Lackfi János - ARANY JÁNOS KIKACSINT
<!-- Header: [end] --><!-- Text: [begin] -->Avagy a műből éppen kilépő költő
Kevés költő tart közvetlenebb kapcsolatot olvasójával, mint Arany János. Akár Toldi hőstetteiről, akár varjúvá változott boszorkányokról, akár világgá bujdosott kislányról vagy férje meggyilkolásába beleőrült asszonyról énekel nekünk afféle kóbor igricként, gondja van rá, hogy emitt-amott kipislantson ránk dala résein. A költő úgy ipiapacsozik velünk, mint a hajdani festők, akik képük valamely szögletébe rendszerint odapingálták a szemlélő irányába tekintő arcmásukat. Itt van például a kabátos-kalapos figura, aki a Melyik talál? című rövidületben így beszél fényképészéhez:
Hogy melyik arcképem választom rajzai közzől?
Fényképíró úr! a botos és kalapost.
Mint maradó vendég űl s áll a többi nyugodtan,
Menni csak egy készül: útja van: ez leszek én!
Arany legfőbb jellemzőjeként saját indulandóságát jelöli meg. Ennek első átvitt értelmű jelentése korántsem rejtély, hiszen „elmenni” nemcsak a költői hagyományban jelent egyet a meghalással. A vers azonban ennél tágabban is értelmezhető, s ha már -hető, akkor mindenképp -endő is. Egyszerűen nyitva hagyott szöveg ez, valaki útra vált belőle. Nézzük csak meg azt a két kaján kettőspontot: mint egy dupla szárnyú ajtó, úgy tátong az űrbe. Ráadásul az „útja van” nem korlátozódik holmi utolsó útra. Szó lehet itt a korábban megverselt bolygó zsidó-legendában olvasható (nagyon modern) keresésről, szüntelen, lidérclángszerű csapongásról is. „Tovább, tovább” – olvassuk ott. És: „Ónsúllyal a kolosszi lég / Elzúzna, ha megállanék”. Ez a „botos és kalapos” ember a világ szakadatlan újra megismerésének és újra felfedezésének megszállottja. Menni kell tovább, nem csupán mert üldöz a végzet, hanem mert tennivalónk van, legfőbb tennivalónk pedig éppen az, hogy ne legyünk mozdulatlanok. Egy ilyen egyszerű műdarab esetében fokozott nyomatékkal bír minden valóságelem, különösen a két választott tárgyi attribútum, mely, akár régi szentek ábrázolásain, az adott személyiség főbb karakterjegyeit hivatott magába sűríteni. A bot nem elegáns gigerli-pálca, nem álcázott státusszimbólum, hanem a gyaloglás valódi segítője, földmérő-eszköz, támaszték, emberléptékű társ a kódorgásban. A kalap pedig sisak és státusz, oltalom és társadalmi rang, hiszen felvértez az idő viszontagságai ellen, ugyanakkor megemelésével, meglengetésével, megbökésével kimutathatók a hierarchiabeli viszonyok. Templomba véve, feszület elé érve tisztelettel levetjük (Ady Krisztus-kereszt az erdőn-jében így tesz idősödvén még a másként gondolkodó református atyafi is), utcán járva meg alóla sandíthatunk az égre. Nem véletlenül gondolta a jóbarát Petőfi, hogy még az Úristennek is köze van a fejfedőkhöz („Ha a világ az Isten kalapja…).
Arany Jánost azonban nem csak itt érhetjük tetten, amint teljes polgári menetfelszerelésben éppen kilépne saját verséből, rengeteg más helyütt kacsintgat olvasójára a szenvtelen krónikás szerepe mögül. Az efféle jeladás lehet persze olyannyira nyílt, hogy időnként már-már programját képezi a műnek. Elég, ha Az elveszett alkotmány műfajjal feleselő, „adást zavaró” mulatságos közbeszólásaira gondolunk:
Est vala; szép nyárest: beh kár hogy nem jöve költő,
(Mert én, alkony után érkezvén, csak tapogattam)
Bájaiból élvet szívandó. Balga rüpők nép
Csak hétköznapinak nézé, sőt észre se vette.
Én sem irom le, mikép csusszant le az ég karimáján
A felséges nap, mivel ezt már annyi leírta
(És a nemes lelkű nap tűrt valamennyi leírást),
Hogy tengerbe vizet, megyegyűlésekbe tüzelni
Szalmát hordana csak, ki megint e térre vetődnék.
Lássuk csak: az arra vetődő költő elsőbben is fájlalja, hogy nem járt arra költő, aki leírhatta volna a felséges napnyugtát. No hiszen, de akkor ki beszél itt? Ha meg mégis arra járt az illető, miért mondja, hogy nem járt? Lírikusunk ugyanakkor a maga részéről a fokozott közhelyveszély miatt nem vállalkozna a (megdorgált) köznép által figyelemre sem méltatott napnyugta leírására… Szóval említi, de le nem írja, ott járt, de nem járt, tanúskodhatna éppen, csak ő nem affééle, aki ilyesmit ukmukfukk papírra veteget. A helyzet bonyolódik.
Arany többféleképpen bújócskázik ki a versből, be a versbe, ekképp húzza csőbe nyájas olvasóját. Az első „szintet” e játékban a „rossz az, aki rosszra gondol” jelmondatával jellemezhetnénk. Arany, miután bűvész-trükkjeit elkövette, felettébb ártatlan arcot vág, ellép a verse közeléből, és az olvasóra hárítja az eretnek versértelmezés felelősségét. „Gondolta a fene!” – szabódik, akár abban a legendás margóbejegyzésben, amelyben valamely kéretlen kritikusa „ezt gondolta Arany János” megjegyzését kommentálta, már ha igaz a mese. Ilyennek minősül a Tetemre hívás „tudhatta, közöttünk nem vala gát” sora, mely ráadásul sor végére játszatja ki a Ballagi Mór szótárának tanúsága szerint akkor már bőven létező „valag” szót. (Ezzel szemben József Attila éppúgy vétlen „az ember végül homokos”, mint Csokonai a „verd ki zengő bérceden” kétértelműségében, mindkettejüket a magyar nyelv alakulása szedte rá, forgatta ki kincséből.) E kijelentéssel költőnk egészen nyíltan, mintegy elszólásként meghatározhatta a szerelmesek közötti viszony szorosságát: „nem valagát”. Véletlenül ilyesmit ekkora versben, ilyen látványos helyen ekkora költő nyilván nem követ el. Arany prűdséggel kora viszonyaihoz képest amúgy sem vádolható, hiszen a Népdalban, ha némi betűritkítással is, de nevén nevezi a feleségét megkéselő Jovan indítékát: „Asszony csinos volt, de azért csak r..a volt”. Költőnk indulatba jőve máshol is használt kipontozott szavakat, habár a Báró Kemény Zsigmondhoz szemérmesen elhallgatott szitka ma már inkább komikusnak hat: „Legalább csak volna ím e / Poétáknak olyan ríme, / Mint: issza már és: sz…”. Mai szemmel a „szamár” minősítés feltétlenül az enyhébbek közül való. Nem úgy azonban a versvégi, jól elmaszkírozott, ám a korabeli olvasó számára könnyen felfejthető trágárság. „Nem ügyeltek lábra s tagra, / Ami rímel szarvas- … / Az legyen jutalmatok”. A kritikai kiadás jegyzetéből kiderül, hogy a (Géher István szavával szólva) „elmázolt” népi mondás így hangzott eredetileg: „Szarvas tag (=hasított hús) az uraknak, szar vastag a parasztnak”. Arany szenvedélyesen a korabeli fűzfapoéták orra alá dörgölte ezt a végterméket, még ha volt is benne annyira rafinéria, hogy nem tette közszemlére a versben. A vaskos mocskolódásnál amúgy is jobban kedvelte a közvetett, csalafinta csipkelődést, így verte el a port például holmi botcsinálta nyelvészeken: „Nyelvőr! Nem nyelvőr vagy te, ha nyelvi malheur”.
Másutt aztán interaktív tevékenységnek álcázza az írást, lapot osztván az olvasónak, mintha annak bárminemű beleszólása lehetne a szövegtest alakulásába. A hallgatóság vélekedése egykor minden bizonnyal formálhatta is a kalákában elhangzó történet kimenetelét. Csalimesei évődéssel indít A bajusz történetmesélője. „Volt egy falu – nem tudom, hol, / Abba lakott – mondjam-é, ki?” – vajon megállíthatjuk a mesét itt, választhatunk helyette másikat? Hát persze hogy nem, a kérdőjel kunkora nem is erre vonatkozik. Vajon a szerző tényleg konkrét helyre és eseményhez kalauzol bennünket, éppen ezért a nyomokat igyekszik eltüntetni maga után? Vagy éppen arra figyelmeztet bennünket, hogy az irodalom helye és ideje repertóriumokban, címjegyzékekben nem visszakereshető, így hát amit olvasni fogunk, az csakis a papíron létezik, mégis jobban magába sűrít minden hasonló esetet, mintha „tényleg” megtörtént volna?
A bajusz után ácsingózó, és annak hiú reményéért mindent elherdáló „kopasz szájú Szűcs György bátya” példázata is remekül ábrázolja a tarokkozó, csibukozó, Győr alatt Napóleon elől megfutamodó, elpuhult magyar köznemességet, mely továbbra is a kackiás hősi bajuszról álmodik, mintha csak abban rejlene a sámsoni, megváltó erő, melynek olyannyira híját szenvedi. Hogyan is hangzik a Vojtina Ars Poeticájának fontos figyelmeztetése? „Győzz meg, hogy ami látszik, az való: / Akkor neved költő lesz, nem csaló”, továbbá „e látszatot / Igaz nélkül meg nem csinálhatod”.
Szóval a talán sosem létezett bajusz-história hősiesség-komplexusunk hívebb tükrözése, mintha a „nem tudom, hol” és a „mondjam-é, ki” fikciója helyett pontos történelmi dokumentarizmussal közelítenénk a kérdéshez. Nem véletlenül vonja be Arany szájtáti hallgatóságát a szájfeletti szőrzet előteremtésének mágikus műveletébe, és az ezzel kapcsolatos „kész átverés”-akcióba. Akinek nincs bátorsága, férfiúi kiállása, virtusa, annak főzetekkel sem bűvölhet-bájolhat senki emberfia.
Aranynak különben is vállalt feladatköre a vándor regösé, aki az írásbeliség intézményesülése előtti időkben eleven történelem- és irodalomkönyv gyanánt úton járva hordozta az emberiség vagy egy-egy nemzet, népcsoport szakadatlanul formálódó emlékezetét. Arany, aki jószerivel könyvtárban és otthonában töltötte élete legnagyobb részét, nagyon szívesen modellezi ezt a lírikusi pozíciót. Helyette már a nyomattatott papiros utazik a vakvilágba, ám a versekben számtalanszor feltűnik a korábbi idők házról házra járó újságíró-történész-költő-rocksztár figurájának lenyomata. A Zách Klára esetében alcímben olvasható: „Énekli egy hegedős a XIV-ik században”, az Alkalmatosságra írott versek előhangjában pedig körülményeskedő, archaizáló tárgyleírásban tematizáltatnak az epikussá magasztosított egyszerű disznótor ténykörülményei: „midőn Szilágyi Sándor úr az ő első és utolsó malacának végső tisztességtételét nagy és fényes gyülekezet jelenlétében tartaná: ezen alkalmatosságra készítődött és elmondódott egy bocskoros poéta által következőképpen”. A Koldus-ének ajtóról ajtóra kéregető, 48-as múltú narrátora ugyanígy közeli rokonságban áll a Családi kör bekopogtató, forradalomról mesélő öregemberével. Az Epilógus útfélen gyalogszerrel járó figurája pedig, akit „úri lócsiszárok” vernek be sárral, a gyalogos filiszter-költő és a világcsavargó dalnok alakjának ötvözete.
Arany Alkalmi versének tószt-szituációjában is válaszút elé kerül az olvasó, hiszen a pohárköszöntők pillanata mindenkor a felhőtlen improvizálásé. A valóság lüktetését érzékelhetjük a befejezetlen: „Mire üssek még pohárt? / Asszonyi hűségre” sorban. Alkalom szülte, jócskán kapatos, dadogó szónokunk kavicstalan Démoszthenészként, tétován keresgéli tárgyát. Az Arkádia-félében viszont a versből beszélő mintegy lepisszegi önmagát, mint botcsinálta dalár, aki az énekbe belekapva kapcsol, hogy a következő magasságokat „hangilag” nem fogja bírni. „Én is Arkádiában… szt! / Magas hangból kezdettem – / Engem sem a gólya költött, / Nagy dolgokra születtem”. Az első strófa korántsem az egyetlen hely, ahol a gondolatmenet félbeszakad, hiszen a költeményben Arany (avagy az ő versbeli klónja) alternatív életpályákat képzel el magának.
<TABLE border=0 width="100%"><TBODY><TR><TD width="100%">
ARKÁDIA-FÉLE
</TD><TD>
http://webcache.googleusercontent.com/v1853-64.htm</TD><TD> </TD><TD>
http://webcache.googleusercontent.com/index.htm</TD></TR></TBODY></TABLE>
Én is Arkádiában... szt!
Magas hangból kezdettem -
Engem sem a gólya költött!
Nagy dolgokra születtem:
Jártam egykor, mint akárki,
Négykézláb,
S vagyok mostan, mint sokan nem
Ép-kézláb.
Hagyott volna édesapám
Gazdaságot kényeként,
Megmutatnám... de hiába!
Ág is húzza a szegényt:
Életében annyifelé
Protestál,
Hogy ha meghal,
csak megáld, de
Nem testál.
Kutyabőröm nem hiányzott,
De hibás volt dátuma,
Bennem a tens vármegyének
Elveszett egy vótuma:
Ki tudja, ha e szavazat
El nem vész...?
Eh! feledjük, ostobaság
Az egész.
Volna a sors édesanyám,
Nem lennék én heverő;
Kebelemen, érzem, érzem
Mint buzog a tetterő;
Nyílna csak tér, - kész bennem az
Akarat -
Nyílna csak... hogy futtatnám az
Agarat!
Szenvedéllyel kezdenék nagy
Gazdaságot tartani;
Szőrin lábán... utoljára
Maradna is valami;
Megszámlálnám ami bejő
S meg' kimegy;
Ez aztán a mulatságos
Egyszer-egy.
Elpipáznék téli este
Kávéházban, névnapon:
Koppasztanám a madarat,
Ha már meg nem foghatom:
Fosztanám a tollat, tudni-
Illik a...
De amiről szólni sem po...
Litika.
Közdologban, ahogy illik,
Vezetném az ügyeket;
Nem esnék oly összejövés,
Hogy ne vinnék szerepet;
Nem esnék - azt minden ember
Hiheti -
Olyan vásár, sem országos,
Sem heti.
Pártolnám az irodalmat
Minden új év kezdetén;
Egyszer, igaz: hanem elég
Egy sütésből egy lepény.
Kis áldozat a hazáér'
Meg nem árt:
Megszörözném minden évre
A naptárt.
Szóval, oly sokat tehetnék,
Annyi pálya nyitva áll;
Élnék s halnék függetlenűl...
Amennyiben rajtam áll.
És nem volnék, ami vagyok,
Verselő,
Magyarosan: kapa-kasza-
Kerülő.
(1853. jan. 1)
Melyikünk nem játszott még el élete válaszútjai kapcsán a történetírók által kárhoztatott „mi lett volna, ha” feltevéssel? Ha ennél vagy amannál az útkeresztnél másfelé fordulunk, életünk útja minden bizonnyal másképpen alakul. Arany ábrándozását aztán a rá jellemző fanyar realizmus mindig visszarántja a földre. Más oka is van elharapni szavát, tekintve, hogy költői pályájára való „beszorulása” a történelmi körülállás eredménye. Fried István találóan emeli ki, hogy a versbeszéd megszakadása egyben a szabad beszéd lehetetlenségének, a cenzúra jelenlétének is játékos-keserű dokumentálása: „Fosztanám a tollat, tudni- / Illik a… / De amiről szólni sem po… / Litika”.
A szatirikus, indulatos, új idők fűzfapoétáit korholó Szerkesztői levél mondhatni szóbeli formálódásában, munkálódásában mutatja a szöveget: rajtakaphatjuk az alakító kezet, amint félbetép egy szót, és másikkal helyettesíti: „Diszn… azaz hogy nem szép tőlem / Cserbe’, pácba’ hagyni mást”. Íme a munkálódó szöveg fenn maradt állványzataival, íme az olvasó láttán, a nyilvános beszédpozíció tudatára ébredve túl nyers szavát elharapó szerző… Azazhogy – harapjuk itt félbe stílszerűen elmélkedésünket – Arany pontosan ilyenre mintázza szövegét, és nem tetten érten, menekülve felejti úgy, ami nem csekély különbség. Hasonló eljárás ez, mint a romantika által szorgosan művelt festői romépítészet, de eszünkbe ötlenek az angolkertek gondos szabászi munkával szabálytalanra, burjánzóra nyesett fái is... <TABLE border=0 width="100%"><TBODY><TR><TD width="100%">
LEVÉL JÓKAIHOZ
</TD><TD>
http://webcache.googleusercontent.com/v1853-64.htm</TD><TD> </TD><TD>
http://webcache.googleusercontent.com/index.htm</TD></TR></TBODY></TABLE>
Vége az országgyűlésnek,
Már nem kell több dikció:
Tudjuk már, hogy amért küzdénk
Nem egyéb, csak fikció.
Egész ország csendes, nyúgodt,
Csupa boldogságban elring:
S hogy ne ébredjen, ne ríjon,
Legyezi Ritter von Sch...
Nosza tehát, édes Mórom,
Vesd le a nagy gondokat:
Múzeumba nem kell járni,
Neugebaud' se hívogat.
Tarts egy kurta monológot,
Ilyenformát, édes Mórom:
"Füllentettem egyszer-másszor,
Hogyha megfogom az orrom;
Igértem beszélyt, novellát,
Hindut, perzsát, arabot;
Tűztem is határidőket,
Sohanapja holnapot:
Eltelt már azóta "kis-kedd"
El a "borjunyúzó pintek",
Hogy adott igéretimre
Még oda sem hederintek.
Diszn... azaz hogy nem szép tőlem
Cserbe' pácba' hagyni mást;
Annál szebb lesz a novella,
Jó barátom, majd meglásd:
Ma fogom a penna végit
S firkantok a "Figyelőnek"
Olyat, hogy soh'se kivánjon
Szebbet, jobbat... szemfedőnek!"
(1861 aug.)
Ha Arany valóban pusztán „úgy hagyta volna” kisded munkáját, akkor például nem jönne ki a szótagszám, kikandikálna a ritmusból a csonkabonkán árválkodó törmelék. Nem így van azonban, a verssor ritmikája az ominózus „diszn” szótaggal együtt adja a taktust, vagyis az utólagos simításokat végző kéz éppen hogy a szöveghez igazította, és abban szánt szándékkal felejtette benne indulatos kiszólását.
Másutt a hibátlanul felépített szövegtestbe foglalva, váratlanul áll elénk a többlet-tudás, hogy íme, miként készül-készült a vers. Afféle agyagedény aljába ütött szignók ezek a jelzések, nehogy még a „felhasználó” holmi anonim természeti képződménynek vélje a művet. Egy ízben Arany táncmester gyanánt tréfás gyorstalpalót tart a kor sikeres költőjének, a nagy ellenlábasnak, Lisznyai Kálmánnak. Egyszerre oktatja a versírást és műveli is azt, mindezt persze szatirikus éllel, mintegy elénk tárva, hogyan nem érdemes költeményt csiholni: „Bár mán / Kálmán! / Zengnél / Ennél / Verset / Szebbet. / Két tag, / Lásd csak, / Kurtább / Sort ád / És ez / Vershez / Furcsább.” Vagyis a vers nem csupán felépíti és példává emeli magát, de egyben le is rombolja saját építményét, és a csúfondárosan karikírozott eszményt, melyet addig álszent képpel magasztalt és valósított meg.
<TABLE border=0 width="100%"><TBODY><TR><TD width="100%">
LISZNYAI KÁLMÁNNAK
</TD><TD>
http://mek.niif.hu/00500/00597/html/v1850-52.htm</TD><TD> </TD><TD>
http://mek.niif.hu/00500/00597/html/index.htm</TD></TR></TBODY></TABLE>
Hej Kálmán!
Igazán
Megvallván,
Bolondok
E hangok,
Melyeket
A rekedt
Trombita
Sipita.
Mit ér ez?
Ki érez
Hipp-hoppot
Csipp-csuppot?
Gyerekes
Szó repes
Ajkidon
Kálmusom,
Vajh ki mond
Ily bolond
Éneket
Te neked?
Mert bizony
Szent iszony
S rémület
A fület
Fogja el,
Míg figyel
E dalra;
Feküdj az
Asztalra
Oh kamasz!
És ne tégy
Ily dallást,
Példát végy
S nézz meg mást.
Sülülü
Bülülü
Kótyonfitty
Sipiritty
Hallgass már
Mer 'szen kár
Fáradság,
Izzadság,
Mert mindez
Szélbe vesz!
Mily laza
Vers az a
"Nyári éj"
Kotyfos téj,
Csiriz pép,
Nem egyéb.
Tele száj,
Papagáj-
Csárogás
Semmi más,
Oly hüle,
Oly tarka,
Se füle
Se farka!
Hátha már
Egy szamár
Két tagot
Faragott
Rímekre:
Ezekre
Mit mondasz?
Még jobb az?
Például:
(Amitül
A fülem
Végtelen
Megfájul
Siketül):
Bár mán,
Kálmán!
Zengnél
Ennél
Verset
Szebbet.
Két tag,
Lásd csak,
Kurtább
Sort ád
És ez
Vershez
Furcsább.
A „kétszótagosság” önmagában nevetséges alapelv, semmire sem garancia, merő felszínes érdekesség, ám ha kell, kunsztként a mi szerzőnk is bármikor megcsinálja, hiszen ehhez még csak különösebb művészet se szükséges, legfennebb ha némi kézműves tudás.
Hasonló költő-ugróiskolát járat ki velünk, ugyancsak „élőben” a Poétai recept: „Gyöngy, harmat, liliom, szellő, sugár, villám, / Hajnal, korom, szélvész, hattyu, rózsa, hullám, / Délibáb, menny, pokol… ha mind egybevészed: / Recipe – és megvan a magyar költészet”.
<TABLE border=0 width="100%"><TBODY><TR><TD width="100%">
KÍN
</TD><TD>
http://mek.niif.hu/00500/00597/html/v1850-52.htm</TD><TD> </TD><TD>
http://mek.niif.hu/00500/00597/html/index.htm</TD></TR></TBODY></TABLE>Szép
Kép,
Gyöngy
Hölgy,
Jaj
Hallj!
Mert
Bent
Szűm
Hűn
Ég
Rég;
Egy
Kegy
Jó
Szó:
Ez
Lesz
Ír
Vagy
Sír
Fagy!
(1852)
Konyhai szaktanácsadást kapunk itt, megint csak fanyar konklúzióval: ugyan miért kell epigoni buzgósággal mechanikussá tenni a lírát, amely találékonyság és kreativitás élvezetes kalandtúrájára vihetné alkotóját és közönségét.
Nem csupán negatív, elrettentő célzattal születnek azonban olyan Arany-művek, amelyek hibátlan, félbe nem szakított módon, de mégiscsak kiöntenek önnön medrükből. A Naturam furca expellas… szintén poétai receptet tár elénk, váratlanul villantva fel a művészi alkotás allegóriáját a kedélyes emlékezésként induló, hangulatos helyzetkép zárlatában: „Gyermekkoromban felköték / A színben egy nagy tökharangot, / Amely ugyan nem ada hangot, / De máskép vígan működék…”. Az akkori gyermek arról álmodik, egyszer majd beszerez egy valóban világgá kondítható nagyharangot. A csattanó fedi fel a bújtatott értelmet, s kapcsolja be az értelem-összjátékba a metafora megrendítő plusz jelentésszintjét: „Így kongatom most untalan / E verseket – bár hangtalan”. Vagyis a vers hangtalan kolomp, és ilyenformán Arany megint csak kérdően tekint ki olvasójára, hiszen rajtunk a sor, mi vagyunk instrumentumának hangzótere: az csakis bennünk, velünk, a mi belső szellemi terünkben kondulhat tovább…
Épp efféle találós kérdés-jellegű kései Arany-vers a Növünk együtt dokumentum-játéka. „Soknak lettem már, hogy élek, / A szemében szúró tüske: / De van még egy kicsi lélek, / Aki rám hiú és büszke” – indul a pasztellrajz, mely közvetlenségével a legtöbb kései Arany-műhöz hasonlóan azt sugallja: a benne megörökített arcmás igenis „egy az egyben” az életrajzi költő portréja.
<TABLE border=0 width="100%"><TBODY><TR><TD width="100%">
NÖVÜNK EGYÜTT
</TD><TD>
http://webcache.googleusercontent.com/v1877-82.htm</TD><TD> </TD><TD>
http://webcache.googleusercontent.com/index.htm</TD></TR></TBODY></TABLE>
Soknak lettem már, hogy élek,
A szemében szúró tüske:
De van még egy kicsi lélek,
Aki rám hiú és büszke.
Ez, hogy nevem is volt "hurcán",
Most eszmél csak, most tanulja:
S lesi már, ha megy az utcán,
Rámutat-e mások ujja.
Eddig együtt voltunk gyermek,
Én másod-, ő első ízben:
Épűltek fa-tornyok, termek,
Pacskolódtunk porban, vízben.
De, hogy ő nőtt, én is nőttem;
Alig ismerünk egymásra:
Ő kisasszony lett előttem,
Én meg neki óriássa.
No, engedjük kedvét telni,
Ha okos lesz, majd elhagyja; -
Legalább még nem szégyelli
Hogy én voltam... a nagyapja.
(1877 júl. 30)
A költeményben Arany éppúgy helyét, identitását keresi, sorsát faggatja, mint számos más akkoriban született szövegben, ám a feladvány az ominózus „kicsi lélek” kilétének talányára épül. E titok megfejtését azonban csak az utolsó sor ríme „rántja elő”: „No, engedjük kedvét telni, / Ha okos lesz, majd elhagyja, / Legalább még nem szégyelli, / Hogy én voltam a… nagyapja.”. Ez a fokú évődő naivitás és önfeledt gyermekesség méltán idézheti A nagyapaság művészetének nálunk kevésbé ismert, bensőséges Victor Hugo-hangját.
Arany egyik „kísérleti darabja”, a Rímes próza alcímet viselő A poloska, versbe ágyazott líraelméleti illusztrációként tüntet önnön versformájával: „Makámát írni – mint Abu-Mohammed Kazim Ben.Ali Ben-Mohammed Ben-Othman Hariri – nem tréfa dolog; – annyi mint: repülni gyalog”. Avagy „rappelni gyalog” tehetnénk hozzá, hiszen az ott és akkor honosított, szabad sorhosszú, végrímes-kínrímes arab forma egyenes vektorként mutat a mai, külvárosi, hadarós rigmusok szövegvilága felé. A párhuzamot fokozza, hogy míg a rapműfaj szinte kötelező kelléke az alanyi „beszólása”, melyben a lázadó plebejus-öntudat kritizálja a világ működését, és megmondja a „frankót”, a makáma szerzőjének éppígy ajánlatos közbeszólni, ügyefogyottan belegabalyodva a magyarázkodásba, kommentálva kevéssé fennkölt hőse sorsát.
Számos vers ábrázolja az alkotás kínjait, mintha csak egy feltűnően határozatlan látványpék szenvedne nyilvánosan a teljes betekintést engedő üvegfal mögött: „„Írjak? ne írjak? Egyre számolom / Határozatlan az öt ujjomon. / Nem írni: vétek; írni, kész harag… / De mikor Bikfic is verset farag…” (Írjak? ne írjak?). Afféle „tovább is van, mondjam még?”-logikának is beillő hozzáállás ez: mintha tevékeny buzdításunkat szeretné kivívni az átlátszatlan papírlap (avagy az eltelt másfél-száz év) túloldaláról: „ugyan, hát persze, hogy írjon, kedves Mester!”.
<TABLE border=0 width="100%"><TBODY><TR><TD width="100%">
ÍRJAK? NE ÍRJAK?
</TD><TD>
http://webcache.googleusercontent.com/v1853-64.htm</TD><TD> </TD><TD>
http://webcache.googleusercontent.com/index.htm</TD></TR></TBODY></TABLE><TABLE border=0><TBODY><TR><TD>
I
Írjak? ne írjak? egyre számolom
Határozatlan az öt ujjomon.
Nem írni, vétek; írni, kész harag...
De mikor Bikfic is verset farag!
Eh, félre tőlem együgyű szerénység!
Máshol megy az: itt minden a legénység;
Szegény koldúsnak táskája üres;
Ki mer, nyer, és talál az, ki keres.
Nincs szebb dolog, mint az őszinteség;
Elrejtett gyertya mi haszonra ég?
Vagy, például, mit érne a tojás,
Ha nem kiáltná a tyúk: "kotkodás!"
Cégér fityeg, hol a kancsó kerülget;
Cégér ne'kűl a jó bor is elülhet,
Kivált az érdem olcsó vakbora, -
Nehezen akad erre cimbora.
A nagy Simon (ki nem isméri őt!)
Az álszerénységből szépen kinőtt.
Ő az, kitől (bizony már jó minap)
Egy hirdetést hoz valamennyi lap:
Hogy ő az apja lelkinek se vár
(Nem oly bolond ő, mint Shakespeár')
Elismerésre, költői babérra,
Halál után egy foghagymát sem ér a;
Patkó se kell, ha már nem él, a lónak,
S jobb egy veréb ma, mint egy túzok holnap:
Ismerje meg hát a világ jelenben
És bálványozza lángeszét; különben...
No, mások ezt más útakon teszik,
S mindegy az út, ha összeérkezik.
Ezt elragadja "villám képzelet"
És hordja fenn "a csillagok felett";
Azé "miként sas" röptiben merész,
Felhőt eszik s bátran a napba néz;
Sok a babért fitymálja, megveti,
Mint gyermek a babot: "kell is neki!"
Míg más, ki páva-tollakkal ragyog,
Fennyen kiáltoz: "én költő vagyok!"
Némelyik "pálma", ezt ő mondja, ő;
Már most is óriás... hát még ha nő!
A másik így zár minden éneket:
"Lesz oly idő még, mely megemleget!..."
II
Hogyan? nem írni most? letenni tollamat,
Midőn, ha nem csordúl, csöppen egy kis kamat?
Midőn az olvasó már-már olvasni kezd,
S talán még rá is áll, ha mondom: vedd meg ezt!
Hála az égnek! ím, lendül a könyv-ipar:
Iró, ha kurta is, lesz néki, ha kapar;
Az üzlet új, hanem elég böcsűletes,
A cikk olcsó ugyan, de kél, bár szemetes;
Aztán, szó ami szó, nekünk sem sokba áll,
Oly könnyen termelünk, mint aki úgy... talál;
Mint a kosárkötő, s a még olcsóbb koma...
De hisz oly régi már s kopott ez adoma.
Minden kezdet nehéz. Nálunk kivált soká
Lőn, míg a házalást a Múzsa megszoká:
Hogy mint tirol leány, ajtón ablakon át
Unszolja készletét s mindig-kész mosolyát.
Mert a kereskedést - ha tiszta, ha vegyes -
Fitymálva nézte a fönhéjázó begyes;
A legtisztábbik is, gondolta, nehezen
Ha nem hagy olykor egy kis piszkot a kezen.
Nem volt inyére a hétköznapi modor,
Virágillat helyen nem a lucri odor:
Üzér, ügyér, hajhász, csőd, firma, company,
Ily szókat ő ki sem birt volna mondani.
Nagyon rátarti volt: fenn-ült a glórián,
Övedzve néha mint karcsú görög leány,
Vagy olykor mint a Seine partjárul egy najád,
Vagy szőke Rajna-szűz, ontá arany haját.
Idegen volt, de szép, a szép "Xenidion",
S nem árulá kecsét... leszállított dijon!...
III
Írjak? ne írjak?... Egy istencsapás:
Szólnom kisebbség, bűn a hallgatás.
Mert kinek arca van és háta ép,
Ily had közé bizony átallva lép,
Kivált ha nincs is méltó fegyvere,
(Mit ér a szó, hol ostor kellene!)
S a közmondás hamar fejére gyűl:
"Ki, ugymond, e' s ama közé vegyűl!"
De mikor a civódás tére szent!
Patkóiktól még az oltár se' ment!
Fut a kilenc szűz, döng a hét halom!
Ocsmány ökölharc az irodalom!
E szentegyházbul ostorral sem árt
Kiűzni alkuszt és galamb-kufárt.
"Vitatkozás az elmét növeli",
Kocódni kissé, ez is emberi,
S az író, hogyha máshol
emberebb,
Bizonyos pontig jól áll a szerep:
Míg tárogatva zeng a csatadal,
Lovagkesztyűben foly a viadal,
S borítja bár az arcot vas lemez,
Hisszük, nemes vonásokat fedez.
Így tört minap láncsát Kazinczy, Bajza,
Így fedte Kölcseyt Achilles pajzsa;
S ha olykor közbe szól a szenvedély,
Ha nem mindig volt más az ügy s személy
Nem kofanyelven hallá a közönség:
Az, és philippica... van ám különbség.
Való, hogy a személyes galibát
Az üggyel összevétni nagy hibád:
De mit teszesz, ha egy masült zseni
Arcodba körmöl és fogát feni?
Ha rossz poéta és rossz költemény -
Apa s fiu - ugyanazon személy.
Mert, mint a tigris védi kölykeit,
Úgy védi a papa szülötteit?
Ilyenkor nagy baj a határvonás:
- De egy epigram' mégse záptojás!...
(1856)
</TD></TR></TBODY></TABLE>
Ismert a Meddő órán dilemmája: az alkotásképtelenség itt is tételes verstárggyá magasodik: „Gondolatom szappanbuboréki / Csillogók, mint odafenn az égi: / De töredék mindkettőnek utja / – Mind szétpattan, mielőtt megfutja”. Ne feledjük, hogy bármily áttetsző is ez a búsongó gondolatfutam, a vers tárgya alapjában a tárgynélküliség, vagyis a Meddő órán, ha úgy tetszik, emléket állít mintegy a költői impotenciának, az emberi mindent-akarás kudarcának, és ilyen formán hasznot is húz abból, honort gombol le az ihlettelenség végtermékével a hiszékeny szerkesztőről.
Amennyiben a vers csupán „orvosi” jellegű funkcióval bírna, nevezetesen Arany János személyes kínjain próbálna enyhíteni, ugyan mi szükség lenne holmi nyilvánosságra? Másutt súlytalanabbul, játékosan, de hasonló dilemma röppen fel egy hangsúlyosan Emléklapra szánt, talán ott is született forgácsban: „Meddig heversz még, puszta kis lap, itt? / Jer, jer: megírlak és könnyű hajódat / Nyúgoti szellők árjába vetem”. Itt a papír kitöltetlen mezője, vákuum-üressége szippantja mintegy a világba az addig nem létezett mű testét.
Író és olvasó cimborálása szélsőértékének talán Az elaggott fülemile tekinthető. Lehet, hogy ez csak afféle, cédulán begyűjtött nyers verstéma, mégis mintha az Arany János-i interaktivitás-szemlélet végpontjában helyezkedne el: prózában lejegyzett versjavaslatot tartalmaz ugyanis, melyet gyaníthatóan az olvasónak kellene megírnia. Szabadjon megjegyeznem, hogy költőinas tanítványaimmal meg is írattam a verset, mérsékelt sikerrel. Egyikük megjegyezte, fején találva a lírai szöget: „Nem csoda, hogy Arany ezt végül nem írta meg!”.
Az Őszikék korszakának beköszöntével mondhatni csökken a versből való kikacsintások száma. Ez azonban merő látszat, hiszen Arany korántsem rejti jobban versműhelyét előlünk, épp ellenkezőleg: a versek történéseinek krónikási pozíciója itt már olyannyira közelít a jelenbelihez, hogy Arany elbeszélője újabb jókora lépést téve az életrajzi én felé, mondhatni eggyé mosódik azzal. „Amit én a zugba jegyzék, / Nem hagy bennem mély nyomot, / De enyhültem, hogy kiöntém, /Amikor fájt és nyomott.” Ennél tovább megy, a „letészem a lantot” furfangjáig csalogatja az olvasót a Dal fogytán. „Közöld, ha ily bajod van, / az orvosoddal” – szólítja meg magát a költő úr, háziorvosi hatáskörbe utalva a lelki nyavalygást. Ám ugyanez a költemény így indít: „A verset únva írom: / Ez tán utolsó…”. Ezt a kijelentést vehetjük önlefokozásnak, vélvén, hogy az alkotó belefáradt műve létrehozatalába, látszatra szélnek ereszti olvasóját is, mert nincs már mit mondani, további „nagy durranások” nem várhatók.
<TABLE border=0 width="100%"><TBODY><TR><TD width="100%">
DAL FOGYTÁN
</TD><TD>
http://webcache.googleusercontent.com/v1877-82.htm</TD><TD> </TD><TD>
http://webcache.googleusercontent.com/index.htm</TD></TR></TBODY></TABLE>
Függ már szögén a hárfa; -
Kapcsos könyvem bezárva
Mint egy koporsó.
Ujjam nehéz a húron,
A verset únva írom:
Ez tán utolsó.
Mi haszna is, mi haszna
Kél egyhangú panaszra
Belőlem a dal?
Még majd szememre lobban:
"Közöld, ha ily bajod van,
Az orvosoddal!..."
(1877 nov. 29)
Igen ám, de Arany ugyanazzal a gesztussal, amellyel elsúlytalanítja a verset, egyben annak jelentőségét is növeli, hiszen hogyha „ez tán utolsó”, akkor itt a végső alkalom, kedvenc dalnokunk búcsúkoncertje, melyen még a legfélszegebben billentett akkord is különös jelentőségre tehet szert. Arany hamiskásan hunyorog ránk a betűk résein: ezek az kései versek éppen azzal „ütnek”, hogy akusztikai terük egy nagyszabású lírikustól való elköszönés „előtere”. Vagyis bármit mondjon ez az én-elbeszélő, fokozottan igényt tart a mi beleérzésünkre, sorsában való személyes részvételünkre.
Az időskori versek esztétikai koncepciója korántsem olyan nagyszabású, átfogó, kísérletező, mint a korábbiaké. Arany már nem törekszik rá, hogy a kor művészét megszólító, méretes kihívásokkal viaskodjon, hogy rekonstruálja az Elveszett Őseredeti Nagyeposzt, hogy jelenbe mutatóvá formálja a magyarság történelmi tapasztalatát, hogy egyszerű népszokásokat dokumentáljon és emeljen át az irodalmi egyetemességbe, hogy impozáns gondolati konstrukciókká cizellálja a romantika szorongásait és ujjongásait. Ezzel párhuzamosan viszont előtérbe kerül a versek terápiás célzata: a fáradó, törődő test és lélek önmagát gyógyítja velük, rajtuk keresztül pedig sok más megroskadt, megroggyant halandót. Minthogy az elbeszélője gyanúsan hasonlít a Margit-sziget fái alatt ballagdáló, idős poéta legendává lett, hajlott alakjára, megállapíthatjuk, hogy az eddig a mű paravánjai mögül való kikacsintásként értékelt pillanatok helyett mostantól inkább betekintésről beszélhetünk. Vagyis Arany beenged műhelyébe, léte mind kevésbé teátrális színfalai mögé. Ne feledjük persze, hogy az ilyenfajta „őszinteség” furmányos és ármányos dolog, szatócskodó szerzőnk nem kevés művészi „kitalációt” sózhat el valóságként a hiszékeny nagyközönségnek… Mindamellett magunkon érezhetjük az őszülő Arany tűnődő tekintetét: várja a hatást, kunyerálja részvétünket, együttérzésünket, a vele maradást ezekben a nehéz időkben. Vagyis kétszeresen is öngyógyító líra ez a végső: éppúgy gyógyszerként hat a kimondás varázsereje, mint a befogadó feltételezett részvéte. Arany magára veszi az idősödő költő sorsát „lekövető”, intimista bulvár-újságíró szerepét, rálátást biztosítva néha egészen prózai létkörülményeire is.
Az Arany-líra kései zsánerképeiben – melyeknek műfaját természetesen korántsem ő találta ki, mégis jól érzékelhetően sajátjává tudta avatni – a hangsúlyozottan mindennapi valóság lép be a versbe. Vásári portrérajzoló gyanánt kanyarítja le skiccét a Hírlap-árulóról, s ez a pillanatnyi híráramlásnak kiszolgáltatott ember szimbolikus képe is egyben, történelem alulnézetből. Másutt az egyénnek a művészi ábrázoláshoz való viszonyát kaparássza meg: „Az öreg pincér se gyanítja, / Hogy versbe legyen kanyarítva” (Öreg pincér). Szabad-e hozzájárulása nélkül lírai nyersanyagnak tekinteni az embert, szabad-e őt Kőműves Kelemenné gyanánt egy építmény kohéziós erejéhez felhasználni? Választ nem kapunk, hiszen az öreg pincérnek itt nincs szava: a vers üveg-válaszfala az ő irányából nézve átlátszatlan.
A másik típusú laikust (a költő szerint legalábbis) szinte szétveti a büszkeség arra a gondolatra, hogy „kiszerkeszthetik” valahol. „Boncz urat, én dalom, el ne feledd! / Verebet fog, ha megénekeled”. A Bonczék című, hexameter-nyomelemeket is tartalmazó szatíra az Arisztophanész-fordító Aranynak a komikus nagyepika felé való vonzódását példázza, akárcsak A nagyidai cigányok vagy éppen A bajusz. Jellemző mestervágás, ahogyan Boncz urat, a valóság „tősgyökeres” megtestesítőjét egy szófordulattal rögtön a népi legendárium felé emeli el. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a szó konkrét értelmében semmiféle verébfogásra nem kerül sor, hiszen átvitt, népi szóláskincsből mentett fordulatról van itt szó. Vagyis Boncz urat, a konkrétumok lovagját máris távolodni látjuk a példázatok birodalma felé, ahol Bárczi Benőtől Pató Pálig számos, eleinte ugyanígy az olvasótól „karnyújtásnyira” elhelyezett figura éli időtlen életét. Hasonló eszközzel él egyébként Arany A fülemüle esetében, ahol „Péter és Pál, tudjuk, nyárban, / Jól megférnek a naptárban”, később azonban (itt az általános felől közelítünk az egyedihez: „Hanem a mi Péter-Pálunk / Háza táján mást találunk”. Vagyis itt „animációs filmes” technikával előbb a két kalendáriom-hőst pillantjuk meg, akik aztán „megelevenednek”, merev keretükből dinamikus környezetbe lépnek át.
Az ember halálára készülő állat, tanít a filozófia. Az idős Arany komolyan veszi ezt a sztoikus figyelmeztetést, és mind gyakrabban lép elő gyászrovat-szerkesztővé, hangot adva veszteségérzetének, a „daliás idők” múlta feletti keserűségének, s egyben a végső órát övező szorongásainak is. Ezt példázza a Kortársam R. A. halálán „Még elkerült ásó, kapa – / S tán engem a sors arra tart, / Hogy visszanézve, mind csupa / sirhalmot lássak, ravatalt”.
Kortársam R.A. halálán
Kidölt immár sok ép, erős,
Ki velem indult és haladt;
Kevés itt fenn az ismerős:
Oh, mennyivel több föld alatt!
Reményem - elzárt völgy-fenék,
Nincs onnan út, kivezető;
Emlékezet üdítne még -
De az meg egy nagy temető.
Ott fekszenek távol, közel;
Egy-egy külön sír jeleli
Futó harcban hol estek el -
Mint a Horácok elleni.
[*]
S én a pályán vagyok ma még,
Leggyöngébb a futók között;
Fenntart egy szálnyi tartalék,
Bár testem és lelkem törött.
Még elkerült ásó, kapa -
S tán engem a sors arra tart,
Hogy visszanézve, mind csupa
Sirhalmot lássak, ravatalt.
Most a tiédet hantolák:
Im, tőlem is rá egy göröngy!
Oh! hitte volna egy világ,
Hogy te elébb bucsút köszönj?
Egy nap derült volt rád s reám:
Nem várhatál még keveset?...
De sírunk sem lész messze tán,
Ha bölcsőnk oly közel esett.
(1877. aug. 25.)
------------------------
*) Célzás a Horatiusok és Curiatiusok viadalára,
amint e mondát Livius (I. k.) elbeszéli.
A vers egyben utal arra a furcsa felhatalmazásra is, miszerint a holt nemzedéktársak közt élőnek megmaradó feljegyző talán éppen a rá váró feladatának köszönheti a túlélést. Arra kell ő, hogy legyen, aki a temetői jegyzéket összeállítsa. Mondhatni Arany itt irodalmi sírásó gyanánt parentálja el a sorra eltávozókat, és egyben azt is rögzíti, hogy önnön lét-oka pontosan ezt látni, e látását rögzíteni, adni tovább, mindhalálig. Vagyis mindaddig, amíg a verskeretből kikacsintgató, útnak indulandó életrajzi én valóban el nem indul, hátrahagyva műveit, melyekből máig eleven, bajuszos aranyjánosok hunyorognak ránk hamiskásan. Arany így oldotta meg saját irodalmi, irodalmon túli örökkévalóságát.
<!-- Text: [end] --><!-- CONTENT ELEMENT, uid:761/text [end] -->
