Ajándék pillanatok Neked...

Virtuális Barát


Itt vagyok ,ezen az oldalon .
Hol? Hát itt ,a számitógép előtt .
És nézem ,bámulom
A végtelen nyiló világ ,a képernyő .

Hopp...valami törtenik.
Hol ? Hát ott ,a másik nyiló végtelenbe.
Egy üzenet ,egy jél , egy level ,
Amit valaki küldőtt .

Már nézem,nyitom,olvasom .
" Kedves Barátnőm " és olvasom .
Öröm , bánat , keserüség és boldogság .
Szivem melegszik , szemem fényes.

Igen,levelet-jélet-üzenetet kaptam .
Valakitől, ismerős vagy ismeretlen
A végtelen nyiló világból.

Tőled " Kedves Virtuális Barát ".

/ Braun Annamaria /

Keresztury Dezső
Ne menj el

Ne hagyj el! - zúg a világ; ezt susogja
víznek a part, szélnek a lomb; elem
elemre forr, s a föld, az ős rend foglya,
mindent magába nyelni kénytelen.

Ne menj el! - könyörög gyerek, szerelmes,
testvér, barát; - Nem mehetsz! - szól a múlt,
a megszokás, rend, becsület. - Ne kergess
heves lángot: elhamvaszt, ha kigyújt!

Eressz! - tépi magát a lobogó láng,
víz, szél, felhő, fény, dallam elsuhan;
s - Hadd csattogjak, mint szabad lobogó! - ráng
a fogoly lélek, a boldogtalan.

Csak az szabad, ki mindentől szabad.
De akkor mire őrized magad?

"Biztos lehetsz benne, hogy mindig lesz tavasz,
s a folyó újra folyni fog, amikor felenged a fagy."

/ Hemingway /

Bodnár Éva
Bűnöm, ha van...

Bűnöm, ha van...: Ne bántsatok!
Lelkemet tépi éles karmotok.
Belém hatoltok, mint a férgek...
Hagyjátok végre, hogy éljek!
Nem várok feloldozást!
Ha irgalom nincs bennetek -
Engedjetek... Csöndben megyek.
Nem viszek magammal mást,
csak tavasz-illatot, s egy szót: Boldogság!

Bűnöm, ha van, bocsássa meg az Isten!
Bocsássa meg, hogy tiltott gyümölcsöt ettem!
Ő tudja csak keserves harcomat!
Az önmagammal vívott csatát, kudarcokat...
Ó, mennyi szenvedésért jutott csekély öröm!
...de azt is megköszönöm!
Bocsássa meg az Isten, ha vétkeztem!
Bűnöm csak annyi, én csak annyit tettem,
Titokban bár, de szívből szerettem!

Kamarás Klára:
Négy sor

Virág szeretnék lenni könnyű szélben...
Tavasz ringatna, napfény, ragyogás...
Mit bánom én, hogy mit hoz még az élet!
Szakítsanak le, csak mondják: "Csodás!"

Még egy gyönyörű vers Bakától, a lét és nem létről:

Baka István: EGY CSEPP MÉZ

„Azkik az testi gyönörösségeket kéván-
ják, és az û lelküket éhhel hagyják meg-
halnia, ezök hasonlatosak az egy em-
börhöz, ki mikoron futna az unikornis
vad elõtt, hogy ûtûle meg ne marattat-
nék, egy nagy verömbe el-béesék...”

(A verembe esett ember. Kazinczy-kódex)

Ûzõbe vett az unikornis engem
Erdõn-mezõn át kergetett szünetlen
Dugóhuzó-csavarodásu nyársat
Szegzett reám ha feldöf rá kiránthat
Mint parafát palackjából e létnek
Sötétség bora önti el a rétet
Futtam elõle hát lélekszakadva
Halálom forrón fújtatott nyakamba
Futtam elõle rogyadozó térddel
Már botladoztam s még mindig nem ért el
Játszott velem ha torpantam lihegve
Odébb szökött s a friss füvet legelte
Majd egy bökéssel új parancsot adva
Lökött tovább iszonyba kárhozatba
S a tarkómat perzselte már a vesztem
Midõn sötétlõ nagy verembe estem
Bokrocska nõtt a szélin abba végül
Beléakadtam s hittem a veszélytõl
Megmenekedtem ám a gyökerére
Pillantva láttam egy fehér egérke
S egy fekete rágcsálja váltogatva
Míg vélem együtt végleg elszakadna
Markoltam ágát megvetvén a lábam
Két likban ám onnan kicsúszni láttam
Négy mérges kígyót mardosásra készen
S még rettentõbb lesett reám a mélyben
A gödör fenekén egy rusnya sárkány
Lángot lövellõ száját nagyra tátván
Azt várta csak hogy hullanék elébe
Lennék a förtelem kövér ebéde
Reményem vesztve néztem a magosba
A mennyet elrekesztõ sûrü lombra
S ím legfelül a bokor tetejérõl
Egy cseppnyi méz alápottyanni készült
Egyetlenegy parányi csöpp de menten
Minden szorongatásom elfeledtem
Hogy fent halál alant pedig pokol vár
Hogy kígyók mérges nyála oltja oltár-
Tüzét szivemnek hogy mily gyönge szálon
Függ életem az elrendelt halálon
Hogy nappal éj bevégezvén a munka
Nemlét-egérlikába visszabújna
Hogy születésemtõl tartó esésem
Mind gyorsulóbb végsõ szakához értem
Mindent feledtem és csak arra vágyom
Hogy az a csepp amely a messzi ágon
Csimpaszkodik elváljon tõle végre
S hulljék kinyújtott nyelvemnek hegyére
Nem kérek mást Uram csupán a jussom
Bár lelkem égõ kárhozatra jusson
Hadd ízleljem utolszor azt a mézet
A múló édes evilági létet
Egy csöppbe pillanatba sûrüsödve
Aztán taszíts a legmélyebb gödörbe

Adj még egy percet, hogy megértsed, mit érzek,
Adj még egy percet, kérlek, várj.
Adj még egy percet, hogy elmondhassam, hogy mennyire fáj,
Adj még egy percet, hisz az élet Nélküled semmit nem ér,
Adj még egy percet, jöhet új kezdet, míg egy régi véget ér.

Elvesztem benned, szeretlek, és ez soha nem változik
Amíg a testem a világban él addig a lelkem csak Rólad álmodik.
Te vagy az első, a zene meg a második örök szerelmem az életben,
Đe Te nem vagy velem, mert hibáztam, és az érzéseimben tévedtem.

Talán jön egy lehetőség újra, hogy megint a szemedbe nézhessek
Vajon megadatik e valamikor, hogy még egy utolsó percet kérhessek.
Tudom megbántottalak többször, s lehet, hogy összeomlott egy álom,
Đe szeretlek Téged, és akarlak Téged most már minden áron.

A szemedben néztem és benne több ezer álmot láttam
Az én szememben viszont könny volt, és folyton csak a csodákra vártam.
Aztán jöttél Te átöleltél, és felemeltél az égbe,
Đe egyik reggel arra ébredtem, hogy a gyönyörű álomnak vége.

Elküldtelek, pedig jól tudtam, hogy nélküled semmit nem érek,
Belevesztem egy magányos világba, ahol saját magamtól is félek.
Szomorú az élet, és tudom, hogy fáj, tudom, nem szeretsz úgy, mint régen
Đe küzdeni fogok, mert nekem Te vagy az egyetlen csillag az égen.

Adj még egy percet...csak egy percet kérek még,
Ugyanígy éreznél e akkor is,ha többet soha nem tévednék.
Vajon ugyanúgy néznél e Te rám, ahogyan én néznék vissza Rád,
Vajon elfelejtenél e mindent, ha valaki más ölelne át.

Adj még egy percet, ha úgy érzed, hogy tudnál megint szeretni,
Kérlek, adj egy percet, ha tudnál újra velem nevetni.
Belül érzem, hogy szeretsz, és tudom, hogy vársz, de a szíved most még nem enged,
Én csak arra kérlek, hogy hunyd le a szemed, és adjál még egy percet...

/ silvy - en kaptam tole,jogom van kitenni /

Olosz Lajos : Kibontott rügy

A távoli hegyek azúrkékek.
A tócsák lilák és hamvasok.
Hattyúprémüket vetkőzni kezdik
mogorva, néma havasok.
A Körös-part alján illat kúszik,
májusok éretlen, kora földszaga.
Leánymellű, feszes rügyeket
ragyogtat az alkonyatban
az aranygallyú bükk
és a keserű nedvű orgona.
Titkot keresőn egy rügyet kibontok.
Bronzveretű ágyban, sötét leplek közt
zöldselymű és aranyhajú élet.
Millió és millió.
Alszik
és felette összeborul a sötétbarna,
bronzpáncélos ágy,
és a megölhetetlen,
istenerejű élet éber szívével várja
kóborló tavaszok hűségesen megtérő szavát.
Eldajkálom kezem fején
az élet parányi ágyát,
libegtetem a januárban alvó rügylány
aranyhajának csillogó selyemszálát.
Kiterítem a zöld levélke
leheletkönnyű fátylát,
és eltakarom téli lelkem
ijesztő éjszakáját.

<TABLE cellSpacing=0 cellPadding=0 width="98%" align=center><TBODY><TR><TD class=idezet style="PADDING-BOTTOM: 6px" align=middle colSpan=3>

Stáció

lustán szikrázó hideg éjben lovak patái
verik fel a csend kitépett nyelvét.
rücskein vonaglik és sejlik fel a köd királylány-uszálya.
nincs menekülés akár Noé bárkája előtt úszó jéghegyek
meredek hidegébe úgy kapaszkodik ránk
nyelved lángjaiból font mentőkötél rozsdás fonata.
ahol vagy ott nincs félelem nincs közönybe mártott hideglelés.
a parasztok nem barázdákba szántják a földforgását.
nem a kukoricacímeren számolják meg örökségüket.
csak féktelen nevetésből tudsz felvidámodni. csak féktelen
kishitűségedből támad új napfelkelte.
ahogy letérsz az útról ott már csak a
gödrökbe zuhant lázadás van. a gödrökbe
temetett lázadás csírái kelnek ki.
a lovak patái leszakadnak és kikel belőlük
a mennybemenetel első stációja ahol nem lehet
megszámolni hány napkeltéből lehet észrevétlenül
kiszámítani a föld forgásába kábult nemzetségek
utórezgéseit. Galilei sem azért felejtett
mert kikövezett útján a máglyák lángjai rontották
szemét. Leonardo szárnyalása sem borotválta le
a hegy gerincét. Napóleon süvegén sem francia
napkorona élvezte a csendet.
nem menekülsz. szikrázó hideg éjben lustán
ásít a második stáció.

</TD></TR><TR><TD align=left></TD><TD class=idezet align=middle>nemojano
</TD></TR></TBODY></TABLE>

<TABLE cellSpacing=0 cellPadding=0 width="98%" align=center><TBODY><TR><TD class=idezet style="PADDING-BOTTOM: 6px" align=middle colSpan=3>

Odüsszeusz Ithakában

A hű Argosz fénytelen szemében közömbösen iramlik el
a ködbefúrt tájak sora. A nimfák barlangjában őrzött kincsek
szikrája nem oldja fel a múlt emlékeit.
Hiába véded szívedben a koldus köszvényes lábára száradt
hegeket. Hiába szakállad morzsáira tapadt hűségrezgések
kiszámíthatatlan súlya. Nériton hegyén átok ül.
Nériton hegyén kitépték az emlékezés gyökereit,
kusza álomképbe süllyed az elmúlás lehelete. Keskeny
ösvényen csak a félelem szül soha el nem múló víziókat.
Soha el nem mondható szavaidra rábólint Athéné pajzsán
a varázslatok disznópörzsölő szaga.
Ismerd a hűség nyelvét, ismerd az árulás nevetését, ismerd
a megbélyegzett marhapásztor botjára tapadt földmaradékot
és megismered palotád eldugott zugaiban tenyésző penész
titkos kivirágzását. A kételkedés olyan, mintha megtépett
aloévirág szirmára telepedne a tengerbe süllyedt hajó
reccsenése és a nimfák szárnyukra vennék a nap első sugarait,
hogy szétlocsolják a barlangjuk felett köröző karvaly
csőrére. Kitéphetetlenül belezuhansz Pénelopé irishártyájába
és ott vibrálsz minden reggeli mosolyban, minden tobzódó
kérő elillant vágyában. Letelepedsz börtönöd kövére és
csak a hajóácsok ütemes koppanásai szívják fel könnyeidet;
az öröm könnyét, az elfojtott magjaid beszáradt csatornáit
kinyitó elégedettség könnyét, a fékezhetetlen hűség bilincseit
lerázó oroszlán könnyét.
A varázslatnak vége. Kinyílt Ithaka földjének barna illata.

</TD></TR><TR><TD align=left></TD><TD class=idezet align=middle>http://www.poet.hu/szerzo/Nemojano
nemojano
</TD></TR></TBODY></TABLE>

<TABLE cellSpacing=0 cellPadding=0 width="98%" align=center><TBODY><TR><TD class=idezet style="PADDING-BOTTOM: 6px" align=middle colSpan=3>

Csöndkoszorúk

egy pillantás elég...

egy pillantás elég s már látható;
csend, mely kés nélkül vágható,
hang, mely nem ér mozgásban véget,
árnyékot vet és hangosan éget.

szívedbe jeltelen ablakot vághat,
az agyadba rejtett, kiégett vágyak.
repedt falakra vérzett igézet,
átlátszó trükkök, kihalt remények

nem kérik vissza sóhajod árnyát,
nem leng kezedben kihűlt szivárvány.
nincs érzés, nincs könny és ígéret,
nem ér véget egy pillantás a téren.

nem pilládnak rángása fáj most,
csak végtelen messze, kihűlt magányod.

feléled, mintha...

Feléled, mintha visszapörgetné magát újra...
elveszett értelem nem mondhat újat.
az óra ketyeg, de időnk kevés,
elenyészik a csend is, és nem is nehéz

észrevenni; a múltad visszaüt,
névtelen maradsz, s ha sikerül
e forgó világban tündökölni,
csalóka az, ne vedd zokon.
te tudod, hogy ki itt a rokon?

ki béna, ki vak és ki nesztelen
leplezi magát, s ez esztelen
világban csak játszik veled,
s játszik a szavakkal, s nem látja;

Magasba törsz, a csúcson ülsz!

csak még egyszer...

csak még egyszer érezni: örökké tart;
tompa puffanás, könyörtelen moraj.
Rezgő pilládra kiült fényszilánk,
beléd csap; apró rőzseláng!

Kiülsz magányod fény verte verandájára,
nem bánt senki, mégis fáj látványa.
Körötted csend, de nem örök,
fölötted rend, de nem örök.

Alattad hant, mely mozdulatlan,
benned a fájdalom, mely foghatatlan.
Ahogy a bizsergés átad a ritmusnak,
forr, kering, majd lekoppan.

Fakó szemedben páváskodó tömeg,
törtet, zúz, és ömlik, mint förgeteg.
Kagylónyi házad eltűnik örökre,
mit ér a csend, ha nincs semmi mögötte?

A csend mögött...

a csend mögött a végtelen,
süket, néma, vak és képtelen.
nyelved foszlik és elrohad,
Hangod kopik és elsuhan.

szíved ha zsong, csak pillanatnyi,
lelked ha van, csak illanatnyi.
létedben nem kapsz bocsánatot,
de egyszer elmúlik a fájdalom.

ahogy az öröm, ahogy a csend,
ahogy bánat, ahogy a rend.


</TD></TR><TR><TD align=left></TD><TD class=idezet align=middle></TD></TR></TBODY></TABLE>

Magyar Ottó
Az élet alkonyán

Mikor kezed, lábad úgy fáj, majd leszakad,
A hátad meggörbül az élet súlya alatt.
Mikor bajodról tudsz már csak beszélni,
Azt kérded magadtól: Érdemes még élni?

Ha zimankós télben kicsi szobád hideg,
Ha sok ismerős arc mind fásult és rideg
Ha a vérnyomásod naponta kell mérni,
Megint csak azt kérded: Érdemes még élni?

Amikor nem bírsz el már egy üres szakajtót,
Amikor napokig nem nyitnak rád ajtót,
Mikor a holnaptól rettegve kell félni,
Újra csak azt kérded: Érdemes még élni?

Amikor az idő ólomlábon halad,
És megkeseredik a szádban a falat,
Imádságodban sem tudsz semmit kérni,
Így sóhajtasz: Uram, érdemes még élni?

Ha népes családodból egyszál magad maradsz,
Amikor nem vetsz és már nem is aratsz,
A sorstól nem tudsz semmi jót remélni,
Hát csoda, ha azt kérded: Érdemes még élni?

Agyonhajszolt szíved akadozik, s kihagy,
Amikor rádöbbensz arra, hogy már senki se vagy,
Szégyenkezve indulsz némi segélyt kérni,
Keserűn fakadsz ki: Érdemes még élni?

Ó felebarátom, megértem keserved,
Méltányolom, hogy sokszor panaszra áll nyelved,
Túl kemény fából faragták kereszted,
Cipeled, vonszolod, minden tagod reszket

Mégis arra kérlek, próbálj meg remélni,
Próbálj a Sorssal bátran szembenézni!
Hiszen, lelked még nem üres, kiégett,
Vedd észre bátran körülötted a szépet!

Vedd észre tavasszal, ha megjönnek a gólyák,
Szélkuszálta fészkük hogyan igazgatják.
Villásfarkú fecskék hogy hordják a sarat,
Hogyan rakják fészküket az ereszed alatt.

Ugye, hogy szíved nem csak hideg márvány,
Vedd észre, mily csodás nyáron a szivárvány!
Feslő rózsabimbón hogy csillog a harmat,
Örülj nyár reggelén a sok madárdalnak!

Mosolyogj megértőn szerelmesek láttán!
Te békédet is őrzik katona a vártán.
Teérted is felkél Isten áldott napja,
Érted is mond imát kis templomod papja.

tárd ki szívedet minden szépnek, jónak,
Nyújts segítő kezet a rászorulónak!
Adjál szeretet, mit majd viszonoznak,
Mert hidd el az emberek nem is olyan rosszak!

Sütkérezz még kissé az őszi napsütésbe,
Lapogass csendesen az emlékek könyvébe!
S ha majd s Sorssal meg tudtál békülni,
A még hátralévőt könnyebb lesz leélni.