Tóth Anna:
A nagypapám erdész. Most, hogy leesett a hó, néhány napra elhozott magával az erdőbe, hogy én is láthassam ezt a mesébe illő világot. Az erdészházban lakunk, ahol jó meleget ad a régi fekete vaskályha. Mielőtt napi kirándulásunkra mennénk, az ajtóból még visszaszaladok a babaágyhoz, hogy betakarjam benne alvó babámat. Ez az egyetlen játék, amit magammal hoztam. Kint az erdőben vakítóan fehér minden, s körülöttünk ezer apró csillagként ragyognak a megfagyott hópihék.
Hamarosan megpillantunk egy szarvast. Szeretnék halkan járni, de lábam alatt ropog a hó, és az állat futásnak ered. Agancsával megüti véletlenül az egyik fát, amiről nagy erővel zúdul le a hó, és még valami. Az a valami sötét foltként fekszik a havon, és nem mozdul.
Odaszaladok, hogy megnézzem mi lehet az.
- Nagypapa! Gyere gyorsan! Egy mókus!
Nagypapa felveszi tenyerébe a kis mozdulatlan állatot, és magához öleli.
- Menjünk gyorsan vissza az erdészházba. Lehet, hogy még tudunk segíteni rajta.
A kályha előtt nagypapa szomorúan bólogat, ahogy a mókust ujjaival dörzsölgeti.
- Milyen sovány szegény. A mókusok gyűjtenek télire ennivalót maguknak, de ha hosszú a tél, gyorsan elfogy. Sokat éheznek és legyengülnek. Ennek a mókusnak már annyi ereje sem volt, hogy megkapaszkodjon egy ágba, amikor a szarvas nekiment az agancsával a fának. Szerencse, hogy éppen arra jártunk.
A dörzsölgetéstől a mókus alig észrevehetően mocorogni kezdett nagypapa ölében.
-Julcsi! Van a szekrényen egy befőttes üveg. Dió van benne. Hozd ide légy szíves.
Aztán pici darabot tört le belőle, és vigyázva a mókus szájába tette.
[FONT="]- Mára elég lesz ennyi. És most hová tegyük szegényt? Nem tarthatom egész éjjel a kezemben.
[/FONT] - Tegyük be a babaágyba! - mondtam boldogan, és már szaladtam is, hogy kivegyem belőle a babámat.
Amikor betette nagypapa a mókust, megengedte, hogy én takargassam be.
- Tegyél a kiságyba néhány szem diót éjszakára. Lehet, hogy a melegtől jobban lesz, és akkor már egyedül is meg tud enni néhány falatot.
Reggel, mikor kinyitottam a szememet, csodálkozva láttam, hogy a mókus első mancsaival a diót fogja, és jóízűen rágcsál.
Még aznap visszavittük ahhoz a fához, ahol találtuk, és raktunk mellé annyi ennivalót, amennyi tavaszig elég.
