Versek, idézetek...

Várnai Zseni: Szerelem
<?xml:namespace prefix = o ns = "urn:schemas-microsoft-comfficeffice" /><o> </o>
Messze a kéklő üveghegyen,
él egy madár,a neve: szerelem.
Topáz a csőre, és a két szemén
Rubintos tűzben szikrázik a fény…
A szárnya zöld, a begyén kék pihe,
Alatta ver forró, piciny szíve,
És mint a villám lecsap hirtelen,
Fényből, viharból jön a szerelem.
<o> </o>
Már láttam egyszer, jött egy pillanat-
Szívemre ült, és hittem, itt marad.
Utána kaptam gyorsan, és kezem
Átfogta csöppnyi testét melegen.
Vergődött, karmolt és az átkozott
Tenyeremben verébbé változott,
Szebbik valója eltűnt, messze szállt,
S talán már más szív fölött muzsikál.
<o> </o>
Elfogni őt, bezárni nem lehet,
Akár a fényt, vagy nyargaló szelet,
Csupán a vágy, oly szárnyaló szabad,
Hogy utolérje azt a madarat.
A színe, hangja mindig újra más,
Meseszerű, különös és csodás…
Ott fönt lakik a kék üveghegyen
Az a madár … a neve szerelem.

Várlak
<?xml:namespace prefix = o ns = "urn:schemas-microsoft-comfficeffice" /><o> </o>
Ahogy a fák meghajlanak
az őszi szélben,
Ahogy a párok sétálnak az utcán
kéz a kézben,
Ahogy a madarak repülnek
fenn az égen,
Úgy szárnyalok én is,
szerelemtől égve.
Ahogy a remegő hullámok
a parthoz simulnak,
Ahogy a fázó madárfiókák
az anyjukhoz bújnak,
Ahogy a levelek táncolnak
a szélben,
Úgy bújok majd Hozzád,
hogyha eljössz értem.

Tóth Árpád: A vén ligetben

A vén ligetben jártunk mi ketten,
Aludt a tölgy, a hárs, a nyár;
Hozzám simult félőn, ijedten,
S éreztem: nem a régi már.
Sebtén suhantunk, halk volt a hangunk,
S csendes volt a szívünk nagyon,
És mégis csókba forrt az ajkunk
Azon a sápadt alkonyon.

Kezéből a fűre, könnyesen, gyűrve
Lehullott egy csöpp csipke-rom,
Fehéren és halkan röpült le,
Akár egy elhervadt szirom.
Szeme rám nézett kérdőn, búsan:
(Nincs búsabb szem, mint aki kérd)
Ily szomorúan, ily koldusan
Mért hívtuk egymást ide? Mért?

S mondta, hogy késő már az éj, s ő
Megy... mennie kell... s elfutott.
Hallottam haló zaját a lépcsőn,
S nem tudom, meddig álltam ott.
Aztán... le s fel jártam a parkban,
Mint aki valakire vár.
Gázolt a sarkam síró avarban,
S aludt a tölgy, a hárs, a nyár...

Vörösmarty Mihály:
A szegény asszony könyve
(részlet)

Egy szegény nő, Isten látja,
Nincs a földön egy barátja,
Agg, szegény és gyámolatlan,
Ül magán a csendes lakban. (...)

Hajh azóta csak bút látott,
Hogy a gazda sírba szállott:
Gyermekei szétfutottak
Napkeletnek, napnyugotnak,
S a szegény nő elhagyatva
Úgy maradt, mint a szedett fa. (...)

Most ott ül az asztal mellett,
Imakönyvében keresget.
Könyvét hívják Rózsáskertnek,
Melyben szent rózsák teremnek.
Régi, jó, de kopott jószág,
Melyet még csak a barátság
S egypár ernyedt szál tart össze<?xml:namespace prefix = o ns = "urn:schemas-microsoft-comfficeffice" /><o></o>
Oly igen meg van viselve.
S ím kopognak, és köhentve
Az öreg jó Sára lép be:
"Isten áldja meg, nagyasszony!
Most ugyan csak legjobb itthon.
Jó, hogy ilyenkor ki nem jár,
Majd elvesztem, oly nagy a sár."
"Hát mi jót hoz, Sára néni?"
"Istenem! bár tudnék hozni.
"Istenem! bár tudnék hozni.
Egy kéréssel jöttem volna,
Ha miatta meg nem szólna.
Oly nehéz most a szegénynek,
Tán jobb volna, ha nem élnek.
Imádságos könyvet kérnék,
Higgye meg, most oly jólesnék.
Mert hiszen ha már az ember
Szépszerint jóllakni sem mer,
Már ha szűken él kenyérrel,
Éljen Isten Igéjével,
Így legalább árva lelkünk
Az imádság tartja bennünk.
Itt, tudom, van heverőben:
Adjon az Isten nevében."
"Jó asszony, felelt az özvegy,
Könyvem nincs több, csak ez az egy,<o></o>
<o></o>
De ha már úgy megkivánta,
És ettől függ boldogsága,
Vegye egy felét jó névvel,
Én beérem más felével."
S fele ide, fele oda,
Könyvét kétfelé osztotta.

Most a két jó öregasszony,
Hogy semmi jót ne mulasszon,
Fél könyvből, de nem fél szívvel,
Imádkoznak este, reggel,
S ha van Isten mennyországban,
Nem imádkoznak hiában.

Szeretet nélkül a kötelesség elkedvetlenít,</O
Szeretet nélkül a felelősség kíméletlenné tesz,<O</O
<O</O
Szeretet nélkül az igazságosság keménnyé tesz,<O</O
<O</O
Szeretet nélkül a kedvesség képmutatóvá tesz,<O</O
<O</O
Szeretet nélkül az okosság kegyetlenné tesz,<O</O
<O</O
Szeretet nélkül a rend kicsinyessé tesz,<O</O
<O</O
Szeretet nélkül a becsületesség kevéllyé tesz,<O</O
<O</O
Szeretet nélkül a tulajdon kapzsivá tesz,<O</O
<O</O
Szeretet nélkül a hit fanatikussá tesz,<O</O
<O</O
Szeretet nélkül az élet értelmetlen,<O</O
<O</O
<O</O
Ám szeretetben élni: boldogság és öröm!<O</O

Tóth Árpád: Esdeklés.

Ím sírván esdekellek,
És áhítatom reszkető mécsét
Meggyújtom oltárod mellett,
Ó, Reménység!
Istenség, kit alkottam magamnak
Simogatónak, kegyesnek, halknak,
S akit sovány s fáradt karom
Föl, egekbe emel, hogy nékem
Is legyen valakim az égben,
S kinek áldását, ha még lehet,
Akarom.
Hallod? - hozzád hárfázik halk kara
Szelíden gyűrt ruhájú vágyaimnak,
E bús papnőknek, kiknek sohse ringat
Bölcsőt kezük, a teljesülés arany bölcsejét,
S mégis, szemük, a könnyezésig,
Csak feléd néz, csak feléd,
S finom ujjuk alatt a hárfa zsong -
De közben ím setét litániám jajong:
Ó, tudod-e? - bús tűz vagyok én,
Láng, mely gonosz szelek közt kavarog,
Égi szikra tán,
De földre fúttak titkos viharok -
S jaj, jaj,
Már a magam bús tűzvésze vagyok!
És part is vagyok, magányos és árva,
A végtelenség szegény határa,
Kit ős búk ős dagálya látogat,
S fakasztanék a fanyar iszapon
Édes virágokat -
De jaj, jaj,
A part már remeg és szakad!
És nyíl is vagyok, lélek, szárnyaló,
Ki túlrepülnék minden csillagképen,
Megkeresném a Végzet trónusát,
Hogy bíbor kárpitját suhogva tépjem,
Nyíl, kire a lét bús izenete
Van felróva, az örök és setét:
"Miért? miért? miért?"
De jaj, jaj,
Már visszahull a nyíl, és önmagamba tép!
És szív vagyok, bíbor dobogás,
Önmagát betegítő bús kerengés,
Szenvedély és szenvedés
Tömlője, szív -
És ideg vagyok, nyomorú háló,
Önmagam fojtó, mind sajgóbbra váló,
És könny vagyok és sóhaj -
Ó, jaj,
Ember vagyok és költő, s esdve hív
Szelíd Remény! setét litániám:
Altatón bár, áltatón bár, ó, hajolj le rám!

Csatolás megtekintése 26104

József Attila: MAMA

Már egy hete csak a mamára
gondolok mindig, meg-megállva.
Nyikorgó kosárral ölében,
ment a padlásra, ment serényen.

Én még őszinte ember voltam,
ordítottam, toporzékoltam.
Hagyja a dagadt ruhát másra.
Engem vigyen fel a padlásra.

Csak ment és teregetett némán,
nem szidott, nem is nézett énrám
s a ruhák fényesen, suhogva,
keringtek, szálltak a magasba.

Nem nyafognék, de most már késő,
most látom, milyen óriás ő -
szürke haja lebben az égen,
kékítőt old az ég vizében.

[FONT=Arial,Helvetica][SIZE=-1]A szeretet hiányát az ember soha nem pótolhatja; ám a szeretet minden mást pótol."
(P. Matteo)
********
[/SIZE][/FONT][FONT=Arial,Helvetica][SIZE=-1] "Az igazi szeretet tettekben, és nem a szavakban nyilvánul meg."
(Filippinó közmondás)[/SIZE][/FONT]
[FONT=Arial,Helvetica][SIZE=-1]*******
[/SIZE][/FONT]
[FONT=Arial,Helvetica][SIZE=-1] "Szerelemmel múlik az idő, idővel múlik a szerelem."
(Madame Pompadur)[/SIZE][/FONT]
[FONT=Arial,Helvetica][SIZE=-1]*******[/SIZE][/FONT]
[FONT=Arial,Helvetica][SIZE=-1] "..aki szeret, azt viszont is szeretik."
(Fontane)[/SIZE][/FONT]
[FONT=Arial,Helvetica][SIZE=-1]******
[/SIZE][/FONT]
[FONT=Arial,Helvetica][SIZE=-1] "Csak mert valaki nem úgy szeret téged, ahogy te szeretnéd, az még nem jelenti, hogy nem szeret téged szíve minden szeretetével."
(Gabriel Garcia Márquez)[/SIZE][/FONT]
[FONT=Arial,Helvetica][SIZE=-1]*******
[/SIZE][/FONT]
[FONT=Arial,Helvetica][SIZE=-1] "Az igazi szeretet próbája egyedül az, hogy nem fél a másik ember szeretetétől, hogy elegendő benne a szelídség, a türelem és az alázat ahhoz, hogy elfogadja azt."
(Pilinszky János) [/SIZE][/FONT]

Mindenik embernek a lelkében dal van
És a saját lelkét hallja minden dalban.
És akinek szép a lelkében az ének
Az hallja mások énekét is szépnek.
Babits Mihály<O></O>

A világnak két kedvese van:
a levegő meg a fény,
de a fény az igazi kedves.
Afelé fordul, tárulkozik,
s ha a fény búcsút vesz tőle,
becsukódik, és elszunnyad
a levegő ölelésében.
Andersen

Kékvirág írta:

Várlak
fficeffice" /><O></O>
Ahogy a fák meghajlanak
az őszi szélben,
Ahogy a párok sétálnak az utcán
kéz a kézben,
Ahogy a madarak repülnek
fenn az égen,
Úgy szárnyalok én is,
szerelemtől égve.
Ahogy a remegő hullámok
a parthoz simulnak,
Ahogy a fázó madárfiókák
az anyjukhoz bújnak,
Ahogy a levelek táncolnak
a szélben,
Úgy bújok majd Hozzád,
hogyha eljössz értem.

Kattints a kibontásához...

Ez a vers nagyon meghatott.

"Aki tündérekre vár,
az nem tanul,
Aki fellegekben jár,
majd sárba hull.
Varázspálca sincs ma már,
a józan ész az úr.
Kell néha - nem vitás - egy kis álmodás,
Mert nincsenek új csodák,
talán jobb is így nekünk,
Hisz az élet az megy tovább,
vagy csak mendegél velünk.

Hetek, hónapok, évszakok
szürkeségben szállnak el.
Napfényre várni kell, azt is látni kell,
Hogy nincsenek új csodák,
Anyu mondja ezt nekünk.
Fejünk bólogat rá, de hát azért mást remél szívünk.
Néha képzeld, hogy azt,
amit látsz, csak látszat,
S közbe más, egészen más, tán új varázs.
Magadnak álmodj tehát egy új csodát!"

Reményik Sándor: Augusztus, nyárutó

Augusztus, nyárutó...
A Göncöl tengelye,
Mint roppant égi óramutató,
Némán, merőn mutat már ősz fele
Kigyúlt hajók
Suhannak át az égbolt tengerén,

Némán, szorongó szívvel nézem én
Ott fenn egy fagyos, zuzmarás ajak
A forró csillagokra rálehel, -
S hullnak, mint itt lenn a falevelek.
A csillagok hamarabb kezdik el...
Mi jön? Mi megy?
Mi hull le még?
Nem volt a csillaghullásból elég?

Kigyúlt hajók
Suhannak át az égbolt tengerén,
Jelek, csodák...
Némán, szorongó szívvel nézem én.
Egy új teremtés reggele előtt
Ez tán az Isten vajúdó, szent láza
És itt lenn nincs, aki megmagyarázza.

Ez a vers--Nekem is a kedvencem: Betty

Király Imre: Őrizd meg!

Nádudvari Nagy János:

1. • Óhajtás ősszel
     
   Egy kis melegség kéne még
   a gyorsan tűnő nyári fényből,
   a lelkem borzadva fél a közelgő
   tél zord hidegétől.
   
   Egy kis gyöngédség kéne még,
   felvidító, igazi jóság,
   hiszen élni kell akkor is,
   ha nem hajt a vágy, a csók-mohóság.
   
   Egy kis megértés kéne még,
   nem zord szavak hideg pengéje,
   amik úgy döfnek belém, mint
   bárány szívébe a hentes kése.
   
   Egy kis szeretet kéne még,
   hisz ez az élet íze, sója:
   mi lényünket a végső úton
   a nagy bukásoktól megóvja.

Dsida Jenő: Ha...
Istenem!
Ha ez a hullott tömérdek levél
lehervadt, meghalt gyűlöletünk volna...

Istenem!
Ha ez a csöndes permeteg eső
szemünkbe-futó örömkönnyünk volna...

Istenem!
Ha ez a sűrű tejüveges köd
békélt tűzhelyek füstgomolya volna...

Istenem, Istenem!
Ha ez a vad szél a vágyott Szabadság
könnyebbült, tiszta lélegzete volna...