Egy kollégám nagybátyja hazafelé tartott éjszaka a forgalmas városi
bekötőúton. Csak az nem stimmelt, hogy erősen be volt rúgva, annyira, hogy
talán még ránéznie se lett volna szabad az autóra, nemhogy vezetnie. A belső
sávban poroszkált halál lassan, hogy ne tűnhessen fel senkinek. Ez a túlzott
lassúság (és az időnkénti kilengések) lett a veszte. Hamarosan leintették a
rendőrök. Elég volt egyetlen pillantás vérben forgó, bamba szemeire,
egyetlen szippantás a leheletéből, és elő kellett venniük a szondát.
Felszólították, hogy hagyja ott a kocsit, és tartson velük a kapitányságra.
Már épp vitték volna el, amikor két autó összeütközött a szemközti sávban.
Szigorúan ráparancsoltak a részeg nagybácsira, maradjon ott, ahol van, és
áttűztek helyszínelni. Emberünk viszont rájött, hogy ez az utolsó esélye,
gyorsan elhatározta, hogy lelép. Mikor meggyőződött róla, hogy a rendőrök
éppen nem láthatják, kereket oldott. Egyenesen a garázsba vitte az autót, és
beszaladt rémült feleségéhez. - Ha jönnek a zsaruk, mondd, hogy influenzám
van, és egész nap itthon voltam. Közelébe se mentem a kocsinak - hadarta. -
Ja, meg hogy odabenn alszom az ágyikómban - fejezte be, és egy whiskeys
üveget felkapva a szobájába indult. Félóra múlva megjelent a rendőrség. A
feleség kinyitotta az ajtót és még mielőtt a rendőrök megszólalhattak volna,
előadta, hogy a férje egész nap ágyban volt, mert beteg, most is alszik, mit
akarnak. - Ez esetben, asszonyom - szólalt meg végül a rendőr -, gondolom
nincs kifogása ellene, ha benézünk a garázsba - és már nyújtotta is kezét a
kulcsért. Az asszony zavartan odaadta, és ő is velük tartott. Amint
beléptek, elállt a lélegzete. A rendőrök viszont azt látták, amire
számítottak. Ott állt a gyönyörű rendőrautó, villogott a kék fény a tetején.