Létezik sírig tartó szerelem.
<o
> </o
>
A hold bevilágított az ablakon. Felriadtam. Telihold van, talán ez zavart meg. Az ablakhoz mentem. Kint ezüst minden a hold fényében. A fák ágait vastag zúzmara borítja. A madáretető alatt a hóban kicsinyke lábnyomok. Az erdei pintyek soha nem szállnak az etetőre, mindig a lehullott magvakat csipegetik. Nézem a nyomok keszekusza halmazát, próbálok rájönni, mi ébresztett fel. A videón az óra hajnali fél kettőt mutat. December 23, hajnali fél kettő. Hirtelen megértem felébredésem okát. December 23, ma lennél 69 éves. Nézem a hold hideg fényét, és szinte hallom a hangodat: -Ne gyötörd magad, próbálj meg aludni. Hányszor hallottam ezt Tőled, amikor a lelkiismeretem utat biztosított a gyötrő álmoknak. Ne gyötörd magad. Talán, ha végiggondolom még egyszer, tisztázhatom, hibáztam-e és miben.
Sokszor és sokat hibáztam életem során. Utólag mindig tudtam, hogyan kellett volna, mi lett volna a helyes. Utólag könnyű….<o
></o
>
A férjem békésen szuszog a helyén, iparkodom nem felverni álmából. Egy széket húzok az ablakhoz, kicsit megnyitom, és a hó borította kertet nézve visszamegyek az időben.<o
></o
>
<o
> </o
>
Ezerszer kérdeztem Tőled, miért maradtál egyedül, amikor elváltatok. De csak a fejedet ráztad, és nem válaszoltál. Ha nőkről volt szó, nem fukarkodtál a gunyoros kijelentésekkel. Azt hittem, csalódtál, elég volt egy életre belőle. Ha megemlítettem előtted Anyámat, mindig kicsit csúfondárosan reagáltál. Nem örültem, hogy egyedül élsz. Nekem is könnyebb lett volna, ha van melletted valaki. Győződtelek is eleget, ne maradj egyedül, amikor én is elkerültem otthonról. Magányos leszel, nehéz lesz társ nélkül az üres lakásban. De azt mondtad, ne aggódjak, rendben lesz minden, csak éljem az életemet, mert mindenkinek csak egy jutott belőle, azt élje kedve szerint. - Hát Te?- kérdeztem én. - Én is kedvem szerint élem, ne gyötörd már magad feleslegesen - ezt válaszoltad.<o
></o
>
A kapcsolatunk szoros maradt az elköltözésem után is, sokat voltál nálunk, mi nálad már kevesebbet. Vasárnap rend szerint nálunk ebédeltél; szerettem, ha ott vagy, mindig megdicsérted a főztömet, akármilyen volt is. Jó étvágyad volt, öröm volt nézni, ahogy eszel. Minden Karácsonykor nálunk jött össze az egész család. Ez volt a legegyszerűbb, anyósom is egyedül élt, így senkinek nem kellett magányosan tölteni az ünnepet. Azok a boldog karácsonyok….<o
></o
>
Holnap karácsony. Nem volt szerencséd még az ünnepekkel sem: 23.-án születtél, 24.-e karácsony, 25.-én pedig a névnapod van. Azaz volt. Mennyit viccelődtél ezen is: biztos spórolt a Mutter, így egyszerre ünnepelhetett meg mindent. Senki sem vette komolyan, nem hiszem, hogy valaha is kaptál volna ajándékot gyerekkorodban. Nem olyan világ volt akkor.<o
></o
>
A dolgok akkor kezdtek elromlani, amikor végre kényelmes lakásod lett, központi fűtés, hideg-meleg víz, nincs kerti munka többet. Már amúgy sem bírtad volna a fizikai munkát az infarktus, majd a pacemaker után. A szép, összkomfortos lakásodat már nem élvezhetted, egyik betegség jött a másik után. Szinte alig voltál otthon, kórház kórház után. A lábadat éppen csak sikerült megmenteni egy érelzáródás után, máris jött a gyomorvérzés. A vérhígító, amit a lábadra szedtél, akadályozta a gyomorvérzés kezelését. Leállították a vérhígítót, de ezzel romlott a keringésed. Hét hónapnyi fekvés után engedtek haza a kórházból, ismét járásképtelenül, akkora felfekvéssel a csípődön, hogy a két öklöm belefért volna. Hogyan lesz ezután? Menni nem tudsz, hogy oldjuk meg az ellátásodat? Azt mondtad, szeretnél a saját lakásodban élni, éppen csak megszoktad az új helyet, ne kelljen most megint máshová költöznöd. Végül megoldódott ez is, találtunk egy nénit a házban, aki fél napra elvállalt, amíg én dolgozom. Fél napot ott vagyok én, éjszaka meg elleszel egyedül is; mert mint mondtad, olyankor aludni szoktál. Nem volt egyszerű így sem. A három műszak mellett kellett megoldanom, hogy mindenhol legyen étel és tiszta ruha is. Futkároztam a két lakás és a munkahelyem között; egy idő után fáradt voltam, néha türelmetlen. Sokszor Rád mordultam. Mindig tudtam, ha megbántottalak, csak rád kellett néznem. Soha nem vártad, hogy bocsánatot kérjek, csak megálltam az ágyad mellett, Te egyből értetted, mit akarok mondani. Sok hibát elkövettem veled szemben, szinte semmit nem úgy tettem, ahogy kellett volna. Néha csak Rád néztem, és tudtam: már megint hibáztam. Azt hiszem, egyedül Te tudtad elfogadni türelemmel és szeretettel a hibáimat. <o
></o
>
A sebek lassan gyógyulni kezdtek rajtad, én is szabadultam a gyötrő sebkötözéstől. Aki nem látott még felfekvést, el sem tudja képzelni a látványt. Végre megszűnt a sebek okozta fájdalom, kicsit jobb lett a kedved is, rákaptál a TV nézésre. Volt egy kedvenc sorozatod, azt mondtad, alig várod, hogy megismerd a végét. Két rész volt még vissza a sorozatból, de már nem láthattad. Én sem tudtam elmesélni Neked a végét, mert én soha nem néztem. <o
></o
>
Az a Pünkösd éppen olyan volt, mit máskor. Talán az idő volt kicsit melegebb. Este elköszöntem tőled. Éjszakára minden oda volt készítve az ágyad mellé, amire szükséged lehet. Másnap szabad napos voltam, de délelőtt a szemészetre kellett mennem, a néni jön majd reggelit adni, légy jó, majd ebédtájban jövök, csak melegíteni kell az ebédedet. Azon a keddi reggelen valami nem hagyott nyugodni. Már rég a szemészeten kellett volna lennem, de egyszerűen nem bírtam elindulni. A férjem hazarohant a gyárból, csatakosan, munkásruhában. Akkor már tudtam, nagy a baj. A néni őt hívta fel a munkahelyén, mert nekem elméletileg addigra a szemorvosnál kellett volna lennem. A néni 8 órakor ment Neked reggelit adni, de eszméletlenül talált. Hívta a mentőt. A mentősök próbálkoztak valamit tenni érted, nem sok sikerrel, végül a rohamkocsi bevitt a megyei kórházba. <o
></o
>
Két hét iszonyat következett a központi intenzíven. Az agyembólia féloldali bénulást okozott, a beszédkészség elvesztésével. Amióta a gyomorvérzésed miatt nem szedhetted a vérhígítót, ez már a második embólia volt. Aznap, amikor bemehettem hozzád, nem ismertelek meg. Amikor végre megtaláltalak a drótok, csövek halmaza között, egy idegen arcot láttam. Csend volt, csak a lélegeztetőgép ütemes hangja törte meg a félelmetes némaságot. A nyakadon friss gégemetszés nyoma. Kihúztam a kisszéket az ágyad alól, leültem és megfogtam a kezed. A nővér valami gyógyszert fecskendezett a nyaki eredbe kötött infúzióba, intett nekem: már felkelthetlek, lassan amúgy is ébredeznél a műtét után. Csak ráztam a fejem; nem, úgyis tudod, hogy ott vagyok, csak aludj, amíg enged a fájdalom. Fogtam a kezed, a tenyeremben éreztem a szíved verését. Közben ostoroztam magam. Nem most kellene itt lennem, akkor kellett volna melletted lennem, amikor az embólia ért. Az orvos ugyan nyugtatott, úgysem tehettem volna semmit, hiszen éjjel, álmodban történt. Csak reggel vettem volna észre akkor is, ha ott alszom aznap éjjel Nálad. Nem tudom. Lehet. Talán, de nem biztos. Már megint hibáztam, és ez az életedbe kerül. Aznap nem beszéltem semmit hozzád. Nem tudtam mit mondani. Csak ültem az ágyad mellett, míg el nem küldtek. Bűnbánat. Mit sem ér….Utólag. Mindig utólag.<o
></o
>
Másnapra kicsit összeszedtem a lelkierőm maradékát. Ha nem tudsz beszélni szóval, majd beszélünk jelbeszéddel. Az orvos ugyan azt mondta, nem fogod fel magad körül a világot, de én tudtam, hogy értesz mindent. Láttam a szemeden, ahogy előző nap egyszer rám néztél.<o
></o
>
- Apu, ha érted, amit mondok, szorítsd meg a kezem.- és Te megszorítottad. Az orvos rázta a fejét: csak reflex, semmi egyéb. Jó, akkor próbáljuk ki. Az igent kézszorítás jelzi, ha nem, akkor pedig nincs kézszorítás. <o
></o
>
- És mit bizonyít ez? - kérdezte az orvos. <o
></o
>
–Azt, hogy tudatánál van. Ért és érez.- feleltem. <o
></o
>
Nekem lett igazam, így valamennyire tudtak kommunikálni Veled a nővérek. Eltelt tíz nap, az állapotod mit sem változott, de egyre gyengébb lettél.. Már nem tudtam, igazából mit szeretnék. Hogy életben maradj? Eddig sem volt életed, pedig fel tudtál ülni az ágyon, csak járni nem voltál képes. Tudtál enni, inni, beszélni. Most se járni, se magadtól megfordulni, se beszélni, nyelni. Nem tudsz lélegezni sem. Hogy elmenj, azt szeretném? Régen nem tudtál erről beszélgetni velem, mert mindig kirohantam, ha szóba hoztad. Most beszélnék már erről is, csak szólalnál meg. Azt hiszem, a két hét vége felé leginkább azt szerettem volna, ha véget ér a szenvedésed, mert már csak önmagad árnyéka voltál. Az infúziók és a lélegeztető gép tartott életben. És talán a remény, hogy hátha….<o
></o
>
Az orvos már azt is csodának élte meg, ha ezt kibírtad. Nem áltatott, megmondta őszintén: vége.<o
></o
>
Aznap láttam a szád mozgásán, nagyon akartál valamit mondani. Derítsük hát ki. Mondani akarsz valamit nekem? Kézszorítás. Üzenni valakinek? Semmi. Nekem akarsz mondani valamit? Kézszorítás. Velem kapcsolatos? Semmi. Valami, amiről mostanában beszéltünk? Kézszorítás. Törtem a fejem, találgattam, de aznap nem jutottunk dűlőre. Láttam, fáradt vagy, majd holnap folytatjuk.<o
></o
>
Amióta a kórházban vagy, minden nap úgy köszöntem el tőled: holnap várjál ám, mert jövök. Mintha csak azt mondtam volna, várj meg. Most azonban ez valahogy elmaradt. Már eljöttem Tőled, amikor ez eszembe jutott. Mintha elengedtem volna a kezed. Egy újabb hiba. Megint utólag. Zaklatott voltam, zavart és szomorú.<o
></o
>
Aznap nem tudtam hazamenni a családomhoz. Nem akartam senkivel találkozni, beszélni. A lakásodra mentem, először azóta, hogy elvitt a mentő. Félve nyitottam be a kisszobába, ahol aludtál. A paplanod a földön. A lepedő gyűrött, kis vérpettyes vattadarabkák a földön, az injekciók és az infúzió nyomai. A lepedőn kis piros<o
></o
>
folt. A véred. Odaszorítottam az arcomat a beszáradt folthoz, és végre kitört belőlem a felszabadító sírás. Kicsit megnyugodtam. A délutánra gondoltam, a mondanivalódra, amit annyira közölni akartál. Amiről előtte is beszélgettünk. Miről is volt szó köztünk azon a Pünkösd-hétfőn? Tervezgettük, hogy eladjuk a két lakást, veszünk egy nagyobbat, ahol elférünk együtt. Milyen lesz a bútor az új lakásban, ki mit tart meg a régi dolgai közül. Akkor mondtad, hogy ne felejtsem el, az a kép az ágyad felett az enyém, mindig is nekem szántad. Erre kicsit elhúztam a szám. Egy házilag bekeretezett reprodukció, egy erdő részlete, talán Paál László festette az eredetit. Mit kezdjek én vele? De szavamat vetted, hogy megtartom, nem dobom ki. Nagyjából ennyi történt Pünkösd hétfőjén.<o
></o
>
A képre néztem. Most is ott lóg a falon az ágyad felett. Leakasztottam a képet. Eddig tilos volt, de most nincs itt, aki rám szólna: ne nyúlj hozzá. Miért ilyen fontos ez a kép? Megfordítom, a hátoldalán képszegekkel odaerősített kartonpapír. Kifeszegettem a hátlapot. A hátlap és a reprodukció között egy soha nem látott fénykép lapult. Ketten vagytok a képen Anyámmal. Anyám rád emeli boldog pillantását, Te pedig büszkén meredsz a fényképezőgép lencséjébe: látjátok, ő engem szeret. Nagyon fiatalok vagytok még, talán egy-két évvel az esküvőtök után készülhetett. Azt tudom, hagyományos esküvői képetek nem volt, ahogy igazi lakodalmatok sem. Döbbenten meredtem a képre, és végre mindent megértettem, minden kérdésemre választ kaptam. A képet visszatettem a helyére és most már haza tudtam menni.<o
></o
>
Másnap délelőtt dolgoztam. Végig azon járt az eszem, hogyan is fogalmazzam meg, amit mondani akarok Neked. -Apu, megfejtettem a titkodat. Te nem tudsz szólni, de majd én beszélek helyetted, elmondom, mire jöttem rá, és átadom az üzenetedet a címzettnek.- körülbelül ezt fogom mondani. Most fel is hívom a kórházat, mondják meg Neked, hogy várjál, nagyon várjál, délután megyek. A nővér szóba sem állt velem, kis hallgatás után azt mondta, majd hívja a doktor urat, aki beszélni szeretne velem. Akkor én már orvos nélkül is tudtam, mi történt. Hajnalban, négy óra ötven perckor egy újabb embólia véget vetett a szenvedéseidnek.<o
></o
>
Ez az utolsó, két felnőtt közötti, őszinte beszélgetésünk elmaradt, de azt üzenem Neked, elvégeztem a rám bízott feladatot, ez egyszer hiba nélkül. Most már Anyu is tudja, történt bármi is köztetek, Te halálodig, és talán azon túl is csak őt szeretted.<o
></o
>
<o
> </o
>
Hűvösödik itt bent a levegő. Sokáig volt nyitva az ablak. A hold körül ezüst tányér. Holdudvar. A szenvedések holdudvara. Talán onnan ered, hogy kivetítjük környezetünkre a belső világunkat, érzéseinket. Még egyszer a holdra nézek, és hallom a hangod: - Ne gyötörd magad! Feküdj le és aludj, mert korán kell kelni. Becsukom az ablakot. A sötétítőn átszűrődő gyér fényben látom egy kép körvonalait a falon, épp az ágyunk felett. Egy reprodukció, a képen egy erdő részlete, valószínűleg Paál László festette az eredetijét. <o
></o
>
<o
> </o
>
forrás:center