Tudom, már vége a szeretet ünnepének, de tudjátok mit kérnék a magyar diaszpórától a legszívesebben?
Leginkább azt, hogy legyen végre.
Kezdjük a legégetőbb kérdéssel: mit tudunk tenni az elvándorlás ellen? Mit tudunk tenni azért, hogy ne London legyen a második legnagyobb magyar város?
Az igazság az: semmit.
A magyar gazdaság még hosszú évtizedekig nem lesz versenytársa a „fejlett nyugatnak”, aminek nem csak közgazdasági, hanem gondolkodásbeli okai is vannak. Egy szó, mint száz, mindig lesz olyan ország, ahova megéri kimenni Magyarországról „pár évet dolgozni”, de aztán a kivándorlók többsége soha nem fog hazajönni.
Mit tehetünk tehát ellene?
Mint írtam, semmit.
Külföldön sincs kolbászból a kerítés, de aki beszéli az adott nyelvet és akar dolgozni, annak sokkal jobb kint, mint itt. Lehet ezen vitázni – de felesleges. A kivándorlás mindig is létező jelenség volt, lesz – de nem is ez a baj.
Az a baj, hogy nincs igazán magyar diaszpóra.
Utáljuk egymást, ha itthon vagyunk, ha külföldön, magyar a magyaron át gázol. Ha szétnézel az internetes beszámolók közt, lassan mindegyik úgy kezdődik: kerüld a magyarokat, haverkodj inkább bárkivel, de velük ne. Lehúznak, keresztbe tesznek stb. – de vajon miért?
Miért van, hogy a régen híres cleavlandi magyar közösség – még mindig több, mint százezer, magyar származású él ebben az Ohio-állambeli nagyvárosban – mára szétesett, sőt, egy 2005-ös felmérés szerint már csak 8130 fő(!) beszél magyarul közülük?
A magyarok egyszerűen nem jönnek ki egymással, folyton veszekszenek, megharagszanak egymásra, és így nem lehet összetartó közösséget kovácsolni.
Az ukránok, lengyelek, szlovákok közösségei egyre erősebbek és összetartóbbak. Tudom, hogy mi el fogunk tűnni. Én évtizedek óta próbálom itt életben tartani a magyar kultúrát, de nem hiszem, hogy sokáig megmarad már.
Rose Marie Gerzsenyi (85) - Pittsburgh
A nemzeti identitás generációs kérdés, akinek a szülei büszke magyarok, az akkor is megtanul magyarul, ha a világ túloldalán él. Persze most lehet azt mondani, hogy a magyarság nem a nyelven múlik, hanem a szíven stb. – de azért na, erős fokmérő az anyanyelv ismerete.
De a kivándorolt magyar nem büszke magyar.
A kivándorolt magyar sértődött magyar.
A kivándorolt magyar utálja a többi magyart – ugyan úgy, mint ahogy itthon is tette, tesszük, ez az ország sosem volt igazán egységes soha sem, lássuk be. Van ilyen. De mi történik a diaszpórákban? Az, hogy ők a XX. század problémáit élik meg itt, a XXI. században. Vannak családok, akik Szálasi elől menekültek ki s vannak, akik Kádár elől. S ők még mindig viselik ezeket a sebeket, mert ezt örökölték.
S az ő többségüket a kettős állampolgárság intézménye sem hatja meg. Az anyaországot ugyan úgy magasról letojják, mint a magyar utcaszomszédukat. A kisebbség kitart, hagyományt őriz, de az ő számuk vészesen fogy, sőt, van ahol már konkrétan nulla.
"Magyar tér" - Buenos Aires
Ugyan ez az én generációm: manapság többen mennek ki a kilátástalanság és a politikai csalódás miatt, mint a remélt gazdagságért – s ezek az ifjak soha nem fognak egy asztalhoz ülni azokkal, akiket a kommunisták üldöztek el jóval korábban, s lettek e miatt („jogosan”) vérfideszesek például. Ez amúgy a félelemre alapozott kormányzás miatt is van, erről egy remek cikk olvasható Pongrácz Alex adjunktustól itt.
Ez itthon, belföldön sajnos alap dolog. A csoport utálja B-t, C-t és főleg D-t.
De más népeknél ez csak belföldre korlátozódik, amint külföldre kerülnek, összefognak. Muszáj, különben ha baj van, reszelnek nekik, mert csak a saját vérükre számíthatnak az anyaországtól x száz, ezer kilométerre. S ezt ők felfogják. De mi nem.
Az ukránok is utálják egymást otthon – de az angliai, amerikai ukránok politikai nézettől, családi történelemtől függetlenül úgy élnek együtt, mintha soha semmi nézetkülönbség nem lett volna. A szlovákok, románok és még sorolhatnám, szintén.
Komolyan.
De mi nem vagyunk rá képesek.
Megoldás?
Nincs. Ezt ki kell nőni, ehhez egy teljes agybeli változás kell, ami nagyon sok idő. Generációk. És ha ma nem kezdjük el, soha nem sikerül.
Viszont addig is egy dolgot, mondjuk úgy, nulladik lépésként megtehetne a Kormány a hétvégi iskolák, magyar nyelvű misék és persze az oda is eljutó propaganda fake news mellett, vagy inkább helyett: pénzügyi kötődést létrehozni az anyaországgal.
Ha már nem jön haza a kivándorló, legalább üzletileg, pénzügyileg kötődjön ide!
Ő kötődne az országhoz, bízna benne, talán egy idő után hinne is neki és nem lenne kérdés, hogy ha kint is él, a gyermekeit is magyarként, magyarnak nevelné.
Az ország pedig erősödne, hisz ha a külföldi diaszpóra csak a 10%-a itthon fektetné be a spórolt pénzének csak a 10%-át(!) akkor hozzávetőlegesen és arányaiban kb. 1%-ot ugrana az ország GDP-je!
A már külföldön született magyar-származásúak becsült száma 2011-ben az MTA szerint.
Kép: korosiprogram.hu
Olyan keretrendszert kell teremteni, amiben egy angliai magyarnak megéri a tartalék pénzét magyar állampapírban vagy magyar befektetésben tartani. Olyan keretrendszert kell teremteni, amiben a németországi magyar úgy érzi, megéri spórolni, hogy 5-10 évvel később egy magyar vállalkozásba fektesse azt. Még ha ő maga nem is jön haza – bár siker esetén talán meg is tenné – de legalább segíti az anyaország startup cégeit, kis-és középvállalkozásait vagy barátai ötleteit.
Olyan keretrendszert kell teremteni, hogy egy amerikai magyarnak megérje itthon újépítésű ingatlant vásárolni, hogy aztán azt biztonsággal bérbe adhassa, ezzel is pörgetve a magyar gazdaságot (mert lássuk be, bár páran csinálják, igazából annyira nem éri meg nekik, mintha ezt abban az országban művelnék, ahol élnek).
Nem a hazautalt családi segítségekről beszélek, hanem a gazdaságba tett pénzről. Amire szükségünk van nekünk is; nekik is, de ma mégsincs.
De ehhez nagyon nagy változás és teljesen új keret kell, hisz ma, aki kimegy, annak esze ágában sincs segíteni az országán, aki cserben hagyta, kilátástalanságba taszította, menekvésre késztette.
Ma még csak sértődöttség, gyűlölet van.
Holnap viszont már lehet, késő lesz bármit tenni.
Kovács M. Klaudia
Leginkább azt, hogy legyen végre.
Kezdjük a legégetőbb kérdéssel: mit tudunk tenni az elvándorlás ellen? Mit tudunk tenni azért, hogy ne London legyen a második legnagyobb magyar város?
Az igazság az: semmit.
A magyar gazdaság még hosszú évtizedekig nem lesz versenytársa a „fejlett nyugatnak”, aminek nem csak közgazdasági, hanem gondolkodásbeli okai is vannak. Egy szó, mint száz, mindig lesz olyan ország, ahova megéri kimenni Magyarországról „pár évet dolgozni”, de aztán a kivándorlók többsége soha nem fog hazajönni.
Mit tehetünk tehát ellene?
Mint írtam, semmit.
Külföldön sincs kolbászból a kerítés, de aki beszéli az adott nyelvet és akar dolgozni, annak sokkal jobb kint, mint itt. Lehet ezen vitázni – de felesleges. A kivándorlás mindig is létező jelenség volt, lesz – de nem is ez a baj.
Az a baj, hogy nincs igazán magyar diaszpóra.
Utáljuk egymást, ha itthon vagyunk, ha külföldön, magyar a magyaron át gázol. Ha szétnézel az internetes beszámolók közt, lassan mindegyik úgy kezdődik: kerüld a magyarokat, haverkodj inkább bárkivel, de velük ne. Lehúznak, keresztbe tesznek stb. – de vajon miért?
Miért van, hogy a régen híres cleavlandi magyar közösség – még mindig több, mint százezer, magyar származású él ebben az Ohio-állambeli nagyvárosban – mára szétesett, sőt, egy 2005-ös felmérés szerint már csak 8130 fő(!) beszél magyarul közülük?
A magyarok egyszerűen nem jönnek ki egymással, folyton veszekszenek, megharagszanak egymásra, és így nem lehet összetartó közösséget kovácsolni.
Az ukránok, lengyelek, szlovákok közösségei egyre erősebbek és összetartóbbak. Tudom, hogy mi el fogunk tűnni. Én évtizedek óta próbálom itt életben tartani a magyar kultúrát, de nem hiszem, hogy sokáig megmarad már.
Rose Marie Gerzsenyi (85) - Pittsburgh
A nemzeti identitás generációs kérdés, akinek a szülei büszke magyarok, az akkor is megtanul magyarul, ha a világ túloldalán él. Persze most lehet azt mondani, hogy a magyarság nem a nyelven múlik, hanem a szíven stb. – de azért na, erős fokmérő az anyanyelv ismerete.
De a kivándorolt magyar nem büszke magyar.
A kivándorolt magyar sértődött magyar.
A kivándorolt magyar utálja a többi magyart – ugyan úgy, mint ahogy itthon is tette, tesszük, ez az ország sosem volt igazán egységes soha sem, lássuk be. Van ilyen. De mi történik a diaszpórákban? Az, hogy ők a XX. század problémáit élik meg itt, a XXI. században. Vannak családok, akik Szálasi elől menekültek ki s vannak, akik Kádár elől. S ők még mindig viselik ezeket a sebeket, mert ezt örökölték.
S az ő többségüket a kettős állampolgárság intézménye sem hatja meg. Az anyaországot ugyan úgy magasról letojják, mint a magyar utcaszomszédukat. A kisebbség kitart, hagyományt őriz, de az ő számuk vészesen fogy, sőt, van ahol már konkrétan nulla.
Ugyan ez az én generációm: manapság többen mennek ki a kilátástalanság és a politikai csalódás miatt, mint a remélt gazdagságért – s ezek az ifjak soha nem fognak egy asztalhoz ülni azokkal, akiket a kommunisták üldöztek el jóval korábban, s lettek e miatt („jogosan”) vérfideszesek például. Ez amúgy a félelemre alapozott kormányzás miatt is van, erről egy remek cikk olvasható Pongrácz Alex adjunktustól itt.
Ez itthon, belföldön sajnos alap dolog. A csoport utálja B-t, C-t és főleg D-t.
De más népeknél ez csak belföldre korlátozódik, amint külföldre kerülnek, összefognak. Muszáj, különben ha baj van, reszelnek nekik, mert csak a saját vérükre számíthatnak az anyaországtól x száz, ezer kilométerre. S ezt ők felfogják. De mi nem.
Az ukránok is utálják egymást otthon – de az angliai, amerikai ukránok politikai nézettől, családi történelemtől függetlenül úgy élnek együtt, mintha soha semmi nézetkülönbség nem lett volna. A szlovákok, románok és még sorolhatnám, szintén.
Komolyan.
De mi nem vagyunk rá képesek.
Megoldás?
Nincs. Ezt ki kell nőni, ehhez egy teljes agybeli változás kell, ami nagyon sok idő. Generációk. És ha ma nem kezdjük el, soha nem sikerül.
Viszont addig is egy dolgot, mondjuk úgy, nulladik lépésként megtehetne a Kormány a hétvégi iskolák, magyar nyelvű misék és persze az oda is eljutó propaganda fake news mellett, vagy inkább helyett: pénzügyi kötődést létrehozni az anyaországgal.
Ha már nem jön haza a kivándorló, legalább üzletileg, pénzügyileg kötődjön ide!
Ő kötődne az országhoz, bízna benne, talán egy idő után hinne is neki és nem lenne kérdés, hogy ha kint is él, a gyermekeit is magyarként, magyarnak nevelné.
Az ország pedig erősödne, hisz ha a külföldi diaszpóra csak a 10%-a itthon fektetné be a spórolt pénzének csak a 10%-át(!) akkor hozzávetőlegesen és arányaiban kb. 1%-ot ugrana az ország GDP-je!
Kép: korosiprogram.hu
Olyan keretrendszert kell teremteni, amiben egy angliai magyarnak megéri a tartalék pénzét magyar állampapírban vagy magyar befektetésben tartani. Olyan keretrendszert kell teremteni, amiben a németországi magyar úgy érzi, megéri spórolni, hogy 5-10 évvel később egy magyar vállalkozásba fektesse azt. Még ha ő maga nem is jön haza – bár siker esetén talán meg is tenné – de legalább segíti az anyaország startup cégeit, kis-és középvállalkozásait vagy barátai ötleteit.
Olyan keretrendszert kell teremteni, hogy egy amerikai magyarnak megérje itthon újépítésű ingatlant vásárolni, hogy aztán azt biztonsággal bérbe adhassa, ezzel is pörgetve a magyar gazdaságot (mert lássuk be, bár páran csinálják, igazából annyira nem éri meg nekik, mintha ezt abban az országban művelnék, ahol élnek).
Nem a hazautalt családi segítségekről beszélek, hanem a gazdaságba tett pénzről. Amire szükségünk van nekünk is; nekik is, de ma mégsincs.
De ehhez nagyon nagy változás és teljesen új keret kell, hisz ma, aki kimegy, annak esze ágában sincs segíteni az országán, aki cserben hagyta, kilátástalanságba taszította, menekvésre késztette.
Ma még csak sértődöttség, gyűlölet van.
Holnap viszont már lehet, késő lesz bármit tenni.
Kovács M. Klaudia