású, gyakorlott dramaturgként jó és fordulatos sztorikat, kiváló forgatókönyveket írt. A Galaktikába időnként képregényeket is beválogatott – legemlékezetesebb talán az 1986-ban futott, lengyel Funky Koval sorozat volt. A magyar képregényre közvetett módon azonban jóval nagyobb hatást gyakorolt: nagyon sok, általa kiadott könyvből készült képregényadaptáció – Zórádtól Hoyle 1969-es Osszián küldetése Lundwall 1973-as Visszatérés a Földre című könyvei, a Fazekas által megrajzolt 1975-ös Pierre Barbet-könyv, A psziborgok álmai, hogy csak néhányat említsünk. Személyes barátsága Zóráddal sokat segített abban, hogy a Mester 1981-től fokozatosan visszatérhetett a művészeti életbe, ahonnan másfél évtizede éppen a képregény miatt szorították ki. 1964-65-ig még illusztrált a Mórának, aztán nem kapott több könyvet, sőt, A fehér törzsfőnök (1964) általa rajzolt remek címlapképét is más rajzára cserélték le. 1981-ig nem lehetett önálló kiállítása sem: akkor a Csók Galériában mutatták be munkáit. Bár Krúdy Zsuzsa nyitotta meg a kiállítást, ami szép sajtóvisszhangot is kapott, a nagy író lánya sem tudta elérni, hogy Krúdy új (állami) kiadásait Zórád illusztrálhassa – sőt, mikor a Táltos 83-ban megjelentette Az emlékek szakácskönyvét, bár a rajzokat a Mester készítette, címlapra a zsűri miatt ott sem kerülhetett (Latinovits falatozik rajta jóízűen azóta is). 1983-ban a Paál László terem mutatja be Zórád Tabán-képeit, de a kritika (ha jól emlékszem) nem nagyon vett tudomást róla. Aztán jött a Táltos Tabán-albuma, az 1985-ös Tabán-kiállítás a Derkovits teremben (ahol a megnyitó másnapján már minden kép elkelt) – és lassan minden megváltozott. Nem csak a nosztalgia született újjá, de Zórád művészete is. Ebben nagy szerepe volt Kuczkának, aki a Galaktikában és a Roburban, majd a Lapkiadó Fantasztikus történetek sorozatában remek feladatokat adott a képregénytől már visszavonuló Mesternek (addig elvétve csak az Ádámban jelentek meg rajzai), és teljes szívvel támogatta őt, sőt a katalógusban igen szép méltatással nyitotta meg 1985-ös, majd „Kossuth-díjas költőként” 1989-es nagy kiállítását is - utóbbi Zórád teljes művészi rehabilitációját hozta el. Isten áldja ezért (is) haló porában Kuczka Pétert.
Amit 85-ben írt Zórádról, rá is áll. „Valószínű, hogy vágyai, ambíciói másfelé vitték volna, de a körülmények nyomására képregények rajzolója lett; magas színvonalra emelte ezt a gyakran olcsó műfajt.” A költészethez (sem) értek, de én Kuczka Péter fiatalkori verseit is jónak tartottam: mesterien bánt a nyelvvel, a hangulatokkal, a rímekkel, az összecsengésekkel, néhány bekezdésben regényekre való mondanivalót tudott elmesélni. Az 1956 utáni szilencium megtörte pályája ívét, s bár az asztalfiók számára továbbra is írt verseket (1994-ben ezek összegyűjtve meg is jelentek Út a folyóhoz című kötetében), de a nagy visszatérést nem hozták el, ahogy az 1996-97-ben írott, az Ezredvégben és a Magyar Fórumban kiadott versfüzér, a Haláltánc és a Seregek ura (1998) sem. 75. születésnapján sokan köszöntik, a Havi Magyar Fórum is közöl verset tőle. 1998. márciusában magas kitüntetésben részesült: eredményes gazdasági és közéleti tevékenysége elismerésül megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjének Polgári Tagozatát. Bizakodva tekintett a jövőbe, és esze ágában sem volt meghalni (Szentmihályi Szabó idézte fel gyakran emlegetett mondását: „Ezeknek..?”), készült újabb versei, a sci-firől írott esszéi gyűjteményes kiadására. 1998. júliusában nagy életút-interjút adott a Demokratának. „Nem szomorú, hogy most, amikor már írhatna verseket, a kutyát sem érdekli az irodalom?” – kérdezte tőle Farkas Adrienne. Nem volt az: még hitt abban, hogy a költészetnek, s neki magának is küldetése van. 1999-ben jelenik meg (életében) utolsó verses- és esszékötete, a pályája egészét átfogó Éveken át. Vannak lapok, melyek hírt adtak a könyveiről, a mértékadó kritika azonban nem vette észre, vagy nem akarta észrevenni az egyre inkább jobbra sodródó, idős költő-esszéista újabb alkotásait.
Volt, aki szerint az 1948-1953 közötti éveket nem tudták neki megbocsátani, volt, aki szerint a sci-fi világában töltött bő és nagyon sikeres negyedszázadot. Utóbbiban nincs semmi meglepő: igazából sikerei miatt nem bocsátották meg soha Zórádnak sem a képregényt. 1999. december 3-án hunyt el: halálát a Magyar Írószövetség jelentette be az MTI-nek. A Magyar Napló 2000. évi 1-3. számában Szalay Károly vett búcsút tőle. „Elvesztettük őt, az embert, nem tudom, megnyerjük-e őt, a költőt? Kérdés: elmúlik-e a hallgatás, a közöny, a méltánytalanság, amely körülvette költészetét életében?” Azóta eltelt 23 év, a költőt az Idő lassan már maga alá temette. Vajon ez lesz a sorsa a legendás szerkesztőnek, az esszéistának, a filmkritikusnak is? Addig nem, amíg vagyunk, akik emlékezünk rá, és arra, amit a magyar sci-fi és a képregény neki köszönhetett.
(verebics.janos )
A fantasy megmentője – A Ballantine Adult Fantasy könyvsorozat története
Az embernek halvány lila gőze sem lehet arról, milyen lehetett a huszadik század első felében fantasyrajongónak lenni. Magyarországon ez a tematika az 1980-as években kezdett elterjedni, de csak a 90-es évekre lett igazán népszerű. Addig elvétve jelentek meg itthon fantasy könyvek. Még maga a kifejezés sem volt ismert, pedig már a magyar irodalomban is akadnak előképei a fantasztikumnak. Ma már természetes, hogy ha bemegyünk egy nagyobb könyvesboltba, akkor találunk részleget a fantasztikus irodalomnak. Vannak kifejezetten erre szakosodott üzletek is, az ilyen témájú társasjátékok és számítógépes játékok pedig világkorukat élik. De ez nem volt mindig így. Ironikus belegondolni, hogy bár a fantasy népszerűsítésében az USA vállalta a legnagyobb szerepet, mégis ott volt a legnehezebb annak, aki fantasyrajongónak vallotta magát.
Csak hogy kicsit bemutassam a helyzetet: J. R. R. Tolkien előtt a fantasyről két sztereotípia keringett. Az egyik, hogy gyerekeknek való, a másik, hogy csak igénytelen ponyvamunkák. Ebből annyi igaz, hogy aki fantasyt publikált régebben, és egy szilárd piacon akart megjelenni, valóban a kiskorú korosztályoknak alkotott. És igen, a ma már ünnepelt alkotók (mint például Robert A. Howard, Clark Ashton Smith, Howard Philips Lovecraft) valóban filléres, rossz minőségű és hatásvadász borítókkal ellátott ponyvamagazinokba publikáltak, kevés honoráriumért. Akkor még ezek a lehetőségek álltak rendelkezésre azok számára, akik fantasztikumot akartak publikálni. Ha pedig könyves formában – szintén rossz minőségben – meg is jelentették a könyvedet, új kiadásra nem számíthattál. Jelentessél meg bármekkora mesterművet is, a kutyát nem érdekelte. A magas irodalom mélységesen lenézte a fantasztikumot, az íróit pedig szerette gettósítani (ismerős valahonnan?). Ugyan nem fantasy, de Philip K. Dick próbálkozásai szépirodalmi kiadóknál ezt bizonyítják (ahogy Ray Bradbury próbálkozásai is a Fahrenheit 451 publikációjára). Nem volt konkrétan senki, aki szívesen felkarolta volna a fantasy irodalmat, és irányt mutatott volna a következő generációknak.
Erre egészen J. R. R. Tolkien-ig kellett várni, jobban mondva A Gyűrűk Ura első amerikai kiadására. Ami, mily meglepő, nem volt jóvá hagyott, legális kiadás. Bár a három kötetre bontott regény Angliában már 1955 óta elérhető volt, az USA-ba csak az 1960-as évekre jutott el. Donald A. Wollheim, az Ace kiadó szerkesztője döntött úgy – kihasználva egy szerzői jogi kiskaput –, hogy Tolkien regényeit puhafedeles formában, a szerző engedélye nélkül jelenteti meg. Tolkien alapból nem pártolta regényei ilyen formában történő kiadását, és az USA-ba eljutott példányokat is Angliában gyártották le. Mivel az USA területén „A Gyűrűk Ura” név nem számított jogvédettnek – mivel nem volt még helyi jogtulaja – ezért az Ace három kiadta a könyvet, három kötetben. Az illegális kiadás híre nagyon rövid idő alatt Tolkienhoz is eljutott, akihez az amerikai olvasók leveleket írtak. Tolkien pedig mindegyikre válaszolt, így a tengerentúli rajongók első kézből értesültek az Ace törvénysértéséről. Végül a kiadó a bojkottok és panaszlevelek áradatának hatására leállította a könyv nyomtatását, és kifizette Tolkiennak a jogdíjat. Igaz, messze nem azt az összeget, amit eredetileg ki kellett volna. Ám mivel Tolkien is látta, mekkora sikert hozott puhafedeles kiadás, már nagyobb bizalommal adta el a jogokat. Méghozzá nem is akárkinek, hanem az Ace legnagyobb riválisának, a Ballantines Booksnak, akik A hobbitot is kiadták.
A könyv körül kialakult jogi botrány és a rajongók szűnni nem akaró támogatása meghozta gyümölcsét. A három kötet – mely már a borítón is feltüntette, hogy „a szerző jóváhagyásával készült” – hatalmas siker lett, és az elkövetkező évtizedekben bestseller maradt. Maga Stephen King is írt egy memoárjában arról, hogy mikor a feleségével hippik voltak, mindig A Gyűrűk Urát olvasták, mivel ez volt az a könyv, amit mindenki forgatott és mindenki imádott. Sokaknak az volt az álma, hogy a megyében éljenek, és elkísérjék hőseinket az útjaikra. Ám volt egy másik igény is, melyet Tolkien magával hozott. Ez pedig a Ballantine Booksnak is feltűnt. Az eszképizmusra ugyanis piacot lehetett építeni. És itt érkeztünk el a legfontosabb részhez: a Ballantine Adult Fantasy sorozat elindulásához. A törekvéshez, mely végül erősen megalapozta és a mainstreamhez közelebb hozta a felnőtteknek szóló fantasyirodalmat.
A feladattal Lin Cartert bízták meg. Carter tevékeny alkotó volt, aki televíziós sorozatok forgatókönyvét írta, valamint több magazinnál és antológiánál is ellátott szerkesztői feladatokat. Saját regényei és ismeretterjesztő könyvei is voltak, igaz, azok minőségét meg lehetett kérdőjelezni. Regényei inkább ügyetlen omázsok voltak, semmint maradandó mesterművek. A Valkathi Thongor-ciklusa érezhetően egy Conan, a barbár utánzat, a The Mysteries of the Mars pedig egy John Carter inspirálta széria. Legismertebb non-fiction munkája, az Imaginary Worlds önmagában egy erősen részrehajló kötet, aminek a fantasy történelmét kéne bemutatnia. Ehhez képest inkább csak szemezget a Carter szívének kedves témákból. Legalábbis a kötet kétharmadában. Az utolsó harmadban a szerző írói tanácsokat osztogat a következő generációnak, ám a legtöbb kritikusa szerint ezeket a tanácsokat nem szabad megfogadni. Remekül bemutatják ugyanis, hogy Lin Carter miért nem tudott soha önerőből sikeres íróvá válni, és miért lett belőle inkább profi szerkesztő. Szerkesztői munkája ugyanis jóval jelentősebb. Kiderült, hogy a rá kijelölt feladatra nála alkalmasabb személyt keresve sem találhattak volna.
Carternek tehát az volt a feladata, hogy keressen olyan fantasytörténeteket, melyekkel kielégíthetik az eszképizmusra éhező olvasókat. A szerkesztő ezt több fronton kívánta ellátni. Felismerte ugyanis, hogy nem csak tolkienszerű, hanem attól jelentősen eltérő fantasyk is léteznek, és nem lehet csak és kizárólag egyfajta irányba terelni a sorozatot. Emiatt a Tolkient megelőző íróktól is adott ki könyveket, de Tolkien kortársaira, Tolkien inspirálta új hangokra és az övétől teljesen eltérő irományokra is rá akarta terelni a figyelmet. Neki köszönhetően került újra nyomtatásba több olyan könyv is, melyek már jó ideje beszerezhetetlenek voltak. Ilyenek például Lord Dunsany munkái, Lovecraft elbeszélései – leginkább a Zarándokút Kadathba –, Clark Ashton Smith összegyűjtött írásai, Robert E. Howard szereplőinek szentelt kötetek és még folytathatnám a sort. A sorozat elképesztően termékeny volt, és minden kötetből nagyon sokat nyomtattak. Hivatalosan 1969 és 1974 között jelentek meg, de valójában már korábban, 1965-től elindították a szériát. Szimplán csak 1969-re kapta meg az ismertetőjévé vált egyszarvú logót. Összesen nyolcvanöt kötet jelent meg ebben a sorozatban kilenc év alatt (leszámítva az utolsó kettőt, mely már nem kapta meg az egyszarvút). A kötetek között pedig nem csak prózát találunk, hanem több esszékötetet is. Carter több könyvet is szentelt kifejezetten Tolkiennak, melyek közül egy, a Tolkien és A Gyűrűk Ura világa magyar nyelven is megjelent. Igaz, késett néhány évtizedet, és a filmek megjelenésének idején jelentette meg a Szukits kiadó, ami igencsak balszerencsés volt. A könyv ugyanis 1969-ben jelent meg Amerikában. Stílusa, mely leginkább az egyetemi tanulmányokra emlékeztet, nem is feküdt olyan jól a hazai olvasóknak.
Ám minden jónak vége szakad egyszer. A Ballantine Adult Fantasy sorozat 1974-től nem folytatódott, pedig Carter még huszonhat könyvet szeretett volna beválogatni és kiadni. Feltehetjük a kérdést: mi vezetett a sorozat elkaszálásához? Nos, két okra vezethető vissza. Az egyik, nyilvánvalóbb ok az, hogy a könyvek nem fogytak túl jól. Bár akadtak sikeres fogyásokat produkáló könyvek, azért többségben voltak azok, amelyek megfeküdték a nép gyomrát. Ez leginkább a régebbi, kb. száz évvel korábban írt regényeket érintette. Azokat, amik valahogy „nem illettek bele” abba az elképzelésbe, amellyel a kiadó eredetileg el szerette volna indítani a szériát. Ilyen volt például az Őrjöngő Lóránt, Az otrantói várkastély, Az ember, aki Csütörtök volt, Vathek… ezek mind remek történetek, ám stílusban és hangulatban egyaránt távol estek attól az élménytől, melyet A Gyűrűk Ura olvasói kereshettek. A szériában pedig sok ilyen cím volt megtalálható. Azok mellett, amelyekkel a Tolkien-rajongók könnyedén azonosulhattak (Az utolsó egyszarvú, A Szigetvilág varázslója, A törött kard, Az elveszett kontinens), nagyon sok túlontúl elvont cím is beválogatásra került. Ami irodalomtörténész szemmel teljesen érthető és dicsérendő – hiszen nagyon sok művet megmentett a feledéstől –, ám üzleti szempontból már kevésbé. Képzeld csak el, hogy miután befejezted A király visszatért, és érzed, hogy jó értelemben meghágta az agyad, a kezedbe veszel egy példányt ebből a sorozatból. Nem tudsz róla semmit, de mivel a borítón ott díszeleg egy Tolkien-hoz hasonlító méltatás, ezért kézbe veszed. Hazaviszed, elolvasod. Aztán csalódottan úgy döntesz, hogy nem veszel több BAF könyvet. Akkoriban még nem volt internet, hogy utánanézhess egy könyvnek fórumokon, vagy véleményezésre szakosodott weboldalon. Hacsak nem voltál tagja egy könyvklubnak, nem tudtál barátaid, ismerőseid véleményére sem hagyatkozni a kötetet illetően. És nem mindenki élt nagyvárosokban, ahol pezsgőbb volt az irodalmi közélet. Megjegyzem, ugyanez Magyarországra is igaz volt a 90-es évek nagy fantasy dömpingjének idején. Az ember nem mindig tudta, mit is vesz, és ha nem voltak a témában jártas ismerőseid, bizony könnyedén bezsákolhattál pocsék könyveket is. Arról az apróságról már nem is beszélve, hogy Carternek nem mindig sikerült tartania a kronológiai sorrendet. Volt, hogy egy könyvsorozatot kiadott, ám nem az első kötettel kezdte. Arra is volt példa, hogy egy író az utolsó kötettel indította a publikációt, az előzmények pedig csak később készültek el (Evangeline Walton Mabinogion ciklusa például csak azután lett befejezve, miután Carter felkereste az ajánlatával).
A másik ok, ami miatt a sorozat megszakadt, az a Ballantines Books felvásárlása volt. A Random House kiadócsoport megvette a kiadót az 1970-es években, és mivel a BAF sorozat kimutathatóan veszteséges széria volt, az új tulaj már nem akarta finanszírozni Carter kultúrmisszióját. A szerkesztő azzal védekezett, hogy ő szeretett volna piacot teremteni a rétegműveknek, ám a profitorientáltabb Random House-t ez nem győzte meg. Mivel a Ballantines Books bevételeinek legnagyobb részét még van tíz évig A Gyűrűk Ura termelte ki, ezért egy új irányt jelöltek ki a fantasy imprintjüknek. Ezt azonban már Carter és a BAF nélkül tették meg. Hogy mi is volt ez az új irány? Nos, szerencsére több könyvet – melyek sikeresebbnek bizonyultak – megtartottak, és a jövőben új külcsínnel kiadták őket, persze már az unikornisos logó nélkül. Ezen kívül igyekeztek kevésbé a múltba, és sokkal inkább a jelenbe tekinteni. Nagyobb energiát fektettek új tehetségek felkutatására, és keresték a versenyképes írókat és könyveket. Ennek fényében hozták létre a Del Rey imprintet a Ballantine Bookson belül, mely kifejezetten fantasyvel és sci-fivel foglalkozik, és a mai napig aktív. A Del Rey nevet két szerkesztőjéről, Lester del Reyről és feleségéről, Judy-Lynn del Reyről kapta. Az első, átütő sikert már 1977-ben, az alapításának évében elérte. Ez a siker pedig nem volt más, mint a világhírű Terry Brooks első regénye, a Shannara kardja. Napjainkban ezt a könyvet (és a trilógia másik két darabját) gyakran kritizálják úgy, mint A Gyűrűk Ura szemérmetlen másolatát. Maga Brooks is úgy nyilatkozott, hogy a könyv írásakor igyekezett Tolkien történetvezetését követni, de arra azért ügyelt, hogy ne sértsen szerzői jogot. Ha úgy tetszik, a könyv nem azon történetek nyomán halad, amelyekből Tolkien inspirálódott, hanem magára Tolkien művére építkezik. A stílusa persze könnyedebb, szórakoztatóbb. Hatalmas siker lett, és az évtizedek alatt egy trilógiákból, spin-offokból összeálló univerzummá nőtte ki magát, melybe az olvasók vissza-visszavágynak. Úgy is fogalmazhatnék, hogy amíg a kiadók a következő Tolkient keresték, valójában több Terry Brooksot akartak. És meg is kapták, amit kerestek.
Az elkövetkező évtizedekben tömérdek új író jelent meg a piacon, akik Tolkien inspirálta álközépkori világokba kísérték el az olvasókat, és mindenféle vágybeteljesítő kalandokban részesítették őket. Természetesen senki nem írta meg teljesen ugyanazt a könyvet, ám látványos volt, mennyire erősen képviselik magukat Tolkien kliséi. Azt azonban fontos leszögezni, hogy ez nem írói cél volt. Hanem kiadói. Nekem több angol nyelvű antikvár kiadásom is van olyan könyvekből, melyek a 70-es, 80-as, 90-es években jelentek meg eredetileg. A legtöbbjükön olvasni lehet valami Tolkiennal kapcsolatos méltatást. Ha úgy vesszük, ebben az időben közel lehetetlen volt megúszni, hogy az embert ne őhozzá mérjék. Még olyan sorozatok is, melyeknek bőven megvolt a saját hangja (olyan írókra gondolok itt, mint Patricia A. McKillip, Tad Williams, Terry Goodkind, Robert Jordan, David Eddings, David Gemmell, Robin Hobb és George R. R. Martin) sem kerülhették el. És ez ment évtizedeken keresztül. Amikor egy laikus gúnyosan megjegyzi, hogy a fantasyk „mind egy kaptafára íródtak”, igazából erre a jelenségre gondol. Meg persze arra, hogy a legtöbb ilyen könyv elkezdett ugyanúgy kinézni. A szükségesnél jóval meghízottabbak lettek, és borítóikat tekintve is nagyon hasonlítottak egymásra. Szerencsére erről a szokásukról kezdenek leszokni a kiadók, mivel a 2000-es évekre a fantasy már egy jóval komolyabb, sötétebb hangnemet ütött meg. Ez pedig az új sztenderd lett, miután a Trónok harca tévésorozat világhírűvé tette George R. R. Martint. Utána már nem Tolkient kezdték el keresni, hanem az új Martint. De hát mindig hasonlítani kell valamit valamihez, nem igaz?
De térjünk egy kicsit vissza a Ballantine Adult Fantasyhez. Lin Carter tevékenysége nem maradt követők nélkül. A Newcastle Forgotten Fantasy Library 1973 és 1980 között működött, szerkesztői pedig Robert Reginald és Douglas Menville voltak, akik a Forgotten Fantasy magazint is szerkesztették. A sorozat szerkesztésénél arra törekedtek, hogy a könyvek a Ballantine Adult Fantasy sorozat mintájára készüljenek el, és sok könyvüknél ezek voltak az első, USA-béli kiadások. Ők kifejezetten régi, mára elfeledett írók műveit gondozták, ahogy az a sorozat címéből is kitűnik. Az eleinte túlságosan egyszerű és csúnyácska borítókat később egy nevesebb illusztrátor (George Barr) munkáival helyettesítették. Eredetileg huszonhat kötetet szerettek volna publikálni, ám ebből kettő végül később, a sorozat kaszálása után jelent meg, még ugyanezen kiadónál. A NFFL sorozatba több olyan címet is beválogattak, melyeket Carter is szeretett volna a BAF-ban kiadatni. Ennek az irodalmi tevékenységnek pedig a mai napig vannak követői a nagyobb kiadóknál. A múlt mesterműveinek megőrzése a brit Gollancz kiadó számára is fontos küldetés, akik már évtizedek óta gondozzák a klasszikusokat. Van egy külön sorozatuk a sci-fikre és külön a fantasykre (Gollancz SF Masterworks és Gollancz Fantasy Masterworks). A Fantasy Masterworks-öt 2000-ben indították el, legutóbb pedig 2016-ban bővült a sorozat (nem tudom, fogják-e még folytatni). Magyarországon is akadnak követői ennek a hagyománynak. Ugyan nem feltétlenül csak fantasy, de már a Kozmosz Fantasztikus Könyvek-sorozatban és a régi Galaktika Fantasztikus Könyvek-sorozatban is felbukkantak már fantasyk. A modern GFK-ban pedig jóval több fantasyt is találunk, klasszikusat és modernt egyaránt. Ezen kívül ott van még a Delta Vision MesterMűvek sorozata, mely a mai napig aktív, és elhoz egy-egy gyöngyszemet a klasszikusok korából. Ugyanez a kiadó már korábban is próbálkozott egy hasonló sorozattal, a Képzelet mestereivel. Ebben jelent meg és vált teljessé Gene Wolfe Az Új Nap könyve című négy kötetes szériája. Egy apró anekdóta a végére: miért nem jelent meg jelentősen több fantasy a 70-es, 80-as években idehaza? Állítólag azért, mert Kuczka Péter nem kedvelte a fantasyt (meg sok mást sem).
Egy apróságot mindenképpen célszerű tudnotok: a klasszikusok gondozása ahogy régen, úgy ma is inkább kultúrmissziónak számít. Elég ritka, hogy a múlt elfeledett alkotásainak új kiadásai átütő anyagi sikereket érnének el, különösen akkor, ha ilyen réteg közönség elé kerülnek. Maga a fantasy és science fiction alapból rétegtémának számítanak, és ezért erős hátszél nélkül lehetetlen rájuk stabil piacot építeni. Különösen akkor, ha egy kiadó nem tud – vagy nem akar – túl nagy összeget szánni a marketingre. Ezt csak azért írom le, mert mióta része vagyok a fantasztikus irodalmi közéletnek, elégedetlenkedő emberek tucatjaival találkoztam. Néha határozottan az volt az érzésem, hogy az emberek nem is próbálnak örülni egy-egy új megjelenésnek, hanem rögtön a negatív oldalát nézik egy könyvnek. „Miért nem kemény fedeles?”, „Miért csak most jelenik meg?”, „Miért kerül ennyibe?” stb. Leírok nektek egy érdekességet. A Ballantine Adult Fantasy sorozat, bár a cég számára nem hozta meg a kívánt sikert, valódi veszteséget nem termelt a cégnek. Tolkien könyvei több, mint tíz évig annyi nyereséget termeltek a kiadónak, hogy elhanyagolhatónak tűnt egy-egy sikertelen klasszikus. A profitmaximalizálásra törekvő Random House volt az, aki még annyi „veszteséget” sem tűrt meg, mint amennyit Carter projektje „okozott”. Egy olyan országban, ahol a gazdasági helyzet olyan, mint a hullámzó víz felszíne, és az egyre csökkenő könyvpiaci rétegnek is csak egy kis részét érdekli a klasszikus fantasztikum, kész csoda, hogy bárki be mer vállalni ilyesmit. Elvégre, ha a gazdaságilag kimagasló Amerikában kaszát kaphatott egy ilyen széria, tegyük össze a kezünket, hogy nálunk még vannak ilyen próbálkozások.
Így a cikk végére érve érdemes összegezni, milyen is a BAF hagyatéka. Lin Carter fáradozásai nem rövidtávon, hanem hosszabb idő elteltével térültek meg, Napjaink sikerszerzői között már többen is vannak, akik az újra felfedezett szerzőkön nevelkedtek. Neil Gaiman például Hope Mirlees Lud-in-the-Mistjét jelölte meg, mint inspirációt a Csillagporhoz. Richard Morgan számára hasonlóan fontos volt Poul Anderson A törött kardja, melyet még Tolkien munkáinál is többre értékelt. China Miéville Mervyn Peake Gormenghast-trilógiáját jelölte meg inspirációként. Ez utóbbi George R. R. Martinról is elmondható. Ha nem lettek volna ezek a törekvések a klasszikus, felnőtteknek írt fantasyirodalom feltárására, ma az egész zsáner jelentősen szegényebb lenne. Ma már el tudnátok képzelni a horrort Lovecraft nélkül? Vagy a fantasyt Howard figurái nélkül? Pedig nem sokon múlott, hogy a feledésbe merüljenek. Lin Carternek köszönhetően ez a katasztrófa végül nem következett be.
( Szentinel)
Az embernek halvány lila gőze sem lehet arról, milyen lehetett a huszadik század első felében fantasyrajongónak lenni. Magyarországon ez a tematika az 1980-as években kezdett elterjedni, de csak a 90-es évekre lett igazán népszerű. Addig elvétve jelentek meg itthon fantasy könyvek. Még maga a kifejezés sem volt ismert, pedig már a magyar irodalomban is akadnak előképei a fantasztikumnak. Ma már természetes, hogy ha bemegyünk egy nagyobb könyvesboltba, akkor találunk részleget a fantasztikus irodalomnak. Vannak kifejezetten erre szakosodott üzletek is, az ilyen témájú társasjátékok és számítógépes játékok pedig világkorukat élik. De ez nem volt mindig így. Ironikus belegondolni, hogy bár a fantasy népszerűsítésében az USA vállalta a legnagyobb szerepet, mégis ott volt a legnehezebb annak, aki fantasyrajongónak vallotta magát.
Csak hogy kicsit bemutassam a helyzetet: J. R. R. Tolkien előtt a fantasyről két sztereotípia keringett. Az egyik, hogy gyerekeknek való, a másik, hogy csak igénytelen ponyvamunkák. Ebből annyi igaz, hogy aki fantasyt publikált régebben, és egy szilárd piacon akart megjelenni, valóban a kiskorú korosztályoknak alkotott. És igen, a ma már ünnepelt alkotók (mint például Robert A. Howard, Clark Ashton Smith, Howard Philips Lovecraft) valóban filléres, rossz minőségű és hatásvadász borítókkal ellátott ponyvamagazinokba publikáltak, kevés honoráriumért. Akkor még ezek a lehetőségek álltak rendelkezésre azok számára, akik fantasztikumot akartak publikálni. Ha pedig könyves formában – szintén rossz minőségben – meg is jelentették a könyvedet, új kiadásra nem számíthattál. Jelentessél meg bármekkora mesterművet is, a kutyát nem érdekelte. A magas irodalom mélységesen lenézte a fantasztikumot, az íróit pedig szerette gettósítani (ismerős valahonnan?). Ugyan nem fantasy, de Philip K. Dick próbálkozásai szépirodalmi kiadóknál ezt bizonyítják (ahogy Ray Bradbury próbálkozásai is a Fahrenheit 451 publikációjára). Nem volt konkrétan senki, aki szívesen felkarolta volna a fantasy irodalmat, és irányt mutatott volna a következő generációknak.
Erre egészen J. R. R. Tolkien-ig kellett várni, jobban mondva A Gyűrűk Ura első amerikai kiadására. Ami, mily meglepő, nem volt jóvá hagyott, legális kiadás. Bár a három kötetre bontott regény Angliában már 1955 óta elérhető volt, az USA-ba csak az 1960-as évekre jutott el. Donald A. Wollheim, az Ace kiadó szerkesztője döntött úgy – kihasználva egy szerzői jogi kiskaput –, hogy Tolkien regényeit puhafedeles formában, a szerző engedélye nélkül jelenteti meg. Tolkien alapból nem pártolta regényei ilyen formában történő kiadását, és az USA-ba eljutott példányokat is Angliában gyártották le. Mivel az USA területén „A Gyűrűk Ura” név nem számított jogvédettnek – mivel nem volt még helyi jogtulaja – ezért az Ace három kiadta a könyvet, három kötetben. Az illegális kiadás híre nagyon rövid idő alatt Tolkienhoz is eljutott, akihez az amerikai olvasók leveleket írtak. Tolkien pedig mindegyikre válaszolt, így a tengerentúli rajongók első kézből értesültek az Ace törvénysértéséről. Végül a kiadó a bojkottok és panaszlevelek áradatának hatására leállította a könyv nyomtatását, és kifizette Tolkiennak a jogdíjat. Igaz, messze nem azt az összeget, amit eredetileg ki kellett volna. Ám mivel Tolkien is látta, mekkora sikert hozott puhafedeles kiadás, már nagyobb bizalommal adta el a jogokat. Méghozzá nem is akárkinek, hanem az Ace legnagyobb riválisának, a Ballantines Booksnak, akik A hobbitot is kiadták.
A könyv körül kialakult jogi botrány és a rajongók szűnni nem akaró támogatása meghozta gyümölcsét. A három kötet – mely már a borítón is feltüntette, hogy „a szerző jóváhagyásával készült” – hatalmas siker lett, és az elkövetkező évtizedekben bestseller maradt. Maga Stephen King is írt egy memoárjában arról, hogy mikor a feleségével hippik voltak, mindig A Gyűrűk Urát olvasták, mivel ez volt az a könyv, amit mindenki forgatott és mindenki imádott. Sokaknak az volt az álma, hogy a megyében éljenek, és elkísérjék hőseinket az útjaikra. Ám volt egy másik igény is, melyet Tolkien magával hozott. Ez pedig a Ballantine Booksnak is feltűnt. Az eszképizmusra ugyanis piacot lehetett építeni. És itt érkeztünk el a legfontosabb részhez: a Ballantine Adult Fantasy sorozat elindulásához. A törekvéshez, mely végül erősen megalapozta és a mainstreamhez közelebb hozta a felnőtteknek szóló fantasyirodalmat.
A feladattal Lin Cartert bízták meg. Carter tevékeny alkotó volt, aki televíziós sorozatok forgatókönyvét írta, valamint több magazinnál és antológiánál is ellátott szerkesztői feladatokat. Saját regényei és ismeretterjesztő könyvei is voltak, igaz, azok minőségét meg lehetett kérdőjelezni. Regényei inkább ügyetlen omázsok voltak, semmint maradandó mesterművek. A Valkathi Thongor-ciklusa érezhetően egy Conan, a barbár utánzat, a The Mysteries of the Mars pedig egy John Carter inspirálta széria. Legismertebb non-fiction munkája, az Imaginary Worlds önmagában egy erősen részrehajló kötet, aminek a fantasy történelmét kéne bemutatnia. Ehhez képest inkább csak szemezget a Carter szívének kedves témákból. Legalábbis a kötet kétharmadában. Az utolsó harmadban a szerző írói tanácsokat osztogat a következő generációnak, ám a legtöbb kritikusa szerint ezeket a tanácsokat nem szabad megfogadni. Remekül bemutatják ugyanis, hogy Lin Carter miért nem tudott soha önerőből sikeres íróvá válni, és miért lett belőle inkább profi szerkesztő. Szerkesztői munkája ugyanis jóval jelentősebb. Kiderült, hogy a rá kijelölt feladatra nála alkalmasabb személyt keresve sem találhattak volna.
Carternek tehát az volt a feladata, hogy keressen olyan fantasytörténeteket, melyekkel kielégíthetik az eszképizmusra éhező olvasókat. A szerkesztő ezt több fronton kívánta ellátni. Felismerte ugyanis, hogy nem csak tolkienszerű, hanem attól jelentősen eltérő fantasyk is léteznek, és nem lehet csak és kizárólag egyfajta irányba terelni a sorozatot. Emiatt a Tolkient megelőző íróktól is adott ki könyveket, de Tolkien kortársaira, Tolkien inspirálta új hangokra és az övétől teljesen eltérő irományokra is rá akarta terelni a figyelmet. Neki köszönhetően került újra nyomtatásba több olyan könyv is, melyek már jó ideje beszerezhetetlenek voltak. Ilyenek például Lord Dunsany munkái, Lovecraft elbeszélései – leginkább a Zarándokút Kadathba –, Clark Ashton Smith összegyűjtött írásai, Robert E. Howard szereplőinek szentelt kötetek és még folytathatnám a sort. A sorozat elképesztően termékeny volt, és minden kötetből nagyon sokat nyomtattak. Hivatalosan 1969 és 1974 között jelentek meg, de valójában már korábban, 1965-től elindították a szériát. Szimplán csak 1969-re kapta meg az ismertetőjévé vált egyszarvú logót. Összesen nyolcvanöt kötet jelent meg ebben a sorozatban kilenc év alatt (leszámítva az utolsó kettőt, mely már nem kapta meg az egyszarvút). A kötetek között pedig nem csak prózát találunk, hanem több esszékötetet is. Carter több könyvet is szentelt kifejezetten Tolkiennak, melyek közül egy, a Tolkien és A Gyűrűk Ura világa magyar nyelven is megjelent. Igaz, késett néhány évtizedet, és a filmek megjelenésének idején jelentette meg a Szukits kiadó, ami igencsak balszerencsés volt. A könyv ugyanis 1969-ben jelent meg Amerikában. Stílusa, mely leginkább az egyetemi tanulmányokra emlékeztet, nem is feküdt olyan jól a hazai olvasóknak.
Ám minden jónak vége szakad egyszer. A Ballantine Adult Fantasy sorozat 1974-től nem folytatódott, pedig Carter még huszonhat könyvet szeretett volna beválogatni és kiadni. Feltehetjük a kérdést: mi vezetett a sorozat elkaszálásához? Nos, két okra vezethető vissza. Az egyik, nyilvánvalóbb ok az, hogy a könyvek nem fogytak túl jól. Bár akadtak sikeres fogyásokat produkáló könyvek, azért többségben voltak azok, amelyek megfeküdték a nép gyomrát. Ez leginkább a régebbi, kb. száz évvel korábban írt regényeket érintette. Azokat, amik valahogy „nem illettek bele” abba az elképzelésbe, amellyel a kiadó eredetileg el szerette volna indítani a szériát. Ilyen volt például az Őrjöngő Lóránt, Az otrantói várkastély, Az ember, aki Csütörtök volt, Vathek… ezek mind remek történetek, ám stílusban és hangulatban egyaránt távol estek attól az élménytől, melyet A Gyűrűk Ura olvasói kereshettek. A szériában pedig sok ilyen cím volt megtalálható. Azok mellett, amelyekkel a Tolkien-rajongók könnyedén azonosulhattak (Az utolsó egyszarvú, A Szigetvilág varázslója, A törött kard, Az elveszett kontinens), nagyon sok túlontúl elvont cím is beválogatásra került. Ami irodalomtörténész szemmel teljesen érthető és dicsérendő – hiszen nagyon sok művet megmentett a feledéstől –, ám üzleti szempontból már kevésbé. Képzeld csak el, hogy miután befejezted A király visszatért, és érzed, hogy jó értelemben meghágta az agyad, a kezedbe veszel egy példányt ebből a sorozatból. Nem tudsz róla semmit, de mivel a borítón ott díszeleg egy Tolkien-hoz hasonlító méltatás, ezért kézbe veszed. Hazaviszed, elolvasod. Aztán csalódottan úgy döntesz, hogy nem veszel több BAF könyvet. Akkoriban még nem volt internet, hogy utánanézhess egy könyvnek fórumokon, vagy véleményezésre szakosodott weboldalon. Hacsak nem voltál tagja egy könyvklubnak, nem tudtál barátaid, ismerőseid véleményére sem hagyatkozni a kötetet illetően. És nem mindenki élt nagyvárosokban, ahol pezsgőbb volt az irodalmi közélet. Megjegyzem, ugyanez Magyarországra is igaz volt a 90-es évek nagy fantasy dömpingjének idején. Az ember nem mindig tudta, mit is vesz, és ha nem voltak a témában jártas ismerőseid, bizony könnyedén bezsákolhattál pocsék könyveket is. Arról az apróságról már nem is beszélve, hogy Carternek nem mindig sikerült tartania a kronológiai sorrendet. Volt, hogy egy könyvsorozatot kiadott, ám nem az első kötettel kezdte. Arra is volt példa, hogy egy író az utolsó kötettel indította a publikációt, az előzmények pedig csak később készültek el (Evangeline Walton Mabinogion ciklusa például csak azután lett befejezve, miután Carter felkereste az ajánlatával).
A másik ok, ami miatt a sorozat megszakadt, az a Ballantines Books felvásárlása volt. A Random House kiadócsoport megvette a kiadót az 1970-es években, és mivel a BAF sorozat kimutathatóan veszteséges széria volt, az új tulaj már nem akarta finanszírozni Carter kultúrmisszióját. A szerkesztő azzal védekezett, hogy ő szeretett volna piacot teremteni a rétegműveknek, ám a profitorientáltabb Random House-t ez nem győzte meg. Mivel a Ballantines Books bevételeinek legnagyobb részét még van tíz évig A Gyűrűk Ura termelte ki, ezért egy új irányt jelöltek ki a fantasy imprintjüknek. Ezt azonban már Carter és a BAF nélkül tették meg. Hogy mi is volt ez az új irány? Nos, szerencsére több könyvet – melyek sikeresebbnek bizonyultak – megtartottak, és a jövőben új külcsínnel kiadták őket, persze már az unikornisos logó nélkül. Ezen kívül igyekeztek kevésbé a múltba, és sokkal inkább a jelenbe tekinteni. Nagyobb energiát fektettek új tehetségek felkutatására, és keresték a versenyképes írókat és könyveket. Ennek fényében hozták létre a Del Rey imprintet a Ballantine Bookson belül, mely kifejezetten fantasyvel és sci-fivel foglalkozik, és a mai napig aktív. A Del Rey nevet két szerkesztőjéről, Lester del Reyről és feleségéről, Judy-Lynn del Reyről kapta. Az első, átütő sikert már 1977-ben, az alapításának évében elérte. Ez a siker pedig nem volt más, mint a világhírű Terry Brooks első regénye, a Shannara kardja. Napjainkban ezt a könyvet (és a trilógia másik két darabját) gyakran kritizálják úgy, mint A Gyűrűk Ura szemérmetlen másolatát. Maga Brooks is úgy nyilatkozott, hogy a könyv írásakor igyekezett Tolkien történetvezetését követni, de arra azért ügyelt, hogy ne sértsen szerzői jogot. Ha úgy tetszik, a könyv nem azon történetek nyomán halad, amelyekből Tolkien inspirálódott, hanem magára Tolkien művére építkezik. A stílusa persze könnyedebb, szórakoztatóbb. Hatalmas siker lett, és az évtizedek alatt egy trilógiákból, spin-offokból összeálló univerzummá nőtte ki magát, melybe az olvasók vissza-visszavágynak. Úgy is fogalmazhatnék, hogy amíg a kiadók a következő Tolkient keresték, valójában több Terry Brooksot akartak. És meg is kapták, amit kerestek.
Az elkövetkező évtizedekben tömérdek új író jelent meg a piacon, akik Tolkien inspirálta álközépkori világokba kísérték el az olvasókat, és mindenféle vágybeteljesítő kalandokban részesítették őket. Természetesen senki nem írta meg teljesen ugyanazt a könyvet, ám látványos volt, mennyire erősen képviselik magukat Tolkien kliséi. Azt azonban fontos leszögezni, hogy ez nem írói cél volt. Hanem kiadói. Nekem több angol nyelvű antikvár kiadásom is van olyan könyvekből, melyek a 70-es, 80-as, 90-es években jelentek meg eredetileg. A legtöbbjükön olvasni lehet valami Tolkiennal kapcsolatos méltatást. Ha úgy vesszük, ebben az időben közel lehetetlen volt megúszni, hogy az embert ne őhozzá mérjék. Még olyan sorozatok is, melyeknek bőven megvolt a saját hangja (olyan írókra gondolok itt, mint Patricia A. McKillip, Tad Williams, Terry Goodkind, Robert Jordan, David Eddings, David Gemmell, Robin Hobb és George R. R. Martin) sem kerülhették el. És ez ment évtizedeken keresztül. Amikor egy laikus gúnyosan megjegyzi, hogy a fantasyk „mind egy kaptafára íródtak”, igazából erre a jelenségre gondol. Meg persze arra, hogy a legtöbb ilyen könyv elkezdett ugyanúgy kinézni. A szükségesnél jóval meghízottabbak lettek, és borítóikat tekintve is nagyon hasonlítottak egymásra. Szerencsére erről a szokásukról kezdenek leszokni a kiadók, mivel a 2000-es évekre a fantasy már egy jóval komolyabb, sötétebb hangnemet ütött meg. Ez pedig az új sztenderd lett, miután a Trónok harca tévésorozat világhírűvé tette George R. R. Martint. Utána már nem Tolkient kezdték el keresni, hanem az új Martint. De hát mindig hasonlítani kell valamit valamihez, nem igaz?
De térjünk egy kicsit vissza a Ballantine Adult Fantasyhez. Lin Carter tevékenysége nem maradt követők nélkül. A Newcastle Forgotten Fantasy Library 1973 és 1980 között működött, szerkesztői pedig Robert Reginald és Douglas Menville voltak, akik a Forgotten Fantasy magazint is szerkesztették. A sorozat szerkesztésénél arra törekedtek, hogy a könyvek a Ballantine Adult Fantasy sorozat mintájára készüljenek el, és sok könyvüknél ezek voltak az első, USA-béli kiadások. Ők kifejezetten régi, mára elfeledett írók műveit gondozták, ahogy az a sorozat címéből is kitűnik. Az eleinte túlságosan egyszerű és csúnyácska borítókat később egy nevesebb illusztrátor (George Barr) munkáival helyettesítették. Eredetileg huszonhat kötetet szerettek volna publikálni, ám ebből kettő végül később, a sorozat kaszálása után jelent meg, még ugyanezen kiadónál. A NFFL sorozatba több olyan címet is beválogattak, melyeket Carter is szeretett volna a BAF-ban kiadatni. Ennek az irodalmi tevékenységnek pedig a mai napig vannak követői a nagyobb kiadóknál. A múlt mesterműveinek megőrzése a brit Gollancz kiadó számára is fontos küldetés, akik már évtizedek óta gondozzák a klasszikusokat. Van egy külön sorozatuk a sci-fikre és külön a fantasykre (Gollancz SF Masterworks és Gollancz Fantasy Masterworks). A Fantasy Masterworks-öt 2000-ben indították el, legutóbb pedig 2016-ban bővült a sorozat (nem tudom, fogják-e még folytatni). Magyarországon is akadnak követői ennek a hagyománynak. Ugyan nem feltétlenül csak fantasy, de már a Kozmosz Fantasztikus Könyvek-sorozatban és a régi Galaktika Fantasztikus Könyvek-sorozatban is felbukkantak már fantasyk. A modern GFK-ban pedig jóval több fantasyt is találunk, klasszikusat és modernt egyaránt. Ezen kívül ott van még a Delta Vision MesterMűvek sorozata, mely a mai napig aktív, és elhoz egy-egy gyöngyszemet a klasszikusok korából. Ugyanez a kiadó már korábban is próbálkozott egy hasonló sorozattal, a Képzelet mestereivel. Ebben jelent meg és vált teljessé Gene Wolfe Az Új Nap könyve című négy kötetes szériája. Egy apró anekdóta a végére: miért nem jelent meg jelentősen több fantasy a 70-es, 80-as években idehaza? Állítólag azért, mert Kuczka Péter nem kedvelte a fantasyt (meg sok mást sem).
Egy apróságot mindenképpen célszerű tudnotok: a klasszikusok gondozása ahogy régen, úgy ma is inkább kultúrmissziónak számít. Elég ritka, hogy a múlt elfeledett alkotásainak új kiadásai átütő anyagi sikereket érnének el, különösen akkor, ha ilyen réteg közönség elé kerülnek. Maga a fantasy és science fiction alapból rétegtémának számítanak, és ezért erős hátszél nélkül lehetetlen rájuk stabil piacot építeni. Különösen akkor, ha egy kiadó nem tud – vagy nem akar – túl nagy összeget szánni a marketingre. Ezt csak azért írom le, mert mióta része vagyok a fantasztikus irodalmi közéletnek, elégedetlenkedő emberek tucatjaival találkoztam. Néha határozottan az volt az érzésem, hogy az emberek nem is próbálnak örülni egy-egy új megjelenésnek, hanem rögtön a negatív oldalát nézik egy könyvnek. „Miért nem kemény fedeles?”, „Miért csak most jelenik meg?”, „Miért kerül ennyibe?” stb. Leírok nektek egy érdekességet. A Ballantine Adult Fantasy sorozat, bár a cég számára nem hozta meg a kívánt sikert, valódi veszteséget nem termelt a cégnek. Tolkien könyvei több, mint tíz évig annyi nyereséget termeltek a kiadónak, hogy elhanyagolhatónak tűnt egy-egy sikertelen klasszikus. A profitmaximalizálásra törekvő Random House volt az, aki még annyi „veszteséget” sem tűrt meg, mint amennyit Carter projektje „okozott”. Egy olyan országban, ahol a gazdasági helyzet olyan, mint a hullámzó víz felszíne, és az egyre csökkenő könyvpiaci rétegnek is csak egy kis részét érdekli a klasszikus fantasztikum, kész csoda, hogy bárki be mer vállalni ilyesmit. Elvégre, ha a gazdaságilag kimagasló Amerikában kaszát kaphatott egy ilyen széria, tegyük össze a kezünket, hogy nálunk még vannak ilyen próbálkozások.
Így a cikk végére érve érdemes összegezni, milyen is a BAF hagyatéka. Lin Carter fáradozásai nem rövidtávon, hanem hosszabb idő elteltével térültek meg, Napjaink sikerszerzői között már többen is vannak, akik az újra felfedezett szerzőkön nevelkedtek. Neil Gaiman például Hope Mirlees Lud-in-the-Mistjét jelölte meg, mint inspirációt a Csillagporhoz. Richard Morgan számára hasonlóan fontos volt Poul Anderson A törött kardja, melyet még Tolkien munkáinál is többre értékelt. China Miéville Mervyn Peake Gormenghast-trilógiáját jelölte meg inspirációként. Ez utóbbi George R. R. Martinról is elmondható. Ha nem lettek volna ezek a törekvések a klasszikus, felnőtteknek írt fantasyirodalom feltárására, ma az egész zsáner jelentősen szegényebb lenne. Ma már el tudnátok képzelni a horrort Lovecraft nélkül? Vagy a fantasyt Howard figurái nélkül? Pedig nem sokon múlott, hogy a feledésbe merüljenek. Lin Carternek köszönhetően ez a katasztrófa végül nem következett be.
( Szentinel)
Kossuth Fantasztikus Sorozat
A Kozmosz Könyvek első köteteinek kiadása idején indította útjára a Kossuth Könyvkiadó 1970-ben egységes sci-fi sorozatát, Kuczka Péter szerkesztésével. A sorozat a maga idejében igen exkluzívnak számított kemény borítójával és magas árával. Az első könyv Alekszandr Beljajev A levegőkereskedő és Az utolsó atlantiszi című írásainak közös kiadása volt. Ezt később olyan fontos művek követték, mint Frederick Pohl és Cyril M. Kornbluth A Venus-üzlet, Kurt Vonnegut Utopia 14, a Sztrugackij testvérpár Nehéz istennek lenni, Michael Crichton Az Androméda-törzs vagy Ivan Jefremov A Bika órája című regénye. Bár a sorozatban összesen 18 kötetet jelentettek meg, az azonos külcsíny a 11. (Arthur C. Clarke: Holdrengés) kötetnél megváltozik, és már minden könyv teljesen egyedi borítót kapott. Ellenben minden kötetben találhatunk különbözőbelső illusztrációkat is, egyszerű rajzok képében. A sorozat utolsó kötete (Kir Bulicsov: Az utolsó háború) 1975-ben jelent meg. Ezt követően helyét a már megerősödött Kozmosz kiadványok vették át, illetve a többezres példányszámú Galaktika magazin.( Spaceman Spiff )
Delfin sci-fi
A hatvanas évektől egészen a rendszerváltásig kiadott ifjúsági sorozat, a Delfin Könyvek hatalmas népszerűségnek örvendett, nem alaptalanul. A sorozat közel kétszáz kötetében a legváltozatosabb témájú ifjúsági művek kaptak helyet (belső illusztrációkkal). És bár a fő vonalat a történelmi kalandregények jelentették, rengeteg más stílusú könyv is megjelent, mint pl. vadnyugati vagy sci-fi. Összesen körülbelül egy tucatnyi, a science fictionbe sorolható kötet látott napvilágot, ezek közül kettő novelláskötet. A Delfin sorozat minőségét jelzi, hogy egyrészt a felnőttek is találnak szép számmal remek történeteket, másrészt még ma is bátran ajánlhatjuk fiatal ismerőseinknek.
Utoljára módosítva a moderátor által:
Sci-fi író......Isaac Asimov Petrovicsi, 1920. január 2. – New York, 1992. április 6.) oroszországi zsidó származású amerikai író és biokémikus.
Asimov legismertebb műve az Alapítvány-trilógia, de hasonlóan jelentős a Galaktikus Birodalom-sorozat és a robottörténetek, amelyeket későbbi írásaiban összekapcsolt az Alapítvány-trilógiával. Asimov a sci-fin kívül krimit és fantasyt is írt. Az Űrvadász-sorozatot Paul French álnév alatt jelentette meg.
Asimov legismertebb műve az Alapítvány-trilógia, de hasonlóan jelentős a Galaktikus Birodalom-sorozat és a robottörténetek, amelyeket későbbi írásaiban összekapcsolt az Alapítvány-trilógiával. Asimov a sci-fin kívül krimit és fantasyt is írt. Az Űrvadász-sorozatot Paul French álnév alatt jelentette meg.
Utoljára módosítva a moderátor által:
Ha már Asimov szoba kerult, had ajanljak egy 1973-ban megjelent konyvet tole.
A regenyeivel ellentétben nem sci-fi viszont elképesztoen jo
A hold tragediaja a cime
Kulonallo nevellak sorozata a tudomany vilagabol, valamint Asimov életébol eszméletlen jo humorral.
Pl az egyikben a belso elvalasztasu mirigyek mukodeserol ir, és kozben felidezi pajzsmirigymutetjet.
A lényeg hogy kicsit furcsan hatott rá az altatogaz, és mikor a sebeszorvos bejott és kezdte volna vagni felkonyokolt, és ugy citálta:
Jossz-te jossz-te kis doktorom
Fultol fulig vagd a torkom
De ha vagtad, vard is ossze,
Ne maradjon hézag kozte
A noverek meggyanusitottak, hogy direkt csinalta, amire csak ennyit mondott: - Nem vagyok olyan bator ember, hogy ilyen viccet engedjek meg magamnak akkor, mikor egy pasas egy borotvaéles szikevel metéli a torkom...
De szinte minden a konyvben szereplo novella érdekfeszito, és nagyon tanulsagos
Meg egy dolog ami tetszett:
Asimov végzett biokemikus doktor, és igy kezdte a palyat.
Hobbibol irt sci-fiket, amiket eléggé zokon vett a "komoly " fonoke
Ugy hogy a munkahelyvéltés mellett dontott.
A felvételi beszelgetésen az uj prof elégedett volt vele, ugy hogy Asimov félve megkockáztatta:
- Azt be kell vallanom, hogy szabadidomben fantasztikus konyveket irok, mar nem egy megjelent a lapoban.
Az uj fonok érdeklodve nezte:
- És jokat?
- Hát egyre sikeresebbek!
- Akkor nem gond! Vallaljuk!
A regenyeivel ellentétben nem sci-fi viszont elképesztoen jo
A hold tragediaja a cime
Kulonallo nevellak sorozata a tudomany vilagabol, valamint Asimov életébol eszméletlen jo humorral.
Pl az egyikben a belso elvalasztasu mirigyek mukodeserol ir, és kozben felidezi pajzsmirigymutetjet.
A lényeg hogy kicsit furcsan hatott rá az altatogaz, és mikor a sebeszorvos bejott és kezdte volna vagni felkonyokolt, és ugy citálta:
Jossz-te jossz-te kis doktorom
Fultol fulig vagd a torkom
De ha vagtad, vard is ossze,
Ne maradjon hézag kozte
A noverek meggyanusitottak, hogy direkt csinalta, amire csak ennyit mondott: - Nem vagyok olyan bator ember, hogy ilyen viccet engedjek meg magamnak akkor, mikor egy pasas egy borotvaéles szikevel metéli a torkom...
De szinte minden a konyvben szereplo novella érdekfeszito, és nagyon tanulsagos
Meg egy dolog ami tetszett:
Asimov végzett biokemikus doktor, és igy kezdte a palyat.
Hobbibol irt sci-fiket, amiket eléggé zokon vett a "komoly " fonoke
Ugy hogy a munkahelyvéltés mellett dontott.
A felvételi beszelgetésen az uj prof elégedett volt vele, ugy hogy Asimov félve megkockáztatta:
- Azt be kell vallanom, hogy szabadidomben fantasztikus konyveket irok, mar nem egy megjelent a lapoban.
Az uj fonok érdeklodve nezte:
- És jokat?
- Hát egyre sikeresebbek!
- Akkor nem gond! Vallaljuk!
Utoljára módosítva:
Wow! érdemes lenne a műfajnak saját feltöltő topicot adni,vagy ha már van,úgy elnézést kérek,nem találtam eddig
hálistennek a műfaj igen rugalmas,dokumentum,regény,novella,képregény,hangoskönyv űrsci-fi,földi élet fantasztikus irodalom,etc.
több ezer(nem vicc) digitális médiám van,ami aláfér a műfajnak.
Marton Béla
A magyar tudományos-fantasztikus irodalomnak évszázados hagyományai vannak. Gondoljunk csak Jókai Mór, Babits Mihály vagy Karinthy Frigyes örökbecsű műveire!
Velük azonban természetesen nem ért véget a hazai sci-fi története. Ennek bizonyságaként szolgáljon kötetünk 11 remekbe szabott írása, melyek messzi idõkbe, távoli világokba kalauzolják el az olvasót. Szerzöink kortársaink, a müfaj legjelesebb képviselői:
Bogáti Péter, Csernai Zoltán, Dévényi Tibor, Fábián László, Kasztovszky Béla, Nemere István, Nemes István, Nepp József, Pap Viola, Szepes Mária és Töke Péter
Most elsö ízben megjelenő műveiket érdekes tanulmány egészíti ki a magyar SF mai helyzetéről.
UI: Jules Verne is erősen érintett volt a sci-fi népszerűségéért
hálistennek a műfaj igen rugalmas,dokumentum,regény,novella,képregény,hangoskönyv űrsci-fi,földi élet fantasztikus irodalom,etc.
több ezer(nem vicc) digitális médiám van,ami aláfér a műfajnak.
Marton Béla
A Ceresz foglyai szeretem,hajaz Fehér Klára könyvére aki viszont igen sok mindent eltalált regényében,holott 195x-ben írta. Marton Béla is..
Nemere sci-fi: Világok világa - Aranybolygó - Hajnal a Trendalon - Az anyák éjjel sírnak - Zuhanás a Napba - Az utolsó bolygó - Skorpió - Új titkok könyve - A Neutron-akció - Lenni vagy élni,de földig érne ezen művei listája..
galaktika,metagalaktika hegyek,Szemán Zoltán művei is lebilincselőek,Ő már az újabb generáció képviselője
star wars és vonzati köre képregények. szóval a műfaj igen termékeny,
Az idő hídján: Science-Fiction antológiaA magyar tudományos-fantasztikus irodalomnak évszázados hagyományai vannak. Gondoljunk csak Jókai Mór, Babits Mihály vagy Karinthy Frigyes örökbecsű műveire!
Velük azonban természetesen nem ért véget a hazai sci-fi története. Ennek bizonyságaként szolgáljon kötetünk 11 remekbe szabott írása, melyek messzi idõkbe, távoli világokba kalauzolják el az olvasót. Szerzöink kortársaink, a müfaj legjelesebb képviselői:
Bogáti Péter, Csernai Zoltán, Dévényi Tibor, Fábián László, Kasztovszky Béla, Nemere István, Nemes István, Nepp József, Pap Viola, Szepes Mária és Töke Péter
Most elsö ízben megjelenő műveiket érdekes tanulmány egészíti ki a magyar SF mai helyzetéről.
UI: Jules Verne is erősen érintett volt a sci-fi népszerűségéért
Csatolások
-
covers_137288.jpg -
covers_14373.jpg
Wow! érdemes lenne a műfajnak saját feltöltő topicot adni,vagy ha már van,úgy elnézést kérek,nem találtam eddig
hálistennek a műfaj igen rugalmas,dokumentum,regény,novella,képregény,hangoskönyv űrsci-fi,földi élet fantasztikus irodalom,etc.
több ezer(nem vicc) di
opsssz! ideáig nem jutottam el,írtam is a bevezetőmben,hogy elnézést ha nem találttam,a kulcsszóra rákeresve bejött pár oldal,vegyes tartalmakkaal,így felvetésem,sztornó,megkövetem
Ezt a könyvét nem ismertem eddig. Köszönöm.Ha már Asimov szoba kerult, had ajanljak egy 1973-ban megjelent konyvet tole.
A regenyeivel ellentétben nem sci-fi viszont elképesztoen jo
A hold tragediaja a cime
Kulonallo nevellak sorozata a tudomany vilagabol, valamint Asimov életébol eszméletlen jo humorral.
Pl az egyikben a belso elvalasztasu mirigyek mukodeserol ir, és kozben felidezi pajzsmirigymutetjet.
A lényeg hogy kicsit furcsan hatott rá az altatogaz, és mikor a sebeszorvos bejott és kezdte volna vagni felkonyokolt, és ugy citálta:
Jossz-te jossz-te kis doktorom
Fultol fulig vagd a torkom
De ha vagtad, vard is ossze,
Ne maradjon hézag kozte
A noverek meggyanusitottak, hogy direkt csinalta, amire csak ennyit mondott: - Nem vagyok olyan bator ember, hogy ilyen viccet engedjek meg magamnak akkor, mikor egy pasas egy borotvaéles szikevel metéli a torkom...
De szinte minden a konyvben szereplo novella érdekfeszito, és nagyon tanulsagos
Meg egy dolog ami tetszett:
Asimov végzett biokemikus doktor, és igy kezdte a palyat.
Hobbibol irt sci-fiket, amiket eléggé zokon vett a "komoly " fonoke
Ugy hogy a munkahelyvéltés mellett dontott.
A felvételi beszelgetésen az uj prof elégedett volt vele, ugy hogy Asimov félve megkockáztatta:
- Azt be kell vallanom, hogy szabadidomben fantasztikus konyveket irok, mar nem egy megjelent a lapoban.
Az uj fonok érdeklodve nezte:
- És jokat?
- Hát egyre sikeresebbek!
- Akkor nem gond! Vallaljuk!
Én is ajánlok egy kötetet amit nem Ő hanem a barátai írtak. Tovább gondolták az írásait.
A következő író. (az egyik legnagyobb kedvencem)
Iain Banks (Skócia, Dunfermline, 1954. február 16. – 2013. június 9.) skót író. Iain M. Banks néven sci-fi tematikájú könyveket írt,
2008-ban a Times a 38. helyre rangsorolta az "50 legnagyobb brit író 1945 óta" című listáján.
Az első sci-fi regénye, az Emlékezz Phlebasra nagy sikert aratott. Banks ebben a regényben mutatta be először a Kultúrát, amely több Banks regénynek szolgál keretként. Bár sokan űroperaként tekintenek a Kultúra-regényekre, Banks sok ponton tágítja a műfaj kereteit. Művei nyelvi, kompozíciós és gondolati szempontból felülmúlják a legtöbb (ponyvaregény eredetét levetkőzni képtelen) sci-fi alkotást.
Nem mindegyik Banks sci-fi játszódik a Kultúrában, de ezek is legalább olyan gazdagon kidolgozottak, sőt, az egyik legjobb nem-kultúra regényében, A száműzőben bemutatott világ – Banks állítása szerint – trilógiává nőheti ki magát.
A fő civilizáció Banks sci-fi világában a Kultúra (Culture). Ez egy, a galaxisban jelentős méretű metakultúra, amelynek alapelve az egyén lehetőségeinek biztosítása és az egyének egyenlősége. Az egyént jelenti itt az összes férfi, nő, hermafrodita, robot és űrhajó. Minden, ami értelmes, vagy képes beszédre, vagy jószándékkal a kettőnek bármelyikét rá lehet húzni. Emiatt a Kultúra irányítása teljesen decentralizált, azt az egyes űrhajókat és egyéb nagyobb létesítményeket irányító Elmék (nagyon fejlett mesterséges intelligenciák) irányítják önkéntesen és ad hoc módon, nagyobb kérdésekben népszavazásokat kiírva.
Mivel a géntechnológia olyan fejlett, hogy végtagok visszanövesztése, az agy lebenyei által kiválasztott drogok használata, sőt, a pár hónap alatt elvégzett tudatos nemváltoztatás lehetséges, jóval liberálisabb és valamivel perverzebb társadalomról van szó, mint sajátunk. A Kultúra ipari fejlettségi szintje lehetővé teszi, hogy senkinek ne kelljen dolgoznia a megélhetésért, és a társadalmi berendezkedés nem is kényszerít senkit erre.
Iain Banks (Skócia, Dunfermline, 1954. február 16. – 2013. június 9.) skót író. Iain M. Banks néven sci-fi tematikájú könyveket írt,
2008-ban a Times a 38. helyre rangsorolta az "50 legnagyobb brit író 1945 óta" című listáján.
Az első sci-fi regénye, az Emlékezz Phlebasra nagy sikert aratott. Banks ebben a regényben mutatta be először a Kultúrát, amely több Banks regénynek szolgál keretként. Bár sokan űroperaként tekintenek a Kultúra-regényekre, Banks sok ponton tágítja a műfaj kereteit. Művei nyelvi, kompozíciós és gondolati szempontból felülmúlják a legtöbb (ponyvaregény eredetét levetkőzni képtelen) sci-fi alkotást.
Nem mindegyik Banks sci-fi játszódik a Kultúrában, de ezek is legalább olyan gazdagon kidolgozottak, sőt, az egyik legjobb nem-kultúra regényében, A száműzőben bemutatott világ – Banks állítása szerint – trilógiává nőheti ki magát.
A fő civilizáció Banks sci-fi világában a Kultúra (Culture). Ez egy, a galaxisban jelentős méretű metakultúra, amelynek alapelve az egyén lehetőségeinek biztosítása és az egyének egyenlősége. Az egyént jelenti itt az összes férfi, nő, hermafrodita, robot és űrhajó. Minden, ami értelmes, vagy képes beszédre, vagy jószándékkal a kettőnek bármelyikét rá lehet húzni. Emiatt a Kultúra irányítása teljesen decentralizált, azt az egyes űrhajókat és egyéb nagyobb létesítményeket irányító Elmék (nagyon fejlett mesterséges intelligenciák) irányítják önkéntesen és ad hoc módon, nagyobb kérdésekben népszavazásokat kiírva.
Mivel a géntechnológia olyan fejlett, hogy végtagok visszanövesztése, az agy lebenyei által kiválasztott drogok használata, sőt, a pár hónap alatt elvégzett tudatos nemváltoztatás lehetséges, jóval liberálisabb és valamivel perverzebb társadalomról van szó, mint sajátunk. A Kultúra ipari fejlettségi szintje lehetővé teszi, hogy senkinek ne kelljen dolgoznia a megélhetésért, és a társadalmi berendezkedés nem is kényszerít senkit erre.
Iain M. Banks kérdezz-felelek
Kicsoda ez a Banks?Iain M. Banks skót sci-fi író volt, aki 1954-ben született és 2013 júniusában hunyt el rákban. Első regényét, ami a The Hungarian Lift-Jet címet kapta, 16 évesen írta. Persze nem ez jelent meg tőle, ez ugyanis A darázsgyár volt 1984-ben, ami azonnal hatalmas kritikai és közönségsikert hozott neki és elindította sikersztoriját. Összesen 15 nem sci-fi regényt írt, ezeket Iain Banks néven publikálta. De írt sci-fit, nem is keveset, összesen 12 regény jelent meg tőle Iain M. Banks név alatt. Sok díjat nyert vagy jelölték rájuk, sci-fi szempontból a két Brit SF-díja érdekes illetve a Hugo jelölése A száműzőért.
Nem neki van ez a sorozata, ez a Civilizáció vagy mi?
Kultúra, és igen, az első sci-fi regénye, az Emlékezz Phlebasra már ebben játszódik, mindössze három regényét nem helyezte ebbe a világba. Ez egy űropera, ahol a Kultúra egy magasan fejlett utópisztikus civilizáció, társadalomnak nem igazán lehetne nevezni, mert mindenki teljes mértékben egyenlő és szabad. Banks liberális elme volt, és ennek mentén a Kultúrában a polgároknak minden a rendelkezésükre áll, hogy kiteljesedhessenek. Hatalmas mesterséges intelligenciák, az ún. Elmék koordinálják a dolgokat, hold méretű űrhajók szelik az űrt és a Kultúra lakosságának jelentős része mesterséges világokon, ún. orbitálokon lakik.
Hát, nem tűnik valami izgalmasnak, mégis mi történhet egy utópiában?
Pedig az, mégpedig azért, mert Banks saját maga próbálja valahogyan megtalálni a saját utópiájának sötét oldalait vagy gyengéit. Éppen ezért a főszereplői szinte mindig a Kultúrán kívülről érkeztek – humanoidok vagy három lábú idegenek – és a regények konfliktusai a Kultúra valamilyen negatív oldalát hivatottak bemutatni. Az Emlékezz Phlebasra cselekménye például a Kultúra-Idiri háborúról, ennek az utópiának az utolsó háborújáról szól, a Fegyver a kézben a szupercivilizáció fejletlenebb fajokhoz való viszonyát veszi górcső alá, a Holtpont egy Kultúra elleni összeesküvés körül bonyolódik, a Nézz a szélbe pedig a Kontaktot, ennek az utópiának a hadseregét kritizálja, amikor eddigi legnagyobb fiaskójukat mutatja meg az olvasónak. A legutóbb idehaza megjelent kötet, a Közelkép szintén egy galaktikus háborún keresztül mondd el többet a Kultúra és más civilizációk viszonyáról.
Igen, vannak, bár nem ezek teszik ki a fő vonalat a regényekben. És igen, van hadsereg, már ha az önállóan működő, egyszerre beszivárgó ügynökként és romboló fegyverként funkcionáló Kontakt tagokat annak lehet venni. Nekik is egy speciális egysége, a Rendkívüli Körülmények szekció hivatott a Kultúrát érintő „piszkos ügyekkel” foglalkozni. Lényegében ők azok, akiknek köszönhetően az utópia fenn tud maradni.
És ha most akarok elkezdeni Bankset olvasni, mivel kezdjem? A legelső sci-fijével?
Nem ajánlom, ugyanis az még kifejezetten magán viseli a kezdő sci-fi írók gyermekbetegségeit. Banks hajlamos túlírni a könyveit, és az Emlékezz Phlebasra is ilyen, bár tény, hogy minden van benne, ami élvezetes a későbbiekben. Kezdésnek ajánlom A játékmestert, ez egy moralizáló sci-fi, ami rövid és betekintést enged a Kultúra gondolkodásmódjába. Utána jöhet nyugodtan a Phlebas, aztán érdemes a hazai megjelenés sorrendjében haladni: Fegyver a kézben, Holtpont, Nézz a szélbe. Utóbbi talán a legjobban sikerült Banks sci-fi. De remek kezdés lehet a Közelkép is, az ugyanis mindenféle előismeret nélkül is élvezetes, már csak azért is, mert igazi színes-szélesvásznú űropera. Ide tartozik még az Anyag és az Ellentétek, de ezek sajnos nem a legjobb könyvek, mindkettőben túlteng a királydráma és az ármánykodás. Persze aki szereti ezt, az itt is jól fog szórakozni.
Említetted, hogy van nem csak Kultúra sci-fije is. Azok milyenek?
A Sötét háttér előtt egy sci-fi Odüsszeia, a főhősnő egy nyüzsgő naprendszerben utazik keresztül-kasul, ebben kifejezetten sok az akció, bár nem olyan filozofikus, mint egy-egy Kultúra kötet. A száműző klasszikus űropera Banks sajátos jegyeivel megtöltve, hatalmas űrhajók, idegenek és minden, amit egy sci-fi olvasó szerethet. A 2013-ban kiadott Félemmetes géjpezet pedig egy rövid könyv, sokak szerint az egyik legélvezetesebb Banks: itt elszakad az űroperából és egy négy szálon futó történetben mutatja be a távoli jövő Földjét, ami elfordult az űrutazástól.
Úgy mint az űrhajók fura vagy vicces nevei, mint a Csavard lazára vagy a Logikát Keresek, Ne Taposs Rám, a hatalmas BDO-ok (Big Dumb Object) azaz óriási mesterséges űrbéli építmények, mint a több kilométeres Rendszerközi Hajók vagy az Orbitalok, de akár az Anyag hagymabolygóját is említhetnénk. Banksi sajátosság az állandóan csipkelődő, panaszkodó drón, ami vagy aki sokszor megy a főszereplő idegeire, ennek ellenére mégis szerethetőek. Az Elmék játszmái is ide tartoznak, ahogy a már-már szuperképességű Kontakt ügynökök machinációi is. És persze a furábbnál furább idegen lények, akiktől nyüzsög a Galaxis, elég csak a háromlábú homomdákra vagy mellkasukon is karral rendelkező, macskaszerű kelgirekre gondolni.
Aha. Akkor magyarul minden könyve megjelent.
Nem, sci-fiből még egy, a The Hydrogen Sonata vár a megjelenésre, de Banks hazai kiadója, az Agave jövőre kihozza ezt is. Hogy a szépirodalmi könyveivel mi a helyzet, az jó kérdés, A darázsgyár ugyan megjelent idehaza, de kérdés, lesz-e más az M nélküli Bankstől.
( Spaceman Spiff)
Iain M. Banks: Közelkép
KÖZZÉTETTE: CREIKilenc regény, jópár novella és egy terjedelmes esszé. Negyed század. Több százezer eladott könyv, sok száz internetes oldal, népes rajongói bázis, és egy megújított, felfrissült irodalmi zsáner. Ez nem más, mint Iain M. Banks Kultúra-sorozata, az egyik legérdekesebb, legjellegzetesebb és legmegosztóbb sci-fi univerzum… Nemrég az Agave Kiadónál megjelent magyarul az utolsó előtti Kultúra-regény, a Közelkép is, amely a digitális poklok világába vezet el bennünket.
A tavaly elhunyt skót Iain Banks egyaránt írt mainstream szépirodalmat és sci-fit. Utóbbi esetben használta felvett nevének (Menzies) kezdőbetűjét, ezzel is elkülönítve munkásságának két fő irányát. Sci-fi íróként a Kultúrának nevezett, rendkívül fejlett civilizációhoz kapcsolódó könyvei hozták meg számára a sikert és elismerést, bár ezeken kívül is írt a tematikába sorolható műveket, melyek semmiben nem maradnak el a Kultúra könyvek színvonalától. Mely színvonal egyébként egyenetlen, hiszen találunk remekbe szabott és kevésbé emlékezetes könyveket is.A Közelkép vitathatatlanul a jobbak közé tartozik, elsősorban azért, mert Banksnek ismét sikerült új nézőpontokon keresztül bemutatni a Kultúra-univerzumot: megismerhetjük a Kultúra viszonyát a halálhoz és a szimulált valóságokhoz.
A történet főszereplője Lededje Ibreq, egy nem túl jelentős űrjáró civilizáció egyik oligarchájának hivatalos trófeanője. Lededje testét, körmeit, szemfehérjét, sőt a csontjait és belsőségeit is finom mívű, aprólékos tetoválások borítják, melyek mind gazdájának Lededje családja felett aratott győzelmét hivatottak dokumentálni. A könyv a lány félresikerült szökési próbálkozásával és halálával kezdődik. Banksnél ilyesmi nem akadály, Lededje sorsa halála után is folytatódik, rajta keresztül nyerhetünk betekintést egy, az egész galaxist foglalkoztató dilemmába: a Menny és Pokol megítélésébe. Több faj, melyek fejlettségi szintje a Kultúráét is megközelíti, szimulált poklokat tart fenn. Az elhalálozottak személyiségét halálukkor adattá konvertálják és amennyiben olyan életet éltek, akkor egy virtuális pokolba küldik őket az idők végezetéig. (Ez az egyik logikailag gyenge pontja a könyvnek. Nehéz elképzelni egy félisteni szinten álló társadalomról, legyen bármennyire nem emberi, hogy csupán elrettentési célzattal örökös szenvedésre és megaláztatásra ítélné saját tagjait.) A különböző civilizációk Pokolhoz és Mennyhez való viszonya komoly feszültségeket okoz, az eltérő ideológiák összecsapása valóságos háborúval fenyeget, mely lángba boríthatja az egész galaxist. Ezt elkerülendő a Pokol-ellenes és Pokol-párti frakciók egy virtuális térben vívnak háborút, melynek győztese ráerőltetheti eszmerendszerét a vesztesre. A Kultúra természetesen a Pokol-ellenes oldalon áll, de bizonyos okokból nem avatkozik bele a küzdelembe. A tét nagy, és a szimulált harcok végül a Realitásba is átcsapnak. Ez az a pont, mikor végre a Kultúra is mozgásba hozza legendás Kontakt-szekcióját.
A Kontaktról (az idegen civilizációkkal való kapcsolatteremtés specialistái a Kultúrán belül) kiderül, hogy több különleges „alosztálya” van, melyek olykor egymás útját is keresztezik. Egyikük az Eltávozottakkal, azaz a halál után létezőkkel, egy másikuk pedig a Transzcendens fajokkal, vagyis a galaxis öreg civilizációival foglalkozik. Kedvencem viszont a harmadik szekció, melynek az önreplikáló gépiintelligencia-rajok megfékezése a feladata. Szerencsére őket láthatjuk akció közben is.
Lededje mellett még két fontos nézőpontkaraktert mozgat az író, az egyikük egy Kontakt-ügynök, a másik a virtuális térben vívott háború egyik zsoldosa. Bankstől megszokhattuk, hogy biztos kézzel vezeti szereplőit a végkifejlet felé, ezúttal sincs másképp. A történetvezetés feszes, és természetesen a végén minden szál összefut, mielőtt a szerző mindegyiket akkurátusan elvarrná.
A digitális poklok leírása igen érzékletes, annak a képzelőerőnek a megléte, amivel a válogatott gyötrelmeket, megaláztatásokat és a kiúttalanság érzését létrehozta… Nos, meglehetősen nyugtalanító. Némi időzavarral élve azt is mondhatnánk, hogy Hieronymus Bosch képeit Banks víziói ihlették. Már a Darázsgyár olvasása közben elméláztam azon, hogy Banksnek valószínűleg vagy elég zavart gyermekkora lehetett, vagy tényleg bármit képes kitalálni, hogy elbeszélői céljait elérje. Korábban azt nyilatkozta, hogy ő militáns ateista, és markáns álláspontja van mindazzal szemben, amit a különböző vallások teremtettek, legyen az akár a Pokol, akár a Menny eszméje. Ugyanitt azt is említette, hogy mély meggyőződése, hogy a Pokol egy beteges képzet csupán. A Közelképben leírt poklok ábrázolásmódja mindenesetre egyértelműen alátámasztja kijelentéseit.
A cselekmény mögött húzódó másik téma a virtualitás és annak a való életre gyakorolt hatása. Itt nem kap az olvasó állásfoglalást, csupán a kérdésfelvetésig megy el az író. Az igazi életek kioltása helyett vívott szimulált összecsapások, és a biológiai test elmúlása utáni virtuális létezés lehetősége (no nem a digitális alvilágban, persze) azért arra engednek következtetni, hogy Banks jó és talán kikerülhetetlen dolognak tartja a szimulált valóságok elterjedését. A könyv egyik jelenetében mindenesetre épp Lededje teszi fel magának a kérdést, miután egy Kultúra-hajó szimulált realitásában társalog valakivel: „Ha ennyire élethű ez az egész, akkor mi különbözteti meg a valóságtól?”
A regény karakterei szerethetőek és sosem fehérek-feketék. Még a főgonosz, Lededje tulajdonosa is érdekes és stílusos, ha nem is épp szimpatikus. Telitalálat egy katonai MI (vagy ahogy a Kultúrában nevezik: Elme) szerepeltetése, aki az eddigi legeredetibb, nem biológiai Banks-szereplő.
A Közelkép könnyed, de nem könnyű, akciódús történet, melyet jól átgondolt világba helyeztek. A szerző humánuma és humora egyaránt ott bujkál a sorok között, soha nem tolakodóan, de mindig észrevehetőn. Mindezeken és a korábban vázolt mélyebb mondandókon túl a könyv legnagyobb erénye mégis az, hogy pont azt adja, ami: intelligens, modern űroperát.
További információk:
- Banks 2009-es Transition c. könyve Iain Banks néven, azaz mainstream irodalomként jelent meg, ennek ellenére a mű bőven tartalmaz fantasztikus elemeket is. Ez volt a szerző első kísérlete, hogy sci-fi és szépirodalmi munkásságát szintetizálja. A könyv kritikai fogadtatása igen vegyes volt az angolszász világban: mesterműtől fércműig sok mindennek nevezték.
- Banks írt egy elegáns elemzést a Kultúráról, mely az Agave 100 c. kiadványban magyar nyelven is megjelent, és önmagában is élvezetes olvasmány. Angolul itt olvasható.
- Banks Kultúra-történeteiben eddig soha nem tűntek fel a korábbi könyvekben megismert karakterek. A Fegyver a kézben egyik szereplője viszont megjelenik a Surface Detailben is, véget vetve ezen banksi hagyománynak.
Utoljára módosítva a moderátor által:
Edward Ignatius Valigursky 1926 október 16-án született a pennsylvaniai Arnold városában, cseh eredetű munkáscsalád hatodik gyermekeként. 1945-től 1948-ig az amerikai haditengerészetnél szolgált, majd Chicagóban és Pittsbourghben folytatott művészeti tanulmányokat, melyek során hamar belekóstolt az ún. "pulp magazinok" változatos világába.1952-ben már New Yorkban találjuk, ahol a híres Amazing Stories and Fantastic Adventures magazinoknál dolgozik, 1954-ben megnősül majd két gyermeke születik, miközben a tehetséges és szorgalmas művész karrierje töretlenül ível felfelé: többek közt Isaac Asimov, Arthur C. Clarke és Ray Bradbury írásait illusztrálja. Az 1970-es években a NASA felkérésére az amerikai űrprogram bemutatását végzi a Popular Mechanics oldalain egészen a nyolcvanas évekig. Nyugdíjba vonulása után reklámgrafikával és magas színvonalú repüléstörténeti ábrázolásokkal foglalkozik, 1988-ban Floridába költözik, ahol 2009 szeptember 7.-én örökre leteszi az ecsetet.
Utoljára módosítva a moderátor által:
utóbbi képekről jut eszembe!
Plan 9 from Outer Space
amerikai sci-fi, 79 perc, 1959
Nem, szó sincs tréfáról: a 9-es terv az űrből című filmet tényleg minden idők legrosszabb mozgóképes alkotásának kiáltották ki, ami nem is csoda: minden idők legrosszabb rendezője, a halhatatlan Edward D. Wood Jr. bábáskodott felette.
A filmben minden megvan, ami méltóvá teszi a megtisztelő címre: jó pár nem-éppen-különleges effektus, szaténblúzban feszítő ufók, madzagon le-felrángatott repülő csészealjak, melyek a kilencedik gyilkos tervvel igyekeznek meghódítani a Földet (hiszen az első nyolc terv befuccsolt), zombik hadserege (vagyis valójában háromé), és végül, de nem utolsó sorban Lugosi Béla felülmúlhatatlan utolsó alakítása (akinek szerepére halála után a rendező masszőre ugrott be).
Ez a valóban páratlanul egyedi film, Ed Wood Aranypolgára, valójában himnusz mindazokhoz, akik valaha is megpróbáltak létrehozni valami igazán értelmeset és maradandót- ám végül bődületesen mellényúltak.
a jutubin megtekinthető magyarul,szinesben! a szinkron külön egy misét megér
ehhez képest a Pirx kalandjai 1 körpanorámás, 3D kivetítős cselekmény effektet szimuláló interaktív székes Moziélmény
Plan 9 from Outer Space
amerikai sci-fi, 79 perc, 1959
Nem, szó sincs tréfáról: a 9-es terv az űrből című filmet tényleg minden idők legrosszabb mozgóképes alkotásának kiáltották ki, ami nem is csoda: minden idők legrosszabb rendezője, a halhatatlan Edward D. Wood Jr. bábáskodott felette.
A filmben minden megvan, ami méltóvá teszi a megtisztelő címre: jó pár nem-éppen-különleges effektus, szaténblúzban feszítő ufók, madzagon le-felrángatott repülő csészealjak, melyek a kilencedik gyilkos tervvel igyekeznek meghódítani a Földet (hiszen az első nyolc terv befuccsolt), zombik hadserege (vagyis valójában háromé), és végül, de nem utolsó sorban Lugosi Béla felülmúlhatatlan utolsó alakítása (akinek szerepére halála után a rendező masszőre ugrott be).
Ez a valóban páratlanul egyedi film, Ed Wood Aranypolgára, valójában himnusz mindazokhoz, akik valaha is megpróbáltak létrehozni valami igazán értelmeset és maradandót- ám végül bődületesen mellényúltak.
a jutubin megtekinthető magyarul,szinesben! a szinkron külön egy misét megér
ehhez képest a Pirx kalandjai 1 körpanorámás, 3D kivetítős cselekmény effektet szimuláló interaktív székes Moziélmény
Utoljára módosítva a moderátor által:
Ray Douglas Bradbury (Waukegan, Illinois, 1920. augusztus 22. – Los Angeles, 2012. június 5.) amerikai író, a science fiction irodalom egyik óriása. Jelentősége nemcsak művei minőségében nyilvánult meg, hanem abban is, hogy a sci-fi műfaj jelentős időszakában, az 1950-es években már aktív író volt, így a műfajra írásai hatást gyakoroltak ebben a fontos korszakban. Bradbury művei számos kortárs és későbbi írót inspiráltak, a műfaj egyik „nagyjának” tartották.
1950-ben írta az egyik leghíresebb művét, a Marsbéli krónikákat. A mű határozott társadalomkritika, miközben az atomkor félelmeit is megjeleníti, hirdeti az egyszerű emberi élethez való ragaszkodást és az ellenállást mindenféle rasszizmussal és cenzúrával szemben. Művét úgy jellemzi, hogy inkább fantasy, mint sci-fi, habár a fantasy meghatározás alatt a tudománytól eltérő „képzelt” világot érti. A Fahrenheit 451 című regényét 1953-ban adták ki.
1950-ben írta az egyik leghíresebb művét, a Marsbéli krónikákat. A mű határozott társadalomkritika, miközben az atomkor félelmeit is megjeleníti, hirdeti az egyszerű emberi élethez való ragaszkodást és az ellenállást mindenféle rasszizmussal és cenzúrával szemben. Művét úgy jellemzi, hogy inkább fantasy, mint sci-fi, habár a fantasy meghatározás alatt a tudománytól eltérő „képzelt” világot érti. A Fahrenheit 451 című regényét 1953-ban adták ki.
Csatolások
-
1691998693149.png
Ray Bradbury: Az illusztrált ember
KÖZZÉTETTE: FBDBHHa esetleg az újévi fogadalmad között szerepel, hogy mostantól naponta / hetente elolvasol egy jó novellát, Bradbury olyasvalaki, aki keményen félreviheti a terveidet. Egy Bradbury-novella után már-már kompulzívan jön a második, aztán tulajdonképpen a harmadik sem árthat, és a végén azt veszed észre, hogy a napi egy novella helyett egy egész novelláskötet lecsúszott.
Az illusztrált ember is egy ilyen, közel letehetetlen kötet. Ugyan nem tekinthető újdonságnak Magyarországon (még 1992-ben jelent meg „A tetovált ember” címen), de újnak számít az immár tízkötetes Agave-sorozatban, ennek megfelelően új fordítást és minimalista borítót is kapott. Bradbury, mint minden novelláskötetében, itt is eklektikusan válogat, viszont ezúttal keretbe is foglalja a történeteket a címszereplővel. Egy furcsa, ismeretlen ember bukkan fel, akinek a testén látható képek életre kelnek és történeteket mesélnek, ezek nagy része pedig a Bradbury-re tipikusan jellemző „otthonos sci-fi”.
Rögtön az első történet, A szavanna elég szemléletes is erre a megnevezésre, ugyanis gyakorlatilag egy okosotthonról van szó benne, amelynek a gyerekszobája átalakul forró afrikai szavannává, ahol oroszlánok acsarkodnak. A két szülő értetlenül áll a jelenség előtt, bár tudják, hogy az egész csak egyfajta virtuális valóság, amit a gyerekek hoztak létre képzelőerejükkel, mégis, a hely nem vesz fel más alakzatot, makacsul marad, és érezni a forróságot, az oroszlánok szagát… minden túl valóságosnak tűnik, a gyerekek (Peter és Wendy, wink-wink) pedig nem akarják elengedni a helyet, nem akarják megváltoztatni, és amikor az apa a lakás kikapcsolásával fenyeget, a konfliktus komolyan kiéleződik.Több novella középpontjában áll a család (klasszikus, idealista családmodell), akik valamiféle krízis pillanatait élik át, vagy beletörődő nyugalommal (A világ utolsó éjszakája), vagy a gyerekek figyelmeztetésére oda sem figyelve (Nulladik óra). Ezzel összeköthető Bradbury másik gyakori témája, az elmúlás, amellyel a hősök gyakran akkor néznek szembe, amikor az már elkerülhetetlen. A Kaleidoszkóp rémületes képet fest végzetük felé elkerülhetetlenül sodródó, magányosan lebegő űrhajósokról, akik még egy ideig rádiókapcsolatban maradnak egymással – marakodnak, majd búcsúznak. Hasonlóképp nyomasztó történet a Hossú eső, ahol a Vénusz folyamatosan zuhogó esőjében küzdenek a szereplők a túlélésért.
Aztán akadnak itt apró látképek a Földtől elszakadt közösségekről – egy feketékből álló kolónia fehér embereket jövetelét várja, készülnek, hogy pont olyan bánásmóddal fogadják őket, mint ami miatt ők is elhagyták a Földet (Bradbury mondjuk nem igazán fest a rassz kérdéskörébe komolyabb nüanszokat), de a megbékélés és közös útkeresés lesz végül a megoldás. A jövevény című novellában egy másik kolóniára űrhajósok szállnak, de a fogadtatás elmarad, mert egy titokzatos férfi érkezett, aki a betegeket meggyógyítja, és bölcs, szeretetteljes személyiségével békét hoz – az űrhajósok egy része elhiszi a történetet, a hitetlen pedig otromba viselkedése miatt marad le végül a csodáról.
Ahogy mondjuk Philip K. Dick esetében, Bradburynél is fel lehet fedezni visszatérő vonásokat, ami a „sohasem-lesz-Bradbury-jövő” díszleteihez szükségesek: az égen röpködő hosszúkás rakéták, audioszalagok, bolygókról ide-oda költöző emberek, hatalmas tévék cinikus jelenléte, a klasszikus, idealista középosztálybeli idillek, a végletekben való gondolkodás… tulajdonképpen semmi különösebben árnyalt, rétegelt, hiszen a szereplők, a szituáció egyszerűek, világosak, és inkább a karakterek reakcióin van a hangsúly. Ha filozofikusak is ezek a történetek, az nem mélyebb egy tábortűz melletti eszmefuttatásnál.
Mégis, Bradbury ezzel a hétköznapisággal a legalapvetőbb kérdéseket teszi fel az emberről, emberiségről, sorsról, együttélésről, hitről, emlékezésről, honvágyról. Külön szeretem azt a fajta lazaságot, amivel ezeket a történeteket írja, humorral, szívvel, néha képes egészen elszállt „gimmick-novellákat” is olyan természetességgel írni, hogy az csodálatra méltó. A száműzöttek című novellában például régi fantasztikus (és a fikciós világban 2020-ban betiltott) szerzők elevenednek meg, mint Poe, Bierce és Blackwood. Azért az ilyesmi annyira jópofa.
Az illusztrált ember kiemelkedően jó válogatás, még Bradbury többi novelláskötete között is, a történetek itt annyira emlékezetesek, hogy elég volt egy-két sort olvasnom egyikből-másikból, hogy beugorjon a „nahát, én ezt gimiben olvastam” érzés, és igen, pontosan fel tudtam idézni, mi lesz, de az újraolvasás akkor is öröm volt. Bradbury egy igazi old-school sci-fi szerző, nem is tudnám elmagyarázni, milyen érdemleges ötleteket tud nyújtani ennek a távoli (rakétáktól még mindig nem hemzsegő, de a cenzúrával még mindig folyamatosan kacérkodó) 2020-nak, de a prózája egyszerűen annyira univerzális, emberközeli, hogy sohasem jön el az a pillanat, hogy nem lesz releváns.
Tartsunk tehát egy példányt belőle mára, holnapra, a lakhatatlan Föld végső napjaira, hagyjuk meg az utánunk következőknek is. Ki tudja, talán egy nap a Marsra is eljuthat egy krómozott rakétán.
Utoljára módosítva a moderátor által:
Ray Bradbury: Októberi vidék
KÖZZÉTETTE: FBDBHCsináltam egy Excel-táblázatot. Várj, hallgass végig. Kimásolgattam Moly-ról az Agave-féle Bradbury-kötetek tartalmát (kilenc jelent meg a sorozatban), színkóddal elláttam az egyes köteteket, ABC-be rendeztem a novellák címeit. (Nyugi, ez max. hét perc volt.)
Kijött, hogy százötvenhét novellából mindössze egy szerepel kétszer. Elmondjam, ez mennyire elképesztő? Bradbury novelláskötetei között rendet tenni szinte képtelenség. Szóval, százötvenhat különböző novella Bradburytől az Agavénál. Ezek után összevetettem más korábbi magyar nyelvű antológiákkal, hát nagyon elenyésző, ami nincs meg ebben a sorozatban, most, hogy az Októberi vidék is kijött. Százötvenhat novella, te jó ég.
Persze, Bradbury neve garancia a minőségre, ahogy az látszik, megbízhatóan produktív, ráadásul jó novellista volt, és egy kicsit furcsállom is, hogy science-fiction íróként tett szert hírnévre. Amint a rövidpróza felé fordult, a zsánerek hirtelen semmissé váltak, elengedte a képzeletét minden irányba, az eddig magyarul megjelent kötetek ezt a vegyességet szivárványosan sokszínű válogatásként meg is mutatták, mind tartalmukat, mind borítójukat tekintve.
Az Októberi vidék viszont kívül-belül tök fekete, mint egy gyászlap. Jó példa arra, hogy Bradbury képes egy homogén horror-novelláskötetet is összehozni, ráadásul ez még karrierje elejéről származik. És milyen nagyszerű bizonyítéka annak, hogy a holtak és árnyak világában is ugyanolyan humánus, szép, didergető történeteket talál, mint mondjuk a Mars porában vagy egy lusta amerikai kisváros egy verandáján.Pedig, érdekes módon, Bradbury itt nem fogja vissza magát. A történetek kegyetlen véget érnek, szereplőik az őrület és a halál minden árnyalatát megjárják. Szóval, nyomasztó, depressziós kötet lenne? Egyáltalán nem. Ez az, ami érdekes, mert Bradbury nem ilyen elborult weird fictiont ír (mármint engem ez annyiban lep meg, hogy én már nagyon afelé húzok olvasóként), vagyis az elbeszélés módja, a szereplők bemutatása, az élethelyzetek megrajzolása nagyon egyszerű, konvencionális. Bradbury otthonos horrort ír. A házastársak „drágám”-nak szólítják egymást, a doktor úr tizedszerre is megvizsgálja a hipochondert, a távoli barát aggodalommal hívja fel szélvészektől rettegő társát… történeteinek minden sora már-már naivan kispolgári, tisztességes, takaros, időnként még humoros is. Nyoma sincs a cinizmusnak, kifacsartságnak, vagy egzisztencialista befordulásnak.
Ezeket a történeteket tehát így kell elhelyeznünk az irodalomtörténetben, inkább Stephen King szelídebb előfutára, mint mondjuk Lovecraft kortársa (pedig épp egy évtizeddel Lovecraft halála után jelent meg az eredeti kötetanyag, a Dark Carnival, érdekes módon Stephen King születésének évében, 1947-ben), és egyes novellái a Weird Tales magazinban láttak először napvilágot. Pedig nem illeszkedik egészen abba a hagyományba. Nem is nagyon lehet máshoz hasonlítani, és hamisítatlanul benne van Bradbury minden humanizmusa a történetekben.
Szóval nem kell mondjuk olyan történeteket várni, amelyek abúzusról, brutális részletességgel megírt gyilkosságról, szexuális devianciákról, sátánizmusról szólnak, de mondjuk ilyesmi, hogy a főszereplő ráparázik, hogy egy csontváz van a testemben, ami, nyilván, egyértelmű, ahogy az is tök természetesnek tűnik, hogy az autóbaleset helyszínén nagyon gyorsan összegyűlnek a nézelődők. Bizonyos ismeretlen, de azért hétköznapi tárgyak, cselekvések sem tűnnek fel egy átlagembernek, ha időnként találkozik velük. De azért ha ezeket a dolgokat kicsit gyanakodva, egészséges paranoiával átgondoljuk, és kicsit innen nézzük… meg is van a finoman macabre.
Bradbury ehhez ért, itt tizenkilenc történetben szembesíti a kicsit megtorpanó szereplőket különféle szokványos, aztán gyanús, vagy egyenesen bizarr történésekkel, és ahogy azt Bradbury fantasztikus novelláiban megszoktuk, ezek a szereplők lelkesek és kíváncsiak. Ezúttal viszont nem minden alakul jól. Üdítő ezt a kötetet olvasni mind az életmű, mind a horror-irodalom kontextusában, és erre biztosan mondhatom, hogy egy átlagolvasó (semmiféle horror iránti / elleni részrehajlással) simán jól fog szórakozni rajta.
Utoljára módosítva a moderátor által:
Robert James Sawyer (Ottawa, Kanada, 1960. április 29.) kanadai sci-fi-szerző.
19 regénye mellett számos forgatókönyv is fűződik Sawyer nevéhez. Első magyarul megjelent kötete a FlashForward – A jövő emlékei című regénye volt 2010-ben, melyet egy évvel később a Lélekhullám követett.
Magyarul elég sok műve megjelent.
Robert J. Sawyer nevéről a Flash Forward című sorozat vagy az eredeti regény juthat az eszünkbe, ez tette ismertté idehaza. Holott hazájának, Kanadának az egyik első számú sci-fi szerzője, aki nem csak a hazai díjakat söpörte már be, de még Hugóval, Nebulával és Campbel-díjjal is büszkélkedhet. Szerencsétlen módon talán nem a kritikailag legjobbnak tartott művei jutottak el hozzánk, de ez most talán megváltozik, a Galaktika Fantasztikus Könyvek között ugyanis megjelent legutóbbi trilógiájának, a WWW-nek első, Világtalan (eredetiben Wake) című kötete, sokan pedig ezt a sorozatot tartják az eddigi legjobb munkájának.
Egy kőhajításnyira a jövőben Caitlin Decter szüleivel Texasból Kanadába költözik, és a beilleszkedés magával hozza a szokásos kamaszgondokat. Tetőzve mindezt azzal, hogy a tinédzser lány születése óta vak. Már régóta lemondott arról, hogy valaha látni fog, hisz tucatnyi kísérleti kezelés és vizsgálat sem tudott megoldást találni a helyzetre. Ám most úgy tűnik, felcsillan a remény, ugyanis egy japán kutatócsoport kifejlesztett egy szerkezetet, amelynek segítségével a lány talán életében először láthat. Természetesen semmi sem történik varázsütésre, de az első jelek biztatóak. Mindeközben Kínában az évszázad legnagyobb járványa készül kitörni, a Párt vezetése pedig úgy dönt, nem kockáztatnak. Azonban hogy minden simán menjen, elzárják az országot a külvilágtól, még az interneten is sikerül leszakadniuk a világ többi részéről. De hogy mi köze van ennek Caitlin vakságához, vagy éppen Hobóhoz, a jelbeszéddel kommunikáló csimpánzhoz?
Első olvasásra nem sok. A történet lassan bontakozik ki, a lényeg is csak jó pár oldal után bomlik ki. Ezt követően azonban egy vérbeli sci-fi olvasó már tudja, miről is van szó. Mindennek ellenére a regény képes érdekes lenni, és ez éppen Caitlinnek köszönhető. Pontosabban annak, ahogy lassan tapogatózva visszanyeri a látását. Sawyer kifejezetten érzékletesen írja le, milyen is az ő világa, ahol még a látás emléke sincs meg. Bár érzékeny vagyok egy-egy direkt irodalmi-történelmi hasonlóság regénybeli felemlegetésével kapcsolatban – itt Helen Keller története –, de Caitlin története még ezt is elfeledtette velem. Már csak ezért is érdekes olvasmány a könyv. A történet másik fő szála ellenben nem valami lebilincselő, sőt, engem egyszer-kétszer idegesített is, annak ellenére, hogy valahol bizonyára hiteles. A legizgalmasabb rész viszont egyértelműen a két szál összekapcsolása, kissé csalódott is vagyok, hogy várnom kell a folytatásra, hogy megtudjam, hogyan alakulnak a dolgok.
A másik erőssége, amivel engem levett a lábamról – talán jobban is, mint Caitlin világának bemutatása – az a tudományos háttere. Sawyer le se tagadhatná, hogy rendesen utána szokott járni egy-egy témának, a könyvben elég sok ismeretet találhatunk, amelyek korántsem légből kapott áltudományos hablatyolások. Orvostudomány, matematika, kommunikációelmélet, megannyi érdekes tudomány, mindez – bár éppen hogy – nem szárazon tálalva. Az ember hamar Conway életjátéka előtt találhatja magát. Tipikusan az a sci-fi, ami a fiatalokat a keményebb tudományok felé fordíthatja, holott a humán- és társadalomtudományi tartalom tekintetében sem szerénykedik.
És hogy vannak-e negatívumok? Igen, számomra legalábbis egy-két pont zavaró volt. Például a kínai vezetést túlságosan egysíkúnak éreztem, nem tudom elképzelni, hogy egy milliárdnyi lakosú országnak ennyire sablonosak legyenek a döntéshozói – pláne, hogy csak egy ember döntésén múljanak olyan radikális lépések, mint a könyvben. De előfordulhat, ezt csak én gondolom így. Ráadásul, míg Hobónál az látszik, hogy igazán a későbbi kötetekben lesz szerepe, addig a kínai szereplőkben nem látom a folytatás lehetőségét. Olyan figurák, akiknek csak ebben a kötetben van szerepük, de ehhez a szerephez képest túl sokat foglalkozik velük a regény.
Mindent összevetve, az itt-ott megbicsakló sztori, a másik fő szál erőtlensége és a kissé már talán túl szentimentális befejezés ellenére a WWW-trilógia első kötete élvezetes, bátran tudom ajánlani azoknak, akiket érdekel egy lassan folydogáló, tudományos ismeretekkel fűszerezett regény. Mindenképpen kíváncsi vagyok a folytatásaira, amelyeket remélhetően hamarosan kézbe vehetünk.
(acélpatkány)
19 regénye mellett számos forgatókönyv is fűződik Sawyer nevéhez. Első magyarul megjelent kötete a FlashForward – A jövő emlékei című regénye volt 2010-ben, melyet egy évvel később a Lélekhullám követett.
Magyarul elég sok műve megjelent.
Robert J. Sawyer nevéről a Flash Forward című sorozat vagy az eredeti regény juthat az eszünkbe, ez tette ismertté idehaza. Holott hazájának, Kanadának az egyik első számú sci-fi szerzője, aki nem csak a hazai díjakat söpörte már be, de még Hugóval, Nebulával és Campbel-díjjal is büszkélkedhet. Szerencsétlen módon talán nem a kritikailag legjobbnak tartott művei jutottak el hozzánk, de ez most talán megváltozik, a Galaktika Fantasztikus Könyvek között ugyanis megjelent legutóbbi trilógiájának, a WWW-nek első, Világtalan (eredetiben Wake) című kötete, sokan pedig ezt a sorozatot tartják az eddigi legjobb munkájának.
Egy kőhajításnyira a jövőben Caitlin Decter szüleivel Texasból Kanadába költözik, és a beilleszkedés magával hozza a szokásos kamaszgondokat. Tetőzve mindezt azzal, hogy a tinédzser lány születése óta vak. Már régóta lemondott arról, hogy valaha látni fog, hisz tucatnyi kísérleti kezelés és vizsgálat sem tudott megoldást találni a helyzetre. Ám most úgy tűnik, felcsillan a remény, ugyanis egy japán kutatócsoport kifejlesztett egy szerkezetet, amelynek segítségével a lány talán életében először láthat. Természetesen semmi sem történik varázsütésre, de az első jelek biztatóak. Mindeközben Kínában az évszázad legnagyobb járványa készül kitörni, a Párt vezetése pedig úgy dönt, nem kockáztatnak. Azonban hogy minden simán menjen, elzárják az országot a külvilágtól, még az interneten is sikerül leszakadniuk a világ többi részéről. De hogy mi köze van ennek Caitlin vakságához, vagy éppen Hobóhoz, a jelbeszéddel kommunikáló csimpánzhoz?Első olvasásra nem sok. A történet lassan bontakozik ki, a lényeg is csak jó pár oldal után bomlik ki. Ezt követően azonban egy vérbeli sci-fi olvasó már tudja, miről is van szó. Mindennek ellenére a regény képes érdekes lenni, és ez éppen Caitlinnek köszönhető. Pontosabban annak, ahogy lassan tapogatózva visszanyeri a látását. Sawyer kifejezetten érzékletesen írja le, milyen is az ő világa, ahol még a látás emléke sincs meg. Bár érzékeny vagyok egy-egy direkt irodalmi-történelmi hasonlóság regénybeli felemlegetésével kapcsolatban – itt Helen Keller története –, de Caitlin története még ezt is elfeledtette velem. Már csak ezért is érdekes olvasmány a könyv. A történet másik fő szála ellenben nem valami lebilincselő, sőt, engem egyszer-kétszer idegesített is, annak ellenére, hogy valahol bizonyára hiteles. A legizgalmasabb rész viszont egyértelműen a két szál összekapcsolása, kissé csalódott is vagyok, hogy várnom kell a folytatásra, hogy megtudjam, hogyan alakulnak a dolgok.
A másik erőssége, amivel engem levett a lábamról – talán jobban is, mint Caitlin világának bemutatása – az a tudományos háttere. Sawyer le se tagadhatná, hogy rendesen utána szokott járni egy-egy témának, a könyvben elég sok ismeretet találhatunk, amelyek korántsem légből kapott áltudományos hablatyolások. Orvostudomány, matematika, kommunikációelmélet, megannyi érdekes tudomány, mindez – bár éppen hogy – nem szárazon tálalva. Az ember hamar Conway életjátéka előtt találhatja magát. Tipikusan az a sci-fi, ami a fiatalokat a keményebb tudományok felé fordíthatja, holott a humán- és társadalomtudományi tartalom tekintetében sem szerénykedik.És hogy vannak-e negatívumok? Igen, számomra legalábbis egy-két pont zavaró volt. Például a kínai vezetést túlságosan egysíkúnak éreztem, nem tudom elképzelni, hogy egy milliárdnyi lakosú országnak ennyire sablonosak legyenek a döntéshozói – pláne, hogy csak egy ember döntésén múljanak olyan radikális lépések, mint a könyvben. De előfordulhat, ezt csak én gondolom így. Ráadásul, míg Hobónál az látszik, hogy igazán a későbbi kötetekben lesz szerepe, addig a kínai szereplőkben nem látom a folytatás lehetőségét. Olyan figurák, akiknek csak ebben a kötetben van szerepük, de ehhez a szerephez képest túl sokat foglalkozik velük a regény.
Mindent összevetve, az itt-ott megbicsakló sztori, a másik fő szál erőtlensége és a kissé már talán túl szentimentális befejezés ellenére a WWW-trilógia első kötete élvezetes, bátran tudom ajánlani azoknak, akiket érdekel egy lassan folydogáló, tudományos ismeretekkel fűszerezett regény. Mindenképpen kíváncsi vagyok a folytatásaira, amelyeket remélhetően hamarosan kézbe vehetünk.
(acélpatkány)
Utoljára módosítva a moderátor által:
Hasonló témák
