versek

evicica79

Állandó Tag
Állandó Tag
Oly nagyon hiányzik csak egyre rosszabb minden,
hitegetem magam hogy egyre jobb lesz minden,
de neeem..csak süllyedek a mélybe,
barátaim sem segithetnek félve,
rabláncon vagyok arra kötöm magam,
szívembe mégsem győztem le a falam,
Ő állította az akadályt elém,
ha legyözöm akkor szívem lesz az enyém..

(by:Tomi)
 

evicica79

Állandó Tag
Állandó Tag
Elmentem de egy percre visszatértem,
egy fontos személynek szól most a rímem,
ő a nővérem és lesz is mindig.
Évinek csak annyit mondhatok:
Te vagy az egyetlen akire igazán számíthatok,
remélem innen BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT kívánhatok![FONT=&amp]♥♥♥[/FONT]
<o:p> </o>
Sipos Éva
<o:p> </o>
(by:Tomi)
 

evicica79

Állandó Tag
Állandó Tag
Életnek hívjátok én meg már semminek,
számítok barátnak delehet hogy senkinek,
sokan hiszitek hogyjobbak vagytok másnál,
tennél a világnak hamagadnak gödröt ásnál,
néha mint más én issüllyedek a mélybe,
kikezdhetsz velem deoda teszlek végleg,
a világ az kegyetlenígy én is azzá válok,
aztán majd jöhetnek ahülye kifogások...
<o:p> </o:p>
(by:Tomi)
 

kovacs0

Állandó Tag
Állandó Tag
[h=1]Karinthy Frigyes:[/h] [h=1]Előszó[/h]
Nem mondhatom el senkinek,
elmondom hát mindenkinek

Próbáltam súgni, szájon és fülöm,
mindnyájotoknak, egyenként, külön.

A titkot, ami úgyis egyremegy
S amit nem tudhat más, csak egy megy egy.

A titkot, amiért egykor titokban
Világrajöttem vérben és mocsokban,

A szót, a titkot, a piciny csodát,
Hogy megkeressem azt a másikat
S fülébe súgjam: add tovább.

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

Mert félig már ki is bukott, tudom
De mindig megrekedt a félúton.

Az egyik forró és piros lett tőle,
Ő is súgni akart: csók lett belőle.

A másik jéggé dermedt, megfagyott,
Elment a sírba, itthagyott.

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

A harmadik csak rámnézett hitetlen,
nevetni kezdett és én is nevettem.

Gyermekkoromban elszántam magam,
Hogy szólok istennek, ha van.

De nékem ő égő csipkefenyérben
Meg nem jelent, se borban és kenyérben,

Hiába vártam sóvár-irigyen,
Nem méltatott rá, hogy őt higgyem.

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

Hogy fájt, mikor csúfoltak és kínoztak,
És sokszor jobb lett volna lenni rossznak,

Mert álom a bűn és álom a jóság,
De minden álomnál több a valóság,

Hogy itt vagyok már és még itt vagyok
S tanúskodom a napról, hogy ragyog.

Nem voltam jobb, se rosszabb senkinél,
Mégis a legtöbb: ember, aki él,

Mindenkinek rokona, ismerőse,
Mindenkinek utódja, őse,

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

Elmondom én, elmondanám,
De béna a kezem, s dadog a szám.

Elmondanám, az út hova vezet,
Segítsetek hát, nyújtsatok kezet.

Emeljetek fel, szólni, látni, élni,
Itt lent a porban nem tudok beszélni.

A csörgőt eldobtam és nincs harangom,
Itt lent a porban rossz a hangom.

Egy láb a mellemre lépett, eltaposta,
Emeljetek fel a magosba.

Egy szószéket a sok közül kibérelek,
Engedjetek fel a lépcsőjére, kérlek.

Még nem tudom, mit mondok majd, nem én,
De úgy sejtem, örömhírt hoztam én.

Örömhírt, jó hírt, titkot és szivárványt
Nektek, kiket szerettem,
Állván tátott szemmel, csodára várván.

Amit nem mondhatok el senkinek,
Amit elmondok mindenkinek.
 

evicica79

Állandó Tag
Állandó Tag
Éjszaka

Komoran gyöngyöző fényes pontok,
Homályba vesző sötét foltok,
Fenségesen fénylő nagy paca,
A sötétnek ragyogó s ékes kalapja.

Illatozva áramló rideg érzés,
Elönt ilyenkor a sok-sok kérdés,
Mi a lét eleme? S az életnek értelme?
Van-e jövőnk? S szavunknak kérelme?

Ábrándozunk az elöttünk álló rémségen,
Csak állunk s várunk a sötétben,
Nem hallunk mást csak az éjjeli zsongást,
Csak halljuk az elöttünk való mozgást,

Vajon mi lehet? Mi okozhatja ezt?
A fejtörő meg van, de a valász?
Talán nem más, mint az, ami bennünk van,
A leirhatatlanul nyugott, békés: Csend.

by:Tomi
 

fekete93

Állandó Tag
Állandó Tag
Ahogy használtuk őket, nem hatott.
Biztos volt fontos is. Csak elfeledtem.
Hát te? Te sem tudsz semmi biztatót.
Elmondanád, múltkor miről beszéltem?
Idéznél szó szerint egy délutánt?
Mit szóltam hozzád épp tavaly ilyenkor?
Honnan lett értelmes, mi összeállt?
Az első szó mi volt? A mondatok?
Milyen szavakkal súgtam, hogy szeretlek?
S vajon miket hallottam válaszol?
Könnyűnek tűnnek. Végül is lecsengtek.
Találj meg egyet. És azt csak nekem.
Vagy mondjam én előbb? Épp lenne rá ok -
de most te jössz. Olyan fáradt vagyok.
Ne gondolkodd túl, mert még elhibázod.
Tudod, hogy választhatsz, én is tudom.
Mi lenne jobb? Melyik gyötörne jobban?
Hogy rontsál. Szinte ennek drukkolok.
Hangozzék bár kegyetlenül, unottan.
Egy szó elég. Nem értem félre majd.
Ami eszedbe jut - pont az legyen.
Mondd ki!
De jól vigyázz. Végül még elhiszem.
Karafiáth Orsolya
 

Horkanto

Állandó Tag
Állandó Tag
Szállj velem...

szállj velem én
veled szállnék
követnélek
mint az árnyék

elrepülnék
messze tájra
ott se lelnénk
szebb hazára

messzi tájról
hazatéve
óvnálak mint
fát a kérge

szeress szeress
én úgy szeretlek
a szívemben
melengetlek

ha szeretnél
én szeretnélek
s szállnék hozzád
mint 'z az ének
© Joseph Kral
 

Horkanto

Állandó Tag
Állandó Tag
Morzsi kutya emlékére...

emléked őrzi még
a kert és az udvar
te hűséges jó barát
pedig nem ugatod már
tovább
a verebek pimasz hadát

emléked őrzi még
a rég szétrágott labda
ottfelejtet darabja
egy-egy félig szérágott
csontdarab
vacsorád egy-egy
elrejtettt kis falatja

és én emlékszem még
sok szép emlékre
fiatalságodra
mikor ha ajtó nyílt
te voltál az első
s hogy mekorákat
ugrottál a székre
mintha csak eléd tolták volna

ha a konyhában sügölödtünk
te ott füleltél mindig az ajtó előtt
így lettél te a kis 'füles'
a ház most nélküled üres

üres a megszokott helyed
nem hajtod többé térdemre
kedves kis fejed
nagyon
hiányzol te kis komisz
© Joseph Kral

Morzsi 14 év melletünk töltött élet után idén április 26-án a kutya-mennyoszágba költözött...

- morzsi1.jpg - morzsi2.jpg - morzsi3.jpg - morzsi4.jpg
 
Utoljára módosítva:

Horkanto

Állandó Tag
Állandó Tag
Szüleim emlékére
/ helyettük mondom /

Meghaltam:
mint virágról
elijesztett lepke
tovaszállt lelkem
melyre ezen
a világon leltem.

Meghaltam:
már nem az vagyok,
aki egykor voltam.
Bár itt fekszem még
kiteritve holtan.

Meghaltam:
nézzetek szét -
hisz már mindenhol ott vagyok,
és felülről nézek rátok, mint
még fénylő rég kihült csillagok.
Melyek fényében talán már
én is ott csillogok.
© Joseph Kral
 
Utoljára módosítva:

Horkanto

Állandó Tag
Állandó Tag
Egresi Zsuzsa versei

Egresi Zsuzsa 1954-ben született. Édesanyja E.Tóth Ila szobrászművész. Alkotói pályáját autodidakta módon kezdte, és a magyar grafika tradicionális vonalát követve alakította ki egyéni stílusát. Kondor Béla és Gross Arnold egyaránt hatott művészetére. 1980 óta tagja a Magyar Képzőművészeti Alapnak. Ebben az évben Olaszországba költözött és a milánói BRERA Képzőművészeti Akadémiát végezte. Európa szerte vesz részt kiállításokon és számos díjat nyert. Jelenleg idehaza alkot.
http://www.festomuveszek.hu/
A versek az 1989-ben kiadott, Írás a löszfalon című kötetből származnak.



ÍRÁS A LÖSZFALON

/Büntessétek a költőt, ki
magában énekel, dalai
betegen, mélán égnek el.
Szép, szürke haja lengedez csak
megtoldva a kékes-zöld horizontot,
hol egyszer a néma kedves
lepedőszín vásznat bontott./


Mert kell a szó!
Babonás jelek helyett
a tiszta éter-beszéd. Törött, lekaszált
percek nélkül élni, mellükre fogni
a kőkemény időt,
ez lenn szép, barátaim!

Csodám elszáll, hallgat és leül.
Léptei a munkát figyelik.
Üveg és vas harsog a gép kezében,
tülekedik fényével a friss acél,
szikraszívű ember táncol
e bűvös körmenetben, dallamot dúdol,
sosem beszél.

A parton ér utol csak hallgatása.
Az uszályok előtt találkozunk.
Itt is a hang, a valódi ércí-mása,
feketén, némán, kéken szárad
a felfeszített jégen,
mint az arcon a gond.
Nagy és felmérhetetlen a Duna.

Csillag folyik az arcán:
éjszaka-könny. Fellengenek a hold
fehér sirályai, dudálnak a keskeny
hajók, leinti őket csendben.
Alkonyodik. Reflektor lebben
fel a vízre, okos tekintetét
belém meríri, továbbmegyek.

/Átkarollak városom. Hozzád
kerülnek vissza útjaim,
mik tőled vittek el.
Csak beszélni tudnék
egyszer hozzád,
s csak egyszer
érintene szavad!/



ITT ÉLEK


Hol a halak vonszolják
a folyót ott születtem én

Fenn holdas magasban
a magány Hegyén

itt élek mégis hol a fák
közt tenyéren jár a sötét

Arcomra fogom őzikék
virágzó meleg üstökét



DUNAÚJVÁROS

Kezedbe álmodom magam, város.
Mert szeretem a barna éjszakák
köhögését, a gyár örök szuszogását
és mindent, ami veled és velem történik.
Mert érzem, hogy igaz.
Hiszen kell a köd, a füst, a zaj,
a nappalok és éjszakák váltakozása,
az időből gyúrt, dagasztott jelen,
végtelen okkerek és pirosak lángolása,
tűz, mely vasat izzaszt az ércből,
a tél kormos-fehér bőrének párolgása
a Duna félhold-arca fölött,
uszályok hűvös csattogása,
a magány, mert egyedül vagy,
arcodra löszhajú álmokat hord a szél,
lassan beborít melledre teszi a kezed,
elaltat,
míg álmodsz, nőnek a házak:
gyorsuló lélegzetek, pattanó inak,
széles tenyerek magányos templomai,
itt remegnek tested dobjain.
Aludj, én is itt vagyok.
Kék rezdülése van a pilládnak.
Szép vagy: Lassan, mélyen dobbansz szívemben,
s egy fáradt sóhajt repít feléd az éj.


JÖTTEM

Jöttem sírásig kitakart mellel
csillagok vájta nagy szívem
dobogása is elakadt
e fülledt tájon

Jöttem lombokra szakadó hajjal
mit a bölcs Duna nemzett
s aranykarokkal csapott fel
homály-magasba

Jöttem mint ahogy uszályok
jönnek vérző érccel megrakodva
és már messziről ölelik
az öblöt mely befogad

Jöttem és tudtam
véremben dalt viszek és titkokat
vártam a világot elém szaladni
szerelmeket és játszótársakat

S most megfosztva s mégis telítve
barnult sörénnyel s alvadt
vérrel a számon ringat az út
mintha gyermeke lennék

Mögöttem kedves játékok
hevernek unott sorokban
s látom tékozló karokkal
öleli őket az idő



CSILLAGAIM


Járok a színtelen égen,
hol a tört cserepek
bongó dalait figyelem,

S mint újból összefogódzni
akaró tört tárgyak,
küszködik bennem a vers,

S kővel kirakott sárban
bújnak meg dalaim:
csillagaim,

Vagy háncsuktól szabadulva
egy táncban vélem
törnek örömre.



JÓZSEF ATTILA

Attila, üresen, hangtalanul
fénylenek szemed bezúzott élei.
Egy kihullott üvegdarab
éneket nyitott az arcodon.
Te magad vagy az ének:
komisz magányod tébolyult dala.
Más nem hallgat, s nem
menetel a télben haza.
Egyedül vagy, hűvös a szád,
Attila a halál a ruhád.
Tudta a Mama, kire hagyhatja
nyugodtan szeretet fiát.



MESÉL AZ ŐSZ

Mesél az ősz, figyelek,
mint egy kócos kisgyerek,
ki talán élt egykoron,
s porba rajzolta az eget.
És jött a szél, dalát
mint egy furulyát
jól megfújta.
Mért a porba?
Hogy megbántsa a gyereket?
Mesél az ősz. Figyelek.
Kicsit vállon vereget,
ugyan mért sírsz, kérdi újra,
milyen lágy, puha az ujja.
Ő is kesergőre gyújt,
víg dala már kifakult,
meséje is elavult.
Susog az ősz, mint a nád,
halld a zsongó muzsikát.
Legyen édes dallamod,
s ha majd egyszer hallgatod,
gondolj reám ha felnősz,
én költöttem,
meg az ősz.



ALTATÓ

Aludj te bűvös nyári éj
aludj a testem átölel
Csend-ruhát ölt a város is
s a távolból fény figyel
Mögötte hallgat a sötét
ében haját szél hordja szét
S míg emlékeimben egyre nősz
szívemben fészket rak az ősz
hűvössé válnak álmaim
Aludj te bűvös nyári éj
ne kérj ne sírj ne mesélj
Talán egyszer egy csodás alkonyon
mikor kinn ülök a balkonon
elgondolkodom hogy mitől szomorú
a dalom



DALOCSKA

Őszi alma
Őszi fagy
Őszi kedves
El ne hagyj

Téli szél
Este kél
Látod mégis
Elmentél



A VERS

Csend.
Éreznek a szavak,
látnak, hallanak.
Egy csodálatos világ őrei ők,
vigyázó szemek:
parányi igazságok
hatalmas látnokai.
 

Horkanto

Állandó Tag
Állandó Tag
Kálnay Adél versei


KÉRDÉS

Lehet-e jónak lenni egy rossz világban,
sétálni télen kigombolt kabátban,
szalonnát szúrni fagyos ágra,
nem vadászni nyúlra fácánra,
koldus kezébe kenyeret nyomni,
csábítók között hűnek maradni,
házad kapuját kitárni,
hadd jöjjön hozzád akárki,
kisgyerek könnyét letörölni,
senkivel soha nem pörölni,
dermedt verébért hajolni porka hóba,
más baját sosem hozni szóba,
békét, nyugalmat, szépséget akarni,
adni, adni, mindig csak adni,
tökéletesre lelni egy madár dalában...
Lehet-e jónak lenni egy rossz világban?



Kálnay Adél Ózdon született, Dunaújvárosban élő József Attila díjas költő- és írónő...
adél portre.jpg
 

Horkanto

Állandó Tag
Állandó Tag
Kálnay Adél versei

Fohász


Ó fényes Hold!
Te látod éjszakáimat,
Ágyam szélén sápadtan ülök,
udvarod közepén ül így
az égi királylány.
Csak hallgatom,
milyen neszeket küld felém
bársonyos hangján az éj,
ez a jóságos gazda,
tied, s enyém.
Ablakomból látom,
fényedben fürdenek a fák,
hosszúra nőtt árnyékuk
ráborul a rétre,
s a folyóig ér.
Reszket lent a víz,
és reszket tétova lelkem,
mennék, de maradnék is
ebben a romló világban,
én, nyugtalan vándor.
Eressz el Hold,
vagy emelj magadhoz végleg,
legyek inkább szellő vagy
pára, a táj felett suhanó árny.

 

Horkanto

Állandó Tag
Állandó Tag

Kálnay Adél versei


Kérlelő


Őrizd meg a hóolvadást,
a pincét a kert végében,
rozsdásodó hullámlemezzel a tetején,
a jégcsap pattanó törését,
poros, semmilyen ízét a szádban,
a hólé csörgedezését az elvékonyodó jég alatt,
a tavasszal előbukkanó föld szagát,
a bokáig érő agyagos sarat,
a hegyre nyílként felfutó vadnyulat,
a virágcsokor fákat,
a hajadba hulló szirmokat,
a fű selymes érintését talpad alatt,
a tavaszi levegő furcsa mámorát,
az arcodon könnycseppként lefutó záport,
a messzi kék eget,
kedves madaraid cikázását a magasban,
a folyó egykedvű loccsanását,
összezárt két kezed közt a szöcske moccanását,
a viharfelhők iramlását,
lábaid futó zaját,
a kiégett tarló szurkálásait,
az esti harangkondulást,
mely messze terül szét a tájon,
a hazafelé tartó, jóllakott tehenek bőgését,
a kútba csobbanó vödör merülését,
a befőzésszagú udvarokat,
a napon duzzadó párnák illatát,
a tágra nyílt szemedben tükröződő összes hunyorgó csillagot,
ami a nyárvégi égboltról rád tekint,
az érett körték puffanását,
a fák rozsdás búcsúját,
az égő avar mardosó füstjét,
a messzi hegyek sürgető hívogatását,
a nyúlós, lappangó ködöt,
a hideg borzongató esőket,
a kályhában felizzó hasábokat,
a temetők gyertya- és krizantémszagát,
a csikorgó havat a csizmád alatt,
a téli estéken völgybe húzódó füst ízét,
madarak lábnyomait a frissen hullott hóban,
hideg, holdas éjszakán ágak fagyos reccsenését,
s kutyád panaszát a teliholdnak,
a fagy csipkelődő babrálását arcodon,
a szakadó hó némaságát,
a bágyadt, délutáni napot,
amikor sapkád merészen leveszed,
a fenyő illatát,
a karácsonyi utcát,
minden fénylő ablakával,
a kalács meleg lehelletét,
a lovasszán csengő suhanását,
a hegyről legördülő sikongatást,
mely hamarabb ér el hozzád, mint a szánkó,
a támadó naptól megroggyanó hó zúdulását a tetőről,
talpad azonnal vizesedő nyomát,
őrizd meg a hóolvadást!


 

Horkanto

Állandó Tag
Állandó Tag


A PILLANGÓ ÁLMA


Rólad álmodott a pillangó és rólam. Egyszóval rólunk álmodott emberekről, akik igazából pillangók vagyunk.
Szép volt a pillangó. Felhőkből nőttek a szárnyai, a szemében pedig suttogó könnyek nyíltak. Ám az álmai valahogy oly furák voltak: tágas völgyekről, madárillatú mezőkről és halaktól hangos patakokról álmodott. Álmodott, csak álmodozott s már-már repülni is elfelejtett...
És álmában a pillangók és az emberek boldogan éltek. Azt álmodta, hogy a pillangók nem mások, csak pillangók, az emberek pedig nem mások csak emberek.
Bolondnak nézték a pillangót.
De ő tovább álmodott, és elkezdett töprengeni az álmain. És úgy érezte, hogy háborúk nélkül unalmas lenne az élet. Aztán nem repült tovább a pillangó. Csak töprengett az élet érthetetlenségén...
Majd egy szép napon meghalt a pillangó. Kövek nőttek a szárnyai helyén, a szemében pedig döbbenetté fagytak a könnyek. És most már én repülök helyette: már felhősödnek a szárnyaim, és tovább álmodom a pillangó álmát. S töprengek, töprengek. Már rájöttem, hogy az életnek nincs is célja, rájöttem, hogy az életnek csak vége van, de lehet, hogy épp ez a célja...? És halhatatlan álmokról álmodom; és napfényes háborús hajnalokról álmodom; csak rólad és rólam álmodok...
Pedig valahol egy halott pillangót visz a szél, kinek álmok nőttek a szárnyai helyén.

© Joseph Kral
 

Cseke Nikolett

Állandó Tag
Állandó Tag
József Attila

ALTATÓ
Lehunyja kék szemét az ég,
lehunyja sok szemét a ház,
dunna alatt alszik a rét -
aludj el szépen, kis Balázs.
Lábára lehajtja fejét,
alszik a bogár, a darázs,
velealszik a zümmögés -
aludj el szépen, kis Balázs.

A villamos is aluszik,
- s mig szendereg a robogás -
álmában csönget egy picit -
aludj el szépen, kis Balázs.

Alszik a széken a kabát,
szunnyadozik a szakadás,
máma már nem hasad tovább -
aludj el szépen, kis Balázs.

Szundít a lapda, meg a sip,
az erdő, a kirándulás,
a jó cukor is aluszik -
aludj el szépen, kis Balázs.

A távolságot, mint üveg
golyót, megkapod, óriás
leszel, csak hunyd le kis szemed, -
aludj el szépen, kis Balázs.

Tüzoltó leszel s katona!
Vadakat terelő juhász!
Látod, elalszik anyuka. -
Aludj el szépen, kis Balázs.

1935. február 2.

Ez az egyik kedvenc versem gyerek koromból most pedig már azért is mert erre alszik el legtöbbször a kisfiam :) :)
 

Cseke Nikolett

Állandó Tag
Állandó Tag
Edgar Allan Poe: Al Aaraaf



Szép szirmok és szárak

Vagy vad hab közül,

Mely holdfényben árad

S az alvóra ül –

Szép lények, kik vágytok

Zárt szemmel a sok

Csillag közt, csodátok

Mit földre hozott,

S a csillag levágtat

S most veletek él,

Mint szeme a lánynak,

Ki nektek beszél,

Mind ébredj! ne szunnyadj

Kék lugas ölén,

Hisz álmodni nem hagy

A csillagi fény;

És rázd ki hajadból

A csókok lehet,

A harmatos –vadból

A teher felét –

(Óh, angyal sem boldog,

Ha sosem szeret)

Te vesd el a csókot,

Mely álomba vet!

Föl! Szárnyalj! az éjben

Harmatra ne nézz,

Súlyától ne légyen

A röptöd nehéz;

Becézést se tűrjön

A szíved, hiszen

Az könnyű a fürtön,

De ón a szíven.

(Devecseri Gábor fordítása)
 

Qwerf

Állandó Tag
Állandó Tag
Lator László: Álomban utak

Álomban utak fényesedtek.
Sokáig bűvöletedben éltem.
Emléked galamb és virág,
virágok szirma a szélben.

Szél és folyó sodorta fényed,
magukba zártak a hegyek.
Indás feledés font körül,
vad fű, burjánzó rengeteg.

Bőrödre rátapadt a táj,
hogy önmagába szívjon át.
Így élsz e mohó pusztításban
megfoghatatlanul tovább.

Ezer formában itt lehetsz,
mert őriz minden, mint a mag,
s hogy szirmos létedet kibontsd,
elég egy párás pillanat.
 
Oldal tetejére