Okosságok, közhelyek.
- Téma inditó setni
- Kezdés dátuma
A ma ismert piros ruhás, hosszú, fehér szakállú, jóságos Mikulás helyett egy bizonyos "Láncos Miklós" és az őt kísérő ördögök jártak házról házra, s céljuk elsősorban az volt, hogy virgácsaikkal, láncaikkal megbüntessék, elpáholják a gyermekeket és a lányokat. A Miklós-napi alakoskodás leginkább a ma is élő mohácsi busójáráshoz hasonlítható.
A Láncos Miklósnak nevezett mikulásalak valójában a néphagyomány által ismert egyik legfélelmetesebb figura lehetett, akitől okkal rettegtek ezen a napon a gyermekek, sőt még a felnőttek is.
A Dunántúlon a közelmúltig élt az a szokás, hogy Miklós napján a legények, sőt nős férfiak bekormozott arccal, kifordított bundában láncot csörgetve ijesztgették a gyerekeket és a nagyobb lányokat is. A láncok szerepe az volt, hogy a derekukra kötötték, és ahogy járkáltak, a csörgés elűzte a rövidülő nappalok iránti félelmet.
Állítólag Csepreg városában a szokást betiltották, mert megijesztette a nőket és a gyerekeket. A láncos Miklósnak nevezett alakoskodók Vépen felkeresték a tollfosztót, Szilben megimádkoztatták a gyerekeket, Csornán a háziaktól ajándékot kaptak.
Csilizradványon a férfiak maskarába öltöztek, fejükre harisnyát húztak, kenderkócból szakállat készítettek. A kezükben levő csörgősbottal nagyokat csördítettek a padlóra, hogy minden bajtól, betegségtől megvédjék a lakókat.
A Budai hegység néhány falujában a Mikulás ördögálarcot viselt. A legények hatan jártak, egyikük püspöknek öltözött, öten meg ördögnek. Az ördögök hátán szalmából készített púp volt, a házban bottal ütötték egymást, jelezve, hogy a rosszak mindig megkapják a büntetésüket.
A Bácskában az asszonyok öltöztek be Mikulásnak: felvettek egy bundát, kibontották hajukat és két tollseprűt erősítettek a kucsmájukra.
Kolek Margit
A Láncos Miklósnak nevezett mikulásalak valójában a néphagyomány által ismert egyik legfélelmetesebb figura lehetett, akitől okkal rettegtek ezen a napon a gyermekek, sőt még a felnőttek is.
A Dunántúlon a közelmúltig élt az a szokás, hogy Miklós napján a legények, sőt nős férfiak bekormozott arccal, kifordított bundában láncot csörgetve ijesztgették a gyerekeket és a nagyobb lányokat is. A láncok szerepe az volt, hogy a derekukra kötötték, és ahogy járkáltak, a csörgés elűzte a rövidülő nappalok iránti félelmet.
Állítólag Csepreg városában a szokást betiltották, mert megijesztette a nőket és a gyerekeket. A láncos Miklósnak nevezett alakoskodók Vépen felkeresték a tollfosztót, Szilben megimádkoztatták a gyerekeket, Csornán a háziaktól ajándékot kaptak.
Csilizradványon a férfiak maskarába öltöztek, fejükre harisnyát húztak, kenderkócból szakállat készítettek. A kezükben levő csörgősbottal nagyokat csördítettek a padlóra, hogy minden bajtól, betegségtől megvédjék a lakókat.
A Budai hegység néhány falujában a Mikulás ördögálarcot viselt. A legények hatan jártak, egyikük püspöknek öltözött, öten meg ördögnek. Az ördögök hátán szalmából készített púp volt, a házban bottal ütötték egymást, jelezve, hogy a rosszak mindig megkapják a büntetésüket.
A Bácskában az asszonyok öltöztek be Mikulásnak: felvettek egy bundát, kibontották hajukat és két tollseprűt erősítettek a kucsmájukra.
Kolek Margit
Ha valaha is bűntudatot éreztél amiatt, hogy a kamrádban van egy polc csak „hátha még jó lesz valamire” feliratú dolgoknak… akkor ismerkedj meg a gyűjtő küllővel. Ő ugyanis a halogatás és a spájzolás olimpiai bajnoka — csak sokkal látványosabban csinálja.
Ez a madár fog egy teljesen ártatlan fát, majd addig kopácsolja, míg több ezer apró lyuk nem lesz rajta. És mit tesz a lyukakba? Pontosan egy darab makkot. Nem kettőt, nem egy maréknyit — egyet. Mert rend van. Mert rendszer van. Mert ő a madárvilág KonMari-ja.
És ami külön jópofa: a gyűjtő küllő nem is európai madár, hanem Észak- és Közép-Amerika tölgyeseiben él — Kaliforniától egészen Panamának megfelelően melegebb vidékeiig. Ahol tölgy van, ott ő is felbukkan, és megkezdi a lakberendezést.
A végeredmény úgy néz ki, mintha a természet megalkotta volna a saját pegboardját, csak itt nem szerszámok lógnak… hanem szénhidrátban gazdag téli túlélőkészletek. És a gyűjtő küllő mindezt olyan lelkesedéssel csinálja, mintha legalábbis a famagazin címlapjára készülne.
(hobbikert.hu)
Ez a madár fog egy teljesen ártatlan fát, majd addig kopácsolja, míg több ezer apró lyuk nem lesz rajta. És mit tesz a lyukakba? Pontosan egy darab makkot. Nem kettőt, nem egy maréknyit — egyet. Mert rend van. Mert rendszer van. Mert ő a madárvilág KonMari-ja.
És ami külön jópofa: a gyűjtő küllő nem is európai madár, hanem Észak- és Közép-Amerika tölgyeseiben él — Kaliforniától egészen Panamának megfelelően melegebb vidékeiig. Ahol tölgy van, ott ő is felbukkan, és megkezdi a lakberendezést.
A végeredmény úgy néz ki, mintha a természet megalkotta volna a saját pegboardját, csak itt nem szerszámok lógnak… hanem szénhidrátban gazdag téli túlélőkészletek. És a gyűjtő küllő mindezt olyan lelkesedéssel csinálja, mintha legalábbis a famagazin címlapjára készülne.
(hobbikert.hu)
A Luca széke
A Luca-nap talán legismertebb hagyománya a Luca székének elkészítése. A boszorkányok felismerésére készült, melyet ugyancsak Luca-naptól karácsonyig kellett elkészíteni.
Ezen a napon kezdik meg a szék kifaragását, de naponta csak egy-egy lépést szabad haladni, ám a széknek karácsonyra el kell készülnie.
Innen ered az a népi mondás is: „Lassan készül, mint a Luca széke”.
A karácsonyi misén aztán aki rááll a székre, az állítólag látni fogja a boszorkányokat.
A széknek olyan erősnek kellett lennie, hogy egy férfiember súlyát megtartsa. December 25-én az éjféli misére a „mesterek” (rendszerint fiatal emberek) a kabátjuk alá rejtve lopták be a templomba a széket, majd ráállva megláthatták a boszorkányt.
A boszorkányok ilyenkor szarvakat hordtak, és emiatt a templomkapun belépve a fejüket le kellett hajtaniuk. A Luca székén állva éjfélkor viszont felismerték őket. Ezután a fiatalembereknek el kellett menekülniük, nehogy a boszorkák széjjeltépjék őket. A menekülők a zsebükben mákot vittek, hogy menekülés közben elszórhassák. A boszorkányoknak a mákszemeket fel kellett szedegetniük, és így nem tudták elkapni a fiatalokat.
Kolek Margit
A Luca-nap talán legismertebb hagyománya a Luca székének elkészítése. A boszorkányok felismerésére készült, melyet ugyancsak Luca-naptól karácsonyig kellett elkészíteni.
Ezen a napon kezdik meg a szék kifaragását, de naponta csak egy-egy lépést szabad haladni, ám a széknek karácsonyra el kell készülnie.
Innen ered az a népi mondás is: „Lassan készül, mint a Luca széke”.
A karácsonyi misén aztán aki rááll a székre, az állítólag látni fogja a boszorkányokat.
A széknek olyan erősnek kellett lennie, hogy egy férfiember súlyát megtartsa. December 25-én az éjféli misére a „mesterek” (rendszerint fiatal emberek) a kabátjuk alá rejtve lopták be a templomba a széket, majd ráállva megláthatták a boszorkányt.
A boszorkányok ilyenkor szarvakat hordtak, és emiatt a templomkapun belépve a fejüket le kellett hajtaniuk. A Luca székén állva éjfélkor viszont felismerték őket. Ezután a fiatalembereknek el kellett menekülniük, nehogy a boszorkák széjjeltépjék őket. A menekülők a zsebükben mákot vittek, hogy menekülés közben elszórhassák. A boszorkányoknak a mákszemeket fel kellett szedegetniük, és így nem tudták elkapni a fiatalokat.
Kolek Margit
Miért volt illetlenség egy falusi porta ajtaján kopogtatni?
Szabályok kötötték még a vendégeskedést is. Egyfajta falusi etikett volt ez, melyet finomabb formában a városiak is alkalmaztak.
Úgy vették, egy tisztességes családnak nincs takargatni valója...
Régen is voltak illemszabályok, és ezeket a szabályokat a vendégeknek is be kellett tartani.
Nem volt szabad túl korán, vagy étkezési időben érkezni, ha mégis ilyenkor érkezett, nem volt szabad komolyan venni a hellyel kínálást, vagy az invitálást az evésre. Munka idején, állatetetéskor is kerülni kellett a látogatást.
Régen a házakhoz egy hátsó kapu is tartozott, ezt a vendégnek nem volt szabad használnia, ő csak az első kapun közlekedhetett.
Benyitni nem lehetett csak úgy, viszont faluhelyen nem volt szokás kopogtatni, mert azt olyan városi úri hóbortnak tartották. Megálltak az ajtó előtt, és beköszöntek.
Hangosan, hogy bent is hallják a bentiek, és ha hallják, akkor válaszolhassanak. Ha érkezett a válasz, "Kerüljék beljebb" - akkor beléphettek, de mindenképp a kalapot levéve.
Ha nem érkezett válasz, akkor viszont menni kellett...
Bejelentetten érkezett illető egyből leülhetett, ha nem tudták, hogy jő, akkor várni kellett a biztos jelet, hogy tényleg szívesen fogadják.
Erre az esetre volt az a módi, amikor a házigazda rámutatott a székre, hogy a vendég hova ülhet, az asszony meg odasietett, és kötényével letörölte, még ha tiszta is volt az ülőke. Ez volt a szívesen fogadás jele.
A kedves vendéget megkínálták. Mindegy mivel, egy teával, egy pohár borral, egy kis tésztát tettek elé, és szóltak, hogy vegyék.
A vendégnek ezt nem volt szabad visszautasítania, de szabódnia kellett, "most ettem nemrég", "nem vagyok éhes", "nem ezért jöttem én", de azért amit adtak, abból pár falatot vennie kellett, mert másképp sértésnek vették.
Vendégségnél is tudni kellett, hogy mi az elég. Venni kellett a jeleket, amit a házigazdák közvetítettek felé.
Ilyen volt, hogy nem kínálták tovább, elkezdtek másról beszélgetni, emlegették az aznapi, következő munkát, ilyenkor a figyelmes vendég készülődni kezdett.
Ha nem, akkor kimondták szóval is, hogy "nyilván Neked is dolgod van"..., és ha ez sem volt elég, és már nagyon eltelt az idő, akkor akár azt is megkérdezték az illetőtől, hogy " Ti nem szoktatok aludni?"
És ha még mindig csak üldögélt az illető, a ház legfontosabb tagja, a házigazda otthagyta, mondván - neki erre már nincs ideje, dolga van.
Ebből aztán érteni kellett, mert ez már büntetés számba ment.
A gyermek vendégnek is alkalmazkodnia kellett a szokásokhoz.
Belépéskor természetesen köszönnie kellett, és nem szólhattak bele a felnőttek beszélgetésébe. Viszont, ha kérdezték, akkor beszélnie kellett illendően. Ha egy kicsi megfelelően viselkedett, akkor az azt jelentette, hogy jól nevelik, ezáltal a szüleit többre nézte a közösség.
Ha kedves vendég érkezett, akkor megpróbálták a legjobbat kihozni a találkozásból, már előre készültek, a legjobb falatokat tálalták.
Vendégség idején bármilyen volt a családban az aktuális helyzet, ha amúgy nem szóltak egymáshoz, ilyenkor ezt keresztül kellett lépni, úgy kellett tenni, mintha minden rendben lenne. A gazdasszony köténye ilyenkor mindent eltakart.
És olyan udvariaskodás ment párok között, amit egyébként akár nem is használtak, de a vendég miatt elővették.
Szomszédok látogatásánál viszont nem voltak megkötések, ők szinte bármikor átmehettek, megjelenhettek, ha közeli, kedves szomszéd volt, akkor még a hátsó kaput is használhatta.
Náluk, ha nem hagyta félbe a munkát a gazda -nem jelentette azt, hogy nem látják szívesen, inkább annyit tett, hogy természetes volt a jelenléte.
Viszont a szomszédot ritkán kínálták hellyel, és étellel sem traktálták. Ők nem számítottak vendégnek.
A velük való üldögélésre, kapcsolattartásra ott volt a ház előtti pad, legtöbbször az utcán zajlott le a hosszadalmasabb eszmecsere, ott kellemesen, semleges területen elbeszélgethettek, kitárgyalhatták a dolgokat, pletyizhettek.
(képek a múltból szabadon)
Szabályok kötötték még a vendégeskedést is. Egyfajta falusi etikett volt ez, melyet finomabb formában a városiak is alkalmaztak.
Úgy vették, egy tisztességes családnak nincs takargatni valója...
Régen is voltak illemszabályok, és ezeket a szabályokat a vendégeknek is be kellett tartani.
Nem volt szabad túl korán, vagy étkezési időben érkezni, ha mégis ilyenkor érkezett, nem volt szabad komolyan venni a hellyel kínálást, vagy az invitálást az evésre. Munka idején, állatetetéskor is kerülni kellett a látogatást.
Régen a házakhoz egy hátsó kapu is tartozott, ezt a vendégnek nem volt szabad használnia, ő csak az első kapun közlekedhetett.
Benyitni nem lehetett csak úgy, viszont faluhelyen nem volt szokás kopogtatni, mert azt olyan városi úri hóbortnak tartották. Megálltak az ajtó előtt, és beköszöntek.
Hangosan, hogy bent is hallják a bentiek, és ha hallják, akkor válaszolhassanak. Ha érkezett a válasz, "Kerüljék beljebb" - akkor beléphettek, de mindenképp a kalapot levéve.
Ha nem érkezett válasz, akkor viszont menni kellett...
Bejelentetten érkezett illető egyből leülhetett, ha nem tudták, hogy jő, akkor várni kellett a biztos jelet, hogy tényleg szívesen fogadják.
Erre az esetre volt az a módi, amikor a házigazda rámutatott a székre, hogy a vendég hova ülhet, az asszony meg odasietett, és kötényével letörölte, még ha tiszta is volt az ülőke. Ez volt a szívesen fogadás jele.
A kedves vendéget megkínálták. Mindegy mivel, egy teával, egy pohár borral, egy kis tésztát tettek elé, és szóltak, hogy vegyék.
A vendégnek ezt nem volt szabad visszautasítania, de szabódnia kellett, "most ettem nemrég", "nem vagyok éhes", "nem ezért jöttem én", de azért amit adtak, abból pár falatot vennie kellett, mert másképp sértésnek vették.
Vendégségnél is tudni kellett, hogy mi az elég. Venni kellett a jeleket, amit a házigazdák közvetítettek felé.
Ilyen volt, hogy nem kínálták tovább, elkezdtek másról beszélgetni, emlegették az aznapi, következő munkát, ilyenkor a figyelmes vendég készülődni kezdett.
Ha nem, akkor kimondták szóval is, hogy "nyilván Neked is dolgod van"..., és ha ez sem volt elég, és már nagyon eltelt az idő, akkor akár azt is megkérdezték az illetőtől, hogy " Ti nem szoktatok aludni?"
És ha még mindig csak üldögélt az illető, a ház legfontosabb tagja, a házigazda otthagyta, mondván - neki erre már nincs ideje, dolga van.
Ebből aztán érteni kellett, mert ez már büntetés számba ment.
A gyermek vendégnek is alkalmazkodnia kellett a szokásokhoz.
Belépéskor természetesen köszönnie kellett, és nem szólhattak bele a felnőttek beszélgetésébe. Viszont, ha kérdezték, akkor beszélnie kellett illendően. Ha egy kicsi megfelelően viselkedett, akkor az azt jelentette, hogy jól nevelik, ezáltal a szüleit többre nézte a közösség.
Ha kedves vendég érkezett, akkor megpróbálták a legjobbat kihozni a találkozásból, már előre készültek, a legjobb falatokat tálalták.
Vendégség idején bármilyen volt a családban az aktuális helyzet, ha amúgy nem szóltak egymáshoz, ilyenkor ezt keresztül kellett lépni, úgy kellett tenni, mintha minden rendben lenne. A gazdasszony köténye ilyenkor mindent eltakart.
És olyan udvariaskodás ment párok között, amit egyébként akár nem is használtak, de a vendég miatt elővették.
Szomszédok látogatásánál viszont nem voltak megkötések, ők szinte bármikor átmehettek, megjelenhettek, ha közeli, kedves szomszéd volt, akkor még a hátsó kaput is használhatta.
Náluk, ha nem hagyta félbe a munkát a gazda -nem jelentette azt, hogy nem látják szívesen, inkább annyit tett, hogy természetes volt a jelenléte.
Viszont a szomszédot ritkán kínálták hellyel, és étellel sem traktálták. Ők nem számítottak vendégnek.
A velük való üldögélésre, kapcsolattartásra ott volt a ház előtti pad, legtöbbször az utcán zajlott le a hosszadalmasabb eszmecsere, ott kellemesen, semleges területen elbeszélgethettek, kitárgyalhatták a dolgokat, pletyizhettek.
(képek a múltból szabadon)
2015 márciusában Martin Le-May, amatőr fotós a feleségével sétált a Hornchurch Country Park területén, amikor furcsa, kétségbeesett madárhangot hallottak.
Ekkor egy elképesztő jelenet tanúi lehettek. Egy menyét kapaszkodott a harkály hátába.
A menyét valójában megtámadta a madarat, és repülés közben próbálta elejteni. A harkály kétségbeesetten küzdött az életéért, miközben a levegőben próbált menekülni támadója elől.
Végül a közelben lévő emberek elterelték a menyét figyelmét. A harkály ezt kihasználva el tudott menekülni, és eltűnt a bokrok között, míg a menyét a fűben maradt.
Később szakértők elmagyarázták, hogy a menyétek rendkívül bátor és agresszív vadászok, amelyek náluk jóval nagyobb állatokra is rátámadnak. Általában a nyakat támadják, hogy a gerincvelőt érjék el.
Ekkor egy elképesztő jelenet tanúi lehettek. Egy menyét kapaszkodott a harkály hátába.
A menyét valójában megtámadta a madarat, és repülés közben próbálta elejteni. A harkály kétségbeesetten küzdött az életéért, miközben a levegőben próbált menekülni támadója elől.
Végül a közelben lévő emberek elterelték a menyét figyelmét. A harkály ezt kihasználva el tudott menekülni, és eltűnt a bokrok között, míg a menyét a fűben maradt.
Később szakértők elmagyarázták, hogy a menyétek rendkívül bátor és agresszív vadászok, amelyek náluk jóval nagyobb állatokra is rátámadnak. Általában a nyakat támadják, hogy a gerincvelőt érjék el.
Guo Gangtang, akinek a fiát, Xinzhent 1997-ben elrabolták. 24 évet töltött azzal, hogy Kínában megkeresse a gyerekét. Több mint 500 000 km-t tekert, felhasználta élete során megtakarított pénzét. Végül 2021-ben találkoztak újra.
Útja során a hatóságoknak több mint 100 eltűnt gyermek megtalálásában segédkezett.
...
Egy hozzászóló leírta részletesebben a történteket.
Miért rabolták el? Pénzszerzés: A kisfiút 1997-ben egy emberkereskedő pár (egy Tang vezetéknevű nő és Hu nevű barátja) rabolta el, miközben a háza előtt egyedül játszott. Azért vadásztak kisgyerekekre, hogy eladják őket és pénzt keressenek (később kiderült, hogy legalább négy másik gyermeket is elraboltak).Kereslet a fiúgyermekekre: Kínában az akkori szigorú egyke-politika és a hagyományos kulturális berögződés miatt hatalmas feketepiaci kereslet volt az egészséges fiúgyermekekre. Azok a családok, akiknek nem született fiuk, illegális úton, emberkereskedőktől vásároltak maguknak örököst. Hogyan bántak vele? Bár az elrablása és eladása bűncselekmény volt, az őt megvásároló nevelőcsaládban nagyon jó sora volt, és szeretetben nevelkedett: Saját gyermekként kezelték: Az örökbefogadó családban már volt két lánygyermek. A szülők (a gyári munkás apa és gazdálkodó anya) saját fiukként szerették Xinzhent.Támogatták a jövőjét: A nevelőszülők és a nővérei teljes mértékben finanszírozták a főiskolai tanulmányait, sőt közösen még egy lakás és egy autó megvásárlásában is segítették. A felnőttkor és a családi dilemma: Amikor 2021-ben a rendőrség a DNS-vizsgálat alapján megtalálta, a 26 éves fiatalember már Henan tartományban dolgozott tanárként. A történet legmeghatóbb, egyben leginkább húsbavágó része a családegyesítés utáni döntés volt. Mivel a nevelőszülei jól bántak vele, Xinzhen úgy döntött, hogy továbbra is a nevelőcsaládjával marad Henanban, de rendszeresen látogatja és támogatja vér szerinti szüleit.
Útja során a hatóságoknak több mint 100 eltűnt gyermek megtalálásában segédkezett.
...
Egy hozzászóló leírta részletesebben a történteket.
Miért rabolták el? Pénzszerzés: A kisfiút 1997-ben egy emberkereskedő pár (egy Tang vezetéknevű nő és Hu nevű barátja) rabolta el, miközben a háza előtt egyedül játszott. Azért vadásztak kisgyerekekre, hogy eladják őket és pénzt keressenek (később kiderült, hogy legalább négy másik gyermeket is elraboltak).Kereslet a fiúgyermekekre: Kínában az akkori szigorú egyke-politika és a hagyományos kulturális berögződés miatt hatalmas feketepiaci kereslet volt az egészséges fiúgyermekekre. Azok a családok, akiknek nem született fiuk, illegális úton, emberkereskedőktől vásároltak maguknak örököst. Hogyan bántak vele? Bár az elrablása és eladása bűncselekmény volt, az őt megvásároló nevelőcsaládban nagyon jó sora volt, és szeretetben nevelkedett: Saját gyermekként kezelték: Az örökbefogadó családban már volt két lánygyermek. A szülők (a gyári munkás apa és gazdálkodó anya) saját fiukként szerették Xinzhent.Támogatták a jövőjét: A nevelőszülők és a nővérei teljes mértékben finanszírozták a főiskolai tanulmányait, sőt közösen még egy lakás és egy autó megvásárlásában is segítették. A felnőttkor és a családi dilemma: Amikor 2021-ben a rendőrség a DNS-vizsgálat alapján megtalálta, a 26 éves fiatalember már Henan tartományban dolgozott tanárként. A történet legmeghatóbb, egyben leginkább húsbavágó része a családegyesítés utáni döntés volt. Mivel a nevelőszülei jól bántak vele, Xinzhen úgy döntött, hogy továbbra is a nevelőcsaládjával marad Henanban, de rendszeresen látogatja és támogatja vér szerinti szüleit.
Ma a Nemzeti Összetartozás Napja van.
Most értsd a nagy szót: rendületlenül,
Ez zengd és zúgd, mint vihar orgonája,
S míg elszántságod izzóvá hevül,
Most végre tettel mondj ámen-t reája!
Hiszékeny jámbor gyermeklelkeden
Most mélabúd is szent haragra váljon:
E zordon szó most hitvallás legyen,
Hogy van helyed még ezen a világon!
Riaszd föl, szent szó, Erdély bérceit,
Verj visszhangot rá, csöndes ősi Fátra:
Még messze út a jósolt végzetig,
Ti csahos falkák bősz kopói, hátra!
A Kárpátoknak minden orma áll még
És minket véd ott minden sziklaszál, –
Még ne ijesztgess, csalfa rémes árnyék,
Még ne kísérgess, nagyszerű halál!
Most értesd a nagy szót, árva magyarom:
Halld, ezt zúgatják sűrű fejfaerdők;
Most ne mélázgass sápadt csillagon,
Most ércbe vésd a vérrel írt jövendőt!
Sírjukból most a holtak is kikelnek,
A sírgöröngy is megelevenül,
Tört sóhajából százezer kebelnek
Ez egy szót hallod: rendületlenül!
Ez intő szótul függ most végzeted;
Légy most, mint sorsod, zordon és komoly;
Bús zengéséből meg kell érzened:
Ki most jókedvű, Istent káromol;
Most forrjon benned szenvedésid árja,
S ki koncra éhen közeleg feléd,
Villámmal égesd sápadt homlokára
A gonoszoknak Káin-bélyegét!
Megvédvén vérrel ősid örökét,
Most állj ki érte igazsággal, ésszel;
Ha meg nem óvod minden kis rögét,
Halálos önvád bús tüzében égsz el!
Hályog van már az Istenség szemén is,,
Ha most se tudna áldón nézni rád,
Óh akkor bűn már itt lent az erény is,
Ki van rabolva az egész világ!
Isten vagy ember, – mindegy már, ki volt,
Ki felgyújtotta ezt a bús világot;
Az életösztön harsányan sikolt:
Helyedet most kell sorsdöntőn megállnod!
Elbukni csúful? …hess el, őrület!
Még hinni kell, hogy jobb jövőnk derül…
Múlt és jövendő, hit és becsület
Most mind ez egy szó: rendületlenül!
(Sajó Sándor: Rendületlenül!)
Sajó Sándor (1868–1933) költő, tanár, iskolaigazgató a Fiumei úti sírkerben nyugszik.
Most értsd a nagy szót: rendületlenül,
Ez zengd és zúgd, mint vihar orgonája,
S míg elszántságod izzóvá hevül,
Most végre tettel mondj ámen-t reája!
Hiszékeny jámbor gyermeklelkeden
Most mélabúd is szent haragra váljon:
E zordon szó most hitvallás legyen,
Hogy van helyed még ezen a világon!
Riaszd föl, szent szó, Erdély bérceit,
Verj visszhangot rá, csöndes ősi Fátra:
Még messze út a jósolt végzetig,
Ti csahos falkák bősz kopói, hátra!
A Kárpátoknak minden orma áll még
És minket véd ott minden sziklaszál, –
Még ne ijesztgess, csalfa rémes árnyék,
Még ne kísérgess, nagyszerű halál!
Most értesd a nagy szót, árva magyarom:
Halld, ezt zúgatják sűrű fejfaerdők;
Most ne mélázgass sápadt csillagon,
Most ércbe vésd a vérrel írt jövendőt!
Sírjukból most a holtak is kikelnek,
A sírgöröngy is megelevenül,
Tört sóhajából százezer kebelnek
Ez egy szót hallod: rendületlenül!
Ez intő szótul függ most végzeted;
Légy most, mint sorsod, zordon és komoly;
Bús zengéséből meg kell érzened:
Ki most jókedvű, Istent káromol;
Most forrjon benned szenvedésid árja,
S ki koncra éhen közeleg feléd,
Villámmal égesd sápadt homlokára
A gonoszoknak Káin-bélyegét!
Megvédvén vérrel ősid örökét,
Most állj ki érte igazsággal, ésszel;
Ha meg nem óvod minden kis rögét,
Halálos önvád bús tüzében égsz el!
Hályog van már az Istenség szemén is,,
Ha most se tudna áldón nézni rád,
Óh akkor bűn már itt lent az erény is,
Ki van rabolva az egész világ!
Isten vagy ember, – mindegy már, ki volt,
Ki felgyújtotta ezt a bús világot;
Az életösztön harsányan sikolt:
Helyedet most kell sorsdöntőn megállnod!
Elbukni csúful? …hess el, őrület!
Még hinni kell, hogy jobb jövőnk derül…
Múlt és jövendő, hit és becsület
Most mind ez egy szó: rendületlenül!
(Sajó Sándor: Rendületlenül!)
Sajó Sándor (1868–1933) költő, tanár, iskolaigazgató a Fiumei úti sírkerben nyugszik.
1973-ban egy fiatal walesi színész egész nap egy könyvet keresett, de Londonban egyetlen példányt sem talált belőle.
A neve **Anthony Hopkins** volt. Nemrég kapott szerepet a *The Girl from Petrovka* című filmben, és mint minden lelkiismeretes színész, szerette volna elolvasni a regényt, amely alapján a film készült, még a forgatás előtt.
Végigjárta a **Charing Cross Road** híres könyvesboltjait – London legendás utcáját, ahová az ember akkor megy, ha olyan könyvet keres, amit máshol lehetetlen megtalálni.
Semmi.
A regény, amelyet az amerikai író, **George Feifer** írt, akkor még nem is jelent meg Nagy-Britanniában.
Fáradtan és csalódottan feladta a keresést, és elindult hazafelé. Lesétált a **Leicester Square** metróállomásra, leült egy padra, és várta a vonatot.
A padon pedig ott hevert egy elhagyott könyv.
Felvette, megfordította, és nem hitt a szemének.
*The Girl from Petrovka.*
Pontosan az a könyv volt, amelyet egész nap hiába keresett. Egy nyolcmilliós városban, azon a napon, amikor a legnagyobb szüksége volt rá, valaki egyszerűen ott hagyta egy metróállomás padján.
Hazavitte, és olvasni kezdte.
Lapozgatás közben észrevette, hogy a margók tele vannak kézzel írt jegyzetekkel. Valaki végigolvasva a könyvet gondosan megjegyzéseket fűzött hozzá. Hopkins nem tulajdonított ennek különösebb jelentőséget. Hasznosnak találta a jegyzeteket a történet és a karakter mélyebb megértéséhez, majd nekilátott a forgatásnak.
Az igazán különös rész csak később következett.
A forgatás időközben Ausztriába költözött, és egy napon Hopkinsnak bemutatták magát a szerzőt, George Feifert.
Beszélgetés közben Feifer megemlített valamit, amitől Hopkins szó szerint megdermedt.
Az író elmondta, hogy már nincs meg saját regényének egyetlen példánya sem. Volt egy különleges könyve – a saját példánya –, amely tele volt az ő kézzel írt megjegyzéseivel. Kölcsönadta egy barátjának, aki valahol Londonban elveszítette.
Örökre eltűnt.
Hopkins csendben hallgatta.
Aztán óvatosan megszólalt:
– Én találtam egy példányt. Egy metróállomás padján. Tele kézzel írt jegyzetekkel.
Elővette a könyvet, és átnyújtotta Feifernek.
Az író belelapozott.
A saját kézírása volt.
Az elveszett példánya.
Ugyanaz a könyv, amely valahol Londonban nyomtalanul eltűnt, most újra a kezében volt – annak a színésznek köszönhetően, aki történetesen éppen ezt a könyvet kereste.
Hopkins egész életében mesélte ezt a történetet, és könnyű megérteni, miért.
Egy többmilliós városban. Ezernyi utcán és száznál is több metróállomáson. A megfelelő könyv, a megfelelő pad, a megfelelő ember – pontosan abban a pillanatban, amikor ennek jelentősége lehetett.
Hopkins soha nem állította, hogy tudná, mit jelent ez.
Csak annyit mondott: vannak dolgok, amelyek túlságosan tökéletesen illeszkednek egymáshoz ahhoz, hogy egyszerű véletlenként legyintsünk rájuk.
És talán ennyi elég is.
Úgy tűnik, egyes könyvek mindig megtalálják az utat ahhoz, akihez tartoznak.
A neve **Anthony Hopkins** volt. Nemrég kapott szerepet a *The Girl from Petrovka* című filmben, és mint minden lelkiismeretes színész, szerette volna elolvasni a regényt, amely alapján a film készült, még a forgatás előtt.
Végigjárta a **Charing Cross Road** híres könyvesboltjait – London legendás utcáját, ahová az ember akkor megy, ha olyan könyvet keres, amit máshol lehetetlen megtalálni.
Semmi.
A regény, amelyet az amerikai író, **George Feifer** írt, akkor még nem is jelent meg Nagy-Britanniában.
Fáradtan és csalódottan feladta a keresést, és elindult hazafelé. Lesétált a **Leicester Square** metróállomásra, leült egy padra, és várta a vonatot.
A padon pedig ott hevert egy elhagyott könyv.
Felvette, megfordította, és nem hitt a szemének.
*The Girl from Petrovka.*
Pontosan az a könyv volt, amelyet egész nap hiába keresett. Egy nyolcmilliós városban, azon a napon, amikor a legnagyobb szüksége volt rá, valaki egyszerűen ott hagyta egy metróállomás padján.
Hazavitte, és olvasni kezdte.
Lapozgatás közben észrevette, hogy a margók tele vannak kézzel írt jegyzetekkel. Valaki végigolvasva a könyvet gondosan megjegyzéseket fűzött hozzá. Hopkins nem tulajdonított ennek különösebb jelentőséget. Hasznosnak találta a jegyzeteket a történet és a karakter mélyebb megértéséhez, majd nekilátott a forgatásnak.
Az igazán különös rész csak később következett.
A forgatás időközben Ausztriába költözött, és egy napon Hopkinsnak bemutatták magát a szerzőt, George Feifert.
Beszélgetés közben Feifer megemlített valamit, amitől Hopkins szó szerint megdermedt.
Az író elmondta, hogy már nincs meg saját regényének egyetlen példánya sem. Volt egy különleges könyve – a saját példánya –, amely tele volt az ő kézzel írt megjegyzéseivel. Kölcsönadta egy barátjának, aki valahol Londonban elveszítette.
Örökre eltűnt.
Hopkins csendben hallgatta.
Aztán óvatosan megszólalt:
– Én találtam egy példányt. Egy metróállomás padján. Tele kézzel írt jegyzetekkel.
Elővette a könyvet, és átnyújtotta Feifernek.
Az író belelapozott.
A saját kézírása volt.
Az elveszett példánya.
Ugyanaz a könyv, amely valahol Londonban nyomtalanul eltűnt, most újra a kezében volt – annak a színésznek köszönhetően, aki történetesen éppen ezt a könyvet kereste.
Hopkins egész életében mesélte ezt a történetet, és könnyű megérteni, miért.
Egy többmilliós városban. Ezernyi utcán és száznál is több metróállomáson. A megfelelő könyv, a megfelelő pad, a megfelelő ember – pontosan abban a pillanatban, amikor ennek jelentősége lehetett.
Hopkins soha nem állította, hogy tudná, mit jelent ez.
Csak annyit mondott: vannak dolgok, amelyek túlságosan tökéletesen illeszkednek egymáshoz ahhoz, hogy egyszerű véletlenként legyintsünk rájuk.
És talán ennyi elég is.
Úgy tűnik, egyes könyvek mindig megtalálják az utat ahhoz, akihez tartoznak.