Mint ahogyan a cím is mutatja, ez egy szerelmes téma. Nem csak olyan írhat persze, aki szerelmes
.Itt bármit megoszthattok, legyen szó jó/szép élményről, képekről, zenéről, videóról.kisskisskisskisskiss
A szerelem anatómiája
Hát újra itt van. Hívatlanul, vártan is váratlanul. Itt van, hogy jelezze: Menekülj! Menekülj, amíg nem késő, amíg ura vagy önnön akaratodnak, amíg az ész és a reflexek irányítják testedet. Igen, agyad leadta a jelzést, de testedet már megbéklyózta a vágy. Lelassultak gondolataid, és egyes egyedül csak rá, az ő szemeire, mosolyára, szavaira tudsz koncentrálni. Nem érdekel a zene, csak ha vele hallgatod. Nem érdekelnek kedvenc könyveid, mert a sorok mögül is ő mosolyog feléd. Elhanyagolod munkádat, átadod magad egy édesen gyötrelmes érzésnek. Menekülnél, de nem vagy annyira buta, hogy ne értsd meg: elvesztél! Gúzsba kötött a láz, amely testedet gyötri. Az ágyékodban sürgető, égető fájdalom. Kitárulkozni kívánsz, magadba fogadni őt, az övé lenni. Magadban ölelnéd, de még hadakozol. Maradék akaratoddal hatványozod büszkeségedet, fennkölt eszméket hirdetsz, megjátszod a menőt, de ismét felismered, hogy csak manó lehetsz. Elég egy kedves gesztus, elég látnod, hogy tudomást vesz rólad, és máris lehullnak gátlásaid, mint borzongó testedről a ruhadarab. És akkor bármilyen lehetetlen helyen, helyzetben, alkalommal, dacolva a világgal, barátokkal, ismerősökkel és saját magaddal, egy pillanat alatt elfelejted, hogy észlény vagy, csupán az érzés, az ösztönök élnek benned. Kiszolgáltatod magad, hogy kiszolgálhasd őt. Lélegzeted az ő tüdejéből árad, szíved az ő szívének dobbanásával dobban. Talán szégyent sem érzel, megaláztatást sem, hiszen annyira természetesen nyújtod magad, hogy a legkényesebb helyszín sem tud sokkolni. Egyszerűen: vagy. De csak vele és általa. Különben napjaid, de főleg éjszakáid a várakozással telnek. Tudatalattid ismét menekülésre szólít. Nem figyelsz oda! Nem hallod, mert nem akarod meghallani. Semmi sem tudja megakadályozni boldogságodat. Begubózol, mint a pillangó, aki bárki másnak lárva-arcát mutatja, csak az ő mosolyára tárod szét színpompás szárnyaid. Lehetsz entellektüel vagy analfabéta, érzéseid hieroglifáit csak ő fejtheti meg. Megjátszod, hogy nem vagy féltékeny, de szemed sarkából figyelsz mindenkit, aki esetleg hatással lehet rá. Titokban lesed szemének villanását, s ha másra mosolyog, bár úgy teszel, mintha észre sem vennéd, halálos méregként ivódik pórusaidba. Te, aki mindig igazságosnak tartottad magad, hirtelen részrehajlóvá válsz. Mindent úgy magyarázol magadnak, hogy az ne okozzon fájdalmat. Végletekbe esel. Csupán két lehetőség létezik számodra: vagy erősen pozitív, vagy erősen negatív. Más egyszerűen nincs. Csak a kételkedés. Mert az él benned a legerősebben. Agyad kerekeibe jó mély vájatot vágott a félelem. A félelem, hogy elveszíthetnéd. Bár tudod, hogy talán ez lenne a legjobb megoldás, talán akkor visszakaphatnád a szabadságodat. De minek az olyan szabadság, amelybe belepusztulnál?! Inkább rabszolga maradsz, s egy-egy simogatás után nyüszítesz a boldogságtól, mint a kiskutya, akit gazdája megjutalmazott. S ha netán egyedül maradsz, akkor is nyüszítesz. A nyüszítéseddel megszűnsz létezni, mert megszűnt az érzés, megszűnt a szerelem. Nyugodj meg, élni fogsz tovább, továbbra is végzed majd hétköznapi szokásos teendőidet, esetleg néhány napig gyógyszert szedsz, vagy leiszod magad, előveszed Zorán lemezeit, hogy együtt sírd vele: „Amikor elmentél tőlem, majdnem meghaltam..." De az élet még ott pislákol benned, meghagyva az érzések csökevényeit üres szívedben. Élsz, beburkolódzva saját fájdalmadba, élsz, azaz vegetálsz, hogy egy bizonyos idő elteltével felkiálthass: „Hát újra itt van! Hívatlanul, vártan is váratlanul!"