C
csocsike
Vendég
Kedves Judith. Talan tudod hasznalni valamire . Sok szeretettel Csocsi. 
Kopácsi Judit naplójából
- Téma inditó Judith
- Kezdés dátuma
Amikor még tiltott olvasmány volt, olvastam Dr. Kopácsi Sándor emlékiratát. Most örülök, hogy újra találkozhattam személyével, leányán keresztül. Letöltöttem az '65-os élménybeszámolót a III. illetve a IV. rész kivételével. Szeretném, ha teljes lenne az emlékirat... PHP file-ket nem tudok megnyítani. Szeretném, ha Dr. Kopácsi Sándor iratait újra elolvashatnám. '56-ban mindössze csak 6 éves voltam. Minden érdekel.
Amit Judith megosztott velünk, mindannyiunk nevében köszönöm!
Amit Judith megosztott velünk, mindannyiunk nevében köszönöm!
III. rész<o></o>
></o>KÖVETSÉG A SARKON<o></o>
></o>> </o><o
> </o>Nálunk a hétköznapoknak megvolt a kellemes rendje. Édesapám délben általában hazajött, ilyenkor a sofőr is, velünk ebédelt Jóska bácsi maga is többgyerekes apa volt, kitűnően értett a gyerekek és a kutyák nyelvén, én is, Pajtás is nagyon szerettük. Ebéd után édesapám többnyi*re még kertészkedett kicsit, aztán visszavitte a kocsi a munkahelyére. Estefelé, 5 óra után már kinn álltam a ka*pu előtt, mellettem Pajtás, egyformán félrehajtott fejjel lestük a zajokat, hegyeztük a fülünket, hogy mikor jön a szürke rendőrségi kocsi a szüleimmel, hogy aztán ver*sengve körülugráljuk őket. A közös családi vacsora után, pedig gyakran elmentünk még sétálni is. 1956 ideges őszén mindnyájan kiéhezetten vártuk a hétköznapi esték*nek ezt a meghitt békéjét.
<o
> </o>Október 23-án azonban hiába rostokoltunk Pajtással a kapu előtt: a kocsi nem jött. Hét óra felé már sötét volt, hűvös is, meg is éheztünk. A kutyát kinn hagytam őrköd*ni, nyugtalanul szaladtam a telefonhoz. Csak többszöri tárcsázás után sikerült megkapnom a főkapitányságot.
- <o
></o>- Juditkám, kislányom! hallottam édesapám izgatott hangját. Most nem tudok beszélni, nagyon sok a dolgom? Ne várj haza, vacsorázz és feküdj le, aludj nyugodtan!
<o
> </o>Ilyesmit máskor is mondott már, de soha nem ilyen izga*tott hangon. És faggatni sem tudtam, nem kérdezhettem, hogy mi baj van, mert máris letette a kagylót. Hozzá vol*tam szokva, hogy a szüleim olyan helyen dolgoznak, ahol nem mindig beszélhettek a munkájukról még nekem sem, ezt természetesnek vettem, és soha nem firtattam a nagy jelentőségű ~államtitkokat~ most mégis tele voltam szo*rongó kérdésekkel. De nem tépelődhettem sokáig, mert azonnal befutott nagymamám telefonja Rákospalotáról.
<o
> </o>- Tüntetés van a városban! A fasiszták tüntetnek! Most értem haza a Hősök teréről, ekkora tömeget még életem*ben nem láttam!
<o
> </o>A rémülettől megdermedve álltam. Fasiszták? Ráadásul hatalmas tömegben? Itt, Budapesten? Honnan jöttek? Hát a Vörös Hadsereg nem űzte el őket a háború alatt?
A házban csak ketten voltunk Irénke nénivel, no meg egy kutyával és egy macskával de világos, hogy a fasisz*tákkal szemben rájuk nemigen számíthatok. A fasisztákat meg kell állítani, de legalábbis a szüleimet meg kell véde*nem tőlük! Ha ide bejönnek, csak rá kell, nézzenek a köny*vespolcra, és azonnal megtudják, hogy itt kommunisták laknak. Azt, pedig jól tudtam, mi vár akkor a szüleimre: épp elég szovjet könyvet olvastam, szovjet filmet láttam a második világháborúról! Szisztematikusan végignéztem hát a könyvespolcot, leemeltem mindazokat a könyveket, amelyek a fasisztáknak kommunistákról árulkodhattak volna, eldugtam valamennyit az ágyam alá. A „Partizánok az Avas Alján” című könyvet, amelyben a szüleim név sze*rint is szerepeltek, megkülönböztetett gonddal rejtettem el a párnám alá, majd némi töprengés után mellé csúsztat*tam a Zója és Sura című ifjúsági regényt is és megnyu*godva lefeküdtem aludni.
<o
> </o>Jutka nevű kaucsukbabámat szorongatva éppen el*szunnyadtam már, amikor csöngettek. Szilágyi Jóska bá*csi jött értem a szomszédból, hatalmas alakja betöltötte a kerti kapu keretét. Megkönnyebbülve ismertem fel jelleg*zetes, mély hangját:
- Itt nem maradhatsz egyedül. Öltözz, megyünk!
1956. október 28.<o
></o>Már napok óta Szilágyiéknál vagyok. Julival és a kis Jós*kával alszom egy szobában. Napközben a nappaliban ját*szunk. Ella néni nagyon Ideges, mindig kiabál, Tibor meg mérges rám<sub>1 </sub>amiért nem tudok sakkozni Szerencsére már napok óta két rendőr vigyáz ránk, és ők sakkoznak Tiborral, velünk meg néha bújócskáznak.<o
></o>Igazi forradalom van. A népfelkelt, mert megunta a ko*holt pereket. Nagy Imrét választották meg vezetőnek. Őt már láttam többször is, a bajuszával meg drótkeretes sze*müvegével Úgy néz ki, mint apuska.<o
></o>Csak azt nem értem, hogy miért vette el tőlem Jóska bá*csi a Zója és Sura című könyvet? Még azt is mondta mérge*sen, hogy nem kell a gyerekek fejét ilyen hülyeségekkel, tömi. Csak Anyuék lennének itt, hogy megmagyaráznák, mi történik!<o
></o><o
> </o>1956. október 31.<o
></o>Apu itthon volt. Egy dzsippel jött, szürke egyenruhában, a fején Bocskai-sapka, a vállán géppisztoly. Mondta, hogy vége a forradalomnak és napokon belül minden rendben lesz. Anyu ottmaradt a főkapitányságon, de nemsokára jönnek haza mind a ketten.<o
></o>Megkérdezte tőlem: tudom-e, hogy hívják a géppisztolyt? Davaj-gitárnak! Biztonság kedvéért bele tette a kis Jóska ágyába, de én mondtam, hogy puska nem való gyerekágy*ba. Gyorsan ki is vette, mert rájött, hogy igazam van.<o
></o><o
> </o>1956. november 7.<o
></o>Kedves Naplóm! Nem fogod elhinni, hogy hol vagyok! A jugoszláv követségen, az ebédlőasztal alatt csücsülök, és naplót írok. Mert ez az egyetlen csöndes hely az egész épü*letben amióta az oroszok belőttek, ide senkinek sem sza*bad bejönni. A követséget ugyanis körbevették az oroszok. Az egyik kapu előtt egy orosz tank áll, a másik előtt egy orosz harckocsi, lövésre készen, ránk szegzett ágyúval. A tank száma 429, a harckocsié 247.<o
></o><o
> </o>Hogy kerültem a jugoszláv követségre? November 4-ére virradó éjjel iszonyú zajra ébredtünk. A ház és az egész ut*ca rázkódott, dübörgött. Még sötét volt, hajnali 3 vagy 4 óra. Ijedten ültem fel az ágyban, és első gondolatom az volt: „Földrengés. Megint földrengés!” A zaj azonban egyre erősödött, közeledett, és csakhamar a kapu elé ért. Az ab*lakhoz rohantam, és döbbenten néztem, hogyan halad vé*gig az utcán egy egész sor tank. Az egyik megállt, épp a ka*pu előtt, csövét a házra fordította. A tank tetején kinyílt egy kerek fedél, és egy vöröses színű, belül izzó, gömbsze*rű valami emelkedett fel aztán visszahúzódott és eltűnt. A tank továbbment, a kaput sarkából kifordítva, a beton-lépcsőket összemorzsolva, csörömpölve, dübörögve to*vábbmászott. Aztán egymásra meredtünk Julival és pró*báltuk azt hinni, hogy csak álom volt az egész. De nyílt az ajtó, Jóska bácsi rohant be, elrángatott minket az ablak*tól, és szinte őrjöngve kiabálta:
<o
> </o>- El az ablaktól, el az ablaktól! Meg vagytok őrülve?! Itt vannak az oroszok! Azonnal öltözzetek! Mennünk kell!
<o
> </o>Percek alatt ott volt Irénke néni is egy piaci kosárral, amelybe ruháimat kapkodta össze. Fején és vállán a feke*te nagykendő, amelyet kabát helyett kapott magára. Most is előttem, van pici alakja, amint szótlanul áll a kapu mel*lett és nézi, hogyan nyel cl minket a nagy fekete kocsi, és elindultunk, ki tudja hová, ki tudja mennyi időre. Csak Pajtás kutyám üvöltötte fájdalmát a világba. Az utca végé*ig kísért minket, csaholva, vonítva, mint aki érzi, hogy többé nem látjuk egymást.
<o
> </o>Amikor beszálltunk, már többen ültek a kocsiban, de sötét volt, nem ismertem senkit, a halk beszéd sem igazí*tott útba. Hajnali 6 óra tájban a Parlamentben kötöttünk ki. Édesapám, mint képviselő bejáratos volt ide, én azon*ban még soha nem láttam a hatalmas épületet, amely most szinte üresen kongott. A félhomályos folyosókon, széles márványlépcsőkön kísérteties csend honolt, csak nagy néha lebbent át a színen egy-egy sietős árnyalak. Né*hány irodaajtó alján jelezte valami fénycsík, hogy vannak a szobában. Egyik ajtótól a másikig szaladtam, remény*kedve, hogy valahol megtalálom szüleimet, vagy leg*alábbis egy ismerőst.
Egy sötét folyosó kanyarban neki is rohantam a vágyott ismerősnek: édesapám egyik helyettese állt előttem. Előző nyáron ő kísért el minket Komáromba. Emlékeztem, mek*korát derült rajtam, amikor útlevélvizsgálat közben egyik lábamat átdugtam a határsorompó alatt.
Nézzétek, egyik lábammal Csehszlovákiában vagyok, a másikkal Magyarországon! Akkor is nevetett, amikor nem értettem, hogy ha mi most egy másik országban va*gyunk, akkor miért beszélnek ott is magyarul. Most azon*ban nem volt idő és alkalom az emlékek felelevenítésére.
<o
> </o>Kisvárit kértem, segítsen megkeresni a szüleimet. Egy üres irodába vitt, egy telefonhoz. Végre sikerült felhívnom a főkapitányságot.. De édesapámékról senki nem tudott.
<o
> </o>- Ha előkerültek, tessék szíves ide küldeni őket értem! kértem a titkárnőt. Itt várom Őket a Parlamentben!
<o
> </o>Szilágyi Jóska bácsi már idegesen keresett a folyosón, közölte, hogy azonnal tovább kell mennünk.
- De éri nem mehetek-tiltakoztam rémülten, mert azt üzentem anyuéknak, hogy itt várom őket!
<o
> </o>- Én is hagytam üzenetet, utánunk jönnek, ne félj!
<o
> </o>Mire feleszméltem, már a jugoszláv követségen voltunk. Két napig kuksoltam a főbejárat mellett, le nem vettem a szememet a kapuról vártam a szüleimet. Az első nap dé*lelőttjén szinte percenként nyílt a kapu, egyre csak érkez*tek az újabb és újabb menekülők. Volt, aki matracokat hú*zott maga után, volt, aki egy fogkefével és egy tucat pizsa*mával futott be, mások gyerekekkel, nagy bőröndökkel Jöttek. Dél felé járhatott az Idő, amikor végre ismerős han*got hallottam és az örömtől majdnem tébolyultan ugrot*tam Fazekas Gyuri nagybátyám nyakába. Ismerős csoma*got tartott a kezében: az írógépünket, amelyet pár hónapja kért kölcsön.
<o
> </o>A követség épülete sarokház, egyik bejárata a Sztálin út*ra, a másik a Hősök terére néz. A kovácsoltvas kapuk mel*lett mindkét oldalon egy-egy őrbódé állt. A harmadik nap*tól kezdve azonban már összefüggő gyűrűben volt az épü*let: orosz őrség „vigyázott” ránk.
Minket a nagyteremben helyeztek el. A falak mentén mindenütt matracokat fektettek a padlóra. A november negyedikét követő tíz napon át itt volt az otthonom, a mat*rac az ágyam, a többi menekült gyerek a játszótársam, Gyuri nagybátyám az egyetlen hozzátartozóm. Vagyonom egy kosárnyi ruha, meg Jutka nevű babám. A szüleimről senki semmi biztosat nem tudott, bár többen is próbáltak megnyugtatni: biztosan a városháza pincéjében vannak, ott várják ki a tűzszünetet, amikor biztonságosabban jö*hetnek értem. Miután jóformán szünet nélkül hallatszott a géppuskaropogás és az ágyúzás, ezt elfogadható magya*rázatnak találtam.
Minket, gyerekeket a folyamatos harci zaj sem gátolt meg benne, hogy az ebédlő ablakaiból nézzük a Sztálin utat. Tenyerünket az ablaküvegre szorítottuk, ezzel is jelezve, hogy nincs nálunk fegyver, és időnként barátságosan in*tegettünk az orosz katonáknak. Néhányan vissza is intet*tek nekünk. Ilyenkor diadalüvöltést hallattunk.
<o
> </o>Pár nap alatt töviről hegyire megismertük az egész épü*letet, felderítettük minden zugát. A földszinti nagyterem, amelyet normális időkben fogadásokra és bálteremnek használtak, volt most a szálláshelyünk. Széles lépcsőfeljá*rata mellett egy pódiumon koncertzongora állt, alatta aludt Rajk Laci és édesanyja, Júlia néni, a zongora tetején többnyire Gyuri nagybátyám. A bejárat mellett, jobbról Lo*soncziék laktak, hárman, mellettük Vásárhelyiék a három gyerekkel. A nagyteremből széles üvegajtó vezetett a jóko*ra ebédlőbe, az ajtó túloldalán hatalmas márványkandalló állt, előtte fészkelt a Jánosi család: Nagy Imre veje, lánya és két unokája. A mellettük lévő ajtó a piros szalonba nyílt, itt volt a főhadiszállás, ahol éjjel-nappal szakadatla*nul folyt a tanácskozás.
<o
> </o>Itt volt állandó szolgálatban a mi írógépünk is. Ez volt az egyetlen szoba, ahol a gyerekeket nem nézték jó szemmel: nem szerették, ha kopogás nélkül berontottunk és végig*száguldottunk rajta. A következő szoba a kék szalon volt, itt minden bútor kék bársonyhuzatot viselt ez volt Do*náthék ideiglenes otthona, akik éppen harmadik gyer*meküket várták. Jól emlékszem Donáth Matyikára: sírós gyereknek ismertem meg a követségen, főként keresztne*ve miatt volt vigasztalhatatlan.
<o
> </o>Nagy Imrééknek az emeleten volt külön szobájuk, külön fürdőszobával ez a fürdőszoba másról is emlékezetes. Nem tudom már, melyik napon történt: Szilágyi Jóska bá*csi sírva jött le a lépcsőn, és egyre csak azt hajtogatta:
<o
> </o>- Hihetetlen! Pár perce még beszélgettünk! És most ha*lott!
<o
> </o>A fegyverropogás már annyira mindennapos, megszo*kott dolog volt, hogy mi a földszinten észre sem vettük, amikor az egyik emeleti ablakon át belőttek az épületbe. Most tudtuk meg, hogy egy jugoszláv követségi alkalma*zottat találtak el aki feltűnően hasonlított Nagy Imrére. A hír azzal is felcsigázta gyermeki képzeletünket, hogy nem tudtuk elképzelni: hová tehették a halottat? A na*gyobb gyerekek rögtönzött kupaktanácsán kisütöttük az*tán, hogy az egyetlen erre alkalmas hely csakis Imre bá*csiék fürdőszobája a halott nyilvánvalóan ott fekszik a fürdőkádban. És épp ezen az estén közölték velünk a fel*nőttek, hogy ma lefekvés előtt minden gyerek fürdeni fog, mégpedig Imre bácsiék fürdőszobájában. Szegény szülők értetlenül nézték a pánikot, ami erre a hírre kitört. Úgy emlékszem, végül én, a partizánlány áldoztam fel maga*mat: hajlandó voltam elsőnek fürödni, hogy majd én fel*derítem a helyzetet! És azt hiszem, kicsit csalódott is vol*tam, mikor kiderült, hogy mégsem kell megosztanom a kádat egy friss hullával.
<o
> </o>A belövés után a gyerekeket persze nem engedték többé az ablakok közelébe, kitiltottak minket az ebédlőből is. De hát a felnőttek nem értek rá, hogy állandóan ellenőrizzenek minket, és túlságosan is vonzó volt az ebédlő, naplót írni is csak az ebédlőasztal alatt tudtam, a tilalom dacára beszöktem tehát. Így lehettem szemtanúja Szilágyi Tibi szökésének is. A 16 éves kamasz fiú sehogy sem találta he*lyét a követségen; mint legidősebb gyerek, vagy legifjabb felnőtt nagyon rosszul érezte magát, még édesanyjával is nehezen jött ki Végül úgy döntött, megpróbál átszökni a közelben lakó nagymamájához. Ella néni izgatottan ügyel*te az ablakból Tibi akcióját, észre sem vette, hogy az asztal alól a másik ablakhoz surranok és megbújok a nehéz bár*sonyfüggöny mögött. Tibi olyan természetes léptekkel sé*tált ki a kapun az őrök között, mintha csak vasárnapi sé*tára indult volna az egyik őr épp cigarettára gyújtott, és tenyerével védte a tüzet, a másik orosz egy harmadikkal beszélgetett, egyikük sem figyelt a kapu felé Tibi simán kijutott.
<o
> </o>A hétköznapok jobbára gyerekes hancúrozással teltek. Mozgáshoz azonban a túlzsúfolt követségen nemigen volt hely, a zajt meg a felnőttek megviselt idegei rosszul tűrték. Ezért Rajk Júlia néni időnként összeterelt minket, és csendesebb társasjátékokat talált ki nekünk. Sokat bar*kochbáztunk. Rákosi kopasz fejét kellett kitalálni, vagy Sztálin csizmáját, ami a szoborból megmaradt jól láthat*tuk a folyosó ablakból vagy a 429-es tankot, amely a kapu előtt állt. Esténként a zongora köré ültünk és népda*lokat énekeltünk, de gyakran magunk költötte szövegváz*latokkal. Így került a Virágéknál Ég a Világ kezdetű dalba Rákosi és Sztálin, akiknek csak a rántott béka füle jutott.
<o
> </o>De azért játékaink közben is sok mindent felfogtunk a helyzet tragikumából. Egyik este megdöbbenten néztük végig az ablakból, ahogy egy belövés nyomán a Vajdahu*nyad vára lángokba borul, a tűz felkúszik a tornyokra, a tetőzet parázsként izzik, majd beomlik, a drámai színjá*ték hosszú órákig tartott, de mi képtelenek voltunk elmoz*dulni az ablaktól, amíg csak újra sötétségbe nem borult a Liget.
<o
> </o>A gyerekek az anyjukkal együtt a szuterénben elhelye*zett konyhában étkeztek ezeket az órákat viseltem a leg*nehezebben. Az étel persze szokatlan volt, a kenyér sa*vanykás, ragacsos mégsem hiszem, hogy a silány koszt okozta a szenvedést: inkább a könnyeimtől lehetett ehe*tetlen az étel. Mert az étkezések juttatták eszembe legin*kább elvesztett otthonomat és szüleimet, együttlétünk bé*kés meghittségét. Azt, hogy most idegenek között vagyok, egyedül, szüleimről semmit nem tudok, s a jövő kiismer*hetetlenül sötét.
<o
> </o>Kedves naplóm, nem tudom milyen nap van ma. Levelet írtam Anyuéknak, a Városháza pincéjébe címeztem. Gyu*ri bácsi megígérte, hogy eljuttatja nekik. A levélíráshoz az<o
></o>Írógépünket használtam.<o
></o><o
> </o>Még aznap este beteg lettem: gennyes torokgyulladást kaptam, magasra szökött a lázam. Kiderült, hogy a követségen, aszpirinen kívül semmilyen gyógyszer nincs. Sürgő*sen penicillinre lett volna szükségem, meg orvosra, tele*fonáltak orvosért az meg is érkezett, de az őrség nem en*gedte be. Nem maradt más megoldás, ki kellett szöktesse*nek az épületből. Gyuri nagybátyám emelt karjaiba, a dühtől és tehetetlenségtől remegve és könnyezve, elindult velem valahová. m is értettem, hogy hová. A követségi gépkocsi csomagtartójába fektettek, letakartak egy pok*róccal és bevásárló kosarakat halmoztak fölém. A kocsi csendesen kigördült a mellékkijárat kapuján, és elindult velem Rákospalota felé, ahol a nagyszüleim laktak. Az új*pesti hídnál megállították az autót, a csomagtartóba Is be*néztek de a kosarakat nem abajgatták. Hallottam, ahogy a sofőrrel oroszul beszélnek, és kedélyesen nevetgélnek mozdulatlanul lapítottam. Aztán továbbengedtek minket.
<o
> </o>A jugoszláv sofőr hosszan csöngetett nagyszüleim háza előtt de csak a szomszédból került elő egy fiatalember. Elmondta: nagymamám Budára ment, mert azt hallotta, valahol látták édesapámat megsebesülve: nagyapám sincs itthon, de ő hamarosan jön biztatta a sofőrt: nyu*godtan hagyjon náluk, biztonságban leszek. Végre kötél*nek állt a gépkocsivezető, felírta a címüket, engem kiemel*tek a csomagtartóból a kocsi nélkülem tért vissza a kö*vetségre.
Az idegen házban két idősebb nő fogadott. Etelt-italt hoztak, szeretettel kínáltak de én nem mertem semmi*hez nyúlni: Jancsi és Juliska jutott az eszembe, akiket a mesében csak azért hizlaltak meg, hogy a végén megegyék őket. Már majdnem esteledett, amikor megjött apuska. Ahogy elment a szomszéd ház előtt, már az ablakban ész*revett, épp hogy az ajtót be nem törte, úgy rohant be, ka*pott a karjába, ölelt boldogan...
<o
> </o>Nem tudom, mennyi ideig voltam beteg, a következő na*pokból csak egy-egy meleg hangra emlékszem, meg néha egy hűvös kézre a homlokomon. Amikor végre kinyitottam a szemem, nagymamámat láttam, az ágyam mellett ült, könnyeit törölgette.
<o
> </o>- Mondd, árva vagyok? ez volt az első kérdésem. De csak még hevesebb sírás volt a válasz.
<o
> </o><o
> </o><o
> </o><o
> </o>
<!--[if !supportLists]-->IV.[FONT="] [/FONT]<!--[endif]-->IV. Rész<o></o>
<o> </o>
A nagy napról csak egyetlen mondat árulkodik a nap*lómban.<o></o>
<o> </o>
<o> </o>
1956. december 3.<o></o>
Ma engedték haza Anyukámat.<o></o>
<o> </o>
Apus szolgálati kocsiján mentünk át Budára, ahol a régi lakásunkban Irénke néni várt. És pár perc múlva megér*kezett anyu. Lassan szállt ki a taxiból, először bizonytala*nul széjjelnézett, mint aki nem hiszi el, hogy otthon van -aztán repült felém, kitárt karokkal. Szinte fuldokolva sírt, és úgy szorított magához, mint aki fél, hogyha elereszt, új*ra eltűnök. Szeme alatt sötét karikák, koromfekete hajá*ban ősz szálak. A kedves arcból egy testileg-lelkileg kime*rült ember nézett rám.<o></o>
-És apu? Hol van apu? - kérdeztem, ahogy kibontakoz*tam öleléséből. És a taxi felé kaptam a fejem, hátha a má*sik oldalon kilép apám is a kocsiból - de a taxi közben már elment.<o></o>
- Az oroszok... Mikor a követségre mentünk érted, - el*csuklott a hangja, alig értettem, mit mond -‚ elfogtak min*ket. Börtönben van... .Meg akarják ölni...<o></o>
Börtönben? Az én apám?! De hát miért? Az én apám nem bűnös! És csak a bűnösök kerülnek börtönbe, vagy nem? És miért pont az oroszok? Mi történik itt velünk?!<o></o>
Berohantam a házba, szokott helyemen, az ebédlőasztal alatt kerestem búvóhelyet. Késő estig nem jöttem elő. Hü*velykujjal a szájamban kuporogtam az ebédlőasztal alatt, mint egy kisgyerek.<o></o>
Aznap anyu mellett, apám ágyában aludtam. Pontosab*ban: csak feküdtem, és fogtam anyu kezét. Nem mertem elengedni, és féltem elaludni - hátha csak álom, hogy itt*hon van, ha elengedem a kezét és elalszom, szertefoszlik az álom.<o></o>
<o> </o>
1956. december 5.<o></o>
Anyu azt mondta, hogy ha az oroszok megölik aput Ő sem akar tovább élni Apu nélkül nem tudja és nem is akarja elképzelni az életét. Mondtam, hogy én megértem őt, de én meg nem akarok árva maradni. Megkértem. hogy vigyen magával. Vajon milyen lehet a halál?<o></o>
<o> </o>
De sokáig nem töprenghettem a halálon: egy hét múlva már a Fő utca felé gyalogoltunk, hármasban: anyu, apus*ka és én.<o></o>
Közben kiderült: édesanyámat édesapámmal együtt fog*ták el, közel a jugoszláv követséghez. Anyut végül azzal az ígérettel engedték el, hogy amint engem megtalál, beszélőt engedélyeznek a családnak. Közben a „Nagy Imre csopor*tot”, ahogy ettől kezdve nevezték a követség lakóit, kicsal*ták menedékhelyükről. Azt ígérték nekik, hogy bántatla*nul hazamehetnek. Több szemtanú is állította, hogy lát*ták, amint a buszsofőrt egyenruhás szovjet katonák kilök*ték a buszból, és ők ültek a helyükbe. Aztán a három au*tóbusz elindult a titokzatos ismeretlenbe. És az is tény, hogy a követségiek közül senki sem tért haza.<o></o>
Az oroszok tudták, hogy én is a követségen vagyok - szö*késemet viszont sikerült teljes titokban tartani. Azt hitték, hogy a többiekkel együtt én is Romániába repültem. Így történt, hogy édesanyámnak felajánlották: szolgálati útle*velével utazzon értem Romániába. Utóbb tudtuk meg: ez idő tájt készültek egy sietve összetákolt katonai pert lebo*nyolítani, hogy aput és Maléter Pált a rögtönítélő bíróság halálra ítélje és azonnal ki is végezze - furcsa meglepetés lehetett a színjáték kitalálóinak, amikor napokkal később megjelentünk hármasban a Fő utcában, jelentkezve a megígért látogatásra.<o></o>
Műemlék hangulatú városrész a Duna budai oldalán Ví*ziváros. A Fő utcai épület semmivel sem üt el kellemes környezetétől - csak akkor ijedtem meg, amikor ráébred*tem, hogy a rácsos ablakok mögött börtön van. A gyer*meki fantáziakép a dunyhával bélelt pincéről most hirte*len átcsapott a sokkal riasztóbb realitásba: komor hideg kőépület, amelyben ráadásul nem is fasiszták, gyilkosok, rablók és egyéb szörnyetegek töltötték megérdemelt bün*tetésüket, hanem olyan emberek raboskodtak, mint az én édesapám.<o></o>
De azért megmaradt a gyermeki bizalomban gyökerező reflex is: majd én bebizonyítom, hogy ez csak félreértés le*het! Az én apámnak semmi keresnivalója nincsen itt, ezt mindenki tudja - de nálam jobban ki tudná?<o></o>
Az oroszokkal kapcsolatban meg különben is csupa kel*lemes tapasztalatom volt régebbről. A szovjet tanácsadók, akik évekig édesapám mellett dolgoztak, kimondottan kedvelték a gyerekeket, velem minden találkozásunkkor rendkívül barátságosak voltak, csokoládéra és léggöm*bökre emlékeztem, amit tőlük kaptam, meg szép orosz népdalokra, amikre ők tanítottak - mitől féljek hát?<o></o>
Anyu és apuska kezét fogva, bátran, még mindig gyer*meki bizalommal telve léptem be a kapun. Hosszú folyo*sók után értünk egy irodába. A titkárnő némi meglepetés*sel vette tudomásul a nevünket, zavartan kérte, foglaljunk helyet, amíg bejelent minket Karlissov elvtársnál. Jó hosszú ideig tartott a „bejelentés”, közben egyszer egy egyenruhás ember is dugta a fejét az ajtón, hogy meg*győződjön róla, ott vagyunk-e még. A hosszú várakozás el*untatott, legszívesebben felfedezőútra indultam volna -addig soha nem gátoltak ilyesmiben: a főkapitányságon gyakran látogattam meg édesapámat, az épületet alapo*san ismertem már, nem volt olyan szobája, ahol ne kedves mosollyal fogadtak volna, nem tudtam olyant kérdezni, amire ne kaptam volna választ. Itt viszont morcos, fegyve*res alak állt minden ajtó előtt. Amikor odamentem az egyikhez, barátságtalanul rám mordult, így jelezte: Jobban teszem, ha leülök, és csöndben maradok. Némán, görcsö*sen markolásztam hát apuska kezét - ő is szinte fehér volt az ijedtségtől.<o></o>
- Maradj itt, ne mozdulj - mondta csöndesen, de határo*zottan.<o></o>
Ahogy telt az idő, egyre nyomasztóbbá vált a légkör, az általános idegesség egyre jobban átragadt rám is. Lassan felfogtam, hogy körülöttem valami gyökeresen megválto*zott. Eszembe jutott kedves könyvem, az Egri Csillagok, a jelenet a török szultán sátrában, ahogy Török Bálintot csalárdul fogságba ejtik, meg a konstantinápolyi tömlöc, vasra vert foglyokkal - és most már a lágy hangzású dutyi*dunyha-asszociációkat feledve, szigorú és félelmetes bör*tönné vált számomra is a Fő utca, amelynek egyik jéghi*deg, vasrácsos cellájában bilincsbe vert édesapámat kínozzák. És Rajk jutott eszembe, meg a többi kivégzett ár*tatlan....<o></o>
Lehet, hogy annyira megkínozták, hogy fel sem ismer*ném? Lehetséges, hogy azért nem engednek be hozzá? A feszült várakozás órái egyre szörnyűbb rémképeket rajzol*tak elém. Vagy az is lehet, hogy már nem is él? MEGÖL*TEK?<o></o>
Idáig kalandoztak a gondolataim, amikor megjelent a tit*kárnő és bocsánatkérően közölte: Karlissov elvtársnak nem áll módjában kérésünket teljesíteni.<o></o>
Iszonyú pánik fogott el, és elemi harag. Teljes erőmmel ugrottam a titkárnőnek és üvöltöttem:<o></o>
- Gyilkosok! Megöltétek az apámat! GYILKOSOK!!! Őrjöngve ütöttem és rúgtam a meglepetéstől megbénult nőt - csak nagy sokára ocsúdtak fel körülöttem a többiek: nagyapám fogott le, vagdalkozó kezemet leszorítva a leve*gőbe emelt, anyám a lábamat kapta el, és szinte futva von*szoltak a kijárat felé. Már a folyosón voltunk, de én még mindig zokogtam, kiabáltam, csuklottam - nagyapám a lábamra állított, lehajolt hozzám, keményen a szemembe nézett, és még mindig karjaimat szorítva, halkan, de nyo*matékkal mondta, majdnem szótagolva: MI, KOPÁCSIAK EZEK ELŐYF NEM SÍRUNK. MEGÉR*TETI’ED?<o></o>
Összeszorított szájjal, kibuggyanó könnyeimen át bólin*tottam. És megértettem: Kopácsinak lenni annyit jelent, hogy életre-halálra el vagyok kötelezve a nevünk becsü*letéhez. Méltónak kell lennem ehhez a névhez, ha úgy adódik, az egész világgal szemben is. Büszkén egyenes de*rékkal, emelt fővel vonultunk ki a kapun.<o></o>
Az elkövetkező években nagyon sokszor ez az emlék tar*totta bennem a lelket. Emeld fel a fejed! Legyőzetve, de so*ha meg nem alázkodva, mert: MI KOPACSIAK VAGYUNK!<o></o>
<o> </o>
1956. december 25.<o></o>
Ez az első karácsonyunk, amit apa nélkül töltünk. Na*gyon Üres a ház. Az unokatestvérem, Kis Jutka a szülei*vel együtt disszidált. Sokan mások is elmentek a barátok közül Egy gyönyörű babát kaptam Sárosiéktól, meg könyveket Aztán Ők is elmentek.<o></o>
<o> </o>
Karácsonyig némileg átalakult az otthonunk. Nagya*nyám gyerekkori barátnője, Zsuzsi néni, akit imádtam, hozzánk költözött Laci nevű unokájával együtt. Pontosab*ban: egy szép napon megjelent, és azt mondta:<o></o>
- Nem lehettek férfi nélkül a házban! - és ott maradt.<o></o>
Ismerve határozott természetét, nem is lepődtünk meg, és jelenléte valóban megnyugtatóan hatott: tudtuk, hogy ha rólunk van szó, Zsuzsi néni képes puszta kézzel is szembeszállni bárkivel. Pajtás kutyánk már nem volt ve*lünk: még a forradalom napjaiban eltűnt - nyilván keresé*sünkre indult és eltévedt, vagy valaki befogta a gyönyörű farkaskutyát. Amíg mi távol voltunk, Irénke néni egyedül volt a házban, szegénykém egyfolytában betörőktől rette*gett.<o></o>
Népes társaság gyűlt össze nálunk ezen a karácsonyon:<o></o>
Pista nagybátyámék, anyai nagyapám családja, és persze apai nagyszüleim is. Édesanyám két hatalmas pulykát szerzett, hogy mindenki jóllakjon. A két madár a kert elke*rített sarkában várta az ünnepet, de úgy látszik a fazék gondolata zavarta őket, mert a döntő pillanatban átugrot*tak a kerítésen, és csak a vendégsereg meg a teljes szom*szédság bevonásával sikerült őket két utcával arrébb el*kapni. Pista nagybátyám a hosszú lábaival egymás után ugrálta át a kerítéseket, a szomszédok Zsuzsi néni vezény*letével kerülő úton, szemből támadtak - végre egy kis fel*szabadult nevetés! De a hosszú hajszában mindenki ala*posan kifáradt, így később a pulykák alatt elfelejtettük időben elzárni a gázt, és szénné égett a karácsonyi vacso*ra. Pista a konyha melletti cselédszobában aludt, azt ál*modta, hogy a megvadult pulykák a mellére telepedtek -levegő után kapkodva riadt fel, sűrű füstben, kitámolygott a konyhába és konstatálta a tragédiát...<o></o>
Nem emlékszem már, hogy mit ettünk pulyka helyett -csak az ünnep végtelen szomorúságára emlékszem.<o></o>
Pedig szerettem ezt az ünnepet, amelyen elképzelésem szerint a hős kis Jézus hoz ajándékokat, aki valamikor a Dicsőséges Szovjetunió megteremtése előtt, a régi cári Oroszországban, valahol Szibériában egy Betlehemnek nevezett kisvárosban született. Ugyanis el sem tudtam képzelni, hogy hősök a szüleimen kívül másutt is szület*hettek. Édesapámék is ilyenkor szoktak ünnepelni a há*zassági évfordulójukat. Emlékszem a tizedikre 54-ből: a két cseh világutazó, Sigmund és Hanzelka háromkötetes könyvével lepték meg magukat - mennyi örömet szereztek nekem az afrikai kalandokról készült képek, hányszor menekültem a következő években ehhez a könyvhöz!<o></o>
Kedves emlékem volt az 55-ös karácsony Is: sötétedés*kor a hálószoba ablaka alatt kántálók zendítettek rá kará*csonyi énekekre, egy mélyzengésű bariton, meg egy szép női alt hang. Édesapám ment ki, hogy lerója a szokásos jutalmat. Alaposan meglepődött, amikor saját szüleit ta*lálta a kertben, apuska és mamácska tartották a tenyerü*ket a forintokért... Mennyi önfeledt nevetés, öröm...<o></o>
Nagyon megváltoztak a karácsonyok. A következő hét évből csak könnyes karácsonyokra emlékszem. 62 kará*csonyára édesanyám végképp elveszítette minden testi és lelki erejét, kijelentette, hogy apám nélkül nem ünnepel többet, ne kívánjam tőle ezt a tortúrát. Egyedül töltöttem a karácsony estét, sötét szobában, mereven néztem az asztalt, ahonnan hiányzott a feldíszített karácsonyfa. 16 évesen nagyon reménytelennek látszott az életem.<o></o>
<o> </o>
1957. Január 8.<o></o>
Megkezdődött az iskola Az osztály létszáma erősen meg*fogyott, a gyerekek több mint egyharmada a szülőkkel együtt disszidált Sokan elmentek a tanárok közül is, még az orosz tanárunk is elment. Orosz helyett németül kez*dünk el tanulni.<o></o>
<o> </o>
Érdekes: az iskolában senki sem hozta szóba, hogy mi történt édesapámmal. Pedig mindenki tudja, hiszen a leg*több gyereknek a szülei tagjai voltak a régi kormánynak is, és tagjai Kádár új kormányának Is.<o></o>
<o> </o>
1957. február 2.<o></o>
A házunkkal szemben, közvetlenül a Csákovics bácsi kertészete mellett van egy üres telelt Egész héten szakadt az eső - és ebben a lehetetlen időben ott ült egy ember és festett egy képet Anyukám megsajnálta, kiment, hogy be*hívja teázni De erre az idegen megijedt, hamar összecso*magolt és elment. Anyukám rém nagyot nevetett.<o></o>
Máig élénken él bennem ez a kép. Hamar rájöttünk, hogy rendszeresen figyelnek bennünket. Igaz, már decem*ber óta gyakran láttunk egy-egy idegent, aki kitartóan sé*tált a ház körül - ezekről azonban rövidesen kiderült, hogy édesapám rendőrei, akik önkéntes alapon megszervezték, hogy szolgálat után civilbe bújnak és vigyáznak a „főnök” családjára. Utóbb már jelentkeztek is nálunk. A festegető ember azonban már más volt, mint az eddigiek. Valószí*nűleg jobban is volt fizetve, mint az önkéntesek, ha a sza*kadó esőt is vállalta, 12 órás műszakban. Barátaink is je*lezték, hogy őket is figyelik, követik. Olga néni például, aki miután minket meglátogatott, fél napig sétáltatta a vá*rosban hűséges árnyékát, villamosról buszra, földalattiról trolira szállva sikerült végül leráznia az illetőt. Mindezt tö*retlen kedéllyel, nevetgélve mesélte, szórakoztató játéknak fogta fel. Engem sem nagyon izgatott a dolog, még meg Is jegyeztem: ha ennyire vigyáznak ránk, legalább nem fog*nak betörni hozzánk.<o></o>
Ebben azonban tévedtem. Már néhány nappal a festő-művész után, egy éjszakán - csak hárman voltunk otthon: anyu, Irénke néni és én - arra ébredtünk, hogy valaki kívülről feszegeti a terasz ajtaját. Szerencsénkre egyikünk sem ijedős, és ötletekért sem kellett a szomszédba men*nünk. Anyu harsány hangon osztogatta a parancsokat:<o></o>
- Jutka, telefonálj a rendőrségre! - a telefon ugyan már napok óta nem működött, de hívatlan vendégünk nem biztos, hogy ezt tudja.<o></o>
- Irénke néni, engedje ki a kutyát! - és bár Pajtást már hónapok óta nélkülöztük, sebaj: Irénke néni morgott és ugatott helyette.<o></o>
- Én meg hozom a puskát! - a vadászfegyvert, amelyet egy héttel előbb eladtunk, mert kellett a pénz élelemre és lakbérre.<o></o>
És a csel sikerült, a jövevény nem merte bevárni a dísz-fogadtatást. Csak lábnyomait találtuk meg másnap a kertben.<o></o>
<o> </o>
1957. februárja bővelkedett az eseményekben:<o></o>
Kedves naplóm, ma házkutatás volt nálunk. Három civil ruhás ember érkezett egy Pobjedával. Mindent kidobáltak a szekrényekből, a könyvespolcokról, még az én szek*rényemet is megnézték. A babámat sikerült az ágy alá dugnom, a naplómmal együtt.<o></o>
<o> </o>
De azért ez már nem voltjáték, a házkutatás komoly se*bet ütött az önérzetemen. Amikor kiderült, hogy az Idege*nek milyen szándékkal jöttek, szekrénykulcsomat elrej*tettem a kertben - -ha megnyúznak, sem engedem, hogy idegenek turkáljanak a holmimban! Ahogy az én szobámra került a sor, a civil ruhás emberek udvariasan megkér*dezték: kinyitnám-e a szekrényemet. Már a számon volt a tagadó válasz, amikor édesanyám rosszat sejtve, karon fo*gott és átvitt a másik szobába, hogy pár szót váltson velem, ami olyankor szokott történni, amikor valamit helytele*nül csináltam.<o></o>
- Hol a kulcs? - kérdezte szigorúan, ahogy kettesben ma*radtunk.<o></o>
- Eldugtam - válaszoltam eltökélten.<o></o>
- Keresd meg, és add oda nekik: utasított. - Apádnak ár*tasz vele, ha nem fogadsz szót! Értsd meg: ezeknek most itt mindenhez joguk van! - Mélyen a szemembe nézett, megölelt és vállamnál fogva a kert felé irányított.<o></o>
Könnyes szemmel vittem vissza a kulcsot - aztán újra eltűntem a kertben, a cseresznyefa tetején. Arra már nem tudtak rákényszeríteni, hogy végig is nézzem ezt a barbár*ságot.<o></o>
A házkutatók még a fényképalbumainkat is végignézték. Találtak Is egy gyanús felvételt: a Mezőgazdasági kiállítá*son készült, 1956 kora őszén, apukám egyenruhában ül egy padon, két oldalán egy-egy sötétöltönyös, civil férfi.<o></o>
- Kik ezek az emberek? - bökött a fényképre a nyomozó.<o></o>
- Hűha - válaszolta anyukám -‚maguk nagy bajban lesz*nek, ha már a saját főnökeiket sem ismerik fel! Ez itt két szovjet elvtárs - és bemutatta őket név szerint.<o></o>
A házkutató becsapta az albumot, és lefújta a további kutatást. Otthagyták a fényképeket is - meg a gusztusta*lan rendetlenséget.<o></o>
<o> </o>
A városból hazafelé jövet a buszmegállóban Andreával találkoztunk. Óvodás korunk óta ismerjük egymást, tavaly a tizedik születésnapomra is eljött Megörültem neki~, oda*futottam hozzá, Ő meg elfordult, Úgy tett mintha nem is*merne meg. Anyu utánam szaladt, megfogta a kezemet és elrángatott. És nagyon haragudott rám. Azt mondta, ezen túl várjam meg, amíg nekem köszönnek.<o></o>
<o> </o>
Egyik reggel elmentünk a boltba, hogy tejet meg kenye*ret vegyünk - és az üzlet bejáratánál megláttam kikötve Pajtást. Megismert ő Is, rám ugrott, össze-visszanyalta az arcomat. Haza akartam hozni, de akkor egy bácsi jött ki a boltból, és elrángatott onnan. Azt kiabálta, hogy tolvaj va*gyok és rendőrt akart hívni. Én váltig bizonygattam, hogy nem vagyok tolvaj, Pajtás az én kutyám, és mindenki lát*hatta is, hogy Pajtás velem akart jönni. De akkor előkerült anyukám is, és ő is azt mondta, hogy én tévedtem, ez nem Pajtás.<o></o>
Máig tudom, hogy Pajtással találkoztam. De tudta ezt anyu is. Később megmagyarázta: sehogy sem tudtuk vol*na megtartani, hiszen Pajtás jó koszthoz szokott, a ren*dőrségi konyha maradékából kapta a csontot és a húst -most meg nekünk sem nagyon jut hús, legfeljebb egyszer egy héten, hogyan tudnánk akkor őt is etetni?<o></o>
Egy február végi napon apuskáéknál vacsoráztunk. Na*gyapámnak Is volt szovjet tanácsadója, egy szemüveges, csendes ember - akkoriban kapta meg az ukázt: március elejével hazarendelik. Tulajdonképpen az ő tiszteletére rendezte apuska a családi búcsúvacsorát. Magunk között voltunk, a tolmácson kívül nem volt jelen senki idegen, és a tanácsadóval valóban barátságos viszonyban volt na*gyapám, kölcsönösen tisztelték egymást. Az elválás szo*morkás hangulatában eltelt este végén könnyes mosollyal ölelték át egymást. Én szokásos gyerekes szelességemmel ugrottam a kedves bácsi nyakába - aki igazi rémülettel tántorodott hátra, halálos sápadtan. Én még ijedtebben hátráltam, mert nem értettem a helyzetet. Apuska magya*rázta meg utóbb:<o></o>
- Tudod, a bácsi megijedt tőled. Eszébe juthatott, hogy Pár héttel ezelőtt ilyen korú gyerekek, mint te, Molotov-*koktélt dobáltak a szovjet harckocsikra. Sok orosz kato*nát öltek meg így! Azt hihette most hirtelen, hogy esetleg te is...<o></o>
<o> </o>
></o>AZ IGÉRET<o></o>
></o>> </o>A nagy napról csak egyetlen mondat árulkodik a nap*lómban.<o
></o><o
> </o><o
> </o>1956. december 3.<o
></o>Ma engedték haza Anyukámat.<o
></o><o
> </o>Apus szolgálati kocsiján mentünk át Budára, ahol a régi lakásunkban Irénke néni várt. És pár perc múlva megér*kezett anyu. Lassan szállt ki a taxiból, először bizonytala*nul széjjelnézett, mint aki nem hiszi el, hogy otthon van -aztán repült felém, kitárt karokkal. Szinte fuldokolva sírt, és úgy szorított magához, mint aki fél, hogyha elereszt, új*ra eltűnök. Szeme alatt sötét karikák, koromfekete hajá*ban ősz szálak. A kedves arcból egy testileg-lelkileg kime*rült ember nézett rám.<o
></o>-És apu? Hol van apu? - kérdeztem, ahogy kibontakoz*tam öleléséből. És a taxi felé kaptam a fejem, hátha a má*sik oldalon kilép apám is a kocsiból - de a taxi közben már elment.<o
></o>- Az oroszok... Mikor a követségre mentünk érted, - el*csuklott a hangja, alig értettem, mit mond -‚ elfogtak min*ket. Börtönben van... .Meg akarják ölni...<o
></o>Börtönben? Az én apám?! De hát miért? Az én apám nem bűnös! És csak a bűnösök kerülnek börtönbe, vagy nem? És miért pont az oroszok? Mi történik itt velünk?!<o
></o>Berohantam a házba, szokott helyemen, az ebédlőasztal alatt kerestem búvóhelyet. Késő estig nem jöttem elő. Hü*velykujjal a szájamban kuporogtam az ebédlőasztal alatt, mint egy kisgyerek.<o
></o>Aznap anyu mellett, apám ágyában aludtam. Pontosab*ban: csak feküdtem, és fogtam anyu kezét. Nem mertem elengedni, és féltem elaludni - hátha csak álom, hogy itt*hon van, ha elengedem a kezét és elalszom, szertefoszlik az álom.<o
></o><o
> </o>1956. december 5.<o
></o>Anyu azt mondta, hogy ha az oroszok megölik aput Ő sem akar tovább élni Apu nélkül nem tudja és nem is akarja elképzelni az életét. Mondtam, hogy én megértem őt, de én meg nem akarok árva maradni. Megkértem. hogy vigyen magával. Vajon milyen lehet a halál?<o
></o><o
> </o>De sokáig nem töprenghettem a halálon: egy hét múlva már a Fő utca felé gyalogoltunk, hármasban: anyu, apus*ka és én.<o
></o>Közben kiderült: édesanyámat édesapámmal együtt fog*ták el, közel a jugoszláv követséghez. Anyut végül azzal az ígérettel engedték el, hogy amint engem megtalál, beszélőt engedélyeznek a családnak. Közben a „Nagy Imre csopor*tot”, ahogy ettől kezdve nevezték a követség lakóit, kicsal*ták menedékhelyükről. Azt ígérték nekik, hogy bántatla*nul hazamehetnek. Több szemtanú is állította, hogy lát*ták, amint a buszsofőrt egyenruhás szovjet katonák kilök*ték a buszból, és ők ültek a helyükbe. Aztán a három au*tóbusz elindult a titokzatos ismeretlenbe. És az is tény, hogy a követségiek közül senki sem tért haza.<o
></o>Az oroszok tudták, hogy én is a követségen vagyok - szö*késemet viszont sikerült teljes titokban tartani. Azt hitték, hogy a többiekkel együtt én is Romániába repültem. Így történt, hogy édesanyámnak felajánlották: szolgálati útle*velével utazzon értem Romániába. Utóbb tudtuk meg: ez idő tájt készültek egy sietve összetákolt katonai pert lebo*nyolítani, hogy aput és Maléter Pált a rögtönítélő bíróság halálra ítélje és azonnal ki is végezze - furcsa meglepetés lehetett a színjáték kitalálóinak, amikor napokkal később megjelentünk hármasban a Fő utcában, jelentkezve a megígért látogatásra.<o
></o>Műemlék hangulatú városrész a Duna budai oldalán Ví*ziváros. A Fő utcai épület semmivel sem üt el kellemes környezetétől - csak akkor ijedtem meg, amikor ráébred*tem, hogy a rácsos ablakok mögött börtön van. A gyer*meki fantáziakép a dunyhával bélelt pincéről most hirte*len átcsapott a sokkal riasztóbb realitásba: komor hideg kőépület, amelyben ráadásul nem is fasiszták, gyilkosok, rablók és egyéb szörnyetegek töltötték megérdemelt bün*tetésüket, hanem olyan emberek raboskodtak, mint az én édesapám.<o
></o>De azért megmaradt a gyermeki bizalomban gyökerező reflex is: majd én bebizonyítom, hogy ez csak félreértés le*het! Az én apámnak semmi keresnivalója nincsen itt, ezt mindenki tudja - de nálam jobban ki tudná?<o
></o>Az oroszokkal kapcsolatban meg különben is csupa kel*lemes tapasztalatom volt régebbről. A szovjet tanácsadók, akik évekig édesapám mellett dolgoztak, kimondottan kedvelték a gyerekeket, velem minden találkozásunkkor rendkívül barátságosak voltak, csokoládéra és léggöm*bökre emlékeztem, amit tőlük kaptam, meg szép orosz népdalokra, amikre ők tanítottak - mitől féljek hát?<o
></o>Anyu és apuska kezét fogva, bátran, még mindig gyer*meki bizalommal telve léptem be a kapun. Hosszú folyo*sók után értünk egy irodába. A titkárnő némi meglepetés*sel vette tudomásul a nevünket, zavartan kérte, foglaljunk helyet, amíg bejelent minket Karlissov elvtársnál. Jó hosszú ideig tartott a „bejelentés”, közben egyszer egy egyenruhás ember is dugta a fejét az ajtón, hogy meg*győződjön róla, ott vagyunk-e még. A hosszú várakozás el*untatott, legszívesebben felfedezőútra indultam volna -addig soha nem gátoltak ilyesmiben: a főkapitányságon gyakran látogattam meg édesapámat, az épületet alapo*san ismertem már, nem volt olyan szobája, ahol ne kedves mosollyal fogadtak volna, nem tudtam olyant kérdezni, amire ne kaptam volna választ. Itt viszont morcos, fegyve*res alak állt minden ajtó előtt. Amikor odamentem az egyikhez, barátságtalanul rám mordult, így jelezte: Jobban teszem, ha leülök, és csöndben maradok. Némán, görcsö*sen markolásztam hát apuska kezét - ő is szinte fehér volt az ijedtségtől.<o
></o>- Maradj itt, ne mozdulj - mondta csöndesen, de határo*zottan.<o
></o>Ahogy telt az idő, egyre nyomasztóbbá vált a légkör, az általános idegesség egyre jobban átragadt rám is. Lassan felfogtam, hogy körülöttem valami gyökeresen megválto*zott. Eszembe jutott kedves könyvem, az Egri Csillagok, a jelenet a török szultán sátrában, ahogy Török Bálintot csalárdul fogságba ejtik, meg a konstantinápolyi tömlöc, vasra vert foglyokkal - és most már a lágy hangzású dutyi*dunyha-asszociációkat feledve, szigorú és félelmetes bör*tönné vált számomra is a Fő utca, amelynek egyik jéghi*deg, vasrácsos cellájában bilincsbe vert édesapámat kínozzák. És Rajk jutott eszembe, meg a többi kivégzett ár*tatlan....<o
></o>Lehet, hogy annyira megkínozták, hogy fel sem ismer*ném? Lehetséges, hogy azért nem engednek be hozzá? A feszült várakozás órái egyre szörnyűbb rémképeket rajzol*tak elém. Vagy az is lehet, hogy már nem is él? MEGÖL*TEK?<o
></o>Idáig kalandoztak a gondolataim, amikor megjelent a tit*kárnő és bocsánatkérően közölte: Karlissov elvtársnak nem áll módjában kérésünket teljesíteni.<o
></o>Iszonyú pánik fogott el, és elemi harag. Teljes erőmmel ugrottam a titkárnőnek és üvöltöttem:<o
></o>- Gyilkosok! Megöltétek az apámat! GYILKOSOK!!! Őrjöngve ütöttem és rúgtam a meglepetéstől megbénult nőt - csak nagy sokára ocsúdtak fel körülöttem a többiek: nagyapám fogott le, vagdalkozó kezemet leszorítva a leve*gőbe emelt, anyám a lábamat kapta el, és szinte futva von*szoltak a kijárat felé. Már a folyosón voltunk, de én még mindig zokogtam, kiabáltam, csuklottam - nagyapám a lábamra állított, lehajolt hozzám, keményen a szemembe nézett, és még mindig karjaimat szorítva, halkan, de nyo*matékkal mondta, majdnem szótagolva: MI, KOPÁCSIAK EZEK ELŐYF NEM SÍRUNK. MEGÉR*TETI’ED?<o
></o>Összeszorított szájjal, kibuggyanó könnyeimen át bólin*tottam. És megértettem: Kopácsinak lenni annyit jelent, hogy életre-halálra el vagyok kötelezve a nevünk becsü*letéhez. Méltónak kell lennem ehhez a névhez, ha úgy adódik, az egész világgal szemben is. Büszkén egyenes de*rékkal, emelt fővel vonultunk ki a kapun.<o
></o>Az elkövetkező években nagyon sokszor ez az emlék tar*totta bennem a lelket. Emeld fel a fejed! Legyőzetve, de so*ha meg nem alázkodva, mert: MI KOPACSIAK VAGYUNK!<o
></o><o
> </o>1956. december 25.<o
></o>Ez az első karácsonyunk, amit apa nélkül töltünk. Na*gyon Üres a ház. Az unokatestvérem, Kis Jutka a szülei*vel együtt disszidált. Sokan mások is elmentek a barátok közül Egy gyönyörű babát kaptam Sárosiéktól, meg könyveket Aztán Ők is elmentek.<o
></o><o
> </o>Karácsonyig némileg átalakult az otthonunk. Nagya*nyám gyerekkori barátnője, Zsuzsi néni, akit imádtam, hozzánk költözött Laci nevű unokájával együtt. Pontosab*ban: egy szép napon megjelent, és azt mondta:<o
></o>- Nem lehettek férfi nélkül a házban! - és ott maradt.<o
></o>Ismerve határozott természetét, nem is lepődtünk meg, és jelenléte valóban megnyugtatóan hatott: tudtuk, hogy ha rólunk van szó, Zsuzsi néni képes puszta kézzel is szembeszállni bárkivel. Pajtás kutyánk már nem volt ve*lünk: még a forradalom napjaiban eltűnt - nyilván keresé*sünkre indult és eltévedt, vagy valaki befogta a gyönyörű farkaskutyát. Amíg mi távol voltunk, Irénke néni egyedül volt a házban, szegénykém egyfolytában betörőktől rette*gett.<o
></o>Népes társaság gyűlt össze nálunk ezen a karácsonyon:<o
></o>Pista nagybátyámék, anyai nagyapám családja, és persze apai nagyszüleim is. Édesanyám két hatalmas pulykát szerzett, hogy mindenki jóllakjon. A két madár a kert elke*rített sarkában várta az ünnepet, de úgy látszik a fazék gondolata zavarta őket, mert a döntő pillanatban átugrot*tak a kerítésen, és csak a vendégsereg meg a teljes szom*szédság bevonásával sikerült őket két utcával arrébb el*kapni. Pista nagybátyám a hosszú lábaival egymás után ugrálta át a kerítéseket, a szomszédok Zsuzsi néni vezény*letével kerülő úton, szemből támadtak - végre egy kis fel*szabadult nevetés! De a hosszú hajszában mindenki ala*posan kifáradt, így később a pulykák alatt elfelejtettük időben elzárni a gázt, és szénné égett a karácsonyi vacso*ra. Pista a konyha melletti cselédszobában aludt, azt ál*modta, hogy a megvadult pulykák a mellére telepedtek -levegő után kapkodva riadt fel, sűrű füstben, kitámolygott a konyhába és konstatálta a tragédiát...<o
></o>Nem emlékszem már, hogy mit ettünk pulyka helyett -csak az ünnep végtelen szomorúságára emlékszem.<o
></o>Pedig szerettem ezt az ünnepet, amelyen elképzelésem szerint a hős kis Jézus hoz ajándékokat, aki valamikor a Dicsőséges Szovjetunió megteremtése előtt, a régi cári Oroszországban, valahol Szibériában egy Betlehemnek nevezett kisvárosban született. Ugyanis el sem tudtam képzelni, hogy hősök a szüleimen kívül másutt is szület*hettek. Édesapámék is ilyenkor szoktak ünnepelni a há*zassági évfordulójukat. Emlékszem a tizedikre 54-ből: a két cseh világutazó, Sigmund és Hanzelka háromkötetes könyvével lepték meg magukat - mennyi örömet szereztek nekem az afrikai kalandokról készült képek, hányszor menekültem a következő években ehhez a könyvhöz!<o
></o>Kedves emlékem volt az 55-ös karácsony Is: sötétedés*kor a hálószoba ablaka alatt kántálók zendítettek rá kará*csonyi énekekre, egy mélyzengésű bariton, meg egy szép női alt hang. Édesapám ment ki, hogy lerója a szokásos jutalmat. Alaposan meglepődött, amikor saját szüleit ta*lálta a kertben, apuska és mamácska tartották a tenyerü*ket a forintokért... Mennyi önfeledt nevetés, öröm...<o
></o>Nagyon megváltoztak a karácsonyok. A következő hét évből csak könnyes karácsonyokra emlékszem. 62 kará*csonyára édesanyám végképp elveszítette minden testi és lelki erejét, kijelentette, hogy apám nélkül nem ünnepel többet, ne kívánjam tőle ezt a tortúrát. Egyedül töltöttem a karácsony estét, sötét szobában, mereven néztem az asztalt, ahonnan hiányzott a feldíszített karácsonyfa. 16 évesen nagyon reménytelennek látszott az életem.<o
></o><o
> </o>1957. Január 8.<o
></o>Megkezdődött az iskola Az osztály létszáma erősen meg*fogyott, a gyerekek több mint egyharmada a szülőkkel együtt disszidált Sokan elmentek a tanárok közül is, még az orosz tanárunk is elment. Orosz helyett németül kez*dünk el tanulni.<o
></o><o
> </o>Érdekes: az iskolában senki sem hozta szóba, hogy mi történt édesapámmal. Pedig mindenki tudja, hiszen a leg*több gyereknek a szülei tagjai voltak a régi kormánynak is, és tagjai Kádár új kormányának Is.<o
></o><o
> </o>1957. február 2.<o
></o>A házunkkal szemben, közvetlenül a Csákovics bácsi kertészete mellett van egy üres telelt Egész héten szakadt az eső - és ebben a lehetetlen időben ott ült egy ember és festett egy képet Anyukám megsajnálta, kiment, hogy be*hívja teázni De erre az idegen megijedt, hamar összecso*magolt és elment. Anyukám rém nagyot nevetett.<o
></o>Máig élénken él bennem ez a kép. Hamar rájöttünk, hogy rendszeresen figyelnek bennünket. Igaz, már decem*ber óta gyakran láttunk egy-egy idegent, aki kitartóan sé*tált a ház körül - ezekről azonban rövidesen kiderült, hogy édesapám rendőrei, akik önkéntes alapon megszervezték, hogy szolgálat után civilbe bújnak és vigyáznak a „főnök” családjára. Utóbb már jelentkeztek is nálunk. A festegető ember azonban már más volt, mint az eddigiek. Valószí*nűleg jobban is volt fizetve, mint az önkéntesek, ha a sza*kadó esőt is vállalta, 12 órás műszakban. Barátaink is je*lezték, hogy őket is figyelik, követik. Olga néni például, aki miután minket meglátogatott, fél napig sétáltatta a vá*rosban hűséges árnyékát, villamosról buszra, földalattiról trolira szállva sikerült végül leráznia az illetőt. Mindezt tö*retlen kedéllyel, nevetgélve mesélte, szórakoztató játéknak fogta fel. Engem sem nagyon izgatott a dolog, még meg Is jegyeztem: ha ennyire vigyáznak ránk, legalább nem fog*nak betörni hozzánk.<o
></o>Ebben azonban tévedtem. Már néhány nappal a festő-művész után, egy éjszakán - csak hárman voltunk otthon: anyu, Irénke néni és én - arra ébredtünk, hogy valaki kívülről feszegeti a terasz ajtaját. Szerencsénkre egyikünk sem ijedős, és ötletekért sem kellett a szomszédba men*nünk. Anyu harsány hangon osztogatta a parancsokat:<o
></o>- Jutka, telefonálj a rendőrségre! - a telefon ugyan már napok óta nem működött, de hívatlan vendégünk nem biztos, hogy ezt tudja.<o
></o>- Irénke néni, engedje ki a kutyát! - és bár Pajtást már hónapok óta nélkülöztük, sebaj: Irénke néni morgott és ugatott helyette.<o
></o>- Én meg hozom a puskát! - a vadászfegyvert, amelyet egy héttel előbb eladtunk, mert kellett a pénz élelemre és lakbérre.<o
></o>És a csel sikerült, a jövevény nem merte bevárni a dísz-fogadtatást. Csak lábnyomait találtuk meg másnap a kertben.<o
></o><o
> </o>1957. februárja bővelkedett az eseményekben:<o
></o>Kedves naplóm, ma házkutatás volt nálunk. Három civil ruhás ember érkezett egy Pobjedával. Mindent kidobáltak a szekrényekből, a könyvespolcokról, még az én szek*rényemet is megnézték. A babámat sikerült az ágy alá dugnom, a naplómmal együtt.<o
></o><o
> </o>De azért ez már nem voltjáték, a házkutatás komoly se*bet ütött az önérzetemen. Amikor kiderült, hogy az Idege*nek milyen szándékkal jöttek, szekrénykulcsomat elrej*tettem a kertben - -ha megnyúznak, sem engedem, hogy idegenek turkáljanak a holmimban! Ahogy az én szobámra került a sor, a civil ruhás emberek udvariasan megkér*dezték: kinyitnám-e a szekrényemet. Már a számon volt a tagadó válasz, amikor édesanyám rosszat sejtve, karon fo*gott és átvitt a másik szobába, hogy pár szót váltson velem, ami olyankor szokott történni, amikor valamit helytele*nül csináltam.<o
></o>- Hol a kulcs? - kérdezte szigorúan, ahogy kettesben ma*radtunk.<o
></o>- Eldugtam - válaszoltam eltökélten.<o
></o>- Keresd meg, és add oda nekik: utasított. - Apádnak ár*tasz vele, ha nem fogadsz szót! Értsd meg: ezeknek most itt mindenhez joguk van! - Mélyen a szemembe nézett, megölelt és vállamnál fogva a kert felé irányított.<o
></o>Könnyes szemmel vittem vissza a kulcsot - aztán újra eltűntem a kertben, a cseresznyefa tetején. Arra már nem tudtak rákényszeríteni, hogy végig is nézzem ezt a barbár*ságot.<o
></o>A házkutatók még a fényképalbumainkat is végignézték. Találtak Is egy gyanús felvételt: a Mezőgazdasági kiállítá*son készült, 1956 kora őszén, apukám egyenruhában ül egy padon, két oldalán egy-egy sötétöltönyös, civil férfi.<o
></o>- Kik ezek az emberek? - bökött a fényképre a nyomozó.<o
></o>- Hűha - válaszolta anyukám -‚maguk nagy bajban lesz*nek, ha már a saját főnökeiket sem ismerik fel! Ez itt két szovjet elvtárs - és bemutatta őket név szerint.<o
></o>A házkutató becsapta az albumot, és lefújta a további kutatást. Otthagyták a fényképeket is - meg a gusztusta*lan rendetlenséget.<o
></o><o
> </o>A városból hazafelé jövet a buszmegállóban Andreával találkoztunk. Óvodás korunk óta ismerjük egymást, tavaly a tizedik születésnapomra is eljött Megörültem neki~, oda*futottam hozzá, Ő meg elfordult, Úgy tett mintha nem is*merne meg. Anyu utánam szaladt, megfogta a kezemet és elrángatott. És nagyon haragudott rám. Azt mondta, ezen túl várjam meg, amíg nekem köszönnek.<o
></o><o
> </o>Egyik reggel elmentünk a boltba, hogy tejet meg kenye*ret vegyünk - és az üzlet bejáratánál megláttam kikötve Pajtást. Megismert ő Is, rám ugrott, össze-visszanyalta az arcomat. Haza akartam hozni, de akkor egy bácsi jött ki a boltból, és elrángatott onnan. Azt kiabálta, hogy tolvaj va*gyok és rendőrt akart hívni. Én váltig bizonygattam, hogy nem vagyok tolvaj, Pajtás az én kutyám, és mindenki lát*hatta is, hogy Pajtás velem akart jönni. De akkor előkerült anyukám is, és ő is azt mondta, hogy én tévedtem, ez nem Pajtás.<o
></o>Máig tudom, hogy Pajtással találkoztam. De tudta ezt anyu is. Később megmagyarázta: sehogy sem tudtuk vol*na megtartani, hiszen Pajtás jó koszthoz szokott, a ren*dőrségi konyha maradékából kapta a csontot és a húst -most meg nekünk sem nagyon jut hús, legfeljebb egyszer egy héten, hogyan tudnánk akkor őt is etetni?<o
></o>Egy február végi napon apuskáéknál vacsoráztunk. Na*gyapámnak Is volt szovjet tanácsadója, egy szemüveges, csendes ember - akkoriban kapta meg az ukázt: március elejével hazarendelik. Tulajdonképpen az ő tiszteletére rendezte apuska a családi búcsúvacsorát. Magunk között voltunk, a tolmácson kívül nem volt jelen senki idegen, és a tanácsadóval valóban barátságos viszonyban volt na*gyapám, kölcsönösen tisztelték egymást. Az elválás szo*morkás hangulatában eltelt este végén könnyes mosollyal ölelték át egymást. Én szokásos gyerekes szelességemmel ugrottam a kedves bácsi nyakába - aki igazi rémülettel tántorodott hátra, halálos sápadtan. Én még ijedtebben hátráltam, mert nem értettem a helyzetet. Apuska magya*rázta meg utóbb:<o
></o>- Tudod, a bácsi megijedt tőled. Eszébe juthatott, hogy Pár héttel ezelőtt ilyen korú gyerekek, mint te, Molotov-*koktélt dobáltak a szovjet harckocsikra. Sok orosz kato*nát öltek meg így! Azt hihette most hirtelen, hogy esetleg te is...<o
></o><o
> </o>
Antal, kérésed parancs. Feltettem a másik két fejezetet is. kellemes olvasást.
Nagyon érdekes olvasni a naplódat. Én 7 éves voltam '56-ban és a családom is érintett benne csak másképp.
Amikor feljövök ide mindíg olvasgatok a naplóból.
Én egy más szemszögből látom az eseményeket. De azt hiszem a végeredmény ugyanaz vagy mégsem?
Valószinű, hogy ugyanaz. Azért kiváncsi lennék a Te szemszögedre is. Mert hogy abból lesz egész a világ, ha többen összeadjuk ugyarról az eseményröl a tapasztalatainkat. Mint tudjuk, ahány ember, annyiféleképpen tudjuk megélni ugyazt az eseményt. És amig tiszteletben tartjuk egymás tapasztalatait, addig nincs is semmi baj.
Csakhogy tisztázzunk dolgokat, én az alábbit azért is irtam, mert már kaptam megjegyzést, hogy mint egy "büdös komcsi, ellenforradalmár rendörfökapitány lánya", én meg is érdemeltem sorsomat.
Idézet:
<TABLE cellSpacing=0 cellPadding=6 width="100%" border=0><TBODY><TR><TD class=alt2 style="BORDER-RIGHT: 1px inset; BORDER-TOP: 1px inset; BORDER-LEFT: 1px inset; BORDER-BOTTOM: 1px inset">Eredeti szerző Judith
Antal, kérésed parancs. Feltettem a másik két fejezetet is. kellemes olvasást.
</TD></TR></TBODY></TABLE>
Judith! Hálásan köszönöm, hogy kérésemre feltetted a hiányzó két fejezetet. Közben mindent, amit találtaml üzeneteidben '56-tal kapcsolatban, begyűjtöttem.
Áldott, békés boldog karácsonyi ünnepeket kívánok!
<TABLE cellSpacing=0 cellPadding=6 width="100%" border=0><TBODY><TR><TD class=alt2 style="BORDER-RIGHT: 1px inset; BORDER-TOP: 1px inset; BORDER-LEFT: 1px inset; BORDER-BOTTOM: 1px inset">Eredeti szerző Judith
Antal, kérésed parancs. Feltettem a másik két fejezetet is. kellemes olvasást.
</TD></TR></TBODY></TABLE>
Judith! Hálásan köszönöm, hogy kérésemre feltetted a hiányzó két fejezetet. Közben mindent, amit találtaml üzeneteidben '56-tal kapcsolatban, begyűjtöttem.
Áldott, békés boldog karácsonyi ünnepeket kívánok!
Judith!
Édesapád könyvét, mint már a napokban is írtam, évekkel ezelőtt (?1985.ben) olvastam. Az egyik kolléganőm adta át elolvasásra. Írógéppelt írt és egy gyűjtőben tárolt irat volt. Féltett kincse a kölcsönadónak.
Ma hol lehet hozzájutni Édesapád könyvéhez? (Természetesen magyarul.)
Édesapád könyvét, mint már a napokban is írtam, évekkel ezelőtt (?1985.ben) olvastam. Az egyik kolléganőm adta át elolvasásra. Írógéppelt írt és egy gyűjtőben tárolt irat volt. Féltett kincse a kölcsönadónak.
Ma hol lehet hozzájutni Édesapád könyvéhez? (Természetesen magyarul.)
Jó kérdés. Nálam. ird meg privátba hova küldjem és én is megirom, hogy te hova küld a postázással együtt járó 20. Can. dollárt. Merthogy feltételezem, te M.O-on élsz én pedig, mint tudod, Kanadában, és a postás nem jár arra tölünk gyalog.
Nem is tudom miért válaszoltam. Elhatároztam, hogy végig olvasom a naplódat édesapád emlékiratait is lehetővé válik majd elolvasni.
Mi az "úgynevezett osztályidegenekhez" tartoztunk. Apai nagyapám református tiszteletes volt. Édesapám belekeveredett a forradalomba, na nem a fegyveres harcba hanem egy kisváros ahol éltünk akkori forgatagába. Volt börtönben.
Aztán a magyaroktól a rendszerváltás óta már két kitüntetést, emlékérmet kapott. Mivel már nem él az utolsót most okt.-23-án vettem át. Ottani ünnepségen nagyon érdekes dolgok jutottak eszembe. Azóta böngészem a naplódat.
Én nem úgy olvastam a naplódat ahogy az utolsó mondatba írod. Inkább azt kerestem, hogyan kereste az akkori vezetés a kiutat a válságból.
De nem lehet itt leírni mindazt ami bennem kavarog. Lehet, hogy el is némulok. Csak olvasgatok.
De a csúnya megjegyzésed eszembe sem jutott.
Hanga, én meg nagyon örülök, hogy válaszoltál. megtisztelve érzem magam miatta. Számtalan barátom van, akik valamikor a másik oldról tapasztalták meg, mint pl. te is azt azs idöszakot. A sértö megjegyzés nem is tölük jött, és nem feltételeztem Rólad, hogy benned is megfordult ez a gondolat. De, ez is egy tényező és vélemény, amit kaptam a sok közül. Már maga az a tény, hogy érdeklödsz és olvasgatol, jó fényt vett rád. ne huzodj vissza. Ird meg, ha akarod privben nekem, hogy milyen gondolatokkal vetted át az Édesapádnak poszthumuszként adott kitüntetését Okt. 23.-án. Még az is lehet, hogy azonosak a gondolataink.
Nem tudom itt vagy-e? Én például amikor olvastam a házkutatásról, a félelemről, újra átéltem amikor a házkutatáskor szembe néztem a fegyver csövével. Azóta sem tudok belenézni, ha ilyet mutatnak a tv-ben. Nyílvánosan semmiképp, de priviben jó lenne elmondani mit éltünk át. Édesanyám sem él már és ő nagyon keveset beszélt róla. Édesapám mesélt a börtönévekről a koncepciós perekről. Egyébként engem mindíg érdekelt a forradalom. Megnéztem a terror házában is a róla szóló dokumentumokat. Arra tanítottak egész életemben, hogy nekem többet kell e miatt teljesítenem. Nagyon jó lenne minderről őszintén beszélgetni valakivel.
Bocs de annyi minden van bennem hogy lehet, hogy nem tudom abbahagyni.
üdvözlettel
Küldtem egy privit de a gép kidobott
Teganp váratlanul kaptam egy emailt egy eddig számomra ismeretlen rokontól. Egyik Kopácsi másodunokatestvéremnek a férje irt, aki egy amatör történész, hogy megy egy szindarab a Köztársaság térri tragédiáról Budapesten, ahol minden szereplö, kivéve Apám, más néve alatt van. A szindarabban arról van szó, hogy a Pártházból kérnek segitséget, mert megtámdaj öket a tömeg, de apám megtagadja a segitséget.
A rokon viszont olvasta apám könyvét, söt szeméklyesen is találkozott vele 1994-ben és azóta is. Szóval Ö irt az iróknak, hogy elöször is ez nem igaz, mert Apám teléfonon keresztúl igenis felajánlott egy rendörszázadot, ami egy Csikeszné nevezetű nem úrihülgy által gorombán vissza lett utasitva, mondván, hogy "Köszönjük, de nekünk nem kellenek Kopácsi féle rendörök."
Apám kérte Mező Imrét, aki közeli munkatársa és hive volt Nagy Imrének, de Csikeszné ezt a kérését is megtagadta. A végén hajlandó volt átadni a kagylót az egyik ott tartozkodó magasrangu AVO-s tisztnek, akinek apám azt tanácsolta, hogy ebben az esetben, legalább a legénységet mentsék ki, az épület alatt levö alaguton keresztül ami az épület másik oldalához vezetett, és bár az ott levö ajtó a háboru után be lett falazva, de azt egy kézigránáttal ki lehet robbantani. Persze, hogy ez sem történt meg, ehelyett kb. 20 kiskatonát, akik az épületben tartozkodta kiterelték az elsö kapun át, Mezö Imre és még legalább két másik tiszt kiséretében. Ezeket a népharag úgy ahogy volt meglincselte, és persze erööl aztán nemzetközi balhé és egyebek is voltak, nomeg ez adott állitolag okot az oroszok visszajöveteléhez is.
Erről az idöszakról többek között Eörsi István történész is irt egy könyvet, amiben forrásmunkaként megjelöli többek között Holló Ervin urat, aki még az átkosban irt egy rémregényt a Köztársaság téri borzalmakról, alaposan elferditve, kifacsarva a dolgokat, amiben Apámat mint egyik főbünöst jelö meg. Meg van emlitve még Csikeszné is. A kedves uj rokon Eorsi honlapján http://www.eorsilaszlo.hu/ megérdeklödte, hogy hogy van az, hogy mindenki mást, az átkosból emlitett, mint forrást de kihagyta apámat. Mire azt válaszolta, hogy Ö nem tartja apám könyvét hitelesnek.
Na, erre beléptem és is, és feltettem néhány keresetlen kérdést. Eorsi forumán a vitát meg lehet tekinteni. Igen érdekes, és még nincs vége. Mert Édesanyám adott néhány érdekes forrást, amit majd az uriembernek felajánlok, hogy nézzen utána. U.I. 1956 nyarától kezdve a mi lakásunk, és apám munkahelyén a telefon le volt hallgatva az ÁVO-sok által. Igy, ez a beszélgetés a Csikesznével is fl lett véve. Eörsi ur, pedig vegye a fáradtságot és keressem meg az archivumból ezt az anyagot. Azonkivűl, hogy anyám, aki jelen volt ezen a beszélgetésenél, tehát mint tanu is állithatja, hogy igy történt, apámnak van még két élő helyettese, akik szintén tanuskodhatnak emelett.
Anyám ki van borulva, hogy egy Eörsinek hitelesebb egy Hollós, meg egy csikeszné, mint az én apám. na, szóval ez a mai napra szóló Kopácsi ujság.
A rokon viszont olvasta apám könyvét, söt szeméklyesen is találkozott vele 1994-ben és azóta is. Szóval Ö irt az iróknak, hogy elöször is ez nem igaz, mert Apám teléfonon keresztúl igenis felajánlott egy rendörszázadot, ami egy Csikeszné nevezetű nem úrihülgy által gorombán vissza lett utasitva, mondván, hogy "Köszönjük, de nekünk nem kellenek Kopácsi féle rendörök."
Apám kérte Mező Imrét, aki közeli munkatársa és hive volt Nagy Imrének, de Csikeszné ezt a kérését is megtagadta. A végén hajlandó volt átadni a kagylót az egyik ott tartozkodó magasrangu AVO-s tisztnek, akinek apám azt tanácsolta, hogy ebben az esetben, legalább a legénységet mentsék ki, az épület alatt levö alaguton keresztül ami az épület másik oldalához vezetett, és bár az ott levö ajtó a háboru után be lett falazva, de azt egy kézigránáttal ki lehet robbantani. Persze, hogy ez sem történt meg, ehelyett kb. 20 kiskatonát, akik az épületben tartozkodta kiterelték az elsö kapun át, Mezö Imre és még legalább két másik tiszt kiséretében. Ezeket a népharag úgy ahogy volt meglincselte, és persze erööl aztán nemzetközi balhé és egyebek is voltak, nomeg ez adott állitolag okot az oroszok visszajöveteléhez is.
Erről az idöszakról többek között Eörsi István történész is irt egy könyvet, amiben forrásmunkaként megjelöli többek között Holló Ervin urat, aki még az átkosban irt egy rémregényt a Köztársaság téri borzalmakról, alaposan elferditve, kifacsarva a dolgokat, amiben Apámat mint egyik főbünöst jelö meg. Meg van emlitve még Csikeszné is. A kedves uj rokon Eorsi honlapján http://www.eorsilaszlo.hu/ megérdeklödte, hogy hogy van az, hogy mindenki mást, az átkosból emlitett, mint forrást de kihagyta apámat. Mire azt válaszolta, hogy Ö nem tartja apám könyvét hitelesnek.
Na, erre beléptem és is, és feltettem néhány keresetlen kérdést. Eorsi forumán a vitát meg lehet tekinteni. Igen érdekes, és még nincs vége. Mert Édesanyám adott néhány érdekes forrást, amit majd az uriembernek felajánlok, hogy nézzen utána. U.I. 1956 nyarától kezdve a mi lakásunk, és apám munkahelyén a telefon le volt hallgatva az ÁVO-sok által. Igy, ez a beszélgetés a Csikesznével is fl lett véve. Eörsi ur, pedig vegye a fáradtságot és keressem meg az archivumból ezt az anyagot. Azonkivűl, hogy anyám, aki jelen volt ezen a beszélgetésenél, tehát mint tanu is állithatja, hogy igy történt, apámnak van még két élő helyettese, akik szintén tanuskodhatnak emelett.
Anyám ki van borulva, hogy egy Eörsinek hitelesebb egy Hollós, meg egy csikeszné, mint az én apám. na, szóval ez a mai napra szóló Kopácsi ujság.
Itt van Gosztonyi Pétertől egy tanulmány a Köztársaság téri ostromról. Azt hiszem elég világosan leirja a történtket és a kételkedéseit is.
http://www.bparchiv.hu/magyar/kiadvany/bpn/05/048_080.html
http://www.bparchiv.hu/magyar/kiadvany/bpn/05/048_080.html
A szindarab, ami a Köztársaság téri ostromról szól, és apám, név szerint (egyedül) mint áruló van megemlitve az alábbi oldalon elolvasható
http://www.holmi.org/pdf/holmi2006-03.pdf
http://www.holmi.org/pdf/holmi2006-03.pdf
"Jó kérdés. Nálam. ird meg privátba hova küldjem és én is megirom, hogy te hova küld a postázással együtt járó 20. Can. dollárt. Merthogy feltételezem, te M.O-on élsz én pedig, mint tudod, Kanadában, és a postás nem jár arra tölünk gyalog."
Remélem egyszer ezt is sikerül megoldanom. Ma még nem tudom. Köszönöm a gyors válaszodat! Igen M.O-on élek Nagykanizsán.
Remélem egyszer ezt is sikerül megoldanom. Ma még nem tudom. Köszönöm a gyors válaszodat! Igen M.O-on élek Nagykanizsán.
Kedves Judit!
Teljesen ledöbbentem, ezen az egész dolgon. Hihetetlen, hogy még mindig ez megy, ennyi év után ... :?
Bár, valahol, mint, szintén 'osztályidegen és a komm. nép ellensége' család leszármazottja, a mai napig érzem a bőrömön ezeket a dolgokat.
Ugyanakkor, még mindig nem értem, és nem tudom felfogni, hogy ennyi év után, miért kell egyeseknek tovább árulózni és hiteltelen, akár, mondhatom, hazug színdarabokat és egyébb irományokat írni???? :shock:
Az ilyen irományoknak mi az érteleme? És mi az értelme annak, hogy ezek az emberek megpróbálják fenntartani a gyűlkölködést és a feszültséget??? :shock:
Természetesen, ezek költői kérdések voltak csupán; de továbbra is értetlenül állok a dolog előtt ... Remélem, mielőbb sikerül tisztáznod Édesapád nevét.
Egyébként pedig, tényleg jó itt megbeszélni, tisztázni néhány dolgot, mivel az én családom is hallgatott a történtekről, mert úgy gondolták, hogy ezzel védenek minket. Minél kevesebbet tudjunk arról, hogy mi történik ... így, sok mindent tudunk, de rengeteg mindent, viszont nem ... Jó olvasgatni a történetedet, mert így sok minden értelmet nyer.
Teljesen ledöbbentem, ezen az egész dolgon. Hihetetlen, hogy még mindig ez megy, ennyi év után ... :?
Bár, valahol, mint, szintén 'osztályidegen és a komm. nép ellensége' család leszármazottja, a mai napig érzem a bőrömön ezeket a dolgokat.
Ugyanakkor, még mindig nem értem, és nem tudom felfogni, hogy ennyi év után, miért kell egyeseknek tovább árulózni és hiteltelen, akár, mondhatom, hazug színdarabokat és egyébb irományokat írni???? :shock:
Az ilyen irományoknak mi az érteleme? És mi az értelme annak, hogy ezek az emberek megpróbálják fenntartani a gyűlkölködést és a feszültséget??? :shock:
Természetesen, ezek költői kérdések voltak csupán; de továbbra is értetlenül állok a dolog előtt ... Remélem, mielőbb sikerül tisztáznod Édesapád nevét.
Egyébként pedig, tényleg jó itt megbeszélni, tisztázni néhány dolgot, mivel az én családom is hallgatott a történtekről, mert úgy gondolták, hogy ezzel védenek minket. Minél kevesebbet tudjunk arról, hogy mi történik ... így, sok mindent tudunk, de rengeteg mindent, viszont nem ... Jó olvasgatni a történetedet, mert így sok minden értelmet nyer.
