Akkor -végre- itt különbözünk. Ha belegondolunk, az is szabad akaratunk, ha lemondunk a szabad akaratunk érvényesítéséről. Aztán el is felejtjük, hogy az jó-e vagy rossz. Azt hitetjük el magunkkal, hogy a béke a jó, és a béke kedvéért... Csak elfelejtjük, hogy hol van az megírva, hogy csak én alkudjak meg a béke kedvéért. (Bár, ha jó a kommunikáció a társak között, akkor meg lehet beszélni, hogy ki hogy érzi a megalkuvást, lehet, kiderül, hogy mind a ketten alkalmazkodunk, csak nem abban amiben kellene, de ez egy másik mese. )
Szóval, amikor már teljesen elfejeltettük, milyen is valamit úgy csinálni, hogy én akarom, és nem úgy, hogy kell, akkor azért elgondolkodik az ember, hogy tényleg jó volt lemondani a szabad akaratomról, a saját döntési jogomról? És ezen a ponton hozhatunk egy másik döntést, ha akarunk.
Néha sajnálom, amikor kiderül, hogy az egy-egy szem betévedő pasi nem bírja a gyűrődést. Néha ugratjuk olyannal is, ami rosszul érinti őt. A pasis megoldás a sértődés, "durva visszavágás", ami nem kifejezetten asszertív. Az önvizsgálat előbbre visz, mint az önvédelem.
Vissza az egyforma pasikhoz: a pasi vezetni akar, uralkodni, legalább otthon. Ilyen. Csodálom azokat a nőket, akik képesek a fej-nyak analógiára építve mégis megoldani, hogy úgy történjenek az őt is érintő dolgok, ahogy az neki is jó. Mi lehet a technikájuk?
Aztán ez a vazopresszin dolog eszembe juttatta, hogy ha már a századfordulón is ismerték volna ezt a lehetősége, akkor az "arzénes asszonyok" nem börtönben végzik, özvegyen, hanem békésen éltek volna párjukkal, amíg a világ és hét nap.