Tenyerembe nézve
Van, hogy fáj az öröm,
S nem marad kő a kövön, ha hordalék lep minden zugot…
Mert elreped a lelket védő,
vékony burok…
Tenyerembe nézve
Már mindörökre későn veszem észre a nyomot…
…Azt az örök időre bevésett lenyomatot.
Azt az első
repdeső szép érintést,
mitől az ártatlan
megbélyegzetten lesz álmatlan,
s a bilincsként szoros,
mámoros,
a feledésen túlról is hozzád szóló,
tüzet gyújtó érintés.
…Érted éhes.
Miért ha kell, a kínpadon lennék vétkes.
…Csak, hogy újra érezem!
S az érintés kriptájában vétkezzem,
ha az, a kéz a kezedért nyúlna,
s máglya gyúlna,
a kopott,
meglopott,
fénytelen tegnapok rőzsehalmán…
…Mikért ha kell,
hát meghalnál…
Csak végre,
eljönne a vége!
…S lássam,
elássam bűnömet,
a nagybetűs Titkot…
Hiszen a csoda itt volt!
Itt a kezembe fogva ringattam,
akár a múló létet…
Elpusztítva magamban a marcangoló éhet,
mit érintésed hiánya karcolt,
hogy tenyerembe nézve láthassam újra az arcod…
Mit, ha feledni vágyom,
agyam csak azon járjon,
miként kell fogjam késem,
hogy véget vessek a szenvedésnek,
tőből lehasítva testemről kezem,
s bánatom…
…Hisz tenyerembe nézve,
csak kezed érintésére vágyhatom…
Zarándok
