A tánc hatalmáról...

NAGY LÁSZLÓ

Gyöngyszoknya



Miért laktál jól, ember, sűrű gabonaszaggal?
Nem sajtoltál még mustot, miért dicsekedsz azzal?
Együgyű kismadárként fürdesz a tűnő fényben,
s napod sötét felére fordul, akár egy érem.
Árnyéka széjjelterped, mindent beborít barnán,
rajzik a villám, ugrál, meggyűlt fellegek halmán.
Goromba dörgés száll, a kényes föld belereszket,
bajt érezve a búzák mind lefeküsznek.
Ágaskodik a ló, a dombról majdnemhogy felszáll,
füle körül a villám csokra s a szakadt fékszár.
Sörényén, bársony szőrén szikrák sajognak, mintha
árammal volna töltve - száll, mint meteorszikla!
Nyargal a völgybe, a rozs tengerébe robogva,
kéktüzü csillag omlik síró ezüsthabokba.
Fülében zengést hozva, orrát tartva az égnek,
fut a csorda, ropognak száraz porcogók, térdek.
Lenemnyelt fűcsomóval, könnyet fakasztó jussal
jönnek, mint balga szörnyek, lobogó zöld bajusszal.
Nyílnak a rettenettől csatornái a tőgynek,
tejjel eleven kannák öntözik meg a völgyet.
Széles tejútat írva zihálnak mindahányan,
nem győz a kolomp szíve sírni e gyorsaságban.
Ó, az a ballagásra teremtett szaru-bocskor
mit tud ilyenkor! S mintha villám volna az ostor,
hangjára ütést vár a csípő és belerándul --
farkak - békéért esdő zászlók lobognak hátul...
Irgalom nincs a vészben, látod-e hogyan támad?
Elfujja anyád kontyát, kalapját vén apádnak.
Kell, hogy fedetlen fővel remegjenek a földön:
átok jön most, a gyilkos középkor elébük jön.
Megtöretett a földön, uralkodik az égben,
hozza a jég verését bizánci erősségben.
Billeg förtelmes felleg, érc a taréja-fodra,
termő mezőre, ránk a sose várt csapást hozza.
Mint a hercegi hintó, reng a vakparádéra,
éjszínű párnák közt a csupagyöngy céda.
Hatalmas asszony, rajta gyöngybül a szoknya,
tömör kupola, jéghegy, súlya sokezer tonna.
Lóerőt, haj, ki tudja hányat semmivé őröl!
Döggé fáradt a sok-sok vontató csődör.
Íme, megálnak, fújva fejet leszegnek,
bárgyún megpúposodva kénes lugot vizelnek.
S nézd a gyönyörű cédát, ugrik, csördül a szoknya,
most kezdődik a tánc, már viharerővel ropja.
Cintányérral az orkán gyorsan járja körötte,
vaknapot, holdat zordan csattogat össze,
szájából zúgnak-zengenek minden húrok és kürtök,
tücskök vagytok csak hozzá, jó hegedűsök!
Ilyen hangokra, ilyen muzsikaszóra
forog a fehér szoknya s nincs ki lefogja.
Ránca kinyílik mind, a széles égbolt az öble,
kéjjel rázza a gyilkos gyöngyöt a földre.
Ne mondhasd rá, hogy fösvény -- mázsaszám rázza, szórja
fűre, fára, aranyzöld szőlőbogyóra,
zöld gabonára, az élet legközepébe!
A száj belekékül, a táncnak sose lesz vége?
Jég az emberi szívre, jég a virágnak, vadaknak,
zubog a tó és zöld ág roppan és ablak.
Kopog az őzek háta, porhanyós hangyabolyba
becsap s szétrúgja, mint a világvárost a bomba.
Ellene ember mit tud? Nincs tudománya
lángot fújni e pergő jégbelü zsákra.
Él az atom korában, s mintha őskori dárda
döfködné mellbe, -- öklét tehetetlenül rágja.
Segítség itt már nincs és nincs mi a reményt óvja:
az is pocsékká ütve, akár a pzsgás rózsa.

Ím, a vetések csősze rezgő térdire dűlve
búg, mintha már a téboly országhatárán ülne.
Nyelve lefagyva, torka betömött csontkürt,
odaszorult a szíve, ahogy a jég lecsördült.
Szemét a vakság lakja, sárga búza és árpa
tündérvilága zúzik fehér zavarodásba.
Hol van a termés, hol van? Részegen és dadogva
önfejét szétdobatni dőljön a cséplődobba?
Míg a mezőbe jég ver, száraz mellkosarába
vasgolyók esnek -- a kínok nagy sokasága.
Mintha röpülne égig s onnan visszadobódna,
feszítő, nehéz kíntól recseg, ropog a borda.
Fejében örök dörgés, nem is veszi már észre:
gyöngyöt vetni a szoknya utazott más vidékre.
Most vehetné csak számba, micsoda dúlás volt itt --
méregzöld réz az égbolt, inogva békét kondít.

Magas kalászhullámok halottan itt feküsznek.
Idejön, idesüllyed vak hajója a csöndnek.
Itt csak az elme kószál s kérdezi: Ó, mivégre
kell e némaság? Engem megöl a szótlan béke!
Ott az élet, hol zsongás hallik és lárma --
szívek dajkája, ritmus, földig vagy lealázva!
Tél ordított a nyárba, elfújta aranylángját,
a szükség árnyékát is megfenyegető lámpát.
Január jégkarjában dermedt a szelíd környék,
áldott gyümölcse nem lesz, ringatja csak a könnyét.
Kénytelen szerelemnek hervadás lett a vége --
kész a körkép az ember dühére, keservére.
Egyetlen férfi nézi mindenre eltökélten,
mákszemnyi elevenség jár e gigászi képben.
Megkímélte az újabb vízözön, világomlás?
Szál maga maradt magának, s jussa a gond, a bolygás?
Lépdel az egyszál férfi, mezétláb, csörgő jég közt,
jégnél keményebb szemmel kémlel, mint elszánt küldött.
Mérni akar és nem tud, mégis ő látva látja:
sivár az ég mezője, földre zuhant a nyárfa,
hangya meg hanyattfekve ölel jégszínü bábot,
gyolcs-bugyrot öregasszony, akit a szél levágott.
Megdöbben, inal tőle, átvág tengerit, rétet,
barázda-parton kihűlt kölyöknyulakra léphet,
fülükbe marékszámra fehér sörétet kaptak...
itt fekszik kitárt szárnnyal raja a madaraknak...
Ott a fogoly tojása habbá verődött, benne
piciny vércsöpp a csirke, úszik a végtelenbe.
S ez volt a búza, -- édes új kenyér, kalács, zsömle,
szájhoz nem érve visszafordult az anyaföldbe.
S mégis: amiket a szív s ész gyönyörűn eregettek,
ábrándok, tervek sárba lesújtva nem lehetnek!
Áll az ember a tájban, vassá mered a lába,
fönséges fejét a bánat, bitangság fölé vágja --
s látja: az újabb harcok zöld arénája megnyílt,
mellébe levegőt vesz, tartja -- egeket zendit.

(1953)

Juhász Gyula


Muzsika


A házban, ahol az olcsó mámor vár,
A zongorához ült le valaki
És fölsírtak sóvárgón, lágyan, tompán
A nagy Chopin holdfényes dalai.

Egymásra néztek a szegény leányok,
Tág karikára nyílt mindnek szeme,
Az idegen ujjongva zongorázott
És mint egy álom, úgy fájt e zene.

A tánc megállott, a kacaj elállott;
Némán, fehéren állottak a párok
És kipirult a sápadt idegen.

S a kopott szalon úgy érezte mostan,
Hogy valami bús, óriás szív dobban
A sántalábú, ócska hangszeren.

<table border="0" width="100%"><tbody><tr><td width="100%">Kosztolányi Dezső:

Síppal, dobbal, nádi hegedűvel

</td> <td>
</td> <td> </td> <td>
</td> </tr> </tbody></table> Fekete álarcot kötöttem
és lenge lábon, észrevétlen
vágtattam a farsangi ködben
kurjantgató, homályos éjen
fekete álarc -
sötét halálarc -
fönn még álmos csillag se reszketett,
és sebbel-lobbal
és síppal, dobbal
kísértek el aprócska szellemek.


Kis nádi hegedűjük pengve
belezenélt az éji csendbe,
hipp-hopp, rohantam a havon,
s amerre mentem,
az éji csendben
kigyúlt a részeg vigalom,
s amerre jártam,
játék-batárban
jött százezer ugrifüles manó -
és dínom-dánom -
farsangi álom
szállt rám, denevér-szárnyon suhanó.


Hogy merre jártam, merre mentem?
Ha elmondhatnám azt tinektek.
Violafényű téli kertben
villanylámpáknál énekeltek.
Kávészínű, ezüst ruhában
lányok kacagtak mindenütt,
sárgás hajuk arcukba csapzott
és lila volt beteg szemük.


Jégből volt a parkett alattam
s én nyomba korcsolyára kaptam.
Tovább! Tovább! Szálltam tovább,
és csattogtattam bősz rohamban
a könnyű, táncos korcsolyát.


Jégkertek nyílottak előttem
fehér, fagyos, friss levegőben,
és ordas farkas ordított.
És ködbe veszve
lenn messze-messze
csábítgatott száz új titok.
Csábítva gyulladott a lámpa
az elektromos éjszakába,
sok lámpa, gyertya, milliom
ezer tüzelő liliom,
s én szálltam, szállottam tovább -
hahó, hahó! -
s a gyémántos homályon át
hullt, hullt a hó.


Aztán egy bálterembe értem,
s táncolni kezdtem táncos éjjel,
táncoltam zengő korcsolyákkal,
torkig lakó, vak szenvedéllyel.


Ó tánc! Ó tánc! Farsangi pálma!
Rogyásig-tánc, te álmok álma!
Csak álmainkban táncolunk így.


Izzadt a puha lányderék,
tüzes gomolyba rám rohantak
szőkék, vörösek, feketék.
Csipkés zuhatagok, brokát,
mezítlen mellek és bokák,
s e lány-pokolba
már fuldokolva
ugrálni kezdtem esztelen.
Csiklandtak és ízekre téptek,
kacagtak és fájt a fejem.
S a nászra, nászra jött a gyász
és elfagyott a kacagás,
és a legtáncosabb leányka
meghalt a bús, farsangi porban -
hajnalra - tüdőgyulladásba.
Mentem tovább s a szürke utcán
temettek egy kedves halottat,
kövér papok, pohos apátok
Circumdederunt-ot daloltak.
Titokzatos templomok öblén
meleg gomolyba szállt a tömjén.
A temetőkben orgiáztak
s hol a halottra a sír-árok
tátongva várt, kártyát vetettek
dülledt szemű, részeg betyárok.
Menyegző jött. Sírt a menyasszony
és kacagott a vőlegény.
Királypalást lengett a vállán
és csörgősipka volt fején.
Majd vége, vége lett a násznak,
csak vén leányok vihorásztak.


Tovább, tovább! - És mentem újra
a hóba, ködbe, éjbe fúlva,
és egy hatalmas, dús terem
tárult elébem hirtelen.
Torták puffadtak mézes habban,
ezüst tálcán angolna, kappan,
fekete bor és szőke pezsgő,
bűnös szüzek és sok tüzes nő.
Hogy merre jártam? Nem tudom már.
De ott volt sok tisztes személy,
víg hercegek ópium-gőzben
lihegtek tiltott kéjekér.
Ott volt a véres szemü Bacchus,
és több méltóságos alak
verejtékezve és zokogva
a roskadt asztalok alatt.
Mind kornyikált, ivott, dülöngött,
elmélkedett magában halkan,
s az asztalfőnél hosszú frakkban
ott ült az ördög.


Egy kövér kanonok megáldott,
azután csöndesen továbbment.
Füsttől rekedt, szálkás torokkal
nyögtem reá egy csöndes áment.
Vöröslő korcsmaablak alján
mentem tovább havat tiporva.
Pár korhely jött, bús arcú, halvány,
már véget ért a vad tivornya,
és vágtattam, tovább, tovább még,
és szenny tapadt a korcsmafalhoz,
meggyűrve csüngött le az abrosz,
csupa hamu volt és okádék.


És láttam újat, újra láttam,
jártam sötét diákszobákban,
és jajjal és nehéz sóhajjal volt teli,
és körülvették a halál nyögései.
Beteg feküdt ott. Gyertya égett,
a téli reggel szürkesége
búcsút mondott a téli éjnek.
Orvosságszag terjedt köröttem.
A beteg arcán jég és kendő.
Holnapra őt is sírba dugják.
Jaj, jaj nekünk. Minden veszendő.


Csak mentem újra, szálltam egyre,
hajnalodó, kék táncterembe,
tiport rózsák közt andalogtam
és hajtűket szedtem föl ottan.
Az ég lassan derült felettem,
sírtam, temettem és feledtem,
és szédelegve
járkáltam egyre,
de merre tértem, nem tudom.
A fülem csengett,
egyszerre csend lett
a hamuszínű köruton.
Vacogtam már a félelemtől,
s csodák csodája! -
valóra válva
ott állt a kálvintéri rendőr
a csendben, a farsangi csendben -
és én egy gázlámpát öleltem.
<hr>

<TABLE border=0 width="100%"><TBODY><TR><TD width="100%">BERZSENYI DÁNIEL: A TÁNCOK


</TD><TD></TD><TD></TD><TD></TD></TR></TBODY></TABLE>Nézd a tánc nemeit, mint festik játszi ecsettel
A népek lelkét s nemzetek ízleteit.
A német hármas lépéssel lejtve kering le,
S párját karja közé zárja s lebegve viszi.
Egyszerű a német mindenben, s csendesen örvend,
Egyet ölel mindig, s állhatatos szerető.
A gallus fellengve szökik, s enyelegve kacsingat,
Párt vált, csalfa kezet majd ide, majd oda nyújt:
Ez heves és virgonc, örömében gyermeki-nyájas,
Kényeiben repdez, s a szerelembe' kalóz.
A magyar egy Pindár: valamerre ragadja negéde,
Lelkesedett tűzzel nyomja ki indulatit.
Majd lebegő szellő, szerelemre olvad epedve,
S búja hevét kényes mozdulatokba szövi;
Majd maga fellobbanva kiszáll a bajnoki táncra
(Megveti a lyánykát a diadalmi dagály),
S rengeti a földet: Kinizsit látsz véres ajakkal
A testhalmok közt ugrani hőseivel.
Titkos törvényit mesterség nem szedi rendbe,
Csak maga szab törvényt, s lelkesedése határt.
Ember az, aki magyar tánchoz jól terme, örüljön!
Férfierő s lelkes szikra feszíti erét.


[1811]

Horváth Lilla: Tánc

Ez az egész egy nagy illemtánc
Csokoládé-rostélyon szült magány
Örökkös, kötelező semmiben forgás
Bíboros, satnya önámítás
Minden nap meghazudjuk magunk
Nincs egy őszintén könyörgő szavunk
Mert egy buta istenünk elhitette velünk
Játék ez, és végül mindig jó a végünk

de mi van, ha tévedett?

Kovács András Ferenc:



Suite clownesque
<table border="0" width="100%"><tbody><tr><td width="28%">
</td> <td width="72%">
Táncol a dúlt babaház! De bokázik Jancsika meg kicsi Józsi!
Járja ma, ropja ma Janka, Mariska, Boris, Gizi, Rózsi!
Vígad a póri kopott babanép... Node bármi az ára –
Senki nem is hederint a kicsípett Barbie babára...Barbie inog, nyifegőn tipeg el, le-lefittyen a kontya:
Szőke sörénye lobog, tovabilleg, az üzleti illatot ontja!
Gombja kiszökken – a tisztább gyermeki gusztust, ejsze, lerontja!
Három méter a lába! ... Viszonylag másfél hosszú a combja!
Mily pacsuli, s milyen új idióta divat! Ni, be ronda!
Ámde ha Bandi bohóc is már belelendül, bíz, bemelegszik:
Orra ripacskos eperje!
Táncba ragadja, letepri, húzza hajától,
Nyúzza magával: apacsként elviszi Barbie-t,
Hogy vele rögtön a földet, föl s le, törölje, seperje!
Robban a szív: a bohóc
Kusza kóchaja bús szerelemben füstöl a dühtől,
Bűzlik, akárcsak a karbid!
Morbid a helyzet... Ezért
Most berekesztem a partit.
</td></tr></tbody></table>

Willem Bilderdijk

A rózsa

Virult csodaszépen
a hajnali fényben;
most hullik a szirma, s a porba konyult,
hogy szél vigye félre,
hogy féreg eméssze,
hogy szégyen a kertnek, ahol kivirult.

Kelyhére peregtek
a hűs üde cseppek,
míg gyönggyel övezte a harmatos ég:
most illata nincsen,
s nem éled a szín sem,
bár messze az est, alig szürkül a rét.

Ily sarjai vannak
az emberi fajnak,
ily tünde virág csak a Szép s az Erő:
ki kezdi kacajjal,
sok jajteli bajjal
jajong, mielőtt kora Alkonya jő.

A tánc meg az ének
csak perc-töredékek,
nyomukban a bánat, a kéztördelés,
és bármi az üdve,
belátja a büszke,
hogy hajnali kincse, a harmat, enyész.

Igy vész a homályba
a szem ragyogása,
izomzat, idegzet, erő kimerül.
A testtel enyészik
az ész, a beszéd is,
s elillan az élet, suhan, menekül.

_{/Kócsvay Margit ford./}

Földeáki-Horváth Anna

Élet-tánc

Ritmus az élet, pulzál, lüktet,
Járja az ember, hurráz, csügged.
Járjuk mi együtt az élet-táncot,
Elszédülsz tőle, de mégis járod.

Lassíts le néha, jó pajtásom,
Észreveszed majd sóhajtásom.
Elfáradtam, pihennék, de mást akar a ritmus,
Gúzsba köt, már ő irányít, élet helyett cirkusz.

Porondon az ostor hangja csattog, felpörög a tempó,
Táncos lábak vad hajszáját fokozza zaklató parancsszó,
Jobb láb koppan, bal láb toppan, tudsz te torz ütemre ugrálni,
S a mutatványtól elfelejted, hogy meg akartál állni.

Nem emlékszel pajtásodra, lassú már a régi taktus,
Ostor hangja, nézők tapsa, célod, hogy a csúcsra feljuss.
Elvarázsolt élet-táncos, vágyad felröpít a holdra,
Magasra szállsz, egyre feljebb, lábad felhőpolkát ropna.

Égbolt, nap, hold, fényes csillag - álmod újabb táncparkettje,
Tejútfátyol libben körbe, göncölszekér röpít messze;
De neked még ez sem elég, fokozod az őrült ritmust,
Ám megbotlasz, lépést vétesz, utolérni tempót nem tudsz.

Ütemadó ostorhangtól elszakadtál, messze jársz,
Föld és ég között bokázol, saját lépést nem találsz.
Eszeveszett kalimpálás lett a táncból, barátom.
Szomorú és hamis látvány. Felhőtáncos? Sajnálom!

Ritmus az élet, pulzál, lüktet,
Vár vissza téged, újrázz, küzdd meg.
Ütem, ha gyors, ha lassú néked,
Taktust magadnak szabd meg, kérlek

Kányádi Sándor

<table border="0" cellpadding="0" cellspacing="0" width="100%"><tbody><tr><td width="100%">Lakodalmas

</td> <td>
</td> <td>
</td> <td>
</td></tr></tbody></table>Ünnepi csizmámon
elvásott a patkó,
talpa is kilyukadt,
szára sem igen jó.

De azért csak járom,
járom ezt a táncot.
Ha nem tudod járni: hallgass!
Egy nóta van: lakodalmas.

Megvénült már a menyasszony,
kitetszik a csontja is már,
feltörte a tenyeremet
a csípeje, olyan hitvány.

De azért csak járom,
járom ezt a táncot.
Ha nem tudod járni: hallgass!
Egy nóta van: lakodalmas.

Annyi bánat a szívemen,
kétrét hajlott az egeken.
Ha még egyet hajlott volna,
szívem kettéhasadt volna.

De azért csak járom,
járom ezt a táncot.
Ha nem tudod járni: hallgass!
Egy nóta van: lakodalmas.

Temető kapuja sarkig ki van nyitva,
de nem megyek én oda,
nem, nem, nem oda,
nem megyek be én oda,

hanem inkább járom,
járom ezt a táncot.
Vásson el a csizmám térdig!
Kivárom a nóta végit.

Mentovics Éva: A pillangó tánca


Napsugaras rét felett
táncos kedvvel lépeget.
Harmatvízben megfürödve
reggelre már víg a kedve.


Tarka szárnya libbenő,
lábán pöttöm cipellő.
Jobbra perdül, balra táncol,
nektárt gyűjt a szép akácról.


Kémleli a kék eget,
virágszirmon lépeget.
Csillámporos fodros szárnya
pillekönnyen perdül táncra.

Nagy László:

Bolgár-tánc

Mikor már nyugodnék, szívencsap az emlék,
lángszárnyú szép nap, sohase feledhetem.
Nyomomba ködösült hónapokon átvág
s Bojánna táncát láttatja újra velem.

Boros asztalunktól kirepül a gyepre,
mindünknek vágyát érzi e gyönyörű szív,
ritmust ő parancsol zeneszerszámokba,
s ropja erővel, mint aki csatára szít.

Alattunk ássák a hóharmatos völgyet,
barnul a füvön trák sisak, római csont,
Bojánna víg asszony oda-oda pillant,
perdül a táncba s szilajon föl-fölrikolt.

Gyűlöli a völgyet, magasodik egyre,
hegyeknél följebb tartja a barna fejét,
mintha már szállna, a megemésztő földtől
derekát félti s vertezüst karperecét?

Bojánna nem félhet, ő maga az élet,
parázslik benne szépség és minden erő.
Bojánnát öröknek varázsolja tánca,
tánca e gyors, e viharrá kerekedő.

Bojánna iszonyú történelmet táncol,
szakadnak szívek, mint ősszel a meggyfalevél,
fölszáll a vérgőz a Balkán havasára,
Bojánna járja, ő jatagántól se fél.

Vérrel befröcskölt arabs paripáknak
fújását hallom, Bojánnát dűh emeli,
Oszmán pasából a párát kitapossa,
rúgja, a csengős topán is vérrel teli.

Nagyurak csontjai, mint az aszu-ágak,
pattognak, porrá törődnek talpa alatt,
Bojánna nem nyughat, viharosat perdül,
rikolt s a gyilkos germánnak magva szakadt.

Táncolva felrobog évezredes éjből,
ó-pénzek rajban sírnak a nyaka körén:
zsinórra felfűzött szultánok s királyok
sínylik e táncot, tátognak most is felém…

Bojánna így járta, vihar volt a tánca,
harcra, szabadságba vitte a képzeletet.
Öve is tüzes volt, mikor lecsatolta,
suhogtatta szélbe s fényesen fölnevetett.

Művének vérszinű zengő magasából
mint nap az égről, Bojánna pírral leszállt,
énvelem kocintott, merengő fiúval,
s ittam az új bort: a zavaros deli boránt.

Faller János:
AZ „ALBA REGIA” EGYÜTTESHEZ

Sosem-száradó nótafák,
sosem-fáradó csalogányok,
dalokkal égig-lobogó
fáklyák: királyfik, tündérlányok;

hajlongó nádas sűrűjében
bújócskát játszó parti szél;
szivárvány-körök, szertefoszlók,
az ég-színpad széleinél;

fekete csizmák kopogása,
erdők, szélzúgás robaja,
tenyerek puska-ropogása,
százados bánat dallama;

fiúk, ti hetykén daliások,
szilajak, mint a ménesek,
lányok: pillangók tarka tánca,
mint virágcsokrok, színesek:

dalaitokban, táncotokban
egy nép vallja meg igazát,
túlélve több mint ezer évnek
lélek-pusztító viharát.

Dalos-szavúak, táncot járók,
hirdessétek, amerre jártok,
ember s a népek örömét
- és hogy mindenütt kék az ég!

Kolompos együttes: Álom /dalszöveg/

Tegnap éjjel álmomban
pillangókkal táncoltam
a legszebbik te voltál
csak énvelem táncoltál

Ám reggelre eltűntél
vajon hová repültél
kéklő égben mezőre
visszajössz-e jövőre

Lászlóffy Aladár
Ígérek

Ígérek neked június első
vasárnapján egy táncot: tekintet
tánca lesz, ahol a mérsékelt égövi
erdők a hegyekig mindent beborítnak,
elúszó felhőről nézzük majd –
szép öreg lelkek leszünk a szülőföld
legboldogabb tavaszából, mikor még
minden otthonos volt, ez a ház, ez a kert,
ez a kéz, mely ezekkel a pennákkal,
ceruzákkal feljegyezte a dátumokat,
hogy majd emlékezhessünk. Ígérem, hogy
pontosan érkezem majd az elmúlásba.
Legalább látni, utazni, nem-lenni
együtt megyünk.

Köves József

A marionettmester




Laza kócbabákat
száz madzagon rángat
görcsbe meredt testtel
(a) marionettmester.



Egyszerre sokezret -
s ez még csak a kezdet!
A bábuk szaporák,
madzaguk ezer ág!



Egy-egy ujjra ezer.
Aztán már százezer!
Amennyit nem restell
(a) marionettmester.



Sok bábu úgy táncol
cukorspárga láncon,
ahogy irányítják
rángatózó útját.



Boldogok is végül,
hiszen mester nélkül
- csúfjára világnak -
magukba rogynának.



De nem tart sokáig:
ideig-óráig,
s felbukik majd egyszer
(a) marionettmester.

AZ ELVARÁZSOLT ERDŐ
/Jiri Traka: The Enchanted Forest/


Az erdő nappal aluszik,
nyújtózkodnak a lomha fák,
a fenyő sóhajt egy kicsit,
és szendereg a sok virág.
De ha eljön az alkonyat
s az ezüst hold az égre ért
fű, fa és virág felriad
száz kis tündér száll szerteszét,
és hamarosan áll a bál:
táncra perdül a lomha gomba,
villog a szentjánosbogár,
a bozót pici lampionja.
Kezdődik az erdei ünnep:
csilingel a harangvirág,
frakkos cincérek hegedülnek,
dongó riszálja derekát,
ezüst holdfényben, zeneszóra
táncol a mókus meg a medve,
az erdő sok vidám lakója
gondját és búját elfeledve…
Füleiteket hegyezzétek:
erről mondok most mesét néktek.
Kukorikú, kikeriki,
a kakas harsány hangja hí.
Ki jön velem kirándulásra,
kinek van hozzá bátorsága?
A bátrakat sok kaland várja!
Így szól a bátor és merész
pirostarajos hős vitáz,
Kakas Karcsi a kapitány.
Unom az egérpecsenyét
- szól Cicamica kényesen –
világot látni szeretnék,
nem tudom mi a félelem,
indulok én is, miau,
unalmas mindig a falu.
Ott biztos vannak madarak,
madárhús ám a jó falat!
Kecske Kázmér kicsit gyáva,
inába szállt bátorsága,
de azért szól: „Mek-mek-mek,
én is veletek megyek.
Vannak ottan friss füvek,
majd egy kicsit legelek.”
Elindulnak mind a hárman,
egymás után, szép sorjában,
masíroznak nótaszóra
mikor éjfélt üt az óra.
„Kikeriki, miau és mek-mek-mek,
masíroznak a legbátrabb legények,
elindultunk az erdőbe,
odaérünk egy-kettőre,
nincsen messze már a cél,
egy sincs köztünk, aki fél.”
Zúgnak fenn a fák,
megreccsen egy ág,
beborul az ég,
rémes a sötét.
Kuvikk, kuvikk, huhhhuuu
ki rikoltozik itt?
A három nagylegény
megrezzen egy kicsit.
Kuvikk, kuvikk, huhhuuu
jaj, mi lehet az ott?
Ott fönn, ott fönn a fán
két zöld fénypont ragyog.
Kuvikk, kuvikk, huhhuuu
miféle szörny az ott?
Kikeriki, miau,
én itt nem maradok.
Kakas Karcsi már vezényelt:
„Szörnyű sötét itt az éjjel,
rajta fiúk, csak utánam,
meneküljünk – de csak bátran!”
Cicamica fúj és nyávog:
„Én hazáig meg sem állok!
Az erdőbe nem megyek,
inkább eszem egeret.”
Szól a kecske:”Mek-mek-mek,
én mindjárt bepisilek…”
Elrohannak, nagyszaporán, amerre a szemük lát,
nem felejtik el soha a rémes bagolyhuhogást.
Valahonnan, nagymessziről dereng egy kis fény,
„Tartsatok csak jó magasra, hadd nézzem meg én!”
Kecske Kázmér fejére ül Cicamica már,
Kakas Karcsi meg a cica füle közé áll.
„Erdei tisztáson kunyhót látok én,
annak ablakából dereng ez a fény.”
„Nosza rajta, menjünk, ott a házikó,
a kemence mellett melegedni jó.”
Kunyhó ablakából
mécsesfény világol,
nézzük sebesen,
mi van odabenn?
Csitt-csett-csatt, pikket adj!
Három rabló kártyázik benn,
három vad.
Csittt-csett-csatt,
csapkodnak,
három rabló keveri a
lapokat.
Kikeriki, miau és mek-mek-mek?
Meneküljünk, ez miféle rém lehet?
Három rabló szörnyű módon megijed.
Ilyesfélét sose láttam én!
Ez lehet a háromfejű rém!
Kikeriki miau és mek-mek-mek!
Meneküljünk, még mielőtt megesznek!
Uccu, ki az ablakon!
Hoppla, át a patakon,
ki merre lát, menekülj hát!
Kecske Kázmér megijedt,
Cicamica leesett,
Kakas Karcsi arra fut,
merre is van az az út?
Egész éjjel menekülnek,
nem pihennek, le sem ülnek,
körbe-körbe, karikába,
amíg bírja hatuk lába.
Lám, ezek a nagy vitézek,
akik semmitől sem félnek?
Oszladozik a sötét,
feldereng már fenn az ég
közel már a pirkadat,
felragyog az arany nap.
Lombok között bújócskázva
siklik át a napsugár,
fenn a fákon dalba kezd a
sok erdei kismadár.
Itt a reggel újra,
sárgarigó fújja
vidám énekét,
meglibben a szellő,
alszik már az erdő,
újra kék az ég.
Kecske, kakas, cicamica
bokor tövén alszanak.
Ébredjetek, hős vitézek!
Hasatokra süt a nap!
Túlfelől a három rabló
hortyog –bizony, fáradtak.
Elindulnak, hazaérnek
s ezzel vége a mesének.
Fületeket hegyeztétek, hallottátok a mesémet,
tanulság is akad benne, ezért jól megjegyezzétek:
akik bátrak, sose félnek, hisz nincsenek sehol rémek,
ha semmitől megijedtek,
a kicsik is kinevetnek!

Faller János :

LEPKETÁNC

Lepkék, pillangók, táncokká-varázsolt
lelkek, mindig hogy irigyeltelek!
Olyan könnyedén és csapongva szálltok
a józanítón sáros föld felett!

Már gyermekkorom óta egyre nézem
a réteken hogyan libegtek át,
szárnyalástokkal is példázva nékem
értelmetlenül szép romantikát.

Tudom, tudom: így kellett volna élni,
ahogy nem tudtam, ahogy nem lehet,
fénybe repülve vissza sose nézni,
nem írni: élni a költészetet.

Erre készültem kamaszkorom óta,
de tűnt a fény és fonnyadt a virág
- s én vártam, hogy a sors majd csak lerója
hitvány adóját, néhány garasát.

Tavaszi rétek tarka lepketánca,
hadd gyönyörködjek most még bennetek
- s lepkeszárnyak villogó tűz-zománca
mondjon majd hírt rólam sírom felett.

Tornay András
Esti óra újjászületve

Esti szellő és hárfadallam festi az eget színesre
Szelíden simogat és elaltat a hold
Kint egyre sötétebb és ijesztőbb
Bent egyre nyugodtabb és világosabb lesz minden
Ma este mindenki megbékélhet mindenkivel
Minden arc csak nevetésre képes
Elfelejtjük átkaink nincs szavunk a neheztelésre
Minden kéz védelembe öleli törékeny testünk
A csendet is el tudnánk most mesélni kíváncsi gyermekeknek
Mondataink hidakat építenek
Virágok nőnek némán s nem vágja le őket senki
Nincs kérdés nincs kétely nincs idő
A tundrán ma nem lesz egyetlen állatka sem áldozat
Tánc, sóhaj, szerelem, kacaj és tangó
Hiányok és félelmek simulnak levelek susogásába
Ma nem öregedtünk egy picit sem.