Magyar őstörténet

Badinyi Jós Ferenc Az Istergami oroszlánok titka

folyt.

Badinyi Jós Ferenc Az Istergami oroszlánok titka

folyt.

Azthiszem itt rengeteg dolog érdekel!!!

--MOSTMÁR TUDOM!!!---

Üdvözlök mindenkit a fórumon!
Azthiszem itt el leszek egy ideig!

Mit ér az ember,ha magyar?


Mit ér az ember,
ha magyar?

Történelem házi dolgozatok
2008. ​

Tanár: Dr. Hamza Lászlóné

Grandpierre K. Endre-Grandpierre Attila: Attila és a hunok

Grandpierre K. Endre-Grandpierre Attila

Péli Zoltán Gábor: Géza Fejedelem Esztergoma

Esztergom. Mit mond ez, mit mondhat ez a ma emberének ? Úgyfficeffice" /><O></O>
mintha ezt a szót a magyar teljességgel értené, más oldalról mintha a<O></O>
köd távoli homályába burkolózna látványa.<O></O>

Kuliffay Hanna Jegyzetek egy washingtoni kiállítás kapcsán 1.

Kuliffay Hanna írása



Jegyzetek egy washingtoni kiállítás kapcsán





Érdekes lenne tudni, vajon milyen mértékben ismert akár értelmiségi körökben is Arszakész és Artavaszdész neve? Vagy ha magas szinten organizált, nagyhírű birodalmakat kellene felsorolni, vajon hányadikként ugrana be a pártusoké, ha egyáltalán? És ha be is ugrana, hányan tudnánk akár kronológiailag, akár geográfiailag pontosan beilleszteni a világrendbe a nagy Pártus Birodalmat? Ex oriente, lux – mondták a régiek. Emlékezteti még valaki is agyerekeket Európa közepén az ókori keletről jövő fényre?

Azt, hogy Arszakész (Arsaces) a nagyhírű Arszakida dinasztia alapítója, míg Artavaszdész (Artavasdes) fél millenniummal később az utolsó pártus uralkodó volt, amerikai és nyugat-európai szemszögből nézve lehet az orientalizmus érdektelen részadatának tekinteni, az egyetemes világtörténelem szempontjából viszont nem érdektelenebb, mint mondjuk a görög városállamok agyonelemzett egymás elleni acsarkodása – a magyarság számára pedig jóval fontosabb.

A nyugat-ázsiai pártus-szkíták magas fokú szervezettségre és társadalmi kooperációra, sikeres diplomáciára, zseniális harcmodorra, önellátó fegyvergyártásra és magas színvonalú fémfeldolgozásra épülő, közel öt évszázadot átívelő birodalma tendenciózusan és méltatlanul mellőzött, mint ahogy gazdag múltjáról tanúskodó, hajdani fénykorát idéző művészeti öröksége is.

Lehet persze tiltakozni a „tendenciózus” szó miatt, mint ahogy általánosságban lehet tagadni magát az akadémiai szubjektivitást vagy a történelmi és művészettörténeti eurocentrizmust is. Ugyanígy lehet fenyegető hangnemben az egy idő óta pejoratív értelemben használt revizionizmussal vádolni azokat a történészeket, archeológusokat és publicistákat, akik szerint újra kellene értékelni Ázsia és Afrika kulturális hagyatékát, a világ-civilizációt formáló hatását és szerepét. Tagadás és fenyegetés azonban nem változtatnak a tényen, hogy számos régi kultúra aláértékelt vagy jogtalanul kisajátított, számos nép, etnikum, hajdani neves királyság, sőt birodalom pedig hiányzik a történelem könyvek lapjairól.

Ennek megfelelően az archeológiai ásatásokat finanszírozó intézmények és társaságok, a múzeumok, profi műgyűjtők és a média érdeklődési köréből is kimaradnak. Jobbik esetben csak különcnek tartották még a múlt század kezdetén is azokat, akik a búsás profitot ígérő francia impresszionisták, Chelsea porcelánok vagy carrarai márvány madonnák helyett tibeti bronz harangokat, ékírásos agyagtáblácskákat vagy éppen szaszanida ezüstöt gyűjtöttek.

Nem véletlen tehát, hogy a világhírű Smithonian Múzeumok láncolatának egyedülálló ázsiai gyűjteménye csak két rendkívüli (megszállottnak is mondható) magánember által adományozott gyűjteményen alapszik, és az ebből való válogatásnak Washingtonban otthont adó, 1987-ben avatott Arthur M. Sackler Galéria is egyikük bőkezű anyagi támogatásával jött létre.

Charles Lang Freer, a XIX. század közepén született detroiti gazdag üzletember és autodidakta műértő túllépve a korabeli, főleg európai értékekre koncentráló divaton, amelynek korábban maga is hódolt, 1887-ben adta ázsiai és távol-keleti műtárgyak gyűjtésére a fejét. Halálakor, 1919-ben csak 4 éves volt az az Arthur M. Sackler, aki azonos szenvedélynek hódolva 1982-ben majdnem ezer ázsiai darabból álló gyűjteményt adományozott a Smithonian Múzeumok láncolatának.

A kettőjüknek köszönhető, hogy a kevéssé ismert iráni, afganisztáni (baktriai) és pártus fém- és ötvösművészet csodálatos reprezentánsai ma láthatók a Sackler galériában, amelynek megtekintésére a világ minden tájáról utaznak kutatók és mű értők Washingtonba, mivel a hagyatéki szerződés értelmében a műtárgyak nem kölcsönözhetők ki más múzeumoknak, és csak külön engedéllyel publikálhatók.

(Kép: Arthur M. Sackler Gallery of Art, Washington D. C.)

A fenti területek előkelőségének művészi színvonalú használati edényei, dísz- és kegytárgyai az egyszerűség kedvéért összefoglalva Szaszanida ezüstökként váltak ismertté, és a szakma három történelmileg meghatározott időszakból származtatja őket: az Akhamenid, (kb. i.e. 550 - i.e. 331) a Pártus, (kb. i.e. 312 – i.sz. 224) valamint a Szaszanida periódusból (i.sz. 224 - 651).

A volt Perzsa birodalom Nagy Sándor hódításait követően került a görög Szeleukuszok (Seleucusok) uralma alá, majd az i.e. III. század közepén a Pártus királyság alapítója, I. Arszakész kezére, aki visszahódította és birodalommá ötvözte az eredetileg Akhmenid birodalomként felölelt hatalmas területeket. Utódai azonban állandó feszültségben és összeütközésekben voltak a nagy Római Birodalommal. „Carrhae csatája és Crassus (római hadvezér, K. H) végzete után két és fél évszázadon keresztül az Arsacid nevezetű Pártus dinasztia uralkodott keleten és a Rómaiak nyugaton, közrevéve az Örmények országát és Szíriát. A kelet és nyugat közötti határvonal a pillanatnyi erőviszonyoknak megfelelően állandóan változott.”(*1)

Az i.e. II. században kialakult Kelet- és Nyugat-Ázsiát, illetve Kínát és a Földközi-tengert összekötő „nagy selyem út” egy jelentős része generációkon keresztül pártus kontrol alá tartozott, ami messze kiható gazdasági fellendülést eredményezett. A kereskedelmi vámokból, tarifákból és a vazallusok adóiból jelentős hasznot húzó, katonailag is megerősödött Pártus birodalom hódításai következtében hosszú távon Irán, Mezopotámia és Afganisztán döntő részének egyesített ura lett az Eufrátesztől egészen az Oxus bal partján húzódó sztyeppékig.

Az i.e. 90-es évek táján a kiváló koncepciójú államférfi, II. Mitridátesz (Mithridates) közvetve az örmény (urartui) királyságot is bekebelezte, egyenrangú félként szerződést kötött a kínai császárral és tovább bővítette befolyását Kis-Ázsiában, még az Eufrátesztől nyugatra is. Volt idő, mikor a pártusok birodalma 18 vazallus felett gyakorolt hatalmat. Kulturális értékei és hatása viszont szakszerű feltárási munkálatok híján, valamint szakmai idegenkedéssel és akadémiai előítéletekkel küszködve még szinte ismeretlen a világban.

A BETELJESÜLT ÉLET VIRÁGA

Az összevontan szeleukida-pártus időszaknak nevezett évszázadokból származó kiállítási darabok közül művészileg a legjelentősebb az a hivatalosan pártus időkre datált csodálatos szív alakú, színarany, apró horgas kapcsokkal ruhára, övre, fejfedőre varrható díszítő elem, amelyen két fiatal vadkan les ki óvatosan az erdő sűrűjéből. A pillanat rögzítése és realitása, a komplex design, a nemes anyag értő kezelése egyszerűen lenyűgöző. Az életszerűség rendkívüli hatását a szkíta művész három dimenzió kialakításával és az átfedéses technika mesteri alkalmazásával érte el (Kép A.1)


A magas fokú művészi és mesterségbeli tudást igénylő három dimenziós ábrázolásmód az egyik jellemzője a legnemesebb szkíta-pártus dísztárgyaknak, mint ahogy nem jellemzi a perzsákat. Ennek ellenére a kiállítás másik három dimenziós ritkaságát, egy előkelő férfi mellképét ábrázoló ezüst medalion-tányért (Kép A.2) a tárló adatkártyája és az elérhető szakirodalom a szaszanida tárgyak közé sorolja. Ann C. Gunter és Paul Jett, a Smithonian Intézet szakértői azonban katalógusukban megemlítik (Ancient Iranian Metalwork), hogy az ezüst dísztányért elsőként elemző szakértő, Richard Frye a pártus periódusnak tulajdonította, és ezt csak egy későbbi kutató változtatta át „korai szaszanidára”.

A kép sajnálatos módon nem képes visszaadni a medalion portré megkapóan drámai plasztikusságát, az öntött-ezüst fej utólagos, aprólékos cizellálása, valamint a fekete bitumen és aranyozott ezüst kontrasztja keltette intenzív látványbeli hatást, és így aligha érzékelhető, miért is számít vesztesnek az a kultúra, amelytől megtagadják.

Gunter és Jett saját bevallása szerint konkrét lelőhely ismerete, tehát rétegvizsgálat lehetősége nélkül „a bizonyosság gyenge lábakon áll bármilyen emléktárgy bármilyen közegbe való datálásánál” – különösen, mikor szinte egymásba folyó időszakokról van szó, mint a késői pártus, post pártus és korai szaszanida korok esetében. Ennek tulajdonítható – bár így is megdöbbentő –, hogy Frye eredeti megítélését a medalion tányér pártus kultúrából való származásáról mára sikerült teljesen kiiktatni a szakirodalomból. Így lett és lesz a jövőben is nem egyszer perzsa kincs a szkíta kincsből. Szaszanida kulturális érdem a pártuséból.

A kiállítás másik szaszanidának ítélt darabja – ahol a látogatót kételyek gyötrik a vitrin ismertető kártyájának felirata láttán – egy VI.-VII. századinak saccolt, megkopott ezüst tányér (Kép B.1), amelynek részletes ismertetésében Gunter és Jett meglehetősen felszínesnek bizonyultak. A szerzők leírásukban egy „kehelyszerű konténerből vagy alapból” kinövő, ágaskodó hegyi kecskék által közrevett, szőlőindával befuttatott tányérról értekeznek. A csupán „indás fának” nyilvánított életfa azonban nem konténerből, hanem egy Szíriában, Mezopotámiában és Iránban honos dús porzójú pipacs-tulipánból (Papover glaucum) hajt ki, amely leginkább asszociálható volt Hathor, a legrégibb Teremtő istennő Nílus völgyi szimbólumával, a lótuszvirággal: mindkettő az élet adás és az élet folyamatossága, a megtermékenyülés és szaporodás jelképei voltak már a legősibb, történelem előtti időkben.

Az életfa tetején, sokat mondó üzenetként (amelyet ugyan Gutter és Jett antennái nem vettek) egy elnyílt pipacs-tulipán – a hervadással járó beteljesült élet virága, közepén pedig a funkciójukat vesztett porzók előterében az Istennő bíztatásaként, az örök élet ígéreteként a jellegzetes hármas nyárfalevél szimbólum látható.



Gutter és Jett elismerésére szolgáljon, hogy megjegyzik a fontos tényt: a tányér (B.1) a maga nemében „egyedülálló”, és még „hasonló jellegűt” is csak kettőt jegyeznek a szakmában. (Abból az egyik a szkíta kincsek világ központjában, az Ermitázsban taláható.) Nem véletlen, hogy ez a tányér kivételes ritkaság. Az i.e. 2400 körüli időszakban a részben északról, részben keletről beözönlő indo-európai népek gén variációjuk és bátor elszántságuk mellett új vallásokat is vittek magukkal: a fiatal hódító istenek, illetve a mindenható atya imádatát. A geográfiai terjeszkedés során az ősi és a bevándorló teológiák összeolvadtak, majd évezredek során fokozatosan, törzsekként és körzetenként, városállamokként és birodalmakként megküzdve a férfi istenek kiszorították az istennőket, írja Merlin Stone Mikor az Isten asszony volt (When God was a Woman) című rendkívüli jelentőségű könyvében.

A hatalmi harc kíméletlen volt. A legfőbb Istennőt lefokozták, háttérbe szorították, megcsúfolták, de közel három évezred kellett, míg a férfi istenű vallások – mithraizmus, zoroaszterizmus,judaizmus, kereszténység – végleg ki tudták törölni a lelkekből. Templomait, szentélyeit lerombolták, papságát és híveit kiirtották, kegytárgyait összetörték vagy beolvasztották. Ami a „pogányság”, tehát az ősvallások kegytárgyaiból túlélt, mint a Sackler galéria mitikus üzenetet közvetítő tányérja is, az csak a véletlennek tulajdonítható, vagy az idegen szimbólumok iránti fokozatos ignoranciávalmagyarázható.

Az életfa legkorábbi ábrázolása (mint az Oziriszt tápláló is) az egyiptomi fügefa, a Ficus sicomorus, de később egyéb fák is sorra kerültek, mint a datolyapálma vagy a klasszikus görögöknél Héra istennő arany almafája. Az egyiptomi Hathor istennőt, vagyis Kobra istenasszonyt, a Teremtő Bölcsesség istennőjét Sicomorus istennőnek is hívták.(*2)

A fekete Hathor istennőt, mint teremtő-oltalmazó Föld-anyát Kis-Ázsiában Astarte néven, Kánaánban Tyre és Sidon környékén Ashtoreth (Asherah, Attoret), Ugaritban Anat, Júdeában(*3) Astart, Arábiában Attar-anya, Iránban Anahita, míg a görögöknél Artemis néven imádták. Egy ciprusi felirat Anathot Athénával azonosítja, míg az időszámítás előtti V. század zsidósága Anath néven (korábban Asheraként) Jahve alkotótársának és asszonyának tekintette. A Gosztonyi-féle sumér etimológiai szótár elemzése szerint az Asan vagyis Istennő szó, a fentiek változata, a Ba-Dug-Asan, Bo-Dog-Asszony (Boldog-Istenasszony) kompozícióban maradt fenn és jutott el Mezopotámiából a szkíta-pártus-hun lovas népek közvetítésével Erdélybe és a Duna-Tisza közébe.

Az eredetileg az isteneket és a csillagos eget is teremtő Istennőt, a Föld-anyát, aki bölcsessége révén magát a túlélést (az emberi, növényi és állati termékenységet) biztosította csak sokkal később, pusztán politikai, vagyis hatalmi meggondolásból asszociálták a kígyóval vagy sárkánnyal szimbolizált,bűnösnek nyilvánított tudati felismeréssel, illetve csábító gonoszsággal.

A sumér pantheon Istennő menifesztációi, Nammu, aki „megszülte az eget és a földet”, ugyanakkor „anyja az istene

knek”, és Nin-khursag anyaistennő, aki az embert teremtette – legelterjedtebb szimbolizált megjelenítési formája a (mindig szimmetrikus elrendezésben, profil nézetben felé forduló és ágaskodó) kőszáli kecskék, gazellák, zergék, szarvasok vagy madarak által kétfelől közrefogott életfa túlélő ábrázolásait ma múzeumok, magángyűjtemények, néhány művészeti album és szakkönyv őrzi pótolhatatlan kincsként az utókor számára.

A Sacklergaléria párját ritkító ezüst tányérja azért is kivételes darab, mert a tulipán motívumokés a kőszáli kecskékkel, madarakkal körülvett életfa mellett a Teremtő istennő harmadik ősi szimbóluma, a bölcsességet (és egyben az éltető talajvizeket) képileg közvetítő kígyó is szerepel rajta. (Akárcsak némely egyiptomi és elámi ábrázolásokon a szikomor fára illetve datolyapálmára tekeredve.) Az életfa gilos mintával hajt ki a tulipánból majd szökik szárba és indás ágai az elnyílt tulipán két oldalán, az Istennő ázsiai kedvencei, a pávatyúkok mellett kígyófejben végződnek.

Bár Gutter és Jett a kiállítás rendezőivel egyetértésben szaszanidának tartják az életfás tányért, a szimbólumok triumvirátusa és egyéb jellegzetességei révén sokkal inkább lenne illeszthető a szumír (sumér) hagyományú pártus kultúrkörbe. Az szólhat még nyomatékos érvként a szkíta-pártus eredet mellett, hogy egy – művészileg és kidolgozásában jóval magasabb szintű – szkíta Istennő ábrázolása során (képünk) az asszonyalak alteste egy elegánsan hurkolt gilos motívumban és annak befejezéseképpen kígyófejekben végződik: mindkét esetben a kígyó az eredeti bölcsesség megnyilvánulásaként szerves része a legfőbb Istennőnek.

HA KÜLÖNLEGES, HA EGYEDI, AKKOR SZASZANIDA?

A Sackler galéria ázsiai kiállításának szinte jelképeként legismertebb darabja egy ezüst gazella rhüton (ivókürt), amely képről csak oldalnézetből ismert, legérdekesebb díszítő eleme viszont hátul nézetből látható: a körbefutó, szelíd állatokkal díszes fríz közepén ugyanis egy stilizált tulipánban végződő, oldalágait visszametszett életfa látható. (Kép C.1) Magát a stilizált tulipánt három azonos méretű nyárfalevél alkotja, amelyek közül a középső aranyozott. Az arany nyárfalevél a halál feletti győzelem szimbólumaként szerepelt a 4500 éves mezopotámiai király sírokban, ahol nyakláncra fűzve vagy koszorúszerű hajdíszként ékesítette és óvta a másvilági útjára induló Shu-bad királynőt. (Képünk balra)


A múzeumi ismertető szerint „a gazellarhüton különleges iráni formáját tekintve ritkaság számba megy a szaszanida periódus ezüst edényei között”. Ismét egy post pártus-korai szaszanida korszakból való (III.-IV. század), bevallottan rendkívüli darab, amely sehogy sem illik az ismert, zsánerre egymáshoz hasonló iráni ezüst tárgyak körébe. És ha „különleges iráni formája” is lenne, vajon miért dekorálja egy idegen kultúra idegen szimbolikája, amely még csak nem is hasonlít a perzsák szent fájához? Egy leginkább a realitás talaján álló művészettörténeti értékelés szerint a rhüton „nem-iráni művészeti forrás által befolyásolt és ez a művészeti forrás valószínűleg Baktria.” Ázsia komplex történelmének valamelyest értő ismerőjének kell lenni, hogy ez az állítás a szkíta szó elhangzása nélkül kellő súllyal bírjon – három felkiáltójellel. Ugyanis a ritkaság, különlegesség és a baktriai szkíta hatás beismerése egy napon ráébresztheti a szakembereket a besorolás újraértékelésének szükségességére.

Gunter és Jett saját információja szerint a rövid gazella-rhütonhoz (C.1) hasonlót az Ural hegység nyugati részén találtak és még érdekesebb, hogy „egy nagyon hasonló késő pártus kerámia rhütonra akadtak Babilonban”. Ebből is arra következtethetünk, hogy az u.n. késő pártus időszakot nyilván egy post-pártus periódus követett, amely hosszú évtizedek során birodalmon belüli kölcsönhatások és kívülről a nagy selyem út forgalmának köszönhetően görög, indiai, bizánci behatás következtében fokozatosan egyre eklektikusabbá vált és ezt nevezi a történelmi időrendhez ragaszkodva a szakirodalom következetesen kora-szaszanidának. A köztudatban és ismeretterjesztésben (de számos szakkönyvben is) viszont a szaszanida megnevezés alatt egyszerűen iránit értenek vagy még általánosabban perzsát.

Ehhez kapcsolódó érdekesség, hogy a Sackler galéria kiállításán van egy eddig (tudtommal) sehol nem publikált ezüst tányér, ahol centrálisan elhelyezve, egy 7 csúcsú világhegyen két aranyozott szárnyas ló áll, amelyek a gazellarhüton dekorációjához hasonlóan egy félig nyílt tulipánt vesznek közre, és a vitrin előtt gyönyörködő nem kis meglepetésére a két szélső ezüst sziromlevél közötti harmadik ebben az esetben is aranyozott. Ráadásul a körbefutó indás dekoráció levelei között az Istennő korai időkből származó termékenység jelképei, tömör szőlőfürtök láthatók, amelyeket római hívei a jó Bacchus istennek sajátítottak ki.

A tárló ismertetése szerint a szárnyas lovakkal dekorált tányér szintén „szokatlan” a szaszanida ezüstök között. Szokatlan és ritka, de miért? – kérdezhetnénk. Talán mert a korábbi pártus időkből származik? Esetleg mert más kultúrából származóként a többit meg kellett semmisíteni? Vagy mivel jellegében és szimbolikájában idegen és érthetetlen, nem szívesen és csak korlátozott számban másolták? (Bár az ilyen jellegű tányér múzeumi ritkaság, és eddig pénz és igény híján céltudatosan senki sem kutatott hasonló után, a pártus földrétegekben azonban nyilván százával vannak régen halott papnők sírjaiban és az Istennő lerombolt vagy leégetett szentélyeinek betemetett kincseskamráiban.)

Bár a katalógus írói általánosítva megemlítik, az iráni uralkodók udvari ezüstmívesei gyakran folyamodtak inspirációért másokhoz – szkíta, bizánci, hellén és indiai kollégáikhoz –, de mások szerint is innen-onnan importált és "szerzett" edényekről vették át és kombinálták (sokszor művészien) környezetük dekorációs elemeit, jelképeit, motívumait. Mikor azonban konkrétan egy-egy szaszanida-korabeli tárgy értékelésére kerül sor, erről mindenki elfelejtkezik: a megkülönböztető jellegzetességeket, a más kultúra jegyeit nem említik, sőt egyes tárgyak idegen műhelyekből való származását is hanyag eleganciával figyelmen kívül hagyva a végén mindent, ami fénylik egy kalap alá, a bűvös szaszanida kalap alá vesznek.

Nem vitatott, hogy az i.e. III. század elején uralomra jutó Szaszanida dinasztia birodalmában, amely a VII. század közepéig bezárólag magába foglalta a mai Iránt, Irakot ésAfganisztánt, jellegzetes, keletiesen gazdag ornamentikájú luxus használati eszközöket, kultikus edényeket és dekoratív emléktárgyakat készítettek. Ezek a kezdeti időszakban elsősorban udvari használatra, majd később a nemesség számára és export célokra is készített, gyakran aranyozott ezüst korsók, tálak, tányérok népszerűségük révén igényes vevőkörre találtak Kínában, Indiában, Anatóliában és egyes mediterrán országokban is. Azonban kelendősége és elterjedt volta ellenére se helyénvaló minden múzeumnak felajánlott vagy iráni régiségkereskedők közvetítésével vett ezüst tányért és aranyozott rhütont a Szaszanida uralkodók asztali edényének nyilvánítani.

Az általánosítás kételye merül fel Gunter és Jett azon elemzésénél is, mikor a perzsa Achaemenid-kor innovációjának tulajdonítják azokat a rhütonokat, amelyeknek ivókürtje az állat törzsétől megtörve, szögben folytatódik, mivel az i.e. VI. század közepén alapuló Akhamenid birodalom idején ilyen formájú rhütonok már léteztek.



Egy nyilvánvaló és talán a legkorábbi példa erre a Louvre dél-mezopotámiai anyagában az elámi korból, (i.e. 1800) a szumír (sumér) civilizáció által jelentősen befolyásolt Susa városából származó bronzszögekkel rögzített mészkő tál (D.1), amely három zergét ábrázoló megtört rhüton szerű lábon áll.

Az egyik jereváni múzeumban pedig az Urartu (örmény) birodalomból származó nehéz, 1600 grammos, 20 cm. magas ezüst lófejű rhütont őriznek (Kép D.2), amely mestermunka a maga nemében, amellett, hogy az i.e. VII-V. századi példája a jellegzetes, művészien formába zárt szkíta állat stílusnak. Míg az iráni állat-rhütonok többnyire túldíszítettek, ez a nemesen egyszerű, fegyelmezett vonal

vezetésű példány az öncélú dekorálás helyett a sörény stilizált és az izomzat naturalisztikus kidolgozására koncentrált.

Hasonló formatervezésű rhütonok láthatók az i.e VIII. századi asszír paloták reliefjeinek ünnepi jelenetein is, tehát évszázadokkal megelőzve a Perzsa birodalom szögben megtört rhütonjait. Ebben az időben az asszírok kapcsolatban álltak a szkítákkal: „Partatua, a szkíták királya az asszírok nagyhatalmú szövetségese volt”(*4), tehát a két oldalú kulturális kölcsönhatás, majd az Irán felé való közvetítés nyugodtan feltételezhető.

A Sackler galéria pártus kori ezüst rhütonjai közül a (baloldali képen látható) gazdag szőlőinda- és levél ornamentikájú, bámész tekintetű oroszlán figurás a legszebb. A trombitaszerű kürt alját mediterrán akantusz minta díszíti, amely az i.e. V.-IV. századi római és görög csészéken és ivókürtökön is kedvelt dekorációs motívum volt. Ugyanakkor a mai Türkmenisztán területén levő hajdani szkíta királyság fővárosában, Niszában (Nisa) is találtak egy akantusz levelekkel díszített elefántcsont rhütont.

Az ázsiai sztyeppék uralkodóinakés arisztokráciájának gazdagságát, fejlett művészi érzékét és tudatos luxus igényét bizonyítják a washingtoni kiállítás tárlói. Ennek megfelelően az Eufrátesztől az Oxus folyóig nyúló „barbár” területeken a bőkezű művészet pártolás következtében magas színvonalú finom-kézműipar virágzott. Az i.e. V. századból egy képünkhöz hasonló, de elefánt csontból faragott oroszlános rhütont találtak a régészek az Oxus templom ásatásai során.


(Folytatás következik a júliusi számbanA sztereotipizálás kudarcacímmel)

Kuliffay Hanna Jegyzetek egy washingtoni kiállítás kapcsán 2.

Kuliffay Hanna írása









„Itt lép be a zsurnaliszta” írja Richard Poe, rendkívüli jelentőségű tanulmánykötete, a Fekete szikra – Fehér láng bevezetőjében, ahol a Szókratész-i mindenre nyitott tudásvágyat hiányolja az egyes humán szakterületekre nehezedő ortodoxia ellenében. „Nekünk megvan az a sajátos privilégiumunk, hogy egyik szakembertől a másikhoz fordulhatunk, bármilyen kérdést feltehetünk és abból bármilyen ésszerű következtetést levonhatunk. Módunkban áll a konvencionális szakértők véleményét kiegyensúlyozni az ellenvéleményt képviselőkével. És ami a legfontosabb, ha a disszidens elmélet hihetőbb a hivatalosnál, minden megtorlástól való félelem nélkül nyugodtan figyelembe ajánlhatjuk.” Majd hozzáteszi, ”Rövidre fogva a zsurnaliszták a józan ítélet hangjai”.

Ebből korántsem következik azonban, hogy csak úgy ölünkbe csöppennek a lehetőségek, az elismerésről és a sikerről nem is beszélve. Számos témában az új irányzatokra, felfedezésekre és kutatási eredményekre alapozott ismeretterjesztő cikkek éppen olyan nehezen publikálhatók, mint amilyen nehezen elfogadtathatók akár a legmegalapozottabb, tárgyi dokumentumokkal is alátámasztott revizionális tudományos munkák. Nem véletlenül. Llewelyn Powys azt írta (1930-ban), a világon semmi sem olyan nehéz, mint az értelem megszabadítása az elfogultság és előítéletek béklyóitól. Tudományos vagy babonás, valójában egyre megy.

Leszámítva a piaci igény hiányát sem hálás feladat az időszámítást megelőző és követő évszázadok Nyugat- és Közép-Ázsiájáról írni, mivel kevés és elég megbízhatatlan a ránk maradt forrásanyag: egyes népekről és kultúrájukról ironikus módon csak az ellenségeik beszámolójából maradt ránk információ. Akik nem hagytak maguk után írott emlékeket, azok ki lettek szolgáltatva a kortárs történészek, majd rajtuk keresztül az utókor ítéletének. Valójában a régészet és a művészettörténet feladata igazolni vagy cáfolni a korai írott emlékeket, pótolni bizonyos hiányosságokat, aminek nagyrészt eleget is tesznek, azonban mint tudjuk ez a szakterület se tekinthető politikától és tekintélytisztelettől mentesnek.

A rabszíjra soha nem fűzött, Rómával is sikerrel szembeszálló, az asszírokat, örményeket, babilóniaiakat, médeket és perzsákat legyőző, I. Psammetichus fáraót pedig hatalmas váltságdíj fizetésére kötelező szkítákról, akárcsak az ó-iráni területeken birodalmat alapító pártusokról, vagy őszinte csodálattal szólnak a krónikások(*1) vagy (mint a rómaiak esetében is) gyűlölettel vegyes féltékenységgel. Mintha az utóbbiak lennének többen.

De még azon kevesek is, akik elismerik e szerteágazó, rendkívüli tehetségű népcsoport katonai és diplomáciai nagyságát, birodalom szervező és irányító készségét, valamint fegyverkészítő szaktudását, még azok is csak ritkán hajlandók elismerni magas fokú művészi hajlamait, műértését, fejlett absztrakciós készségét, gazdag hagyományait, valamint a nemesfémeket megmunkáló tehetségét.

„A mi nagy szerencsénk, hog y ezek a vad, színes, nagyivó barbárok imádták a nemesfém dekorációt, hogy gazdagok voltak az ilyen nemesfémekben és hogy jó ízlésük volt, aminek következtében kiváló görög mesterembereket béreltek fel a(z aranyuk) megmunkálására.” írja E. V. Cernenko szkítákról írt könyvének előszavában a szerkesztő, Martin Windrow.

(Kép: Szkíta királyi nyakékek, Dél-Szibéria, Tuva. Fotó: Sisse Brimberg, National Geographic)

Nyugati leírásokban többnyire úgy tűnik, hogy az u. n. „állat stílus” – amelyet az orosz szakemberek konkrétabb megfogalmazásban „szkíta-szibériai állat stílusnak” neveznek – csupán állati motívumokat felhasználó dekoráció, amit ugyanakkor magas színvonalú alkalmazása miatt a szakirodalom minden igyekezetével megpróbál a görögöknek vagy a perzsáknak tulajdonítani.

„Ezeknek (a nomádok által könnyen szállítható tárgyaknak) nemcsak az ékszerekhez hasonlóan koncentrált díszítő jellege közös, hanem az ‘állat stílusként’ ismert formai megoldása is.” írja az 1990-ben negyedszerre kiadott A művészet története című többkötetes művében Anthony F. Janson, majd hozzáteszi: „És úgy tűnik, ennek az állat stílusnak az egyik forrása az ősi Irán.”(*2) A másik fennen hirdetett „forrás”, mert mi is lenne más, Hellasz földje, illetve a szkíta-szaka lakosság közé Baktriába telepedett macedonok.

A SZTEREOTIPIZÁLÁS KUDARCA

Valójában évszázadokig senki sem volt hajlandó még csak feltételezni se a „barbár” szkítákról, hogy kézműveseik nemcsak díszes lószerszámokat és fegyvereket készítettek, de művészi értékű fejedelmi ékszereket, használati tárgyakat és ruhadíszeket is. A XIX. századi angol történész, George Rawlinson kissé leegyszerűsítő véleménye szerint a Pártus birodalom bukásának egyik oka volt, hogy a pártusok nem voltak elég civilizáltak a kifinomult ízlésű, magas művészi igényű irániakhoz viszonyítva. (Talán nem rosszmájú a kérdés, vajon mikor is fedezték fel szupremációjukat, mivel hogy röpkének nem mondható 5 évszázadig mégis csak tudomásul vették a pártus uralmat?)

Egy nemrégen Tuva köztársaságban (Dél-Szibéria) feltárt fejedelmi kurgánban talált 57 ezer darabos arany lelet nyakékei, karkötői, öv csatjai, fejdíszei, gyűrűi és gyöngyei alaposan rácáfoltak a Rawlinson féle lekicsinylő véleményre. A mongol határ közelében, Arzhan és Turan között élő és temetkező lovas népnek 27 évszázaddal ezelőtt nem lehettek görög vagy iráni kapcsolatai, és nem létezett állandó település sehol még a távoli környékeken sem, ahol felbérelt idegen kézművesek rendszeresen dolgozhattak volna az uralkodó réteg megrendelésére. Nem maradt hátra más lehetőség, mint annak beismerése, hogy a nomád szkíták aranyművesei teljesen önállóan jutottak a művészi teljesítmény csúcsára.(*3)

(Homlokpántra illeszthető fejdísz, Tuva, i.e. VII. század. Sisse Blimberg felvétele)

A feltárásban résztvevő Anatoli Nagler, a berlini Német Archeologiai Intézet munkatársa szerint a kurgánleletek megmunkálása a létező legmagasabb színvonalú.

„Ezek az emberek kiváló kézműiparosok voltak, ami új fénybe helyezi a szkíta életmód megítélését. Megdönti a sztereotipizáló beállítást, miszerint a szkíták csupán vad lovasok és harcosok voltak, akik vándorlás közben pusztították a többi népeket. (A leletek szerint) ugyanis magas színvonalú kulturális fejlettséggel rendelkeztek.”

Szentségtörően forradalmi megállapítás, de hogy ettől a szkíták általános megítélése széles körben megváltozna, azért egy lyukas kalapot sem érdemes fogadásra ajánlani. Lehetetlen mégcsak elképzelni is, hogy például a British Museum tárlójában a fordított Omega alakot idéző híres ékszer „Perzsa griff karkötő” feliratát maholnap hivatalosan szkíta vagy szaka griff karkötőre cserélnék, annak ellenére, hogy a párját ritkító, nagy részt szaka ékszerekből álló baktriai Oxus kincsek része volt. (Ezen oxus temetkezés ideje a pártus időkre, i.e. 180-ra tehető.) Timothy Potts, a National Gallery of Victoria igazgatója szerint a mesterműnek számító karkötő az „akhamenid géniusz” terméke (i.e. 550-331), amely „jellegében a nomád szkíták hatását tükrözi”.
Potts nyilván nem gondolt rá, vagy nem tudta, hogy az általa csak szkíta „hatásnak” vélt szemet gyönyörködtető látszat mögött több is lehet – egy ősi titok rejtőzhet. Pedig a fordított Omega-szerű jel vagy forma évezredekre visszamenőleg a sumér (szumír) pantheon Nagyasszonya, a termékenységet és termést biztosító, anyát és csecsemőt oltalmazó Baba (Bau) istennő szimbóluma volt, akinek tisztelete idővel a kultúra többi jelenségeivel együtt terjedt északra, az eurázsiai sztyeppék irányába.


„A griffeknek messze nyúló ősisége van Mezopotámiában,” írja Potts, „de ezeknek az állatoknak a barbár vadsága és intenzitása, valamint a részletek, mint a szarvak végének megvastagodása és a színes kő berakás a közép-ázsiai pusztákon száguldó nomád szkíták művészeti hatását tükrözi.” Csak a szkíták hatását tükrözi, vagyis mindent összevetve Potts szerint perzsa és nem szkíta. Nyilván azzal a tudományosnak éppen nem mondható mentegetőzéssel, végül is ki hallott már barbár géniuszról?

Az i.e. V–III. században az Altáj (Altai) vidékén virágzó vertikálisan nomád (nyáron a hegyekben legeltető, majd a völgyekben telelő) pazyryk (pazirik, pazaryk) kultúra nyomai a Tuva kincsekhez hasonlóan ékes cáfolata Potts és mások felfogásának, mivel aligha vitatható bizonyítékként szolgál, hogy a zsenialítás bárhol, elzárt és nyugati mércével mérve civilizálatlan – maradandó építészet nélküli és írástudatlan közösségekben – is kibontakozhat.

Egy 2500 évvel ezelőtt szkíta módra épített, rablók által megrongált kurgánba beszivárgó víz télen megfagyott és teljes épségben őrzött meg egyébként nagyon ritkán túlélő értékeket, többek között a mezopotámiai és szkíta hagyományok fából faragott, illetve egy nyeregtakarón színes filc-rátéttel megörökített szimbolizmusát – a jót jelképező szelíd szarvas illetve kőszáli kecske áldozatul esését a gonosznak, a stilizáltan ábrázolt mitikus ragadozó griffnek.(*4)

Az amerikai mondás szerint ha valami úgy totyog, mint egy kacsa és úgy hápog, mint egy kacsa, akkor az a valami egy kacsa. Kivéve a szkíták esetében. Hogy az altáji pazyryk példánál maradjunk, szkítának elkönyvelt népcsoportokkal geográfiai közelségben és azonos kultúrkörbe való tartozása ellenére – azonos (lovas nomád) életforma, azonos temetkezési szokások, beleértve a legsajátosabbat, a lóáldozatot is, közös tradíciók és azonos elemeket tartalmazó mitológia, azonos szintű művészi igényesség és közösen alkalmazott kifejezés formák – az amerikai National Geographic Society kiadásában megjelent Az antik világ csodái című atlasz mégis azt írja: „Senki sem tudja, valójában kicsodák. Számos tudós egyszerűen altáji törzsekként kategorizálja a pazyrykokat.”

(Kép: Altáji pazyryk fafaragás - mitikus griff, csőrében elejtett szarvas fejjel)

Bár a szakirodalom tömve van ellentmondásokkal, és néha „senki sem tud” vagy akar még nyilvánvaló következtetéseket se levonni, a tudós Zajti Ferenc azonban számos téren segít az eligazodásban. Nála olvashatjuk, hogy a bizánciak szerint az altáji népeket, mint a turkokat is valamikor szakáknak nevezték, ugyanakkor azt is, hogy a perzsák az ókori szakákat nem maguk fajta iráni, hanem tatár népnek tekintették. Hérodotosz azt mondja, a perzsák minden szkítát szakának hívtak.

Ugyanakkor Tábori László Párthia című kitűnő válogatása számos cikkünk szempontjából jelentős megállapítást közöl, többek között idézi R. N. Frye 1984-ben közreadott, Zajtival egyező szakvéleményét, miszerint a pártusok közép-ázsiai török népekkel való rokoni kapcsolata mellett „az ural-altáji rokonság nem cáfolható”.


PÁRTUS EREDETŰ SZASZANIDÁK?

Dr. Tábori maga pedig azt állítja, hogy „a szaszanidák is pártus eredetűek voltak, bár nem Arszakidák”, és ez a megállapítása különös jelentőséggel bír azok számára, akiknek módjában volt látni az I. részben említett washingtoni kiállítást.

A Sackler galéria összefoglaló nevén Szaszanida ezüstökként ismert kiállítási anyagának egyik lenyűgöző, kompozíciójában, hatásában, finom kidolgozásában és dimenzionált ábrázolási módjában egyaránt magával ragadó, de egyben a legrejtélyesebb darabja ugyanis egy vaddisznókra vadászó lovas királyt ábrázoló gazdagon aranyozott tányér, amely a szakemberek szerint II. Sápur (Shapur, i. sz. 307-379) szaszanida uralkodóról készült, aki – a kiállítás magyar látogatóinak nem kis meglepetésére – mintha nem iráninak, hanem pártusnak hinné vagy próbálná eladni magát.

A nagy kérdés, hogy miért? Miért ábrázoltatná magát egy állítólagos iráni király vagy herceg legyőzött ellensége hajviseletével, ruházatában és fegyverével? Személyiség zavarral állunk szemben? Rajongásból következő önfeladásig menő azonosulással? Valamiféle (trükkös?) politikai meggondolással? Vagy a szent-pétervári Stroganov gróf hajdani gyűjteményéből 1934-ben a Sackler galériába került ezüst tányér nem is II. Sápurt ábrázolja? Esetleg II. Sápurt ábrázolja, de Tábori megállapítására építve a Sápurok nem irániak, hanem pártusok voltak – elszánt vetélytársak egy másik dinasztiából?

Kevesen tudják, hogy a szabott ruházat, mint olyan szkíta eredetű: a lovagláshoz előnyös térdtől bővülő szárú, a térdhajlattól bokáig rojtozással vagy szőrmével díszített nadrág, a medáliás mellszíj és a díszcsatos övvel derékban összefogott térdig érő tunika a sztyeppei uralkodók sajátságos viselete volt, akárcsak a rövidszárú csizma, vagy a bokánál befűzött cipő. Még ha az iráni udvarban meg is honosodott volna ez a vadászatra is praktikus öltözék, (mint ahogy szkíta közvetítéssel népszerű lett Szíria-Palesztina egyes részein) a haját azért csináltathatta volna másképpen az uralkodó, mint a szkíta érmekről és szobrokról jellegzetességként ismert két oldalra fésült, pomponszerűen vágott-bodrozott stílus.

II. Sápurként azonosított vadászó (hódító?) király (III.-IV. század)

Ami még furcsább és elgondolkoztatóbb, hogy Sápúr király idegen öltözékén és hajviseletén kívül idegen fegyverrel is vadászott, méghozzá a pártusoknál hatalmi jelvényként is szereplő híres szkíta íjjal, amelyet az arsakida pénzérméken a legendás hírű I. Arsak is tart (ajánl az isteneknek?) kinyújtott kezében.

A Stroganov tányérként ismert lelet azonban a felsorolt kételyeket ébresztő és magyarázatot kívánó furcsaságok ellenére sem számít egyedi darabnak. Több múzeum is őrzi a szaszanida uralkodók udvari műhelyében, Bishapur városában gyártott ezüst dísztányérokat, amelyeken a szaszanida kori királyok és hercegek a világ leghíresebb lovasai és íjászai, a szkíta uralkodók mintájára lóhátról vadásztak, illetve hódítottak. Még olyan III. századi ábrázolás is akad köztük, ahol az uralkodó a sok éves kiképzést igénylő, nehezen elsajátítható szkíta-hun taktikával a száguldó lóról visszafordulva ejti el a vadat, az idegennek nehezen kezelhető szkíta íj segítségével.

Bakú történelmi múzeumában például van egy ilyen (bár elég gyengén sikerült, meglehetősen ügyetlen kompozíciójú és vésetű) vadászó vagy győzelmi tányér, amelyen a szakmai vélemény szerint az Örmények nagy királya címet viselő Narseh herceg látható, I. Sápur fia, aki lovaglás közben szkíta-hun módra íjával hátrafelé célozva próbálja másodszorra is eltalálni az őt üldöző, szeme közt már egyszer meglőtt kőszáli kecskét.

Mintegy kontrasztként ehhez a kompozíciójában ügyetlen bakúi tányérhoz, az Ermitázs „a szaszanida mesterművek” egyik kivételesen szép példányát, „a tipikus késői szaszanida művészet jellegzetes darabját” őrzi, amelyen II. Sápur szintén „pártus fordulással céloz meg egy oroszlánt”, írják Vladimir Loukonine és Anatoli Ivanov Perzsia elveszett kincsei című, az Ermitázs ázsiai anyagát bemutató könyvükben. Szkíta íj, pártus fordulás – lehet ezeket a részleteket egy kézlegyintéssel elintézni?

Ez az Ermitázsban őrzött, a szaszanida fémművesség remekének tartott, 1927-ben Oroszföldön talált aranyozott ezüst tányér számos ponton egyezik a többi királyi dísztányérokkal – galoppozó nemes paripa, két támadó vadállat, kardos, bőgatyás, pártus-hun módra nyilazó koronás lovas – drámai hatású technikai megoldásában mégis a Stroganov féle Sápur tányérhoz áll a legközelebb, mivel mindkettő három dimenziós. Lényeges megjegyezni, hogy ezzel a drámai hatású, kombináltan szobor- és dombormű jellegű ábrázolásmóddal mai napig sem találkoztak a régészek iráni készítésű tárgyakon.

A gazdag anyagú Sackler-galéria kiállításán összesen csak három darab három dimenziós tárgy látható és nem véletlenül mindegyik „egyedi különlegességnek”, értsd másnak, tehát nem a szaszanida udvari műhely sorozat-termékének ítélt: az egyik a cikkünk I. részében bemutatott fiatal vadkanokat ábrázoló színarany ruhadísz, amelyhez hasonló – nem véletlenül – az Oxus kincsek között található, a másik a szintén az I. részben bemutatott ezüst medailonos tányér és harmadik a félprofilban ábrázolt, rendkívül szuggesztív tekintetű, karizmatikus egyéniséget ábrázoló Stroganov féle tányér. Az utóbbin a medailonos tányérhoz hasonlóan az öntött darabok utólagos applikációja – a szoborszerűen kiképzett fej és a paripa jobb mellső lába –, valamint a tegez, a vaddisznók agyarai és fülei és a paripa palmettás szerszám díszeinek trébelése (kidomborítása) együttesen váltanak ki izgalmas térhatást. A bravúros technikai megoldás azonban, mint említettük, nem jellemezte a szaszanidák korabeli centralizált birodalmi művészetét.

Ann Gunter és Paul Jett az Ősi iráni fémmunkák című katalógusukban azt írják, a művészettörténészek egy sziklavéseten látható, hasonlóan gerezdekre osztott gömb alakú koronadísz alapján azonosították be II. Sápurként a Stroganov tényér lovasát – nyilván nem sokat töprengve állítólagos szaszanida származása és a pártus-szkíta megjelenítés ellentmondásossága felett. (Arra a kérdésre, ki viselt még koronája felső részeként ilyen gerezdekre osztott gömböt, később visszatérünk)

A korona természetesen döntő jelentőségű az uralkodók beazonosításánál, de erre támaszkodva kétségessé válhatnak egyéb korábbi feltételezések, mint például a származás, a faji, etnikai vagy klánbeli hovatartozás. Jelen esetben felmerül a kérdés, állítható-e továbbra is minden bizonyossággal, hogy a szaszanida uralkodók (mind) irániak voltak?


Erre vonatkozólag az iráni származású Abolala Soudavar idén megjelent tudományos jellegű könyvében az olvasható (The Aura of Kings), hogy I. Sapur fia, Narseh herceg addig nem tudott hatalomra jutni, míg ki nem várta a bátyja Hormizd, majd a vitéz Bahrámok uralmának végét, illetve nyilván türelmét vesztve III. Bahrámot fegyveresen távolította el a trónról. Soudavar azt írja, a legyőzött III. Bahrám a szakák királya volt, aki csak 4 hónapig tudta megtartani apja és nagyapja trónját. (A Bahrámok 273 és 302 között uralkodtak) A királylistát nézegetve viszont az derül ki, hogy a szaka Bahrámok csak háttérbe szorultak, de nem tüntek el végleg Irán politikai életéből. Egy IV. Bahrám uralkodott 388-399 között, majd egy V. Bahrám 420-438 között – aki egy ezüst tányér tanúsága szerint nap és hold kombinációjú koronát viselt! – és utolsóként egy VI. Bahrám 590-591-ig.


A NAP ÉS HOLD FIVÉREI

Mint említettük, homályosak azok az időszámítás körüli ázsiai évszázadok, nem vehetők ki tisztán a hatalomért folytatott harcok és szereplőik, ráadásul a nyugati tudósok nemigen hajlandók a keletiek kutatási eredményeit a sajátjukkal összevetni, ami óhatatlanul rányomja bélyegét az egyelőre foghíjas, szokszor ellentmondásos eredményekre. (Soudavar könyvében megemlíti, némely nyugaton kialakult, Iránnal kapcsolatos tévedés például egyszerű fordítási hiba következménye.)

A Sackler galériában egy vert és vésett, VII. századinak ítélt szaszanida tányéron szintén egy szkíta öltözéket viselő, csizmás, gondosan nyírt szakállú és szkíta hajviseletű uralkodó látható, amint korábban ábrázolt pártus uralkodók lezseren könyöklő pozitúrájában szimbolikus ajándékot cserél(?) asszonyával, aki pomponos fejdíszéről ítélve egyben Anahita istennő főpapnője – és a nép számára megszemélyesítője is lehet. (Soudavar szerint a nőalak maga az Istennő – akkor viszont hatalmi szimbólumokat ad át az uralkodónak.)


Az uralkodó koronája Gunter és Jett szerint annyira egyedi, hogy „semmilyen szaszanida uralkodó koronájával nem azonosítható”. Ők ezzel a megállapítással meg is elégedtek és elkerülték annak felvetését, kik is vallották magukat a Nap és a Hold fivéreinek, vagy fiainak – bár majdnem lehetetlen, hogy ne tudták volna, számos közép-ázsiai uralkodói dinasztia az egyiptomiakhoz hasonlóan kozmikus ősőktől származtatta elődeit. A tudós Eugene Wilhelm a pártusokról szóló könyvében azt írja, "Nemzeti vallásuk a természeti elemek, elsősorban a nap és a hold imádata felé inklinálódott."


A kettős fejedelmi ülőalkalmatosság alatt látható kos vagy muflon fej véset egyik értelmezője szerint a királyi vadászat alanya(?), egy másik szerint vallási jelkép. Gunter és Jett szerint viszont általánosságba véve az uralkodói dicsőség és hősiesség szimbóluma. Hm. Akárcsak a 3 vaddisznó fej, amelyek a hasonló témájú baltimori Walters Művészeti Galéria tányérján sorakoznak ugyanígy a tányér aljára vésetten? Nem valószínűbb, hogy nemzetségi vagy klán szimbólumok? Annál is inkább, mert éppen a megkülönböztetés-azonosítás jeleként pecsétnyomókon is szerepeltek.

Soudavar értelmezése szerint nem házastársi, vagyis uralkodó és főpapnői párkapcsolat ábrázolása látható a fenti Sackler tányéron, hanem Anahita istenasszony személyesen jutalmazza meg a királyt egy muflon hősies elejtéséért.

A türkök totem állata a farkas volt, a hunoké a sólyom vagy sas, az ugoroké a medve és a szarvas, a kusánoké viszont éppen a muflon, vagy kőszáli kecske amelynek szarvait uralkodójuk koronájába illesztve is viselte. Az Ermitázsban őrzött egyik ezüst tányér ábrázolja a vadászó Warahran herceget, aki 390-420-ig uralta a szaszanidák által időközben birtokba vett Kusán (Kushan) királyságot.

(A vadászó kusáni uralkodó, Varahran, 390-420)

A kombinált kusáni korona rendkívüli érdekessége számunkra, hogy a szarvak felett egy pontosan olyan vertikális vésetekkel gerezdekre osztott gömb van (a monitor a véseteket nem adja ki), mint amilyen II. Sápur és a hozzá zsánerre nagyon hasonlító, pártus öltözékű és hajviseletű I. Jazdagird (Yazdagird) koronájának felső tartozéka. (Jazdagird koronájának alsó részén ugyanakkor, a homloka felett egy félholdat visel) Így aztán csak még ellentmondásosabbá válik – vagy egyre inkább megvilágosodik? – kit is ábrázolhat az a rendkívüli szépségű és hatású aranyozott ezüst tányér Washingtonban, amelyet Stroganov tányérként ismer a történelmet és művészeteket kedvelő világ.


*1 „És egy távoli nemzetet szabadítok rátok Izrael háza! - mondja az Úr. Egy legyőzhetetlen, régi nemzetet, amelynek nem ismered a nyelvét, és nem érted a beszédét. Tegze olyan, mint a nyitott sír, s mindannyian hősök.” írja Jeremiás próféta csodálattal vegyes babonás félelemmel a Jeruzsálemet fenyegető szkíta veszély kapcsán.
*2 A Pártus birodalmat teljesen figyelmen kívül hagyva, vagy nem is tudva róla Janson azt írja, hogy az Akhamenid és a Szaszanida periódusok közötti “500 évig a Perzsa birodalom görög és római domináció alatt állt”. Dominique Collon Az ősi közel-keleti művészet című könyvében (University of California Press, Berkely-Los Angeles, 1995) pedig azt írja, “A pártusok Közép-Ázsiából érkezett iráni nomádok voltak . . . “ Soudavar véleménye szerint "A szkíták a perzsákhoz és médekhez hasonlóan iráni törzs, amely ragaszkodott Mithrába vetett hitéhez, amit valószínűleg toborzó harci kiáltásként használt a Dáriusz centralizáló törekvései elleni felkelése során." A tájékozottabb vagy talán elfogulatlanabb Altheim szerint viszont „A pártusok és uralkodó házuk, az Arsakidák, Irán számára mindig is az idegen uralom képviselőinek számítottak, csakúgy, mint Nagy Sándor és utódai . . .” Az ő véleményét támasztja alá - az önmagával is ellentmondásba kerülő - Soudavar, az addendában eredetiben közölt idézettel, amely elismeri, hogy a szaszanidák nem tartották magukat a pártusok utódainak, és igyekeztek még az emléküket is kitörölni az iráni históriákból.
*3 A Tuva-lelet nem az első bizonyíték egy (feltehetőleg) szakadár közösség művészi és technológiai bravúrjára. Az u. n. Lurisztáni-bronzok is kitűnően bizonyítják, művészileg magas színvonalú fémművesség jöhetett létre távol a városoktól, fél nomád hegylakók körében. A szkítákkal szoros kapcsolatot tartó, minden valószínűség szerint rokonságban is levő mesteremberek közössége többnyire megrendelésre dolgozott, ha kellett elámi vagy asszír stílusban is, de mindvégig megtartva saját komplex, sumér hatásokat megőrző művészetét. Loukonin és Ivanov szerint a korlátozott számú ásatási leletekből is nyilvánvaló, a lurisztáni fémművesek több évezredes tradícióval és tapasztalattal rendelkeztek a fémötvözés, fegyverkészítés, és bizonyos lószerszámok öntése terén, amelyekkel különböző származású és igényű megrendelőket láttak el . . .
*4 A pazyryk uralkodók hasábfából épített, szkíta elemekkel mintázott gyapjú szőnyegekkel bélelt kurgánokba temetkeztek és értékeik mellett gazdagon felszerszámozott lovaikat, sokszor a szekerüket is magukkal vitték a másvilágba.

2003. július

Csihák György:Válasz népem kérdéseire a hazánkról


Csihák)

A Nagyszentmiklósi aranykincsek

Videó a Nagyszentmiklósi aranykincsekről: http://www.youtube.com/watch?v=za4IehTtV9A

Augusztus tizenötödike, Nagyboldogasszony napja

Nagyboldogasszony napja sokfelé búcsúnap. A moldvai magyarok e napon mindenféle virágot, gyógynövényt szenteltek, hogy majd ezzel füstöljék a betegeket. A Muravidéken dologtiltó nap, nem szabad sütni, mert a tűz kitör a kemencéből. A Drávaszögben azt tartották, hogy ezen a napon keresztet kell vágni a gyümölcsfába, hogy egészséges legyen, és sokat teremjen.
A nap időjárása termésjósló is. Ha a „nagyasszony” fénylik, jó bortermés van kilátásban. A két asszony köze (augusztus 15- szeptember 8.) varázserejű időszak. Ekkor kell szedni a gyógyfüveket, ki kell szellőztetni a hombárt, a téli holmit, a ruhafélét, hogy a moly bele ne essen. A hiedelem szerint ez időszakban ültetett tyúk összes tojását kikölti. A búzát is ekkor kell megszellőztetni, hogy ne legyen dohos, ne essen bele a zsizsik.
Nagyboldogasszony az egyházi év legnagyobb Mária-ünnepe. A Nagyboldogasszony elnevezés kizárólag a magyar nyelvben, magyar szóhasználatban létezik, az egyház e napot hivatalosan Szűz Mária mennybemeneteleként ünnepli. Az eseménynek már a középkorban igen nagy kultusza volt, részletei legendaszerű történetek formájában terjedtek szájról-szájra, és kiemelkedő témát szolgáltattak az egyházi művészeteknek, a kódexirodalomnak, a vallásos népkönyveknek. A legendák terjesztésében jelentős szerepet játszottak a búcsújárók, a búcsúvezetők, akik az összegyűlt hívek előtt nagy sikerrel adták elő Mária mennybemenetelének megható történetét. Szent István király az országot Szűz Mária oltalmába ajánlotta.
Egyes vidékeken, az ünnep előestéjén a hívő asszonyok a temetőben gyülekeztek, egy frissen ásott üres sír körül, a dicsőséges olvasót imádkozták, majd epikus énekben mesélték el Mária mennybemenetelének a történetét. A század elején az egész magyar nyelvterületen élt a nagyboldogasszonyi virágszentelés, virágáldás szokása. Az oltáron megáldott virágokat azután szentelményként őrizték, és bajelhárításra használták. Az épülő ház fundamentumába, az új menyecske ágyába, az elhunyt koporsójába helyezték, hogy szerencsét hozzon.
Az előttünk álló időszakban van még egy lassan teljesen feledésbe merülő, ősi népünnepünk, melyet régen „Boldogasszony másnapjának” neveztek. Ez augusztus 16-a, tartalma a magyar őstörténetig vezethető vissza. Egyes történészeink szerint e napon történt, hogy a hét törzs vezérei Álmost fővezérré választották, neki engedelmességet fogadtak, és ezt vérszerződéssel pecsételték meg. Egyesek szerint a vérszerződés a magyar nép születésnapja volt.
Az irás a következő oldalon jelent meg 2006.08.08-án:www.szekelyhirmondo.ro

Boldogasszony - a magyar ősvallás

Boldogasszony a magyar ősvallás nőistensége, a természet a termékenység, a női teremtőerő, az egyetemes anyaság, az eleterő szimboluma, a teremtés és a lét misztériumának hordozója, szülést segítő, eletadó istenanya, az anyatermészet megjelenítője.

Az ősi istennőt talán Babbának vagy Bábának hivtal, mikent máig fennmaradt a csángóknál a Bába Mária elnevezésben. A szülő nő régen a Szent Bába, Szülőboldogasszony oltalmába ajánlotta magát, az ő segítségét kérte a könnyű szülés érdekében. Anonymus Zulta. születéséről írja, hogy népünk elmondhatja magáról, hogy eleinknek régi élő szokása szerint tartja ma is a gyermek születő ünnepet, két ízben, a csökkben (születés) és az avatást követő evés-ivásban, melyet bába- vagy Boldogasszony poharának nevez. Ekkor a bába köszöntőt mondott, Boldogasszony poharát felmutatták és pedig úgy, hogy a poharat az asszony nem az ujjaival fogta meg, hanem tenyerére tette és "felmutatta az ajkáig".
Boldogasszony a termékenység, a várandósság, szülést pártfogó istensége, az anyaság és a csecsemők védelmezője is. Boldogasszony védelmet biztosított a szemmel való rontástól óvó elfüggönyözött Boldogasszony ágya, amelyet a gyermekágyas anya a szülés után szertartásosan foglalt el gyermekével. Boldogasszony mint természetfeletti gondviselő védi tehát az anyát és gyermekét.
Az anyai istenség a magyar hitvilágban a világ alapját megjelenítő, eget földdel összekötő, életet adó, lelket termő Világfával is analóg, ami az égen Tejútként jelenik meg. Ahogy az ég boltozatát a Bába motollájának nevezett Sarkcsillagnál a Világfa támasztja alá, akeppen a világmindenséget lekepező házat, illetve a mestergerenda szobában lévő részét a ház Boldoganyának vagy Boldogasszony fájának nevezett középoszlopa. A középoszlop tisztelete, sőt kultusza, az asztalhoz, fához, vagy zöld ághoz kapcsolódó mágia (kopogás háromszor az asztalon, ételek, tárgyak erővel tölttődése rajta, a fejletlenül, betegesen született gyermek jelképes újraszületése érdekében kétágú fa között történő átadása, fánál végzett áldozat, az ablak alá, keritésekre, kapura, a szárazmalom tetejének csúcsába, felépült ház tetejére tűzött zöldág, sőt az épületek növényi ornamentikája, valamint a tavasszal vágott ágakkal az állatok megvesszőzése, a zöldághordás, ágszentelés) célja is a termékenységvarázslás, varázserővel való telítés, megtisztítás, megáldás - azaz Boldogasszony bőséget teremtő, védelmet adó erejének közvetítése, a gonosz erők távoltartása volt.
Az ág révén teremtődött analógikus kapcsolat Boldogasszony és az általa képviselt női elvet - a szkitáktól kezdve - megjelenítő szarvas között, mert annak agancsa is éppúgy elágazik. Nem lehet véletlen az sem, hogy Nagyboldogasszony ünnepe szomszédságában van Ilona-nap, Ilona ugyanis szarvast jelent, a szarvas pedig azonos azzal a női minőséggel, amely a pogány magyarok mítikus világában Hunor es Magor anyjaként is megtestesül, ő Eneh, azaz ünő, akitől Kezai kronikája szerint a testvérpár és így a hunok es magyarok származnak. S ő Emese is, a mítikus ősanya, Álmos szülője, akinek öléből, mint a Világfa tövéből forrás fakad, s nem utolsó sorban ő az égig, érő fán lakó Tündér Ilona (Boldogasszony megtestesitője) is, a fa őrzője, a tündérek (vagy másként bábák) királynője.
Boldogasszony színe az élet s a tűz színét jelképező piros volt, szent szín hajdan a magyarok szemében.
Hogy ne érhesse rontás, szerencsétlenség, betegség, halál a házat, a küszöb alá piros posztódarabkát ástak, piros színű rontáselhárító szalagot kötöttek a viselős asszony hajába, az újszülött kezére is Boldogasszony védelmét kérték, arra a leányra is, akinek a Piroska nevet adták. Boldogasszony istenanya ellenfele az ördögi Szépasszony, aki a maga gonosz, rosszakaró erejével mindenáron meg akarja rontani Boldogasszony művét, a születést.
Az őshitnek az Atyaúristenéhez hasonlóan jelentős szereppel központi alakja volt tehát Boldogasszony, mint Anyaistennő, ezt bizonyítja a magyarok máig jelentős Boldogasszony-kultusza. A keresztényéeg felvételét követően Szűz Máriával azonosították alakját, nevét Szent Gellért legendája szerint a püspök tanácsára a hittérítők Szűz Máriára alkalmazták. Az Erdykodex szerint: "... akkoron kele fel hogy az zyzmariaat ez magyar orzagban Bodog azzonnak awagy ez wylagnak nagy azzonnyanak hywnaak Zent Isthwan kyral ees ez zeghen orzagot bodog azon orzaganak newezee" Szent István közvetlenül halála előtt felajánlotta Boldogasszonynak az országot, azóta Magyarország Mária országa, Szűz Mária a nemzet gondviselője. István szertartásos, mintegy mágikus tette így alkalmat adott arra, hogy Boldogasszony alakjában ősi tartalmak éljenek tovább, azaz szerepe így átmentődött, továbbra is a védelmező erő megtestesítője volt, hazát-házat óvó istennő, akinek alapvető feladata a család és a nemzet óvása.
Boldogasszony a pogány hagyományokat magába olvasztó keresztény magyarság népszokásaiban, az archaikus népi imádságokban, ráolvasásokban, gyermekjátékokban, települések neveiben és Szűz Mária ünnepeinek elnevezéseiben is szerepel. Ezek az ünnepek, közöttük több Szent László király I. törvényének 38. cikkétől parancsolt ünnep (Gyertyaszentelő Boldogasszony, Kisboldogasszony, Nagyboldogasszony) meg is örökölték motívumokat Boldogasszonytól, akinek pogány sokszínüsége tehát az ünnepekben is tovább élt. A fák termékenységét serkentő Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepe az évkörben például épp kilenc hónappal előzi meg a Karacsonyt, a fény, a Napgyermek születésének ünnepét, szeptember 8-a, Kisasszony napja előtt pedig szinten épp kilenc hónappal van Boldogasszony fogantatásának ünnepe, Eketiltó vagy Földtiltó Boldogasszony napja, amikor a szántás a szűz Kisasszonyt sértené.
Boldogasszonynak két megjelenése van a magyar hagyományban, Szeged környékén az életet adó Nagyboldogasszonyként Szent Annát tisztelték, akinek szűz leánya a Kisasszony, mint ahogy a tápláló női, növényi szellem is kétarcú: a terméssel együtt növekvő és öregedő, egyszerre anya és gyermeke, az érett és elöregedő földistenanya ("Föld édesanya") és a szűz gabonaleányistennő, a termést hozó anyaföld és az aratás utáni, mág árintetlen, szántatlan, sértetlen szűzföld.
Nagyboldogasszony tehát az életet adó istenasszony, nemcsak mint faistennő, hanem Földanya is, minden belőle születik s bele tér vissza. Ő az, aki ősszel termékenyül meg a bele vetett magtól és kilenc hónapra rá, nyár derekán szüli meg gyermekét, hozza meg a termést, a magokkal teli kövér kalászokat. Ő, a Földanya fogadja a gyermeket is, aki hamarabb és könnyebben érkezik, ha az anya a földön szül, s születése után is elsőként az anyaföldre fektették a kisdedet, hogy megszenteljék, s a Földanya véglegesítse az érkezést.
Boldogasszony a népi imádságokban főként bajelhárító szereppel bír. A Nagyboldogasszony napjától a szeptember 8-ai Kisasszony napjáig tartó két Boldogasszony közé a gyógyitó és rontás elleni gyógynövények szedésének hagyományos ideje is volt. Nagyboldogaszszony és Kisasszony tehát mint anya és leánya idősebb és fiatalabb énje ugyanannak a női szellemnek, amely a természet bölcsességét jeleníti meg.

Horpácsi Illés :Kérdések és viták a Boldogasszony névvel kapcsolatban

Ma Nagyboldogasszony ünnepét üli a katolikus világ. Az ünnep és a Boldogasszony név eredetér&otilde;l most közreadjuk Horpácsi Illés igen nehezen elérhet&otilde;, de annál érdekesebb tanulmányát.

Horpácsi Illés :Kérdések és viták a Boldogasszony névvel kapcsolatban

A múlt század akadémiai értekezéseinek sorában jelent meg Kálmány Lajos érdekes fejtegetése Boldogasszony &otilde;svallásunk istenasszonya címen. Kálmány Szeged vidéki gy&ucirc;jtése alapján és a Mária-ünnepek neveib&otilde;l pogány kori el&otilde;zményre következtetett. Egyik nyomós érve a gyermekágyas asszony fekv&otilde;helyének Boldogasszony ágya elnevezése.
A Révai és a Pallas lexikon szerint: ?Népünk a Boldogasszonyról sok olyast is hisz, ami részben &otilde;skori pogány emlékek... nyomaira enged következtetni". A két lexikon els&otilde;ül ilyen emléknek a ?Boldogasszony ágyá"-t említi. A NéprLex.-ban Manga János Nagyboldogasszony szócikknél Kálmány véleményét ismerteti, aki szerint a néphit ?boldogasszony"-a keresztény hatásra azonosult Sz&ucirc;z Máriával. Néhol, például Göcsejben és a palócoknál a szül&otilde;ágyat Boldogasszony ágyának nevezték. Bálint Sándor véleménye a Boldogasszony alatt: ?Feltehet&otilde;en &otilde;si asszonyistenség neve". A népszer&ucirc;sít&otilde; médiában is találkozunk ilyen felfogással. Rászlai Tibor 1990-ben a Mária-kultusz történetét felvázolva, a pogány &otilde;sök Boldogasszonyára is hivatkozik. Ugyanebben az évben Hankó Ildikó egy újságcikkben Emese álmára utal, és pogány Boldogasszony-tiszteletet említ. Néprajztudósaink közül Dömötör Tekla A magyar nép hiedelemvilága cím&ucirc; m&ucirc;vében így ír: ?Bizonyára voltak n&otilde;i istenségek is; a Mária-ünnepek neve (Nagybol&shy;dog&shy;&shy;asszony, Kisasszony) s a hozzájuk f&ucirc;z&otilde;d&otilde; képzetek ezt majdnem kétségtelenné teszik" (i. m. 34).
Kálmány, akihez mindezek a vélekedések jórészt visszanyúlnak, úgy képzeli, hogy több boldogasszony is létezett. Egyik érve az, hogy a Szeged vidéki népnél Nagyboldogasszony kizárólag Szent Anna. Erre a felvetésre már Katona Lajos megfelelt (Ethn. 16: 15), amikor rámutatott a tévedés forrásául szolgálható Mettertia-ábrázolásokra. Ilyen például az, ahol Szent Anna, akit a régiségben és Szeged vidékén kívül sehol nem neveznek Boldogasszonynak, legfeljebb Szent Anna asszonynak, a képen ?a nagy"-nak látszik. Nyomósabb érvnek tetszik Boldogasszony ágya. Az ország nagyobb részén ezt szül&otilde;ágynak, gyermekágynak nevezték, és sok helyen rontást távoltartó szokásokkal és kellékekkel vették körül, amelyek függetlenek a Sz&ucirc;zanya személyét&otilde;l.
Azt gondolom, hogy a szül&otilde;ágynak Boldogasszonyról való elnevezése keresztény hiedelemb&otilde;l ered. Ez Keleten támadt a VI. században. Az ábrázolások szerint Sz&ucirc;z Mária szül&otilde;ágyban fekszik, körülötte egy vagy két bába. A hiedelem Bizáncból Nyugatra is elkerült, és itt a XIV. századig tartotta magát. Aquinoi Szent Tamás is kénytelen volt ?Summa theologicá"-jában a kérdéssel foglalkozni. Kimutatja, hogy Betlehemben bármennyire is valódi, de csodás születés történt, amelynél a Szent Sz&ucirc;z nem gyöngült el, és nem szorult segítségre. Amint Lukács evangélistánál olvasható: ?Szülte az &otilde; egyszülött fiát, bepólyálta, és jászolba fektette". &Otilde; maga. Jajczay János Karácsony a m&ucirc;vészetben cím&ucirc; m&ucirc;vében jelent&otilde;s nyugati templomokból a XI-XIV. század közötti id&otilde;b&otilde;l több gyermekágyas képet is közöl. Mintegy tíz nagyobb olasz városból és Zágrábból meg Párizsból. Majd ezt írja: ?A VI. sz. folyamán a Szent atyák magyarázata, apokrif írások, legendák és a keleti befolyás alatt, a bizánci és román stílus, valamint a gótika idején barlangszer&ucirc;vé válik a színtér. A Sz&ucirc;z fekszik, mint a gyermekágyasok szoktak. Egy vagy két új szerepl&otilde; is lép a színtérre. Éspedig a segít&otilde;asszonyok, akik a születés körül tevékenykednek".
A Boldogasszony név elemzésében, a pogány kori eredeztetéssel szemben, az áttörést Mollay Károly egyik el&otilde;adása hozta meg. Ennek egy részében vizsgálja nevünk eredetét is (MNy. 80: 6-8). Az asszony és a boldog pogány kori elemekb&otilde;l alakult, amelyek szerinte Sz&ucirc;z Mária leggyakoribb jelz&otilde;jének (beata) és az asszony szó szinonimájának (domina) magyar népi megfelel&otilde;i.
Magam a Boldogasszony összetételt nem népi eredet&ucirc;nek, hanem egyházinak látom. Hiszen a Sz&ucirc;z Máriával kapcsolatos latin elnevezésekhez csak latinul és magyarul egyaránt tudó személyek tudták a megfelel&otilde; magyar szót megtalálni. Az is egyházi személyekre vall, hogy Sz&ucirc;z Mária nevei közül a 'királyn&otilde;' jelentés&ucirc;t választották, jelz&otilde;nek meg a boldogot.
A boldog Sz&ucirc;z tisztelete ugyanis az egyház története során többféle formában van jelen, koronként más-más hangsúllyal. Az els&otilde; ismert Mária-könyörgésben a III. sz.-ból mint Istenanya szerepel: ?Sub tuum praesidium confugimus Sancta Dei Genitrix!" Szent Jeromostól kezdve ismeretes a Regina Mundi, a Világ Királyn&otilde;je megszólítás is, de sokáig nem kapott nagyobb nyomatékot. A X. sz. elejére az egyházi állapotok igen mélyre süllyedtek. A bencés renden belül azonban hamarosan elkezd&otilde;dött Clunyben egy reformmozgalom, amelynek hatása aztán az egész európai kereszténységre átterjedt. Az egyházi és keresztény életnek ebben a felmen&otilde; ágában kezd&otilde;dött a magyarság térítése. A reformmozgalom elindítói, Cluny bencései lelkiség terén vezérül az Istenanyát választották. Két vonását hangsúlyozták: közbenjárását (Irgalmasság Anyja = Mater misericordiae) és királyn&otilde;i voltát (Regina, Domina). Ett&otilde;l kezdve Sz&ucirc;z Mária képei és szobrai koronával ábrázolják &otilde;t. Ekkor születik meg a Bóden-tó bencés szigetmonostorában a ?Salve Regina, Mater misericordiae" kezdet&ucirc; ének a királyn&otilde;r&otilde;l, aki egyúttal Irgalmasság Anyja. (L. Radó Polikárp, Az egyházi év. 202-4). A Mária-kultusznak ez a formája jelenik meg a kereszténységre tér&otilde; Magyarországon: a királyn&otilde;é és hatalmas közbenjáróé, oltalmazóé. Ezt fejezi ki Mária &otilde;srégi jelz&otilde;jével: a Beata Regina vagy Domina; asszony szavunk akkori els&otilde;dleges jelentésével: Boldogasszony. Egyébként az egyházi liturgiában és a népi vallásos énekekben, könyörgésekben egyaránt régt&otilde;l fogva használatos a jelz&otilde; nélküli, archaikus jelentés&ucirc; Asszony és Asszonyunk. Mint például a franciában és az angolban is: Notre Dame és Our Lady.
Mollay tudatos, magyar népi választásnak tekinti a szláv eredet&ucirc; szent helyett a magyarban meglev&otilde; boldog szót. Szerintem az indítékot az egyházi szóhasználat adta. Sz&ucirc;z Mária jelz&otilde;jeként a Beata ugyanis igen régi kelet&ucirc;. Hálaimájában, a Magnificat-ban maga is ezt használja: ?Lám mostantól boldognak hirdet minden nemzedék": beatam me dicent. A szentmisében használatos közgyónás régebbi szövegváltozatában a szentek között kiemelked&otilde; módon tisztelt három személy jelz&otilde;je: beatus, az apostol fejedelmeké és minden szenté: sanctus. Tehát: ?Confiteor Deo omnipotenti, beatae Mariae semper virgini, beato Johanni Baptis&shy;tae, beato Michaeli archangelo". A Mária-, vagy Boldogasszony-ünnepek megnevezésében és egyebütt a Beatae Mariae Virginis birtokos jelz&otilde; szerepel, azaz: boldog, (mai szóhasználattal) boldogságos Sz&ucirc;z Mária.
Szólnunk kell még a Boldogasszony hava = január hónapnévr&otilde;l és a Boldogasszony-ünnepek neveir&otilde;l. A hónap nevének magyarázatával eddig sikertelenül próbálkoztak: nem találtak ugyanis Mária-ünnepet januárban. Pedig két napon is szerepelt. Az egyik január 23., a boldog Sz&ucirc;z Mária eljegyzésének ünnepe. Ma is él&otilde; még zsolozsmája és miseliturgiája a magyarországi cisztercieknél. A másik ünnep január 1. &Otilde;srégi id&otilde;kt&otilde;l kezdve összetett ünnep volt: 1. karácsony nyolcada; 2. Jézus névadása; 3. a könyörgésekben az Istenanya ünneplése. (A legújabb liturgikus reform rendelkezése folytán ma ?Mária Isten anyja" ünnepe.)
A Mária-ünnepek a Sz&ucirc;zanya életének jelent&otilde;s mozzanatait ünneplik. Magyar nevük többnyire Boldogasszonynap, vagy egyszer&ucirc;en Boldogasszony, illet&otilde;leg Asszony&shy;nap és Asszony. Ez utóbbiak a Kisasszonynap és a két Asszonynap köze (augusztus 15-szeptember 8-ig) elnevezésekben. Ezen ünnepek megkülönböztetése a liturgiával vagy az évszakkal kapcsolatos. A nevek a kódexekt&otilde;l kezdve föllelhet&otilde;k kéziratos és nyomtatott m&ucirc;vekben, és egyaránt használatosak az igehirdetésben meg a hívek szóhasználatában. Id&otilde;rendben: Gyertyaszentel&otilde; B. A. a gyertyás körmenett&otilde;l vette nevét, mint az olaszban és a franciában: Candelaria, Chan&shy;deleur; Gyümölcsoltó B. A. táján, kora tavasszal van az ideje a gyümölcsfák oltásának; Sarlós B. A. napja körül kezd&otilde;dött az aratás; Havi vagy Havas B. A. az egyházinév: a ?de Nive" fordítása; Nagyboldogasszony ünnepének titkában teljesedett ki az Istenanya nagysága: az ég és föld mennybe fölvett királyn&otilde;je lett; Kisasszony napja a kis úrn&otilde;, kis királyn&otilde; ünnepe: aki Isten örök tervében mint mennybe fölvett királyné szerepelt, az már születésekor is az.
Angliában a Mária-ünnepeket az egyházi latin névvel jelölik. Kett&otilde;nek azonban angol neve is van. Az egyik a Gyümölcsoltó: Lady Day, a. m. Úrn&otilde;nap, Asszonynap. A másik Nagyboldogasszony napja, amelyik a magyar Sarlós B. A.-hoz hasonlóan az évszaki munkával van megkülönböztetve: Lady in Harvest, azaz Betakarítási Úrn&otilde;. Az egyik ünnep az istenanyaság kezdete, a másik megdics&otilde;ülése.
Összehasonlítottam Máriának az egyházi liturgiában használt latin neveit és jelz&otilde;it három különböz&otilde; magyar forrásban szerepl&otilde;kkel. Olyant egyikben sem találtam, amelyiknek ne lennének latin, egyházi megfelel&otilde;i. A három forrás a következ&otilde;: 1. Szent vagy, Uram! orgonakönyv (Alcíme: &Otilde;si és újabb egyházi énekkincsünk tára); 2. A tudós és püspök Jordánszky Elek m&ucirc;ve: Sz&ucirc;z Mária magyarországi kegyelmi képeinek rövid leírása. 1836; 3. A múlt században a Sopron megyei Babóton használt, sok helyr&otilde;l összeírt búcsúvezet&otilde;i könyv. Mindháromban el&otilde;forduló egyéb nevei Máriának: Sz&ucirc;z, Sz&ucirc;zanya, Isten Anyja, Krisztus Anyja, Anyánk, Szószólónk, Pátrónánk, Asszony, Asszonyunk, Asszonyság, Nagyasszony, Királyné vagy -n&otilde;. A leggyakoribb jelz&otilde;k: boldog, boldogságos, szent, szentséges, szép, dics&otilde;, dics&otilde;séges, mennyei, fájdalmas, birtokos jelz&otilde;ként: egeknek, mennyországnak, angyaloknak, világnak. Eltérés a három forrásban csak kevés akad. A Boldogasszony nevet legtöbbször Jordánszky használja: az egyes kegyelemképeknek címe is mindig ez. Legritkább a búcsúvezet&otilde;i könyvben. Az Asszonyunk, Királyné nevek mindenütt gyakoriak. A boldog jelz&otilde; alapfokban a Sz&ucirc;z név el&otilde;tt, leggyakoribb a búcsúvezet&otilde;i könyvben. Ma helyette a boldogságos járja, ami eredetileg a beatissima fordítása volt a -ság képz&otilde;nek itt fokozó értelm&ucirc; szerepével. Mivel a boldog melléknév egyre inkább lefoglalódott a világi élet szavául, vallásos jelz&otilde;ként - a kanonizációs boldog m&ucirc;szót kivéve - a boldogságos maradt meg. Ma már a beatá-t is így fordítjuk.

Molnár V. József Boldogasszony 1.

Hitem és tudásom szerint népünk ősidőktől egyetlen Istent hitt teremtőjének. Tőle várta és kapta a törvényt is, amely életét igazította; és messzemúltból ismeri az Istenszülő Asszonyt, akit Boldogasszonynak nevezett, aki kereszténnyé vált népünknél –kozmikus parancsra” a Fény-Krisztust világra szülő Mária lett.



<CENTER>

</CENTER>

Boldogasszony-képünkben s rítusainkban szakadatlan folyamatban ősrégi –hitforma" van jelen; s a Boldogasszony kép a Teremtő akaratából eredendően lelkünk birtoka. Erről vallanak az öntudatlanul rajzoló gyermek tulipánkoronás, –oráns-pózú” fényes nőalakjai, amelyeknek –hasonmását" már Krisztus születése előtt az észak-afrikai punok, s tőlük tanulva a rómaiak, később az egyiptomi kopt-keresztények is kőbe faragták csakúgy, mint az iszlám hitű szeldzsuk törökök; de ismerték és különböző anyagba, anyagra formálták e fényes nőalakot az etruszkok, szkíták és görögök is. Kereszténnyé vált népünk az égre tárt karú nőalakot fába véste, csontba karcolta, de virágkarú nő-növényként vászonra is hímezte, karácsonyra szőtt terítők sarkaira, s párnahajra...
Népünk Szent Lászlót tartja keresztelőnknek. Ő az, aki a csodaszarvast, a –pogány" magyarság fényes állatát angyalnak nevezi a mogyoródi dombon testvére, I. Géza előtt: –Bizony nem szarvas volt ez, hanem Isten angyala."
Nem tünteti el a szarvast, tartalmát változtatja meg csupán! S ahol a mogyoródi dombon a szemük elé tűnt szarvas lábát megvetette, Boldogasszonynak ott szentegyházat emeltettek. Az angyallá változott szarvas jelen van a Szent István királyt említő dozn,ati regösénekben is.
(László Somogyváron, Koppány dombján, ahol régebben Somogy urának vára állt, amelynek romjai a környékbeliek ma is Kupa-váraként emlegetnek a szarvast –megmentő" Egyed oltalmában ajánlott monostort alapít, amelyet közvetlenül Saint Gines - Egyed –hazája” - bencés szerzeteseiből népesít be. Egyedet már ifjú korában szentként tisztelték, s ő alázatosságból a pusztát választotta, ahol egy szarvas táplálta tejével. Egyszer a király arra vadászott, és emberei a szarvast üldözőbe vették, amely Egyed barlangjába menekült. A szent imádkozott –táplálójáért", s a szolgák nem tudtak közelébe férkőzni. Harmadnap maga a király jött a szarvas elejtésére; egyik szolgája nyilat lőtt a barlangba, amely Egyedet találta el. A király megrendült, a barlang helyére klastromot rakatott, amelynek a fölépült Egyed lett a fejedelme.)
A magyarság –életvezető\' fényes állata egyszerre szarvas és madár. Számos pásztorfaragásunk mustráján, s néhány mennyezetkazettánkon a szarvas agancsán vagy hátán madár látható. Feltehetően a madár az a közvetítő, aki föntről lefelé, az Égből a Földre hozza a Teremtő időszerű parancsát; a szarvas pedig az, aki befogad és cselekszik, s aki lentről fölfelé közvetít. Álmos fejedelmünk anyja Emese a csodaszarvasunkba testesült fényt szomjazó nőség, aki méhébe fogadta a madár (a Turul) közvetített üzenetet, a magot; s fia, Álmos révén Árpád-házi dicső és szent királyaink ősanyja. A magot hozó madár és szarvas násza az ún. állatküzdelem összetett jele a szkítáktól napjainkig folyamatosan fönnmaradt.
Falusi népünk archaikus imádságában a –se nem kicsi, se nem nagy madár, amely éppen akkora, hogy az Eget a Földdel összekötheti" - a szarvashoz hasonlóan kap új tartalmat, alakul át:

–Égen menő szép madár,
De nem madár, szárnyas angyal,
Szárnya alatt szent oltár,
Szent oltárban igaz hit.
Igaz hitben Boldogasszony.
Kelet felöl tekint a Nap,
Ott látta az ő Szent Fiát."

Az imádság utolsó két sora a Nap és a közénk született Teremtő, Jézus Krisztus analógiás kapcsolatára utal. A régi falu népének a Nap, égi szerepéből, –tulajdonságából" következően alkalom arra, hogy Jézust megidézze: a karácsonyi Nap például a születő Jézust, a húsvéti pedig föltámadót. Számos régi imádságunkban a Nap minden hajnalon a vérből, áldozat árán föltámadó, nekünk életet adó fényes Krisztust hozza.

–Ahol jön a mi Urunk Jézus Krisztus
Arany fának az ágán,
Szent fejét lehajtván,
Szent szívét szorítván,
Véres könnyét hullajtván."

Népi hitünk és a gyermekrajzok tanúsága szerint a Nap egyszerre teremtő, és teremtett; ő a törvényadó, de ő a törvénye által működő földi világ is - és lény, személy. Igen sok gyermekrajzon a sziromsugarú Napnak szeme és szája adódik, másokon a virág-Napot egyenlő szárú kereszt osztja, tér-idő létünk alapképlete, amelynek rendszerébe a Nap, a keresztet –adó\', az égtájakat és évszakokat kijelölő maga is beletartozik. Keletnek fordulva ezért köszöntötték a régiek eképpen a Napot, s köszöntik ma is imával minden reggelen a gyimesi csángók:

–Köszöntelek téged Istennek szent igéje,
Istennek szent eredménye,
Istennek szent rendelése,
Fényes világ,
Ki a fényes világot megfényesítetted,
Édes áldott Napom,
Adj szerencsés mái napot,
Boldog munkálatot, értelmes eszet, okosságot,
És minden jóra menendőséget."

A gyermekrajzok szirmos napalakjaiban ősi tudás mutatja meg magát. A virág, a teremtett, a földi fény a régiek szerint a Nap földi kedves kedvese is egyben. (A virágban a Nap, a szárnyas égi lény, a madár, a fényt, a magot hozó küldött együtt van az őt örökkön szomjazó nőséggel, a szarvassal, a fényt, a magot újra meg újra világra szülő ősanyasággal.) A virág mondja el a legékesebben, hogy milyen természetű a Nap éppen érvényes parancsa, hogy miféle –most" a közöttünk, bennünk is élő fény. A régi faluban minden ház előtt virágoskert pompázott; e kert rendszerint az –eladólány" gondja, birtoka volt, akiben a legteljesebben élt a magot óhajtás. E kertbe állította a hajnalfát, a magot közvetítő férfierőt május elseje pirkadatán a legény, amikor a hímporillatú megtermékenyülő határban Ég és Föld násza tombol.
A tél végét, a koratavaszi Nap alig-erejét a hóvirág szűzi fehérséggel, csöndes meghajlással, illat nélkül mondja el; pünkösd szárbaszökkentő kedvéről a pipacs tűzpirosa kiabál; az érlelő nyári Nap színekben, s illatokban tobzódó virágokban van jelen; a késő ősz halálra készülődő bágyadt fénye loncsos, busa, keserű illatú fakó színű krizantém. A telet a fás ágú s törzsű, apró kék virágot hozó, szikár levelű, szúrós illatú rozmaring mutatja. Egyszerre szól a halálán lévő Napról, s arról, aki már megszületett, aki még csak reménység, akinek melege, teremtő ereje még nem adatott. A rozmaring istenfa szerepű volt, mivel örökzöld fajta, s télen virágzó. Ő közvetíti a fény folytonosságát az alig-fényű karácsonyt övező nappalokban.
A gyermekrajzokon a virágból alakul, formálódik a tulipán-koronás nőalak, aki a teremtő és igazító fény örök óhajtója, aki az isteni fényességet mindig szomjúhozza. E tulipánkoronás nőalak segít megéreztetni létével, lényével az örök fényességet. Hitem szerint a gyermekrajzok koronás nőalakjával analóg Boldogasszony képünk, a mi adventünk, a lelkünkre és testünkre szabott –várakozás\'. E kép akkor alakulhatott ki népünkben, amikor a világra készülő, a közénk születni szándékozó Isten jelezte magát, egyebek között a sólyommal, sassal, szárnyas-nappal Napkeleten, ahol aztán világra is született. Boldogasszony képünk a Krisztussal –halakat" hozó világhónap előtt, a –kos\' világhavában, annak mintegy két évezredében a Kaukázus környékén formálódhatott a szavárd magyarok lakóhelyén; de az sem lehetetlen, hogy a mai magyarság egy része, a fehér magyarok ekkor Dél-Anatóliában vagy éppen a Tigris és az Eufrátesz felső folyásánál tartózkodtak, s bennük alakult ki, s általuk él Boldogasszonyunk... Az egyik gyermekrajzon csillagköpenybe öltözött nőalak látható, akinek fényes testében napvirág képében már közénk születni készül a világ ura. A gyermekrajzokon ennek számos változata föllelhető. A jellegzetes koronás nőalak sátor-testén a szirmos Naptól a szálkás csillagig igen sok rajzi jele adódik a születni készülőnek.
Némely gyermekrajz nőalakja a –napbaöltözés" mikéntjéről vall: sár-arany sátor öltözettel, lángkoronával, ölben fogant, s kézben fölmutatott napvirággal. Más rajzokon a királyi nőalak a Hold maga: a fejet Hold ékesíti, s a holdtermészetű anyai védelmet idéző hajkorona majdnem földig hajlik, amelynek tetején holdfészekben madárka ül. A madár talán itt is a magot hozó, foganást adó szellemerőt (a személyeset!) jeleníti meg.
Boldogasszonyunk életet óvó szerepét is a gyermekrajzok mesélik el a legteljesebben. A koronás nőalak hajsátra az anyai védelem jele; s a testháromszöge sátrába a rajzoló gyermeklány majdani anyasága jelenik meg, a szűzi anyaság érzete, s képi megfelelője ez, amelynek oltalmában házat, virágot, Napot, csillagot, nyulat találhatunk: az egész világot.
A teremtett világ óvása, Boldogasszony okán e szűzi anyaságra bízatott! Ezrével születnek az ilyen gyermekrajzok, s valamennyi mondandójában megegyezik középkori falfreskóink –köpenyes Máriá\'-fával. A vizsolyi román kori templom Máriájának köpenye védelmében ott van az egész emberiség. E Mária egyben életvezető is, hiszen fején, vállán, mellén a fátyol fehérsége madarat formál; a fehér fénymadár a köpenye védelmében élő emberek óhajtását, kérését közvetíti a Teremtőhöz. E madár egyben maga a világ fényszomjúsága; de ő hozta az üzenetet is, hogy Isten egyetlen teremtményét, Máriát kiválasztotta, hogy általa emberként a világra (a világba) születhessen.
Íme, a madár és a szarvas, a Turul és Emese násza!... A Krisztus születése előtt kialakult Boldogasszony képünk Emese madártól való magot fogadásával népünknek Máriát, az Istenszülő Asszonyt előlegezte. Boldogasszonyunk, mert annak –kozmikus ideje" érkezett, Máriává lett. Népünknek, s a pápának Szent Gellért ajánlotta, hogy őshitünk Boldogasszonyában Mária tiszteltessék, a magyaroknak és a világnak Nagyasszonya (Mária a mi Boldogasszony képünk által válhatott a világ Nagyasszonyává!) Csak Szent Gellért püspök tehette ezt. Ő, aki hétesztendős korában súlyosan megbetegedett, s szülei szerzetesi ruhába öltöztették, vagyis Istennek és a bencés rend szerzeteseinek oltalmába ajánlották. Hétesztendős korában hívta őt el a Teremtő - miképpen táltosaink javát - és felnőtt korában, amikor remeteségre indul a Szentföldre, Dalmácia partján hajótörést szenved - álomparancsot kap, s szándéka ellen Isten hazánkba küldi el. (Figyelemre méltó az Érdy-kódex tudósítása is, ami szerint Gellértnek a szarvassal is kapcsolata volt: –történék egy napon, hogy Istenről való gondolatjában elszunnyada. Azonközben a pusztából jőve el, egy nestény szarvas kisded fiával, és fekőnek le Szent Gellérd előtt. Másfeléi más szarvast űzni kezde egy farkas, és mikoron odafutottak volna, megijede ím ez a nőstény szarvas esvan tőlük, és elfutanék onnan. Kisfiát elhagyó Szent Gellérd előtt, ki annak utána soha tőle el nem válék..." Mindez Szent Gellért bakonybéli remeteségekor történt. A remeteségre ma is emlékeztet egy kút - tudhatjuk meg Bálint Sándortól -,amelyet a környékbéli faluk népe Nagyboldogasszony és Gellért ünnepén búcsújárással szokott megtisztelni... Gellért szentté avatását László királyunk kezdeményezi!)...
Máriává lett Boldogasszonynak ajánlja föl Szent István a lelkét, a koronát, s a korona birtokát: egész népét és országát...
A magot fogadott fényes nőalak a gyermekrajzokon rendszerint dombra, halomra kerül - Isten közelébe, a kiválasztott: a minden-óhajtás egy személybe testesül, Boldogasszony Máriává változik. Ennek megfelelőjét az alföldi szekrényrajzolatokon is föllelhetjük. Az egyiken még növénykar emelkedik a halmon álló nőalakból az égre, a másikon már naptenyér tárulkozik fölfelé; s itt a méhben, a rajzolat méhe-kerekében már jelen van a mag, a leendő gyermek, aki világ-virágként születik közénk. Teljes folyamata áll előttünk a gyermekrajzokban, középkori freskóinkban és szekrényrajzolatainkon annak, hogy –mikor" és miféleképpen jelenik meg égi törvény szerint a Fény közöttünk...
A Nap szerepéből következően vallani tud a Teremtőről, de nem maga a Teremtő; a Teremtő legfontosabb küldötte ő. E küldött a virágban valósítja meg a legteljesebben magát. Virág - Nap - Teremtő egybetartozó analógiás hármasában érzékeli, éli az ember elküldő istenét, a virág az, aki összetetten és mindig aktuálisan közvetíti érzékszerveink, lelkünk, mikromindenségünk számára a fény üzenetét. (A virágban a madár és a szarvas együttesen van jelen, amit azt már föntebb megállapítottuk.) A virág testesíti meg a legteljesebben lelkünknek azt az óhajtását, ami Boldogasszonyként ősidőktől létezik a világban, ez az óhajtás, a folyamatos boldogasszonyság egyre inkább formát ölt, nőalakká változik; s Isten rendeléséből Máriában személyessé lesz... A Nap földi kedve, a virág –szüli meg\' a fény anyját; s benne, általa születik a fény emberként a világra, s a viráglét ezáltal számára is –kötelező\' - ő, a közénkszületett a gyermekrajzok, pásztorfaragások, kazettás mennyezetek napvirága, –világ világa, virágnak virága." E virág szülte virágról a parasztbiblia ekképpen szól:
–Minden virág kivirágzott. Mikor ment a Szent Család a virágok mutatták bé a népnek, hogy hát kik mentek ott. Mert minden virág, ahogyan elérték, ugye, az a növény kivirágzott. Éjfélkor a Szűz Mária meg kellett, hogy szülje Jézust, akkor egy tábla szőlő így szépen kivirágzott, s megért, s azt adta a Szűz Mária Jézuskának. A szőlőt.
Máriának az emlékére sok minden virág kinyit: kinyílt a fehér liliom, az es Mária emlékére van kinyílva, kinyit a kéknefelejcs, az es a Mária emlékére van kinyílva. Mert akkor ment ő szülni. S ahol ő elérte a nővényeket, hát ott, az utak szélén mind kinyíltak. S akkor mondta, hogy: Ez a te neved!
S így akkor mindegyiknek nevet adott. Így hát a virágoknak ma es nevük van. Külön-külön nevük."
Így hát a virágok Isten kegyelméből, Mária által személyessé lettek!
Mária és a virág, Jézus és a virág kapcsolata, lényegi azonossága népünk szellemi világában soha nem kérdőjeleződött meg. A virág népünk boldogsága; a virág Mária boldogsága, Istentszülő boldogasszonyság.

Molnár V. József Boldogasszony 2.

[FONT=Verdana, Arial, Helvetica, sans-serif]Boldogasszony. Az ezer nevű Istennő egyik neve. Szépen rá lehet Őket illeszteni az évkörre.[/FONT]
[FONT=Verdana, Arial, Helvetica, sans-serif]BoldogAsszony, aki a kereket forgatja[/FONT]
[FONT=Verdana, Arial, Helvetica, sans-serif]SzépAsszony, a Banya, november eleje, Samhain[/FONT]
[FONT=Verdana, Arial, Helvetica, sans-serif]SzülőBoldogAsszony, a fényt világra segítő Égi Bába, Téli Napforduló[/FONT]
[FONT=Verdana, Arial, Helvetica, sans-serif]Gyertyaszentelő BoldogAsszony, a Leány, február eleje, Imbolc[/FONT]
[FONT=Verdana, Arial, Helvetica, sans-serif]Gyümölcsoltó Boldogasszony, Víz Úrnője, Tavaszi Napéjegyenlőség[/FONT]
[FONT=Verdana, Arial, Helvetica, sans-serif]Babba, a Szerető, május eleje, Beltane[/FONT]
[FONT=Verdana, Arial, Helvetica, sans-serif]Sarlós Boldogasszony, Tűz Úrnője, Nyári Napforduló[/FONT]
[FONT=Verdana, Arial, Helvetica, sans-serif]NagyBoldogAsszony, az Anya, augusztus eleje, Lammas[/FONT]
[FONT=Verdana, Arial, Helvetica, sans-serif]KisAsszony, Föld Úrnője, Őszi Napéjegyenlőség[/FONT]





[FONT=Verdana, Arial, Helvetica, sans-serif]Népünk hitében a Fény a teremt&otilde; er&otilde; és a Törvény a világban. Keletnek fordulva ezért köszöntötték a régiek a Napot, s köszöntik ma is imával minden reggelen a gyimesi csángók:[/FONT]

[FONT=Verdana, Arial, Helvetica, sans-serif]„Köszöntelek téged, Istennek szent igéje,[/FONT]
[FONT=Verdana, Arial, Helvetica, sans-serif]Istennek szent rendelése,[/FONT]
[FONT=Verdana, Arial, Helvetica, sans-serif]Fényes világ,[/FONT]
[FONT=Verdana, Arial, Helvetica, sans-serif]Ki a fényes világot megfényesítetted,[/FONT]
[FONT=Verdana, Arial, Helvetica, sans-serif]Édes áldott Napom,[/FONT]
[FONT=Verdana, Arial, Helvetica, sans-serif]Adj szerencsés mai napot,[/FONT]
[FONT=Verdana, Arial, Helvetica, sans-serif]Boldog munkálatot, értelmes eszet, okosságot,[/FONT]
[FONT=Verdana, Arial, Helvetica, sans-serif]És minden jóra menend&otilde;séget...”[/FONT]



[FONT=Verdana, Arial, Helvetica, sans-serif]E teremt&otilde; és igazító fény örök asszonyi óhajtását Boldogasszonynak hitte és nevezte népünk. Magot sóvárgó szeret&otilde;nek és fénymadártól foganó anyának tartotta &otilde;t. Hitte, hogy &otilde; Isten „szántóföldje”, &otilde; a tenger csillaga, hogy róla vall az erd&otilde;, s &otilde;t mutatja a rét és a virág, hogy &otilde; van jelen minden csillagporos televény éjszakában, s a Holdban, amely a vizek Úrasszonya. &Otilde; a mindenek anyaméhe.[/FONT]
[FONT=Verdana, Arial, Helvetica, sans-serif]Minden ember eredend&otilde;en lelkében hordja &otilde;t. A kicsi gyermek, aki a régiek hitében Isten tenyerén él, akivel csillagocska születik a világra, aki még sz&ucirc;z, elküld&otilde;jére emlékez&otilde; fényesség – bels&otilde; késztetésb&otilde;l rajzával mesél jelenlétér&otilde;l. &Otilde; a gyermekrajzok, különösképpen a kislányrajzok tulipán-koronás királyn&otilde; alakja: hajsátra, amely e rajzokon igen sokszor a földig ér, az anyai oltalom megidéz&otilde;je; karja, amely fölfelé lendül&otilde; – áttörni készül, vagy éppen áttöri a sátrat. Talán az sem véletlen, hogy keresztény hitünk Úrasszonya gyermeknek, leggyakrabban lánygyermeknek jelenik meg – Lourdes, Fatima, Medjugorje – s a testükben vágytalanok, a már szüzek, a teremt&otilde; fényhez készül&otilde;d&otilde;k, javarészt öreg nénik a „márialátók”.[/FONT]

[FONT=Verdana, Arial, Helvetica, sans-serif]&Otilde;svallásunk istenasszonyában két személyt tisztelt és tartott számon népünk: Nagyboldogasszonyt és annak sz&ucirc;z leányát, a Kisasszonyt. Kereszténnyé lett népünk lelkében „kozmikus parancsra” személyessé vált a fiktív Boldogasszony (Kisasszony) kép; új tartalmat kapott az &otilde;si forma. Ideje érkezett, hogy a Sz&ucirc;z méhébe fogadja és Fiú képében világra szülje a fénnyel teremt&otilde; Atyát. „Pogány népünk” Emeséje, dics&otilde; és szent uralkodók &otilde;sanyja, aki álmában héja-forma madártól a fényt, a szellem-természet&ucirc; er&otilde;t megidéz&otilde; Turultól fogadott magot, a Krisztust szül&otilde; Máriát „el&otilde;legezte” a magyarságnak.[/FONT]

[FONT=Verdana, Arial, Helvetica, sans-serif]„Az Emese-szimbólum érteti meg velünk Szent Istvánnak és Árpád-házának felt&ucirc;n&otilde; Boldogasszony kultuszát, az országnak az &otilde; oltalmába ajánlását... Ez a hit magyarázza, hogy a keresztény utódok templomot építenek Árpád sírja fölé, és alapítanak hasonlóképpen Mária tiszteletére Szeren, az els&otilde; országgy&ucirc;lés mondai székhelyén monostort” – írja Bálint Sándor.[/FONT]

[FONT=Verdana, Arial, Helvetica, sans-serif]Népünknek, s a pápának Szent Gellért ajánlotta, hogy &otilde;shitünk Boldogasszonyában Mária tiszteltessék, a magyaroknak és e világnak Nagyasszonya. Csak Szent Gellért püspök, aki István tanácsadója és Imre nevel&otilde;atyja volt, tehette ezt. &Otilde;, aki hétesztend&otilde;s korában súlyosan megbetegedett, s szülei szerzetesi ruhába öltöztették, vagyis Istennek és a bencés rend szerzeteseinek oltalmába ajánlották. Hétesztend&otilde;s korában hívta &otilde;t el a Teremt&otilde; – miképpen táltosainkat – és feln&otilde;tt korában, amikor remeteségre indul Jeruzsálembe, Dalmáciában hajótörést szenved – szándéka ellenére Isten hozzánk parancsolja.[/FONT]

[FONT=Verdana, Arial, Helvetica, sans-serif]E világ Nagyasszonya, a mi Boldogasszonyunk segít a szülésnél, &otilde; óhajtja bennünk, s fogadja, &otilde;rzi a világra érkez&otilde; fényt, a gyermeket. Nagyboldogasszony, akiben népünk Szent Annát látja, a gyermekáldást öreg korában is töretlen hittel sóvárgó asszonyt, akinek neve a héberben kegyelmet jelent, aki a kedd, a kezdet asszonya segíti a medd&otilde; n&otilde;t, hogy magot fogadhasson, s &otilde; vigyáz az áldott állapotúra. (A régiek minden jelent&otilde;s munkába kedden kezdtek, s vigyáztak, hogy a hét e napján semmit be ne fejezzenek.) Szüléskor Nagyboldogasszony lánya, Szül&otilde;boldogasszony, az istenszül&otilde; Mária van jelen, a szombat, az &otilde;rzés, a nyugalom asszonya; és &otilde;rködik a „boldogasszonyágyát” fekv&otilde; anya és gyermeke fölött – két angyal a társa. Szüléskor a harmadik n&otilde;alak, a Szépasszony is megjelenik. &Otilde; kint ólálkodik, s azt akarja, hogy az &otilde; ágyában szülessék meg a gyerek. Ha bent a szobában gondatlanul készítik el a boldogasszony ágyát, belopódzik és a gyermeket idétlen, üt&otilde;dött sajátjával cseréli ki.[/FONT]

[FONT=Verdana, Arial, Helvetica, sans-serif]A két Boldogasszony és a Szépasszony a Mindenségben m&ucirc;köd&otilde; egyetlen asszony-er&otilde;. Nagyboldogasszony és Szül&otilde;boldogasszony (Mária, aki a Szentlélek „mátkája”) az óhajtás és a Rend; a lélek, a test és a környezet asszonyi rendje. Szépasszony, aki „vördöng&otilde;s”, bukott angyallal szeretkez&otilde; banya lánya, a Rendetlenség. Mindkett&otilde; a lélekben lakozó egytöv&ucirc; adottság: az ember döntése, rítusa vagy ennek hiánya miatt valósul a Rend, illetve a Rendetlenség.[/FONT]
[FONT=Verdana, Arial, Helvetica, sans-serif]Boldogasszony készíti fel a testi vágyaktól szabadult embert az utolsó átváltozásra is; &otilde; segít, hogy tisztán, sz&ucirc;zen térhessünk vissza a teremt&otilde; Fényhez. Palóc, csángó és székely öregasszonyaink még napjainkban is kilenc-keddes Szent Anna-böjtökkel könnyítenek lelkük terhén; s az utolsó órán Boldogasszonyt, Máriát várják. A csíki székelyek és a gyimesi csángók a Holdat Babbának nevezik, a Napbaöltözött Asszonyt, a Hold Asszonyát pedig Babba Máriának. Hitükben haláluk óráján a telihold, Babba jön el, hogy átvezesse lelküket a „nagy vízen”.[/FONT]

[FONT=Verdana, Arial, Helvetica, sans-serif]Az esztend&otilde; körének változásrendjében ugyancsak Boldogasszony vezeti az embert: Gyertyaszentel&otilde;-, Gyümölcsoltó-, Sarlós-, Nagyboldogasszony, Kisasszony stb. – népünk hétnek mondja, a hetes szám mágikus ereje miatt, bár számon tartott ünnepe ennél több. Augusztus 15-én, Nagyboldogasszony (némely vidékünkön Nagyasszony) ünnepén népünk Mária mennybemenetelér&otilde;l emlékezik meg. Az ilyenkorra már töve szakadt füvek, virágok párlós, gyógyító illatával, Máriával mennybe megy az imádságos lelk&ucirc; ember. E nap vigíliáján Karancshegyen a „szenderg&otilde;" Mária virágos koporsóját a szent forrástól a hegy csúcsára kísér&otilde; zarándokok Mária mennybevitelével a majdani föltámadást, az ember „mennybemenetelét” játsszák el. (Szent Anna erejét, a foganásnál segít&otilde; Nagyboldogasszonyét a régiek július 26-án idézték meg.) Az esztend&otilde; körének számos Boldogasszonya is egyetlen asszony-er&otilde;, aki a változások rendjében szükségképpen mindig más-más „erényét” mutatja meg.[/FONT]
[FONT=Verdana, Arial, Helvetica, sans-serif]Boldogasszonyunk egyetlenségér&otilde;l és szerepér&otilde;l analógiás képi nyelven gyönyör&ucirc;en vall az ország minden vidékén több változatban is ismert régi imádságunk:[/FONT]

[FONT=Verdana, Arial, Helvetica, sans-serif]„Ég szülte Földet,[/FONT]
[FONT=Verdana, Arial, Helvetica, sans-serif]Föld szülte fát,[/FONT]
[FONT=Verdana, Arial, Helvetica, sans-serif]Fa szülte ágát,[/FONT]
[FONT=Verdana, Arial, Helvetica, sans-serif]Ága szülte bimbaját,[/FONT]
[FONT=Verdana, Arial, Helvetica, sans-serif]Bimbaja szülte virágát,[/FONT]
[FONT=Verdana, Arial, Helvetica, sans-serif]Virága szülte Szent Annát,[/FONT]
[FONT=Verdana, Arial, Helvetica, sans-serif]Szent Anna szülte Sz&ucirc;z Máriát,[/FONT]
[FONT=Verdana, Arial, Helvetica, sans-serif]Sz&ucirc;z Mária szülte Jézus Krisztust –[/FONT]
[FONT=Verdana, Arial, Helvetica, sans-serif]Világ megváltóját.”[/FONT]

[FONT=Verdana, Arial, Helvetica, sans-serif]Boldogasszonyban jelenik meg, és benne, általa munkálkodik a teremt&otilde; és igazító Fény: &otilde; a csipkebokor, amelyben Mózesnek megjelent az Isten, &otilde; Illés felh&otilde;je, amely az irgalmasság enyhít&otilde; es&otilde;jét adja, Boldogasszony teszi „elviselhet&otilde;vé” a Fényt, miképpen a fehér-hamvú „máriaüveg”; gyarlóságok „ért&otilde;je” &otilde;, a b&ucirc;nök bocsánatáért esdekl&otilde;. Benne, vele tudnak a régiséget becsül&otilde; hív&otilde; öregjeink a Teremt&otilde;höz fordulni. Boldogasszony a vezet&otilde;jük nemcsak az esztend&otilde; körének ünnepein, de minden napon, a nap minden órájában. &Otilde; a közösség „kotlós”-Asszonya, de vele, az &otilde; közvetítése által viselhet&otilde; el a személyes nyomorúság is. &Otilde; vezeti öregjeinket Szent Fiához, benne, általa rendezett a lét. Hív&otilde; katolikus népünk még ma is az &otilde; oltárához fordul legel&otilde;bb a templomban, s csak utána a f&otilde;oltár felé, ahol a monstranciában mindig jelen van Krisztus.[/FONT]

[FONT=Verdana, Arial, Helvetica, sans-serif]Öregjeink hitében a magyarság – a Teremt&otilde; rendeléséb&otilde;l – Boldogasszony népe. Jelenléte, „bennünk léte” hazánkban a legközvetlenebb és a legszemélyesebb, ahol is nem szentnek, hanem sz&ucirc;znek nevezik. Legfontosabb ünnepei nyugati legendájukban is magyar „eredet&ucirc;ek” (magyar közvetítéssel kerültek nyugatra). Ilyen, egyebek között a szepl&otilde;telenség, az Immaculata december 8-i ünnepe. Jellemz&otilde; középkori francia hagyomány szerint ez ünnep szerz&otilde;je egy magyar pap, Magyarország királyának féltestvére. Ennek az ünnepnek id&otilde;szer&ucirc; üzenete, képi beszéde a várakozás id&otilde;szakában segítette a hajdan volt embert – még ma is némely vidékünkön az öregeket –, hogy böjtjével, rorátés imamalmával, rítusával a Sz&ucirc;zet varázsolja lelkébe; hogy a csillagnyi hites óhajtás „a Sz&ucirc;zzé” változzon – s ekképpen a téli napfordulaton, karácsony éjfélén (minden esztend&otilde;ben újra meg újra) benne születhetett világra Fény-Krisztus, az eleven Törvény.[/FONT]


[FONT=Verdana, Arial, Helvetica, sans-serif]1.Gyertyaszentelő Boldogasszony /Február 2/[/FONT]







<TABLE style="BORDER-COLLAPSE: collapse; mso-padding-alt: 0cm 3.5pt 0cm 3.5pt" cellSpacing=0 cellPadding=0 border=0><TBODY><TR><TD style="PADDING-RIGHT: 3.5pt; PADDING-LEFT: 3.5pt; PADDING-BOTTOM: 0cm; WIDTH: 229.1pt; PADDING-TOP: 0cm" vAlign=top width=382>






[FONT=Verdana, Arial, Helvetica, sans-serif]Nagyasszony; Mária mennybemenetelének, mennybe vételének és egyben az ország Mária oltalmába ajánlásának ünnepe.)[/FONT]

[FONT=Verdana, Arial, Helvetica, sans-serif]Nagyboldogasszony nyolcada, amelybe Szent István napja is beleesik, a magyar egyházi év kiemelkedő időszaka. Ünnepét Szent István is megüli. Árpád megkeresztelkedett hada Gellért közbenjárására Nagyboldogasszony oltalmába ajánlotta magát és az egész országot, a hazát. Az országot és a királyságot Mária örökségének, tulajdonának érezte és vallotta. Ő volt az Árpádok mennyei édesanyja; Emese álma hagyományunk tette „alkalmassá" erre. Mária hazánk örökös királynéja. Eleink Fehéregyházán Árpád sírja fölé Nagyboldogasszony tiszteletére emeltek templomot; de az ő védelme alatt állott a székesfehérvári bazilika, az esztergomi bazilika, a kalocsai érseki, a váci, a győri püspöki székesegyház, Szent István alapításai. Máriabesenyő, Máriacsalád, Máriagyűd, Máriakálnok, Máriakéménd, Máriakönnye, Máriamakk, Márianosztra, Máriapócs, Máriaradna, Máriaremete, Máriavölgy főbb búcsújáró helyei.[/FONT]

[FONT=Verdana, Arial, Helvetica, sans-serif]Mária halála, temetése, mennybemenetele a középkornak; mennybevétele és megkoronázása a barokk kor jellemző ikonográfiai vonása. Az ősegyházig visszanyúló néphagyománya szerint a Megváltó Mária holttestét nem engedte át az enyészetnek;-röviddel halála után föltámasztotta és magához emelte a mennyei dicsőségbe. XII. Pius 1951-ben e néphagyományt dogmai rangra emelte. Mária elszenderülését és mennybemenetelét a legköltőibb módon a barokkban fogant „Makula nélkül való Tükör" mondja el, „istória" is készült belőle, legtanulságosabb Varga Lajos „szentember" fogalmazása, amely fölöleli a teljes hazai hagyományt. Máriapócson a Boldogasszony elszenderülését hatalmas temetői menettel és szertartással ülik meg, amelyen egyben a meghalt búcsújáró hívekről is megemlékeznek. A búcsúsok kezében gyertya világít. Tápán azt tartják, hogy ezen az éjszakán megnyugodnak azok a tisztítótűzben szenvedő lelkek, akik életükben tisztelettel voltak iránta. E táj találós kérdése: „Hol magasabb a föld az égnél?" s a válasz: „Ott, ahol Máriát eltemették." Rábaközben az ünnep előestéjén az asszonyok összegyülekeznek egy frissen ásott, de még üres sír körül; imádkoznak és énekelnek. Tápén „Mária koporsója" virágokból rögtönzött fekvőhely, amit az asszonyok a temetőkápolna oltára előtt készítenek el, ájtatoskodva virrasztanak mellette. A virágokat három nap múltával széthordják, szentelményként. Hercegszántó sokácai a falu határában lévő szent kút Máriakápolnájánál gyertyafény mellett énekelnek; imádkozva virrasztanak. Az ünnep hajnalán imádságos lélekkel várták a hajnalt Erdőbaktán, az ottani emberek hite szerint ilyenkor rózsa hull az égből. Felnémeten az asszonynép gyászba öltözve ment a templomba. A kápolna hajójának közepén ravatalt készítenek Karancshegyen. Mária fekvő (halotti) szobrát helyezik a rajta lévő fehér gyermekkoporsóba, gyertyákkal, virágokkal, rozmaringgal ékesítik Vigíliáján „beköszöntenek", majd siratnak. Este közös ájtatosságot tartanak, s keresztjárást. Visszatérés után a lorettói litániát végzik és imádkoznak jó időért, rabokért, betegekért. A Mária halála ájtatosság után mindenki gyertyát gyújt, négy fehérbe öltözött kislány viszi Mária koporsóját, s körmeneti kereszttel, gyertyákkal, zászlókkal megindulnak a kúpalakú hegy peremére vágott úton a mennybevitel magasztos énekeivel.[/FONT]

[FONT=Verdana, Arial, Helvetica, sans-serif]A „Boldogasszony anyánk" éneklésével tér vissza a menet a kápolnába. A ravatalt elbontják, a halotti szobrot elteszik. Hosszú imádkozás és éneklés kezdődik, amely a reggeli szentmiséig tart. A régi hit szerint „fűbe, fába hagyta Isten az orvosságot". Istenről Krisztusról, Máriáról és a szentekről nevezték el nálunk a gyógyító füveket, virágokat. A hajdan volt időkben virágáldást tartottak e napon. Szeged környékén „nagyboldogasszonyi füvet" szedtek, szenteltek: napraforgót, ökörfarkkórót, Nagyboldogasszony mentáját (comborkát). E szentelményt halott koporsójához tették, új ház fundamentumába, új pár ágyába, csecsemő bölcsőjébe. Főzetét hideglelésre tartották foganatosnak. Három napon és éjen át a háztetőn tartották, hogy a Nap sugara és a Hold harmatja is áldja. Felsőőrségben virágból kötött koszorút szenteltek, a sublót tetejére tették Vízkeresztkor a szirmok egy részét tányérra helyezett parázson elégették, s a háziasszony, egész házanépével végigfüstölt vele minden helyiséget, nyomában a gazda valamennyi ajtóra krétával három keresztet rajzolt. Aztán a konyha közepére tették a füstölőt, s mezítláb ki-ki a füst fölé tartotta a lábát, imádkoztak a bajok távoltartására.[/FONT]

[FONT=Verdana, Arial, Helvetica, sans-serif]Szentelt virággal füstöltek akkor is, ha halott volt a háznál. Hegyháton ellés után a jószág első eleségébe is kevertek a szentelményből. Kilencféle virágból kötik a koszorút Nagymányokon, és a padláson a vetőbúzába is tesznek szirmaiból. (Az ókor népei istenasszony szobrocskákat helyeztek a vetőgabonába.) Babarcon a virágot gyermekek gyűjtik össze. Szemverés ellen apró gyermek párnája alá teszik, de a nagyobb családtagok párnája alá is jut belőle. A felravatalozott halottat szenteltvízbe mártott virággal hintik meg. Az elhunyt családtag sírjára teszik a szentelményt Hímesházán. Nagynyárád asszonyai a szentelt csokorral keresztet vetnek a padláson lévő búzára, majd a csokrot rá is teszik Várgesztesen és Vértessomlón az ablakrács vagy az ajtó fölé teszik Égiháború idején a tűzre vetnek belőle. A budaörsiek szerint a virágok örülnek, ha Boldogasszonynak áldozhatják magukat. A ház gerendáira tűzték a virágokat Dunaszentmiklóson. Hajóson a csokrot újhold péntekjén készítették, kenderkóccal kötötték át, rontás ellen füstöltek vele, s a betegek teája volt. Eleken hét- vagy kilencféle virágból készült a csokor, szekrényben tartották Égiháborúkor a szentelt gyertya lángjánál égettek belőle. Alsószölnökön a vendek a gyerek ágyas asszony fekvőhelyét hintik be vele. A templomgondozó lányok dolga Kürtön, hogy a falu minden felnőttjének jusson egy-egy búza-, rozs-, árpa-, zabkalászból, mezei és kerti virágokból kötött, majd kosárba rakott csokor. A pap a mise kezdetén szenteli meg ezeket, az asszonyok az imádságos könyvbe raknak belőlük. Németprónán kaprot szenteltek. Némely vidéken a szentelendő csokorba gyümölcsfaágacskákat is tűztek. A cséki szlovákok szentelt kaporral füstölték meg a juhokat. A régi székelyek hitében Mária adott nevet a virágoknak.[/FONT]

[FONT=Verdana, Arial, Helvetica, sans-serif]A két Boldogasszony: Nagyboldogasszony és Kisasszony köze a gazdasági életben számontartott folyamatos időszak. Szeged vidékén és Göcsejben azt tartják, hogy az ilyenkor ültetett tyúk az alátett összes tojást kikelti. Az őrségiek szerint az ekkor tojt tojás esztendeig sem romlik meg. A búzacséplés legalkalmasabb időszaka. Az e napokon szellőztetett ruhákba nem esik bele a moly. Zalában ekkor gyűjtik a legtöbb orvosi füvet. A megigézettet Nagylengyelen ilyenkor szedett „jófüvekkel" füstölték.[/FONT]


<O></O>




[FONT=Verdana, Arial, Helvetica, sans-serif]6.KISASSZONY / Szeptember 8/[/FONT]

[FONT=Verdana, Arial, Helvetica, sans-serif]Már a-XI:században számontartott ünnep. Máriaradna nagy búcsújáró napja. Az ünnep hajnalán a hajdani búcsúsok a templom melletti magaslaton az ilyenkor különösen tiszta fénnyel kelő Napnak gyónták meg bűneiket.[/FONT]






[FONT=Verdana, Arial, Helvetica, sans-serif]Az olvasó-ájtatosság a dominikánusok buzgalma okán a XV században nyerte el mai formáját. Az örvendetes olvasó: fehér; a fájdalmas: veres; a dicsőséges: arany rózsakoszorú. Általánossá akkor vált az olvasókultusz, amikor V Szent Pius pápa felszólítására egész Európa imádkozott a török veszedelem elhárításáért. A lepantói tengeri győzelmet (1571. október 7.) e buzgalom eredményének tartották. Október a török időkben született lorettói litánia kiemelt hónapja. Október minden estéjén a litániák imamalma Boldogasszony enyhítő kegyelmét, közbenjáró jóságát hozza; előkészíti lelkünket a szorongást hozó sötét napokra.Az olvasókultusz az írástudatlan hívők hitéletében volt páratlan jelentőségű. Országszerte, főleg asszonyokból álló olvasótársulatok alakultak, s működnek ma is, a népi vallásosság misztikus fészkei. Számos helyen külön oltárt emeltek Olvasós Boldogasszonynak, ahol sokszor a titokváltás, az üdvözlégybe foglalt hittitkok elmélkedésre való kijelölése történt.[/FONT]



[FONT=Verdana, Arial, Helvetica, sans-serif]8.EKETILTÓ BOLDOGASSZONY /December 8/[/FONT]

[FONT=Verdana, Arial, Helvetica, sans-serif]Eketiltó vagy Földtiltó Boldogasszony napja. A hagyomány szerint a mai napon nem szabad a földeken munkát végezni, szántani, minden bizonnyal azért, mert Földanya Szűz lányának, Kisasszonynak éppen kilenc hónap múlva lesz ünnepe, a föld szántása pedig szexuális analógiát rejt. A mai ugyanakkor Karácsony ellentétes, a jövő évi terméskilátásoknak pedig éppen egyenes rámutató napja, azaz a mai sár csikorgó, vagyis jeges Karácsonyt jósol, viszont jó, ha bőséges a „jégcsaptermés“, mert a jégcsapok hossza azt mutatja, milyen hosszú lesz jövőre a kender. [/FONT]

[FONT=Verdana, Arial, Helvetica, sans-serif]Máriát kiválasztottsága folytán nem terheli az eredeti bűn, mint minden más anya szülöttjét. A kereszténység egyik legmisztikusabb ünnepe; nyugati legendájában király származású magyar pap ez ünnep szerzője, kultusza Magyarországról terjed nyugat felé Göcsejben: „Eketiltó Boldogasszony"; országszerte a középkortól a legnagyobb Mária ünnepek egyike. A palóc házak mestergerendáit középen alátámasztó, a mennyezetet tartó oszlop neve „boldoganya", vagy „Boldogasszony fája". Mária patyolattisztasága az egek tartóoszlopa. A régiségben palócok ez oszlopot körben állva várták és köszöntötték a fölkelő Napot, aki mindeneknek, minden nap hajnalán új életet ad. A Szeplőtelen Fogantatás oszlop a Szentháromság szobrokkal együtt egyik meghatározója barokk városképeinknek, de falvaink jó részében is föllelhetők. Győrben „Hab Mária" fehérre festett XVIII. századi kőszoba áll. A néphit szerint a nagy. árvízkor, amikor a hullámok már a karmelita kolostor falait mosták, Mária leszállott az égből, az áradat közepére, és megállást, visszahúzódást parancsolt a víznek. Szeged alsóvárosi templomába régen úgy mentek be az emberek, hogy a legendás Mária-szobrot megkerülték, és egy fohászkodás idejére megállottak előtte. A matyó cselédek régebben Mezőkövesdről Mátraverebélyig hajadonfővel és gyalog tették meg az utat ezen az ünnepen. Felvidék magyarjai, de a katolikus szlovákok is az ötvenes évek debrődi Máriajelenése után, december 8-án, ha nagy hó esett is, évekig processzióval keresték föl a jelenés helyét a középkori Szent László templom romjait. A templom előtt a három hárs őrizte Szent László forrásnál, amelynek vizét kősziklából fakasztotta régi királyunk táltos lova: a fánál, a kőnél, a forrásnál Felvidék buzgó népe régi módon, de új hittel szertartást tett.[/FONT]

Molnár V. József Boldogasszony 3.

Népünk hitében a Fény a teremtő erő és a Törvény a világban. Keletnek fordulva ezért köszöntötték a régiek a Napot, s köszöntik ma is imával minden reggelen a gyimesi csángók:
„Köszöntelek téged, Istennek szent igéje,
Istennek szent rendelése,
Fényes világ,
Ki a fényes világot megfényesítetted,
Édes áldott Napom,
Adj szerencsés mai napot,
Boldog munkálatot, értelmes eszet, okosságot,
És minden jóra menendőséget...”
E teremtő és igazító fény örök asszonyi óhajtását Boldogasszonynak hitte és nevezte népünk. Magot sóvárgó szeretőnek és fénymadártól foganó anyának tartotta őt. Hitte, hogy ő Isten „szántóföldje”, ő a tenger csillaga, hogy róla vall az erdő, s őt mutatja a rét és a virág, hogy ő van jelen minden csillagporos televény éjszakában, s a Holdban, amely a vizek Úrasszonya. Ő a mindenek anyaméhe.
Minden ember eredendően lelkében hordja őt. A kicsi gyermek, aki a régiek hitében Isten tenyerén él, akivel csillagocska születik a világra, aki még szűz, elküldőjére emlékező fényesség – belső késztetésből rajzával mesél jelenlétéről. Ő a gyermekrajzok, különösképpen a kislányrajzok tulipán-koronás királynő alakja: hajsátra, amely e rajzokon igen sokszor a földig ér, az anyai oltalom megidézője; karja, amely fölfelé lendülő – áttörni készül, vagy éppen áttöri a sátrat. Talán az sem véletlen, hogy keresztény hitünk Úrasszonya gyermeknek, leggyakrabban lánygyermeknek jelenik meg – Lourdes, Fatima, Medjugorje – s a testükben vágytalanok, a már szüzek, a teremtő fényhez készülődők, javarészt öreg nénik a „márialátók”.
Ősvallásunk istenasszonyában két személyt tisztelt és tartott számon népünk: Nagyboldogasszonyt és annak szűz leányát, a Kisasszonyt. Kereszténnyé lett népünk lelkében „kozmikus parancsra” személyessé vált a fiktív Boldogasszony (Kisasszony) kép; új tartalmat kapott az ősi forma. Ideje érkezett, hogy a Szűz méhébe fogadja és Fiú képében világra szülje a fénnyel teremtő Atyát. „Pogány népünk” Emeséje, dicső és szent uralkodók ősanyja, aki álmában héja-forma madártól a fényt, a szellem-természetű erőt megidéző Turultól fogadott magot, a Krisztust szülő Máriát „előlegezte” a magyarságnak.
„Az Emese-szimbólum érteti meg velünk Szent Istvánnak és Árpád-házának feltűnő Boldogasszony kultuszát, az országnak az ő oltalmába ajánlását... Ez a hit magyarázza, hogy a keresztény utódok templomot építenek Árpád sírja fölé, és alapítanak hasonlóképpen Mária tiszteletére Szeren, az első országgyűlés mondai székhelyén monostort” – írja Bálint Sándor.
Népünknek, s a pápának Szent Gellért ajánlotta, hogy őshitünk Boldogasszonyában Mária tiszteltessék, a magyaroknak és e világnak Nagyasszonya. Csak Szent Gellért püspök, aki István tanácsadója és Imre nevelőatyja volt, tehette ezt. Ő, aki hétesztendős korában súlyosan megbetegedett, s szülei szerzetesi ruhába öltöztették, vagyis Istennek és a bencés rend szerzeteseinek oltalmába ajánlották. Hétesztendős korában hívta őt el a Teremtő – miképpen táltosainkat – és felnőtt korában, amikor remeteségre indul Jeruzsálembe, Dalmáciában hajótörést szenved – szándéka ellenére Isten hozzánk parancsolja.
E világ Nagyasszonya, a mi Boldogasszonyunk segít a szülésnél, ő óhajtja bennünk, s fogadja, őrzi a világra érkező fényt, a gyermeket. Nagyboldogasszony, akiben népünk Szent Annát látja, a gyermekáldást öreg korában is töretlen hittel sóvárgó asszonyt, akinek neve a héberben kegyelmet jelent, aki a kedd, a kezdet asszonya segíti a meddő nőt, hogy magot fogadhasson, s ő vigyáz az áldott állapotúra. (A régiek minden jelentős munkába kedden kezdtek, s vigyáztak, hogy a hét e napján semmit be ne fejezzenek.) Szüléskor Nagyboldogasszony lánya, Szülőboldogasszony, az istenszülő Mária van jelen, a szombat, az őrzés, a nyugalom asszonya; és őrködik a „boldogasszonyágyát” fekvő anya és gyermeke fölött – két angyal a társa. Szüléskor a harmadik nőalak, a Szépasszony is megjelenik. Ő kint ólálkodik, s azt akarja, hogy az ő ágyában szülessék meg a gyerek. Ha bent a szobában gondatlanul készítik el a boldogasszony ágyát, belopódzik és a gyermeket idétlen, ütődött sajátjával cseréli ki.
A két Boldogasszony és a Szépasszony a Mindenségben működő egyetlen asszony-erő. Nagyboldogasszony és Szülőboldogasszony (Mária, aki a Szentlélek „mátkája”) az óhajtás és a Rend; a lélek, a test és a környezet asszonyi rendje. Szépasszony, aki „vördöngős”, bukott angyallal szeretkező banya lánya, a Rendetlenség. Mindkettő a lélekben lakozó egytövű adottság: az ember döntése, rítusa vagy ennek hiánya miatt valósul a Rend, illetve a Rendetlenség.
Boldogasszony készíti fel a testi vágyaktól szabadult embert az utolsó átváltozásra is; ő segít, hogy tisztán, szűzen térhessünk vissza a teremtő Fényhez. Palóc, csángó és székely öregasszonyaink még napjainkban is kilenc-keddes Szent Anna-böjtökkel könnyítenek lelkük terhén; s az utolsó órán Boldogasszonyt, Máriát várják. A csíki székelyek és a gyimesi csángók a Holdat Babbának nevezik, a Napbaöltözött Asszonyt, a Hold Asszonyát pedig Babba Máriának. Hitükben haláluk óráján a telihold, Babba jön el, hogy átvezesse lelküket a „nagy vízen”.
Az esztendő körének változásrendjében ugyancsak Boldogasszony vezeti az embert: Gyertyaszentelő-, Gyümölcsoltó-, Sarlós-, Nagyboldogasszony, Kisasszony stb. – népünk hétnek mondja, a hetes szám mágikus ereje miatt, bár számon tartott ünnepe ennél több. Augusztus 15-én, Nagyboldogasszony (némely vidékünkön Nagyasszony) ünnepén népünk Mária mennybemeneteléről emlékezik meg. Az ilyenkorra már töve szakadt füvek, virágok párlós, gyógyító illatával, Máriával mennybe megy az imádságos lelkű ember. E nap vigíliáján Karancshegyen a „szendergő" Mária virágos koporsóját a szent forrástól a hegy csúcsára kísérő zarándokok Mária mennybevitelével a majdani föltámadást, az ember „mennybemenetelét” játsszák el. (Szent Anna erejét, a foganásnál segítő Nagyboldogasszonyét a régiek július 26-án idézték meg.) Az esztendő körének számos Boldogasszonya is egyetlen asszony-erő, aki a változások rendjében szükségképpen mindig más-más „erényét” mutatja meg.
Boldogasszonyunk egyetlenségéről és szerepéről analógiás képi nyelven gyönyörűen vall az ország minden vidékén több változatban is ismert régi imádságunk:
„Ég szülte Földet,
Föld szülte fát,
Fa szülte ágát,
Ága szülte bimbaját,
Bimbaja szülte virágát,
Virága szülte Szent Annát,
Szent Anna szülte Szűz Máriát,
Szűz Mária szülte Jézus Krisztust –
Világ megváltóját.”
Boldogasszonyban jelenik meg, és benne, általa munkálkodik a teremtő és igazító Fény: ő a csipkebokor, amelyben Mózesnek megjelent az Isten, ő Illés felhője, amely az irgalmasság enyhítő esőjét adja, Boldogasszony teszi „elviselhetővé” a Fényt, miképpen a fehér-hamvú „máriaüveg”; gyarlóságok „értője” ő, a bűnök bocsánatáért esdeklő. Benne, vele tudnak a régiséget becsülő hívő öregjeink a Teremtőhöz fordulni. Boldogasszony a vezetőjük nemcsak az esztendő körének ünnepein, de minden napon, a nap minden órájában. Ő a közösség „kotlós”-Asszonya, de vele, az ő közvetítése által viselhető el a személyes nyomorúság is. Ő vezeti öregjeinket Szent Fiához, benne, általa rendezett a lét. Hívő katolikus népünk még ma is az ő oltárához fordul legelőbb a templomban, s csak utána a főoltár felé, ahol a monstranciában mindig jelen van Krisztus.
Öregjeink hitében a magyarság – a Teremtő rendeléséből – Boldogasszony népe. Jelenléte, „bennünk léte” hazánkban a legközvetlenebb és a legszemélyesebb, ahol is nem szentnek, hanem szűznek nevezik. Legfontosabb ünnepei nyugati legendájukban is magyar „eredetűek” (magyar közvetítéssel kerültek nyugatra). Ilyen, egyebek között a szeplőtelenség, az Immaculata december 8-i ünnepe. Jellemző középkori francia hagyomány szerint ez ünnep szerzője egy magyar pap, Magyarország királyának féltestvére. Ennek az ünnepnek időszerű üzenete, képi beszéde a várakozás időszakában segítette a hajdan volt embert – még ma is némely vidékünkön az öregeket –, hogy böjtjével, rorátés imamalmával, rítusával a Szűzet varázsolja lelkébe; hogy a csillagnyi hites óhajtás „a Szűzzé” változzon – s ekképpen a téli napfordulaton, karácsony éjfélén (minden esztendőben újra meg újra) benne születhetett világra Fény-Krisztus, az eleven Törvény.
* * *
Mindennek pedig, aki tőled kér, adj; és attól, aki elveszi a tiedet, ne kérd vissza. És amint akarjátok, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is akképpen cselekedjetek azokkal.
* * *
Ha a gazdag igazán irgalmassá lesz, akkor nemsokára megszűnik gazdagnak lenni.

Péli Zoltán Gábor Corona Stephani

Nagyboldogasszony füzet


2008. augusztus 15.

Igen, Él a Magyarak Istene, itt van Velünk, nem hagyott el... - Anyahita, az első inkarnációs Nagyasszonyunk fia!... - Csak éppen annyit ad önmagából, amennyit elveszünk!!!
Nyissuk ki szemeinket, hogy lássunk, füleinket hogy halljunk!
Akkor talán többet is tehetünk...

Örülök, hogy idetaláltam.
Tisztelettel
Zsumanga

A turán népe - a törvény népe

A turán népe - a törvény népe