Az Átok...( könyvrészlet )
<TABLE cellSpacing=0 cellPadding=0 width="100%" border=0><TBODY><TR><TD width="100%" colSpan=3></TD></TR><TR><TD width="1%"></TD><TD width="98%">Könyvrészlet, a rövidesen megjelenő elbeszélés kötetből:
AZ ÁTOK...
- Átok?...Átok?...-
Hát, nem is tudom,...nem is tudom...-
Fogalmam sincs róla, hogy a kutyánk, - a Büdös-Vitéz, -...aki egy csodálatosan szép, - sőt lehet mondani, hogy gyönyörű - szófogadó, okos német juhászkutya volt, -... hogyan tudta eldönteni, hogy kitől kell félteni, és kitől nem.
Az biztos, hogy el tudta dönteni. Jobban, mint én.
A gyerekektől, nem féltett. A gyerekeket szerette. A felnőtteket azonban, nem annyira. A falusiakat ismerte, és nem volt baja velük. Meg azoknak se, ővele. A falusiak, ismerősök voltak, - hozzánk tartoztak, mi pedig hozzájuk.
Hanem, idegen, ismeretlen felnőttnek nem volt tanácsos, egy méternél közelebb jönnie hozzám. Büdös, azonnal fenyegető magatartást vett fel. Hegyezte a füleit, morgott, idegesen csóválta a farkát, majd közénk állt. Egyszerűen, - beállt közénk.
Ilyenkor pontosan tudtam, hogy jelez valamit a magatartása, és hallgattam rá. Mindig. A háború alatt, meg utána, ez sokszor előfordult. Nem is történt semmi baj.
Egy darabig.
Volt, egy szikrázóan szép, nagy, - nem is gyereknek való - nagyon értékes antik fülbevalóm, fehér aranyból, gyémántokkal, amit a keresztanyámtól kaptam születésemkor.
Amíg beteg nem lettem, nem viselhettem, mert a fülbevaló, annyira feltűnő volt. Meg annyira drága.
Betegségem után azonban, - mivel ,,úgy de úgy" szerettem volna, - megengedték, hogy a fülembe tegyem, majd azt is, hogy hordjam. Így aztán, többé ki se vettem a fülemből.
- Figyelj rám,...- mondta akkor Anyám Vitéznek, nagyon komolyan - aztán vigyázz ám a lányra, meg a fülbevalóra, mert nagyon drága mind a kettő, és baj lesz belőle, ha valamelyik elveszik...-
Hogy megértette-e Vitéz, azt nem tudom, de félrehajtott fejjel hallgatta Anyámat és valamit még válaszolt is a maga módján.
Talán azt, hogy:..."ajjaj..."-
Egy biztos, vigyázott a fülbevalómra. Jobban, mint én. Sőt, rám is vigyázott, jobban, mint én magamra.
Egyszer, amikor éppen a vasútállomás közelében bóklásztunk vele, - kellemetlen helyzetbe kerültem.
Egy, - nem akarom megmondani ,,milyen"- asszony - kérdezősködni kezdett tőlem mindenfélét. Én meg illedelmesen, a gyanakvás legkisebb jele nélkül válaszolgattam. Így került sor a fülbevalómra is. Arról is érdeklődött.
Hát, "ajjaj" volt, - az biztos.
Én ugyanis, összefoglalva, amit csak tudtam a fülbevalómról, egyszerre, mindent elmondtam neki. Nagyon közlékeny és nagyon cserfes kislány voltam.
- Szép, nagyon szép, igen, - mondtam - a születésemre kaptam. A keresztmamámtól. Még szikrázik is a fényben,...a szikrájának meg mindenféle színe van, még kék is, mint a szivárványnak, ...és én a szivárványt nagyon szeretem. A fülbevalómat is nagyon szeretem, és a tükörben szoktam nézegetni, amikor ráérek. Nagyon tetszik nekem. Sajnos, csak nem rég óta viselhetem, mert a szüleim eddig nem engedték meg. Vigyázni kell rá. Azért, mert gyémántból van, és nagyon drága. Mert egy ekkora gyémánt, az egy kisebb fajta vagyont ér, és nem viselheti az ember a fülében a vagyonát, azt mondta a Mamám...- Hadartam egy szuszra.
Nem kellett volna.
A néni ugyanis, - nem akarom megmondani, hogy milyen, - hirtelen körülnézett, majd odakapott a fülemhez. Nem kellett volna.
A köztünk álló Vitéz ugyanis, abban a pillanatban elkapta a karját, és el se engedte többé. Nem harapta meg, de nem is engedte el. Fogta. Keményen, szorosan.
A néni persze azonnal elengedte a fülemet, meg a fülbevalómat is.
Az asszony ütötte, rúgta a kutyát, ahogy csak bírta, és még köpködött is, meg ordított is torkaszakadtából, - de hiába. Vitéz nem engedte el.
Azon a ponton voltam, hogy közbe avatkozom. Én is bele fogok rúgni a nénibe, ahogy csak bírok, és megcibálom a haját teljes erőmből, ahogy csak bírom, ha még egyszer hozzányúl a kutyámhoz. Az én kutyámhoz. Az én Vitéz kutyámhoz, a Büdöshöz...-
Vitéz azonban tudott magára vigyázni. Kicsit szorosabbra fogta. A néni lerogyott a földre, és ordított. Továbbra is, torkaszakadtából.
Az asszony ordítására kinézett az irodából egy vasutas bácsi, az állomásépületből. Aztán, azonnal oda is rohant hozzánk. Benne, megbízott a kutyánk. Csak egyszer kellett kérni.
- Ereszd el na,...ereszd el, jó kutya,...- Büdös, azonnal elengedte.
Meglehet, hogy az én kérésemre is elengedte volna, én azonban egyszer se kértem.
Féltettem a fülbevalómat. A vagyonomat, ami a fülemben van. Meg az én szép szivárványomat, -...mert az is a fülemben van. Jobb volt, hogy fogta Vitéz a nénit. Jobb volt.
Az asszony azután, amikor kiszabadult Vitéz szorításából, - szidalmak és félelmetes átkok sokaságát, áradatát zúdította ránk, fröcskölő szájjal, majd elkezdett szaladni a sínek mellett.
Olyan csúnyákat mondott, és olyan szörnyű átkokat, hogy alig bírtam megállni, hogy utána ne küldjem a kutyát. Ma már azt gondolom, - kellett volna is.
Mert akkor is átkozódott még, - amikor már messze járt. Átkozódott, ameddig csak hallottuk. Lehet, hogy még utána is.
Abból, amit ordított, az, ,,hogy a ,,rosseb a húsodat egye le csontig" meg, hogy a "kukacok rágják a szíved gyökerit"...az, - az még a szelídebbek közé tartozott.
És, -...ki tudja, meddig ér az átok?
Ki tudja, meddig jön velünk?
Ki tudja?...-
Én, nem. Az biztos.
Pár nappal később meghalt az "örök barátnőm", - agyhártyagyulladásban. Én pedig hazavittem a fertőzést tőle, - és majdnem belehalt a nővérem és a sógornőm. Hosszú hetekig harcolt Apám és Anyám, a bátyámmal együtt az életükért. Sikerrel, - ...de szinte belerokkantak.
Amikor a lányok már túl voltak az életveszélyen, Édesanyám kétoldali tüdőgyulladást kapott, - és akkor arra, még nem volt gyógyszer, - majdnem belehalt.
Ezt követően, - az oroszok, lelőtték a kutyámat, - majd az imádott nagynénémet.
Utána pedig, - elvesztettük az otthonunkat, - menekülnünk kellett a kitelepítés elől.
Nem tudtam másra gondolni, - csak az átokra.
Az Átokra.
Magamat hibáztattam.
Mert, -...ki tudja, meddig ér az átok?
Ki tudja, meddig jön velünk?
Ki tudja?...-
Én, - nem tudtam. Az biztos.
A fülbevalóm, azután, - sokáig megvolt még. Egészen nyugdíjas koromig. Akkor azonban, eltűnt.
Szomorú, de akkor, éppen az évekig hozzám járó takarítónő lopta el, - akiben, teljes mértékben megbíztam, már csak a férje állása miatt is. Mert a férje, ,,olyan"...állásban volt. Rajta volt a falu szeme, ahol laktak. Ez azonban, nem akadályozta meg őket a lopásban.
Amint hallottam, - később sem, és máskor sem.
Jól alakították a becsületes embert, - mert én, soha de soha nem kételkedtem bennük.
Csak az Isten tudja, mi mindenem, főként pedig mennyi pénzem, vándorolt így az évek folyamán hozzájuk.
Amikor a fülbevalóm eltűnt, nem gyanakodtam senkire. Amikor elveszett, tócsát sírtam ugyan magam köré, - de nem gyanúsítottam senkit. Legkevésbé a takarítónőt. Ő, ugyanis,...- velem sírt. Sőt, zokogott. Úgy tűnt, - szívből, igazán. A végén, - már én vigasztaltam, őt.
Egyszer azonban családjával együtt, - útközben, a pillanatnyi szorult helyzetükben - véletlenül tértek be hozzám.
Kifogyott a benzinjük, és kölcsönt kérni jöttek hozzám. Miután átadtam a pénzt, a teraszon ültettem le őket, és kávét akartam készíteni nekik. Amikor, - a legnagyobb megdöbbenésemre! - szikrázni, csillogni, villogni kezdett a fülbevalóm, - a nagylányuk fülében, ahogy rásütött a nap. Mintha csak jelezni, szólni akart volna nekem a fülbevaló, hogy:
- ,,Héééé,...hé,...hé, ide nézz,...itt vagyok! Nézzél rám,...én vagyok!"...-
Remegni kezdett a lábam. Azt hittem, kimegy alólam a föld. Azonnal felismertem. Volt rajta egy jel is. Egy parányi sérülés, a fehérarany foglalaton.
A fülbevalóm, legalább 2 évvel korábban tűnt el. És, lassan belenyugodtam már az elvesztésébe. Nagyon felkavart, amikor megláttam.
A pillanatnyi sokk után, még egyszer megnéztem, és nem volt kétségem felőle: ez itt, az én fülbevalóm volt. Igen. Semmi kétség, az enyém!
Felálltam hát, odaléptem a lányhoz és egyszerűen, kivettem a füléből. Azzal a megjegyzéssel, hogy:
- Ez itt az én fülbevalóm, ami 2 éve tűnt el az ékszerdobozomból, - és most mondja el szépen kislány, hogy honnan szerezte?...-
- Anyukámtól kaptam,...- mondta ő, magabiztosan, -...a buszállomáson találta...- tette még hozzá.
- Soha életemben nem jártam a buszállomáson, - mondtam - ...ott tehát nem találhatta. Ezt a fülbevalót a tükörről vette el az anyukája, az ékszerdobozomból...-
Hallgattak.
- Ha azonban azt állítja, hogy ,,ez a fülbevaló", nem ,,az a fülbevaló", - akkor, kapják össze magukat, de azonnal, és találkozunk 10 perc múlva a rendőrségen. Én tudom, hogy a fülbevalóm egyedi, tudom, hogy mi a különös ismertetőjele, és legalább három olyan tanúm van, aki ismeri ezt az ékszert. Köztük még az is, - akitől kaptam...-
A lány sírt, az anyja sírt, a férjet pedig, - aki csak vörösödött, vörösödött - úgy tűnt, a guta kerülgeti, sőt talán menten meg is üti, - de nem szólt egy szót sem. Hiszen ez a dolog, az állásába kerülhetett volna.
Az asszony tagadott, szemrebbenés nélkül, következetesen, és irult pirult. A lány meg bőgött.
Rápislantottam a kezemben lévő fülbevalóra. Rajta volt a jel.
- Akkor most, irány a rendőrség....- mondtam
Szó nélkül felálltak, beültek a kocsijukba és eltűntek. Se köszönés, se bocsánatkérés, se magyarázat, se mentegetőzés, se semmi.
Többé, - nem láttam őket, - meg persze a pénzt se, amit kölcsönkértek.
Én is kocsiba ültem és azonnal elmentem a rendőrségre. Vártam ott rájuk, kb. 2 órát. Ők azonban nem jöttek. Nyilván, meg volt rá az okuk.
Végül is, nem tettem feljelentést. A fülbevalóm pedig megvolt.
Egy darabig.
Azonban, ezt követően sem volt vele szerencsém.
Hosszabb külföldi utazásra készültem, és, - miután széfem nem volt - és a bp.- i lakásban sem akartam őrizetlenül hagyni, a közelben pedig nem volt senki, akire rábízhattam volna, - az összes ékszeremet beadtam egy Majakovszkíj utcai Bizományi Áruházba, arany árban, jelképes összegért, - megőrzésre.
Nem a pénz, hanem az őrzés volt a fontos. A biztonság. Az, hogy ott jó helyen van, - jó helyen tudom, - ott vigyáznak rá.
És, - ez volt az én nagy tévedésem.
Amikorra visszatértem, éppen azt a boltot rabolták ki. Éppen azt. És elvitték az összes ékszert. Az enyémet is, természetesen. Az összeset. Nem maradt semmim.
Kaptam valamiféle jelentéktelen összegű kártérítést. Közölték velem, hogy nagy erővel folyik a nyomozás, s ha lesz valami, - akkor majd értesítenek.
Természetesen, - nem lett semmi. És, természetesen, - nem értesítettek. Máig sem.
A fülbevalóm, pedig soha többé nem lett meg.
Hát, - gondolom én -...valakinek, az a valamikori átka, - ami a fülbevalóhoz kapcsolódott, - úgy látszik, hatott.
Úgy látszik, még ennyi év után is, hatott.
Ha átok volt, - akkor az ördög játéka volt. Az ördögé, - akinek mindig ellene mondtam
Az ördögé, aki, ha tehette, és amikor tehette, - jól megtaposott.
Mindig olyankor, amikor legjobban fájt, és mindig úgy, ahogyan legjobban fájt.
Én, ennek ellenére is, - ellene mondok az ördögnek, - mindig, - ameddig csak élek.
Könyv megrendelés:
http://a-zarda.freeweb.hu/
</TD><TD width="1%"></TD></TR><TR><TD width="100%" colSpan=3></TD></TR></TBODY></TABLE>