Édes anyanyelvünk, azaz "Mely nyelv merne versenyezni véled."

Parti Nagy Lajos: Halk, talmi vers az irodalom házához

Szilágyi Domokos:

DE MOST A TERMÉSZET BESZÉL

Mely nyelv merne versenyezni véled


Folyóim kinyújtóztatom,
hogy érjenek el tehozzád,
folyóim magasról zuhannak
alá, hogy a magasra visszatérjenek
a közlekedő-eszmék törvénye szerint;
folyóim kinyújtóztatom,
hogy érjenek el tehozzád.
Vedd, tessék, vedd a tengereimet -
te már megszelídültél (talán),
vad dajkádtól elszelídültél;
vedd, tessék, vedd a tengereimet:
szelídítsed magadhoz,
- arannyal gazdagok, ezüsttel,
hallal, sóval, viharral, ó, seregnyi
gazdátlan erővel,
mert a te szemedben rossz gazda vagyok,
garázda, mert
én; csak elindítottalak, de lemaradtam tőled,
így mondják legalábbis - pedig
a te értelmed, a te nyelved
végső soron az én értelmem, nyelvem is
(én, a szegény rokon!) -;
hiába mondják, hogy magadhoz
te hasonítasz engem: én téged magamhoz!
Vedd hát a tengereimet, s ha tudsz,
kezdjél velük értelmesebb dologba.
Nagyot, nagyot estem valamikor,
kipúposodott a hátam,
így lettek a hegyek. Esésből magasság.
Friss levegő - ha még tudod, mi az -,
és hó és havasi gyopár: leányom, a legkedvesebb.
Az is lehet, nem én estem nagyot,
te ugrottál nagyot,
s már majdnem elfeledtél,
pedig vagyok - s nemegyszer kényelmetlen neked.
S lásd, kénytelen vagyok
a te fogalmaidban beszélni,
ha azt akarom, hogy megérts,
mert te mindent megérteni akarsz, és azt hiszed,
meg is értettél, ha szavakat
találsz arra, ami énbennem érthetetlen.
Vedd hát a hegyeimet. Legalább
messzebbre látsz. Messzebbre látsz.
Mert hülye vagy,
hiszen hiszed, hogy jó messzebbre látnod,
vagy ha nem hiszed is: nem tudsz anélkül élni -
ó, áldassék a hülyeséged,
mert nem bírnád ki másképp magadat.
Vedd, vedd, vedd a hegyeimet.
Utállak, mert csak beléd-sikerültem.
S mert beléd-sikerültem: szeretlek.
S mert szeretlek, megbocsájtok magamnak,
s megbocsátván, kell, hogy szeresselek.
Ember!
<o>> </o>>

2009-ben, a "Magyar nyelv évében" az Oktatási és Kulturális Minisztérium valamint az Anyanyelvápolók szövetsége
közös anyanyelvi pályázatán MEGOSZTOTT ELSŐ DÍJAT nyert Lackfi János az alábbi versciklussal:




VARIÁCIÓK ANYANYELVRE – SZÁZADOK HANGJÁN

1. NYELV HÍJÁN VALÓ SIRALOM
(Ómagyar Mária-siralom)

Volék nyelvem tudotlon,
szótalan, születlen,
méh-mélyi tengerben.

Sustorgás, sistergés
vérben, végtelenben
alattam, felettem.

Add ingemül igédet,
ínyem ingyen igézzed,
bészegett szám tekintsed,
szavam szirmát kigyújtsad!

Volék varas vénség,
ezeréves csöppség,
hang-harapni fogatlan,
számon szó foganatlan.

Világ-árva lárva,
villámlásnyi lámpa
nyelvem hegyén ízlelek
szószedetet, vos szeget.

Aj, zöngék, gyöngédek,
nyelvemre méznek,
beszédem fakadjon,
csergése víznek!

Kongatlan ürességem,
minden hanggal vemhességem
bennem kóborol,
belőlem kiborúl.

Gyöngy, göröngy, lehelet,
zúzmara, zegernye,
sifonér, kerevet
jersze nyelvemre!

Csócsálni világom,
csemcsegni, csencselni,
szürcsölni vágyom
csendedet, mely tejnyi!

Világ-anya, hempergess,
magadból kikergess,
magból terebéllyé
serkenjek személlyé.

Ha megszülsz, én megszüllek,
szent szavakba átszűrlek,
értőkkel értetlek,
éltemből étetlek!


2. NYELVEMHEZ
(Janus Pannonius)

Én nyelvem, ki a szájnak csontöblébe darab hús lennél,
Hosszú, lomha izom, kígyó, mely tekereg,
Nincs panaszom rád, hisz remekül szolgálsz te uradnak,
Éles penge gyanánt véded a szellememet.
Tudsz minden vágást, fürgébben mozdul a tested,
Mint kormos leopárd vagy kicsi bolhafiú.
Ó, valahányszor a pisla szemek fürkészik az arcom,
S látom a publikumon, mint lesi bűvszavaim,
Elréműlve csak az jár kongva üres koponyámban:
Jaj, tán most kiderül, senki vagyok, rövid ész.
Ámde te fürge agárként jössz kisegítni a pástra,
Hetykén küzdve loholsz, megnyered ím, a csatám.
Mondhatják okosok, sejtmassza a nyelv, ugye, nem más,
Én biza vajmi Tamás módra hiszem csak e hírt.
Mert fogjunk kicsi húst, nyesegessük nyelvnyi tömeggé:
Egy fia szót sem szól – nem szüli nyelvet a hús.
Lámsza, miféle anyagból gyártva tehát muzsikája?
Ím darabokra szedem, hátha mutatja magát!
Ö nyökög, I nyihog, E mekeg, Á kavarog, kusza örvény,
Z zizeg, őszi levél, S susog, esteli lomb.
M hümmög, míg F sündisznómódra pöfögtet,
H liheg ágyi tusán, G göthös öregúr.
Ám e darabkák, mintha a testnek ezernyi zugában
Szunnyadozó szervek, lép meg a máj s a tüdő,
Semminemű létről nem valló, lomha mirígyek,
Csak kötögesd együvé, s művelik ím, a csodát!
Nos, ha Platón-ideák szövedékét szőni akarnád,
Bárha csörömpöl a hang, azt sosem érheti fel.
Hogyha viszontag a nyelvnek lelke szerint nekilátnál,
S fűznéd össze a szót, gyöngyöt aranyláncon,
Úgy már rend alakulgat a rezgő hangtömegekből,
S légnemü téreken át fülbe kering szaporán.
Így ami lomha, s a föld-kocsonyába ragadva poroszkál,
Libben a szó hátán, égi magasba szökell.
Századokon túlról jön e rend, a cserépben a lángot,
Úgy adogatta tovább kézről kézre sok ős.
És amidőn ideért dada-dúdolgatta danában,
Vagy piacon kidobolt törvény verseiben,
Vagy kapucínus atyáknak percegi tolla nyomában,
Barnult pergamenen, hisz csuhaszín az idő –
Illőn úgy fogadom, mint túlnani hírnököt immár,
Csillagokon tapodót, agylebenyen tapadót.
Ej, fura hinta a nyelv, hisz lelkemet ő kihajítja
Űrbe halálom után, lengni örök tereken,
S míg feledés eszi arcom, a szellemem ifjui testként
Tág vizeken navigál szantálrönk-tutajon,
És az idő túlpartján így lépek ki ragyogva:
Bronzszín, balzsamozott, emberi félisten.



3. HAGYJ EL CSENDESSÉGET!
(Balassi Bálint)

Hagyj el csendességet, zümmögtess beszédet,
míg lélegzel!
Elmédben bújdosó nemes tengeri só,
szó éled fel!

Sok ideje immár szóra szomjazva vár
megannyi fül.
Ha-ki él magába, benövi ködvára
ős-egyedül.

Nem kicsiny munkával szavadat, mely rád vall,
csiszolgassad,
Lélek-tó tajtékját, habkövét megmintázd,
villan, mint nap.

Némely szó ellobban, kenderkóc tűzlángban,
percen-sercen,
Másik meg benn ragad, tövisként kínokat
szít lelkedben.

Némely szó leperdül testedrül, lelkedrül,
páncélról víz,
Másik szó csontig hat, ezerszer megríkat,
szünetlen űz.

Némely szó szül százat, elönt pincét-házat,
megszáll elmét,
Mint orcán pirosság, mint égen ólmosság,
úgy terjed szét.

Némely szó mint ólom, emelnem, eltolnom
lehetetlen,
Másik szó emeltet mázsát akár pelyhet,
hajszol tennem.

A szó arany-göröngy, szemét vagy igazgyöngy,
megtanuld már,
Kés mellyel gyilkolhatsz, s rab-kötelet oldasz
terajtad áll!

Éljünk hát beszéddel, mely jobbra vezérel,
ne hagyjuk el,
De nem tékozolva, mert ütvén az óra
némulni kell.


4. SZERELEMDAL NYELVEMHEZ
(Csokonai Vitéz Mihály)

Drága kincsem, édes nyelvem,
Míg számban vagy s le nem nyelten,
Ciceréllek-bizeréllek,
Vesszek meg, ha vesztenélek!

Kotyogsz lötybörgő palackban,
Mely ingem s bordám alatt van,
Csucsujgatlak, csókolgatlak,
Kicsumázlak, csontozgatlak.

Abajgatlak, tutujgatlak,
Strázsállak kalitban rabnak.
Libbentlek égre szabadnak,
Visszavárlak, tárva ablak.

Füzetekbe méterhosszan,
Versusokra szaggatottan
Jegyezgetem szép zenédet,
Vaj mit magam szépnek vélek.

Faragok bölcsőt belőled,
Fakanalat lé-merőnek,
Hasogatlak koporsónak –
Léten túlra komor csónak…

Bármit tűzzé nemesítesz,
Mint napfény, elevenítgetsz.
Pisla színt harsányra szítasz,
Porba dicsfényt kanyarítasz.

Ha szomorgok, felderítesz,
Melengetsz belül, szelíd szesz!
Hidegben ha mondom: kályha,
Zizzen bennem már a lángja.

Klastromomban vagy apáca,
Hurim vagy, rejt hárem rácsa.
Ledér nőcském, feleségem,
Kibe tőröm belevéstem.

Cicomával ruháztalak,
Hogy abból majd kihántsalak,
Tested firkáltam, karmoltam
Kívántalak élve-holtan.

Asszonyforma gömbölyűség,
Csakhogy benned több a hűség,
Száz baráttal ha megosztlak,
Mégsem is nevezlek rossznak.

Megmaradsz egyetlen egynek,
Nászunk gyümölcsi születnek,
Apró-cseprő költeménykék,
Kis leánykák, csöpp legénykék.

És ha engemet maholnap
Ravatalra felpakolnak,
Bárha vélem eltemetnek,
Ki-voltomat tovább zenged.

Mint a sírhanton a virág,
Mely alant a holttestbe rág,
Vérpirossát ott meríti,
Napvilágra kiteríti,


Te is hirdetsz engem váltig,
Tucat évig vagy többszázig,
Gyermekimnek gyermekében
Kézről kézre megyen éltem.

Tudd meg, vándor, épp e versben,
Elholt magam megüzentem,
Így ma holtat élő nyelvek
Elhitetnek elevennek.


5. MINDEN CSAK JELENTÉS
(Berzsenyi Dániel)

Hervad már a való, állaga szétpereg,
Bokron rozsdamarás, pöndörödik levél.
Elfagy mind, ami él, elfogy a készletünk,
Földön landol a napkorong.

Ám jön most kicsi szél, lengeteg és ledér,
Megzendül ligetünk, libben ezer fodor,
Minden rusnya cafat létre kel és zenél,
Alkonyban puha láng lobog.

Kertünk díszleteit billegetik szavak,
Villog csalfa arany, csorran az őszi vér,
És hol perzsel a fagy, ott is a zúzmara
Tűcsillámai pengenek.

Minden csak jelenés, vagy jelentés netán,
Nem tarthat fel a szó szárnyas időt sosem,
Mégis felcicomáz néha komor romot,
Mint napfény tüzesít penészt.

Költőnk fényt köszörül, éles a penge már,
Mindent felszeletel, nyersek a metszetek,
Tájképpé merevül ily szinesen, mi élt:
Halhat már, eleven marad.

Így ámítgat a nyelv, lapra ha transzponál,
Gyűlnek kacska jelek, mind fekete-fehér,
Mégis ólomüveg-módra a rácsokat
Átizzítja az olvasás.


6. ÖRÖK ŐSZ
(Petőfi Sándor)

Még nyersen a kertben az őszi valóság,
Már hersen a versem az esti szobán.
Ám tél jön, iratlan a csend, ez a hósáv,
Dér-szegte papír, havazásnyi hiány.
Kihűlve ma perzsel a nyár heve: láva!
Izzik a mézragacs, vérzik a som,
De hűl a papíron aszú mazsolává,
Épül a fejben a nyelvi idom.
Elhalt, ami él, lebutítva a múltak,
Épp mint a medúza, ha partra lapul,
Ám hogyha a nyelvben a volt tüze gyullad,
Burjánzik az inda, virulva vadul.
Mondd, győzhet-e végleg a szó a halálon?
Kétlem, Uram, hisz igénk sem örök,
De a fátylat, a pókhálót ha lerántom,
A könyvben a lét tüze feldübörög:
Mint gyíknak a torka, ha lüktet a zöldje,
Úgy szűrik a fényt zizegő jegenyék,
És izzad aranypikkelyt a szömörce,
S a földre leontja a tölgy köpenyét.
És él ez az ősz a szavakba ragadtan,
Mint mézbe ha pottyan a kósza darázs,
A semmibe marva libeg szakadatlan,
Lustább közeg elnyeli, bár hadonász.
Lám, itt van a versben a rég tovaillant!
Ékkőbe szilárdul a szarvas, az őz,
És hogyha a tél rád oltja a villanyt,
Könyvedben a kincs: örök őszt örökölsz


7. VANITAS
(Kölcsey Ferenc)

Itt az írás, éppen írom,
De súlya mennyi vajon?
Betű mit ér a papíron?
Mit is mond bölcs Salamon?
Azt vallja, minden hiába,
Megírva a Bibliába,
Eszerint az ige, szó,
Az is hiábavaló?

Hangya az ember, s betűje
Logice hangyapiszok,
Kiket menesztenek égbe,
Holnap nyikhaj kóficok.
Könyvsikernek szárnyalása
Összenyaklik, bárki lássa,
A sok pünkösdi király
Porba hull, mint cseppnyi nyál.

Homérosz falkányi hőse
Porladó papírzene,
Catullus? Nincs sehol ő se,
Betű-szív hogy vérzene?
Olivér Twist bárha fázna,
Sztrogoff Mihály halált várva
Dörömböl a rácsokon:
Könyvfedelet rácsukom.

Rómeónak érzeményi,
Mind megannyi lepkepukk,
Hamlet ki-be jár egy régi
Pendulumon, mint kakukk,
Aki barkácsolni lusta,
Asztalláb alatt Faustja,
És a Karamazovok,
Vak fiókba gyűlt koszok.


Rómaiak hősi lelke
Ásítást se kelt ma már,
Bár könyvekbe átlehelve,
Könyvtárba madár se jár.
Scaevola kezét a tűzbe
Tartja, égett húsnak bűze
Száll egy ezredéve tán
Vén ház poros padlatán.

Szóltak bölcsek nagy szakállal,
Könyvükre meg a penész
Szakállt növesztni nem átall,
S mint öregúr, heherész.
Heidegger okoskodása
Csipet só egy lágytojásra,
Tudás függőkertjeit
Egerek lelegelik.

Annyi szót hordtak rakásra
Plátók, Dosztojevszkijek,
Nagyobb füstje, mint a lángja,
Begyújtunk, és nincs hideg!
Ki él, kvíz-rubrikát ikszel,
Szemét rontja sanda pixel,
Cicerói szócsaták:
Bakfislányi csacskaság.

Napóleon ha csatáz is,
Már csak terepasztalon,
Kutuzovnak zseniális
Taktikája unalom.
Maugli az elefánton
Dzsungelestül ócska fantom.
Gulliver s a sok kalóz
Polcon egy helyben hajóz.

Ezért hogyha írnál verset,
Eposzt, esszét, nagyregényt,
Szavad ne papírra vessed,
Hanem vízre szépszerént.
S ahogy elúszik a tinta,
Oszladozik tarka minta,
Szent örömmel nézheted
Célba érni művedet.


8. NYELVI KÉRDÉS
(Babits Mihály)

Midőn rád nyelvnek paplanja borul,
fejedben száz szó egymásra tolul,
és anyatejjel itat, mintha dajka,
szavak tolongnak, kapnak sorra hajba,
mind a másik elé bevág vadul,
és ajánlkozik fürge lovadul,
eléd tolong ma mind a nyelvi emlék,
miről hitted, nyeglén lenyelte nemlét,
s az a pillanat jut rögvest eszedbe,
mikor gyerekként eszméltél a nyelvre,
s a régi kétely elevenedig hat,
nem értetted, hogy lehet „krinolinnak”
hívni bármit is, ha meg lehetséges,
mért nem mást hívnak így, űzted e kétes
játékot, mint ki pulóvert kibontva
a végtelenhosszú szálat bogozza,
és látja, mint fogy, ami melengette,
s hogy semmiséggé foszlik szét szövetje,
de mégis a végére kell ma járjon,
derüljön ki az igazság, barátom,
s én ugyanígy fejtettem vissza akkor
– ó, túl kíváncsi, oktalan a gyerekkor –,
hogy ha a krinolint csak úgy tréfaképpen
esik-puffan alapon mondjuk éppen
krinolinnak, s nem ajtónak, minyonnak,
akkor a latban érvek mit se nyomnak,
s kitalálás az egész, mert apának
semmit se hívnak, se háznak a házat,
a tűz nem tűz, a bükkfa mégse bükkfa,
és tarka világomat elborítja
a törmelék, az egész becsapás csak,
hát ne meséljék nekem, jobb ha másnak,
a zongoránk alá akkor bebújtam,
oda temettem magam és a múltam,
és azon sírtam, ami elveszett már,
nyelvem hegyén életre kelt a leltár,
most már minek zsinór, zsúr, padlizsán,
barázda, rozsda, csáklya és csereklye,
csoroszlya, csiszlik, csimbók és csalán,
hínár, hegedű, hó, hajó, s heverve,
némán beszélsz, úgyis rejt a sötét,
ám vissza nem kapsz kontyot, rongyot, angyalt,
répát, retket, rigót, bár büszkeség,
hogy rég megbirkóztál már az r-hanggal,
kicsi kocsi kicsit se fut-robog,
csiribiri csillaga hull az égről,
nem izzik már galagonyabozót,
és zárva van az aranykapu, szétdől,
és arra kell gondolnod könnyes árván,
hogy ha egész világot ront e járvány,
akkor ez a sok szó mire való?
minek suhan a sustorgás a sárgán
zizegő lombok zsongó koronáján,
a nyelvnek paplana is mire jó,
ha nem melenget, nem ringat, se renget?
minek a gong, a gang, mezőn a rendek?
minek pezseg eső, mért sistereg meleg?
az üres pohár mért kondít harangot,
s amint ürül, mért bongnak új s új hangok?
minek e furcsa, hazug hangszerek?
minek olvastál mesét, egyre újat?
miért futottak sort követve ujjak?
mért bogarásztál annyit könyveket,
zörgő lapot, bolhákkal nyomtatottat?
mint élhetnek a szavak, hogyha holtak?
s ha holtak, benned mért elevenek?



9. KITALÁLÓS
(Kosztolányi Dezső)

Ruganyos
Anyaga,
Zamata
Malaga,
Mennyei
A szaga,
Mannai
Állaga.

Dárius
Aranya,
A nyár dús
Paplana,
Odafenn
Vatta ma,
Egek an-
Gyaltana.

Na vajon
A majom
Szaval-e,
Aranyom?
Nyelvemen
Kergetem,
Pergetem,
Nyelhetem.

A szótő,
Mint növény,
Megül a
Föld ölén,
Ifjúi
Lelemény,
Ősöreg
Televény.

Lobog a
Laboda,
Otromba
Rokolya,
Komoly a
Gomolya,
Köpenye
Tohonya.

Az ige
Venyige,
Kacsai
Emide,
Meg oda
Szinesen –
Titkukat
Kilesem.


Szilva al-
Veola,
Alma telt
Mosolya,
Barackban
Kocsonya,
Szürcsölni
De csoda!

Nem rusnya
Vén nyanya,
Lehe nem
Savanya,
Nem gyötri
Sanyarú
Kólika,
Nyavalya.

Csini nő,
Kisbaba,
Tejhab a
Kebele
Rózsapír
Ő maga,
Piciri
Kabala.

Álmaim
Asszonya,
Haja nő
Hosszúra,
Ringat a,
Pörget a
Karjai
Hajlata.

Ki lehet,
Mi lehet,
Talányom
Alanya,
Megmondom:
Az anya-,
Az anya-,
Az anya-

(Nyelv.)



10. CSEND ÉS CSENGŐ
(Weöres Sándor)

Nyelvemen olvad a nyelv most,
Ritka tömény csokoládé,
Változik íme ma vissza
Istenek itta nedűvé.

Senki se látta aranyfény
Érik az öblögi szájban,
Bízzam-e kerge papírra,
Kínnal amit muzsikáltam?

Perdül-e, mint a virágpor?
Zizzen-e, mint a darázs-szárny,
Surran-e, mint bumerángok?
Sírnak-e lelkek a pányván?

Vannak-e benne talányok?
Nincsen-e mind kidalolva?
Arra ha járna az Isten,
Volna-e bújni ma odva?

Bóbita, Bóbita táncol,
Tánca az éteri válasz:
„Bal kezemen csini csengő,
Jobbom a csend hona, válassz!”


11. ADJON
(Nagy László)

Adjon az Isten
Szó-savat,
Mely mindent tisztá-
Ra marat,
Adja, mint kardot,
Véreset,
Körbehordozni
Fény helyett,
Pörölyt, feltörni
Zárakat,
Nyitni szájat, mit
Zár lakat,
Adja, hogy mind-mind
Szóljatok,
Égjenek szénné
Szólamok!
Mint mediterrán
Balkonon,
Szó-dzsungelünket
Hallgatom,
Ruhák aggatva
Színesen,
Szó-dallamokra
Szétesem…
Adja, hogy végső
Esésem
Szó nélkül is majd
Megértsem!

12. ODA, A MAGYAR NYELVHEZ
(Faludy György)

Éppen új reggel fröccsen ablakomra,
S a fény-nyaláb tekergő anakonda,
Kúszik felém, pontosan mint a nyelv,
Mintha vezetné bármi ösztön, elv,
Hogy csúszva ezer éven, ezer ágon,
Engem, ki ma beszélem, megtaláljon,
Álom-nyelvből magamat szabadítom,
Így vagyok itthon.

Magyar nyelv! Ó, te golyóálló mellény,
Mely test-ruhámat mindig kibélelvén
Halálos biztonságom vagy belül,
Oltalmazz, s nem élek idegenül!
Dombom, dorombom, derengő hold-dobom,
Sosem esik le, hogyha feldobom,
Kaján kujon, kajtatlak, költögetlek,
Jaj, egyelek meg!

Magyar szó! Számra sütve forró vassal
Billog! Bolyongás, borozóbeli asztal,
Sorsom orsója, borsom, kicsi korsóm,
Dilim, delem, dalom, számban bíbor som.
Joggal tartott önvédelmi gyilok,
Olykor tenyérben szorongás-nyirok,
Dunyha, amelybe lázasan gubózom,
Óv, mint az ózon.

Itt rákra mák és zsírra sír felelget,
Csámborgok martján rengő rengetegnek,
Szótő virul, hajtások hasonulnak,
S a nyers, fanyar párán tüdőm kifullad,
S ha kiérek végül a sík mezőkre,
Hol tág tarló lecsupált haja szőke,
És tallózok a maradéknyi magból,
Színe arany bor.

Több múltidőnk egy sajgó múlttá égett,
Valék valák közt, jártam szikvidéket,
Hol caplattak rég kobzos igricek,
S hozták-vitték a hírt tévé helyett,
És ők voltak az újság és az óság,
Volt s van szőlőjét egy-musttá taposták,
Hisz posta voltak, mulatság, orvosság,
Szent másnaposság!

Cseles tárgyragok csillámló szeszélye,
Botlik bennetek külföldi beszéde,
Visszahőköl, mint szakadék fölött,
Melyből pöfögnek gázok és ködök,
Tárgyraggal gézből gézt képezhetek,
Ám mézből mézet, kézből meg kezet,
Ha véredben nincs, ezt a furcsa rendszert,
Meg sose jegyzed.

Itt a tulajdon birtokjelbe rejtve,
Mint rekvirálandó csorda hegyekbe,
Szegénylegények bújnak személyragban,
Mint labanc elől nádasokba hajdan.
A ragok úgy ragadnak össze épp,
Mint vályogházhoz sok-sok toldalék,
Mit nemzedékek tapasztgattak egyre
Sírva-nevetve.


A rövid ékezetek mintha pöttyök,
Madárrajokként írják égre röptök,
S akár a szélben kémény füstje ferdül,
Sok hosszú ékezet a légbe perdül,
A csék, esszek, zsék, dzsék láttán bizony
Egy turistára rátör az iszony,
Csak magyar néz e hieroglifokra
Szíve-dobogva.

S miként sűrűdik kamrapolcon lekvár,
Gyűlnek németes összetett szavak már.
A gyöngy, a gyeplő, a gyékény s a bársony:
Török szó sorjáz, rablóhús a nyárson.
Nyanya, banya, anya, kutya totyog,
Lágyítgatják szlávos ipszilonok.
Mit hadisarcba hordtak ide holtak,
Ím ma ragyognak.

Vad csizmatalpak itt gyakran tiportak,
Hát hasonulni élők megtanultak,
S mint z-betű az „igazság” szavában,
Tömegbe olvadt arcunk általában,
Féltek s túléltek itt az emberek,
Ha boldoggá mind nem is lehetett,
És mint magas Cé, oly élesen, metszve
Hívta a messze.

Pásztorsípként zümmögve és dönögve
Elkísért minket zöngétlen s a zönge,
Bújtunk az éjbe, goromba koromba,
Porondon port vagy bort nyeltünk borongva.
Táncban dobogott, topogott a láb,
Majd durva rögöt túrva járt tovább,
Gyötörtük a világot és a nyelvet,
Küzdeni kellett.

Élsz, halsz magyar nyelv, bennünk és köröttük,
Amióta csak világra pörögtünk,
Lehetetlen már azt szétválogatnunk,
Hogy kincseidből mit és honnan kaptunk,
Minden sejtünket átrezgi a szó,
És nincs fogalmunk kívüled való,
És utunk végén te fogadsz a mélybe,
Új anya méhe.

Lackfi János:

EGY MONDAT


<!-- Header: [end] --> <!-- Text: [begin] --> Hol irodalom van, ott irodalom van
a pókháló közelében a légy a falonban
mint ólompára a forgalomban,
mint adalékanyag az italomban,
mely belém épül észrevétlen,
én szólok még, de már az ő nevében.

Hol irodalom van, ott irodalom van
feketén bólingató eperfalombban,
családmeleg alomban,
hol a kedves teste
ruhájából kivetkeztetve,
hideg ellen ív papírba burkolva –
s a rétegek közt mélyebbre hatolva
mindig újabb írott kötegekre
akad kezed, mely vágyna sejtmelegre.

Hol irodalom van, ott irodalom van
kávéház szegletén, születésnapomban.
Ringat a kézikönyvek anyaméhe,
s az anyakönyvek steril tintakéke,
pörögsz vissza oda, ahol a kezdet
minden anyát és minden fiat nemzett.

Hol irodalom van, ott irodalom van
a szállj dalomban és a szólj dalomban,
papíremberek papírszívébe bökve
papírhandzsár, s mi jajgatunk örökre.

Hol irodalom van, ott irodalom van
ütve általútnál csekély halomban,
megírja szerepét a hősnek,
ki minden betűtől erősebb,
szeretteinknél is ismerősebb,
ólom-vért izzad, ha merő seb.

Hol irodalom van, ott irodalom van
harmadik, negyedik birodalomban,
emlékezésben, mely vesztett csatákat
újra gondoltat, győzelemmel áltat,
s ha a szabadság lefejezve,
fogjunk egy újabb fejezetbe,
papírra nyomják semmi bérünket,
hős, aki tüntet, hős lesz, aki büntet.

Hol irodalom van, ott irodalom van
kiderült s elmismásolt titokban,
abban, ahogy a történelem aktáját
folyóba, folyóiratba darálják,
interneten a nép elébe tárják,
adattengerbe süllyednek a gályák,
fájukat holnap papírrá darálják,
hozzákavarva holtak tunikája,
ráróva tengeri csata krónikája.

Hol irodalom van, ott irodalom van
a rohanásban, forradalomban,
katonák fején papírcsákó,
kezükben a fegyvernek látszó
összegöngyölt újság vagy óság,
mulandóság, maradandóság,
ó, irodalmi mindenhatóság!

Hol irodalom van, ott irodalom van
az öt emelet magas könyvtoronyban,
hol könyv a fal, hol köbméter a mérték,
hol vérszegény lapon sápad a vérkép,
térképek alján bakarasz a lépték,
feledve, hogy azt élő lábak lépték.

Hol irodalom van, ott irodalom van
költözködési könyvdobozhalomban,
aluljáróbeli antikváriomban,
hol könyvlapokon vízjelként derengnek
az évtizedes olvasói nedvek,
börtönkönyvtárban, megyei könyvtárban,
hervadt könyvtárosnénik illatában,
kik könyvport szívnak és könyvport lehelnek,
könyvből olvassák, könyveket könyvelnek.

S ha hinnéd, hogy van menekülni odvad,
tudd, hogy magad is csak irodalom vagy,
ott van a félrecsúszott nyakkendőben,
s az ős-okban, az elfelejtett nőben,
kinek már csak rímeire emlékszel,
kit már leírtál több, mint elégszer:
nyakán bárányganéj betűgyöngy
vakít, akár az ékszer.

Mert hol irodalom van, ott irodalom van,
előszivárog DNSből vagy honnan.
A tükörből mögüled előbújnak
a múltak s a régit adják el veled újnak,
Szindbádok a te szájaddal beszélnek,
vámpír-hősök veszik bérbe a véred,
helyettük szólsz, és ha saját szavad van,
más mosta már meg lábát a szavadban.

Hol irodalom van, ott irodalom van,
ott kedvesed szemében téma lobban,
szemed villan, mikor valaki szenved,
a ceruzát máris hegyezni kezded,
és beledöföd, épp a fájó pontba,
itt bárki szól, minden mikrofonpróba.

Ha gyerek nyaggat, adnál neki kekszet,
a gyermekszájat papírlapra jegyzed,
figyeled léptét botló öregeknek,
hátha elesnek,
mind érdekes kísérlet,
hisz író nem kap soha sérvet,
ha terheket hőseivel emeltet.

Ebédkor tányérod mellé letéve
a nyitott könyv, és nincsen soha vége,
betűt eszel, iszol, az esti fénykéve
alatt a könyvek löknek álomba végre,
és álmodban tovább olvasod-írod
a sorokat, a polcon már vár a sírod,
egy üres könyvhely, feketén világít,
míg becsúsztatják léted keménytábláit,
koporsódat, a hely kitüntet és eltüntet,
az ábécé magába nyel mindünket,
s a polcon vágyjuk szívdobogva egyre,
hátha egy olvasókéz közeledne.

Hol irodalom van, ott irodalom van
a túlvilági jutalomban,
hogy majd halálod után felfedeznek,
és Bibliaként bújják könyved ezrek,
sebaj, ha már nem éred ezt meg:
feltámadásoddal revolvereznek.

vásott sorok

A MÚZSA CSÓKJA <O</O
<O</O
Szeretnélek mosollyal átölelni, <O</O
Szememben még az álombéli semmi, <O</O
Mikor drága arcod fénye felragyog, <O</O
S ránk nevetnek fent a páros csillagok.<O</O
Sokáig vártam, amig megtanultam,<O</O
Ne várjak semmit a holnapokban,<O</O
Elindultam és már visznek lábaim,<O</O
Ki tudja meddig űznek vágyaim?<O</O
<O</O

Mint egy álló csillag az égi mappán,<O</O
Bolyongtam némán – <O</O
És elkezdődött életem regénye -<O</O
első szerelme,(vajh mi lesz a vége?)<O</O
Te jöttél nevetve –<O</O
S rám köszönt bohón a hű szerencse.<O</O
<O</O

Eltünt a gond –<O</O
Helyén valami édes nyugtalanság<O</O
Ütött tanyát -<O</O
Hogy ki volt a rendező, ma sem tudom,<O</O
Mi volt a vágy, a bolond izgalom?<O</O
Mosoly várt fákon, szűzi alkonyon<O</O
és ott ült a csók a szótlan ajkakon.<O</O
<O</O

Az volt a pillanat, mikor a végzet<O</O
Reád várva csendben megigézett–<O</O
S e perc örökre már szivembe égett:<O</O
Eljöttél – itt vagyok: örök igéret –<O</O
<O</O

Nem számított a szó, a talmi semmi,<O</O
Rég szeretnélek forrón átölelni –<O</O
Mikor drága szemed éje felragyog<O</O
S kacagnak ránk a páros csillagok,<O</O
Akkor kell feledni, csókkal ölelni,<O</O
S múzsánkkal szerelmes útra kelni.

***

RÜHESSÉ RÜCSKÖL A RÉGI GOND<O</O


Míg nem öntözik hajnalonta,<O</O
Nem adja szívét a gyöngyvirág,<O</O
Hiába minden farkas vakság,<O</O
Nem oldja övét a görbe vágy.
Jaj, csak ne gondolj, semmi rosszat,<O</O
Mert szétszakad az alig esély,<O</O
Nem vezet hozzád mese, álom,<O</O
E pillanat csak lila szeszély.
Mintha valami Kosztolányi<O</O
Percegne néha könnyű strófát,<O</O
Hová fut velünk a vad szabadság,<O</O
Ha gúzsba kötünk minden órát.
A könnyűség, bizony, Barátném,<O</O
Lélek járom, lille semmiség,<O</O
Őrzöm álmom, amíg csak fátum<O</O
Nem töri darabra végzetét.
Erató múzsám int nevetve,<O</O
És nem kegyelmez, ha rámtalál<O</O
Élet-halál, örök szerelme,<O</O
És velem is hál, míg tart a nyár.<O</O
<O</O

*

Kedves ILE gratulálok az aktivitáshoz!​

Szolgálati közlemény: Elkészült Az üveghegyen túl c. verseskötetem, most szervezem a PEK -nél történő elhelyezését, látogassatok el addig is a "somogyi anzix" c. rovatomba - üdv. alex

megj. áttördelte verseimet a GÉP, elnézést, nem tehetek róla, mea culpa!​

Kicsoda Ön, Méliusz József?
Erdőben, a szavak emlékerdejében élünk. „Én nem vagyok úgy én, ahogyan írok, hanem ahogyan olvasnak...”
Igen, ki vagyok én? Van-e ember, van-e író, akinek annyi, oly mérhetetlen az erkölcsi ereje, hogy mindent végig kimondjon önmagáról? És amit kimond, ő-e az? Valóban, ki vagyok én? Minthogy – úgy lehet – író vagyok.
HANG.: – Kicsoda ön? M.: – Hang, ennél rémületesebb kérdést nem is szegezhet nekem. Nincs megválaszolhatatlanabb, mint ez a kérdés, amelyet óhatatlanul önmagamra kell lefordítanom: ki vagyok én?
HANG.: – Kicsoda ön? M.: – Igen. Ki vagyok én? Ki vagyok én?... Az Aréna című könyvem második elégiájából, a Hopplá elégiából, gyakran idézték a 145. versszakot.
HANG.: – „Az ember egyszer tűz másszor kő néha semmi néha visszhang egyszer kés és végül holt, de néha: minden.” M.: – Ám a 146. versszak mindjárt hozzá mondja:
HANG.: – „A szó nem üzlet, a vers nem régiségbolt. Hopplá!” M.: – Hopplá!
HANG.: – Kicsoda ön? M.: – Igen, ki vagyok én? Van-e ember, van-e író, akinek annyi, oly mérhetetlen az erkölcsi ereje, hogy mindent végig kimondjon önmagáról? És amit kimond, ő-e az? Valóban, ki vagyok én? Minthogy – úgy lehet – író vagyok. A színész elmondhatja magáról: a szerepeim összessége vagyok. A siker vagyok, amikor legyőzöm a szerepet és megint másként vagyok én én, amikor magam vagyok a bukás, amikor csak a puszta szerep vagyok. Az író szerepe a könyv. A költő szerepe a költemény...
HANG.: – „A szó nem üzlet a vers nem kincstári régiségbolt.” M.: – Igen, a szavak... A szavak emlékeznek. A nyelv emlékezet. Az írói munka: emlékezni. A költészet emlékezés. Képzeletünk, legképtelenebb álmaink is semmi más, csak az emlékezet szabad, öntörvényű működése. Akárcsak a szó. Mindig a jelen időben írjuk le, olvassuk, mondjuk. Olyan mélyről és oly távolról érkezik, ahová hébe-hóba csak a legbonyolultabb eszközökkel ér el a tudomány. (...)
HANG.: – De kicsoda ön? M.: – Szavak. Ez vagyok én. Mondatok. Sorok. Könyvek. Csak az a bizonyos, ami az anyanyelvem szavai, mondatai, szerkezete által vagyok. A szavak emlékeznek, az anyanyelvben a történelem. Az idő állandó változásai közepette, mint minden ember, az vagyok, amik a szó viszonyulásai. Bejárhatatlan emlékrengeteg vagyok. A szavak erdeje, mások szavainak végtelen kiterjedésű rengetegei közé ékelve. Vagyok a mások szavainak pusztaságában, nagyvárosaiban, falvai körül, mások szavának erdeiben és dzsungeleiben. A szavak emlékerdeje... Én nem vagyok úgy én, ahogyan írok, hanem ahogyan olvasnak...
HANG.: – Kicsoda ön? M.: – Most épp egy könyv vagyok. A megjelenő könyvem. A Sors és jelkép.
HANG.: – Kicsoda ön? M.: – A Sors és jelkép első kiadása. 1946 júniusában jelentem meg e könyv alakjában. Már akkor emlék voltam: emlékezés emlékekre, a magam és a mások szavaiban. Az emlékezés regénye voltam és vagyok. Huszonhét év múlva másodszor feltámadó könyv. A mostani kiadású teljes címem furcsa és hosszú, de pontos:
HANG.: – Sors és jelkép avagy egy erdélyi utazás regénye ezerkilencszáz negyvenháromban tizenkét fejezetben elbeszélve. M.: – Most ez vagyok én. Egy utazás 1943 háborús tavaszán, a háborús határokon innen. Mondom, emlékezés, vérsavós félelmekkel átitatott emlékezés. Fuldoklás a humánumért. A humánumért kiáltó, reménykedő emlékezés. Önmarcangolás. A könyvet 1943 végzetes tavaszáról írtam. Akkor kezdtem el és az 1944-es romániai fordulat küszöbén fejeztem be. Az életem. A ház, amelynek falai között és kertjében írtam. Temesváron. Egy ház, amelybe Makkfalváról hoztam ládában régi paraszt-rokokó kályhacsempéket, Fényedről faragott kaput, még a második világháború előtt, két háború között. Háború volt.
HANG.: – Kicsoda ön? M.: – A gazdátlanná vált kapu kidőlt. Valahol annak a háznak a padlásán, pincéjében hevernek romjai. Abban a házban, amelyben ezt a könyvet írtam. A virágos és csillagos csempék összetörtek... A barna fenyőgerendák a mennyezeten. Alattuk írtam meg ezt a háborús utazást, a fantasztikus utazást a Maros mentén Enyedre. Aztán Szebenbe. Aztán Brassóba. Fasizmus. Háború. Éjszaka. Vonatok, tankokkal megrakodva a frontra. Vonatok sebesültekkel vissza. A halottak ott maradtak. Egy utazás a háború határain innen. Vád és önmarcangolás. Barátaimmal, Szemlér Ferenc, Endre Károly, Kacsó Sándor, Nagy József és együtt mégis, azokkal is, akiktől a Bécsi Döntés határa választott el...
HANG.: – Kicsoda ön? M.: – És találkoztam árnyakkal, az őrülten bolyongó Varga Katalinnal, Avram Iancuval. Detektívek és rémlátomások üldöztek.
HANG: – Kicsoda, ön? M.: – Minden bennem találkozott. A fasizmus rémségei. A háború elviselhetetlensége. A szó a háborúban: erőszak és üldözöttség, terror és rettenet. Minden, amit addig és az után megéltem: emlékezés. Emlékezés és üzenet. A fasizmus elnyomása. Az értelem elnyomatása. A háború. A véres háború. A hideg háború. Az erőszak... A kényszer elviselhetetlen. Így írtam ezt a könyvet. Ott Temesváron. Jó könyv? Rossz könyv? Mit tudom én! Ó, az a kert!... Az ifjúság kertje! ... Vajon mivé lett az a kert?...
HANG.: – Kicsoda ön?... M.: – Egyebet sem teszünk. Emlékezünk. Az emberi reménység lehetséges. Mert az önmagára emlékező szó maga a reménység. Ebben a szóban: reménység – a reményvesztés és a megmentett remény emésztő, kíméletlen párharca emlékezik tulajdon történetére. Ó, anyanyelvem: hazáim! Az írás: kétségbeesés és remény. Erkölcs. Nem kevesen álomban élnek. Az erkölcs felriasztja őket. Az erkölcs felzendül a gyűlölet, a megvetés, az intolerancia ellen. (...)
HANG.: – Kicsoda ön? M.: – Az Illúziók kávéháza című könyvem utolsó szavai: idézet Apáczai Csere Jánostól:
HANG.: – „Az utókor, amelyre nézve te régi lesz, minden szeretet és részrehajlás nélkül, gyűlölet vagy irigység nélkül fog megítélni. Mindazokat pedig, kik a nagy tudatlanságnak a palástját szőtték, el fogja átkozni. Végre azokat, kik a haladást készakarva megalázták, pokolra szánják...” M.: – Micsoda szavak! Micsoda stílus! Háromszáz évvel ezelőtt! Ezek a mondatok! Háromszáz éve emlékeznek bennem önmagukra. Állandóan, szünet nélkül olvasom a szavakat. Mi az olvasás, ha nem emlékezés? Az emlékezetet olvasom állandóan. Minden emberi lélek a történelem memóriája –; a jó és a rossz összekeveredő és szétváló emlékezete. Nemcsak az íróé! Nemcsak a költőé. Három sor az Aréna verseiből:
HANG.: – „Ne a mások vérével írj tulajdon véreddel töltsed a töltőtollad Van ilyen bolond is.” M.: – Persze, nem került volna sor a második világháború alatt a Sors és jelkép megírására, ha előzőleg nem épp a Város a ködben című regényemet írtam volna meg. Az első világháború regényét. A népét és a nemzetiségekét és a Gondolatot üldöző, elnyomó, toleranciát nem ismerő, elnemzetlenítő Osztrák–Magyar Monarchia utolsó éveit, az elnyomó hatalom bukását. A kertben a diófát, amely alatt kisgyermekkoromban ólomkatonákkal játszottam ... (…) Házunkkal szemben a titokzatos úriházat, amit áhítattal neveztünk „kastélynak”...
HANG.: – áhítattal nevezte „kastélynak”... M.: – Aztán a nagy bérházat, amelyben laktunk. A pincét, ahol mi gyermekek eljátszoittuk a háború rémületeit és kegyetlenségeit...
HANG.: – Igen, a felnőttek kegyetlenségeit... M.: – A teret, ahol kitört a forradalom. A templomot, amelyben térdre omolva imádkoztunk. Miért is? ...
HANG.: – Miért is? (...) M.: – Az utóbbi négy-öt évben ez vagyok: a könyveim. Az Aréna című. Fél évtizedig írtam. Benne egész életem. Az Illúziók kávéháza. Benne egész életem. Város a ködben. Benne egész életem. Harminc évvel a megírása után jelenhetett meg. Sors és jelkép. Benne egész életem. És vagyok az is, amit a könyveimről írtak. Együtt a jó és az eltaszítás. Ok és ürügy mindenképp a félreértésre.
HANG.: – Kicsoda ön? M.: – ...Mint legkülönb, halott barátaim: Gaál Gábor, Fábry Zoltán, Sinkó Ervin...
HANG.: – mind halott... M.: – és élő barátaim: Arthur London és Eugen Jebeleanu és Geo Bogza ...És magyar barátaim itthon és határokon túl. A hírhedten goromba Miroslav Krleza... Találkoztunk Zágrábban. Két csokor piros szegfűt tettem le Sinkóék sírjára a Mirogoj temetőben. Szertartás. Akárcsak Gaál Gábor sírjánál a Házsongárdon. Prágából beszéltem meg viszontlátásunkat Fábryval. Stószon.


Úton voltam hozzá, de már nem találkoztunk. Meghalt, mielőtt Stószt elértem volna. Az emlékezés, a szó, a gondolat: utazás. Egyszerre: belső utazás és utazás a külső világban. A világ egy. Szétszakíthatatlan. Nekem a világ: Európa. Európa nem rajtunk kívül, bennünk van. (...) Én vagyok a felhőket bolhászó öreg jegenyefák lombja: amit az ablakomból látok, itt Bukarestben, ahol élek és írok... Mi mindenről írtam és mi mindenről nem írtam én!
Könyvem csak a háború után jelenhetett meg. Aztán megint sokáig nem, több évtizedig semmi. Három és fél évtizeden át készülődtem arra, amim az utolsó öt esztendőben napvilágot látott. Írtam a háború-előttről, a háború-utánról, hosszú elnémulásokkal máig. A humánumért. És hányszor tévedtem. A humánumért. A humánum ellen. Szüntelenül emlékeztem. A humánumért. Semmit sem tagadok meg. És mindent megtagadok. Mindig most kell helytállni. Nem tegnap és nem holnap. Nem könnyű a válasz a kérdésre: hol az a hely?
HANG.: – Hol az a hely? M.: – Állandó bennem a szorongás, helyt tudok-e állni?...
HANG.: – Kicsoda ön? M.: – Ki vagyok?... Azt hiszem, nem tudok helytállni a rémisztő kérdés előtt... Nem tudom megfogalmazni, ki vagyok. Valószínűleg a tévedéseim, a sikertelenségeim, a vereségeim, a félreértettségem, a magam félreértése, a mások, félre- és meg nem értése, ez vagyok én. A kérdést: hol, mikor tévedtem, mindig én magam adtam fel magamnak. Bennem a történelem. Azóta vagyok író, amióta szemben találtam magam a kérdéssel: mikor, hol tévedtem? Két világháborút értem meg. Két világméretű tévedést. És aztán még micsoda háborúkat...
HANG.: – „...Háború volt és hasaltam a bokáig porban és megtelt vele kiszáradt szám és vezényszóra felugrottam villanyárammal töltött szögesdrót előtt – háború volt... parancsnok pofozott... –: háború volt, azé a büntetlenség akié a fegyver... háború volt háború volt háború volt háború volt háború volt...” M.: – Igen. Háború volt. Ez a háború is én voltam.
HANG.: – Kicsoda ön, Méliusz József? M.: – Megéltem két világháborút, további háborúkat és megmaradtam. Talán semmi; sem mondja ki érthetőbben szavaim emlékezetét, szavaim tévedéseit, mint az, hogy megéltem e háborúkat, a fasizmust, az üldöző és pusztító nacionalizmust, az erőszakot a szavakon, a szavak beszennyeződését és a szavak felkelését. Szavaim beszennyeződtek és felkeltek önmaguk ellen, legyőzni tulajdon magukat. Tiszta szavakat írni. Emlékező, fiatal, önmagukkal azonos, lázadó szavakat, anyanyelvemen. Az önmagával küszködő reménység szavait. Igen, bizakodni... A szó a pőrére vetkeztetett történelem. Ki vagyok én? – Nem találom a feleletet...
HANG (mind elhalóbban): – Kicsoda ön? Kicsoda ön? Kicsoda ön? Kicsoda ön? Kicsoda ön? Kicsoda ön? Kicsoda... Kicsoda... (Kicsoda Ön? Filmesszé. Részletek. A forgatókönyv írója és rendezője Bokor Péter; övé a film ötlete is. Hang: Kovács György. Az idézetek az Aréna, illetve a Kávéház nélkül című kötetekből. Külső felvételek a Város a ködben és a Sors és jelkép színhelyein. M. az íróasztalánál. – Fekete-fehér, 16 mm., hangos, 60’. Román Televízió Magyar adása, Bukarest, 1973. július 22.)

Áprily Lajos:
Hoztalak...




Hoztalak
háborún át
forradalmakon át
Erdély szenvedésein át
betegségen át
nyomorúságon át
családi gondon át
a hivatal idegőrlő malmain át.
Sokszor azt hittem, elveszítelek.
Nem alkudtam és nem csorbitottalak.
Elrejtettelek és elhallgattattalak.
De hoztalak. Érleltelek. Életem értelme vagy.
Ötvenen felül most szabad vagyok és
felszabadítalak.
Szólalj meg, ember!

"Ki minek gondol, az vagyok annak... Mért gondolsz különc rokontalannak? Jelet látsz gyűlni a homlokomra: te vagy magad ki e jelet vonja s vigyázz hogy fénybe vagy árnyba játszik, mert fénye-árnya terád sugárzik. Ítélsz rólam, mint bölcsről, badarról: rajtam látsz törvényt saját magadról. Okosnak nézel? hát bízd magad rám. Bolondnak nézel? csörög a sapkám. Ha lónak gondolsz, hátamra ülhetsz; ha oroszlánnak, nem menekülhetsz. Szemem tavában magadat látod: mint tükröd, vagyok leghűbb barátod."

Weöres Sándor

"Olyanok a szavak, mint a hírnökök: mindazt a jót vagy rosszat elbeszélik, ami ott honol az országban, ahonnét jöttek. Azonban megfüröszthetjük őket, ha fáradtan érkeznek; rendes ruhát adhatunk nekik, ha rongyosak; s jó ételt, ha a szolgálatban elszigorodnak. S főleg üzenhetünk általuk, hadd mondják meg, minden magyarnak, ahol szolgálatot hűséggel teljesítenek: becsüljetek meg minket, magyar szavakat, hogy egyértelmű és erős nemzeti lelkületet s igazságos magyar társadalmat tudjunk teremteni!”

Tamási Áron

Már a magzat is ismeri az anyanyelvét?

Arról, hogy hogyan is válik valaki egy anyanyelvi közösség tagjává, hogyan is történik az anyanyelv elsajátítása, Pléh Csaba pszichológust kérdeztük. A BME Kognitív Tudományi Központjának vezetője érdeklődésünkre leszögezte: ahhoz, hogy egy kisgyermek megtanulja az anyanyelvét, megfelelő felkészültséggel kell rendelkeznie.

Már a terhesség utolsó hónapjaiban megkezdődik a nyelv kialakulása, a magzat már a méhben beállítja azokat a jellemzőket, amelyek az anyanyelvhez tartoznak. Így például képessé válik a mondat fő hangsúlyának azonosítására – tette hozzá a szakember. Amikor a gyermek világra jön, fel van készülve arra, hogy a látott dolgokat összekapcsolja azzal, amit a környezete közöl róluk. Ez az ember egyedülálló adottsága, a majmok, illetve az emlősök ugyanis nem képesek erre – hangsúlyozta Pléh Csaba.

A nyelvelsajátítás folyamata a tudomány álláspontja szerint a serdülőkorral, az olvasás és az írás tökéletes megtanulása után zárul le, ám ténylegesen ennél sokkal tovább tart, mondhatni egészen életünk végéig. Tudhatjuk: egy-egy idegen nyelv megtanulása sok fáradságot okoz, az anyanyelvünket megtanulni és használni viszont egy cseppnyi vesződséggel sem jár. A pszichológus elmondta, a nyelvelsajátítás olyan, mint a látás vagy a járás: mindenféle küzdelem nélkül tesszük magunkévá édesanyánk örökségét.

Az anyanyelv elsajátításában nem feltétlenül az anya, hanem az elsődleges gondozó szerepe a lényeges (bár ez legtöbbször valóban az édesanya) – emeli ki Pléh Csaba. A megfelelő interakció a környezettel biztos nyelvtudást eredményez. Nem véletlen tehát az erős vonzódás, különleges ragaszkodás saját anyanyelvünkhöz.

Kosztolányi Dezső írja Ábécé a nyelvről és a lélekről című művében: „Az a tény, hogy az anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható. (…) Mélyen bennem van, a vérem csöppjeiben, idegeim dúcában, metafizikai rejtélyként”.
Bujkál a tökéletes ritmus

A magyar irodalom további jeles képviselői hasonlóan vélekedtek az anyanyelvről. Pilinszky János A mű születése című esszéjében például kifejti: a nyelv organikus létező, amellyel az író folyamatosan küzd. „A költészet számomra játék és küzdés egyszerre, rutin és mesterség egyidejűleg” – árulta el az MNO-nak Lackfi János. A József Attila-díjas író, költő és műfordító úgy fogalmazott: érkezik egy impulzus a világ felől, amely megszerkesztésre vár, méghozzá a nyelv rendje szerinti megmunkálásra.

A Halottnéző című regény szerzője azt vallja, bárhol és bármikor képes lírai vagy prózai művet írni a vízvezeték-szerelés szintjén, ám afölött, hogy egy mű mikor lesz több ennél, költőként vagy íróként már nem lehet úr. A nyelv vezeti a kezét: sosem tudja azt leírni, amit ki akar fejezni, de amit végül papírra vet, mégis jobb lesz annál, mint amit először akart közölni.

Ilyen hatalmas a nyelv. Ám nemcsak az irodalmi nyelv, hanem a köznyelv is az. Lackfi János szerint a költészetszerű szövegek „itt kószálnak” körülöttünk, gondoljunk csak a boltok hirdetésére: áfásszámla-igényét kérjük, előre jelezze! Valóban ott bujkál a tökéletes ritmus a mondatban, az irodalom nyelve tehát nem is áll olyan messze a hétköznapok nyelvétől. Mozgásban kell tartani és ütköztetni kell a nyelv különböző rétegeit – véli a költő-író, aki szerint minden egyes anyanyelv a világ legszebb nyelve, mert az egyik képes arra, hogy kifejezze azt, amit a másik nem tud, és fordítva.


Nagy Enikő

"A nyelv nem muzeális tárgy, hanem szent eszköz. Használjuk bátran, természetesen, görcsök nélkül. Ösztönözzük híveinket nyelvünk szeretetére, tisztán tartására. Hívjuk fel figyelmüket a magyar nyelv szépségére. Nyelvünket művelve lelkünket is műveljük, szépítjük. Csak anyanyelvünkön tudunk igazán imádkozni, – és szerelmet vallani. Szeressük Istent és embertársainkat- magyarul, hirdessük az ő szeretetét másoknak is: magyarul!"
Sebestyén Péter- Kolozsvár

Tudtad-e? Hogy a magyar nyelv a kettes számrendszer szerint gondolkodik és beszél? A világnak ősi felismerését rejti: akkor egész, ha egy; a magyarban az az egészséges, akinek két szeme, két lába, két karja, két füle stb. van (lásd: félkezű, félszemű, a féleszű is egy-ügyű). Egyenlő, egyenlít: kettőből indul ki mindkét szó
Egyveleg, együtt, együttes: ketten vannak minimum.
Megjegyzés: a magyar ember szerint ha nincs betegségünk, akkor vagyunk egészek, akkor vagyunk egészségesek. E szerint a gondolatmenet szerint a betegség nem holmi többlet, hanem az egészség hiánya.
Tudtad-e?
Hogy a magyarban a mássalhangzók hordozzák elsősorban a jelentéstartalmat (a rovásírásban is csak ezeket jelölték)?
Például:
K - keménységet jelöl, hangutánzó jellege van (zöngés párjával, a g-vel is működik)
R - pörgést, forgást jelöl, hangutánzó jellege van. Úgy is képezzük, hogy pergetjük a nyelvünket
Ha ez a két hangzó együtt van (4-500 szavunk épül fel így), akkor karikára, körre, gurulásra utaló kifejezéseket hozhatunk így létre (és más nyelvekben is megfigyelhetjük ezt, lásd ezt a cikket).
Tudtad-e?
Hogy a magyar nyelv alkalmazza a Doppler-effektust?
A közelre mutató névmások, határozószók magas hangrendűek (itt, erre, innen), a távolra mutatók (ott, ahol, onnan) pedig mindig mély hangrendűek!
Tudtad-e?
Hogy a magyar, és a római műveltséget megalapozó etruszk nép ugyanúgy kettős vezetésű volt?
A magyarban ez a kettős vezetés a gyula és a kende, az etruszkoknál a dsila és a kündü!
Tudtad-e?
Hogy a magyar nyelv olyan logikus, hogy elvont fogalmakat is vissza tudunk konkrétumokhoz vezetni?
Például:
Haza - ragozó nyelvünkben már a rag is kifejezi ezt: megyek a házHOZ.
Aki fázik, fát keres, hogy meleget hozzon létre!


forrás:hunlight.hu

A magyar agy magyaráz
Kiss Dénes tanulmánykötete nyelvünk logikai rendszeréről és az „ész-szerűségről”

Babicz Beáta

Nem kevesebbet céloz Kiss Dénes Beszélgetések az aggyal – Aki fázik, fát keres című tanulmánykötete, mint a magyar nyelv logikai rendszeréből következtetni az agy működésének módjára, és ennek segítségével fejleszteni intelligenciánkat. A pontosan megfogalmazott kérdés ritka… de magában hordozza a választ; tehát, ha azt kérdjük, hogyan mondjuk magyarul, hogy logikus, a válasz: ésszerű. Ész-szerű, vagyis az agyhoz, annak működéséhez hasonlatos. A könyv két tanulmányból áll, az Aki fázik, fát keres című a korábbi. Kiss Dénes kutatásai során arra jutott, hogy a világ összes ismert nyelve közül a magyarban a legmagasabb a hangutánzó szavak aránya, ami szerinte azt támasztja alá, hogy a történést, cselekvést imitálja, adja vissza a szó. A költő-nyelvkutató emellett leírja, hogy a mai helyesírás szabályai szerinti szótagolás inkább elrejti az ősi szógyököket, semmint feltárná azokat, ezért a logika útján járva kell felfedeznünk, mit is üzen nyelvünk, miről vall. Úgy véli, ésszerűbb volna, ha bevezetnék a szóeredet szerinti elválasztást. A világ számos pontján kutatják a magyar nyelvet. A legfrissebb és igen figyelemreméltó eredményt Mario Alinei olasz nyelvészprofeszszor Ősi kapocs című könyvében fejti ki – amelyet Kiss Dénes is említ –, hogy az etruszk nyelvet kutatva jutott el a magyar nyelvhez. Ove Berglund svéd orvos és műfordító – nekik köszönhetik a svédek, hogy József Attilát olvashatnak – így vélekedik: „Ma már, hogy van fogalmam a nyelv struktúrájáról, az a véleményem: a magyar nyelv az emberi logika csúcsterméke.” George Bernard Shaw drámaíró pedig így nyilatkozott: „Bátran kijelenthetem, hogy miután évekig tanulmányoztam a magyar nyelvet, meggyőződésemmé vált: ha a magyar lett volna az anyanyelvem, az életművem sokkal értékesebb lehetett volna. Egyszerűen azért, mert ezen a különös, ősi erőtől duzzadó nyelven sokszorta pontosabban lehet leírni a parányi különbségeket, az érzelmek titkos rezdüléseit.”
Kiss Dénes szerint nyelv és kultúra elválaszthatatlan, és a magyar nyelvről és kultúráról sok hazugság, torzítás látott már napvilágot. Nincs más választásunk, mint megismerni, óvni és szeretni anyanyelvünket. S minél többet kérdezzük, annál többet ad magából. A kötet nem éppen könnyed, nyári olvasmány, mégis hamar be tudunk kapcsolódni gondolatmenetébe.
(Kiss Dénes: Beszélgetések az aggyal – Aki fázik, fát keres. Püski Kiadó, 2009.)

mno.hu

Kosztolányi Dezső: Ilona

Mek

Aki elég bátor - verseim tengerére szálljon!
a MEK -en megtalálhat, minden barbafan és hableány,
ki versre vár és szólna már...
fel hát vándorok, szerelemre vár Az üveghegyen túli ház!
http://mek.oszk.hu/08500/08579/

<table border="0" width="100%"><tbody><tr><td width="100%">Kosztolányi Dezső:
Még büszkén vallom, hogy magyar vagyok

</td> <td>
</td> <td>
</td> <td>
</td> </tr> </tbody></table> Még büszkén vallom, hogy magyar vagyok,
És nagyapám, a régi katona
hallgatja mosolyogva, boldogan,
sebforradástól lángol homloka
s én térde közt, hadarva szavalok,
hogy győznek mindenütt a magyarok.

Csak a szeme borul el néha k i s s é:
Jaj, meg ne tudja ez az árva gyermek,
hogy vannak messze, különös világok,
s aranyba nyílnak a versailles-i kertek,
jaj, meg ne tudja és ne lássa őket,
ne lássa fényük és ne hallja hangjuk,
a magyar szó a hét szilvafa alján
körötte most még mint tengermoraj zúg.
Óvjátok édesen az édes álmát,
mint álmát a szegény beteg gyereknek,
hogy meg ne tudja, élete nem élet,
és meghalt már, bár alig született meg.
Jaj, meg ne tudja, hogy hiába minden,
ha dalol és ha a távolba lát,
mert néma gyermek minden kismagyar,
s a Nagyvilág nem érti a szavát.

Minden gyereknek joga van az anyanyelvéhez. Az anyanyelveden szólj a fiaidhoz.
Leginkább az anyanyelvemen szeretek imádkozni.
Tanács kétnemzetiségű házaspárnak: Mikor veszekedtek, mind a ketten használjátok az anyanyelveteket. -
(idézetek tőlem)

Kosztolányi Dezső: Gárdonyi Géza versei

Bizalmasan - négyszemközt - szerettem volna elmondani valakinek, amit itt leírok. Most Gárdonyi Géza verseit olvasom hónapok óta. Két kötet vers: az "Április" és a "Fűzfalevél, nyárfalevél...". Tudtommal a könyveknek annak idején nem volt olyan sikerük, amilyent megérdemeltek volna, a bírálók se foglalkoztak velük tüzetesen. A nagyközönség pedig pusztán a szépprózája után ismeri Gárdonyi Gézát. Amikor kiadta verseit, meg sem is érthették, a "Nyugat" által folytatott harc, a harc nyomában keletkezett verskultúra - új ízlésünk és új értékelésünk - kellett ahhoz, hogy érdemük szerint méltányoljuk. Az a hitem, hogy állandóan - legalább ötévenkint - revideálnunk kellene az irodalmi ítéleteket. Öt év múltán ismét mást veszünk majd észre egy-egy munkában. Innen magyarázom, hogy e két kedves könyvet évekig hevertettem a könyvesládámban, s ma oly növekvő szeretettel olvasom, hogy még a villamosra is magammal viszem, útitársul. Zaklatott idegélet után úgy hat rám, mint egy tejkúra.
Gárdonyi Géza jelentős költő. Ami először feltűnik az olvasónak, az az egyenletes, sugárzó melegsége. Szelíd és egyszerű. Tárgyaival szemben pedig szerény, majdnem alázatos. Igénytelenül nyúl hozzájuk, és minthogy biztosan uralkodik rajtuk, hirtelenül felcsigázza igényeinket. Ezekben a versekben jelentkezik először a magyar primitív költészet, amely elfáradva a szócifrázásban, a lehető legrövidebb utat keresi, az egyszerűség raffinementjával hat. Olvasván a verseit visszatérően egy tizenegyéves magyar parasztlány rajza jut az eszembe, amelyet egy piktor barátom mutatott, bizonyságával annak, hogy jóízlésű tanítómesterek a művészetre is rákapathatják a gyermeket, csak ki kell nyitni a szemét, csak nem szabad korlátot tolni természettől fogva egészséges és forradalmi ösztönei elé. A kis impresszionista kép egy parasztmenyecskét ábrázol, piros pruszlikban, arany főkötővel, a szeme zöld, a haja kék, a mozdulata kecses és bizarr, alul pedig ez áll: "írta Balog Kata". Ilyen - ceruzával és vízfestékkel - írott kép Gárdonyi Géza sok verse. A kéz naiv ákombákomokat pingál. Néha a lombokat fösti aranyosra és az eget zöldre, néha megfordítva, áprilisi szeszéllyel. Színeit a parasztkanták zöldjéről, a kis házak kék cifráiról, a búza sárgájáról cseni. Mindég naiv és gyengéd, szemérmes és tiszta. Magyar eklogákat és idilleket ír. A mérték neki már nem fontos, rímei selypítenek, görbék és csorbák, sokszor Tinódy Lantos Sebestyén süket összehangzásaira emlékeztetők, de milyen helyénvalók, milyen jó rímek ezek. A napot - magyar realitással - így látja: "a nagy aranydeszkák az égre villantak". Drága szavakat mond a holdról: "holdimádó lelkem mélyén, mint a kutak sötét mélyén a Hold képe felragyog". Itt egy szeptemberi akkord, amelyben benne dong a vidéki álmos ősz: "Elnémult a rigó. Az esteli csendben az őszi bogár szomorú pri-pri dala szól már". Vagy milyen gazdagon-kedélyes a velencei verse: "Mennyivel szebb volna, mennyivel jobb volna, ha ez a nép rojtos-gatyás halász volna! S amíg pipázgatva picézne, halászna, a sovány rákokra halkan ebattázna, és a gondolákon csillagos estéken Képeddel alszom el énekelnők szépen". Fajszeretete gyermeki és gyermekes. A hazát vagy nagyon okosan, természettudományos alapon kell szeretni, vagy így, minden kritika nélkül, naivan. Egyik versének a címe: "A báró kisasszony". A báró kisasszony mezítláb sétál a réten, a juhászlegény pedig órákig nézi a lábnyomát: "Hej - aszongya -, ez a szép báró kisasszony lehetne mellettem szegény juhászasszony, de sohasem lesz ő szegény juhászasszony, mert báró kisasszony". Kevés írást ismerek, amelyik ennyire magyar, a kacskaringós, keleti gondolkozást ily döbbenetesen - és tüntetés nélkül - tükröző. Még pár sorát írom ide: "Fejem akár nyugoszik egri párnán, akár a sötét Halálnak az ágyán - ha egyszer alszom, alszom: nem vagyok". Érzik-e, hogy ez a magyar költő a naivitásával, az ibolyás kellemével, a vergiliusi hullám-puhaságával, egytestvér azzal, akit a mai franciák annyira olvasnak és szeretnek, Francis Jammes-mal?
Gárdonyi Géza költészete a népdalainkból lelkedzett. Egy neuraszténiás ember idegrendszere végigrezgette magán a magyar népdalokat. Ma már tudjuk - a naturalizmus komikus csődje után -, hogy a parasztot nem lehet azon nyersen beállítani a könyvbe, az az érdekes, amit mi veszünk észre rajta, és a népdalt se lehet "átvenni" és "utánozni", az a költészet, amit mi látunk és érzünk bele. Gárdonyi Gézához kerülő úton jutott a népdal, a magyar vidéki városon keresztül, amely magába hasonítja és anélkül, hogy tudná, a vérében őrzi. Megfigyeltem, hogy a vidéki ember életét a népdal nemcsak cifrázza, de irányítja is. Annyira össze van forrva vele, mint a középkori emberrel a biblia igéje. Születése óta hallja, lakodalmon, toron, névnapi cécón (amelyre még a csecsemőket is eltolják, bölcsőben), passzíve és aktíve részt vesz benne, nem csoda, hogy az agyán kívül az idegrendszerébe is behatol, s később a "tudattalan"-jába kerülvén a cselekedetét is determinálja. A parasztnak csak kellemes íz, de a vidéki magyarnak - és éppen a kabátosának és éppen az intelligensének - mákony. Ha énekli, beletudja magát, és ő a falurossza, ő a bús szerető, ő a csárda-ajtó-nyitogató, édes-anyja-szomorító paraszt lump: a megyei úr, a segédorvos, az ügyvédbojtár vagy a hivatalnok. A vidéki lány "végigmegy a temetőn", a vidéki fiú utolsó vágya, hogy "csak még egyszer nézhessen a szemébe", s hazamenet megáll a kapu előtt, a kedves ház kapuja előtt, hogy "átölelje kapufáját", ha nem tettben, gondolatban biztosan. Mosolyogtató dolog, alapjában azonban egy régi kultúra eredménye. Bármerre jártam az isten háta mögött, ezt a különböző embereket összeforrasztó népdalkultúrát és a vele járó jellemzően magyar és jellemzően vidéki etikettet mindenütt megtaláltam. Gárdonyi Géza verseiben ez a kultúra, ez a romantika, ez a népdal vonul át - nem Petőfi Sándor és Arany János egészséges népdala -, hanem a polgári osztály dekadens népdala, amely bomlaszt, különccé tesz, ríkat, a fáradt népdal. Itt a fáradtság nemesedést jelent. A városi költészethez, amelyet a legújabb nemzedék fejlesztett ki, átmenetet alkotnak ezek a versek, amelyek nem népiesek a szó régi értelmében és nem városiak a szó mai értelmében, csupán egy kisvárosi remete nemes álmai.
Nagyon szeretem Gárdonyi Géza verseit.