Kulturális kaleidoszkóp

Számadás




<ju:fl>KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: MARCUS AURELIUS</ju:fl><ju:fl></ju:fl>

Sárgán hever itt a középkori Róma,
de lángol az alkony,
mint véres oroszlán
s te fönn lovagolsz még
a Capitolium ősi tetőjén,
Marcus Aurelius.

Bronzfejü cézár,
aranyszakállu,
vak ragyogásu szoborszemeiddel
őrködve vigyázol
s én állok előtted.

Császári felség,
emberi nagyság,
roppant pogányság
örök igazza,
bamba tömegtől visszahuzódó,
trón magasában egyedül élő,
koldus imperátor.

Nem kancsal apostol,
nem zagyva keletnek elmebetegje,
fönséges irótárs,
együtt a sziv és fő,
fájdalom és bölcs messzetekintés,
elhagyatott e sanyaru földön,
az, aki él és az, aki fél és
látja a törvényt reszketve, de higgadt
lépttel megy a sirhoz, az értelem égő
lámpája kezében,
megvetve a barbárt,
mindazt, mi hazugság.

Semmi, ami barbár
nem kell soha nékem, semmi, ami bárgyu.
Nem kellenek ők se, kik titkon az éggel
rádión beszélnek, a jósok, a boncok,
a ferde vajákos, ki cifra regéknek
gőzébe botorkál, csürhe-silányok,
kik csalva-csalatva egy jelre lehullnak
s ugy fintorog arcuk,
mint a bolondé.

Csak a bátor, a büszke az kell nekem, ő kell,
őt szeretem, ki érzi a földet,
tapintja merészen a görcsös, a szörnyü
Medusa-valóság kő-iszonyatját
s szól: "ez van", "ez nincsen",
"ez itt az igazság", "ez itt a hamisság",
s végül odadobja férgeknek a testét.
Hős kell nekem, ő, ki
déli verőben nézi a rémet,
hull könnye a fényben
és koszorúja
izzó szomoruság.

Messze vagyok már, messze röpültem,
messze az olcsó, hig dudaszótól,
dél és nyugat között csapong az én lelkem,
mindig szabadabban.
Álarcomat itten elvetem, aztán
ujra felöltöm
s járok mosolyogva,
tanulva a türést,
a hosszu alázat gőgös erényét,
szenvedve a mocskot, rejtve riadtan
rongyokra szakitott, császári palástom.

Hadd emelem föl,
hadd emelem hát tiszta, hitetlen,
kétkedve-cikázó, emberi pára-
lelkem tefeléd most,
ki jöttem a pannon
halmok alól s élek a barna Dunának,
a szőke Tiszának partjai közt. Jaj,
hadd emelem föl mégegyszer a szívem
testvéri szivedhez,
Marcus Aurelius.

(Róma)


[video]<iframe width="420" height="315" src="http://www.youtube.com/embed/SUuUZbE-Upo" frameborder="0" allowfullscreen=""></iframe>[/video]
<iframe width="420" height="315" src="http://www.youtube.com/embed/SUuUZbE-Upo" frameborder="0" allowfullscreen=""></iframe>

Ryokan - Haiku

Kifosztva áll szegény lakom,
de a rabló a holdsugárt
meghagyta itt az ablakon.

(ford. Kosztolányi Dezső)

http://terebess.hu/terebessgabor/rjokan.html

Három negatív szó

KOSZTOLÁNYI egy alkalommal, maga sem értette, miért, disznószívet vásárolt a hentesnél. A hentes, aki tudta, hogy költővel áll szemben, kis-sé zavartan húzta végig párnás kézfejét a zsírpapíron, és a szokásosnál egy árnyalattal gondosabban rajzolta rá a számjegyeket. Kosztolányi kilépett az alig elviselhető augusztusba. Az Erzsébet-téren keresett megfelelő helyet. Kissé megbontotta a zsírpapírt, a lakkcipője orra elé lökte a csomagot, és várt. Gyűlni kezdtek a húslegyek. Kicsi, zöld smaragdok, mintha a közeli divatházból rajzanának ki a kézelőgombok. Kosztolányi lehunyta híres pilláit, és elszenderedett. Irtózatos csámcsogásra ébredt. Angol bulldog habzsolta a szívet, félelem, harag és elfogultság nélkül.

(NÉMETH GÁBOR: A tejszínről)

http://www.geocities.ws/ngkatharmoi/sotetkamra.htm

http://konyves.blog.hu/2007/08/30/nemeth_gabor_a_tejszinrol_reszlet

http://www.litera.hu/hirek/sotetkamra-xiii

http://www.google.hu/url?sa=t&rct=j...=pGkGo6bUz_G_Mce7LYXIhg&bvm=bv.44158598,d.Yms

Kosztolányi Dezső

MAGÁNY

​

Most még az utcán vagyok a kiváncsi tekintetek kereszttüzében. Ezer és ezer fürge, tolakodó szem kémleli az arcomat s a rajtaülő lélek remegéseit. A tárgyak oly idegenek körülöttem. Sokszor azt hiszem, hogy nem is léteznek s e sok müködő lélek között magam is ijedten kapok a fejemhez, hogy megbizonyosodjam, csakugyan vagyok-e?
Hirtelen elcsapódom egy sötét közön s keskeny utcák, fekete háztetői alatt a boldogságtól szinte lihegve, lázasan megyek a célom felé.
A kaput kinyitom. Belépek a szobámba. Sötét van. Nincs senki benne.
Egy pillanatig még kopog fejemben az utca zaja, a kerékdübörgés, az emberek zagyva beszéde, de már olyan halkan, hogy egészen összeolvad a lelkem zenéjével. Álmodozó semmittevésben tekintek magam köré. Minden, ami köröttem van, olyan nyájas s hozzám hasonlatos lesz. Az óra ketyegése s a szivem dobogása egybeolvad. A lámpa ugy világit, mint a lelkem fénye és a butorokat annyira egynek érezem magammal, mintha saját vérem folyna bennök.
Hallgatózom. A csend dalol, csilingel.
Valami templomi érzés hatja át a szivemet. Reszketve tárom ki karjaimat, mint az áldozó pap és az ágyra roskadok. A szobában halálos némaság lebeg. Majdnem felsikoltok a gyönyörtől.
Magam vagyok!...

Kosztolányi Dezső

A BÖLCS ÁRNYÉKA


Az ősz platonista sokat szenvedett. Hiába volt a tudós athéni orvosok bölcsesége, a kuruzsló asszonyok furfangos ráolvasása, napról-napra rosszabbul lett. Ő azonban derült mosolygással várta a dolgok végét. A drága fükivonatokat elhajitotta, az orvosokat kinevette. Bölcs közönynyel nézett a Hádesz sötétlő kapuja elé.
Egészen lesoványodott. Hosszu görög orra, mely tar homlokával egybeforrott, valami nagyon légies külsőt adott neki. Városszerte azt beszélték róla, hogy már szellemekkel társalog...
Nagy, zöldes csillámu szemeiben heves vágy tüze égett. Elkivánkozott erről a tökéletlen világról, magasabb régiókba vágyott, mert tudta, hogy Thanatosz csak tökéletesebb csillagokra visz. Öreg és fáradt volt. Elmult száz éves.
Ment, künn, a város kapuin tul. Gyönyörü őszi nap volt, kövér gyümölcsök hullongtak a hajladozó fákról.
A nagy uton csak ő ballagott. Tanitványai nem követték, mert az agg mester a magányt szerette. Ilyenkor gondolkozott és álmodozott.
Sokáig, lassan járt a porban.
Egyszer csak észrevette, hogy nincs egyedül. Előtte lépdelt az árnyéka. Hosszura nyulva, gigászi nagyságban.
A bölcs csontos testét egy bő lebernyeg takarta. Az árnyék épp ugy lógázta a köpenyt, mint ő. A karjai épp ugy jártak, a lábai épp ugy tapostak, mint az övéi.
A mester ezen nagyon elgondolkozott.
Vajjon melyik a valóban létező: az árnyék, vagy ő?
S ő, mikép egész életében tanitotta, most is azt hitte, hogy az árnyék. Az tartósabb, mint a romlandó földi test.
Mikor ezt elgondolta, nyájasan és bölcsen mosolygott.
Sokáig mentek igy együtt ő és az árnyék.
Aztán, mikor a napszekér vértajtékos, lihegő lovakkal a nyugati ég peremére ért, leült egy szőlőskert fala alá, mert elállott a lélekzete.
Hörgött. Érezte, hogy elalél. Rövid ideig küzdött, aztán lehunyta a szemét és meghalt.
A hüs alkonyi szellő meglibegtette haját, hosszu köpenyét és szandálja kötőzsinórjait kibogozta.
A fehér falon a fekete árnyék lassan táncolni kezdett.
A hulla azonban ott hevert meredten és élettelenül.

Kosztolányi Dezső

TÜCSÖKDAL AZ ÉJSZAKÁBAN


Valamikor - két vagy három éve lehet már - gyorsvonaton robogtam egy nyári szürkületkor. Kihajoltam az ablakon s szinte beleszédültem a fekete, szénaillatos sötétségbe. Kezemben egy hosszu, finom cigaretta parázslott s lankadtan, tétlenül néztem, mint alszik el, szenesedik meg, feketül hozzá az alvó, mozdulatlan éjszakához. A kerekek süket dübörgésében egyszerre csak egy ezüstös trillát hallottam. A szürke mezők mélységében, valahol messze, messze egy tücsök dalolt magánosan, egyedül.
Akkor egyszerre elérzékenyültem a primitiv hangszeren és szemeimbe könyek csorogtak. Cigarettámat leejtettem az éjszakába. Oly fájó, édes és különös volt, hogy egy tücsök valahol messze dalba kezd, egy gyorsvonaton rohanó vándor meghallja és magával viszi az emlékét.
Aztán egészen elfelejtettem a tücsök nótáját. Két vagy három éve lehet már. Ma pedig itt ülök a lámpám árnya alatt és fütött szobában, csikorgó télen ujra hallom a tücsökdalt, az ezüstös, trillázó éneket, amely egyszer - valamikor - hozzám repült az éjszakában. Egyszerre nevetni és sirni szeretnék. Miért, miért kell ujra ellágyulnom? Az ismeretlen mezőn azóta sokszor elszáradt és kivirult a fü, az ugart fölszántották, ezer és ezer fiatal tücsök kezdett uj dalba s az én igénytelen énekesem még azon a nyáron meghalt. A vidék talán el is pusztult egészen, a gyorsvonatom mozdonyát, amely tovaröpitett a dübörgő sineken, azóta piszkos kereskedésekben ócskavasként árulják, a gépész meghalt, a jelző-lámpa összetört, a kocsik inai meghibbantak és a vasut utasai szertezüllöttek, örökre eltüntek a szemem elől. A dal azonban él, a tücsök, ez az apró füzfapoéta, ez a semmi, ez a ciripelő, zöld féreg egyre huzza lelkemben fájdalmas, vékony hegedüjét.
És dala most ujra a vágy, az öröm, a fájdalom végtelenségét kelti föl bennem, mint akkor - két, vagy három éve - a nyári szürkületben.

a magány

A magány nehéz. Novemberben kinézni reggel a szürke derengésbe, kijönni a tornácra -, és nincs senki, senki. A hegyoldalon barna levelekre szürke köd telepszik. Ezt az érzést csak a legerősebb ellenméreggel lehet gyógyítani. Mi az? A tudat, hogy az ember egyedül át tudja élni a világ legnagyobb szépségeit, éspedig nem képzeletben, elégtételként, hanem, mint az örök egy, aki a legközelebb áll a mindenséghez. Az ember csak közösségben élhet boldogan, de csak a magányban lehet Isten.

Kosztolányi Dezső, haiku fordításai-ból


Buson: HARANG
A templomi harang bronzán
libegve
alszik
egy csöppnyi lepke.


Basho: SZEGÉNYSÉG
Jöjj el barátom, bár kopott
tanyám van,
de nálam
a szúnyogok is oly kicsik,
hogy az embert alig csipik.


Seidi: UDVARIASSÁG
Kunyhóm előtt gubbasztok
tétován.
A teleholdnak adtam át ma éjjel
vendégszobám.

Kosztolányi remek prózájával kívánok, tartalmas időtöltést, kellemes hétvégét !



Kosztolányi Dezső: Boldogság


- Nézd - figyelmeztetett Esti Kornél -, mindnyájan ábrándozunk arról, hogy valamikor boldogok leszünk. Mit képzelünk el ilyenkor? Többnyire valami állandót, szilárdat, tartósat. Például egy kastélyt a tenger partján, kertet és csöndet körötte, egy nőt, gyermekeket, családot, esetleg pénzt vagy dicsőséget. Ezek csacsiságok. Az ilyen képek kiskorunkban jelennek meg előttünk. Igaz, ma is megjelennek, ha a boldogságról képzelődünk, mert igazi és éber álmainkban mindig csecsemők maradunk. A mese ez, az örök és légüres mese. Ennek a kastélynak, akár a mesebeli kastélynak, nincs tervrajza, átírási költsége, adólapja. A nő, akit magunk elé festünk, testtelen és lélektelen, nem is vagyunk vele semmiféle viszonyban. A gyermekek, akiket álmodunk, sohase betegszenek meg kanyaróban, és sohase hoznak haza rossz bizonyítványt. A dicsőségről pedig nem merjük megállapítani, hogy a valóságban nagyobbrészt a kiadókkal való tárgyalásokból áll, melyek annyira fölizgatnak bennünket, hogy később ebédelni se tudunk.
Szóval ezek a képek tartalmatlanok, és ezért csábítók.

Természetesen, van boldogság. De az merőben más. Magam is emlékszem néhány boldog percemre. Hogy mikor voltam legboldogabb? Hát elbeszélhetem, ha akarod.

Egy-két évvel ezelőtt, október végén nagy útra kellett mennem. Este csomagoltam, és lefeküdtem. Vonatom reggel indult. Nem tudtam aludni, noha már több álmatlan éjszaka volt mögöttem. Hánykolódtam a párnákon. Egyszerre a hátam közepén nyilallást éreztem. Megmértem magam. A hőmérő lázat mutatott. Sok mindent adtam volna, ha ezt az utazást elhalaszthatom. De nem lehetett. Amikor megvirradt, balsejtelem fogott el, hogy nem térek többé haza. Lucskos, sötét ősz volt. A vonat ázott, síró kocsijaival kedvetlenül várakozott rám. Kongó folyosóin senki se járt, fülkéiben is csak elvétve ült egy-egy fázó, sápadt utas, mintha az egész szerelvényt elátkozták volna. Magányos szakaszomból néztem a füstölgő mezőket. A levegő fekete volt, az országutak sárgák. Valamelyik állomáson egy mezítlábas parasztfiúcska végigszaladt a kocsik mellett kannájával meg a poharával, s a szakadó esőben ezt kiáltotta: "Friss vizet tessék."
Életunt kalauz vizsgálgatta körutazási jegyeimet. Köszönés helyett sóhajtott. A lidércnyomás a határon túl is folytatódott. Elhagyott pályaudvarok gurultak elém. Malaclopó köpenyben valami vörös orrú, szemüveges osztrák ifjonc meredt rám hosszan, s én is őrá. Egy macska surrant be az állomásfőnök szobájába, mintha látni se akarna. Sovány asszony állt egy ecetfa mellett, s szoknyáit fújta a szél. Németországban kisdiákok mentek az iskolába, vagy jöttek onnan, könyvekkel, rajztömbbel, fejesvonalzóval. Minthogy semmit sem ettem, időérzékem elveszett. Nem tudtam, reggel van-e vagy délután.
Egyébként az utazás szórakoztatni szokott. Az életet látom mint képet és színjátékot, tartalmától megfosztva, leegyszerűsítve. Ezúttal azonban az élet kétségbeejtett az üres kereteivel. Minden és mindenki céltalannak és kietlennek tetszett, az osztrák ifjonc, a macska, a sovány asszony a szélben, a német iskolásfiúk is, elsősorban pedig én magam.
Eszembe jutottak balsikereim és bűneim. Önvád marcangolt. Éjjel a hosszú hálókocsiban csak én váltottam ágyat. Egy gonosz arcú ellenőr, aki valami facér színésznek látszott, gúnyosan kívánt jó éjszakát, mintha már előre elhatározta volna, hogy első álmomban borotvával vágja át a torkom. Mindenesetre dupla adag altatót vettem be. Órákig félébren hallgattam a vonat zakatolását, aztán elaludtam. Ordítva riadtam föl. Tapogatództam a sötétben. Nem tudtam, hová kerültem. Torkom, orrom kiszáradt. A fűtőtestek afrikai hőséget árasztottak. Valamit magamra kaptam. Kitámolyogtam a folyosóra.

Ebben a pillanatban kezdődött az a boldogság, melyről beszéltem, az a boldogságom, melynél eddig sohasem volt teljesebb és különb. A vonat vadregényes, fenyves koszorúzta hegyek közé kanyarodott. Esett a hó. Képzeld, esett a hó, ily kora ősszel, mint valami meglepetés vagy ajándék az égből, s kisütött a nap. Csillogó reggel volt. Egy kis, német ipari város tűnt föl a völgyben. Vettem a bőröndömet, kiszálltam. Behajtattam a városba. Kacagó gyermekek az iskolába menet hógolyókkal dobálództak. A háztetők fehérek voltak. Lámpák égtek az emeleteken. Villamosok csengettyűztek, merőben ismeretlen hangon, mint a karácsonyi angyalok. Öröm dobogtatta a szívem. A legjobb fogadóban szálltam meg.
Kedves tisztelettel, nagy megbecsüléssel fogadtak. Erkélyes szobát nyitottak számomra, potom áron. Fehér hajú, bóbitás szobalány lépett szobámba. Halkan beszélt. Két kancsó meleg vizet hozott. Odaálltam az ablakhoz, mely a főtérre nézett, és nem tudom meddig, szájtátva bámultam a vidám, gyermekkori hóesést. Ennyire még sohasem örültem annak, hogy a földön vagyok és élek. Az életnek újra értelme lett. Lenn, a langyos kis étteremben reggeliztem. A villanyok, melyeken színes sapkák voltak, fényt szórtak patyolat terítőmre. A falon egy családi ingaóra járt. Vajat, mézet tettek elém. Lágytojást is ettem, pedig azt különben utálom. Minden nagyszerű volt, minden csodálatos, minden kívánatos, magyarázhatatlanul és kifejezéstelenül szép.

Tehát ekkor voltam legboldogabb életemben. Hogy miért? Annak megfejtését rátok, lélekelemzőkre bízom.
Én nem törődöm az elnyomott és fölszabadult okokkal, a tudattalan és tudatelőttes jelképekkel. Nem óhajtom magam fölboncolgatni, amíg élek. Hadd maradjon az, ami vagyok, zárt, egész és titkos. Okozzon nekem ezután is ilyen érthetetlen gyötrelmeket és örömöket. Halálommal pedig teljesen semmisüljön meg, mint valami fölbontatlan levél. Hidd el, ez többet ér minden tudásnál. Mindössze oda akarok kilyukadni, hogy a boldogság csak ilyen.Mindig rendkívüli szenvedés tövében terem meg, s éppoly rendkívüli, mint az a szenvedés, mely hirtelenül elmúlik. De nem tart sokáig, mert megszokjuk. Csak átmenet, közjáték. Talán nem is egyéb, mint a szenvedés hiánya.

KOSZTOLÁNYI Dezső, Esti Kornél, kiad. RÉZ Pál, Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1981, 328–331 (Kosztolányi Dezső összes novellái, 2). Első közlése: Boldogság. Novella, Pesti Hírlap Vasárnapja, 1932. december 11., 3–4. Az írás – két apróbb, stilisztikainak (!) tekinthető javítással – kötetben a már említett Tengerszem második, Esti Kornél kalandjai című ciklusának darabjaként jelent meg.

elhangolt szavak

WEÖRES SÁNDOR - A TELJESSÉG FELÉ






http://terebess.hu/<wbr>keletkultinfo/teljesseg.html

http://soundcloud.com/ectilos/<wbr>electrocat-toma-irodalmi-1

Haiku

Végy egy Ezt-vagy-Azt,
emeld föl a szívedig
s vigyázva tedd le.

Fodor Ákos

*



Anglia egyik legszebb kertje Londonban található.




A Hampton Court Palce barokk kertje.
A sövénylabirintusok mindmáig megőrizték varázsukat.
1978-ban nyerte el végleges formáját az angliai Longleat House tiszafa útvesztője,
mely 6 185 m2 területével a világ legnagyobb sövénylabirintusa…

Jorge Luis Borges - LABiRINTUS

Szilágyi Domokos - Kényszerleszállás

Nem lett, mégse lett belőlem angyalka, tollsöprű-szárnyú, sztaniol-glóriás, gyolcspendelyes, hercig, kicsi édes,
(...)
De nem sajnálok mást, csak a tollsöprű-szárnyat,
(...)
Nem lett belőlem angyalka, szelíd, pendelyes, szöszi, ki ott lebeg a világ
minden lebegő pallója fölött, hogy vízbe ne pottyanjon senki szelíd,
szöszi, kicsi édes,
(...)
Nem lettem angyalka; ördögöcske inkább: vigyori, szélhámos, szemtelen,
kiszámíthatatlan, kaján, konok, utálatos, békételen, békélhetetlen,
B12-lhetetlen.
figyeljetek, kislányok, kisfiúk, mielőtt elaludnátok, elárulom nektek, hogy
az a Sárkány nem is olyan tökkelütött, s azt se higgyétek, hogy
Meseország valami különös világ, mindennapi dolgok történnek
ott is"

Hampton Court




Nyáron egy egész napot lehet és érdemes eltölteni VIII. Henrik fenséges kastélyában, a Temze-parti Hampton Courtban.
Az épületek és a csodálatos kert megtekintésére "normálisan is" több órát kell szánni.

A palota alighanem a leghíresebb a hat feleséget elpusztító nagy király - VIII. Henrik - rezidenciái közül, melynek felújítására egy vagyont költött a XVI. században.
A rekonstrukciót az indokolta, hogy a palotát eredetileg Wolsey bíboros, yorki érsek építtette, egy korábbi kúria fényűző átalakításával.
Itt volt a székhelye 1514-től, de amikor lojalitása ellenére 1528-ban kegyvesztetté vált, egyben le kellett mondania otthonáról is a király javára.




A sorozatos újjáépítések, változtatások eredményeként kevés eredeti részlet maradt fenn a kastélyból, mely egészen 1760-ig, III. György trónra lépéséig szolgált királyi székhelyként. Még ezt megelőzően a zseniális építész, Sir Christopher Wren tervei alapján készült el a barokk stílusú keleti homlokzat.






A harminc hektáron elhelyezkedő parkban különböző stílusú kertek sorozatát járhatja be a látogató. Ezenkívül persze a szőlőlugas, az ódon fedett teniszpálya, és Andrea Mantegna "Caesar diadalmenetei" című, kilenc képből álló, egyedülálló reneszánsz festménysorozatára is tartogatnia kell energiáját.

A napokban nyílt meg újra Hampton Court egyik különlegessége, a világ legrégibb sövénylabirintusa, amit eredetileg 1700 körül, Hollandiából importált gyertyánfával ültettek be. Később tiszafával váltották fel a labirintust. A felújítás eredményeként most még több szórakozással jár az eltévedés, amennyiben a turisták lépteikkel hangeffektusokat váltanak ki. A hangorgiához nevetés, finom selymek susogása, suttogó beszélgetések, sejtelmes dallamok tartoznak. A sövénylabirintusban híresen eltévedt íróra, Jerome K. Jerome-ra cimbalomfutam, kutyaugatás és a Három ember egy csónakban című regényéből származó beszélgetés emlékeztet. Az újdonságok közé tartoznak az érintésérzékeny, "beszélő" padok, a mozgássérültek számára is alkalmassá tett új útfelület és az örökzöld sétaút történelmét ismertető tablók.




Tudor gardens (december)

A Hampton Courtban tett látogatás egyik szenzációja a Tudor-konyha, melyhez hasonló méretű és felszerelt konyha ebből a korból egész Európában nem található. Igényességét jelzi, hogy naponta ezer tál étel elkészítésére kellett alkalmasnak lennie, amit a pompás Great Hallban tálaltak fel az udvarnak és a vendégeknek.