Ez is érdekes topik. Én azt is hallotam, és ez is sok mindent megmagyarázna, habár sok feltevés van a dologgal kapcsolatban, hogy mi vagyunk a jövőből.
Nem mi vagyunk a jövőből, ez tuti!
Magyarul, hót ziher...
Persze gondolom aki figyeli, hogy a régi civilizációk is ugyanazt az ufó formát látják mint a mostani, arra enged következtetni, hogy az időutazás létezik és nem lehet kizárni, hogy valakit a jövőből felkeressenek, de a környezeti és a személyi rendezkedés nem az időutazók kiváltsága és feladata.
Egyébként gondolom, hogy az 1930-as 40-es évekből való, egyébként a Bika csillagképből származó csészealj technológia már a mi viszonyaink között is elavult és a jövő masináit gondolom már nem is láthatjuk az égen...
Harcászat szinten is lenne hova fejlődnünk, de az a sanda gyanúm, hogy nem jutunk el odáig.
Leírok egy motívumot az élményeimből:
A „földönkívüliekkel” történő kapcsolatom során a feladataim részeként odaát katona is voltam, ami már tevékeny részvételt követelt tőlem bizonyos harcászati cselekményekben is…
Feladatom szerint a katonai viszonyok között főleg védelmi feladatokat láttam el, de nem csak védőként tevékenykedtem, hanem támadásokban is részt vettem. Sokan megkérdezték, hogy nem féltem-e?
Nem féltem, mert a technológiai háttér elvette a félelmemet…
Az ottani hadseregeket nem a mi földinkhez kell hasonlítani. Persze bizonyos esetekben náluk is elkerülhetetlen a fizikai jelenlét, aminek a következtében előfordul, hogy többször is át kell szállni, ha egy egységben tönkretettek, miközben a csatlakozás az új formához nem mindig teljes körűen biztosított. Ez egy elég bonyolult rendszer, mert nem csak egy térsíkon történik a harc és az egy személy nem mindig egy személyt jelent, hanem sokszor akár sok ezret és előfordul, hogy az egész sereget a harc közben kell lecserélni egy pillanat alatt. Akkor minden addig rendelkezésre állt erőforrás odaveszik és új hadseregként folytatódik a harc.
Ezt talán úgy lehetne a körülményeinkhez hasonlítva leírni, mintha bonyolult „robotokkal”, azokba testesülve harcolnánk, csak itt a teljes ottlétet biztosítva a tudati részünk van benne a seregben és ezt speciális biológiai, technológiai rendszerek felügyelik.
A harcokban nem a teljes megsemmisítés munkálkodik, mert adott esetben egy térkapun keresztül akár az egész bolygót a nap közelébe lehetne küldeni egy rövid időre, hogy minden elpusztuljon rajta…
A harcászati tevékenységek közben volt egy társam odaát, aki a földihez hasonló rendszerből volt, de neki szárnyai voltak és amikor a két lábán járt, akkor olyan volt, mintha egy hosszú, majdnem földig érő bőrkabátot viselne.
Az ott tartózkodásának a célja hasonló volt az enyémhez, de az elején nagyon nehezen tudtam elfogadni az eltérő sajátosságok és az önzésem miatt. Ő tudott először túltenni az idegen entitás miatti előítéletein és hozott először áldozatot értem, ami után ráadásul magára vállalta a következményeket. Utólag kicsit szégyenlem, de csak akkor tudtam teljesen elfogadni, de végül is nagyon jól kiegészítettük egymást a feladatainkban. Sok segítséget kaptam tőle és később én is tudtam segíteni neki.
Ketten alkottunk egy hadsereget. Ha megosztásban gondolkodunk, akkor úgy lehetne kifejezni, hogy ő volt a légierő és én meg a gyalogság. Úgy hívták, hogy „grives”…
Erről az időszakról, mint ahogy korábban is írtam, csak nagyon hiányos emlékeim vannak. Ezek szerencsére túlnyomó többségében nem okoznak kellemetlen emlékeket és csak egyetlen rövid kép maradt meg előttem az ismeretlenek elpusztításáról, de szerencsére csak ritkán jön elő. Amikor előjön, akkor azt látom, hogy egy hozzánk hasonló humanoid idegen lénynek, aki a „látóteremben” elém kerül, a rémülettől teljes csodálkozás tükröződik az arcán, Edvard Munch (1863-1944) norvég festő 1893-ban festett „A Sikoly” című képéhez hasonlóan, miközben a semmibe vész a civilizációjával…
A hadseregről szóló beszámolómat be is fejezem, mert ennél a résznél egy kicsit megriadok magamtól is és mindig nagyon hosszan elgondolkodtat…
