Ajándék pillanatok Neked...

[FONT=verdana,geneva]

http://jazsoli5.freeblog.hu/archives/2008/09/16/Henry_Wadsworth_Longfellow_Februari_delutan/[/FONT]
[FONT=verdana,geneva][/FONT]
Henry W. Longfellow

Februári Délután
[FONT=verdana,geneva][/FONT]
A nap sötétlő,
már-már az éj jő,
megfagy a tócsa,
a víz, a nád.

A felleg öblén
lobog a rőt fény,
s beizza a ház
sok ablakát.

A puha hó hull:
az út a hótul
nem látszik immár,
mindent belep.

A néma pusztán
ködökben úszván
lassan kígyózik
egy gyászmenet.

Szól a harangszó,
s oly messzehangzó
a bánatom, mint
a tompa hang:

árny árnyra lebben,
bú sír szívemben,
zokogva kong, mit
a gyászharang.​

Gyurkovics Tibor ​

Négy évszak​

Valakitől én azt tanultam,
a szeretetnek nincs határa,
nagy kék kabátban volt, hajára
hó hullt a sál mellett csokorban,
s kiment a ház nagy udvarába.​

Ment lefelé a hóesésbe,
a lépés örök ütemével,
mint aki tudja, sose ér el
a tájba csúszó feledésbe,
de az ablakba mégse néz fel.​

A sárgakockás sál világít
a szürkületben, mint lámpa,
lebeg a szélbe kék kabátja
s úgy halad tovább fától-fáig,
amíg a szem még visszarántja.
Tavasszal aztán mit sem értve
figyeltem a virágokat kint,
hogy nyílnak-e olyan nagyot, mint
ahogy valaki megígérte,
ki vállalta a legnagyobb kínt.​

Azt mondta, hogy a szeretetnek
szabálya nincs, de mint a rózsa
kinyílik egyszer s elborítja
az utakat, a fát, a kertet
s levelét az ajtóba dobja.​

Még óvni sem lehet a kíntól,
tövisek közt fog vágyakozni,
a földben nyugszik, százezernyi
kapától, daltól meg nem indul,
- egyszerűen fog fölfakadni.​

A nyár úgy fekszik, mint a róka
a kert végében összegyűrve,
leégve aranyra, vörösre,
prémmé és szőrré kunkorodva,
a kertbe feküdt, mint egy ölbe.​

A méz pedig öblös pohárban
áll a verandán tétovázva,
szilárdan s könnyen, mint egy ábra,
melyben jövő és elmúlás van
ikrás anyaggá összezárva.​

Ki jöhet itt? Ki érti ezt meg?
A teljesült virág sem édes?
Az ember hitvány életéhez
kapott kölcsönbe kis szerelmet,
amit aztán holtáig érez?​

Ne mondd, ne mondd! Az ősz kitárva,
mint egy kapu, a távoli
mezőkre és utakra ki,
a szeretetnek nincs határa,
ezt mondta egyszer valaki.​

Virágok borítják a kertet
és azután a hóesés,
ott megy valaki. Lépked és
nagy ára van a szeretetnek,
nemcsak könny, nemcsak szenvedés.​

Az udvarból az útra érünk,
ahol a kertek vége van,
mit meg kell tennünk, bárhogyan,
míg arra az ösvényre lépünk,
ahonnan már határtalan.​

Fekete István ​

Nádas​

Aludtál-e már nádtető alatt,
láttad -e ott, hogy kel fel a nap?
Hallgattad-e a szélben hogy zsong a nád,
ha megérinti a virradat?​

Ugye, nem láttad? Nem láttál semmit.
Se nádirigót, se kócsagot,
se a vadrécék kéktükrű szárnyát,
se vizeken rengő csillagot?​

Raktál-e tüzet tavalyi nádból?
Füstje simogatta arcodat,
ha felkel a hold, és lidércfény
táncol a tündöklő ég alatt.​

Láttál- e ezer szárcsafiókát,
úszó fészket a nagy vizeken?
S hallgattad-e ködös hajnalokon
a vándormadár mit üzen?​

És a nádi széna volt- e párnád,
millió béka muzsikád,
imbolygó bagoly régi barátod,
nyársonsült keszeg a vacsorád?​

Fürödtél-e már csendben és fényben,
este, ha lobban a néma tűz?
s a nádason átrepül az álom,
és rádsóhajt lágyan a puha fűz ?​

Álmod ha őrzi millió nádszál,
és tartja feletted az eget,
neked adja a csillagos békét,
és megsimogatja szívedet.​

Grebenár Zsuzsa​

Az érintés mágiája​

Van érintés, mely lelkesít,
szárnyakat növeszt, s a magasba repít,
Van érintés, mely megdöbbent,
borzongat, a mélybe taszít.
Van hívó intés, reszkető anyai féltés,
reményvesztett legyintés, s van
boldogságos, szerelmes érintés.
Van kézfogás, mely egy vallomással felér,
olykor egy pillantás kárpótol évekért.
Néha egy mozdulat egész életünkben elkísér,
egy csók, egy ölelés, úgy tűnik mindent megér . . .
Van hír, mely lelkünk mélyéig hatol,
agyonnyom, szorongat, s szívünkbe markol.
Egy szó, egy gondolat nyakon ragad,
s jeges éjszakába penderít,
pedig a kezünk még csak nem is érint.
Ó, sok - sokféle érintés létezik.
Tapintásuk elárul, szívünk összeszorul,
vagy kitárul, kezünk rabul ejt,
vagy szabaddá tesz, felelősségteljes
megmérettetés ez.
A számtalan gyógyító masszázs,
lelket és testet tápláló áldás.
Keresztelés, felszentelés, beavatás,
templomi szertartás, imádkozás,
mind, mind kezünk általi érintés,
a szeretet szféráin szivárványrezgés.
Magányos fohászkodás, csoportos rítustánc,
parázsonjárás, segítő karnyújtás.
- Hát mi ez?
Ha nem lélektisztító mágia, varázslás,
Áldott szép együvétartozás!
A lét oly sokféle síkján találkozunk,
gyógyulni vágyunk, bátorítunk, támaszt adunk,
ábrándokat szövünk, egy tiszta,
zöld bolygóról álmodunk.
Ahol szívünk fényével szárnyalhat a szeretet,
ahol gyűlöletmentesen teremthet a képzelet,
és tiszta folyókban fürdenek a gyerekek.​

Erdélyi József​

Szeretet​

Szeretem én az eget úgy, ahogy van,
derűsen, borusan;
szeretem a földet is úgy, ahogy van,
sárosan, porosan.
Nem válogatok sem égben, sem földben,
sem időben, sem térben;
arravaló, hiszem, hogy térdre essek, –
arravaló a térdem.
Arravaló az út, hogy menjek rajta,
s hogy ráboruljak holtan,
mint egy ledőlt fa; ne tudja bár senki,
hogy ki voltam s mi voltam…​

M. Laurens ​

Tiszta víz​

Fellegekből száll alá, hegyek mélyén éled,
Nem más Ő, mint tiszta víz, örök, mint az élet.
Kicsiny forrás mélyén, szíve újra dobban,
Cseppenként éledve, öntudatra lobban.​

Majd apró csermelyként, napvilágra jutva
Tétován bukdácsolva indul el az útra
Oly útra, mely mindent meghatároz
Az útra a születéstől, az ismételt halálhoz​

Egyre erősödve, kavicsokkal játszva
Robogva fut a hegyről, egy megújult világba
Állja útját, sok komor, kevély-nagy szikla,
Utat tör közöttük, szivárványt hasítva.​

Hol útjában elhalad, terem számtalan új élet
Megitatja a vadat, s cseppjeitől száraz kóró éled.
Hegyek lábainál csendben folydogálva.
Táplálja az édent, tikkadt vándort látva​

Medrének ölében fürge halak ringnak
Étket nyújtva sásban búvó apró madarinknak.
Táplál ő minket önzetlenül, s időtlenül rég má
Bölcsesség szól belőle, szótlanul és némán.​

Hajt ő malmot, vízikereket többet is, mint százat
Csendben teszi dolgát, míg-nem belefárad.
Végül megnyugodva, s az óceánhoz érve,
Nem hal meg, csupán felszáll ismét az égbe.​

Ember ki e csodát átélhetnéd végre.
Légy te is ily tiszta az újjá születésre.​

Réthy László​

Isten képe​

Hatodnapon teremte Isten embert,
Mint Mózes első könyve mondja:
Saját képére! s aztán megpihent, mert
A nagy probléma meg volt oldva.​

Saját képére? - Különös, hiszen ha
Végignézzük az emberfajokat,
A fehértől a koromfeketéig
Egymásmellett van minden változat.​

Az igazi melyik hát - amely joggal
Hivatkozhatik Isten képire?
- Olyan kérdés ez, melynek sohasem
Juthatnak el a - végire.​

De ha a tételt megforditjuk:
- Az ember alkotta meg Istenét!
Megértjük, mért volt fehér Jahve
És mért imád a néger feketét?​

Az Isteneszmének az ember
Amilyen maga, olyan színt ád,
Amilyen saját lelke, lénye:
Hisz' magáról veszi a mintát!​

Ha ember helyett a világon,
Más állatfaj volna a vezető,
Isten képét minden bizonnyal
Úgy festenék, amilyen ő.​

Ha a madár volna e sorsban,
Azt mondaná, ha a nap fölkel:
A láthatáron égi Isten
Arany páva alakban jő fel.​

Ha pók volna szellemfölényben:
Órjás póknak képzelné Istent,
Ki hálójával tartja össze
Az Eget, Földet, a nagy Mindent!​

S ha szarvasmarha volna az, ki
Megértené a Mindenséget:
- Egetrázó múúú! ünnepelné
Az aranyszarvú istenséget!​

Kisfaludy Károly​

A barátsághoz​

Egek legszebb szüleménye,
Csak jobb lelkek érzeménye,
Oh drága hiv barátság!
Nálad nélkül gyászos éltünk,
Soha nem teljes örömünk,
Nem édes a boldogság.​

A sziv nehéz gyötrelmének,
Búvának és sérelmének
Föllegét elszéleszted!
És az élet boldogságát,
Már hervadozó virágát
Gyámolitva éleszted.​

Minden nemes, magas, jó, szép
Általad csak egészen ép,
Mert az érzést neveled,
És az élet fogházán tul
A sors nehéz vaskarjábul
A lelket fölemeled.​

Az ember minden érdemét,
Neked köszöni kellemét,
S mint a hajnal harmatja
A száraz földet viritja,
A lelket is ugy inditja
A barátság malasztja.​

Ha ifjuban a szerelem,
Ez ártatlan gerjedelem
Legelőször lángot vet,
Kétszer boldog, midőn látja:
Vele érez hű barátja,
S szerencséjén részt vehet.​

Lenyomva a sors kezétől,
Megbántva az emberektől
A jobb ember sanyarog;
Átkozza bus születését,
Kinos számkivettetését,
Léte alatt csikorog.​

Könnye kenyerét áztatja,
Villám éjjelét mutatja,
Már-már bedől sirjába:
De rátalál barátjára.
Felejtkezik fájdalmára,
Felvidul hiv karjába`.​

Boldog, kiben uralkodik,
Kebelébe bezáródik
E szent s tiszta indulat!
Ballagjon ő a sors jobbján,
Vagy szerencse kinzó balján,
Végre talál nyugalmat.​

Az élet nagy örvényében,
Ezerféle veszélyében
A barátság maga áll,
Mint a habzó tengerekben,
Az orditó fergetegben
Egy erős, magas kőszál.​

Örömének virágai,
E szent frigynek szép napjai
Soha el nem hervadnak,
Rózsaláncza s kötelei
Két szép szivnek bilincsei
Soha el nem szakadnak.​

Sem az idő vasfogával,
Mindent duló hatalmával
Változást benn` nem tehet;
Sem a hideg sir félelme,
Rettenetes ijedelme
Akadálya nem lehet.​

Boldog, a kit életében,
E világ nagy tengerében
Az örökös végezet -
Hogy életét szerethesse,
Rendült sorsát kedvelhesse -
Egy rokon szivhez vezet.​

Faludy György ​

A boldogság titka​

Ha életem csordultig tele rosszal:
boldogságom kis törmelékeit
idézem fel, melyeket kintről hoztam
s bennem laknak. Ez mindig felsegít.​

Haldoklók közt, kórházban, szörnyű éjjen
a szilva kék hamvát látta szemem,
meg hogy Catullust olvastam a réten,
patak partján, Denville-nél, meztelen.​

Mikor Recsken sötétzárkába raktak:
felülről, a korommal festett ablak
sarkán parányi, téli napsugárka​

hatolt be és sétált a falon, szembe
velem. Elnéztem, s az jutott eszembe,
hogy újra megérkeztem Számoába.​

Kis János

A barátság

Ti, legszebb órái lefolyt életemnek,
Kik hű barátokat adtatok lelkemnek,
Mikép rajzoljalak tábláján szívemnek?
Titek áldlak, míg foly egy cseppje véremnek!

Tinéktek köszönöm legszebb napjaimat,
Mellyek felderítik setét óráimat.
Ti gyújtjátok bennem szentebb szikráimat,
Mellyek lelkesítik nemesb munkáimat.

Barátság! dicső szó, szent hangzat fülemben!
Te légy géniusom minden lépésemben.
Emelj fel karoddal porba-esésemben,
Ha te viszsz, részem lesz halhatlan érdemben.​

Gárdonyi Géza​

Tolsztojnak​

Azt mondod-e, hogy versnél szebb a próza?​

A próza fű. A vers közötte rózsa.
A próza billegdélő házi kácsa:
csak úszni tud, bár oldalán a szárnya.
A vers csapongó énekes-madár:
a földről mindig a magasba száll.​

A próza csupa bővizű patak,
Rajt hánykolódva megy a gondolat.
A vers aranyló tiszta napsugár.
A gondolat benn ölelkezve száll.​

A próza morgó malom kelepe.
A vers a szívnek hárfa-éneke.
A próza mállik, szertehull ha régi.
A vers örök, mint minden ami égi!​

​

William Henry Davies ​

A tél szépsége ​

Ugye, szép a tavasz, mikor
rügy születik s madár dalol?
S ha daluk némul, szép, ugye,
nyáron a méh- és virágzene?
És nem szép, ha elmúlt a nyár,
hogy a levél, lehullva már,
cipőnk orránál kavarog
vagy sarkunkban ireg-forog?
Most tél van, beállt a patak;
sétálgatok a fák alatt:
öles hóban áll mindegyik,
odvukban mókus aluszik,
s bármily kicsiny az ág, a gally,
mindent fehér szirom takar.
Köszöntlek , tél! Te szépíted,
nagy virággá te építed
ezt a fát, ötven fekete
karját fehérrel vonva be,
míg a gallyakra millió
kis fehér kesztyűt húz a hó.​

​

Móra Ferenc ​

A szelek​

Szeretem nagyon a déli szelet,
Ha fák hegyén szökellve integet.
A természet pajkos suhanca ő,
Csupa vidámság és csupa erő,
Piros palástos herceg, jó barát,
Tisztára söpri az ég udvarát,
Ki danolgat rá derűt, meleget -
Szeretem nagyon a déli szelet.​

Teller Ede​

Vers cím nélkül​

Keresni, várni, semmit sem akarni,
Szeretni, vágyni, egyedül maradni.
Nézni a világot becsukott szemekkel,
Látni azt, amit még nem látott ember.
Gyönyörködni titkos mély harmóniákban,
Emlékezni arra, mit sohasem láttam.
Szeretni, imádni a szent tisztaságot,
A szelet, a felhôt, a havat, az álmot.
Tenni a helyeset, nem kis örömpénzért,
Nem a túlvilági örök üdvösségért.
Tudni, hogy nincs cél, tudni, hogy nincs Isten,
Félni, hogy talán igazság sincsen.
Tudni: az ész rövid, az akarat gyenge.
Hogy rá vagyok bízva a vak véletlenre.
És makacs reménységgel mégis, mégis hinni.
Hogy amit csinálok, az nem lehet semmi.
És örülni tudni a nagy megnyugvásnak,
A fájdalmat, örömöt gyógyító halálnak.​

Varga Margit​

Béke a lélekkel​

A lelki béke szilárd nyugalom,
de nem kérést elutasító unalom;
fegyelem, mely enged, s elfogad,
sosem fél, nem remél, csak ad.​

A lelki béke tevékeny erő,
nem eltipró, hanem felemelő;
táplál, éltet, legyőzi a szenvedést,
maga alá gyűri a szenvedélyt.​

A lelki béke féltő hatalom,
nem másokat lebíró akarom;
szelíd, finom, végtelenül kegyes,
meghajolva előtte, legyőzheted.​

A leki béke feltörő tudás,
befogadás, semmit nem tagadás;
mélység és magasság között feszül,
általa minden összhangba kerül.​

A lelki béke értő szeretet,
hatása békíti ki az ellentéteket;
pont, mely körül belső világod forog,
melyet elérve önvalód láthatod.​

Szabó Magda​

Terítsd arcomra álmodat​

Ó álmodó, micsoda álmokat
szoríthatsz fáradt szemhéjad alatt,
míg a nappalok szörnyű szőttesét
meg nem nyugvó agyad úgy fejti szét,
hogy mégis, újra, szebben összeáll,
rívó élet és mosolygó halál
a képen összebékél, elpihen,
s magára lel a sértett értelem.
A múltra hág az új fényben derengő
puhaszájú és érzékeny jövendő,
s nyomában ott léptet félénk lovon
a rózsástalpú, szelíd hajadon,
a hajnali reménység, szép húga;
az ég meggyűrődik, alázuhan,
a szél csücskeit összehúzza,
meg is köti, botjára szúrja,
elindul vele vándorútra,
s a föld ott marad egymaga,
se teteje, sem ablaka,
s akkor kinyitja viola
szemét a bársony szerelem,
s ott lebeg súlyos mosolya
a föld felett, mint kupola.
Ó, álmodó, nincs hit szivemben,
nincs isten, aki óvna engem,
anyámnál is öregebb lettem,
s a halál egyre közelebb,
terítsd arcomra álmodat majd,
mint egy szemfödelet!​

Reviczky Gyula​

Őszi remény​

A nyár végső virága is lehull.
Az ég is ezt siratja: elborul.
E hervadás, e gyász úgy fáj neki!
Csak hullanak, egyre hullnak könnyei.​

Fagyos mosollyal néz alá a nap,
S az égen olyan álmosan halad.
Nincs dal az erdőn, letarolt a rét,
Miért pazarolná fényét, melegét?​

De a midőn vidám szüretelők
Felett halad, mosolygó képet ölt,
Miként ha szólna: "Vígan legyetek,
A hervadást úgyis megéritek!"​

De véget ér a végső vigalom:
A szél süvít be ajtón, ablakon.
Azt mondja: "Nincs virág, meghalt a nyár!
Nem lesz derüs, meleg, soha már!"​

Lesz! Mert a föld csak alszik, nem halott,
Megtérnek napsugár, madárdalok.
És akárhányszor lesz még kikelet,
Rózsás napok, napfényes ég, meleg!​