A 14 karátos életmű - Rejtő Jenőre emlékezünk
A második világháború és a rendszerváltás közötti ínséges időszakban az érdeklődő olvasóközönségnek esélye sem volt rá, hogy minőségi ponyvaregényekhez jusson – a sanyarú helyzeten ugyanakkor enyhített valamicskét, hogy ezek míves paródiái végül áttörték a cocialista-realista sznobéria által szabott határokat. A Rejtő-reneszánsz a hatvanas évekbéli újrakiadásokkal vette kezdetét, a szerző pedig mostanra az általános közmegegyezés szerint is elfoglalhatta helyét a klasszikusok panteonjában.
Rejtő Jenő a.k.a. P.Howard a.k.a. Gibson Lavery életművét nyugodtan nevezhetjük hungarikumnak, egyrészt a magyar urbánus kultúrában rejlő mély gyökerei okán, másrészt pedig azért, mert a szövegeiről csakugyan elmondható: semmilyen idegen nyelvre nem lehetséges úgy lefordítani, hogy legalább egy keveset ne veszítsen élvezeti értékéből. Rejtő fároszként emelkedik ki a magyar ponyva két világháború közötti első aranykorából - az objektivitás kedvéért persze tegyük azért hozzá, hogy a mezőny az angolszász területekhez képest nem volt túlságosan erős, első blikkre csak a Barsi Ödön (E. Girdo, E.A. Rodriguez, stb.) Hughes felügyelőjét, Havas Zsigmond (Spencer Walls, stb.) Oliphant nyomozóját és Aczél Lajos (L.L. Rogger) Gomár apóját felvonultató krimik jutnak eszembe jó szívvel ajánlhatóként –, abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy a sótlan és önismétlően közhelyes receptúrát jó adag pesti humorral és rengeteg nyelvi leleménnyel fűszerezte.
Nem túlzás azt állítani, hogy - a regényeit tekintve mindössze néhány évet felölelő - munkássága egyedülálló: aki stílus szerint akarja berendezni a könyvespolcait, lehetetlen feladatra vállalkozik, ha olyasvalakit keres, aki legalább megközelítőleg hasonlítható lenne hozzá. Már persze ha egy kis csalással nem vesszük ide ugyanezeknek a regényeknek a Korcsmáros Pál nevével fémjelzett képregény-adaptációit.
Az alábbiakban erről a polcról szemezgetve nosztalgiázunk picit.
Az ellopott futár„Ez a lány maga sem tudta, hogy mit akar, de abból nem engedett, és semmi sem olyan végzetes erejű, elsöprő hatalom, mint a nő, ha valamiben nincs igaza. Mondd neki, hogy ne tanuljon énekelni, mert nincs hangja, kérd, hogy ne pöröljön, hiszen elveszíti, könyörögj, hogy viseljen más kalapot, mivel ez nem illik hozzá; éppen annyi, mintha felkérnék a ciklont, hogy foglaljon helyet egy percre.”
Aki legalább három-négy szabadon választott címet elolvasott Rejtőtől, többé-kevésbé pontos képet alkothat arról, hogy milyen lehetett a nőideálja. A külsejét tekintve karcsú és törékeny, habitusában pedig csupa ellentmondás: egyszerre szelíd és tűzrőlpattant, érzékeny és az önfejűségig határozott, s bár hajlamos a meggondolatlanságra, mégis könnyedén az ujja köré csavarja a férfiakat, akiknél általában eszesebb is – vagy legalábbis a férfi lesz sokkal bugyutább, ha a közelébe kerül. Egy szó, mint száz: ennek a karakternek a háromdimenziós, filmvászonra alkalmas megfelelőjét megtalálni majdhogynem esélytelen próbálkozás, amíg Audrey Hepburn nem reinkarnálódik valahogyan.
A korszellemnek megfelelően a regényeiben a nők leginkább csak katalizátorai, mint tényleges alakítói a cselekménynek – egyetlen kivételtől eltekintve. Ez a bizonyos kivétel pedig a legemlékezetesebb címek sorából rendre kifelejtett Az ellopott futár főhőse, Prücsök.
Akár úgy is mondhatnám, hogy serdülő korú fiúgyermekeknél talán a 14 karátos autóval, leánygyermekeknél ugyanakkor bizonyosan ezzel a címmel javallott megkezdeni a bevezetést a P. Howard-univerzumba. Fentebb nevezett leányzó maga a két lábon járó girl power: apja ártatlanságát bizonyítandó életkorát meghazudtoló leleményességgel és bátorsággal, tornádóként forgatja fel - többek között - a külváros népének életét, legkülönlegesebb ismertetőjele pedig az, hogy közben be nem áll a szája. Megkockáztatom, hogy az egy oldalra eső aranyköpések és szóviccek tekintetében a regény bőven dobogós a Rejtő-életműben, és ugyanez igaz a mellékszereplők színes kavalkádjára a húsdarálóval (redőnyhúzóval, konyhaasztallal, stb.) ultima ratioként fenyegetőző Babette anyótól Tanúpipőkén át (ekkora faviccet csakis az kockáztathat meg, aki képes száz másik sokkal ütősebbel elfeledtetni a hirtelen feltoluló idegrendszeri fájdalmat) Szivarig és Kicsit Bobig.
(És ha már szóviccek: egy bejegyzés erejéig Rejtő a Guinness Rekordok Könyvébe bizonyosan bekerülhetne azon íróként, akinek kreálmányai a legtöbb vendéglátóhely elnevezéséhez szolgáltak ihletforrásul a Velőtanyától a Szilvakék Paradicsomig, a Három bölcs útkaparóhoz címzett kávéháztól a Vakapád sörözőig).
A néma revolverek városaEz a másfél év is jól kezdődik – mormogta a 13. Pác Tivald, amíg a detektív csuklójára tette a karperecet, és felkérte egyben, hogy hacsak lehetséges, fogja be a száját.
Az álnevek tisztán jelzik a határvonalat: P. Howard felelt a légióért meg a trópusokért, Gibson Lavery pedig a westernekért. Ez utóbbi alteregó muzsikált gyengébben, hiszen eleve sokkal kevesebb bennük a humor: a Pokol a hegyek között-ből (amely egyébként egészen kiváló spagettiwestern-alapanyag lenne) teljes egészében hiányzik, a Tigrisvérben jószerivel egyetlen fejezetre korlátozódik, a Texas Bob, a fenegyerekben pedig olyan bugyuta és vérszegény, mintha egy különösen fantáziátlan Rejtő-epigon követte volna el.
A „két” szerző munkásságának egyetlen közös metszete a Néma revolverek városa, amely nem más, mint egy krimi-szálra felhúzott tévedések vígjátéka: történet egy emberről, aki túl keveset tudott. Rejtő színpadi szerzőként mestere volt a szerepcserékből és félreértésekből fakadó helyzetkomikumnak, 13. Pác Tivald hányattatásaiban pedig éppen egy ilyen bohózatot duzzasztott vadnyugati környezetben játszódó kalandregénnyé. A történet (mint általában, ahol Rejtőnél hangsúlyos szerepe van a nyomozásnak) enyhén kuszává és túlbonyolítottá válik a végkifejletre, de (mint általában) a jobb sorsra érdemes főhős csetlés-botlásának minden jelenete aranyat ér. És akkor még nem is beszéltünk a Probatbicolról, amely egyike a világirodalom legkisstílűbb és ezáltal legviccesebb MacGuffinjainak.
Csontbrigád„- Szokott sírni?
- Most kivételesen. A kapitánynál.
- A huzatok miatt?
- Fene sír azért. Feljött. Olyan az, mint a gyomorrontás.
- Aha! Akkor pirula köll. Tavaly egyszer elrontottam a gyomromat, és egész sárgaságba jött a bőröm. Máskor vigyázzon arra, hogy mit eszik.
- Mondom, nem azért sírtam. Egyedülléttől is szok jönni.
- Ha én egyedül vagyok, az aztán az igazi. Olyan, mintha senki se lenne a szobában. Még én se. Mert nézem az egyedüllétet, és csönd van.”
Az 1941-ben született Csontbrigádot két dolog teszi igazán különlegessé: a szerzőjétől megszokottnál jóval szikárabb, egyes részeiben pusztán feszes ritmusú tőmondatok szintjére csupaszított nyelvezete, valamint a komor hangvétel miatt értelemszerűen sokkal fanyarabb és depresszívebb humora.
Itt nincs nyoma a karikatúra-légiónak, és nélkülöznünk kell Vanek úr, Troppauer Hümér és a többi debil kabaréfigura társaságát is, a könnyeden sziporkázó, sírva röhögős dialógusokat (Tintoretto! Cinquecento! Szimbola!) pedig a mentális leépülés különböző szintjein vegetáló, beteg emberek – ha úgy tetszik, a pusztán születésük okán kiközösített, kávéházukból kiűzött Hacsekek és Sajók - összefüggéstelenül csapongó, enervált párbeszédei váltják fel, amelyeken elmosolyodni itt-ott talán még lehet, de nevetni már biztosan nem. Régi közhely, hogy minden bohóc álarca alatt súlyos neurózis rejlik - a Csontbrigádban Rejtő szégyenkezés nélkül szabadjára engedi a magáét.
És ez még csak az amúgy unalomig ismert garnizon, a hangulat még nyomasztóbbá válik, mihelyt feljutunk a Pokoltető emberi roncsainak atavisztikus mikrokozmoszába. Ennek a világnak az abszurditását éppúgy a beszélt nyelv és a közösségi rituálék deformálódása jellemzik, mint George Orwell 1984-ében, a különbség csak annyi, hogy itt nem fortélyos félelem, hanem tényleges fizikai szenvedés által, organikusan jön létre egyfajta véglegesen leegyszerűsített „újbeszél”, és ebből sarjadnak ki olyan közösségi „élmények”, mint mondjuk az Üvöltés. Ez a hely a pária-lét utolsó stációja, ahol már valódi nevek sincsenek: Volpi, a Dorong, A Vak Akinek Lámpása Van, A Száj Akivel Lehet Üzenni és a többiek képében félállati sorban tengődő nyomorultak ülik körbe a tábortüzet, akik végül az egyetlen dolog miatt szállnak újra harcba, amelyet még magukénak tudhatnak: a szenvedésükért.
Piszkos Fred a kapitány„Uram, a késemért jöttem”
Az életművön belül több szempontból is ez a legek regénye. Egyrészt ez büszkélkedhet a magyar irodalom egyik legszélesebb körben ismert kezdőmondatával (az első tízben vélhetőleg ott szerepel a Három testőr Afrikában azzal a bizonyos négy nemzetiséggel – hiába, egy vérbeli színpadi szerző tudja jól, hogyan kell egy szellemes ántréval azonnal berántani a közönséget), másrészt Rejtő itt fejlesztette tökélyre a levélformátumú humoreszket, ötvözve a Fehér folt ügyefogyott Bronson nyomozójának önreflexióra képtelen szellemességét a Dörögg Zuldán utánozhatatlan stílusérzékével (ahogy maga Don Fülig di St. James írja egy helyütt: „azért figyelmes olvasó megérti, de gondolkozni kell rajta”). Ezen a téren persze nem Rejtő találta fel a spanyolviaszt, de míg az előképeket – mint például Gárdonyi Göre Gábor-leveleit – ma már legfeljebb az irodalomtörténészek tartják számon, a Boldogság-szigetek uralkodójának (megjegyzem, az egyetlen uralkodó, aki valaha is pertut ivott a népével) sajátos hejesírással és köz.pontozással ellátott episztolái szépen kiállták az idő próbáját.
Fülig Jimmy persze csak az egyik tartóoszlopa az amúgy itt sem különösebben szofisztikált cselekménynek - Rejtő ebben a regényben léptette elő főhőssé az Elveszett cirkálóban debütáló Kapitányt, aki minden kétséget kizárólag a valaha volt legnagyobb machinátorok egyike, példának okáért akkor is kavarja, amikor nem kavarja. Rejtő nagy általánosságban négy-öt férfi (és egy-két női) karakterrel és ezek véges számú permutációjával dolgozott, de Piszkos Fredből nála is csak egy van – sőt, a világirodalmat nézve sem tudok hirtelen felidézni más hozzá hasonlót, legfeljebb Viharvész anyót a Korongvilágról, már ami a dörzsöltséget, a látszólag szőrös, de valójában arany szívet és az alapvető higiéniához való kevéssé szigorú hozzáállást illeti.
Az Elátkozott Part"Kedves Tsülögg!
Te hüjje ló akki vagggy! Ez a nő 1. vesz-Éjjes bosszorgány. Kihasznájjja hogy. Egy beképzeltt alag került. A hállólyába neki. Ne pofffázz! Puccolly inét. Mert nadjon gönnyen llehet. Hodj Egysszerüüen lellő nek. Legalláp is elvissznekk. jjól nészől ki Te. Nem issmerred 5. vesszééjjes Bosszor gán. Netuddkki."
Van valami a magyar néplélekben, ami miatt ellenállhatatlanul vonzódunk a gyengék és elesettek védelmében vérontás nélkül, pusztán jól irányzott ökölcsapásokkal igazságot tevő hősökhöz (a témában lásd még Carlo Pedersoli és Mario Girotti urak kultuszát). Az Elátkozott Part - és folytatása, a Három testőr Afrikában – hírhedett triója egy híján csapatban vonultatja fel a többi regény általában szólóban felbukkanó főhős-típusait. Senki Alfonz (Rézgróf, Galamb, sőt, magát a Kapitányt is ide vehetjük, hiszen egy helyütt kiderül, hogy Wilbour Theodor néven a brit hadiflotta nagy reménységeként kezdte) a mintaképe a női szeszély/atyai sikkasztás/egyéb becsületbeli ügy miatt lecsúszott, de a rámért csapásokat emelt fővel viselő, látszólag hideg és érzéketlen brigantinak; a narrátor Csülök már inkább Fülig Jimmyvel áll közelebbi rokonságban, akár a jó szívét, hiúságát, naivitását, akár a bölcselkedésre irányuló hajlamát nézzük; Tuskó Hopkins pedig… no igen, az ő kleptomán kocsmatöltelék alteregói általában a szárnysegédek sorát erősítik, itt azonban végre teljes bárdolatlanságában tündökölhet (itt jegyezzük meg, hogy Stenczer Béla Tuskó-alakítása a Három testőr-adaptációban a kevés számú telitalálat egyike). És akkor még csak az első vonalról beszéltünk, hiszen a másodikban is olyan emlékezetes karakterek masíroznak mit Potrien őrmester, Kvasztics doktor és persze az akut episztolitiszben szenvedő Dörögg Zuldán.
Vesztegzár a Grand Hotelben„A hallban csodálkozva, aránylag higgadtan fogadják az eseményeket, de amikor egy hivatalos személyiség azt kiáltja, hogy „mindenki őrizze meg a nyugalmát, nincs semmi baj”, nyomban kitör a pánik.”
A Rejtő-regények zömében felbukkan valami rejtélyszerűség, de csak két olyan cím van, amely ténylegesen krimiként, nem csak krimi-elemekkel dúsított kalandregényként definiálható: az Egy bolond száz bajt csinál és a Vesztegzár a Grand Hotelben. Ez utóbbi a mívesebb darab, abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy egy hajszállal csavarosabban és szellemesebben aknázza ki ugyanazt az alaphelyzetet: nevezetesen amikor egy zárt közösségben valami oknál fogva elszabadul a pokol. Az előbbinek ténylegesen is egy elmegyógyintézet a színhelye, a Grand Hotel pedig úgyszólván azzá válik, amikor a bubópestisre utaló jelek miatt karantén alá kerül - azt hiszem, nem kell ragozni, hogy 2020-ban ezt miért különösen csiklandós érzés újraolvasni.
A rejtély megfejtéséhez vezető út ezúttal sem mentes a Néma revolverek városát is sújtó túlcsavargatástól, de szerencsére ugyanez a hasonlóság a végkifejlethez vezető út szórakoztató jellegére is fennáll. A regény a maga négy fal közé zárt módján ugyanolyan pikareszk, mint a Szaharában játszódó darabok, csak itt a főhős – akivel nem lehet nem szimpatizálni, miután pizsamába és zöld lámpaernyőbe öltözve színre lép – szobáról szobára járva próbálja kibekkelni a lassan, de biztosan elharapódzó tömeghisztériát.
Ha már itt tartunk: ennél a címnél keresve sem találhatnánk adekvátabb fogódzót annak a kérdésnek az eldöntéséhez, hogy megfilmesíthetőek-e a Rejtő-regények. Az oázistól oázisig (vagy éppen déltengeri kikötőtől déltengeri kikötőig) játszódó, egzotikus környezetű darabok az anyagi korlátok miatt eleve hendikeppel indulnának a versenyben, és ezek még csak az objektív akadályok: ami fontosabb, hogy bár a karikatúra felé hajló képi világú Korcsmáros-adaptációk két dimenzióban kiválóan jelenítik meg az általában néhány eltúlzott tulajdonsággal jellemzett mellékszereplők garmadáját, ugyanezt élő szereplőkkel csaknem lehetetlen visszaadni anélkül, hogy a végeredmény ne váljék a paródia paródiájává (és ugyanezt lehet elmondani a súlyos pofonok következtében ide-oda repkedő emberek által dominált burleszk-akcióról). A Meztelen diplomata ugyanakkor tanúbizonyság arra, hogy a fajlagosan kevesebb valószínűtlen figurát, antigravitációs csihipuhit és szürreális dialógust tartalmazó címek esetében (másként: ahol érvényesülhetne a kevésbé töményebb néha több elve, lásd például a két fenti krimin túl mondjuk a Szőke Ciklont vagy akár a Csontbrigádot) azért nem lenne teljesen esélytelen a dolog.
14 karátos autó„Gorcsev Iván, a Rangoon teherhajó matróza még huszonegy éves sem volt, midőn elnyerte a fizikai Nobel-díjat.”
A három testőr közül csak egyvalaki hiányzott: az a hős, akivé mindannyiunk szeretett volna válni kamaszkorában (már feltételezve, hogy a pulzusunk szaporábban vert, mint egy teknősbékáé) az atlétatermetű, ellenállhatatlan sármmal és félelmet nem ismerő merészséggel rendelkező, ugyanakkor egy kissé léha és teljességgel felelőtlen életművész (a Nobel-díjról már ne is beszéljünk). A 14 karátos autóval Rejtő a legjobb formáját mutatja: ebben a lendületes pikareszkben talán a legkevéssé hangsúlyos a szerző anyanyelvét tekintve eleve is csak nehezen komolyan vehető (gyarmat)birodalmi pátosz és az elrontott életű macsó hősök merengő szentimentalizmusa is: Gorcsev Iván csak a kalandot meg a nőt akarja, és ezért hajlandó tűzön-vízen átszáguldani a Rejtő-univerzum minden kétséget kizáróan leghülyébb szárnysegédje, Vanek úr (és persze a valaha szebb napokat látott Wendriner Aladár) társaságában.
Az erőlködést és izzadtságszagot még sporadikusan sem tartalmazó könnyed szellemességet épp olyan nehéz, ha nem nehezebb regényformátumban fenntartani, mint a veretes körmondatokból épített hangulatot – Rejtő sem tudta minden szövegében száz százalékosan fenntartani a sztenderdet, de az biztos, hogy a 14 karátos autó felett nem bicsaklott meg a tolla egyetlen egyszer sem.
(geekz)
