Picurkák!
Ma Mátyás királyunk egyik történetét mesélem el nektek
Mátyás és a szomjas urak (népmese)
Egyszer Mátyás király vadászatról tartott hazafelé az urakkal. Egy nádas mellett haladtak el, s látta a király, hogy nagyon lankadtak a nádak, szomjazták az esőt. Meg is jegyezte:
- Hej, eső kellene már a nádra is, ahogy elnézem.
Megmosolyogták az urak Mátyást.
- Felséges királyunk, ugyan miért kellene eső a nádra, mikor mind vízben áll?
Mátyás csak hallgatott, de magában forralt valamit.
Estére meghívta az urakat vagyorára, de mindegyikük lábáról lehúzatta a sarut, s a lábukat vizes dézsába lógatta, úgy ültek az asztal mellé. Volt aztán minden az asztalon, ami szem-szájnak ingere, csak éppen ital nem volt egy csepp sem. Megszomjaztak erősen az urak, de nem mertek szólni. Egyikük aztán nagy sokára megjegyezte:
- Fenséges királyom, köszönettel vettük a vacsorát, a finom ennivalókat, de italról nem gondoskodtál, pedig majd kiszárad a torkunk.
Azt mondja Mátyás huncutul:
- Ejnye, ejnye, mindegyikőrök lába vízben áll, ti pedig szomjúságról beszéltek?
Értették az urak, és elszégellték magukat. Többet nem mosolyogták meg a királyt, bármilyen furcsát mondott
Picurkák!
Biztos szép ajándékokat kaptatok karácsonyra, de ne feledjétek,
hogy a legszebb ajándék, hogy együtt van a család és szeretjük
egymást. Ma egy halász legényről hoztam mesét Nektek.
A cseri halász hálója(népmese)
Volt egyszer a furkói és bátai határban egy fiatal halászlegény. Ez a legény addig kutatott-matatott a Sárvíz-parton, amíg olyan füvet nem talált, amit semmiféle kaszával, de még karddal sem lehetett elvágni. Amikor megtalálta, nem szólt egy szót sem, csak kihúzgált egy jó nyalábravalót, aztán elkezdett belőle egy iromba nagy hálót kötni.
Ahogy kötötte, úgy csavarta fel a végét, végül is olyan nagy gombolyag lett már, hogy három ember is alig tudta mozdítani. Amikor a hálóval elkészült, éppen kitört a háború.
Három nagy csoportban vonult fel az ország ellen a török császár rengeteg szerecsen hadával. A halászlegény csak erre várt. Rögtön felrakta szekérre a hálóját, és sietett a király táborába.
Gyenge királya volt akkor az országnak, hát gyenge volt a hada is. Csupa göthös gebéken, rozsdás páncélban gyülekeztek nagy kelletlenül a főurak vitézeikkel az ellenség fogadására.
A halászlegényt a hálójával nevetve fogadták.
- Mit akarsz te ezzel a készséggel? - mondogatták neki. - Nem potykát kell most fogni.
- Emberre halászok - mondta a legény -, csak vezessetek a király elé!
Addig rimánkodott, míg fel is vezették a nagy sátorba. Ott azután előadta a tervét. Negyednapra már el is indult száz deli levente meg a halászlegény a török császár előhadának a fogadására.
A deli vitézeket a halászlegény vezette és irányította. A nagy hálót lovakra kötözték, úgy vitték utánuk. Hetednapra észrevették ám, hogy az előhad lepihenni készül. Sátrakat vertek, tüzeket gyújtottak, vacsorát főztek, aztán rövidesen nyugovóra tértek.
Ekkor a halászlegény kibontotta a nagy hálót, rúdra kötötte a négy sarkát, aztán kiadta a jelszót:
- Előre legények!
Amikor az ellenség tábora felett volt már a háló, egyszeriben ráejtették a lovakra, sátrakra. A trombitákat meg elkezdték fújni tiszta erőből.
Lett is olyan kavarodás, hogy a gazda a lovát, a ló meg a gazdáját nem találta. Összegubancolódott a sok nép a háló alatt, és teljes egy hétbe került, míg hosszú könyörgésre kieresztették alóla őket.
Lett is nagy becsülete a halászlegénynek! De hátravolt még a derékhad, ami pedig már ugyancsak közeledett.
A halászlegény most azt a tanácsot adta, hogy ne vegyék fel a derékhaddal a harcot, hanem engedjék addig békével jönni, amíg a nagy öntésgödörhöz nem érnek. Itt, az öntésgödör felett feszítette ki a hálóját, megrakva gyeptéglával úgy, hogy senki se mondta meg, hol kezdődik a háló és hol a föld.
Aztán rácsalogatták az ellenséget mind egy szálig a hálóra. Amikor már mindnyájan ott voltak, megeresztették a köteleket, és az egész had a gödörbe pottyant. Kinek a lába, kinek a nyaka tört ki a nagy tolongásban. Aki megmenekült, annak felrepedt a bugyogója.
Most már csak az utóhad volt vissza. Ezzel jött a török császár is. Legderekabb vitézei vették körül.
A halászlegény most a Balatonig engedte őket. Lesüllyesztette a hálóját a víz fenekére, úgyhogy senki semmit nem látott belőle. Az ellenség meg csónakokra szállt. Amikor a víz közepén voltak a törökök, a nádasba elbújtatott markos halászok a hálót itt is, ott is elkezdték emelni, és egyszeriben úgy összefogták az ellenséget, mint a túrót a zacskóban.
A halászlegényt rögtön kinevezték az ország nádorává, és fényes hintóban ment megesküdni a király lányával.
A magyar nép holtáig dicsérte a bátor és leleményes halászlegényt Tolnában és a Balaton környékén.
Volt a világon egy gazdag és hatalmas király. Csináltatott magának egy aranyekét, azután hívatta az ország nagyjait, hogy találják ki, mit ér. Gondolkoztak, törték a fejüket, egyik többet, a másik kevesebbet mondott, mint amennyibe került, elég az hozzá, hogy nem bírták kitalálni.
Ekkor magához szólítja a legöregebb jobbágyát, mondja meg, mit ér az eke. Sokat gondolkozott ez is rajta, de nem találhatta ki, miért is a király meghagyta neki, ha három nap alatt ki nem találja, feje vesztesége!
Ezzel az öreg hazament. Búsul, búsul egész nap, nem eszik, nem iszik, nem kell neki semmi. Végre észreveszi ezt a gyönyörű termetű tizennégy éves leánya, s megszólítja:
- Apám, miért búsulsz?
- Hogyne búsulnék, édes leányom - feleli az apa -, mikor a király fejem vesztesége alatt meghagyta, hogy találjam ki, mit ér az aranyekéje, melyet a minap csináltatott!
- Mit ér, mit ér? Még azon is kellene gondolkozni? Eredj, s mondd meg neki, hogy ekéjénél a májusi eső is többet ér.
- Jól megfontoltad-e, leány? Mert jólét és fejveszteség forog kérdésben!
- Igen, apám, te csak eredj, és ezt mondd!
Elmegy tehát a királyhoz, s elmondja, hogy ekéjénél a májusi eső is többet ér.
- Honnan tudod, ki mondta ezt neked? - kérdi a király.
- Van egy tizennégy éves leányom, ő - feleli az öreg.
- Jól van - mondja a király -, igen jól van, hanem mármost adok egy marék lent, mondd meg a leányodnak, hogy fonjon belőle annyi fonalat, s a fonálból szőjön annyi vásznat, hogy katonáim mind megférjenek alatta, mert különben feje vesztesége!
Ezzel hazamegy az öreg, előadja a leányának, mit mondott a király.
- Talán még ezen is töri a fejét? Itt van egy kis darab fa, vidd el a királyhoz, s mondd meg neki, hogy csináljon belőle orsót, rokkát, motollát, és szövőszéket, ha igen, akkor parancsolata teljesítve lesz!
Elment az öreg, s megmondta a királynak, mit üzent a leánya, hogy abból a kis darab fából csináljon orsót, rokkát, motollát és szövőszéket, ha igen, akkor parancsolata teljesítve lesz.
A király megilletődött ezen az okosságon.
- Hozd el a leányod, látni akarom!
El is vitte az öreg, a király megszerette, feleségül vette, azzal a feltétellel, hogy senkinek tanácsot ne adjon, mert különben elkergeti.
- Ígérd meg, kérlek - mondta a leány -, ha elkergetsz, magammal vihetem, amit legjobban szeretek!
A király megígérte.
Történt többek között, hogy az udvarhoz panaszosok jöttek, a király nem lévén otthon, a királyné adott tanácsot.
Hazajön a király, megtudva felesége tettét, annyira megharagudott rá, hogy megparancsolta: holnap virradóra házától eltakarodjék!
Estére kelvén az idő, álomport hozatott a királyné, s italban beadta a férjének.
A király, hogy az álomporos borát megitta, ültő helyében elaludt. Akkor az asszony szolgájával együtt föltette a kocsira, elvitte apja házához. Reggel fölébred a király, ki akar menni, a szemöldökfába vágván fejét, felkiált:
- Ejnye, hol vagyok én?
- Itt vagy, kedvesem! - mondta a királyné.
- De hát ki vagy mi hozott engem ide?
- Én, mert azt ígérted, amit legjobban szeretek, elhozhatom magamnak. Téged szerettelek és szeretlek legjobban, azért hoztalak el.
- Én is téged szeretlek a legjobban, hanem most már gyerünk haza, vigyük el apádat is, a kunyhót hagyjuk a szegényeknek.
Mikor hazaértek, újra lakodalmat csaptak, volt mulatság olyan, hogy még a kutya is fánkot evett.
Élt egyszer egy szegény csizmadia a nagy Pest városában, aki semmiképpen nem tudott a mesterségéből meggazdagodni.
Azért nem tudott tudniillik semmi gazdagságra jutni János mester, mert az Isten olyan különösen megáldotta, hogy minden esztendőben született neki egy gyermeke.
- Oh én uram Istenem! - sóhajtozék gyakran János mester minden újabb számnál. Amint lőn hat, lőn hét, lőn nyolc.
Egyszer aztán eljöve a kilencedik; s aztán az asszony meghalt; és János mester egyedül marad a kilenc gyermekkel a világon.
Mikor cipőt kellett szabni, egyszerre kilenc cipő!, mikor kenyeret kellett szelni, egyszerre kilenc karéj!, mikor ágyat kellett vetni, egyszerre az ajtótól az ablakig az egész szoba ágy, tömve, dugva, apróbb, nagyobb, szöszke, barna fejekkel.
Egy karácsony estén János mester későn tért haza a nagy szaladgálásból, kevés pénzecskét szedett be; ami ismét mesterségéhez, meg a napi szükségek fedezéséhez kellett.
- No, gyerekek: egy, kettő, három, négy, mind itt vagytok? Tudjátok-e azt, hogy ma van karácsony estéje? Ünnep ám ez. Nagyon örvendetes ünnep. Ma este nem dolgozunk semmit, hanem örülünk valamennyien.
A gyerekek úgy örültek annak, hogy ma örülni kell, majd felvetették vele a házat.
- Megálljatok csak, hát még ha megtanítalak benneteket arra a szép énekre, amit én tudok. Erre a napra tartogattam, karácsonyi ajándéknak! Majd én előbb elénekelem: ti pedig majd aztán utánam.
,,Krusztus urunknak áldott születésén.."
A nagyobb fiúk és leánykák első hallásra megtanulták a dallamot, több baj volt a kisebbekkel, azok mindig félrevitték a dalt. A kilenc egyszerre vékonyan zengedezé azt a szép dalt, amit maguk az angyalok énekeltek azon az emlékezetes éjszakán.
Bizonyára a gyermekek énekének örülnek odafennn a mennyben. Hanem annál kevésbé örülnek odafenn az első emeleten. Ott egy gazdag úr lakik, egymaga kilenc szobában.
Ennek sem felesége, sem gyermeke, annyi pénze van, hogy maga sem tudja, mennyi.
Ez a gazdag úr éppen nyolcadik szobájában ült az este, és azon gondolkozott, hogy miért nincs az ételnek íze? Miért nincs a ruganyos ágyban csendes álom?
Amidőn János mester földszinti szobájából elkezdett elébb lassan, aztán mindig erősebben hangzani fel hozzá ama vidámságra ösztönző ének.
Eleinte nem akart rá ügyelni, hanem amikor már tizedszer is újra kezdték, nem állhatta tovább a dolgot. Összemorzsolta kialudt szivarját, s lement maga, hálókabátban a csizmadia szállására.
- Kend János mester, a csizmadia, ugye? - kérdé tőle a gazdag úr.
- Igenis szolgálatjára, nagyságos uram: parancsol egy pár fénymázas topánkát?
- Nem azért jöttem. De sok gyermeke van kendnek!
- Van biz, nagyságos uram, kicsiny, nagy is. Sok száj, mikor evésre kerül a dolog.
- Még több száj, mikor énekelnek. Hallja kend, János mester: én kendet szerencsés emberré akarom tenni. Adjon nekem egyet a gyermekei közül, és azt fiammá fogadom, felneveltetem, úr lesz belőle.
János mester szörnyű szemeket meresztett erre a mondásra; egy gyermeket úrrá tenni! Persze, hogy odaadja!
- No, válasszon kend közülük hamar egyet!
János mester hozzáfogott a választáshoz.
- Ez a Sándorka. No, ezt nem adom. Ez jól tanul; ebből papnak kell lenni; a második: ez leány, leány nem kell a nagyságos úrnak; ez Ferencke: ez már segít nekem a mesterségben, e nélkül nem lehetek el; a Jánoska: lám, lám, ez meg a nevemre van keresztelve, nem adhatom oda; a kis Józsi, ez meg egészen az anyja formája, mintha csak őtet látnám, ez ne lenne többet a háznál? No most megint leány következik; azután itt van a Palika. Ez volt az anyjának a legkedvesebbje: oh, szegény asszony, megfordulna a koporsójában, ha ezt idegennek adnám; no eza kettő meg még nagyon kicsiny, mit csinálna velük a nagyságos úr!
Úgy járt, hogy már a végére ért, mégsem tudott választani. Azután alulról kezdte felfelé; de csak az lett akkor is a vége, hogy ő bizony nem tudja, melyiket adja oda, mert ő valamennyit szereti.
- No porontyok! Válasszatok magatok; melyiktek akar elmenni nagy úr lenni!
A gyerekek mind az apjuk háta mögé húzódtak.
János mester nem állhatta tovább, odaborult közéjük, átnyalábolta valamennyit, s elkezdett a fejükre sírni, azok pedig vele együtt.
- Nem lehet, nagyságos uram, nem lehet. Kérjen tőlem akármit a világon, de egyik gyermekemet sem adhatom senkinek, ha már az Úristen nekem adta őket.
A gazdag úr azt mondta rá, hogy legalább annyit tegyen meg a kedvéért, hogy ne énekeljen többet a gyermekeivel ide alant, s fogadjon el tőle ezer pengőt ezért az áldozatért.
János mester soha még csak kimondva sem hallotta ezt a szót: ,, ezer pengő", és most a markába nyomták. A nagyságos úr megint felment a szobájába unatkozni. János mester pedig nagyot bámult azon az ismeretlen alakú ezerpengős bankón, és elhallgatott.
Hallgatott az apróság is. Nem volt szabad énekelni: a nagy úr odafenn meghallja.
Maga János mester gorombán kergette el magától azt a kis porontyot, aki feleségének kedvence volt, amikor odament hozzá, s arra kérte, hogy tanítsa meg őt újra a szép énekre, mert már elfelejtette.
- Nem szabad énekelni. Aztán leült és szabdalt, míg egyszer azon vette észre magát, hogy maga is elkezd dúdolni:,,Krisztus urunknak áldott születésén".
Először a szájára ütött, hanem aztán megharagudott, nagyot ütött a tőkére, kirúgta maga alól a széket, és kivette az erezpengőst, s futott fel az emeletre a nagyságos úrhoz.
- Nagyságos jó uram! Instálom alássan, vegye vissza a pénzt, hadd énekeljek én, mikor nekem tetszik; mert az többet ér ezer pengőnél!
Azzal letette az asztalra a bankót, s nyargalt vissza az övéihez, sorba csókolta valamennyit, közéjük ült alacsony székére, s rákezdték tiszta szívből újra:
,,Krisztus urunknak áldott születésén."
S olyan-olyan jó kedvük volt, mintha övék volna az a nagy ház! Akié pedig volt az a nagy ház, nagy egyedül járt kilenc szobáján keresztül, s gondolkozott magában, hogy vajon mi örülni valót talál más ember ebben a nagy unalmas világban.
Picurkák!
Egy katonáról mesélek ma Nektek
A kitanult katona
Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy katona. Mikor kitöltötte a három esztendőt, nem volt egy krajcárja sem. Amint megy hazafelé, azt mondja: ,,Bárcsak egy bolondot találnék, akitől szerezhetnék egy kis pénzt!"
Elkezdett énekelni: ,,Most jöttem a mönnyégből, megint visszamegyek!"
A szűcsné meghallotta, mindjárt be is hívta, kérdezte tőle:
- Látta-e az én Józsi fiamat?
- Láttam, éppen mellettem volt - válaszolt a katona.
- Rongyos-e nagyon? Mert amikor eltemettük, nem különös ruhában temettük el.
- Hát bizony lehetne a ruhája jobb is! - mondja a katona.
No, hát akkor odaadott az asszony egy vég vásznat, meg háromszáz forintjuk volt, azt is, vigye el a Józsi fiának. Elment a katona a háromszáz forinttal meg a vég vászonnal. Hazamegy az ura, beszéli az asszony, hogy járt ott egy koldus, mindig azt énekelte: ,,Most jöttem mönnyégből, megint megint visszamegyek!" Odaadtam neki egy vég vásznat meg háromszáz forintot útiköltséghez.
- Ugyan minek adta? Milyen keservesen szedtük össze azt a kis pénzt! - mondja az ura. Megharagudott az ember. Volt egy szürke lovuk, fölült rá, ment a katona után. Az észrevette, hogy valaki nagyon nyargal utána, az erdőben volt egy cserjés, bebújt. Megkötötte a szegény ember a lovat a cserjés mellé, ment keresni a kitanult katonát. Kiált, keresi, nincs sehol. Visszamegy, látja, hogy nincs már lova sem. Messzire nyargalt már a kitanult katona a szürke lovon. Hazaér nagy fáradtan, kérdi a felesége, hogy hova lett a szürke ló.
- Odaadtam a katonának, vigye el a Józsinak, ne járjon gyalog.
Most már lova is volt a katonának, meg pénze is, gondolta magában: ,,Szétnézek, találok-e még több bolondot. Ej, csak még egyet találnék!"
Amint megy, mendegél, látja, hogy szalonnát húz egy ló a szántóföldön.
- Mit csinálnak? - kérdezi a katona.
- Zsírozzuk a földet.
- Nem úgy kell azt! - nevetett a katona.
- Hát hogy?
- Megmondom, ha adnak kendtek száz forintot. Ezt a szalonnát tegyék fel a kocsira, ez emberbe való, hanem kell kendteknek dudvát gyűjteni, rakásba tenni, mikor már megérett, kivinni a földre, az majd megzsírozza!
Megint megy a katona, előtalál egy házikót, látja, hogy az öregasszony tyúk alá hajtja a csirkéket.
- Jó napot szülém! Miért taszigálja kend a tyúk alá a csirkéket?
- Hogy szopjanak.
- Nem úgy kell, szülém!
- Hát hogy?
- Megmondom én, ha ad kend száz forintot. No, hozzon egy kis kását!
- mondja a katona. Hozott is, a katona szétszórta a csirkéknek. - Látja, hogy eszik, így kell a csirkéket etetni!
Volt már ötszáz forintja. Ment tovább, találkozott egy öregemberrel, akinek két kis malaca volt, három esztendeje kínlódott velük. Fogta a malacok farkát, hogy a földbe ne bújjanak. A katona odamegy, kérdezi:
- Mit csinál kend, bátyámuram?
- Nem bírok ezzel a két malaccal, erővel a földbe akarnak bújni, már az előbb csak a farkuk töve látszott ki. Ugyan katona uram, tanítson meg, mit csináljak ezekkel?
- Megmondom, ha ad száz forintot!
- Éppen száz forintom van, mégis odaadom, mert már beleuntam a kínlódásba.
- Csináljon kend egy kis ólat, oda zárja be őket. Drótot húzzon az orrukba, nem bújnak a földbe! - mondta az eszes katona.
Kapott is száz forintot, volt már pénze elég, hazament, földet vásárolt, élt boldogan.
Picurkák!
Három póruljárt ördögökről hallotok most mesét
Cicamica (népmese)
A cicamica fogott egy egeret. Addig-meddig, míg elszakította a farkát. Elmegy hozzá az egér, azt mondja:
- Adjál nekem farkincát!
Azt mondja a cicamica:
- Eredj, hozzál nekem a tehéntől tejcsikét, akkor adok neked farkincát!
Elmegy az egér a tehénkéhez.
- Te tehénke, adjál nekem tejcsikét, a cicamicának adom, cicamica ad nekem farkincát.
A tehénke:
- Eredj, hozz nekem a kaszástló szénácskát, adok neked tejcsikét !
Elmegy az egérke a kondáshoz szalonnáért.
- Kondás, adjál nekem szalonnát, adom kaszásnak, a kaszás ad nekem szénácskát, szénácskát adom tehénkének, tehénke ad nekem tejcsikét, tejcsik adom cicamicának, cicamica ad énnekem farkincát!
Azt mondja neki a kondás:
- Eredj, erről a fáról rázd le a makkot, akkor kapsz szalonnát!
Felment a kisegér a fára, lerázta a makkot. Lement, hogy a kondás adjon neki szalonnát. Felnézett a kondás, a fa legtetején látott egy makkot. Felment az egér érte, leszakította a makkot, de aztán leesett, megdöglött.
Fogott a macska két egeret, csinált nekik egy kis szekeret. Befogta az egereket, elindult utazni. Talált egy tojást. Azt mondja a tojás:
- Vegyél fel, cicamica komám! Elbír a szekered!
Na, aztán addig utaztak a tojás komával ketten, találtak egy kakast. Azt mondja a kakas:
- Hova mész, cicamica komám?
Azt mondja a cicamica:
- Errefele, ni!
- Vegyél fel!
- Ülj fel - azt mondja a cicamica -, elbír még a szekerem! Felült a kakas is. Na, találtak egy lovat. A ló mondja:
- Hova mész cicamica komám? Nem veszel fel?
- Felveszlek én, ló komám, ülj fel!
Felvette a lovat is. Addig utaznak megint, hogy megtalálták a bikát. Azt mondja cicamicának bika:
- Hova mész, cicamica komám? Vegyél fel!
- Ülj fel, komám - azt mondja -, elbír a szekerem!
Felült az is. Addig utaztak, mentek mendegéltek, hogy azt vették észre: hideg van. Házat , azt mondja, csak odafordítja a nádasnak a hátát, hadd süvöltsön rajta a szél.
Megcsinálták a házat, hideg volt nagyon. De nem jó helyre csinálták, az ördögök laktak ott. Elment három ördög egy este szlóni, hogy nem jó helyre csinálták a házat. Ott suttogtak az ablakban, nem mertek bemenni. A tojás koma beleült a zsarátba, a tűzbe. A rák koma belement a csuporba, a vízbe. A cicamica koma felbújt a sut tetejébe.
Odament újra a három ördög, hogy szóljanak: nem jó helyre csinálták a házat. Addig tanakodtak, míg az egyik ördög vállalkozott, hogy majd bemegy ő.
Ahogy bement, rágyújtana a pipára. A tüzet megkaparta, a tojás kilőtte a szemét. Szaladt az asztalhoz, vízhez, hogy megmossa a szemét. Ott meg elvágta arák az ujját, ahogy belenyúlt a csuporba. Onnan szaladt a sut tetejébe, hogy keres egy rongyot, beköti az ujját. Ott egy a macska belevágta a körmét a kezébe. Futott aztán kifele. Ahogy futott kifele, a kakas felugrott a fejére, összerugdosta. A ló meg két lábbal, püff-paff, hátba rúgta. Mikor az ajtón kijutott, a bika neki a szarvával.
- A kétágú vasvillával csak úgy döfölte a hátamat - mondja kint két társának. - Nagyobb ördögök ezek, hallod, mint mi vagyunk!
El is mentek, otthagyták cicamicáékat. Még most is élnek, ha meg nem haltak.
Picurkák!
Egy bátor szolgáló fiúról mesélek ma Nektek
Kisvitéz
Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy király. Hatalmas birodalma volt, a kincseskamrája dugig volt csillogó aranyedényekkel, serlegekkel, ékszerekkel, sok vitéz katonája volt és számtalan szolgája, akik egész nap csak sürögtek-forogtak a gyönyörű szép palotában. Jó király volt Dambó király, - mert így hívták őt -, sőt népe Igazságos Dambónak, mert igencsak tisztelték őt is és családját is. Kedves családja volt Dambó királynak, Jamba királyné és gyermekeik, Lambi és Mambi, a két ifjú királyfi, akik épp most kezdtek a királyi iskolába járni és a Bambi királykisasszony, akinél szebb királylány nem akadt hetedhét országon.
Történt egy napon, hogy Dambó országára rátámadt Varbanc, a kegyetlen sárkányfi és elrabolta a királylányt, Bambit, aki éppen a palota kertjében a rózsákat metszegette. Volt nagy riadalom és szomorúság, sírás-rívás mindenfelé, de legfőképp Dambó király és Jamba királyné keseredett el. Épp könnyeiket hullatták, amikor eléjük állt a királyi testőrség parancsnoka, Roboszt és így szólt:
- Felséges királyom, életem, halálom kezedbe ajánlom! Ne búsulj, jó uram, majd én végzek a sárkánnyal és visszahozom Bambi kisasszonyt.
- Oh, Roboszt, hűséges katonám, fele országom a tiéd, és minden, amit csak kérsz, csak hozd vissza őt, kérlek!
- Meglátja, Felség, három nap múlva itt leszünk!
Hallotta mindezt a kis Fikarc is. Ő volt a szolgák közt a legkisebb, de legjobb szívű ajtónálló. "Hű, a mindenit, - gondolta - bátor ember ez a Roboszt. Megöli a sárkányt és visszahozza Bambi kisasszonyt, bárki meglátja. Ezt már nekem is látnom kell!" - és már indult is, hogy elkísérje a testőrparancsnokot vitézi útjára. Tudta, hogy Roboszt nem engedné meg, hogy vele menjen, ezért csak úgy titokban követte őt.
Ment, ment Roboszt, egész nap csak vándorolt. Tudta ő, merre tanyázik Varbanc: fenn a Márvány-hegy csúcsán, egy barlangban. Azonban ahogy közeledett a barlang felé, egyre csak fogyott rettenthetetlensége, egyre jobban elszorult a szíve - csatázott ő már sokfelé a világban, sokféle hadsereget legyőzött katonáival, sárkánnyal azonban még sosem harcolt. Hiszen ennek nincs lova, nincs lándzsája, még kardja sincsen... Hogy kell legyőzni egy sárkányt? Egyáltalán, mekkora egy ilyen sárkány? Észre vesz majd, ha eléállok? De mire idáig ért gondolataival, már előtte is állt Varbanc.
- Nicsak, egy katona. Nicsak, ennek kardja van. Nicsak, ez ellenem jön! Tán csak nem az én királylányomat akarja?
- Varbanc, te kis mitugrász sárkány! Add ki Bambi kisasszonyt és takarodj el Dambó király országából vagy végzek veled - mondta Roboszt, de hangja mintha fátyolos lett volna, lábai meg mintha remegtek volna - bizony rettegett a sárkányt látva.
- Haha... Végzel velem? Figyelj csak, Kapitány! - és egészen közel hajolt Roboszthoz, ? aztán ? a sárkány fújt egyet és Roboszt bizony elfutott ijedtében. Ezalatt azonban a kis Fikarc beosont a sárkány mögé és kiszabadította Bambit.
- De Kapitány, hát hová futsz? Hát nem vívunk meg? - kiabálta a sárkány
Varbanc visszaindult barlangjába, hogy nyugovóra térjen a megkötözött királylány börtöncellája előtt, aztán egyszerre nagyot kiáltott - Bambi kisasszonynak csak hűlt helyét találta.
- Ki merészelte? Ki vitte el? Megfogom... széttaposom.... megeszem.... felfalom! - ordította mérhetetlen dühében.
- Én voltam, kiskomám! - mondta Fikarc a sárkány mögül, és ezzel Varbanc nyakára pattanva bőrszíját a sárkány szájára tekerte, ahogy csak bírta.
- Segítség! Engedj el! Kérlek! Könyörülj rajtam! - nyüszögte összeszorított szájjal a sárkány.
- Úgy ám, kiskomám! Máris. Csak előbb ígérd meg, hogy soha többet nem közelítesz a királyi palotához.
- Ígérem! Ígérem!
- És soha többé nem bántasz embereket!
- Ígérem!
- Leszel-e őrizője Dambó király országának?
- Leszek! Leszek!
Akkor hát légy szabad. Amit ígértél, tartsd meg mindig, és akkor barátod lesz Dambó király és minden ember. Ezt én ígérem neked. Ha bárki bánt, csak nekem szólj!
És ezzel leoldotta Varbancról a szíjat. Varbanc pedig megbánóan hajtotta le fejét lábához. Fikarc és Bambi kisasszony vidáman tért vissza a palotába. Dambó király és Jamba királyné örömmel ölelte magához a kiszabadult királylányt, bőséges jutalmat adtak Fikarcnak, Roboszt kapitány pedig felfogadta Fikarcot a testőrségbe. Ettől fogva neve már nem Fikarc ajtónálló, hanem Kisvitéz lett. Mindenki szerette és tisztelte, mert bátor és szerény volt, s mindenkivel barátságos, szolgálatkész. Hát így menekült meg Dambó király országa és családja Varbanctól, a sárkányfitól és így nyertek Kisvitézben hűséges barátot, Varbancban pedig jámbor határőrt mindannyiuk számára.
Picurkák!
Egy szerencsés halászlegényről mesélek ma Nektek
Az aranyhal
Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren túl, a hármas üveghegyen is túl, túlonnan túl ... megálljatok csak, nem jól kezdettem ...
Hát: volt egyszer egy király. Magyar király volt az, mert Budán lakott. Melyik volt, nem tudom, elég az, hogy egyszer ez a király az Óperenciás tengeren túl járt háborúba s amikor onnét visszaindult, a tengerben meglátott egy aranyhalacskát.
- Hej - mondta a király -, ha ezt hazavihetném a leányomnak! Nosza, egyszeribe hálót eresztenek a tengerbe tízen is, húszan is s kifogták az aranyhalacskát. Vagy örült, vagy nem a király, de a királykisasszonynak, mikor meglátta az aranyhalacskát, még a könnye is kicsordult szertelen örömében. Aranytálba tette az aranyhalacskát s nézte, nézte, folyton nézte, amint úszkált, fickándozott a vízben. Hanem egyszerre csak nőni kezdett a halacska, nőt, nőtt s akkorára növekedett, hogy nem fért el a tálban.
- Jaj, Istenem, nagyobb tál kéne - mondotta a királykisasszony. - Édesapám, van-e nagyobb aranytál?
- Van, lelkem leányom, száz is, de egyebet mondok neked. Ásatok a Margitszigeten halastavat, annak a fenekét, oldalát kristályüveggel kirakatom, ott lesz csak igazi jó helye. Még egy nap sem telt belé, nagy tavat ásatott a király, a tónak fenekét, oldalát kristályüveggel kirakatta, csináltatott rá arany csorgót, azon csorgott a tóba a Duna vize. Az aranyhalat a tóba eresztették, de aznaptól fogvást nem is volt a palotában maradása a királykisasszonynak: minden áldott nap átcsónakázott a szigetre s nézte, nézte az aranyhalat.
Na, telt, múlt az idő. Egyszer rettentő égiháború kerekedik, csurog az eső, mintha dézsából öntenék, megárad a Duna, kicsap a szigetre s úgy elsöpört mindent, de mindent, hogy csak a kopasz föld maradott. Az ám, elvitte az aranyhalat is. Hej, búsult a királykisasszony, éjjel-nappal hullott a könnye, mint a záporeső, hiába vigasztalták, hiába hoztak minden szépet, minden ékest, ami csak volt a kerek földön - azt mondta:Sírok, sírok, mindég sírok, amíg az én kedves aranyhalam meg nem kerül.
Mondjam, ne mondjam, ha nem mondom, úgyis megtudjátok: búsult a király is, félt, hogy kifogy egyetlen leányából. Nosza, kihirdette az országban, hogy aki megtalálja az aranyhalat s elevenen Budára hozza, annak annyi aranyat ad, hogy a hetvenhetedik unokája is négylovas hintón járhat.
Bezzeg, hogy halászni indult minden lélek, még az is, aki annak előtte nem halászott, különösen a Duna és a Tisza mentén. Csak egy halászlegény akadt, egy Tisza menti halászlegény, aki egész nap a Tiszán csónakázott, de a hálóját ki nem vetette, csak búsult, szomorkodott. Azért búsult, azért szomorkodott ez a halászlegény, mert nem adták neki azt a leányt, akit szeretett s aki igaz szeretettel volt őhozzá. Meghiszem, hogy nem adták: nagyúri kisasszony volt az a leány, a Tisza mentén a leggazdagabb földesúrnak a leánya!
No, ha a király búsult a leánya miatt, búsult ám a halászlegény miatt is az apja. Eleget mondta, de hiába mondta:
- Tedd le az eszedet arról a leányról, fiam, Nem való az szegény legénynek.& Beszélhetett annak,akár a süketnek, nem hallotta s minden este üres tarisznyával tért haza. Bizony, ha üres tarisznyával, annál több halat fogott az öreg. Egy nap azonban megesett, hogy csak egy halat fogott, hanem ez is elég volt, mert akár hiszitek, akár nem, az aranyhal volt ez. Hej, volt öröm, de mekkora! - No, fiam, ne búsulj - mondotta az öreg -, kifogtam az aranyhalat! Jere, vigyük Budára! Mindjárt nekicihelődtek s addig mentek, mendegéltek, míg Budára nem értek. Ott mindjárt a király színe elé vezették s mikor a király meglátta az aranyhalat, akkorát kiáltott, hogy megrezdült belé a palota. Abban a pillanatban beszaladt a királykisasszony s alig tudták felmosdatni, úgy elájult a szertelen örömtől.
Bezzeg volt becsülete az öreg halásznak meg a fiának. A király asztalához ültette s három napig el sem eresztette őket. Akkor méretett a kincseskamrájából hat szekér aranyat: mind a hat elé hat ökröt fogtak s úgy vitték a Tisza mentére, a vén halász kunyhójához. Hm! de az arany mellett még egy falut is adott a király az öreg halásznak és nemességre emelte a jobbágysorból. Mindjárt más nevet is adott a falunak a király. Azt mondta: mától fogva Halász legyen a falu neve, de még a tied is, öreg!
No, mikor ezt megtudta a földesúr, egy szó nem sok, annyit sem szólt a fiatalok dolgába, hanem nagy hirtelen hozzáadta a lányát s csaptak olyan lakodalmat, hogy hét álló hétig nem szakadott vége. Akkor a fiatalok dióhéjba kerekedtek s a Tiszán leereszkedtek. Így volt, vége volt, mese volt
Picurkák!
Egy csalafinta gyerekről mesélek ma Nektek
Végtelen mese
Valamikor réges-régen élt egy nagyon gazdag, gőgös, büszke király. Kitalálta, hogy ő nagyon szeretne mesét hallgatni.
Kihirdette az egész birodalmában, hogyha lenne valaki, aki neki három évig egyhúztomba mesél, annak adja feli birodalmát.
- De jó gondolják meg, mert aki nem tud három évig mesélni, a vár falánál karóba húzatom a fejit!
Sokan vágyódtak a feli birodalomra: grófok, hercegek, nagyobb urak sokan mentek szerencsét próbálni. Úgy érezték, tudnak mesélni, de bizony még a legügyesebb se vitte két-három hónaptól tovább.
A király meg nem kegyelmezett senkinek, irgalmatlanul levágatta mindnek a fejit, a vár falához nagy karókra szurkáltatta.
Majd egy szegény embernek vót egy idősebb fia, nagyon ravasz fiú vót. Azt mondja:
- Édesapám, elmenek én, mesélek a királynak.
- Hova mennél, gyerek? Nézzél csak a vár falára, hány ember feje szárad ott! Sehova ne menj!
A gyerek mégis elment, jelentkezett a királynál.
- Fölséges királyom, életem-halálom kezedbe ajánlom, jöttem jelentkezni, mert nagyon hosszú mesét tudok mondani.
- Három évig is eltart, te gyerek?
- Harminchárom évig is felséges királyom.
- No jó, feli birodalmam megkapod, ha valóban tudsz három évig mesélni. No, kezdheted is, gyere be!
A legény bement, leült, mindjárt hozzáfogott:
- Hej, valahol nagyon régen hallottam én hírét, hogy olyan nagy magtárt építettek, aminek egy métertől is szélesebb vót a fala. Azt a magtárt meg telitőtötték búzával. Egy kis hangya észrevette. Fúrt, fúrt, fúrt, fúrta a falat, fúrta, fúrta.
- Hagyd már abba, te gyerek!
- Hát, fölséges királyom, azt a nagy vastag falat olyan hamar nem lehet kifúrni. Fúrta a kis hangya, fúrta, fúrta.
- Hagyd abba, gyerek, inkább egy évet elengedek. Mondd tovább!
- Mikor kifúrta, bebújt, felvett egy szem búzát, kibújt, vitte a hangyabolyhoz. Ment vissza, bebújt, felvett egy másik szemet, kibújt, vitte a hangyaboly alá. Bebújt, felvett egy harmadik szemet, kibújt, vitte a hangyaboly alá.
- Hagyd abba! Látom, hogy csalafinta gyerekkel van dolgom. Ne mesélj tovább, inkább megkapod a feli birodalmam!
Így gazdagodott meg a legény. Üzent az édesapjának, az is eljött hozzá lakni. Így ők lettek az urak
Egy favágó télen át kint dolgozott az erdőn. Egyszer, amikor már ugyancsak elfáradt a nehéz munkától, úgy beleszorult a fejszéje egy fatörzsbe, hogy meg sem bírta mozdítani. Húzta jobbra, vonta balra, feszegette, de a fejsze csak nem mozdult. Megdühödött a favágó, s úgy átkozódott, hogy hangos lett tőle az erdő.
Amint éppen így zúgolódott, egyszer csak előlépett egy vén fa mögül egy töpörödött, ráncos képű anyóka, s így szólt:
- Miért szidod a fákat meg a fejszédet, amikor belőlük élsz? Talán bizony azt kívánnád, hogy munka nélkül legyen meg a kenyered?
Rávágta erre a favágó:
- Igenis, hogy éppen azt kívánom magamnak! Azt, hogy ami fához csak hozzáérek, az tüstént darabokra essen szét!
Az anyóka megcsóválta a fejét, de aztán rábólintott:
- Jól van, legyen úgy, ahogy kívánod. Én a manók öreganyja vagyok, és teljesítem a kívánságodat. Hanem te lásd majd, mennyi örömöd lesz benne!
Azzal visszalépett a vén fa mögé, s eltűnt. A favágó pedig oda ment ahhoz a fatörzshöz, amelyikbe a fejszéje szorult, s próbaképpen óvatosan megérintette a kérgét. Hát uramfia, abban a pillanatban négyfelé esett a vastag fatörzs, a fejsze is kifordult belőle! Nagyot kacagott a favágó, belerúgott a fejszéjébe, s vidáman indult hazafelé. Útközben mindjárt el is tervezte, hogy vesz magának egy csilingelő szánt, egy pár jó lovat, s ezután mindennap csak kiszánkázik az erdőbe, megérinti a fákat, s már rakja is a szánra, és viszi a városba eladni.
Hanem ahogy belépett a házába, fáradtan lezöttyent egy székre - a szék reccsent egyet, s összecsuklott alatta.
Amikor meg fel akarta húzni az otthoni facipőjét - hát a cipője ketté hasadt a kezében.
Amikor meg benyúlt a szekrénybe tiszta harisnyáért - recsegve-ropogva összedőlt a szekrény, csupa gyújtós lett belőle.
Megszeppent erre egy kicsit a favágó, no de sebaj - gondolta, s kihúzta az asztalfiókot, hogy elővegye a kenyeret. Akkor meg az asztal esett le a négy lábáról.
Ekkor már csak egy vágya volt: lefeküdni, kipihenni ezt a különleges napot - de az ágy deszkái is szétestek alatta, ő meg nekigurult a gerendából meg deszkából ácsolt falnak, s úgy rádűlt az egész ház, hogy alig bírt alóla kikecmeregni.
Ilyen formán háza sem volt már. Kiment az erdőbe, hogy ott háljon, de álmában nekidűlt egy hatalmas tölgyfának , s az is olyan iszonyú ropogással zuhant a földre, hogy a favágó halálosan megrémülve ordított fel:
- De hiszen ne is tudjak én többé másképp fát vágni, mint a fényes fejszémmel meg a két karom erejével.
A töpörödött, ráncos anyóka alighanem megszánta, mert az erdőkerülő másnap látta a favágót, amint kinn dolgozott az irtásban, döntötte a fákat, vidáman forgatta a fejszéjét, és fütyörészve rakta ölbe a széthasogatott tuskókat.
Picurkák!
Katalinról és egy óriásról hoztam mesét ma Nektek
Az óriás (olasz népmese)
Volt egyszer egy öreg parasztember, volt annak három leánya: Mária, Assunta és Katalin.
Olyan szegények voltak, hogy nem volt meg a betevő falatjuk sem.
Egy nap az apa elkeseredésében arra kérte Máriát, hogy menjen a közelben lakó óriás kertjébe és onnan
szerezzen egy kis gyümölcsöt és zöldséget.
Mária el is ment az óriás kertjébe, megtöltötte kosarát zöldséggel és gyümölccsel, és már indult volna visszafelé,
amikor egy durva kéz nehezedett a vállára: az óriás volt az!
Az óriás magával vitte Máriát a várba és odaadta neki a kastély ötven szobájának kulcsát, de meghagyta, hogy
egyet nem szabad semmiképpen kinyitnia.
Adott neki három aranygolyót is, amire vigyáznia kellett, amíg vissza nem tér.
Reggel, miután az óriás útnak indult, Mária végigjárta a szobákat, miközben erősen szorította a golyókat,
hogy el ne veszítse őket. Kinyitotta az összes ajtót, jól körbenézett mindenhol, minden helyet bejárt, amikor
egyszer csak odaért a tiltott szoba elé.
Nem bírt ellenállni a kíváncsiságnak, kinyitotta az ajtót és belépett. Amikor hozzászokott a szeme a
félhomályhoz, a sarokban egy öreg, pókhálóval beszőtt szekrényt vett észre. Miközben megpróbálta kinyitni,
az egyik aranygolyó kicsúszott a kezéből és a szekrény alá gurult. Mária, amikor felvette, észrevette hogy a
golyón vérfolt van.
Rémülten törölgetni kezdte, de minél inkább dörzsölte, annál nagyobb lett a folt. Mit fog most mondani az
óriásnak? És valóban, amikor az óriás hazajött és meglátta a vérfoltot a golyón, megragadta a lányt hajánál
fogva, magával vonszolta a tiltott szobába és a szekrénybe lökte.
Közben teltek múltak a napok és a szegény ember egyre inkább aggódott a lánya miatt. Hívta tehát a középső
lányát és azt mondta neki:
- Assunta, ha a korom megengedné, magam mennék, de így rajtad a sor, hogy utánamenj a nővérednek és
kiderítsd, mi történt vele.
Így is történt, Assunta éjfélkor átmászott a kastély kertjének falán és halkan hívogatni kezdte nővérét, de
hiába, az nem felelt. Már azon volt, hogy visszafordul, amikor egy kéz nehezedett a vállára, megint csak az
óriás volt az. Assunta, a későbbiekben, Máriához hasonlóan a szekrénybe került, mivel nem tudott vigyázni a
golyókra.
A szegény ember igen elkeseredett, hogy elvesztette két lányát is, azt mondta a legkisebbnek: Katalin, a
nővéreidet nagy veszélybe sodortam, de neked velem kell maradnod. De Katalin bátor lány volt és meg akarta
minden áron találni a nővéreit. Miután hiába kereste őket a kertben, hazatérésre gondolt, de az óriás őt is
foglyul ejtette. Neki is odaadta a szobák kulcsait, szigorúan meghagyva, melyikbe nem szabad belépnie, és
rábízta az aranygolyókat is, amelyeket visszatéréséig meg kellett őriznie.
Másnap reggel, alighogy felkelt, Katalin okosan biztonságba helyezte a golyókat és a kastély felfedezésére
indult. A tiltott szobába érvén, kinyitotta a szekrényt és annak aljában egy sötét és mély kutat látott.
Megkapaszkodott a szekrény szárnyaiban, és lenézett. Egy vékony hangot hallott a sötét kút fenekéről: Mária
volt az!
- Mária, én vagyok az, Katalin, mindjárt kihúzlak! - kiáltotta le neki.
Egy kötél segítségével kihúzta a nővéreit, akik elmesélték, hogy lenn voltak a kút fenekén étlen-szomjan napok
óta, csontvázaktól körülvéve. Katalin meleg fürdőt készített nekik, enni adott nekik, majd elrejtette őket az
ágy alatt és várta, hogy hazajöjjön az óriás.
Este hazatért az óriás, elégedetten állapította meg, hogy a golyók tiszták maradtak, és megdicsérte Katalint,
hogy vigyázott rájuk. Aznap este együtt vacsoráztak. Az óriás, most már megbízva a lányban, beavatta egy
titokba is, miszerint a lelke egy tojásban van elrejtve, amelyre nagyon vigyázott, mert ha a tojás eltörne, ő
meghalna. Katalin megkérdezte erre, hogy a tojás valóban biztonságban van-e és hogy teljesen tiszta marad-e,
mivel a legkisebb folt is olyan nagy kárt okozhatott volna.
Az óriás, mit sem sejtve, egy szekrényhez lépett és kinyitotta az ajtaját. A szekrényben egy ezüst ládika volt,
azt is kinyitotta: belül, vattába csomagolva, egy tojás feküdt. - Látod milyen tiszta? - mondta, miközben
Katalinnak mutatta.
- Nem teljesen, én látok rajta egy kis foltot - mondta Katalin.
Az óriás lehajolt, hogy jobban szemügyre vegye a tojást, mire Katalin gyorsan megragadott egy széket és fejbe
vágta vele az óriást. Annak az ütés meg se kottyant volna, de a mozdulattól széttört a tojás héja, és az óriás
lelke kiszökött, ő pedig holtan a földre rogyott.
Akkor Katalin hívta a testvéreit, megfogták az óriást és eltemették a kertben, aztán kitakarították a kastélyt,
ami csodálatos szép lett. Hívták apjukat és mindannyian ott éltek boldogan, amíg meg nem haltak.
Picurkák!
Örüljünk annak amink van, mert a kapzsi ember megbűnhődik
A fekete madár
Volt egyszer egy szegény ember meg egy szegény asszony.
Semmijük sem volt, se házuk, se kertjük, csak az ég a fejük fölött. S hogy mégse csurogjon az eső a nyakuk közé, egy ecetes hordóban laktak.
Ha bemásztak a hordóba, ha kimásztak belőle, egyformán sokat veszekedtek, de annál kevesebbet dolgoztak.
Egyszer bemenekült hozzájuk az ecetes hordóba egy fekete madár, s kérte, hogy meghúzódhasson náluk, amíg a vércse tovább repül.
Az ember meg az asszony barátságosan megápolták a madarat, mikor a vércse is tovább repült, útnak eresztették.
A fekete madár megköszönte jóságukat, s így szólt:
- Ha valamit nagyon szeretnétek, csak tapsoljatok hármat, mindjárt itt leszek, s amit kívántok, megteszem.
Azzal huss! - elrepült.
Ők meg tanakodni kezdtek, hogy mit kérjenek. Megegyeztek, hogy először is egy szép házat kívánnak, tele kamrával, pincével. Legyen az istállóban tehén, az ólban disznó, az udvaron baromfi.
S mindjárt tapsoltak hármat. A fekete madár meg is jelent rögtön, s azt mondta: minden meglesz! Azzal eltűnt.
De a következő pillanatban az ecetes hordó is eltűnt, s a szegény ember meg a szegény asszony egy szép házban találták magukat.
Boldogok voltak, sokáig még veszekedni is elfelejtettek.
Egyszer aztán azt mondta az asszony:
- Meguntam ezt a házat, szeretnék palotában lakni, selyemruhában járni, aranyhintóban ülni!
- Jól van - mondta az ember.
S megint tapsoltak hármat.
Jött újra a fekete madár - és most is azt mondta: minden meglesz! S eltűnt.
De eltűnt vele a ház is, az istálló, az ól, az udvar - és egy gyönyörű palota kertjében találták magukat, az asszonyon selyem ruha volt, az emberen bársony, s az aranyos hintó is ott állt befogva - akár rögtön beleülhettek volna.
Így éldegéltek egy darabig boldogan - míg az asszony meg nem kívánta, hogy királyné legyen, az ura meg király. S tapsoltak újra hármat.
Jött a madár - s az asszony odakiáltott neki:
- Királyné akarok lenni!
De alighogy ezt kimondta, a palotára egy fekete felhő szállt, s a fekete felhő közepéből hatalmas hangon így kiáltott a fekete madár:
Takarodjatok vissza az eceteshordóba!
Így aztán minden oda lett, ami volt. Mehettek vissza az eceteshordóba.
Mély volt a kút, hosszú a kötél, s nehezen forgott a kerék, ha egy-egy teli vödör vizet fölhúztak a kútkáváig. Olyan mély volt a kút, hogy a nap se láthatta meg benne fényes arcát, csak sugarai értek le egy darabig a kútgödörbe, s ameddig leértek, füvet sarjasztottak a nedves kövek között.
A kút sötét mélyében lakott egy család a békák nemzetségéből; nem idevaló család, csak bevándorlott: a dédanya, az öreg anyabéka valamikor fejest ugrott a kútba. A kút őslakói, a zöld békák, megbarátkoztak ivadékaival, még a rokonságot is kiderítették, s "a kút vendégeinek" nevezték el őket. Pedig minden jel arra vallott, hogy a bevándorlottak nem érik be a vendégeskedéssel, véglegesen föl akarják ütni sátorfájukat a kút mélyében, ahol igen jól érezték magukat a szárazföldön - így nevezték a kiugró, nedves köveket.
Az öreg békadédanya egyszer nyakába vette a világot; félig fölhúzatta magát a vizesvödörrel, de már a kút közepe táján olyan vakító világosság volt, hogy belefájdult a szeme; szerencsére még idejében ki tudott ugrani a vödörből. Még így is nagy árat fizetett az utazásért: ugrás közben kificamított a bokáját, s három napig borogatni kellett. A fenti világról így nem szerzett sok tapasztalatot, de azt tudta, s tudta a családja is, hogy nem a kút az egész világ. Lehet, hogy a dédanya tudott egyet-mást a világról, de ha kérdezték, csak ümmögött-hümmögött, nem felelt, végül már nem is kérdeztek tőle semmit.
- Kövér vagy, buta és fertelmes ábrázatú! - mondták szemébe a hányaveti, fiatal zöld békák. - A porontyaid pedig valamennyien rád ütöttek!
- Lehet - mondta rá a dédanya. - De az egyiknek drágakő van a fejében. A zöld békák maflán bámultak rá, sehogy sem volt ínyükre a felelet. Aztán elfintorították a képüket, és lehúzódtak a kút mélyébe. De az ifjú varangyoknak hízott a májuk attól, amit hallottak. Kényeskedve nyújtogatták hátsó lábukat mórikálták magukat; mindegyik azt hitte, ő az, aki drágakövet hordoz a fejében. Egyszer csak elcsöndesedtek, tűnődve hallgattak, s megkérdezték a dédanyjuktól, mire is büszkék, s tulajdonképpen mi a csoda az a drágakő.
- Tündöklő holmi, fejdelemhez illő! - felelte a dédanya. - Olyan szép, hogy el se tudom mondani! Valami, amit magunk gyönyörűségére és irigyeink bosszúságára hordozunk. De többet nem mondok, ne is faggassatok!
- No, nem én hordozom, az biztos! - mondta a legkisebbik békaivadék, aki a legszerényebb volt testvérei között, de a legrútabb is, szegényke. - Éppen nekem jutott volna olyan nagy kincs? Nem is örülnék olyan holminak, ami másoknak bosszúságot szerez! Cseppet se vágyom rá. Én csak arra vágyom, hogy egyszer följuthassak a kút kávájáig, és szétnézhessek a világban. Milyen szép is lehet odafönn!
- Járt utat a járatlanért el ne hagyd! - intette a bölcs dédanya. - Itt a kút mélyén mindenkit ismersz, eligazodsz mindenben, ez az otthonod. A vödörtől pedig őrizkedjél, mert agyonnyomhat. S ha még ép bőrrel kerülnél is bele, kieshetsz belőle, és összetöröd minden csontodat. Bizony, nem mindenki olyan szerencsés, mint én, aki egy bokaficam árán szabadultam meg a vödörből.
- Ümm! - ümmögte a kisvarangy, s ez úgy hangzott, mintha magunkfajta azt mondaná: - Ühüm!
De csak nem ment ki a fejéből: milyen jó is lenne kipislantani a világba, milyen szép lehet odafönn a zöld fű! Másnap reggel aztán, amikor a vödröt lebocsátották a kútba, a kisvarangy egész testében megremegett, izgatottan várta, hogy a vödör telemerüljön vízzel; akkor nagy elhatározással beleugrott, meglapult az aljában, és fölhúzatta magát.
- Hű, az ördög! - mérgelődött a kertészlegény, amikor kiöntötte a vizet, és megpillantotta a lapuló varangyot. - Ilyen csúf békát legcsúfabb álmomban se láttam! - Utána hajította a facipőjét, s hajszál híja, hogy az ifjú varangy ott nem lelte halálát, de szerencsésen megmenekült, beugrott egy csalánbokor sűrűjébe. Amikor kifújta magát, fölnézett: a széles csalánleveleken átsütött a nap, s a kis varangyos béka úgy érezte magát, mint mi a rengeteg erdőben, ahol a lombok résein átszűrődik a napsugár.
- De szép idefönn! Sokkal szebb, mint a kútban! - állapította meg a béka. - Szívesen itt tölteném akár az egész életemet. - Csöndesen feküdt egy-két órát, elgyönyörködött a csalánerdőben. De aztán továbbűzte a kíváncsiság.
- Ugyan mi lehet ezen az erdőn túl? Nem állhatok meg itt, ha már idáig eljutottam!
Azzal nekiveselkedett, és fürgén továbbindult; talpalt, ahogy csak inai bírták. Egyszer csak kiért az országútra, ahol jól megizzasztotta a nap, s fehérre lisztezte a fölverődő por.
- Ez aztán a szárazföld, nem a kút nedves kövei! - mondta elégedetten a kisvarangy. - Szinte sok is már a jóból.
Megérkezett az árokszélre, ahol nefelejcs meg gólyahír virágzott, azon túl bodza- meg galagonyasövény illatozott - micsoda pompa! Lepke csapongott a virágok fölött, s a kisvarangy azt is virágnak nézte, szárnyra kapott virágnak.
- Ó, ha én is szárnyra kelhetnék! - áhítozott a kisbéka. - Ümm, de gyönyörű is ez a világ!
Nyolc napot és nyolc éjszakát töltött csendes gyönyörködéssel az árok partján. Élelemre nem volt gondja, került, amennyi kellett.
A kilencedik napon aztán azt mondta magában: "Tovább, tovább!" És útra kelt.
De találhatott-e szebbet a virágos árokpartnál? Legföljebb egy társat, egy kisvarangyot, vagy néhány jókedvű zöld békát. Egy éjszaka ismerős hangokat hallott a távolból - azt sejtette belőle, hogy valahol a környéken atyafiai tanyáznak.
- Ó, de szép az élet! De szép elhagyni a sötét kutat, csalánerdőben pihenni, forró porban vándorolni, virágos árokparton elmélkedni! De csak tovább, tovább! Egy kisvarangy, vagy legalább égy zöld béka hiányzik az igazi boldogságomhoz! A természet szépségei egymagukban nem boldogítanak. - És megint fölkötötte az útilaput, s ment tovább.
Tocsogós rétre ért, egy nádas övezte tó partjára. Nem sokáig gondolkozott, fejest ugrott a tóba.
- Attól tartunk, bőrig ázik itt nálunk - mondták a tóban tanyázó békaatyafiak. - De, persze szívesen látjuk, mondanunk se kell - udvariaskodtak. - Kegyed ifjú vagy hajadon? De hiszen mindegy, akár ez, akár az: isten hozta minálunk!
És mindjárt meg is hívták az esti családi hangversenyükre. Ismerjük jól a békacsaládok esti hangversenyeit: megható buzgalommal fújják egyhangú kardalukat a vékony kis hangok. A hangverseny szünetében nem szolgáltak fel frissítőket, de ital volt bőven, kiihatták volna, ha kedvük tartja, akár az egész tavat.
- Ég áldjon benneteket! Továbbmegyek! - búcsúzott tőlük egy-két nap múlva a kisvarangy. Nem volt maradása: mindig a szebbet, mindig a jobbat kereste, mindig más vidékre húzta a szíve.
Látta a fehéren sziporkázó csillagokat, látta a halvány sugarú újholdat, a felkelő napot.
- Még mindig a kút mélyén vagyok, csak egy sokkal nagyobb kút mélyén - mondta a kis varangyos béka. - Még magasabbra kívánkozom! Addig nem lesz nyugtom! - És amikor telőben volt a hold, azt gondolta szegényke: "Hátha ez is egy vödör, amit leeresztenek a földre, hátha ebbe kell beleugranom, hogy még magasabbra érjek. Vagy az a másik volna a vödör, amit napnak neveznek? Milyen nagy és fényes, ez valamennyiünket föl tudna húzni a magasba. Csak el ne szalasszam az alkalmat, amikor beleugorhatok! Ó, micsoda fényességet érzek a fejemben! Azt hiszem, a drágakő sem áraszt ennyi fényt! De az én fejemben nemigen lehet drágakő, nem is bánom: csak fel, fel a magasba, a fénybe! Bízom az erőmben, mégis félek egy kicsit: nagy fába vágom a fejszémet, de fő a bátorság! Előre, tovább! Egyenest az országútra!"
Nekivágott hát az útnak; serényen bandukolt, ahogy csak telt a maga fajtájától.
Hamarosan kiért az országútra, amelynek két szélét emberek házai népesítettek be, s kertek zöldelltek közöttük, virágoskertek, veteményeskertek.
Egy káposztaágyás szélén megpihent, kicsit kifújta magát és körülnézett.
- De sokféle teremtmény él a föld hátán, s én még a nevüket se hallottam! Milyen nagy és milyen gazdag a világ! Bizony, körül kell néznem egy kicsit, nem vesztegelhetek egy helyben! - És egy-két ugrással egy nagy káposztafej árnyékában termett. - Ó de gyönyörű zöld itt minden!
- Felesleges mondania, nagyon jól tudom! - szólalt meg a feje fölött egy káposztahernyó. - Az én káposztalevelem a legnagyobb messze vidéken. Igaz, hogy a világ túlsó felét eltakarja előlem, de nekem úgyis jobban tetszik az innenső fele.
- Kot, kot, kot! - hallatszott egyszer csak a közelükben. Tyúkok érkeztek a káposztaágyáshoz. Tipegtek, kapirgáltak, mert éppen ebéd ideje volt. Az egyik tyúknak jó szeme volt: meglátta a hernyót, s odavágott hozzá a csőrével; a hernyó leesett a földre, ott kunkorgott, nyújtózkodott kétségbeesetten. A tyúk jól szemügyre vette, először az egyik szemével, aztán a másikkal, mert elképzelni se tudta, mitől mozoghat.
- Ellenem semmi rosszat nem forral - nyugodott meg aztán, és már vágta volna szét a csőrével. De a varangy fogta magát, s hirtelen a tyúk elé ugrott. - Szövetségese is van! - vette fontolóra a tyúk. - Lám, hogy támogatják egymást a rút férgei! - Gondolt egyet, és faképnél hagyta őket. - Bánom is én! - vigasztalta magát. - Úgyse lett volna elég a fél fogamra se! - Így vélekedtek a társai is, és nyomban odébbálltak.
- Ügyes voltam! - dicsérte magát a káposztahernyó. - Legfontosabb a lélekjelenlét. No de most jön a neheze: fölmászni a levelemre! Hol is van a birtokom?
A kisvarangy sajnálgatta, együtt sopánkodott vele. Örült, hogy szolgálatot tehetett neki, amikor fertelmes ábrázatával elriasztotta mellőle a tyúkot, s ezt meg is mondta.
- Hogy érti ezt? - nézett rá méltatlankodva a hernyó. - Az ügyességem mentett meg, a lélekjelenlétem! Bár ami azt illeti, ön eléggé kellemetlen látvány, de hát nem ennek köszönhetem az életemet. De most már szeretnék zavartalanul pihenni a birtokomon! Érzem már a levelem illatát! Lám, itthon is vagyok! Nincs nagyszerűbb dolog, mintha saját birtoka van az embernek! No de feljebb kell kerülnöm.
"Feljebb, úgy bizony! - gondolta a kisvarangy, amikor a hernyó nagy nehezen fölkecmergett a birtokára. - Mindnyájan feljebb, egyre feljebb vágyakozunk. De ez a szegény hernyó ma eléggé rosszkedvű, biztosan az ijedségtől." - Ezen eltűnődött, s megint felnézett vágyakozva a magasba.
A magasban, egy parasztember háza tetején gólyacsalád fészkelt; a gólyaapa kinn állt a fészek szélén, és harsányan kelepelt.
"Ó, milyen magasan laknak! - gondolta vágyakozva a kisvarangy. - Ha én oda fölkerülhetnék!"
A parasztházban két fiatal diák lakott; az egyik költő volt, a másik természetbúvár. A költő szíve visszatükrözte az egész világot, s annak minden teremtményét, a természetbúvár pedig kézbe vette, tanulmányozta, ha kellett, ízeire szedte a legapróbb lényeket is. Jókedvű és derék ifjú volt mind a kettő.
- Oda nézz, ott lapul egy varangy! - kiáltott fel a természetbúvár. - Szép példány, ezt spirituszba teszem!
- Hiszen már van két példányod! Hagyd ezt, szegényt, hadd élvezze a világot! - kérte a költő.
- De amikor ez olyan csodálatosan rút! - mondta a társa.
- Éppen ezért hagyd a boldogtalant! Még ha drágakövet találnánk a fejében, akkor nem mondom, magam is segítenék megfogni.
- Drágakövet? - ámult el a természetbúvár. - No te aztán jól tudod a természetrajzot!
- Tudom, vagy nem: gyönyörű a néphit, hogy némelyik varangyos béka, a legrútabb istenteremtménye, drágakövet hordoz a fejében.
A béka csak ennyit hallott, ezt is csak félig-meddig értette. A két jó barát továbbment, s a kisvarangy megmenekült a spirituszhaláltól.
- Lám, ők is a drágakőről beszéltek - tűnődött el. - Szerencse, hogy az én fejem nem rejt ilyen kincset, mert még bajt hozna rám.
A háztetőn a gólyaapa hangos kelepelésbe kezdett: oktató előadást tartott fiainak, akik tátott csőrrel bámulták a kertben sétáló két ifjút.
- Az ember a legelbizakodottabb teremtmény a földön! - kezdte előadását. - Hallgassátok csak, hogyan jártatják a csőrüket, pedig semmi veleje annak, amit mondanak, hiszen még csak kelepelni se tudnak! S még azt merik állítani magukról, hogy jó szónokok! Pedig micsoda nyelv, amit beszélnek! Egynapi repülésre már nem értik egymást, mert ott más nyelv járja. Mi pedig az egész világon boldogulunk a nyelvünkkel, északon éppen úgy, mint a meleg déli országokban. Aztán az emberek repülni se tudnak, valami vonatnak nevezett tákolmányon robognak, s a nyakukat szegik rajta. Ha csak rágondolok, végigfut a hideg a csőrömön! Bizony, meglenne a világ emberek nélkül is! Semmi szükségünk rájuk! A béka meg a giliszta sokkal fontosabb teremtmény!
- Megkapó beszéd volt! - lelkesedett a kisvarangy. - Milyen hatalmas férfiú az odafönn, s milyen magasan trónol! Még senkit sem láttam ilyen magas polcon! S még úszni is tud! - kiáltott fel elragadtatással, amikor a gólya elrugaszkodott a háztetőről, és kiterjesztett szárnnyal szelte a levegőt.
A gólyaanya ottmaradt a fészekben. Mesét mondott a fiainak a déli meleg országról, Egyiptomról, a Nílus vizéről meg a pompás iszapról, amely valóságos terített asztal a gólyanépnek. A kisbéka álmélkodva hallgatta a mesét: sohasem hallott még arról az országról.
- El kell jutnom oda! - mondta sóvárogva. - Talán elvinne a gólya vagy valamelyik fia. Meghálálnám a szívességét. Ó, hogy vágyom Egyiptomba, s el is jutok bizonyosan, hiszen mellém szegődött a szerencse! A vágy, ami a szívemben lakik, százszor többet ér, mintha drágakövet rejtene a fejem!
Igaza volt a kisvarangynak: az volt az ő drágaköve, a szüntelen vágy, a sóvárgás fölfelé, mind magasabbra! Fénylett, tündöklött a szívében a vágyakozás.
Még végig se gondolta, amikor mellette termett a gólya, a hatalmas férfiú. Megpillantotta a fűben üldögélő békát, vágott egyet a csőrével, s nem éppen gyöngéden megragadta. A kemény csőr belevágódott a szegény kisbéka testébe, sivított mellette a szél, félelmetes volt a repülés, - de repült! A magasba repült, Egyiptom felé bizonyára; fénylett a szeme, mint az eleven láng.
- Kvak! Jaj!
A kisbékának vége volt. De hová lett az a csepp láng a szeméből?
Felitta a napsugár, kilopta a drágakövet a kis varangyos béka fejéből. Hová vitte?
Ne a természettudóst kérdezd meg, inkább a költőt: ő majd mesél neked a hernyóról, mesél a gólyacsaládról. Gondolkozz csak! A hernyóból, a rút hernyóból, tündérpillangó támad; a gólyacsalád hegyeket, tengereket repül át, a messzi Afrikában megtelepszik, s onnan megtalálja a legegyenesebb utat haza, az északi országba, a maga falujába, a maga háztetejére! Olyan ez, mint a mese, pedig való igaz! Ha megkérdezed a természettudóst, ő se tud mást mondani, mint amit magad is tudsz, amit tulajdon szemeddel láttál!
És a drágakő a béka fejéből? Az hova lett? Keresd a napban! Nézz bele, ha tudsz!
Erős a fénye, és gyönge a szemünk, gyönge ahhoz, hogy meglássuk a föld valamennyi csodáját. Talán egyszer majd sikerül, s az lesz a legszebb mese.
Picurkák!
Ma rövid, de aranyos mesét hoztam Nektek
A kis hajó
Sétálni indult Brekus, Kispipi, Egérke, Hangyácska és Katicabogárka. Elérkeztek egy patakhoz.
- Fürödjünk meg! - brekegte Brekus, és beugrott a vízbe.
- Nem tudunk úszni - mondta Kispipi, Egérke, Hangyácska és Katicabogárka.
- Breheheh! - nevetett rajtuk Brekus. - No hiszen, nem sokra megyek én veletek! - És úgy kacagott, hogy majdnem vízbe fúlt.
Nagyon megbántódott ezen Kispipi, Egérke, Hangyácska és Katicabogárka. Törték a fejüket, mitévők legyenek. Addig-addig törték a fejüket, míg végre kitaláltak valamit.
Kispipi elment és hozott egy falevelet. Egérke egy fél dióhéjat
Hangyácska egy szalmaszálat vonszolt oda valahonnan. Katicabogárka pedig egy cérnaszálat.
És nagy buzgón munkához láttak: a szalmaszálat beledöfték a dióhéjba, a falevelet cérnával hozzákötötték, és már is készen állt a kis hajó.
A hajót vízre lökték. Beleültek és elhajókáztak!
Brekus kidugta fejét a vízből, hogy tovább nevessen rajtuk, de a kis hajó már messze járt....utol se érheted!
Egyszer egy szegény szolgálólány egy nagy-nagy erdőn utazott át a gazdáival. Az erdő közepén rablók támadtak rájuk, és aki a kezük ügyébe került, azt irgalmatlanul megölték.
A lány fent ült a kocsis mellett a bakon. Amikor a rablók nagy lármával előrontottak a sűrűből, megijedt, leugrott, és elbújt egy vastag fa mögé. Ott lapult, míg a támadók el nem vonultak a gazdag zsákmánnyal. Akkor végre előmerészkedett rejtekéből, de nem talált egyebet, mint a kocsi roncsait meg a gazdái holttestét. Leült, és keservesen sírni kezdett.
- Ó, én szegény szerencsétlen - így jajveszékelt -, mi lesz velem? Sosem találok ki ebből a rengetegből! Nem lakik itt egy árva lélek sem; éhen fogok veszni, vagy engem is megölnek majd a rablók!
Mikor kicsit lecsendesedett, felállt, kereste-kutatta, merre mehetne, de még csak egy vékonyka ösvényt sem talált. Így érte az este.
A fák közt egyre sűrűbb lett a homály. Néha ág reccsent, s olyankor szegény lánynak majd elállt a szíve verése; azt hitte, vadállat oson a bozótban, vagy útonálló mozdult meg valamelyik fa mögött. Már lélegzeni is alig mert. Végül azt mondta magában:
"Itt ez a nagy fa, leülök a tövébe, s egy tapodtat sem tágítok innét, akármi történjék is."
Hát ahogy ott kuporgott, egyszer csak egy fehér galamb szállt feléje. Leereszkedett a lányhoz; aranykulcsocska csillogott a csőrében.
A lány úgy megörült a madárnak, hogy egy pillanatra még a bújáról-bajáról is megfeledkezett; kinyújtotta a kezét, hívogatni kezdte.
- Tubicám! Tubicám!
A galamb odalibbent hozzá, tenyerébe ejtette az aranykulcsocskát, és megszólalt:
- Ne búslakodj azért jöttem, hogy segítsek rajtad. Látod azt a nagy fát? Azon van egy kis lakat nyisd föl a kulccsal, találsz benne enni-inni magadnak, nem kell tovább éhezned.
Azzal elrepült. A lány pedig odament a fához, kinyitotta, és valóban lelt benne egy tálka tejet és hozzá egy karaj fehér kenyeret. Hanem amikor jóllakott, megint csak eszébe jutott a szomorúsága.
- Nálunk otthon ilyenkor ülnek el a tyúkok - sóhajtotta. - Olyan fáradt vagyok, bár én is lefekhetném az ágyamba!
Alig hangzott el a fohászkodás, máris odaröppent hozzá a galamb. Most egy másik kulcsocskát hozott a csőrében, letette a lány tenyerébe, s azt mondta:
- Ne búslakodjál; menj, nyisd ki ott azt a másik fát, találsz benne ágyat magadnak.
A lány úgy tett, ahogyan a madár meghagyta neki; kinyitotta a fát, s mit nem látott? Szép vetett ágy fehérlett feléje, dagadó párnákkal, könnyű takaróval. Ő meg belefeküdt, és nyomban elaludt.
Reggel, amint fölébredt a harsány erdei madárszóra, harmadszor is odaszállt hozzá a galamb. Megint hozott egy kis aranykulcsot, s az mondta:
- Nyisd ki azt a harmadik fát ott, találsz benne ruhát magadnak.
És a lány olyan pompás aranyos-gyémántos ruhát lelt a fában, hogy annál szebbet még a királykisasszony sem hordhat.
Így éldegélt egy ideig az erdőben. A fehér galamb mindennap fölkereste, s amire csak szüksége volt, mindenről gondoskodott.
Egy szép napon aztán azt kérdezte tőle:
- Megtennél-e valamit a kedvemért?
- Már hogyne tennék! - felelte a lány. - Mindent megteszek, amit kívánsz.
- Akkor gyere utánam, elvezetlek egy házikóhoz, oda menj be. A tűz helynél egy anyóka kuporog majd, és jó napot köszön neked, de te a világért se felelj rá, akármit is csinál: Menj el mellette mintha ott sem volna. A jobb keze felől találsz egy ajtót, azt nyisd ki, és lépj be rajta a szobába. A szoba közepén látsz majd egy asztalt tele gyűrűvel; egyik csillogóbb, mint a másik. Ezeket a fényeseket hagyd békén, de találsz köztük egy egyszerűt, azt kapd fel, és hozd el nekem, amilyen gyorsan csak bírod.
Azzal a galamb fölröppent, ágról ágra szállva elvezette a házikóhoz, aztán eltűnt; a lány pedig belépett, s mindent úgy talált, ahogyan a galamb előre megmondta. Az anyóka ott kuporgott a tűzhely mellett, és elkerekedett a szeme a csodálkozástól, amikor a hívatlan vendég betoppant.
- Jó napot, kedves gyermekem! - köszöntötte nyájaskodva.
A lány azonban jól megjegyezte a galamb tanácsát: nem felelt egy árva szót sem, csak ment egyenesen az ajtóhoz.
Akkor az öreg fölugrott a zsámolyról, belekapaszkodott a ruhájába, úgy akarta visszahúzni, s közben rikácsolt, mint valami vén holló:
- Hallod-e, az az én szobám, oda nem léphet be senki, ha én nem engedem!
De a lány nem törődött a kiáltozásával; kirántotta magát az öregasszony kezéből, és belépett a szobába.
Nagy asztal állt középütt. Rengeteg gyűrű hevert rajta; csillogtak-villogtak, hogy csak úgy szikrázott a szeme tőlük. Ő azonban sorra félrelökdöste valamennyit; csak azt az egyetlenegyet, csak azt a dísztelen gyűrűt kereste, de sehogyan sem tudott ráakadni.
Már egészen kétségbeesett, hogy hiába minden, nem tehet eleget a galamb kívánságának. De talán nem is az asztalon van a gyűrű, hanem valahol másutt a szobában? Tanácstalanul körülnézett; hát látja: az öregasszony épp akkor kap föl a sarokból egy kalitkát, és ki akar osonni vele. A lány hirtelen az ajtóhoz ugrott, útját állta a vénasszonynak, és kikapta a kezéből a kalitkát.
Egy szürke madár ült benne, és csőrében tartotta a gyűrűt.
A lány nagyon megörült, benyúlt a rácson, kirántotta a madár csőréből a gyűrűt, és kiszaladt vele a házból. Futott, futott az erdőben, ahogy csak a lába bírta, s egyre azt várta, egyszer csak odaszáll hozzá a galamb és átveszi tőle a drága zsákmányt. De a galambnak híre-hamva sem volt. A lánynak lankadni kezdett az ereje, egyre lassabban lépkedett, végül egészen elgyengült, és kimerülten nekidőlt egy fának.
A fa egyszeriben lágy és hajlékony lett; lebocsátotta ágait, és az ágak körülölelték a lányt; már nem is ágak voltak, hanem két erős kar; és a fa sem fa volt már, hanem egy szép ifjú.
Megölelte, megcsókolta a lányt, és azt mondta:
- Köszönöm neked, hogy megváltottál és kiszabadítottál a vénasszony hatalmából. Az az anyóka gonosz boszorkány: fává varázsolt, de néhány órára mindennap fehér galamb lehettem. Addig nem is változhattam vissza emberré, míg a gyűrű a boszorkány birtokában volt.
Megszabadultak a varázslattól a szolgái és a lovai is, mert a gonosz vénasszony azokat is fává változtatta.
Fölpattantak a paripákra, és hazavágtattak az ifjú országába.
Az az ifjú ugyanis királyfi volt, s ahogy hazaértek, nyomban feleségül vette a lányt.
A kisegér és a ceruza
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy egér és egy ceruza. A
Kisegér meglátta a Ceruzát az asztalon és vonszolni kezdte az egérlyuk felé.
-Engedj el, kérlek! -könyörgött a Ceruza.
Mire kellek én neked, engem nem lehet megenni, fából vagyok.
-Nem megenni, hanem rágcsálni akarlak - mondta a Kisegér.
-Jaj! -
kiáltotta a Ceruza.
- Akkor hagy rajzoljak legalább valamit utoljára, aztán tégy, amit akarsz.
-No legyen-egyezett bele az Egérke.
Rajzolj hát!
Nagyot sóhajtott a Ceruza, és rajzolt egy kört.
- Ez sajt? - kérdezte az Egérke.
-Lehet sajt is-mondta a Ceruza.
- Hát persze hogy sajt!- találgatta az Egérke.
-Ezek itt meg lyukak a sajton, ez a másik kettő kör pedig kiflik - kiáltotta az Egérke.
-No, fejezd be gyorsan, mert már nagyon bizseregnek a fogaim!
- Várj egy pillanatot-szólt a Ceruza, és amikor ezeket a háromszögeket kezdte rajzolni,
a Kisegér felkiáltott:
-Hiszen ez olyan mint egy macska! Ne rajzold tovább!
A Ceruza azonban már bajuszt is rajzolt.
Picurkák!
Minden gyerek szereti a cicákat, ma róluk mesélek Nektek
A három kiscica
Három kiscica egy fekete, egy szürke meg egy fehér, meglátott egy egeret,
és - uccu neki! - utána futottak
A kisegér beugrott a lisztesládába.
A kiscicák - hopplá! - utána. A kisegér elszaladt.
A ládából pedig három fehér cica mászott ki.
A három fehér kiscica meglátott az udvaron egy békát, és - uccu neki! - utána futottak.
A béka beugrott egy ócska kályhacsőbe.
A kiscicák - hopplá! - utána.
A béka szépen tova ugrándozott, és a kályhacsőből előbukkant három fekete kiscica.
A három fekete kiscica meglátott a tóban egy halacskát és - uccu neki! - utána ugrottak.
A halacska elúszott és a tóból kimászott három csurom vizes kiscica.
A három csurom vizes kiscica elindult hazafelé útközben megszáradtak,
hazaért három kiscica egy fekete, egy szürke meg egy fehér
Picurkák!
Ha nem sózzuk meg az ételünket az bizony ízetlen lesz
Só és arany
Volt egy királynak három lánya. Fiatalkák voltak a lányok, de a király már megöregedett, a sír szélén állt. Egyszer magához hívatta a három lányát. Kérdezi a legidősebbiktől:
- No, édes lányom, hogy szeretsz engem?
- Úgy szeretlek, mint az aranyat!
Kérdezi a középső lánytól:
- Hát te, édes lányom, hogy szeretsz?
- Mint az ezüstöt, édesapám!
Megkérdezi a legkisebbiket:
- És te, kicsi lányom, hogy szeretsz engem?
- Úgy szeretlek, mint a sót!
Nem tetszett a felelet a királynak; az egyik lánya úgy szereti, mint az aranyat, a másik, mint az ezüstöt, ez a legkisebbik pedig csak annyira, mint a sót! A két nővér is lármázott, perlekedett, így aztán a legkisebb lánynak ott kellett hagynia a királyi várat. Nem szerette már se az apja, se a nővérei.
Fogta a batyuját szegényke, és ment, mendegélt, hátha valaki befogadja, hátha akad majd valahol helye. Ment, mendegélt hegyen-völgyön, s egyszerre csak, hipp-hopp, ott termett egy asszony.
- Hová mégy, lányom?
- Hogy hová? Hárman vagyunk nővérek, s az apánk magához hívatott bennünket, hogy vajon ki szereti őt a legjobban. A legidősebb nővérem azt mondta, hogy úgy szereti, mint az aranyat, a középső, mint az ezüstöt, én meg azt mondtam, hogy úgy szeretem, mint a sót. Megharagudott rám ezért az apám meg a két nővérem, és elkergettek. Most aztán járom a világot.
- Jaj, kedves gyermekem, ha már így esett, maradj nálam. Ne félj, itt nem lesz bántódásod. Ha már így elkergettek, mit tehetünk, ne búslakodj!
Így aztán a lány ott maradt az asszonynál. Szolgált, segített, dolgozott, ügyesen tett-vett. Az asszony pedig tudta, mi fog történni.
Történt aztán, hogy az egész világról eltűnt a só. Az asszony varázslata volt ez, nála volt minden só. Maga a király is só nélkül maradt. Országának egyetlen csücskében, egyetlen hajlékában nem akadt egy csipetnyi só.
Sok évig maradt a lány az asszonynál, három, négy, talán öt esztendeig is szolgálta, amikor mondja neki egy szép napon az asszony:
- No, édes lányom, most eredj az apádhoz, mert elpusztul só nélkül, s meg fogod látni, mi drágább: az arany vagy a só.
Szívesen maradt volna még a lány az asszonynál, de az kikísérte, és ellátta jó tanáccsal, mit tegyen útközben. Adott a lánynak egy vesszőt:
- Fogd ezt a vesszőt, édes lányom, és ha túljutsz három mezőn, látsz majd ott egy dombot, arra suhints rá a vasvesszővel. De előbb menj az apádhoz, azután is ráérsz a dombot megsuhintani.
Azután az asszony fogott egy kendőt, telerakta sóval, és batyut kötött belőle.
- Menj hát egyenesen az apádhoz, gyermekem, különben elpusztul só nélkül. A tenyerén fog hordozni, ha ezt a batyut odaadod neki!
Elindult hát a lány a sóval, az asszony szépen kikísérte. Megérkezett az apjához, az meg a szemét meresztgette, hogy került ide ez a lány? Hiszen már régen elment hazulról, s most visszajött. Kérdezi a lánytól az apja:
- Merre jártál, kedves lányom?
- Sót kerestem, édesapám!
- Aztán találtál-e?
- Igen, találtam!
Avval leszelt egy karéj kenyeret, kioldozta a batyut, vett a sóból, megsózta a kenyeret és odaadta az apjának. Az se tudta a király, hova legyen örömében, hogy a lánya életet öntött belé. Három, de talán négy esztendeje is már, hogy se jószág, se ember nem látott sót.
Behívta a lány a szakácsnőket, azoknak is adott a sóból. Olyan só volt ez, ami sose fogyott el. Akármennyit adott belőle a lány, a batyuban mindig ugyanannyi maradt.
Aztán jöttek a miniszterek, igen kívánták azok is a sót, adott hát nekik is. Így jártak hozzá az emberek sóért, és a lány mindenkit megajándékozott vele. Látta ezt a király, mondja a lányának:
- Hej, édes lányom, ne adj a sóból senkinek, nehogy só nélkül maradjunk!
Megvolt a lány otthon egy ideig, aztán mondja az apjának:
- Most pedig elmegyek a sóbányába, s akkor az egész országnak lesz sója! Adjon velem, apám, egy kocsist, nem megyek én gyalog, inkább kocsikázok!
Adott a király kocsist, meg is parancsolta, hogy menjen a királylánnyal oda, ahová kívánja. És hogy a lánya el ne vesszen valahogy útközben, még egy minisztert is odarendelt mellé.
Elérkezett a lány arra a helyre, ahová a gazdaasszony küldte. Körülnézett, fogta a vesszőt, rásuhintott a dombra, hát tüstént megnyílt a föld, és szépséges országot látott, szebbet, mint eddig. Végigjárta az országot, mindenhová elvezették, mindent megmutattak neki. (A szépséges országot, a sóbányát a gazdaasszonya pecsételte le, hogy azé a lányé legyen, akit elkergettek hazulról.) Attól fogva az egész világ odajárt sóért.
Picurkák!
Ugye Ti bátrak vagytok, mert most gyáva nyulakról mesélek Nektek
Ki gyávább a nyúlnál?
Egy sűrű, hatalmas rengeteg közepén lakott a nyulak kiterjedt nemzetsége. Tudjuk jól, hogy nemcsak egyetlen erdőben élnek nyulak, nagyon-nagyon sok erdő van, ahol ugyanilyen kiterjedt nyúl családra lelnél, azonban ebben a bizonyos erdőben valahogy a szokásosnál is gyávább nyulak tanyáztak. Ha egy őzike véletlenül megriadt mellettük, máris inukba szállt a bátorságuk; ha meglátták egy csiga előbukkanó szarvát, ijedtükben két mérföldet futottak egyfolytában. S elég volt egy falevél rezdülése, és a hősnek nem nagyon nevezhető nyulaink úgy kezdtek remegni, hogy szinte abba se tudták hagyni. A legöregebb és legbölcsebb nyúl tanácsára elhatározták, hogy világgá mennek, és olyan helyeket keresnek valahol a nap alatt, ahol nem kell félniük sohasem. Egy okos nyuszinak az jutott eszébe, hogy építsenek egy bárkát, és ússzanak ki a tenger közepére, de a többiek nem egyeztek bele, azzal érvelvén, hogy ott nincs se fű, se saláta, márpedig mihez kezd egy nyuszi saláta nélkül, no, nem igaz? Meg aztán madarak is járnak arra, és akkor nem az őzektől, csigáktól, meg a levelektől, hanem a madaraktól riadoznának, azoktól dobbanna meg a szívük.
- De hát ez még sem élet! - siránkozott egy idős nyúl uraság, aki mellesleg a leggyávább is volt valamennyi között.
- Nem bizony! - kontráztak nekik siránkozva a többiek is.
- Mindenki a mi életünkre tör! - zokogott a leggyávább. S a többiek kórusban sivították rá:
- Az emberek!
- A kutyák!
- Az őzek!
- A csigák!
- A falevelek!
- Az árnyékunk!
- Egyszóval minden és mindenki! - hallatszott innen is, onnan is a keserű panasz.
- Belepusztulunk a félelembe! - összegezte a gyávák gyávája. - Nincs más hátra, világgá kell mennünk ebből az erdőből!
S ezzel nekiindultak. Ahogy mentek, mendegéltek, egyszer csak egy nagy tó partjára értek. Hanem ahogy odaértek, a parton kuksoló békák figyelmesek lettek a közelgő nyuszi seregre, és ijedtükben egymás után - zsupsz! zsupsz! zsupsz! - bele ugráltak a vízbe.
Ha nem erre a főgyáva nyúl hirtelen megálljt intett.
- Kedves nyúl barátaim - emelkedett szólásra -, úgy látszik, elhamarkodtuk a dolgot! Minek vándorolnánk el innen messze vidékre, hiszen ezek a békák még nálunk is gyávábbak! A saját szemetekkel láthattátok, hogy még tőlünk is megijedtek! Azt tanácsolom ezért, hogy hátra arc! Térjünk csak vissza kedves, megszokott erdőnkbe. Ne vágyjunk máshová, legyen jó nekünk az a hely, ahol születtünk.
A nyulak és nyuszik megfogadták a bölcs tanácsot, és szépen visszaballagtak katonás rendben az erdőbe. Azóta is ott élnek, néha ma is megijednek még saját árnyékuktól, nem mondom, de most már büszkén viselik ezt is, mert tudják, hogy náluk gyávábbak is vannak a földön.
Tájékoztatunk, hogy oldalunk a jobb felhasználói élmény érdekében sütiket használ.
A CanadaHun.com további használatával ezt elfogadod. Az adatvédelmi (GDPR) törvény értelmében, valamit kötelező megjelenítenünk. Valószínű, hogy már 100+ másik ilyet elfogadtál...rajta hát.
