Ajándék pillanatok Neked...

Faludy György

Halálfélelem

Tizennégy éves korom óta félek
a haláltól, mióta észrevettem,
hogy egyedül a testben él a lélek,
és külön létezése lehetetlen, -

szörnyű betegségek közt hánytorogtam
- néhány perc még, s fejemre dől a mennybolt -
majd harcban, hajón, haláltáborokban
(ne sajnálj érte: roppant érdekes volt)

tizenhatszor halasztottam találkát
a sorssal. És hogy íly vénen mi éltet?
A fény szerelme? emberek? barátság?

a föld, a fák, a vers? beszélgetések?
Vagy nyolcvan év után az tart és ápol,
hogy íly nagyon borzongok a haláltól?
​

Áprily Lajos​

Az én csodám​

Szeretnék Krisztus lenni egy napig.
Ha nem egy napig, egy pillanatig.​

Csak ennyit, míg a kezem ennyit int:
Kelj fel a mélyből, hegyre menj megint.​

Levenném melledről a sziklasúlyt,
mely vad korunkból rád zuhogva hullt.​

Fáradt pilládat megérinteném,
s gyötört szemedből megszöknék a rém.​

Takarodnának gondok és romok,
menekülnének régi démonok.​

Megölelném a kín-örvény felett
maga-mélyébe szédült lelkedet.​

Csodatevésem sűrü delejét
pazarló kézzel önteném feléd.​

S ha kelnél s néznél álmélkodva rám,
fejed a Nap felé fordítanám,​

fényes szemeddel csúcs ragyogna szembe -
S én visszahullnék ember-életembe.​

Zas Lóránt​

A változó világ​

A változó világ változtathatatlan
csillagképe fent ragyog a magasban.
A tévelygők díszes ruháját megtépi
a kéz, büntető, de láthatatlan : az égi.
Az éhezők asztalára krumplit tesz és virágot,
befűti szobájukat, őrangyalukként áll ott.
Nem úttalan az út, ha valaki menni szeretne,
bátorít, hogy te nyugodtan aludj el este.
Álmaid vigyázza, takarót terít rád lágyan,
reggel felébreszt, derült eget nyit, ha nyár van.
Fecskéid délen járnak ma, de te reméled,
hogy visszatérnek minden tavasszal a fénnyel.​

Áprily Lajos​

Fellegek játéka​

Esendő voltam és beteg,
és szálltak fenn a fellegek.​

Vándoroltak a kék úton,
gondolkoztam játékukon,​

s szóltam: Ha én itt elveszek,
felhők között felleg leszek.​

Gyöngyház- és rózsaszín hajó,
magas szelekben suhanó.​

Megszólítasz: Ne szállj - maradj -
súlyos voltál, most könnyű vagy...​

De én nem szállok már alább,
csak lebegek némán tovább.​

Oszladozom, foszladozom,
haloványabbra változom.​

Árnyékolom a kék eget
és te csak nézel engemet,​

s én meg foglak tanítani,
hogyan kell szertefoszlani.​

Dr. Réthy Zoltán​

A boldogságról dalolok​

Nem kértem én a nagyvilágnak
Pompáját, fényét, bíborát
És dáridózó éjszakáknak
Nem ittam illanó borát.​

Enyém legyen az este csendje,
Egy csókot rejtő asszonyajk
S egy hozzámsímuló szívecske
Fogadja be e csacska dalt.​

Enyém a hűséges szerelmed,
Én széppel áldott asszonyom,
A lelkem rólad énekelhet
Akácot nyíló alkonyon.​

Minden kincset a földi sorsom
Szerelmes csókra váltott át,
Én boldogságnak sohse mondom
A pompa fényét, bíborát.​

dr Réthy Zoltán​

Örök szerelem​

Vagyok a nyárnak bíborszín rózsája,
Mely ott hervad el fehér kebleden,
Vagyok az éjnek ezüst holdsugára,
Mely ablakodat őrzi szüntelen.
Vagyok az ébredő madár imája,
Mely rádköszönt a csókok reggelén,
Vagyok a dalnak halk melódiája,
Melyben neved az egyetlen refrén.
Vagyok a fénynek hűséges árnyéka,
Mely veled járja minden léptedet,
Vagyok az élet összetört játéka,
Melyet újjá varázsolt két szemed.
Vagyok a szíved titkos gyémántkulcsa,
Mely nem bocsájt be senki idegent,
Vagyok az álom, mely e furcsa
Bolygón a boldogságról mesél idelent.
Vagyok a csillag, soha le nem hulló
Csillagod a végtelen égen,
Vagyok a soha el nem múló,
A síron túl is élő örök szerelem . . .​

Böröndi Lajos

Vallomás az anyanyelvről

mert ideszülettél így
hát itt maradsz
a világra mely körülvesz
csak magyarul van szavad

a Nap mely elődeidre tűzött
most rád ontja melegét
ha fáj csak magyarul
könyörögsz hogy legyen már elég!

szép lehet más nyelven is
másnak de nem neked
a szerelem az édes szavak
fölmarják ínyedet

légy hűséges hozzá mert
ember csak így lehetsz​

Böröndi Lajos

Az idő hatalma

csillagok ragyognak
terjeszkedik az idő

folyik a patakokkal
bukik a zuhogókba
kopoltyúk sípjai között
kislányok hajában szalag

lázítja álmainkat
vágyunkkal sötétül
pirosítja vérünk
torkunkban mézes ének

csillagok ragyognak
terjeszkedik az idő

új és új térképet rajzol
harangvirágról lecsöppen
szellőzködik a nyárban
siklatja álmainkat
​

Böröndi Lajos

Test és lélek

Melyik kerekedik felül végül a
test és a lélek örök küzdelmében?
Melyik oltja ki végleg a másikat?
(Ha lekerül a bilincs a rab kezéről
még sokáig égeti azt hiánya.)

Ez járt a fejemben, amikor üres lett a kagyló,
s hangod elhalt az éterben csak a
foglalt hang lüktetett tovább.

Test és lélek? Miért gondolom most mégis
hogy a túlzott fegyelmezettség
megöli a vágyat?
S hogy nem lehet katedrálist építeni porló
emlékeinkből?

Végül a testet legyőzi a lélek,
s győzelmébe aztán belepusztul.​

Gyulai Pál

Virágnak mondanálak..

Virágnak mondanálak,
A rózsa, liliom,
Mint egy tőnek virági
Virúlnak arcodon.
De a virág nem érez,
Ne légy virág nekem...
Maradj kedves leánynak,
S légy hű szerelmesem!

Csillagnak mondanálak,
Mely est koránya lett,
Virasztva édes álom
S édesb titok felett.
A csillagfény hideg fény,
Ne légy csillag nekem...
Maradj kedves leánynak,
S légy hű szerelmesem!

Hajnalnak mondanálak,
Mely hogyha felköszönt,
Ég és föld mosolyogva
Ürömkönyűket önt.
A hajnalláng muló láng,
Ne légy hajnal nekem...
Maradj kedves leánynak,
S légy hű szerelmesem!

Vagy légy virág s virúlj fel,
Itt híved kebelén,
Légy csillag, fényt sugárzó,
Balsorsom éjjelén;
S hajnal, mely harmatot hoz,
Örömkönyűt nekem;
Oh légy a nagy világon
Egyetlen mindenem!

1846​

Thomas Stearns Eliot

A könnyező lány szobrához

Csak állj a lépcső legfelső kövére -
hajolj a kert urnáira -
hajadat fesse a napkelte vére -
öleld magadhoz csokrodat halk döbbenettel -
vágd földhöz, és szikrázzon a
szemed szökevény szerelemmel:
hajadat fesse a napkelte vére.

Bár ilyen könnyen hagytad volna el,
bár ilyen könnyen hagyott volna el,
ilyem emberi-tisztán,
mint lelked száll ki a fonnyadt tetemből,
ha többé nem emel föl.

Hiszen találnék
kibúvót, egyedi fényt, mint a villám,
valami mindkettőnknek jó megoldást,
hamis mosolyt, ha már a hűséget kioltják.

És elfordult a lány, de őszi szélben
képzeletemet tűnt napokba rántja,
napokba s tűnt pillanatokba:
haja vállára hull, kezében liliom van,
s elrévedek: hogy ölelt annyi éjjel!
Póz és gesztus rémlik fel elmosódva.
Ma is megráz az emlékezet álma
zavart éjfélkor s déli Nap-mosolyban.

Csillag Tibor fordítása​

​

Madách Imre​

Egy est emléke​

Oly rekedt meleg volt,
Oly borús az est,
Lankadt lombban a szél
Nem tett semmi neszt.​

A madár félhangon
Búsan énekelt,
Távolról dalára
Halk moraj felelt.​

Mindezt együtt érzénk
S jártunk szerte-szét,
Némán - mert helyettünk
A bús est beszélt.​

S hogyha néha-néha
Volt is egy szavunk,
Suttogánk, ugy érzők,
Sírok közt vagyunk.​

S féltünk felrettentni
A halottakat.
Féltünk, kél szívünkben
Életgondolat.​

Óh pedig oly édes
Volt, mely meglepett,
A halálnak vágya
Mindkettőnk felett.​

Elváltunk - sok év folyt
Már azóta el,
Sok gyönyör ment sírba,
Sok virúla fel.​

Halovány emlékben
Él az este csak,
Melyben óhajtásim
Halni hívtanak.​

De ha fel-feltűnik,
E szemben könny ég,
Hogy halni kivántam,
Míg boldog valék,​

S most, hogy a halálvágy
Szűmből elveszett,
Élni vágyom és szűm
Élni elfeledt.​

Garai Gábor

Nem azért...

Nem azért zaboláz fegyelmem,
mert a szenvedély elhagy engem,
nem azért csöndes bennem a harag,
mert vágyaim is lustán nyugszanak;
nem azért áll őrt éberen az ész,
mert az indulat szunnyad s elenyész,-
de azért hajt a fegyelem
korlátokon át s tereken,
de azért lobban szenvedélyem,
hogy ki élni segít éljen;
hogy ne pólyálja puha paplan
a nyugalomtól nyughatatlant;
hogy a tagadó tétovázzon,
szégyen-könnyétől bőrig ázzon;
hogy ki szeret engem-szeressen
hüséggel próbált szerelemben...

Aztán majd úgyis elmegyek.
Tettem mit tennem lehetett.
Függök a felhők lepke-szárnyán.
Villám hasít szét, nem szivárvány.​

Tompa Mihály

A költő

Epedvén zengő lant után
A gyermek-ifju kebele,
Szólt a dalisten: itt a lant!
De boldogság nem lesz vele!

S hogy csendesen zendűlt a húr:
Lőn a vidám fiú komoly,
Nem érté, keble mért dobog?
Nem tudta, könnye mért omol.

S midőn szív- és lélekhatón
Felcsattant édes-bús dala:
A lantos szenvedett nagyon,
S szivén mély fájdalom vala.

Most a dalisten megjelent,
S mond: szánlak, ifju, tégedet!
A lantot tőled elveszem,
Hogy így a bút is elfeledd!

Oh hagyd a fájdalmat nekem,
A lelkes dalnok felele;
Oh hagyd a fájdalmat nekem,
Csak hagyd meg a lantot vele!​

Tompa Mihály

Olajág

Ha meghajolt már a kereszt-nyomott váll,
Az ajkon némaság a gyász pecsét;
Sok szép reményt ha szíved elfecsélt,
S az élettel, világgal meghasonlál:

Legyen nagyobb erőd a fájdalomnál!
Hajnal derűl az éjből, bár setét, -
Érezd a köny s próbáltatás becsét;
Hidd, hogy atyád, hogy szán, szeret, ki dorgál.

Tűrj és remélj! Elmélkedjél, imádkozz!
Hadd térjen a beteg lélek magához...
Így, ha követje ottfenn megjelent,
S mint a Noé galambja vissza-szárnyal
Zöld olajág- s az ég jó válaszával:
Mit ujra megnyersz: lelki béke, csend. -​

Reviczky Gyula

A nap dicsérete

Egy istent, egy napot imádok.
A nap az alkotó maga.
Ragyogó nyár, sugárvilágod
Pajkos tündérek évszaka.
Te hímezel sok fényes álmot.
Rejtelmes nyári éjszaka.
Oberont és Titániát
Üdvözli a tündérvilág

Beteg szív, fásult, léha, száraz,
Ki rózsáid közt sem hevül.
Kell mámor, üdv, erő?... A nyár az!
Ő alkot, éltet istenül.
Kit fájdalom sötéten árnyaz,
Napod sugárán felderül.
Békíts ki emberrel, világgal;
Teljek be, óh nyár, fénysugárral!...

Szeptember, csöndes őszi hónap,
Kis hittel, fázva zengelek.
Siratlak, eltünt, ragyogó nap;
Vérem kezd hűlni, szenvedek.
Elmém a szürke, zord valónak
Hódol meg; kétkedik, beteg.
Köd, lomha köd szivem lakója;
Elvitte jó kedvét a gólya.​

Katona József

A Múzsához

Múzsa segíts! segíts!
Jaj, de kihez, s ki szóll?
Engemet egy se tud,
élek-e, vagy halok.
El ne kacagd magad
Múzsa tehát ezen:
esdekelő Levél
ez csak elődbe, melly
zsámolyodon hever;
majd hogy idővel azt
tudd: ki kiáltja, szép
Bölcs, segedelmedet.
Hisz nem is én vagyok
csak magam, aki rád
kurjogat, oh kegyes
Múzsa! holott soha
még nem is esmeréd.​

Tompa Mihály

Víz-dal

Agyzavaró bor félre előlem!
Életadó fris víz italom,
Tőle vidúl a lankadozó test,
Tőle nyer éltet játszi dalom.

Míg sokat a bús pince-homályban
Vészteli kedv kap karjaira:
Én leterűlök szomjamat oltó
Hűs patak árnyas partjaira;

Ott az ujító nedvet iszom; majd
Benne füresztem tagjaimat;
Csöppjeitől a víg elevenség
Szállja meg izzadt homlokomat.

Fellobog a bor lángerejétől
A kizsarolt kedv s életerő,
És e becses kincs égve enyészik,
Unt napokon bajt hozva elő;

Tiszta vizemtől éber az elme,
S vídor egészség futja erem;
Gyógyszerem a víz, tőle hanyatló
Életerőmet visszanyerem.

Látom, esőtől éledez a tér,
Díszkoszorút nyer fű, fa, virág,
Tőle tenyészik s hozza gyümölcsét
A kikiáltott hírü borág.

Nékem is - a szép májusi reggel
Messze lakomtúl hogyha kicsal -
Erdei forrás tiszta öléből
Kéjeket ád a biztos ital.

Munka ha fáraszt s nyári melegben
Hő ajakimhoz vágyva viszem,
A Tokaj ormán szűrt csodanedvet,
S véle barátit, csak nevetem.

Habkebelű lány! nézd, mi sietve
Fut le előttünk a patak-ár,
Tölts poharamba tiszta vizébül,
Míg zivatartól nem lepi sár.

Rózsakorú lány! így fut az élet,
Szedni siessünk báj-örömit,
Folyja el ajkam csókjaid árja,
Hogyha szerelmem lángja hevít.​

​

Gárdonyi Géza ​

Ének a holdhoz

Kingyesi emlék​

Köszöntlek, halvány szép fehér királynő,
Köszöntlek, szelíd nyájas holdvilágom!
Tiéd a föld, a rét, a tó, az erdő,
Tiéd az árny, a csöndesség, az álom.
Mikor az égnek kéklő magasságán
Leomlik finom, ezüst fátyolod,
Tündöklő kedves isten-arcod látván,
a mindenségnek szíve földobog.
Új fényre lángol a csillag az égen.
A fák egymásnak súgják a neved.
S a vadgalamb az erdő kebelében
Hozzád a ringó lombról fölnevet.
A mezők, erdők milliárd virága
Feléd fordítja illatos fejét;
A gyönyörben, hogy lát, reszket a nyárfa,
S a nádak ezre meghajlong feléd.​

A tó tenéked tükröt tart remegve,
S te leemelve aranykoronád,
Kibontod. - reá jósággal nevetve, -
Sugárzó hajad lengő sátorát.
A fűz a parton rádmélázva áll.
A sás térdelve hajlik le eléd.
A fülemüle a hársfa-lombra száll,
S elkezdi hozzád édes énekét.​

Mi szép is vagy te! Mindenki szeret,
Mindenki csupán mosolyogni lát.
Békéangyalként jársz a föld felett,
Fehér királynő, kedves holdvilág!
Én is szeretlek! Mért? Nem tudom én!
Boldog félálom mámorával nézlek,
Az én szívem is tükröd Égi Fény!
Te kedves jóság! te tiszta igézet!
... Mikor belépsz a felhő-palotádba,
Az éj beborul: minden bús, setét.
A mezők, erdők millió virága
A fűbe hajtja harmatos fejét.​

Haraszti Sándor​

Tavasz​

Tegnap még fagyos tél volt,
s a természet álmodott...
Magáról mit se tudva
szent titkot láthatott.​

Sejtelmes égi szózat
hangzott a légen át:
ó, halljátok, ti bölcsek
hát lássatok csodát!​

Szemfedő szertefoszlott,
hideg fagy engedett,
és életre kelt mindaz,
mi volt megdermedett.​

Az élet nedve újra
megindul, körbejár
halálnak dermedt csöndje
hangos örömre vál' .​

Madárka énekelve
csicseregve zengi azt:
'vége a télnek újra,
üdvözlünk szép tavasz!'​

Üdvözlünk mi is téged,
csodák csodája, te:
halálnak mezsgyéjén az
életnek ünnepe!​

-De nem csak annyit mondasz,
hogy itt a kikelet,
nem csak a természetnek
jelentesz életet.​

Mit földi emberésznek
fölfogni nem lehet:
hoztál, tavasz, minekünk
olyan nagy ünnepet.​

Mit érne fény és pompa,
virág, madársereg,
ha annyi szép között csak
a lélek halna meg?!​

De győzött ím az élet,
nincs rém több, mely riaszt!
A feltámadott Krisztus
nyújtja e szent vigaszt.​

Legyél hát üdvözölve,
tavasz, te nagy csoda:
halálnak éjjelén az
életnek záloga!​