Édes anyanyelvünk, azaz "Mely nyelv merne versenyezni véled."

Szirmay Endre : Van hitele még


Tud-e a líra ma is válaszolni
korunk kérdéseire…
talál-e a beteg gyógyírt a szóval
sajgó sebeire…?
Elnémítja-e a líra kristályhangja
a fegyverek zaját…
kétségeinket oldja-e a ritmus
ha zengi a csodát…?

Igazat hirdet-e a harsogó válasz
tiszta érzést a dal…
vagy csak mágiára esküszik az éjben
aki tüzet akar…?

A szépségnek most is van hitele még
bár vérzik a világ…
a végtelenség vadvizein zengnek
most is harmóniák.

Rónaky Edit:
Mai nyelvhasználatunk jellemzői: rövidítünk
A nyelv használói mindig is alkottak, alkalmaztak célszerű rövidítéseket. Napjainkban ez a szóhasználati mód szintre mindenen eluralkodik. A bizalmas, kedveskedő stílusú becézés: ovi, isi, suli, vacsi, doki,dokikám, bratyó, gatyó, szitu, tulaj, légyszi (e-mail-ben, SMS-ben: lécci) telcsi (telefon), telcsizünk, talizunk (találkozunk), dumcsi, dumcsizunk, vadi új, bazi nagy, bocsi, bocsika, szimpi, meglepi (szimpatikus, meglepetés), ari (aranyos) egyúttal a beszéd gyorsaságát, a közlés rövidebb idő alatti megoldását is segíti. Ugyanezt teszi a pézsé (papír- zsebkendő), a gazdvez (gazdaságvezető), az ighá (igazgatóhelyettes), a tüktoj (tükörtojás) rövidítés is. Piaci árusok ezzel a formulával csalogatják vevőiket: pari, ubi, koviubi. A magazinok nyelve is tele van ilyen változatokkal: „Ez a digiző szoba.” – „Még meg sem emésztettük a szingli lányok életmódjával kapcsolatos tudnivalókat, máris itt vannak a trendi lányok.” (Nők Lapja) A köszönési és megszólítási formákban is a rövidített változat a „trendi”. A megköszönés: Kösz! Köszi! – a köszönés szinte minden korosztályban: Szia! Sziasztok! Heló! Helóztok! Cső! Csövi! – az elköszönés: Pusz! Pusza! Puszkó! Viszlá! Visszhall! –megszólító, üzenetkezdő szövegek: Figyi! Mizu? (Figyelj! Mi újság?)
A nyelvhasználat legkülönbözőbb területein – így a szaknyelvben is – fellelhető a rövidítés szokása. A tizedes törteket általában így nevezik meg: három egész öt, négy egész hetvenöt, (3,5 – 4,75), nem mondják ki, hogy öt tized, hetvenöt század, mert e nélkül is egyértelmű a közhasználatban, nem okozhat félreértést, és a cél a megértés, nem pedig a szakmai precízség.
Kinek-kinek ízlése, életkora, stílusérzéke dönti el: milyen beszédhelyzetekben és mekkora mértékben él a rövidítés lehetőségével. A mértékletesség: erény.
(Rónai Béla nyelvész professzor a rovat címét azzal magyarázta, hogy magyarul azt jelenti: magyar nyelven, a magyarán pedig, hogy: magyar módra. Baranyi Ferenc Fohász című versével megvilágítva:
„Ne csak magyarul, de magyarán is engedj szólni, Uram, azaz egyenesen, mint a kaszasuhanás … Magyarul úgy suttogjak és kiáltsak, hogy mindig magyarán.”
A rovat folytatásával ezt az etikus magatartást és beszédmódot szerette volna vállalni a tanítvány, Rónaky Edit. Fájdalom, hogy ez már nem adatott meg számára. – HETEDHÉTHATÁR.)

Gyerekszáj – „Átköltött” szavak

Szerző: Rónaky Edit

Küldjétek el Fecót HIFI-táborba! – mondta szüleiknek Zoli (ifi)
Évi ébredés után piszkálni kezdte a szemét! – Jaj, csupa van a szememben! (csipa)
Dani teljes erejéből verte az ajtót: Anyuci, dorombolok! (dörömbölök)
Én erre füttyöt hányok! – mondta hányavetin Gergő. (fittyet)
Én egy pumpás róka vagyok! – büszkélkedett a jelmezbálon Barna. (pompás)
Feri mesét mondott: És akkor jött a nagy gribizlimedve. (grizzlymedve)
Anya, gyere gyorsan, mert Jocó bekapja az alvó Pirint! – kiabálta kétségbeesetten Jancsi.
Egyik ovistársamnak igaziból az a neve, hogy: Gézengúz! (Bendegúz)
Voltam múzeumban a nagyiékkal, és láttam pamutot! – számolt be Péter. (mamutot)
De aranyos kis könyök vagy! – mondta pólyás húgának Anita. (kölyök)
Ott az alma meg a körme! – mutatott a gyümölcsökre Laura! (körte)
Nem találom a labdámat, se híre, se hangja! – szomorkodott Rita. (hamva)
Nem merek felmászni az emeletes ágyra! Téliszonyom van! (tériszony)
Ebben a mókusdióban hogy fér el a mókus? – nézett csodálkozva Dóri. (kókuszdió)
Az elefántnak jó nagy kormánya van! – állapította meg Bandi. (ormánya)
A kistesómat a klinikán miért tartják akkumulátorban? – kérdezte szomorúan Liza. (inkubátor)
Natúrjegyet veszünk, azzal utazunk? – kérdezte Eszter. (retúrjegy)

Széchenyi és a szó hitele

Kétszázhúsz éve, 1791. szeptember 21-én született Széchenyi István. Az évforduló alkalmából Naplóját lapozgatom (Gondolat, Bp., 1978). A Magyar Tudós Társaság alapítása körüli idõk bejegyzéseit böngészgetem, a nyelvrõl szólókat keresgélem. Vele örülök, amikor ezt írja: „...a lelkesültségnek minõ fokára emelhetné az ember a magyarokat, ha a nemzeti nyelvet tanulnák, s ezzel úgyszólván életüknek és küzdésüknek értelmet adna” (1821. január 5.).
Ez a lelkesedés vezette arra, hogy pár év múlva – Felsõbüki Nagy Pálnak a nemességet korholó szavait hallva – felajánlja birtokai egy évi jövedelmét a magyar nyelv mûvelésére létrehozandó Akadémia céljára.
Alig telt el egy hét, 1825. november 15-én már a következõ bejegyzést tette: „A legtöbb baj a világon onnan származik, hogy az emberek nem értik egymást. Én még soha életemben nem láttam oly tiszta és világos írást, melyet ne lehetett volna különféle módon értelmezni. És ez a nyelv tökéletlenségébõl származik; mert egyik nyelv sem alkalmas arra, hogy tisztán és határozottan fejezzük ki, amit mondani akarunk, és amit érzünk. Meggyõzõdésem azonban, hogy az emberek fel fognak még fedezni valamit: (hogy mi az, nem tudom, ha tudnám, megmondanám), aminek segítségével eszméiket majd kristályos tisztasággal közölhetik.”
Nagy kérdés: a nyelv, a szöveg, a beszéd hitelessége, igazságtartalmának objektivitása, a jelentés egyértelmû volta – mindenki számára. Különösen aktuális volna ma, amikor szándékoltan a nyelvi manipuláció sokféle változatával él a világ. Van-e olyan kommunikációs eszköz, amely alkalmas arra, hogy „tisztán és határozottan fejezzük ki, amit mondani akarunk, és amit érzünk.”
Széchenyit is tovább foglalkoztatta a gondolat. Végül a számokban vélte megtalálni a megértés egyértelmûségének kulcsát. 1826. június 18-án tett naplóbejegyzése: „A nyelvek tökéletlenségébõl fakad a legtöbb baj, és a legnagyobb idõpazarlás a világon. Nincs olyan szó, mely más szavakkal összetéve, vagy akár magában is,
jelentését ne változtatná. Innen minden per, homályos törvények etc. Érzem, fel fognak még találni valami módot számokkal írni úgy, hogy amit leírtak, örökre és minden fogalomra matematikailag mindig azonos marad.”
A számoknak valóban van objektivitása; azonban a számokkal is lehet manipulálni, vissza lehet velük élni. Egyébként is: minden ember más. Mi marad? Milyen lehetõség? Fellapozni Széchenyit, olvasgatni, gondolkodni: miként tudjuk „kristályos
tisztasággal” közölni eszméinket, gondolatainkat. Követni abban is, hogy „a nemzeti nyelvet tanulnák” a magyarok; felfedeznék szépségeit, nyelvi leleményeit, humorát. S természetesen példák is kellenének, különösen a hangzó beszédben, a kommunikációs eszközökben a tiszta, szép, szabatos, magyaros beszédre.

Baksa Péter

Egy kis humor:





Szigetvári-Szattinger Krisztián 2/3 oldala Szigetvári János szellemében

Mandulafavirágzós szójátékok
Kézműves kérdés? = Mi a manó-faktúra?
Tartósan rossz a lift = Felvonókúra
Ivócimbora = kortytárs
Mit csinál a sivatagi ló? = Poroskál
Májzsugor vége = epelógus
Falfirkákról szóló mtörvény beiktatása = Gratiffikálás
Mesebeli madár falfirka = Griffiti
Vörös csillag vizsgáló = Prolitárium
Milyen az első nagy találkozás? = Randiózus
Másik vakolat = Malternatív
Virágpor vita = Pollemizálás
Mit csinál a hezitáló medve? =Macillál
Kis kenyér = Picipó
Kékszőlőből készül alkoholos ital kiszolgáló = Bíborozó
Milyen a rossz autó éjszakája? = Alvázzavaros
Bab másképp? = Passz-uly
Kártyajáték = Pookeráció
Szkanderbajnok = Karmester (Szőke Gyula építész)
Slágfertig ottléti bizonylat = Lélekjelenléti ív (Harsányi Iván történész)
(Az utcán láttam
Fodrászszalon = Kócolló
Manikűrszalon = karmolda

S végezetül:
Nagynevű festő kedvét szegi, hogy leghíresebb művét országán kívül állítják ki = DeMonaLisál

Még humor:

Szigetvári-Szattinger Krisztián 2/3 oldala Szigetvári János szellemében
Őszítő szójátékok
Impresszionista kiállítás megnyitója = Cézanne tárulj!
Kommunista boltozat = Csegelyvara
Citadella borozója = Fellegbár
Falburkolat omlása a kétéltűházban = Hüllő vakolat
Tisztítótűz vizeldéje = Csurgatórium
Bírósági gyakorlat távlata = Perespektíva
Szauruszbuli = Dinómdánom
Evőkúrám a török fővárosban = Híztambul
Mélyhűtött köpet = Hibernyál
Földbe vájt lakás = Kapartman
Dércsípte rémrímek
Építkezés magyar módra
A jó tégla terrakotta
A kőmíves elrakodta
Muzsikus
A marimba
a kedvencem; ha pengetem,
mindig beleszereteka Marimba!
Vámpíróra
Ha felállok a sarkamra
Alacsony a sírkamra!
Emiatt én most füstként
Eltűnök innen tüstént.

S végezetül:
Mi a különbség a pécsi Csontváry Múzeum képfelrakója és a jó csatár között?
Míg a képfelrakó felszereli a Baalbek-et, addig a jó csatár leszereli a balbekket!!!

Humor:



Szigetvári-Szattinger Krisztián 2/3 oldala
Szigetvári János szellemében

Aranyesős szójátékok

Rodin anyja hazamegy. A gyerek megint alkotott valamit = Mit csináltál már megint, te anyaszoborító?
Horgász-búfelejtő = pontyalávaló
Puharuhás egyházi vezető = Plüsspökatya
Mellékhatás nélküli gyógymód = Reménysugárkezelés
Kártyás grúz= Zsugásvili
Tintafoltcsináló= pacamaker
Hányó kutya= Taccsi
Kis növény eszkábálása= Barkácska
barkácshuzal= Eszkábel
Vékony hallószervű= Füligrán
Szarkasztikus liba= Gúnyaras
Születésszabályozás: Miért iszol annyit? = A bor túszul ejtett!


Májusi rémrímek
Aktuális moziműsor
Yellowstone.
Maci Laci képe jelenik meg a
Jelosztón!

Dézsma helyett
Lásd a földesúr szánalmát
Vidd haza azt a szán almát
Cserébe lapátold el a szén halmát
És tekerd meg mind a tíz szél malmát!
Titkos tanok
Ez ott Erika
Mindene az ezoterika!
Mutatványosok
Megszületett a kis porontya
Kerek a képe, mint a cirkusz porondja
Csak ne lenne annyira ronda!



S végezetül a hónap bölcsessége:
A szinkronúszás olyan mintha a színházban úgy menne a darab, hogy nem húzták fel teljesen a függönyt!


http://www.addthis.com/bookmark.php?v=250&username=xa-4cd5e1467f235dbb

Nyelvünk értékei
Bencédy József

A magyar nyelv a világnak ma feltételezett mintegy hatezer nyelve közt a 47. vagy a 48. helyen áll, használói számát tekintve. Tíz nyelvrõl tudunk, melyet százmillióan vagy ennél többen beszélnek; ezek: az angol, arab, bahasa indonesia és bahasa malaysia, bengáli, hindi, japán, kínai, orosz, portugál, spanyol. A tíz- és százmillió közt beszélt nyelvek közt van a magyar, a 37. vagy a 38. A világ nyelveinek mintegy nyolcvan százaléka ún. kis nyelv; a mi nyelvünk a maga 47. vagy 48. helyével közepesen elterjedt nyelvnek számít. Beszélõinek száma, sajnos, csökken, itthon is, nemzetiségi helyzetekben is.
A tipológiai rendszerezés szerint a magyar nyelv az agglutináló (ragozó vagy toldalékoló) csoportba tartozik, azaz a különféle nyelvi, mondattani viszonyokat ragokkal vagy névutókkal fejezi ki (házat, házban, ház mellett). Ez természetesen nem jelent értéket, ahogyan pl. a flektáló (hajlító) csoport (ebbe tartozik az európai nyelvek nagy többsége) sem külön érték. Az azonban értékes velejárója az agglutinálásnak, hogy pl. a hajlító típussal összevetve jellemzõ tömörítésre ad lehetõséget. Mi egy (ragos) szóval fejezzük ki pl. ezeket a viszonyokat: kezemben, látlak, az angol vagy a német, latin szétbontva (analitikus úton) többel: in my hand, I see You; in meiner
Hand, ich sehe dich; in manu mea, ego te video.
Ez a toldalékoló adottság sokaktól irigyelt tömörségre ad lehetõséget, pl. igeneves szerkezetekkel: madárlátta kenyér, szélfútta dombok; a Halotti beszédben: hallá holtát terümtevé istentül (azaz: hallotta teremtõjétõl, Istentõl, hogy meg fog halni). De jelentés sûrítõ összetételeket is alkot nyelvünk, a nyelvet hordozó ember már
régóta, ma is: testvér (egy test és vér), orca (orr és száj),
völgyhíd (völgyön átívelõ híd), géntechnológia (génekkel
összefüggõ gyógyítás, kísérlet), ûrszemét (az ûrbe fellõtt
szerkezetek pusztulásával keletkezõ szemét).
Nyelvünk értékes tulajdonsága elevensége, kreativitása, hogy lépést tartva a gazdasági, társadalmi, tudományos fejlõdéssel követni tudja az újonnan alakuló tartalmak (fogalmak) megnevezését, érzelmek, árnyalatok kifejezését, – látványosan a szókincs területén, kevésbé
szembetûnõen, elhúzódó kibontakozással a nyelvtan
(grammatika) körében. Pusztai Ferenc és Kiss Gábor mintegy kétezer új szót ajánlott figyelmünkbe Új szavak, új jelentések 1997-bõl c. könyvükben (a Tinta Kiadónál); pl. ilyeneket: gyorsító (drogfajta), klikkelés, klónoz, plázázik, gettósítás, megélhetési bûnözés (képzések); bevásárlóközpont, látványfodrász, zajszennyezés, génmódosított, világháló (összetételek). Az összetételek azért is
megérdemlik a figyelmünket, mert ez a szóalkotási mód kezd felzárkózni az eddig általánosnak tûnõ szóképzés mellé.
A képzés különben mindig is különösen gazdag módja volt új szavak alkotásának. Az akadémiai nyelvtanban, A mai magyar nyelv rendszere. Leíró nyelvtan, 1961. c. kötetben 75 oldalt tesz ki a képzõk felsorolása. Képzõink megannyi új jelentésbeli és stiláris árnyalatot tudnak kifejezni: adogat – tanulgat – üzenget; száll – szállingózik –szállong – szálldogál.
A grammatika területén ilyen finom árnyalatokat figyelhetünk meg: láthatók – láthatóak, lázasok – lázasak (fõnévként, ill. állítmányként); más a jelentése a hamus, ill. a hamvas szónak, a bíróknak, ill.
a bíráknak.
Nyelvünk befogadó nyelv, azaz – ha kell – új dolgok, jelenségek megnevezésére bátran vesz át szavakat, szerkezeteket idegen nyelvekbõl, s ezeket vagy meglévõ állományához igazítja (pivinica > pince; angelus > angyelus
> angyal), vagy meghagyja átvett formájukban (fájl,
klón), vagy magyar elemekbõl vett szóval helyettesíti:
világháló, látványpékség.
A grammatika területén kevés az idegenbõl való átvétel. Ilyenek a jelöletlen határozós összetételek (vérszegény, életképes, korhû); ill. a hátravetett jelzõi határozó (pl. jelentés a pénzügyi helyzetrõl). Ezeket hosszú ideig hibáztatták, pedig éppen tömörségüknél fogva jól beilleszkednek nyelvünk rendszerébe, s így nem állnak szemben
a nyelv hagyományaival.
Nyelvünk kiemelkedõ és vonzó tulajdonsága a képek,
(szóképek, metaforák), használata. Már az Ómagyar
Mária-siralomban megcsodálhatjuk a világ világa, virágnak virága kétszeres figura etymologicát (világ világossága, a virágok között is a legszebb), de aztán a magyar költészetben csak úgy áradnak a szebbnél szebb metaforák:
Oh, a szárnyas idõ hirtelen elrepül
S minden míve tünõ szárnya körül lebeg!
(Berzsenyi Dániel: A közelítõ tél).
Radnóti Miklósra emlékezünk az idén, születésének századik évfordulóján. Csak egy sor az egyik legtöbbet idézett versébõl, a Nem tudhatom... címûbõl, amely érdekes módon ugyanazt a metaforát tartalmazza, mint Berzsenyi költeménye:
Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.
Hangzás tekintetében a magyar a dallamos nyelvek
közé sorolható. Bár nem szolgál elõnyére a hangsúly
egyhangúsága, a dallammenet általános ereszkedése, a
hangközök összébb szorulása, mely az utóbbi évtizedekben tapasztalható, de a statisztikák szerint elõnyös a magán- és a mássalhangzók aránya, szerencsés a zöngés
mássalhangzók nagy száma, hogy nyelvünk általában kerüli kettõnél több mássalhangzó torlódását, szókezdõ
helyzetben pedig – újabb jövevényszavakat nem számítva – egyáltalán kerüli.
A felsorolt pozitív hangalaki vonások, továbbá a hosszú és a rövid hangzók megkülönböztetése kiválóan alkalmassá teszi nyelvünket az idõmértékes verselésre. Költészetünk páratlanul gazdag mûfordításokban, a mûveknek nemcsak tartalmi, stiláris, hanem hangzásbeli tolmácsolásában is.
Nyelvünk értékeinek mindez távolról sem teljes kimerítése, de talán sikerült a legfontosabbakat kiemelni, s ezzel is ösztönzést adni a nyelv iránti érzék frissítésére, a nyelv szeretetének növelésére

Mint kiűzött király országa széléről,
Visszapillant a nap a föld pereméről,
Visszanéz még egyszer
Mérges tekintettel,
S mire elér a szeme a tulsó határra,
Leesik fejéről véres koronája.

(Petőfi Sándor)

Odi et amo. Quare id faciam, fortasse requiris.
Nescio, sed fieri sentio et excrucior.

Catullus klasszikus disztichonja Devecseri Gábor fordításában:

"Gyűlölök és szeretek. Kérded tán, mért teszem én ezt,
Nem tudom, érzem csak: szerteszakít ez a kín."

És XXI. századra átültetve:

„Lájkolok és diszlájkolok, és mondd meg, mi a vérnek!
Gőzöm sincs, de ziher, hogy para, és kicsinál.”

(Horváth Viktor fordítása)

FERENC IMRE
Csángók

Neked mindegy hogy milyen nyelven
imádnak Uram - csak imádjanak
de nekünk nem mindegy hogy
milyen nyelven imádkozunk -
lelkünket a Te nevedben
gyarmatosítják elcsatolják
évszázadok óta
nyelvünk romlik szakadozik
drága vásznát-szövetét
idegen anyaggal
foldozgatjuk

Már nem tudjuk hogy ki vogymunk Uram
de ha a Te hasonlóságodra
teremtettél minket is
kérünk segíts hozzá egy teljesebb
egy emberibb élethez
nem kell ehhez elküldened még egyszer
egyszülött Fiadat
csupán egy papot
csupán egy tanítót küldj
Szabófalvára
Forrófalvára
kik magyarul szólnak hozzánk

Uram a nyelvünk a széthullás nyelve
a megaláztatás nyelve és a félelemé
a haldoklók nyelve a végkimúlásé
hallhatod amint zavartan szejpítünk
az avarban

Kinek az érdeke hogy általunk
egy más nemzet vallja magát híveidnek Uram
szeress minket a Szeret partján
és szabadíts meg a gonoszaktól
akik ellenünk vétkeznek

Uram a nyelvünk szétporlad szétesik
és még káromkodni sem fogunk tudni
a Te dicsőségedért!
1999. február 24.

Tóth Imre: Nyelvünk

<O</O
<O</O
Ha már tudjuk, hogy az őseink mégsem az Ural környékéről szalajtott lovasnomádok voltak, akkor az is nyilvánvalóvá válik számunkra, hogy a nyelvünket sem hozhattuk onnan. Génjeink alapján Európa egyik legősibb népessége vagyunk, és már csak emiatt sem lehet a nyelvünk afféle szedett-vedett tákolmány, mint amilyennek egyesek állítják. Pontosan még ma sem tudjuk, mióta beszél az ember, de az kétségtelen, hogy az újkőkori Kárpát-medence házépítő, földművelő, kiégetett kerámiákat készítő népének hétezerötszáz évvel ezelőtt már mindenképpen fejlett nyelvvel kellett rendelkeznie, enélkül ilyen tevékenységeket nem folytathatott volna. Ez a népesség terjeszkedett aztán minden irányba innen a földműveléssel együtt, és magától értetődő, hogy közben a nyelvét is vitte magával. (Ez a terjeszkedés ma már régészetileg bizonyított tény.) Mivel már azt is tudjuk, hogy ez a népesség itt soha nem halt ki, de még csak kisebbségbe sem került az elmúlt évezredek során, nem túlzás azt állítani, hogy a mai magyar nyelv az itt beszélt újkőkori nyelv egyenes ági utóda!
Alapvetően hibás elképzelés az is, miszerint egy Magyarország megalkotására képes nép nyelve olyan fogyatékos lehet, hogy rákényszerül a tömeges szóátvételre. Valójában a nyelvek közötti szóegyezéseknek majdnem kizárólag a közös ősnyelv az oka, amelyből mindannyian örököltünk valamit. Európa (vagy talán egész Eurázsia) minden nyelve ugyanabból az ősnyelvből építkezett, amelyből a magyar sokak szerint többet megőrzött, mint mások. Az örökséggel eszerint ki így, ki úgy bánt, az eredmény a mai nyelveken lemérhető.
Szavaink Írországtól Belső-Ázsiáig mindenhonnan visszaköszönnek, és ha kellő lelkiismeretességgel, elfogulatlanul megvizsgálunk egy-egy példát, nem juthatunk másra: valahol a távoli múltban közösek voltak a gyökereink.
<O</O
„A magyar korom szót joggal a török kara – fekete szóval hasonlítják össze. De honnan származik akkor a latin carbon – szén szó? Sőt, mivel mint minden nyelvész tudja, az r és l hangok úgyszólván azonosaknak vehetők, kénytelenek vagyunk a német Kohle – szén szót is a magyar korom szóval összefüggésbe hozni. Hogy ezen német szó mennyire a feketeség szavából ered, bizonyíthatjuk még a magyar holló szóval, azaz ezen közmondásosan fekete színű madár nevével is, amely viszont a latinban corvus, ami a magyar korommal azonos, a törökben pedig karga – holló, meg a kara – fekete szóval azonos. Fölhozhatjuk még, hogy a szlávban is kal, kaljati – feketeség, befeketíttetni, a latinban és olaszban caligo, caligine – sötétség, sötét borulat, a magyarban gyaláz – bemocskol, befeketít. Tudjuk, hogy a fekete szín a gyász és halál színe is: nem meglepően logikus összefüggés-e tehát az, hogy a magyar halál, halott, holt és holló, finn-ugor kuolema, kulo, kuloz, kulen – halál, halott, és kulak, kuolek, kolek – holló? Ne feledjük azt sem, hogy a fekete színű, és holt tetemekből táplálkozó hollót népünk mesékben, népdalokban „gyászos holló”-nak, „fekete holló”-nak szokta nevezni, és halál, vagy egyéb szomorú dolgok hírnökéül szerepelteti. Ha tudjuk, hogy India ősműveltségét az ugor fajú dravida népek alapították, akkor érteni fogjuk azt is, hogy Indiában a gyász, halál és éjszaka istennője Káli. Vajon a szíves olvasó már az eddig elmondottak után is nem kezdi-e észrevenni, hogy miként omladoznak össze azon fogalmak, hogy „árja szó”, vagy „árja szókincs”?” (Magyar Adorján: Kérdések)<O</O<O</O
Magyar Adorján számtalan hasonló összehasonlítással bizonyította, hogy a magyar nyelvet alaptalanul választják el az állítólagos indoeurópaiaktól. Azt is bebizonyította egyúttal, hogy szavaink átvétele semmiképp sem történhetett úgy, ahogy azt a nyelvészeink állítják. Borjú, gyűrű, ír, harang, karó, ökör, sár, szűr, tar, térd, tenger szavunk például megvolt az ősgörögben is, de mi ezeket Hunfalvy szerint, egytől-egyig a csuvas-törökből vettük át. (Ld.: Dr. Aczél József: Ősgörög eredetünk és a kun-szkíta nyelv!) Nem csak Magyar Adorján foglalkozott tehát ezzel a kérdéssel, hanem még sokan mások is, akik mind ugyanarra a következtetésre jutottak, de akiket gyakorlatilag máig egyformán elhallgatnak.
Kétségtelen tény ugyanakkor, hogy az indoeurópainak nevezett nyelveknek van közös jellemzőjük, ami alapján rokoníthatók. Ez pedig a szóképzés módja: valamikor valamiért elhagyták az ősnyelvben még meglévő ragozást. De vajon miért? Götz László: Keleten kél a nap c. könyvében ír az ún. pidgin-nyelvek kialakulásáról. Közép-amerikai példákon mutatja be, miként „egyszerűsödött” le az angol nyelv a térség nem túl régen önállósodott kreol népességeinél. Ugyanez a folyamat játszódhatott le már sokkal korábban Európában is. Colin Renfrew: Az indoeurópai nyelvek eredete c. írásában hasonlókat olvashatunk az őskori nyelvek terjedéséről:
<O</O
„Sok jel arra mutat, hogy nagyobb fokú társadalmi tagozódás Európában csak a bronzkorban kezdődött, és a megelőző neolitkorban a legtöbb társadalom lényegében egyenlő emberek társadalma volt. ...Gyakran megtörténik egalitariánus társadalmakban, hogy a távolsági kereskedelem megjelenésével egy kereskedelmi nyelv – lingua franca – fejlődik ki. Jó példát szolgáltatnak, az úgynevezett „pidgin” nyelvek, amelyek úgy jönnek létre, hogy egy nyelv leegyszerűsített változata elterjed az illető nyelv területén kívül eső térségeken. Valamely elit uralmához és egy rendszer összeomlásához olyan fokú társadalmi szervezettség szükséges, amely valószínűleg még nem létezett a bronzkor előtt. Fölöttébb valószínűtlen, hogy abban az időben létezhetett Európában egy lingua franca elterjedését elősegítő fejlett kereskedelmi hálózat. Maradnak tehát azok a modellek, amelyek önellátó gazdálkodást és demográfiai változásokat tételeznek fel. Ha áttekintjük az európai őstörténetet, találunk is egy olyan eseményt, amely elég gyökeres és nagy hatású változás volt ahhoz, hogy számításba jöhessen, és amely éppen az önellátó gazdálkodás egy új típusának elterjedését eredményezte. Ez az esemény a földművelés megjelenése.” <O</O
<O</O
Valóban a földművelés megjelenése és elterjedése során áradt szét a Kárpát-medence földműveseinek nyelve, és nem kizárt, hogy az itt leírtakhoz hasonló „egyszerűsödés” vezetett a peremvidékek nyelveinek kialakulásához. Ezeket a nyelveket sokan „leány-nyelveknek” is nevezik. A Magyar Tudományos Akadémia 1860 körül kiadott szótára (az un. Czuczor-Fogarasi szótár) a leány-nyelvekről ezt írja:
<O</O
„E leánynyelveken azt tapasztaljuk, hogy az anyanyelv szavaival jobbára úgy bánnak, mint merő lelketlen anyaggal, melyet majd megcsonkítva, majd megtoldva, néha kisimítva, majd öszvevisszahányva saját szerveikhez és izlésökhöz idomítanak a nélkül, hogy gyökeiket és képzőiket épségben hagynák, s alapérteményökről öntudatok volna. Ezekben a szoros ért. vett nyelvalkotó érzék és szellem kihalt, s helyette csupán az idomítási hajlam és ügyesség működik. Tudniillik épen úgy bánnak az anyai szókkal, mint a nyelvrontó tájbeszédek az értelmezhetőbb deréknyelvéivel, pl. midőn a palócz csillapít helyett csiplagítot, a bodrogközi és székely vakmerő helyett makverőt, a balatonmelléki hágcsó helyett háskót mond /.../“
<O</O
Mindez persze elég nagy probléma, mert aligha várható, hogy azok az „indoeurópaiak”, akik eddig büszkén hitték és hirdették nyelveik másokénál fejlettebb voltát, most elfogadják azt, hogy itt valójában nyelvromlásról kell beszélnünk. Hogyan is beszélhetnénk, amikor a folyamatos fejlődés elve azt diktálja, hogy bármely hétezer évvel ezelőtti nyelv csakis fejletlenebb lehetett a maiaknál. Hiszen már a Grimm-féle hangtörvények kimutatták, hogy a nyelvek közül az indoeurópaiak - akkor még elsősorban az „indogermánok” - a legfejlettebbek. Miből gondolja továbbá bárki azt, hogy az ősnyelvből éppen a magyar őrizte meg a legtöbbet?
Nos, azok a hangtörvények ma már nem is igazán törvények, legalábbis ma már nem illik rájuk hivatkozni. Tengernyi kivétel rögzítése után a „fejlődés” irányáról is be kellett ismerni, hogy az nem határozható meg. Mindössze annyi az igaz, hogy bizonyos hangok esetenként és tájanként felcserélődnek egymással. Előfordul, hogy a g-ből k lesz, d-ből t, b-ből v, abból f, az r-ből l, stb., de az is, hogy fordítva. Ráadásul, ha az eredeti feltevés igaznak bizonyult volna, akkor a hangok jelentős részének mára el kellett volna tűnnie. De bizony nem tűntek el, és még olyan is előfordul, hogy a kettő egyszerre él ugyanabban a nyelvben, egészen addig, míg a nyelvészek ki nem jelölik a „helyes” változatot. (Lekvár-legvár, garambol-karambol, bicigli-bicikli, gunyhó-kunyhó, stb.) Annál érdekesebb, hogy ezek a hangváltások ugyanúgy jellemzőek az „indoeurópai”, mint mondjuk a „finnugor” nyelvekre! Ha ezek valóban egymástól függetlenül kialakult nyelvcsaládok lennének, ugyan hogy lehetne az, hogy mégis ugyanolyan „törvények” vonatkoznak rájuk? Legutóbb a pekingi olimpia idején hallhatta mindenki a saját fülével, hogy a kínai bemondó az r-t minden esetben l-re cserélte. (Nekik nincs r-hangjuk.) Elképzelhető talán, hogy a kínai nyelv ettől fejlettebb? Nyilván nem.
De nézzük most már, milyen is ez a magyar nyelv? Miben különbözik a többitől, és miből következik az, hogy az ősnyelvből többet megőrzött azoknál? Kiss Dénes szám szavunkról a következőket írja:
"Szám-unk-ra. Mi is található ebben a szer-kez-et-ben? A szám szavunk, majd ehhez jön az "unk" mely nem más mint a mink, azaz a mi alakja és jelentése, valamint a -ra. Ez utóbbi helyhatározó rag, szava még: erre, arra, amarra, rá, rája, reá, stb... Nem varázslat van a dolgokban, hanem logika és SZÁM-tan!
A SZÁM szavunk természetesen ragozható! Ez nem rendkívüli, a szokatlan az, hogy ragozva-képezve miféle jelentéstartalmak állnak elénk!?
Íme: szám, számomra - nekem, részemre - tehát a SZÁM ÉN VAGYOK! S ha valaki nem csak el-szám-oltat, hanem le is szám-ol velem, akkor megöl, meg-semmi-sít, - a semmi, a nulla is szám! - és máris nem szám-ítok, s rám sem szám-ítanak. De akkor sem, ha szám-űznek, mert szám-ba se vesznek, nem leszek szám-ottevő tényező, ebben meg-egy-ezenek, ezt meg-jegy-zik, s kéz-jegy-ükkel is ellátják, így tartanak szám-on, és szám-ításuk be is válik. Ezt jól jegy-ezzük meg!"<O</O
<O</O
Hát ez az a szóképző logika, ami a „leány-nyelvekből” mára majdhogynem kiveszett. Ha őszintén belegondolunk, ki kell zárnunk még a lehetőségét is annak, hogy számmal kapcsolatos szavaink közül egyiket innen, a másikat onnan vettük volna át, mint ahogy azt nyelvészeink elképzelik.
A magyar nyelv gyök-rendszerű – bár ezt hivatalosan nem ismerik el. Szavainkat gyökökre alapozva képezzük, és az azonos gyökre épülő szavakkal szóbokrokat alkotunk. Magától értetődik, hogy egy magában álló szó könnyedén megváltozhat, ha jön az újabb divat, de egy szóbokorba tartozó százszor nehezebben! Szám szavunkat például csak akkor feledhetnénk el, ha vele együtt elfelednénk a rá épülőket is. Szóbokrok persze más nyelvben is akadnak, de nem ilyen terebélyesek és talán kevésbé szellemesek. Varga Csaba éppen ezek felkutatásával hasonlítja össze nyelvünket a többivel, és az eredményei lenyűgözőek! Ajánlom az írásait minden nyelvünk iránt érdeklődőnek!
<O</O
Az eddigiek alapján kijelenthetjük, hogy magyar nyelvünk, akárcsak a génjeink, vagy a máig ugyanolyan mintára készülő kerámiáink, szintén a kárpát-medencei őseink hagyatéka. Vigyázzunk rá, ahogy a szép hagyatékra illik!
<O</O
2009.02.15

Szabó Barna:
TAVASZVÁRÁS TRIANONI TÉLBEN <center> koz
mikus
mérleg haj
szálmutatója leng
inog ben
nem csil
lapo
dón
é
l
e
k
hó
alá
tört szo
rított létben az
emberi értelem anya
nyelvem szavaival szerte
sugárzó fényé
től elzár
tan
f
é
l
e
k
súg
jad hát
már csak vad
erőt mímelő iszo
nyú játék e pusztító vi
har a télnek
mondd
nap
sugárnyi
szóval lesz hosz
szabb másodpercek
kel nyúlik
a hol
nap
ki
álts
rám a mel
lemen ülő rém
nincs nem való csupán
szívem és agyam
paralizá
ló
á
l
o
m
si
kíts
húsomba
hasítón csontom
ba hatolva velőt
érjen a tetsz
halált el
űző
l
á
r
m
a
vállam
fogd rázz föl
ébressz a kétarcú
létre lelkemmé gyújtva
a fényt se feledjem soha kit
miért szül táplál
és nevel to
rokszorí
tó rém
mé a
s
ö
t
é
t
az
tán
egy szót se
ne moccanj szem
bogaradban lássam
emberszép lobogásom
a szellem szósugarait ki
oltó éjszakában sem feledtem el
hogyan lehet és kell
anyanyelvemen
szeretni
téged
l
é
l
e
k
lob
banj föl
égj olvaszd a havat
vak éjeket rongyoló gondolat
sudár lánggal lobogj
világítsa be hazám
má szigetelt
házam
az
é
n
e
k
</center>

Szilágyi Ferenc

Csokonai nyelvi jegyzete*

Napnyugoti nyelvben könnyebben csúsz el a chips, light,
a snack, pub, dealer, show – ám a mi napkeleti
nyelvünkbõl kivirít, mint korcsult pesti ficsúrnak
nadrágjábul arany öv vagy a nõi magossarkú cowboy-bakancs csukaorra, réz fityegõje –
s mért lennénk a Nyugot féleszü majmaivá?!
„O, imitatores servum pecus” – így a derék bölcs:
„oh, külföld-követõk korcs rabi barma” – felelj!

* Az 1805. január 28-án elhunyt költõ pontosan ezt írta ma is idõszerû jegyzetében: „A nyugotiaknak nyelvében könnyebben elcsúsz az idegen, de nyugoti szó, hanem a Volga-mellékiból úgy kirí, mint a pesti korcsoknak öltözetjek mellett a német elejû nadrág, vagy a kaput alatt az aranyos öv; s azonban kicsoda tett minket olyan nagyon majmaivá a külföldieknek?
O, imitatores servum pecus –
oh, követõk, követõk, rabi barmok!"

Úgy, gyergyóiasan

Örök érvényû mondás: „Ahány ház, annyi szokás”. A szókincsre is érvényes ez. Egyéni szókészletünk, nyelvhasználatunk tükre a vidéknek, ahol születtünk, ahol élünk.
Marosújváron – jelenlegi lakhelyemen – az amúgy is kis létszámú magyarság többségének szóhasználata sajnos kritikán aluli, közel áll a nyelvvesztéshez.
Ilyen szempontból a tömbmagyarságban élõ gyergyói ember ízes, fordulatos nyelvhasználata gyógyír a fülnek. A Gyergyócsomafalván eltöltött gyermek- és ifjúévek az én esetemben is rögzítettek számos feledhetetlen kifejezést. Ezek közül sorolnék fel néhányat.
A melegben is fázós gyermek panaszát a szülõ így üti el: A tótok lovának is ilyenkor vette el a hideg a szarvát. A felnõtt beszédre oda sem figyelõ emberpalánta: Esze a fák hegyén jár.
A bolond likból bolond szél fú megjegyzést kapja a szavahihetetlen. Nem mondott se bût, se bát, aki egy mukkot sem szólt. Csórén állt az oltár elé a stafírung nélkül férjhez ment lány. Hol a dühüben voltál? – ripakodik az anya kerengõ (szomszédoló) gyermekére. Egy kötõrúdnyira van még a nap – állapítja meg a takaró (szénagyûjtõ) ember, és dolgozik tovább. Elég elé van – akit nagy baj ért. Furfangos fogadásokra is kapható a székely. Ezt eszelte ki Están bá is.
Felment Pestre, és ott fogadott az egyik nagyáruház eladójával, hogy õ olyat kér, ami ott nem kapható. – Az lehetetlen! – így az eladó. – Akkor kérek egy borsika ostornyelet! – A kereskedõnek tágra nyílt a szeme, hiszen fogalma sem volt, hogy mi az. A fogadást persze megnyerte Están bá, s akkor kacagott nagyot. A borókafenyõ (népies nevén borsika) törpe, göcsörtös ága nem is ostornyélnek való.
Egy csomafalvi idõs bácsi így méltatlankodott, amikor elõször látott focizó felnõtteket: „Nagy emberek, és nem restellik kergetni azt a bõrt!”
Ha akarja, csikózik, s ha nem, bornyúzik, aki azt csinál, amit akar. A szájasnak jó a kereplõje. Istené a szállás – tartja a székely ember, s azért nem zárja be soha az erdei házikó ajtaját, bemehet oda bárki éjszakázni. A kicsi a bors, de hm! szólás illeti meg a még kicsi, de máris nagy erejû vigécet (legénykét).
Kijár az esze, mint az asztal fiókja, aki mindig talpra esik. A lágy embernek erõs üdõ van jellemzést kapja a dologkerülõ. Aki vajat köpül Csomafalván, kiveri a dézsát. A soha meg nem nõsülõ megmarad meglegénnek.
Úgy felöltözik, mint mitvisz Rózsi. Eredeti csomafalvi mondás ez. Rózsa néni szülõfalum kelekótya asszonya volt, aki többrendbéli ruhája fölé felaggatott még annyi konyhai eszközt, amennyit csak tudott, s úgy rótta az utat.
Innen a ragasztott neve s az agyonöltözött embert jellemzõ mondás.
Nem fér, mint György János Vészfõn. Ez is eredeti szólás. György János és felesége szénát takartak a több hektárnyi kaszálón, Vészfõn. A déli pihenõ alatt a gazda taszigálni kezdte a feleségét, hogy menjen arrább, mert nincs helye aludni.
Nincs szájkosár a száján annak, aki iszik, mint a göde. Az izgõ-mozgó gyermeknek nyû van a fenekében. A gazdasszony elsózott étele olyan, mint a géra. Az erõst boldognak örömében a tetve is dorombol. A füves udvar régebben a szegénység jele volt. Ezért mondták, hogy pázsintos udvarban lakik a
szegénység, üres kamarában kopogtat az éhség. Rogyásig a hidam (padlásom) – dicsekszik szép termésével a gazda.
A minden lében kalán anya így keseríti az amúgy is rosszul nõsült fiát: No, fiam! Te jól megházasodtál! Asszonyod is úgy tud sütni, háromszor is béfût néki, s mégis sületlen veszi ki. Ugyanis a jó kenyérnek csak egyszer fûtenek be, de jó fával.
Újfaliak írósok – szól a gyergyóújfalviak falucsúfolója. Mi Szárhegy becsületének a megtartója? – Egy ékezet. A cserepeskedõ ûzi az eszét. Vótétt a tót semmit sem adott vót – tanácsolják annak, aki mindig a múltra hivatkozik.
Aki nagyon megkíván valamit, szinte elveti a péterkóját. A megbolondult ember zászpát reggelizett.
A sor még folytatható, de ízelítõként ennyi is bizonyítja a székely ember tömör fogalmazását, jól váltó eszét, ízes tájszókészletét. Ezek az õ sajátjai,
„aranymondásainak” eszközei.
Szõcs Rozália
(Marosújvár)

Batta György:

Egy mondat a szeretetről

Hol szeretet van,
Ott szeretet van
Nemcsak a Bibliában rögzült Isten szavában,
Nemcsak jó anyák mosolyában
Megannyi mozdulatában,
Lelkük minden zugában
Ott szeretet van
Nemcsak bölcs vének tanácsában
Az évek ne a keserűséget teremjék benned – a mérget –
Hol szeretet van,
Ott szeretet van
És nemcsak abban, ahogy mindegyik gondolatban
Másokért dobban a költő-szív szakadatlan
Ahogy az anya is ott lüktet végig a magzatban
Hol szeretet van,
Ott szeretet van
Nemcsak mikor az ujjak mell-kupolákra simulnak
S forró szerelmi vágyban tüzesedve a lázban
Hevülnek vörösre gyúlva akár az űrhajó burka
Hol szeretet van,
Ott szeretet van
S fönnmarad holtodiglan
Nem számít, hogy a vágytól feszülő kupolából
Marad csak roskadt sátor az idő viharától
S már nem az ujjak – dermedt pillantások
Simulnak enyésző testmezőkre
Mik eltűnnek örökre
Hol szeretet van,
Ott szeretet van
Nemcsak az estben aláhulló pehelyben
E máris tökéletesben, mert arányaiban
Jövendő világok váza – és remekben,
Mert simulásában, arcodra hullásában,
Ahogyan gyöngéden megérint az éjben –
Abban szeretet van
S hol szeretet van, puska nem dörren,
Vér nem fröccsen, nem sújt tudatlan ököl sem váratlan,
Edényeit a vér nem hagyja el a testben,
Kering erekben, nem buzog sebekben,
Torkolattüzek ibolyákban égnek csak, szelíd lángban
Hol szeretet van,
Ott szeretet van
Szamócafej a vércsepp – igézve nézed
Láthatsz fűszálat, áldott sörényes fákat,
Tornyokat, kupolákat, de sehol katonákat
Hol szeretet van,
Nem baj, hogy más vagy
Más a honod, a templomod, s nyelvedben,
Lélek-emelte versedben másként
Zendülnek az igék, csendülnek rím-harangok
Hogy mongolos az arcod – szabad
Hogy a szavak hozzád vonuljanak
Mint hegyből a nyáj
És senkinek se fáj, hogy bennük még
Véreid rakta, Szent István-látta
Tüzek parázslanak, Mátyás felhői gomolyganak,
Budai paripák fújnak, holtakért gyertyák gyúlnak –
Ott nem félsz
Élsz csillagfénnyel a szemedben
Nem gyűlöletben, hisz tudják:
Tüdő halványlik, szívmoraj hallik,
Oxigéntüzek égnek benned is, piros-kékek
S lám, arcodon is közös a bélyeg
A halál-sütötte enyészet
Nézheted, mint állat bőrén a jelet
Hol szeretet van,
Elpusztíthatatlan
Úri áradatból, az időfolyamból
Arany szemcséit kimoshatod,
S a világot belőlük összerakod,
Mint ködből a tornyok, felhőből az ormok
Ember s táj előragyog
Megláthatod minden keservek könnyét
Fájdalmak fekete gyöngyét mert
Minden mi kín, a lélek-fény útjain
Hozzád is átszáll
Veled is munkál – fáj
Bárhol a zsarnok: égetnek szenvedő arcok
Szemükbol a kiáltás roncsoló sugárzás
Fenyőtű hördül törten füst-fojtva a völgyben
Zengő kövekből hallik
Vizeken halál iramlik
Rémülten hordod kozmikus sorsod
Mint a bogár ahogyan löki-viszi a folyam
Sodorja hullt falevélen –
Nincs menekvés földön-égen?
Kérded esetten, félelem-sebzetten,
Idő-szegekkel verten a létkereszten
Már-már abban a végső pillanatban ahonnan tovább nincsen
S ekkor fénylik fel Isten
Lelkedben, minden sejtedben
Általa emberré épülsz,
Már csak a jóra készülsz,
Röpít a kegyelem
Gyorsan, aranyló hit-burokban,
Virágzó, békét sugárzó,
S mint betlehemi fényözön
Elönti bensődet az öröm
Hogy benned szeretet van – kiapadhatatlan
Látod, hogy növi be a világot
Mint fénylő moha, arcok s virágok mosolya
Halál nem rettent, serkent: a jóra
Törekedhetsz, másokért cselekedhetsz,
Nyújtod a kezed, s tenyeredbe veszed
Akár egy cinege madárkát, a Földet
Ezt az árvát, ezt a vergődőt, vérzőt,
Lángokban égőt, csapzottat, meggyalázottat,
Simítod, ne remegjen,
Gyógyuljon, ne ernyedjen
Úri fán fényesedjen
Csak arról énekeljen:
Ahol szeretet van
Remény és jövő van

Szavak, szavak, szabadító szavak,
Ó, hányszor, hányszor ócsároltalak!
Hogy kongók vagytok, üresek, szegények,
Hogy nem éri be veletek a lélek.
Szavak, szavak, szabadító szavak,
Én most tőletek bocsánatot kérek.


Mert sokszor, sokszor megváltottatok,
Magam fölé felmagasztaltatok,
Bűnből, világból kiemeltetek, -
Mert külön lélek zengő lelketek,
És zengéstekből külön élet támad,
Hadat izenve kínnak és halálnak.


Szavak, szavak, szabadító szavak,
Ó, hányszor, hányszor ócsároltalak!
Pedig hurcolni ilyen életet
Csak szavak szent mámorában lehet.
S be nagy dolog kimondani a szót,
A kellőt, illőt, épp-odavalót,
Pótolhatatlant és páratlan-egyet,
Melyet az Isten csak nekem teremtett,
Melynek gyökere földi szenvedés,
És földi szenny, és földi szerelem,
De koronája csillagokig ér,
És benne zúg a világegyetem.


S ha kimondottam a megváltó szót,
A magamat és mást szabadítót,
Az égig zengőt: mily komor öröm
Világok felett állni vele fönn,
S egy szürke élet-foszlányt fénybe szőve,
Mint örök-égő csóvát vetni le
A hegytetőről a múló időbe.

Kányádi Sándor: Az elveszett követ


Hogy s hogy nem, de egyszer,
Kolozsvárra jövet,
elveszett az úton,
el a török követ.
Pedig egyenest az
isztambuli öreg
szultántól jött volna,
ha megjön a követ.
Fényes kísérettel,
ahogyan csak jöhet
Konstantinápolyból
egy szultáni követ.
Födte a lovát is
selyembrokát-szövet
bíborban, bársonyban
lovagolt a követ.
Turbánjára forgót,
derekára övet
a fényes szultántól
kapott volt a követ.
Csillogtatta a nap
a sok drágakövet:
éjszaka sem veszhet
el egy ilyen követ!
S mégis, amint mondják,
Enyed táján jövet,
kámforrá változott,
odalett a követ.

Telt és múlt az idő,
s a szultánnak szöget
ütött a fejébe:
hová lett a követ?
Se híre, se hamva,
kerékbe is töret
mindenkit, ha elé
nem kerül a követ.
- Halál fia, aki
parancsot nem követ,
reggelre meglegyen
az elveszett követ! -
Agák, bégek, basák,
ki csak számba jöhet,
indultak keresni,
hol lehet a követ.
Jöttek dérrel-dúrral,
s Enyed táján jövet,
kámforrá változtak
akárcsak a követ.

Dühbe jött a szultán.
- Biztosan egy követ
fújnak a piszkosak
s a hóhányó követ.
Együtt szedik ezek
a tejről a fölet,
de jaj nektek, agák,
bégek, basák s követ! -
Azzal lóra pattant
s jött, ahogyan jöhet,
maga a nagy szultán
s nem holmi kis követ.
Pompáját leírni
fölösleges szöveg,
koldusnak látszana
mellette a követ.
Jött hát, s mit ad Allah!
Enyed táján jövet,
eltűnt a szultán is,
akárcsak a követ.

S így a mai napig
nem tudjuk, az öreg
szultántól mi hírrel
jött volna a követ.
Hódolatot kívánt,
vagy csak aranyövet,
ónkupát szegődni
jött volna a követ?
Hódoltatni ide
ugyan jönni jöhet,
de amit kap aztán,
viheti a követ.
Vihetné, de hol van?
Enyed táján jövet,
el mégsem párolgott,
kámforként a követ!

Gördítsük le hát a
titokról a követ:
vénséges vén pince
mélyén ül a követ.
Az történt ugyanis,
Enyedre béjövet,
szörnyen megszomjazott,
s vizet kért a követ.
- De vízzel Enyeden,
ó, nagyságos követ,
akkor se kínáljuk,
ha kerékbe töret! -

Kortyolt egyet-kettőt,
de minthogyha tüzet,
lett a bortól egyre
szomjasabb a követ.
Lement a pincébe,
- elég is a szöveg! -
még mos is ott iszik
az elveszett követ.
Agák, bégek, basák,
Enyed táján jövet,
jutottak a nyomon
ahová a követ.
Ott van a szultán is
azt fújja az öreg:
- Tudtam én, hogy egyszer
megkerül a követ.

Én is majd folytatom
egy-rímű versömet,
mikor Kolozsvárra
érkezik a követ.

Rab Zsuzsa versek

[FONT=arial black,avant garde]Rab Zsuzsa: Kötés[/FONT]

József Attila
Talán eltűnök hirtelen


Talán eltűnök hirtelen,
akár az erdőben a vadnyom.
Elpazaroltam mindenem,
amiről számot kéne adnom.
Már bimbós gyermek-testemet
szem-maró füstön száritottam.
Bánat szedi szét eszemet,
ha megtudom, mire jutottam.
Korán vájta belém fogát
a vágy, mely idegenbe tévedt.
Most rezge megbánás fog át:
várhattam volna még tiz évet.
Dacból se fogtam föl soha
értelmét az anyai szónak.
Majd árva lettem, mostoha
s kiröhögtem az oktatómat.
Ifjúságom, e zöld vadont
szabadnak hittem és öröknek
és most könnyezve hallgatom,
a száraz ágak hogy zörögnek.
1937. november