Szép napot kívánok!
Megvallom, hogy gondolkodtam, hogy ezzel a mondattal kezdjem-e a mesémet. Aztán megnyugodva konstatáltam, hogy sajnos egyszer mindenki ide kerül. Ki előbb, ki utóbb...
Most ugyanis a kolozsvári Házsongrádi temetőt mutatom be. Ennek a temetőnek - nem tudom, miért - de hangulata van. Ahogy beléptem a kapuján hazafiságom talán még jobban kidomborodott, ahogy láttam a feliratokat a régi régi kereszteken, kő- és márvány táblákon... Tört kövek, porladó keresztek... Pusztuló múlt és fájó jelen találkozása e helyütt. A Házsongrádi temető a Kárpát-medencében élő magyarság egyik legjelentősebb múltidéző kegyhelye. 1573-ban hozták létre.
Először a temetőbe az 1585-1586-os nagy pestisjárvány áldozatait temették. Ahogy beléptem a temető kapuján mintha vissza mentem volna az időben. Szívem gyorsabban kezdett kalapálni... A hely sugallta a nyugalmat, a szeretetet... vagy csak én éreztem ezt? Csönd van... madarak énekelnek, virágok nyilnak, gondozott sírok, síremlékek... egész sora látható. Turisták, kirándulók, hozzátartozók sokasága. Sokan jönnek, mennek, járkálnak, nézelődnek... S, mintha meg lenne az ember babonázva: csendben maradnak. Nem beszélnek. Emlékeznek... velem együtt.
Mindenki gondolatában az elhunytak emléke idéződik fel. Milyen volt? Jó, vagy rossz ember lehetett? Itt már mindegy, itt csak az emlékek osonnak tova a sírok között... Vagy a meghaltak láthatatlansága is lehetséges? Nem tudni... ezt senki nem tudhatja... Én sem, természetesen.
A házsongárdi temetőnek megmagyarázhatatlan érzelemfelkeltő, sajátságos hangulata van. 1900-as évek elejétől hívják igy. Sok sok híres emberek - közöttük magyarok - örökös nyugvóhelye lett. Itt nyugszik többek között Dsida Jenő a híres magyar költő is. Nyughelyén a következő felírat olvasható: "Megtettem mindent, amit megtehettem, kinek tartoztam, mindent megfizettem. Elengedem mindenki tartozását, felejtsd el arcom romló földi mását."
Nekem személy szerint egy nagy fák között megbujú emlékmű ragadta meg a figyelmemet. Egy katona áll, puskájára támaszkodva az emelvényen. Egyik lába megroggyanva, olyan phenő állásban. Puskáját tartó karjánál a másik kezével a szíve felett pihentetőleg a szívét tapintja. Csak áll. Rendületlenül. Sokáig álltam én is előtte... Csak néztem... Ő is csak nézett a távolba. Ki lehet? A katona neve: "Pista". Meghalt 1918. I. világháborús katonasír szobor. Csak ilyen egyszerűen: "Pista". Megszámlálhatatlan sok magyar Pista volt, hiszen gyakori , kedvelt névként keresztelték fiaikat a magyar szülők erre a névre. Azok is sokan voltak, akik meghaltak, vérüket, életüket adták a háborúban. Sok magyar vér öntözte a földeket..
Sokféle történet járt gondolataimban, míg ott álltam. Aztán kiegyenesedve tisztelegtem "Pista" előtt. Nyugodjanak békében minden elesett katona! Ezzel leróva kegyeletemet az összes elesett honfitársa előtt. Aztán fájó szívvel búcsút intettem Pistának.
Álljon ott továbbra is szilárdan a talapzatán, s hirdesse a Házsongárdi temetőben nyugvók örök dícsőségét! "Csak az a nemzet érdemes jobb sorsra és örök életre, amely meg tudja becsülni nagyjait, és amelynek mindig szeme előtt lebeg azok példát adó munkássága."